SZELIDÍTSD MEG A FÉRJED! (5. levél)
Nem akarom a férfiakat bántani, de tapasztalatom szerint valamennyien
szétpukkadnak az öntudattól, ha a volán mögé ülnek. A drága kocsival
száguldozók lenézik a lassú autók vezetőit; az öreg Trabanttal; Wartburggal
közlekedők pedig legyintenek a pénzesebbekre. Szerintük az tud igazán
vezetni, aki gyengébb járművel is boldogul. A legtöbb férfi biztos abban,
hogy nála jobb sofőr nincs a világon. Az én férjem rosszabb az átlagnál,
mert az öntudata agresszivítással párosul. Számomra rejtély, hogy az
egyébként kulturált, csöppet sem durva párom miért vadul meg a kocsiban.
Villog, dudál, "rááll" az előtte haladóra, vadul váltogatja a sávokat,
szüntelenül kritizálja a többiu autóst, szentségel és fennhangon oktat
mindenkit. Kibírhatatlan! Ha rászólok, legyint. - Nem értesz hozzá, ne szólj
bele! - mondja fölényesen.
Tavaly ősszel megelégeltem a dolgot, és bejelentettem, hogy jogosítványt
akarok szerezni. Megbotránkozott - Édeském, öreg vagy te ehhez!
Harmincévesen már késő! Nézd meg a mai fiatalokat! Már húszévesen vezetnek,
te nagyanyó leszel közöttük! Halálosan felháborodtam, összekuporgattam a
pénzt, és csak azért is beiratkoztam egy tanfolyamra. Csoda történt. Egyszer
sem buktam meg, az oktatóm állandóan dicsért, simán, gyorsan megszereztem a
jogsit. A férjem ámuldozott, és becsületére legyen mondva, drukkolt. Amikor
először elvittem autózni, büszke volt rám. Fegyelmezetten ült mellettem,
csak néha-néha adott egy halk tanácsot, szóval egyáltalán nem úgy
viselkedett, ahogy a férjek szoktak a mazsola feleség mellett. Ráadásul a
sors is a kezemre játszott. Februárban kapott a cégétől egy hivatali kocsit
- úszott a boldogságban, mert az új Opelben még erősebbnek érezte magát-, én
megörököltem a négyéves Fordját.
Azóta sokat autózom, és pontosan tudom, hogy teljességgel felesleges
dühöngeni, dudálni, káromkodni. Tény, hogy sok őrült száguldozik az utakon,
egyesek azt hiszik, hogy versenypálya a közút. De el kell őket engedni, ki
kell őket kerülni! Én nem vagyok kisebb, kevesebb, ha egy jobb kocsival
megelőznek! Szóval vezetek, s közben egyre kevésbé értem a férjemet. Miért
magyaráz és dühöng annyit? Miért nem nyugodtabb a volánnál? Mert azt
mondanom sem kell, hogy az ő stílusa semmit sem változott.
Augusztus elején egy végigszentségelt balatoni út után elegem lett.
Elhatároztam, hogy megszelídítem a férjem. Kikönyörögtem, hogy a következő
héten az én kocsimmal menjünk Füredre - nem volt könnyű, mert férjuram azt
szereti, ha hosszú távokon ő vezet. A lányunkat nem vittük magunkkal, tehát
nyugodtan belekezdhettem a színjátékba. Már az indulásnál óriási patáliát
csaptam, mert egy Trabant olyan rosszul állt be mellém, hogy alig tudtam
kitolatni a helyemről, útközben pedig egyfolytában őrjöngtem. -Barom, hogy
előzöl? Te állat, nem tudod, hol a gázpedál? Nézd ezt a csigát! Az ilyen
menjen rollerrel!
Villogtattam, dudáltam, veszekedtem, olyan voltam, mint egy vadállat A
férjem Akarattyáig bírta. - Álljunk meg a benzinkútnál! - kérte csöndesen.
Nyugodtan hörpölgettem a kávémat, amikor hirtelen megkérdezte. - Mi van
veied, kedvesem? Miért vagy ilyen közönséges és agresszív? - Annyi a hülye
az úton, elegem lett belőlük - feleltem flegmán, közben nagyon vigyáztam,
hogy ne nevessem el magam. Ő hümmögött. Egészen Füredig "hoztam a formámat",
nem törődtem azzal, hogy a páromnak egyre rosszabb a kedve. - Ez a hétvége a
nevelésé - gondoltam elszántan. Vasárnap este a párom vezetett hazafelé.
Iszonyatos dugó volt, a motorosok szabálytalankodtak, a legvadabbak a
leállósávban száguldottak, legalább öt balesetet láttunk Budapestig. Eközben
őurasága csöndesen dudorászva vezetett. Egy rossz szót sem ejtett! Amikor
este ágyba bújtunk és leoltottuk a lámpát, a férjemből kitört a nevetés. -
Átkozott bestia vagy, de győztél! És ha hiszik, ha nem, a füredi út óta az
én párom csöndesebben, szelídebben vezet.
Egy elvetélt pszichológus