A SZERELEMRŐL (11. levél)
A mi szerelmi történetünk kb. 10 évvel ezelőtt kezdődött. A
megismerkedésünk a lehető legromantikusabb volt, olyan első látásra
szerelem. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy én akkoriban foglalt
voltam, gyűrűs menyasszony, egy kihülőfélben lévő kapcsolatban, elég sok
veszekedés közepette. Eszem ágában sem volt holmi szerelmi kalandba
keveredni, de ahogy mondani szokták "ember tervez Isten végez", s ez nagyon
igaz.
Azt szokták hangoztatni hogy buszon nem lehet, s nem is szabad
ismerkedni. Itt van rá a mi ellenpéldánk. Nem kell hozzá más, csak egy kis
szerencse és egy nagy adag kitartás, türelem. Akkoriban a piros 84-es buszon
jártam dolgozni. (Sose fogom elfelejteni.) Azon a reggelen is tömtött volt a
busz, a hátsó ajtónál alig lehetett felférni. De még mielőtt elkezdtem volna
ezen idegeskedni, a busz közepén felfedeztem egy ellenállhatatlanul
lebilincselő kék szempárt mely mereven meredt rám. Nem tudom mennyi ideig
meredtünk egymásra, de jó, hogy kapaszkodtam mert az izgalomtól azt hittem
elájulok, a torkomban dobogott a szívem. Úgy láttam, ő is hasonló érzésekkel
küszködött s nagyon sajnáltam, hogy rohamosan közeledett az a megálló ahol
le kellett szállnom, s búcsút kellett vennünk. Mikor lopva visszanéztem rá,
majd kiesett a busz ablakán, csakhogy láthasson. Szomorúan gondoltam, hogy
ez is csak egy szép emlék marad, de másnap reggel bebizonyosodott, hogy
tévedtem - szerencsére. Egy hónapon keresztül szinte minden reggel
megismétlődtek ezek a romantikus szemezések. Otthon a vőlegényemmel folytak
a szürke, unalmas hétköznapok.
Aztán az egyik csodálatos reggelen ő is a hátsó ajtónál szállt fel - nagy
meglepetésemre -, de akkor már nem voltam olyan nagylegény alig mertem
ránézni, úgy reszkettem, mint a falevél. Bezzeg ő. Kitartóan nézett. Nem is
nézett, majd' felfalt a szemével. Aznap délután a munkaidő után siettem a
buszmegállóba, s kit látok ott szégyenlősen? - az én kék szeműmet. S akkor
hirtelen odalépett hozzám s zavart mosollyal, félszegen megkérdezte: Ne
haragudj, de az a gyűrű az ujjadon azt jelenti, hogy menyasszony vagy? -
Igen - felenem. - Kár - mondta ő szomorúan. Azért lassan elkezdtünk
beszélgetni, barátkozni. Attól kezdve szinte minden délután megvárt, annak
ellenére, hogy közöltem vele - nem lehet köztünk komolyabb, mint plátói
kapcsolat, mert hűséges típus vagyok. Próbáltam magam meggyőzni, hogy fontos
számomra a vőlegényem, de hiába ha őt megláttam hevesebben dobogott a
szívem. Persze ő erről akkor még nem tudott. Pár hónapon keresztül csak néha
futottunk össze, de ő akkor is kitartóan ostromolt. Aztán úgy hozta a sors,
hogy kb. egy évig nem találkoztunk, nem beszéltünk.
A vőlegényemmel közben úgy alakultak a dolgok, hogy közös megegyezéssel
szakítottunk. S mint a mesében, másnap délután - egy év kihagyással - a
buszmegállóban ki várt? - Ő. Annyira meglepődtem, hogy csak hebegni tudtam,
de fantasztikusan jó érzés volt őt újra látni. Ő félvállról csak úgy
mellékesen megkérdezte: - Na és hogy van a vőlegényed? - Biztosan nagyon
jól! - ??? - Ugyanis tegnap szakítottunk! - feleltem én is félvállról. Erre
a kijelentésemre azt a felcsillanó kék szempárt le kellett volna
fényképezni. Attól fogva heves udvarlásba kezdett a kedvesem s végre az én
részemről is kiteljesedett szerelmünk, amelynek mára egy öt és fél éves
kisfiú és egy tíz hónapos kislány lett az eredménye.