A SZERELEMRŐL (9. levél)
Az érzelmek parádéjának hoppmestere, piros ruhás karmesternője, aki -
köztudomású dolog, hogy öl, butít, nyomorba dönt - a Szerelem nevet viseli.
Én, mint ifjú hölgy, készen az élet bevetéseire, éhes szívvel vártam Ámor
nyilát. Teljesült a kívánságom.
Azon a borongós decemberi napon éppen a konditerembe igyekeztem. A tél
seregének legjavát küldte harcba, hegyes jégszuronyokkal támadott.
Kedvetlenül ballagtam a bejárat felé. Aztán megláttam Őt. Hirtelen tágra
nyíltak a pupilláim. Hoppá! Ilyen hercegről álmodtam már kislányként is az
oviban. Megpróbáltam összeszedni magam, hogy a legjobb formámat mutassam. Az
öltözőben kínos gonddal öltöztem, áldottam az eszemet, hogy nem a slampos,
kivénhedt tréningemet vittem magammal. A vadonatúj aerobic-szerelésemben
egészen Jane Fondásan néztem ki.
Fejet föl, melleket kidobni! - bíztattam magam. Nagy levegőt véve léptem
be a konditerem ajtaján. Mint mindig, most is férfiszemek mustrájától
kísérve libbentem egyik géptől a másikig. Szívem csapdába került madár
módjára verdesett, tekintetemet mágnesként vonzotta a srác, akinek még a
nevét sem tudtam.
Igyekeztem a közelében maradni és követni minden mozdulatát. Nem
tanúsított különösebb érdeklődést irántam. Már egészen kétségbeestem, de nem
adtam fel. Tudtam, meg kell ismerkednem vele!
Megszólítottam. Általános, konditermi témákról beszélgettünk. Álomszép
neve volt. Már az első szavával elbűvölt, éreztem, végem van, nincs
menekvés, csapdában vagyok. Kiderült, ugyanazon év ugyanazon hónapjában és
napján születtünk. Egymásnak vagyunk rendelve! - örvendeztem magamban. Edzés
végén felajánlotta, hogy hazakísér.
Ezer parányi csillagszemtől kísérve sétáltunk hazálg. Másnapra randit
beszéltünk meg. Búcsúzóul könnyű csókot leheltem az arcára, úgy gondoltam, a
többit inkább másnapra tartogatom. Otthon édesanyámnak elmeséltem a
történetet. A név hallatán meglepődve csapta össze a kezét: - Jó ég, milyen
kicsi a világ! Tizennyolc évvel ezelőtt együtt szültem egy asszonnyal akinek
elapadt a teje és nem tudta szoptatni az újszülött kisfiát, akit ugyanígy
hívtak! Az orvosok megkértek, adjak neki is a tejemből! Szinte már el is
felejtettem. - Jesszusom, fülig szerelmes vagyok a tejtestvérembe! Felkaptam
a telefont, tárcsáztam. Foglalt volt. Mint később kiderült, ő hívott.
Elmesélte otthon a furcsaságot, s az édesanyja emlékezett az én anyukámra. E
véletlen szerencse folytán már nemcsak a legszebb érzelem kötött minket
össze, hanem az első csepp anyatej is, amit életünk virradtán egyszerre
kortyoltunk.
Szerelmünk azóta is tart. Fölülmúlhatatlan pillanatokat élünk át együtt,
és büszkén meséljük mindenkinek, hogy életünk első percétől kezdve ismerjük
egymást, hiszen "asztaltársak" voltunk.