A SZERELEMRŐL (7. levél)
Tavaszféle lehetett, délután két óra körül járt az idő. A lány a főiskola
büféjében ült egyedül. Senki más nem volt rajta kívül a kollégium aulájában,
hacsak a kávéját, és az unalmas szomorúságot nem számoljuk. Ám hirtelen
berontott egy ismerős fotó szakos lány, Luca, odarohant Krisztához, ránézett
a kezére, és azt kérdezte sürgetően: "Mondd, ráérsz egy órát?!?" - a
tenyerében apró onixköves gyűrűt tartott, ezt odaadta a lánynak, hogy
próbálja fel. Kriszta letette a kávét, és felhúzta a gyűrűt. A fotós
elképedt, mert nem is remélte már, hogy létezik nő, akinek az ujjára felmegy
a gyűrű. Könyörgött, hogy a lány menjen vele a fotóműterembe, mert van neki
egy ismerőse, nagyon kedves és tehetséges fiú, aki most felvételizik a
főiskola ötvös szakára, és őt, Lucát kérte meg, hogy néhány ékszerét,
nevezetesen ezt a gyűrűt és a hozzá tartozó karperecet fotózza le, hogy
beadható legyen referenciaanyagként a felvételire. Ehhez viszont modell is
kellett, s a fotós lány egész nap próbálkozott rohangált, kezeket
"tesztelt", de a gyűrű a legtöbb lánynak még a kisujjára sem ment fel.
Kriszta gyűrűsujján azonban nagyon jól mutatott, karpereccel együtt, s
mintegy mellesleg, ő is ötvöshallgató lévén, nagyon tetszettek neki az
ékszerek. Elvállalta a munkát. A műteremben kibontották a haját, s azt is
használták a fekete-fehér tárgyfotókhoz. "Legalább telik az idő, és ez
olyan, mintha szükség lenne rám" - gondolta, lévén enyhén szólva érzelmi
mélyrepülésben... A fotós megköszönte, Kriszta késő délután bandukolt haza a
szeles tavaszi estén a Zugligetben, és már el is felejtette az egészet.
Eltelt másfél év. Ősz elején, még iskolakezdés előtt az ötvös szak tábort
szervezett Erdélybe, Csernátonba, egy csodálatos magyar lakta faluba, az
ottani múzeum művésztelepére. A lány is utazott, bár nem volt sok kedve, de
még soha nem járt Erdélyben. Éjszaka érkeztek meg, farkasordító hidegben, s
másnap sátrat vertek. Kriszta egyedül aludt egy huzatos, háromszemélyes
katonai sátorban. Hogy, hogy nem, a harmadik éjszakára hálótársa akadt egy
elsős fiú személyében, kinek (s másnak is) a lány felajánlotta a szabad
helyeket a sátrorban.
Sok oka van, hogy miért így alakult, a lényeg, hogy a fiú megjelent
teljes 193 centiméterével, és a hálózsákjával éjfél körül, és hajnali ötig
beszélgettek. Aztán másnap is ottragadt. És a többi éjszakára is, egészen a
táborozás végéig. Valahogy magától értetődően alakult így. A sátorból
száműzték a hideget, a lány nem félt többé már egyedül, és minden éjjel
beszélgettek. Aztán eljött az utolsó éjszaka is. A fiú már addig is át-
átölelte a lányt, de amaz meg sem mert moccanni. Persze, hiszen zavarban
volt, holott már napokkal korábban megmozdult valami az agya egy hátsó
zugában. De ezen az éjjelen ő is átkarolta a fiút, és csókolózás közben
minden zavara és félelme elmúlt.
A hazaúton egymás mellett ültek a buszban. Beszéltek, beszéltek
mindenről, az életükről, terveikről, iskolákról, felvételikről. Egyszer a
fiú felemlítette az ismerős fotós lány, Luca nevét, hogy tudniillik az ő
barátja készítette fel a fiút rajzból a felvételire, és Luca fotózta az
ékszereit. Krlszta nevetve mesélte hogy nahát, mik vannak, egyszer ő is a
kezét és haját adta" egy felvételiző ötvösfiú ékszerfotóihoz... ekkor néztek
egymásra hirtelen, mint amikor kiélesedik a homályos kép, s azonnal tiszta
lett minden. A "méreten aluli" gyűrű csak egy lány kezére illett, és ez a
lány most ott ült a fiú mellett, a fiú keze a térdén...
Másfél évvel a megismerkedésük előtt kerültek kapcsolatba egymással!
Hamupipőke, vagyis Hamugyűrűcske-történet? Véletlen? Eleve elrendelés?
Giccses szirup? Filmforgató-könyvírók álma? Ki tudja? Egy dolog biztos: a
szerelem. Ennek már idestova három és fél éve és ők, vagyis mi, köszönjük,
jól vagyunk. A fotókat a fiókban őrizzük, az ékszereket néha én, Kriszta,
hordom (ki más?!), és szerintem rettenetesen boldogok vagyunk együtt. Én
tavaly óta végzett ötvös-iparművész vagyok, Laca most készül a diplomájára.
Nagyon örülök, hogy ilyen vékony ujjaim vannak, és hogy volt hely a
sátorban...
Ha nem velünk esett volna meg, visítva nevetnénk a giccses "hálivúdi" ízű
lávsztorin. Így viszont kénytelenek vagyunk halálosan komolyan venni!!!