A SZERELEMRŐL (2. levél)
Én tizenkilenc éves voltam, a Rómeóm húsz, mikor megláttuk és
megszerettük egymást. A tanácsházán dolgoztam, Ő bejött az irodába, keresett
valakit. A szemünk megakadt egymáson, és mintha villanyáram ütött volna meg
bennünket. Még aznap eljött elém, és ez mindennap így volt. Nagyon szerettük
egymást, igaz szerelemmel. Egy csúnya félreértés miatt elmaradtunk
egymástól, de soha nem felejtettük el egymást. Később én férjhez mentem, Ő
megnősült, más-más városba kerültünk el.
Én huszonkilenc Ő huszonöt évi házasság után elvált, egymástól
függetlenül. Harminc évig egyáltalán nem találkoztunk. Válásom után hat
hónapra munkából hazamenet egy kirakat előtt megszólított valaki. Csak a
hangját ismertem meg. Nagyon megörültünk egymásnak, örömünkben sírtunk,
egymást átölelve. Attól a pillanattól együtt vagyunk, ott folytattuk a
szerelmet, ahol abbahagytuk. Most augusztus tizenegyedikén voltunk ötéves
házasok. Mindkettőnk házasságából van két-két gyermekünk és egy-egy unokánk.
Csodálatos dolog volt ismét egymásra találni harminc év útán. Nagyon sokat
sétálunk, a közelbe kirándulunk, mert a nyugdíjból utazgatni és üdülni már
nem tudunk elmenni. De így is nagyon boldogok vagyunk és elégedettek.