Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                   EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS STANISLAW LEM-MEL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)

                        (Fordította: Tillmann J. A.)


      - Elbeszéléseiben   és  regényeiben   Ön  gyakran  vetett  fel   olyan
        filozófiai, kozmológiai, metafizikai problémákat, amelyek nemcsak az
        irodalomban  mentek ritkaságszámba, de a különböző diskurzusokban is
        alig kerültek szóba. Mi vezette ezekre a kérdésekre?

   - Első regényem, amit aztán el akartam rejteni a közönség elől, A Marsról
jött  ember  címet  viselte.  Ezt  még annakidején, a német megszállás alatt
írtam  és egyáltalán nem gondoltam arra, hogy könyvként megjelentessem. Csak
az  ismerőseimnek  szántam,  és  hogy  kedvet csináljak magamnak, mert olyan
nyomasztó volt a német megszállás idején az élet.

   Ám  egyidejűleg  -  és  ezt  el kell mondanom - lelkes olvasója voltam az
olyan könyveknek, mint A világok harca Wellstől, valamint Stapledon és Jules
Verne  könyveinek, és ezeket nagyon szerettem. Persze, ahogy mondani szokás,
a  marhafartő  kedvelői  közül  nem mindenkiből lesz szakács. A fantasztikus
irodalom  nem  minden  olvasójából  lesz ezen a területen tevékeny író. Hogy
miért  is történt ez esetemben így, azt kell mondanom, csak kerülőúton tudom
megválaszolni.

   Az  első  igazi regényem, amit korabeli történetnek, saját lengyelországi
élményeimből  írtam,  persze  fabulálva,  fiktív  elemekkel Az átszellemülés
kórháza  volt. Ekkor azonban már a szocialista realizmus uralkodott, könyvem
kéziratát,  ha nem is ellenforradalminak, de dekadensnek, undorítónak és így
tovább    minősítették,    és   engem   rögvest   kihajítottak   az   akkori
írószövetségből.

   Így aztán orvosnak tanultam.

   Később  elkezdtem  fantasztikus  prózát  írni,  először  egyet,  aztán  a
következőt,  utána  pedig  az  Asztronautákat.  Egyszer  csak  lefordították
németre   és  megjelent  a  "Német  Demokratikus  Köztársaságban",  méghozzá
elképesztően nagy példányszámban.

   Váratlanul  született  egy  könyvem, a Solaris; nem tudom miért, csak azt
tudom,  hogy  hol:  a  Tátrában volt az íróknak egy házuk - és ott írtam egy
hónap alatt. Ezt aztán mára már 26 nyelvre fordították le, és nem tudom hány
millió  példányban  jelent  meg; Amerikában, Japánban és Isten Tudja még hol
mindenütt.  Allergiám  van,  szénanáthában  szenvedek.  Így aztán a virágzás
idején a hegyekbe kellett mennem, az írók házába.

   Ott  írtam  4-6 héten keresztül, minden évben egy könyvet. Egyszerűen így
történt.

      - De  nemcsak  "váratlan  születtek"  könyvei,  hanem  voltak   köztük
        hosszasabb előkészületet igénylő tudományos és filozófiai munkák is.

   - Egyszer  kedvem támadt a jövőről írni. Akkoriban nálunk még semmit  sem
lehetett  tudni  a  futurológiáról,  én azonban írtam egy Summa Technologiae
című  könyvet. Ez az egyik orosz Nobel-díjasnak nagyon megtetszet, néhány év
múlva   le   is   fordították  oroszra.  Aztán  a  könyv  megjelent  mindkét
Németországban,  és  önöknél  Magyarországon is. Természetesen kommerciális,
kereskedelmi  termékként  nem  volt  különösebben keresett, mondhatni nagyon
mérsékelt  sikert  aratott.  Ennek  a könyvnek köszönhetően azonban, meglepő
módon   belekerültem   a  filozófiai  lexikonba.  Így  aztán  Németországban
filozófusnak   számítok,  aki  alapjában  a  science  fiction  álarca  alatt
filozófiai kérdésekkel foglalkozik.

   Sok  minden  igazolódott  ebből, 35 évvel azután hogy a könyvet megírtam.
Ilyen  a  virtuális  valóság,  amit  én  annakidején  persze  egész  másként
neveztem: fantomológiának. Ezek fantomok voltak. Ennek a dolognak filozófiai
jelentéséről,   erről  a  mesterségesen  előállított  illúzióról  azt  lehet
mondani,  hogy megtestesíti Berkeley püspök szolipszista eszméjét: "esse est
percipit". Csak az létezik, amit az ember érzékel.

   A  Summa technologiae-ben írtam arról is, hogy az eljövendő korszakban az
emberiség minden olyan technológiát plagizálni fog, amelyeket a természet az
életfolyamatok  formájában  létrehozott. Természetesen akkoriban, amikor ezt
írtam,    kinevettek.   Méghozzá   komolyan   veendő   filozófusok   mondták
értelmetlenségnek,  olyan mesének, amelyben az utópikus elemek keverednek az
új  eredményekkel.  Most  azonban egyszercsak valamiképpen felfedeztek, mint
mindezeknek a kérdéseknek az előfutárát.

   Persze  ez  képtelenség,  én nem vagyok jós, nem tudhattam, hogy lesz egy
Dolly nevezetű klónozott juh. De általában észleltem ezt az irányt, és arról
is  írtam,  hogy  óriási  veszélyek  leselkednek  ezen  a  területen. Vagyis
amennyiben  az  ember  szert  tesz  az  úgynevezett  demiurgoszi  erőkre  és
jellemzőkre,  akkor  először  is hatalmas felelősséget vesz szegény lelkére.
Nagyon  veszélyes  az  örökítőanyaggal manipulálni. A technológiai fejlődést
éppoly  kevéssé  lehet irányítani, mint a biológiai evolúciót. Legalábbis ma
még  nem  tudjuk irányítani. A géntechnológia révén azonban még sor kerülhet
erre. Egy olyan korszak kezdetén vagyunk, amely némi borzadállyal tölt el.

      - Ezért  hagyott  fel  a  regényírással és kezdett kizárólag  esszéket
        írni?

   - Amikor  Jaruzelski tábornok bevezette az úgynevezett hadiállapotot,  és
egyszerre  el  voltam  zárva  az egész világtól, német kiadóm a segítségemre
sietett,  és  kaptam egy ösztöndíjat Berlinbe. Ott egy éven keresztül nagyon
kedvező  feltételek  közpette  tudtam  dolgozni és több könyvet is írtam: Az
emberiség egy percét, A kudarcot, A 21. század fegyverrendszereit. Egyszóval
rendesen dolgoztam.

   Berlinből  aztán  Bécsbe  mentünk.  Ott  éltünk  1988-ig,  amikor is ide,
Krakkóba  költöztünk.  Ekkor  azt mondtam: elég ebből a science fiction-ből,
már  olyan sokat írtam. Komoly időket élünk, más dolgokkal kell foglalkozni.
Volt  egy rovatom a katolikus hetilapban, aztán esszéket írtam az Odera című
folyóirat  számára.  Aztán  váratlanul  a  PC  című  computermagazin azzal a
kéréssel  fordult  hozzám,  hogy  írnék-e  esszéket  számukra.  Megpróbáltam
egyszer,  kétszer,  aztán  így megy ez már vagy négy éve, hogy esszéket írok
nekik.  Ezekből  az összegyűjtött esszékből megjelent egy könyv, és most már
németül is olvasható az interneten.

   Egyébként nagyon szkeptikus vagyok az internettel kapcsolatban. Tudja, ez
olyan,  mint  amikor  az  ember az egyik pohárból egy másikba tölti a vizet,
mindig  csak  víz  lesz belőle, bárhová is töltögeti az ember. Az internet a
tőzsdék,  a bankok, az üzletemberek számára való, a különféle cégek, és nagy
korporációk  esetében segíti a gyors információcserét. De egyúttal a bűnözés
egy új fajtáját, az úgynevezett computer crime lehetőségét is megteremti. Ez
nem  pusztán a hackereket jelenti, hanem most már vannak kibernetikus rablók
is,  akik  feltörik a kódokat. Aztán persze csinálnak szűrőket, ahogy vannak
vírusok  és ellenvírusok, és így tovább. Ez egy jólismert, nagyon régi harc:
kard  a  pajzs  ellen,  pajzs a kard ellen. Az erőszaknak ez az eszkalációja
létezik.

   Az  internet  tovább erősíti ezt. Ha egy hozzám hasonlóan nyugodt ember a
televízió  elé  űl,  eszi  a  földimogyorót,  issza a sörét és hamarosan 400
program  közül  válogathat,  akkor  megtanulhatja  hogyan  kell hangtompítót
szerelni  egy  pisztolyra;  milyen  egyszerű  más embereket megölni, és hogy
miért  is  tesz  az  ember  így  - gyémántok, heroin, vagy éppen egy örökség
miatt.  A  bűnözés egész palettájára vezetnek rá bennünket. A médiumoknak és
az internetnek sok negatív aspektusa van.

   Intuícióm  azt  sugallja,  hogy  az internet több kárt okoz, mint amennyi
hasznot  hoz.  Egy  német közmondás szerint: "Amiről nem tudok, az nem tüzel
fel." Azt gondolom, hogy néhány éven belül hozzászoknak ehhez az emberek, és
rájönnek hogy semmi különöset sem lehet ezzel csinálni.

   Egyébként   mindig   is   szkeptikus   voltam.   Nem   hiszek   a  repülő
csészealjakban,  nem  hiszek  a Bermuda-háromszögben, a pszichokinézisben, a
telepátiában. Egyáltalán nagyon szkeptikus vagyok.

      - Álláspontját   a   Föld   különféle  pontjairól  érkező   beszámolók
        messzemenően  alátámasztják.  Évtizedes "jövőkutatói" múlttal a háta
        mögött milyennek látja a most kirajzolódó jövőt?

   - Én nagyon szkeptikus vagyok. Aa BBC lengyel szerkesztősége többször  is
felhívott  és megkérdezett erről, aztán meglepetésemre azt hallottam vissza,
hogy  nagyon sötéten látom a dolgokat. Ami azért nem egészen ilyen egyszerű.
Megkeresett   például   egy   német-amerikai   magánszervezet,   ami   azzal
foglalkozik,  hogy  megmentse a Földet, vagyis az emberiséget. Ennek kapcsán
több kérdés vetődik fel:

   Vajon van-e ilyen fenyegetés? Én azt mondtam: igen, de nem holnap, nem is
egy  év  múlva,  de  a  következő  évezredben  egyre romlik a helyzet. Ezt a
népességrobbanás,   a   klímaváltozás   idézi   elő;   röviden:   rosszabbra
fordulhatnak a dolgok, mint amilyenek jelenleg.

   Vannak eszközeink ezek ellen? Elvileg igen, természetesen, de a tényleges
megvalósításukra már kevésbé.

   Miért?   Azért   mert   a   kormányzatok  minden  demokratikus  országban
rövidéletűek. Vagyis 4-5, illetve maximum 7 éves ciklusokra terjednek. Nincs
a  demokráciákban  olyan  kormány,  amely  mondjuk  20,  50  vagy  100  évig
kormányozna.  Azonban  azok a projektek, amelyeket el kellene indítani, hogy
például   a  klímaváltozással  szemben  kűzdeni  tudjunk,  vagy  az  óceánok
szennyezése ellen - ehhez az emberiség egységére lenne szükség.

   Én  úgy  vélem,  hogy  mindkét  kezemen  kaktuszok  fognak  nőni addigra,
amikorra  az  emberek,  az  arabok,  az  izraeliek,  a  kurdok, a törökök, a
csecsenek, a thaiföldiek egyesülnek.

   Soha nem fognak, de mi az hogy soha? A következő évszázadok során biztos,
hogy  nem.  Ezek  a  folyamatok  globálisan zajlanak; a rádióaktív felhő nem
törődik  az államhatárokkal. A helyzet még súlyosabbá is vált. Korábban volt
két   ellentétesen   ható   centrum:  Kelet  és  Nyugat,  és  volt  egyfajta
polarizáció;  tudni  lehetett,  hogy ki, hol, és mit tesz. Most azonban csak
egy  birodalom  van, egyetlen nagyhatalom, az amerikai. És az amerikaiak nem
akarnak  csendőrökként  őrködni az egész világ békéje felett. Ilyen átmeneti
korszakban élünk.

   Nálunk  ugyan  még  nem  lőnek  élesen, de a népek mintegy forgószínpadon
állnak, és a forgószínpad továbbfordul, de még nem tudni, milyen irányba. De
a napok múlásával jobbra nem fordul.

   Véleményem  szerint  egy vákuumban vagyunk, és ezt az űrt semmi sem tölti
ki. Részben ezzel magyarázható az a hatalmas érzelmi felkavarodás, ami Diana
hercegnő halála körül támadt. Ugyanis egy idolra van szükségünk; ezt az üres
színpadot  meg  kellene  tölteni  valamivel. Ez korunk óriási problémája, és
semmiféle sience-fiction sem képes ezt megtenni.

      - Ugyanakkor  a  korábbi  évtizedeket  rózsaszín  jövő-optimizmus   és
        haladás-hit  jellemezte.  Ez a holdraszállás idején tetőzött, amikor
        sokan azt gondolták, hogy hamarosan vikendezni járnak majd a Holdra.

   - Most   már   tudjuk,  hogy  milyen  hihetetlen   mértékben   kockázatos
vállalkozás  volt  az  Apollo-program,  az  amerikai holdraszállás. Szinte a
csodával   határos,  hogy  katasztrófa  nélkül  sikerült  megvalósítani.  De
egyidejűleg  azt  is el kell mondani, hogy ez az Egyesült Államok politikai,
és nem kozmonautikus győzelme volt a Szovjetúnió fölött. Ez versengés volt a
kozmikus  tér  fölötti uralomért, amit az amerikaiak megnyertek. Győztek, de
mi  maradt  hátra  a Holdon? Néhány amerikai autóroncs, és semmi más. A Hold
megint üres; senkinek semmi haszna nem származott belőle, egyáltalán semmi.

   Azt  hittük,  hogy  mindenre  képesek  vagyunk, valójában azonban egészen
másként  áll a helyzet. A Föld egy gömb, amit apró, embernek nevezett lények
népesítenek  be.  Jóval  apróbbak a Földhöz viszonyítva, mint a mikróbák egy
grépfruit  vagy  narancs  héján.  És  ha éghajlatváltozásra kerül sor, és az
átlaghőmérséklet  akárcsak két fokkal is emelkedik, máris elkezdenek olvadni
a   sarki   jégmezők,  és  megváltoznak  az  áramlások  a  világtengerekben.
Kellemetlen változások következnek be, méghozzá nagy horderejűek, amelyekkel
szemben  nem  tudunk  mit  tenni,  mivel  a  fejlődésünk  nagyon  egyoldalú.
Természetesen   könnyű  volna  az  emberiség  életét  egy  atomháború  során
kioltani.  Ez  nem  lenne  nagy  ügy. A silókban atom-megatonnák sokaságával
megrakott  rakéták  állnak,  úgyhogy  ez  menne.  A  földrengésekkel szemben
viszont egyáltalán nem tudunk mit kezdeni; nem tudjuk előre jelezni.

   Aztán  itt  van  a gyógyászat harca a kórokozókkal szemben: a baktériumok
ellenállóvá  váltak az antibiotikumokkal szemben, mert megpróbáltuk legyőzni
őket.  Vagyis  ahol összeütközünk a természet nagy erőivel, kiderül, hogy az
ember alapjában véve bizony meglehetősen gyenge.

   Most  már  tudjuk, hogy a sokmillárd éve tartó földi élet története során
időről  időre  katasztrófák  támadtak; négyszázötvenmillió évvel ezelőtt, az
úgynevezett  perm  korszakban  a  biomassza  90%-a  elpusztult.  Aztán  újra
nekilendült  az  evolúció,  majd  60  millió  évvel  ezelőtt,  a  Kréta és a
Harmadkor között kihaltak a dinoszauruszok, és más óriáshüllők.

   Ezzel  megnyílt  az evolúció lehetősége az emlősök számára. Mi is ennek a
katasztrófának  köszönhetően  alakultunk  ki.  Ha  nem következett volna be,
akkor valószínűleg meg sem születtünk volna.

   Mindemellett  a  földi  állatkertből  minden harmadik vagy negyedik napon
eltűnik  egy  faj,  és  az élet úgynevezett génkészlete egyre csökken, egyre
kisebb  lesz.  És ez is nagyon veszélyes. Az úgynevezett monokultúrák nagyon
könnyen  kapnak  különféle  betegségeket.  Egyszóval:  a  haladás  már régen
túllépett  a  határán,  az állítólagos aranykorán; a haladás veszélyes erővé
vált és mi lassanként felfogjuk, milyen kellemetlenségekkel is jár ez.

      - A robotisztika művelőinek, mint pl. Hans Machovecnek a  prognózisait
        elnézve  viszont  úgy  tűnik, hogy a jövőben nem sok szerepe lesz az
        ember nevű lénynek.

   Amennyiben  az emberek valamiképpen fölöslegessé válnának a Földön, akkor
a  további történet, meg kell vallanom, egyáltalán nem érdekel. Az emberiség
vége  egyúttal az emberi történelem vége is. Ez azt jelentené, hogy az ember
bizonyos  tekintetben  egy  közbenső  láncszeme  volt  a  az  evolúciónak: a
növények,  gyíkok,  a  különböző  dinoszauruszok  és  a  majmok - valamint a
robotok  között.  Akkor  robotok  lesznek.  De  mért  törődjek  robotokkal?!
Törődjünk  inkább  azzal  a  négy  milliárd  évvel,  ami  az  idő hihetetlen
mélysége;  ami  a  Föld  múltja. Az első hárommiliárd év során semmi más nem
volt  mint  egysejtűek:  baktériumok,  mikróbák  és zöldalgák; semmi más. És
évezredek  hosszú  során  keresztül  semmi  más  nem  volt ezeken kívül. Ezt
azonban  nem  lehet  mint  egy  történetet elbeszélni; nincs mit elbeszélni,
nincs fabula, nincs cselekmény, nics semmi.

   Ameddig  élünk,  és  ameddig  az  utódaink  élni  fognak,  lesznek  olyan
történetek,  amelyeket  el  lehet  mondani,  szemügyre  lehet  venni.  Azzal
kapcsolatban,  hogy  majdan  mi történik, nos én szeptikus vagyok, mivel már
most  tudom,  hogyha  sor kerül valamikor intelligens robotok előállítására,
akkor azokat magától értetődően katonai feladatokra lehet és kell alkalmassá
tenni  és  felhasználni. De ez nem éri meg! Egyszerűen arról van szó, hogy a
robot sokkal drágább lesz mint egy ember. Mert minél több ember él a Földön,
annál kevesebbet ér egy ember élete.

   Sajnos  ez  már így van. Egy fickó ágyba bújik, vagy a fűre heveredik egy
lánnyal  és  máris kész egy gyerek. Így aztán alig néhány év alatt készen is
van  egy katona, egy ember, egy robot. Nem fémből álló, hanem emberi testből
és  vérből álló robot! Ugyan ki fogja a költséges technnikát arra használni,
hogy  mesterségeset álítson elő. Mesterségesre akkor van szükség, ha nem áll
rendelkezésre más: nincsen eleven televízió.

   Van  ugyan valami, ami az eleven computerre hasonlít: ez a fejünkben lévő
agy,  de  ez  egy  ritka  kivétel.  Alapjában  véve arról van szó, hogy amíg
emberek  vannak,  addig  emberi  kultúra  is lesz. Az pedig, hogy valamiféle
robotok  vannak valahol a világűrben, az engem kevéssé érdekel, mivel puszta
vasporból nem jöhettek létre; valakinek meg kellett építenie őket.

   Ki  volt  az?  Akkor  ott  egy intelligenciának kell lennie; Istenben nem
hiszek, csak természeti erők lehetnek. Nincs semmi a világűrben.

      - Ezek szerint nem osztja a földönkívüli értelem felé irányuló,  egyre
        szélesebb körű érdeklődést?

   Volt  egy  időszak,  amikor  részt  vettem  a  legismertebb  földönkívüli
civilizáció-kutató  alapítványban,  az úgynevezett SETI-ben. Jelen voltam az
üléseiken,  voltak  elméleteim;  együtt  voltam az amerikai Carl Sagannal és
másokkal.  Ott  is  azt mondtam, hogy kétségeim vannak. Ami nem azt jelenti,
hogy nincs rajtunk kívül senki, hanem csak annyit jelent, hogy a körülöttünk
levő néhány ezer fényévnyi körzetben nincs senki. És ha nincsen senki, akkor
a  Földet  nem  éri el, mondjuk az Androméda-galaxisból, vagy az ördög tudja
milyen  irányból  érkező  üzenet,  mivel  még  úton  van  a  Föld felé, noha
maximális  sebességgel halad, fénysebességgel, és hamarosan meg fog érkezni.
Azt  követően,  hogy  -  tegyük fel - körülbelül 70 ezer évig volt úton. Így
aztán  megkérhetjük  az utódainkat, hogy válaszoljanak nekik, így majd újabb
70ezer év múltán tudomást szerezhetnek arról, hogy itt vagyunk!

   Párbeszéd  ez?  Semmiképpen. Ilyen intervallumok ezt lehetetlenné teszik.
Úgyhogy az embereknek talán inkább mással kellene törődniük.

      - Úgy  tűnik,  ha  valami  technikailag megvalósíthatóvá válik,  akkor
        megvalósítására   sor  is  kerül.  És  a  kutatások  sem  annyira  a
        megismerés  magasztos  célját,  mint  inkább  a  megvalósíthatóságot
        célozzák meg.

   - A  ruhagyáros  Burda  úr,  hogy  ne  keljen  túl  sok  adót   fizetnie,
létrehozott  egy alapítványt Németországban, A Harmadik Évezred Akadémiáját.
Ez  az  akadémia  engem  is  meghívott,  hogy  az  emberi aggyal kapcsolatos
manipulációkról  nyilatkozak;  hogy  lehet-e  chippeket beleilleszteni, hogy
lehet-e  egyáltalán  úgynevezett tisztátalan interface-eket az emberi agy, a
gép,  a komputer közé illeszteni. Én ugyan nem akartam ebben részt venni, de
a  szervezője  oly  hosszasan kérlelt, hogy végül is beleegyeztem. Így aztán
írtam  arról,  hogy milyen undorító dolgok fognak történni. Ugyanis az ember
szokásává vált, hogy minden megcsinálható dolgot meg is csináljon.

   A  fejlődés  ma tisztán gazdaságilag szabályozott. Korábban persze voltak
idealisták  is.  Ilyen  volt  Zeppelin  gróf.  Vagy  a  Wright  fivérek  sem
elsősorban   arra   gondoltak  első  repülőgépük  kapcsán,  hogy  sok  pénzt
keressenek.  A  technikai  fejlődésben  is  az történik, ami az embernek, de
egyúttal a nagy és a kis tőkének is szolgál.

   Hogy  a  megcsinálható dolog az jó-e vagy rosz, azt előre amúgy sem lehet
tudni.  Amikor  az  első fizikusok, mint Lise Meitner és Otto Hahn, sőt maga
Einstein  is,  amikor először atommag-hasadással foglalkoztak, sejtelmük sem
volt  arról,  hogy  atombomba  lehet  belőle,  később  pedig atomszennyezés,
Csernobil, és így tovább.

   A  kezdet többnyire nagyon érdekes és ártatlan, és édes, ami aztán később
következik,  az a legtöbb esetben kínos. Gyakorlatilag minden technológiának
van egy homlokzata, egy ragyogó, napfényes oldala, a másik, a hátsó fertálya
fekete,  a  későbbi  következmények  olykor  egészen veszélyesek, sőt halált
hozóak, mint Csernobil.

      - A  kutatásokat  ugyanakkor  azzal  az  érvvel  indokolják,  hogy  az
        megoldja problémáinkat; amit pedig eddig még nem sikerült, arra majd
        előbb-utóbb sor kerül.

   - Nem  lehet  azt  mondani, hogy a kérdések megoldódtak volna; mindig  is
arról  van  szó,  hogy  amennyiben  az  ember  megold egy problémát, akkor a
kérdéseinek  köre kitágul. Akkor ugyanis addig ismeretlen problémák jelennek
meg,  amelyek  létéről  addig  egyáltalán nem is tudott. És tényleg így van;
nemrégiben  az  American  Scientist  egyik  szerkesztője  írt  egy könyvet a
tudomány  végéről.  E szerint hamarosan már mindent tudni fogunk. Ez azonban
értelmetlenség!  Mindig az ismeretlen tengere áll előtünk. Newton ezt nagyon
szépen  mondta:  úgy  érzi  magát, mint egy gyerek, aki kagylókkal játszik a
tengerparton,  és  az ismeretlen maga a hatalmas óceán. A veszélyeket persze
előre  lehet  jelezni, a fenyegető veszedelmeket már el lehet képzelni, de a
jövőt  nem  lehet  pontosan  felderíteni.  Hosszú  távon  először  is  eleve
lehetetlen előrelátni a Föld politikai jövőjét. A technológiai jövőt is csak
kevéssé.   Most  egy  nagyszabású  átalakulás  megy  vége  a  biotechnológia
irányába. Ez nagyon nagy veszélyekkel jár.

   Lesznek persze ezzel kapcsolatos biztonsági rendszabályok, amelyek semmit
sem  fognak  érni.  Az  ember, mondhatni, megkísérli elbarikádozni az ajtót,
amire  aztán az egész borzalom az ablakon keresztül tör be. Nem tudjuk, hogy
honnan  jön  ez,  ugye, egyszerűen nem lehet tudni. Tehát szó sincsen arról,
hogy  máris  urai  lennénk az általános gnózisnak, a mindentudásnak, és hogy
tudnánk, mit is kell tenni. Ellenkezőleg, nagyon is keveset tudunk.

   Ám   természetesen   vannak   olyan   komolyabb   problémák,   amelyekkel
foglalkoznunk  kell:  nekünk  embereknek  nem szabadna mindig pénzkereséssel
foglalkoznunk,  folyvást  a  pénz nyomában járnunk. Például ma megint kaptam
egy  ajánlatot Amerikából, hogy engedélyezzem egyik könyvem megfilmesítését,
amiért  200  ezer  dollárt kínálnak. Azt mondtam, hogy engem ez nem érdekel.
Tudom  ugyanis, hogy csak kellemetlenségekkel járna. Először is arra kellene
vigyáznom, nehogy giccset csináljanak belőle.

   Egy szerzőnek nincs ereje, gyakorlatilag nincs befolyása; nem tud mindent
paragrafusokba  foglalni, és a producerek egyébként sem engedik. Ugyanis azt
mondják: mi adjunk ki 18 millió dollárt, és maga egy vészféket akar, amit ha
nem  tetszik, meghúzhat, nekünk pedig nagy veszteségeink lesznek. Tehát amit
mi csinálunk, az a mi ügyünk.

   Így  hát  mi  szükségem  ezekre  a  kellemetlenségekre? Jobb, hogy ha nem
csinálnak  semmit!  Mire lenne jó ez az egész? Egyébként is én, már egy öreg
ember  vagyok;  megtettem  a dolgomat, nekem elég az, amit létrehoztam, amin
dolgoztam,  amit  csináltam;  nekem  ez  tökéletesen elég. Nincs semmi másra
szükségem,  mint  némi levesre, néhány csésze kávéra és aztán amúgy is a sír
vár rám.

   Így fest a dolog, véleményem szerint.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező