A SZERELEMRŐL (3. levél)
Nagyon jól emlékszem arra a napra. Mindössze tizenhárom évesek voltunk,
amikor először találkoztunk. Egyik kedves barátnőm hívott meg egy ifjúsági
találkozóra Debrecenbe, ahol korunkbeli fiatalok vettek részt az ország
különböző helyeiről. Óriási sétákat tettünk, ellátogattunk a debreceni
Nagyerdőbe, ahol észrevettem egy egy kedves arcú, szőkésbarnahajú, mosolygós
kisfiút, amiint éppen engem figyel. Nagyon szégyenlős voltam, így csupán
szende pillantásokat vetettem rá, a szívem pedig egyből kétszázhússzal vert.
Valójában nem is beszélgettünk, csak ebédkor érdeklődtem felőle, de túl
sokat nem tudtam meg A kirándulásnak vége lett, szomorúan zötykölődtem
hazafelé a vonaton. Közben szidtam magam, miért is nem voltam olyan bátor,
hogy megszólítsam. Évekig nem tudtam kiverni a fejemből. Egy alkalommal a
bátyám hazajövet Pestről megismerkedett a vonaton egy lánnyal, akinek van
egy öccse, és Budapestre járnak főiskolára.
Alig vártam, hogy elkisérhessem a bátyámat a következő tanítási napra -
talán ez a fiú az álmaim hercege! -, de sajnos tévedtem. A vonatunk egy
irányból jött, csak ők hamarabb szálltak fel. Én az izgalomtól majd kibújtam
a bőrömből, ahogy kerestük őket. Végül megtaláltuk, de legszívesebben
leszálltam volna. Mondanom sem kell, a fiú nem nyerte el a tetszésemet, de
én sem az övét - így míg mi csendben ültünk, a bátyám és a lány jól
elbeszélgettek.
Több alkalommal utaztunk együtt, végül is jó barátok lettünk,
telefonálgattunk, de inkább a nővérével voltam jó barátságban. Mindaddig nem
volt gond, míg a fiú belém nem szeretett. Ettől fogva nem volt nyugtom.
Levelek, telefonok, vallomások. Mindinkább kezdtem elfordulni tőle, míg
végül teljesen megszakítottam velük a kapcsolatot.
Három évig próbálkozott a hódítással, mindent elkövetett, s talán igazán
szeretett. De én álmaim hercegét nem ilyennek képzeltem, és ráadásul
százötven kilométerre laktunk egymástól. Miután szakmunkás vizsgát tettem,
és dolgozni kezdtem, de telefonon ott is megkeresett. Amikor új
munkahelyre kerültem, ott is megtalált. Nem erőszakoskodott, nem fenyegetett
- egyszerűen szeretett. Én már látni sem akartam, ő azonban harminchat órát
dolgozott azért egyfolytában, hogy műszakot cserélve el tudjon jönni a
főiskolára ahová jártam, mint szabadfőiskolás. Munkám során elfoglalt
voltam, nem tudtam látogatni az órákat, így nem találkoztunk.
1997-ben elköltöztem, másik megyében találtam munkát egy szociális
otthonban. Időseket gondoztam, nagyon szép hivatás, jól éreztem magam. Egy
pénteki napon öltönyben, nyakkendőben jelent meg az otthon ajtajában - mire
nekem földbe gyökerezett a lábam. Kiderült, hogy a nagymamájának a testvére
ebben az otthonban lakik, és ő most eljött, hogy meglátogassa - persze
hozzám is jött, hiszen megtudta, hogy ott dolgozom. Azalatt, míg nem
találkoztunk, teljesen megváltozott. Kisportolt, a kerti munkától
csokibarnára barnult teste, gyönyörű fekete haja és napszemüvege a fehér
inggel, nyakkendővel úgy mutatott, mintha a filmvászonról lépett volna le.
Rengeteget beszélgettünk, mire rájöttem, nemcsak a külseje változott, igazi
férfi lett. Szelíd, csendes, komoly, határozott és rendkívül tapintatos,
gyengéd. Eljegyzésünket 1997. november 23-án tartottuk és csak ez alkalommal
jöttem rá, ki is ő valójában.
Gyermekkori fényképeket nézegettünk, mikor kezembe adott egy képet, mely
őt ábrázolja tizenhárom évesen. Szőkésbarna göndör hajával és azzal az
őszinte, tiszta mosolyával. Annyi év után végre megismerhettem azt a
kisfiút, akit valójában ismeretlenül már kilenc éve szeretek. Mindezt
megkoronázandó 1998. május 31-én összeházasodtunk, és igyekszünk úgy élni,
hogy a szeretet, szerelem, amellyel megismertük egymást a Nagyerdőben, csak
erősebb legyen.