Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

            EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS ULRICH DUCHROW SZOCIÁLETIKUSSAL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - A globális kapitalizmus alternatívái című könyvében [1]  a jelenlegi
        gazdasági   és   társadalmi   problémák  fő  forrását  a  klasszikus
        gazdaságelmélet    téves    feltevéseiből    ill.   konstrukciójából
        eredezteti. Hogyan jutott erre a következtetésre?

   - A  mai  úgynevezett  neoliberális  piacgazdaság  eredete  a  klasszikus
liberális piacgazdaságban keresendő, melynek legismertebb, gondolkodója Adam
Smith.   Smith   azt   a  nézetet  vallotta,  hogy  a  piaci  törvények  úgy
funkcionálnak,  mint  a  természeti  törvények, tehát bizonyos tekintetben a
korszellemnek  felelnek  meg,  mely  a  klasszikus  fizikában Newton nevéhez
kötődik.

   Ez  azt  jelenti, hogy az emberek azt képzelik: a különböző életterületek
törvényei  a társadalomban éppúgy működnek, mint a természetben. (Hozzá kell
tenni: a természettudományban később felismerték, hogy a megfigyelés magát a
műveletet,  a  felismerést,  és  az  ennek  alapján  alkotott törvényeket is
befolyásolja.)  Ebből  kiindulva  az  eredeti nézet a következő: hogy ha egy
piacot  szabadjára  engedünk,  akkor a különböző piaci szereplők egoizmusa a
piaci  szereplőket kölcsönösen kontrollálja, és az összes egyén egoizmusából
mindenki  közös  jóléte keletkezik, vagy miként azt Adam Smith mondta wealth
of nation, vagyis a nemzetek gazdagsága.

   Azonban már a 19. században, különösen a 20. század elején megmutatkozott
hogy  ezek a feltevések vagy nem helytállóak, vagy pedig egy olyan modellben
működnek,  mely  a  valóságban  nagyfokú  torzulásukra vezetett. Igen fontos
feltétele  az  elméletnek  az,  hogy a piaci szereplők azonos hatalommal, az
információkhoz  jutás  azonos  mértékével  és  hasonlókkal  rendelkeznek, és
ezáltal kiegyensúlyozott fejlődés jön létre. Ám természetesen tudjuk, hogy a
valóságban a piacokat a hatalom uralja és ez egyre inkább így lesz, hisz egy
szabadjára  engedett  arénában  az erősek egyre erősebbek lesznek, a gyengék
egyre  gyengébbek,  amit  ma  ismét nagyon egyértelműen láthatunk. Ezenkívül
Adam Smith modellje még egy másik feltételt is tartalmazott; azt, hogy végső
soron  azonosak  az  emberek  szociális érdekei, és ezért nem fogják egymást
halálra versenyezni. Ez sem így alakul a valóságban, hisz a hatalmi harcban,
az  élretörésben, az elsővé válás akarásában ez tisztán látszódik. Különösen
jól  megfigyelhető  ez  a  múlt  századvégi  gyarmati  rendszerben,  ahol  a
konkurenciaharc  az  Anglia  és Németország közötti viszályhoz vezetett. Így
aztán  nem csak nagy egyenlőtlenség alakult ki a piacon és a társadalomban a
szegények  és gazdagok között, hanem egyidejűleg háborúkhoz is vezetett. Így
lehet  summázni  a  klasszikus  liberalizmust,  mely  egy katasztrófában, az
1929-es nagy gazdasági világválságban végződött.

   Ennek  a  kísérő  jelenségei  a tömeges munkanélküliség, az elszegényedés
stb., és két világháború volt. Ez azt jelenti, hogy amit akkor megéltünk, az
közvetlen   követekezménye   volt   a  klasszikus  liberalizmusnak.  Ezt  ma
ismételten  hangsúlyozni  kell,  mert  jelenleg  megint egy katasztrófa felé
tartunk,  vagy  már  benne  is  vagyunk  a katasztrófában - anélkül, hogy az
emberek  emlékeznének  arra, hogy mindez egyszer már megtörtént. Akkoriban a
katasztrófákat  követte  egyfajta  okulás.  A  nyugati gazdaság-elméletek és
társadalmak   -   részben   a  munkásmozgalom,  majd  pedig  a  szocializmus
konkurenciája  miatt  -  szükségesnek  tartották, hogy az úgynevezett szabad
piacot liberalizálása esetén is keretek közé szorítsák, mert különben a piac
negatív   kihatásai   a   pozitív   hatásoknál  dominánsabbá  válnak.  Ilyen
kezdeményezés  volt  Angliában  a  Beverage-terv,  melyet  később  -  Keynes
elgondolásai  alapján  -  a  Labour-kormány valósított meg, az USA-ban pedig
ilyen volt a New Deal. Németországban aztán a szabályozott piacgazdaság ezen
formáját szabályozott piacgazdaságnak, szociális piacgazdaságnak nevezték. A
fejlődésnek  ez  a  fázisa azonban csak addig működött, amíg a népgazdaságok
valóban nemzetgazdaságok voltak, és a nemzeti kormányok kezében voltak olyan
nemzeti eszközök, melyek alkalmasak a piac szabályozására, a keretfeltételek
megadására,  a  nyereség  megadóztatására.  Mindezt  annak  érdekében,  hogy
megfelelően    újraelosszák,   s   hogy   viszonylag   egyenletes   fejlődés
valósulhasson meg.

      - Miért nem bizonyult működésképesnek ez a korrekciós mechanizmus?

   - Értékelésem szerint a hibás fejlődés utána arra vezethető  vissza, hogy
az  Egyesült  Államok  pozíciója  jutott érvényre és nem az angoloké, melyre
döntő  mértékben  Keynes hatott. Keynes nemcsak abban volt érdekelt, hogy az
európai   államok   erősödjenek   meg,   hanem   elméletében   is   azt   az
alapelgondolatot   vallotta,   hogy   a   világgazdaságot   éppúgy   kellene
szabályozni,  mint  egy  nemzetgazdaságot. Ami azt jelenti, hogy szükség van
olyan  politikai  eszközökre,  melyek  a  gazdasági erőket féken tartják, és
szabályozott,   egyensúlyra  törekvő  fejlődési  mederbe  terelik.  Egyúttal
szükség  van olyan eszközökre, mint az adórendszer, amellyel a piaci értékek
egyenlőtlenségét, a magasabb jövedelmek megadóztatásának, az ún. progresszív
adóztatás  révén  kiegyenlíti,  továbbá  újraelosztásra,  hogy  a szegényebb
rétegek  vásárlóerejét  és  a  keresletet  egyidejűleg erősítsék, hogy így a
gazdaságot  ismét  lendületbe hozzák ha a recesszió következik be. Ezenkívül
Keynes   azt   is   javasolta,  hogy  hajtsák  végre  a  devizák  nemzetközi
szabályozását,   alkossanak   egyfajta  központi  világbankrendszert,  aztán
végezzék  el  a  kereskedelmi mérleg szabályozását úgy, hogy ne csak az adós
országoknak  kelljen  viselni  az  alkalmazkodási terheket, hanem a hitelező
országoknak  is  stb.  Röviden:  az  volt  az  elképzelése,  hogy  az  egyes
nemzetállamokban  jól működő eszközöket nemzetközi szintre kell emelni, hogy
az  új  világgazdaságot  - ahogy ő mondta - egyensúlyban, igazságosságban és
békében   lehessen   szabályozni.   (Vannak   közgazdászok,   akik   ezt  fő
direktívaként definiálják: igazságosság, egyensúly és béke!)

   Nos, Európa és Keynes ilyen érdekeit az Egyesült Államok nem osztotta. Az
Egyesült  Államok  volt a háború után az abszolút szuperhatalom a gazdasági,
politikai  és  katonai  hegemóniát  illetően. Ezzen túl pedig az úgynevezett
White-terv  főként  az  USA-konszernek,  a  nagy konszernek és az USA-Dollár
érdekeit képviselte. Így vált az amerikai dollár világpénzzé.

   A  nagy  konszernek  később a GATT-tárgyalásokon megkapták a lehetőséget,
hogy  előmozdítsák a világkereskedelem liberalizálását, és így mozgató erővé
válhattak.  Mindenesetre  a  valutarendszer  tekintetében még végrehajtottak
bizonyos  szabályozásokat, ugyanis a dollárt aranyra alapozták és egyúttal a
fővalutákat kötött árfolyamokkal a dollárhoz kötötték.

   Az így megindított liberalizálás, az USA-érdekeket érvényesítő folyamatok
vezettek  később  a neoliberális fordulatra. Ennek a fejlődésnek a lényege a
valutarendszerben  rejlik. Ugyanis azáltal, hogy az európai piac az amerikai
piac  előnyét,  vagyis  a  dollárral  való  kereskedést  nem  akarta  tovább
elfogadni,  1959-ben  megkezdték  kiépíteni  az  európai  bankok  részére az
úgynevezett  szabad  bankpiacot. Ezt euro-piacnak, euro-dollárnak, nevezték.
Ez  a  folyamat  vezetett  arra, hogy például egy ország központi bankja nem
tudta  szabályozni  a  valuták árfolyamát. Ilyen feltételek közepette néhány
bank  elkezdett  kialakítani  egy  szabad  bankrendszert,  melyben  a bankok
megfelelő  állami szabályozás nélkül tudtak működni, hiteleket nyújtani stb.
A  másik fontos tényező az volt, hogy az Egyesült Államok vietnámi háborúját
pénznyomással,   dollár-préssel   finanszírozta,   és  ily  módon  inflációs
tendenciákat  vitt  a  dollárba.  A  harmadik  elem  volt az ún. olajválság,
melynek  révén  olajdollár  folyt  ezekre  a szabad piacokra, és ily módon a
dollárpiac  túldimenzionálása  és egyidejűleg a nemzetközi pénzpiac egyfajta
deregulálása  következett  be.  Ez vezetett 1971-ben, ill. 1973-ban a kötött
szabályozás,  a Bretton-Wood-rendszer összeomlásához. A valutákat átengedték
a  piacnak,  nem  voltak  rögzített  árfolyamok,  vagy csak igen korlátozott
mértékben.

   Ezáltal  a  politikai  rendszer elvesztette legfőbb szabályzóeszközét, az
árfolyamok   meghatározását   a   gazdasági,   társadalompolitikai  céloknak
megfelelően.  A  valutaárfolyamok  átengedték  a  piacnak, és ezzel főként a
spekulációnak  nyitottak  kaput.  Ezen felül a dollárt előnyös feltételekkel
kínálták  mindenütt,  többek között természetesen Magyarországon, és a többi
kelet-   és  középeurópai  országban  is,  nem  csak  a  Harmadik  világbeli
államokban.  Persze  igen  alacsony  kamatokkal,  ami  ezeket  az országokat
elcsábította és így besétáltak az adósságcsapdába.

   Hogy  ez  aztán valódi adósságcsapdává vált, elsősorban azzal függ össze,
hogy   1979-tól   megtörtént   a   váltás   a   neoliberális   és  monetáris
gazdaságpolitika  irányába.  Ezt  a  váltást lényegében az amerikai Központi
Bank  új pénzpolitikája vezette be. Ekkor a pénzpiacok nyomást gyakoroltak a
gyenge  kezű  Carter  elnökre,  hogy  az  amerikai Központi Bank élére egy a
monetáris  irányt  követő  igazgatót  nevezzen  ki,  aki azonnal nekilátot a
monetáris politika megvalósításának. Ennek tartalma az, hogy a Központi Bank
már  csak a pénzmennyiséget szabályozza, a kamatokat viszont nem. Miután így
a    kamatlábak    is    a   piacnak   lettek   kiszolgáltatva,   az   állam
gazdaságpolitikájának  második  elemét  is  kiadta  a kezéből - amennyiben a
kamatpolitika   lehetőséget   ad   megfelelő   gazdasági  folyamatokra  való
reagálásra,  és  főként  a  teljes  foglalkoztatottság erősítésére. Ennek az
intézkedéscsomagnak  azonban  az  volt  a közvetlen folyománya, hogy az adós
országok  a  rendkívül  megemelkedett  kamatok miatt hirtelen sokkal nagyobb
adósságteherrel rendelkeztek, mint amire a hitelek felvételekor számítottak.

      - Milyen  szerepet játszottak ebben az olyan nemzetközi  pénzintézetek
        mint a Világbank, ill. a Valutaalap?

   - Az  adósságválsággal  a Nemzetközi Valutaalap, a  Bretton-Wood-rendszer
egyik  szervezete jutott új szerephez, a Nyugat egyfajta pénzügyi rendőrsége
lett.  Az  eladósodott  országoknak  ugyanis  teljesen  fel  kellett  adniuk
szuverenitásukat   a   gazdaság-   és  társadalompolitikában.  A  Nemzetközi
Valutaalap   diktálta   ezek  után  az  úgynevezett  struktúraalkalmazkodási
intézkedéseket,  melyek  aztán  gyógyítás  helyett  csak  tovább rontották a
helyzetet.  Mégpedig azáltal, hogy az államnak már nem voltak eszközei, hogy
átvegyen  szociális  kiadásokat, foglalkoztatási politikát folytasson stb. -
főként   a   deregulált   piacok   fejlődésének   egy   harmadik  eleme,  az
adókimenekítés miatt.

   Az  állam  három  alapeszköze a piac szabályozására: a valuta-, kamat- és
adópolitika  egymás  után  mind  el  lett  véve  az  államtól és a politikai
intézményektől.  Különösen  az  adópolitikában  beszélhetünk  az  országokra
gyakorolt   szélsőségesen  negatív  hatásról,  hiszen  ha  azoktól,  akik  a
nyereséget képezik már nem vehetek el adót, akkor a munkát kell megterhelnem
több  adóval.  Ezen  felül  finanszírozni  kell  a munkanélküliséget. Ez azt
jelenti, hogy a szegények már nemcsak a piac révén lesznek még szegényebbek,
a  gazdagok  még  gazdagabbak,  hanem  elvesznek  az olyan gazdaságpolitikai
eszközök is, mint az adó és a pénzpolitika. Az adókimenekítés újabb lyukakat
fúr a költségvetésbe. Így aztán már nem gazdasági, hanem politikai válsággal
is jár az ún. neoliberalizmus.

   E  folyamatokhoz  még  hozzájárul  az, hogy ezzel a fejlődéssel úgymond a
nyomorból  erényt  csináltak,  és a közgazdaságtudósok többsége, valamint az
érdekelt  gazdasági és politikai erők azt az ideológiát képviselték, hogy ez
a  gazdaság  természettörvénye  ugyanúgy,  mint  annak  idején  a klasszikus
liberalizmusban.  Ami  azt  jelenti,  hogy  kifejezetten rossz, ha politikai
szempontok  szerint  szabályozzák  a  piacot. Pedig épp ellenkezőleg, minden
empirikus adat a fordítottjáról tanuskodik: hogy a szabályozott piacgazdaság
működött  azokban  az  országokban, amelyekben bevezették. Ahol azonban nem,
ott  -  mint  most  a neoliberalizmus idején is - egyértelműen szélsőségesen
megosztottá  vált  a  társadalom, hatalmas ökológiai költségek merültek fel,
stb. Ezért ki kell mondani, hogy a "király meztelen!"

   Még  egy  problémát kell itt megemlítenem, a geopolitikai és geoökonómiai
kérdéseket:  ez  a  mechanizmus mindenekelőtt Ázsia, Afrika és Latin-Amerika
eladósodott  országaiban  hatott. Kelet-Ázsiáról azt állítják, hogy ennek az
ideológiának lenne a nagy bizonyítéka, de az ellenkezője a helyzet! A kelet-
ázsiai  országok  addig  tudtak  felemelkedni, amíg masszív protekcionizmust
folytattak,  védekeztek  a  világpiaccal szemben. De most, amikor a WTO és a
spekulatív  piacok révén rántják be őket a világpiac háborús díszletei közé,
napjainkban azt látjuk, hogy épp az ún. "tigrisek" válnak béna kacsákká, sőt
beteg  páciensekké  lettek.  Más  modelljük  van,  mely  a negatív hatás más
formáját mutatja.

   Kelet- és Közép-Európában, még súlyosabban a Szovjetunióban, tudvalevőleg
először  a sokkterápiát vezették be, mely egyszerűen ezen országok gazdasági
struktúrájának  teljes  szétzúzásával  járt. És ami a politikai szabályozást
illeti,  a  Szovjetunióban  ez  arra  vezetett, amit teljes elmaffiásodásnak
nevezünk. Ahol a politikai szabályozás demokratikus módon már egyáltalán nem
lehetséges.  Egyébként úgy vélem, hogy a gazdasági bűnözés és hatalma ma már
minden országban, még a nyugatiakban is, egyre növekvő szerepet játszik.

   Vannak    szakértők,   akik   a   gazdaság   mintegy   ötven   százalékos
kriminalizálódásáról  beszélnek.  Az  egyharmad  a  minimum, amit becsülnek.
Mindennek   a   deregulációhoz   van  köze,  amit  univerzális  gyógymódként
hirdetnek.

   Az  eddigiek  alapján  azt  hihetnénk, hogy ami történt, az mind a gazdag
országok,  USA,  Kanada,  Észak-Amerika,  az Európai Közösség és Japán javát
szolgálta.  De  ez  egyáltalán  nem így van, mert a deregulált piacok hatása
időközben,  például Nyugat-Európában is, masszívan érvényesül. Gyakorlatilag
a  pénzpiacok  uralkodnak. A politikai játéktér egészen összezsugorodott. És
az  EU-ban,  melytől  eredetileg  a  szociális és ökológiai célok eléréséhez
szükséges  szabályozó  rendszert  reméltek,  valójában  az  az  ideológia és
gyakorlat vált döntővé, hogy Nyugat-Európát csak piacnak tekintik: a tőkének
van  abszolút  mozgásszabadsága,  és  az  összes társadalmi érdeket - munka,
szociális szükségletek, ökológia - egyetlen faktor mögé szorítják vissza, az
ár- és pénzstabilitás mögé.

      - A  globális  dereguláció hatása ma már széleskörűen  tapasztalhatók.
        Úgy  tűnik,  hogy nemcsak Kelet-Ázsia és Kelet-Európa szenvedi meg a
        szabályozások    leépítésének    következményeit.    Milyen   kiutak
        kínálkoznak ebben a helyzetben?

   - Látni  az  empirikus  tényeket,  milyen negatív hatással van mindez  az
emberre  és  a  természetre. Sokan vannak már, akik nem hisznek az elméletek
hazugságígéreteinek,   és   felteszik   a   kérdést,   hogyan  tovább.  Most
megfigyelhető, hogy az egyik oldalon az emberek azt mondják: aha, nekünk már
volt  egyszer  egy  szociálisan  szabályzott  kormányzási  formánk  - akár a
szociális  piacgazdaságra,  akár  a szocializmusra gondolunk, mindenesetre a
gazdaság   szociálisan   szabályozott  formája  volt,  ezért  próbáljuk  meg
mégegyszer ezt a politikai irányt.

   Diagnózisom az, hogy ha a most inkább szociálisan orientált kormányok nem
tudják  közösen  ismét  ellenőrzésük  alá  vonni  a  nemzetekfeletti tőkét a
politikai  eszközök,  sőt  az  adópolitika  tekintetében,  akkor  egyáltalán
nincsenek   meg   a  pénzeik  és  eszközeik,  hogy  ismét  szociálpolitikát,
foglalkozási  és  ökológiai  politikát  folytassanak.  Ha  tehát  a probléma
lényegének  megoldását, a nemzetekfeletti tőke újraszabályozását, nem kezdik
azonnal  meg,  akkor  egyszerűen  folytatniuk  kell  neoliberális  kormányok
politikáját.  Ennek  következtében  jobbra  fognak  csúszni,  éppúgy mint az
1929-es  válság  után. Ezt figyelhetjük meg már most is Franciaországban, és
Haider  ügyködésében  Ausztriában.  És úgy tudom, a magyar Haider is már sok
szavazattal rendelkezik. Fehéroroszországban már gyakorlatilag diktatúra van
és Szlovákia sincs ettől messze. Ez azt jelenti tehát, hogy az emberek előbb
csalódtak  a  neoliberális  mítoszban,  majd  visszaváltanak  a  szociálisan
orientált  kormányhoz.  Ez  nálunk  a  szociáldemokrácia  lenne, Angliában a
labour  és  Franciaországban a szocialisták. Az emberek azonban észreveszik,
hogy  ezek  ugyanazt  teszik,  mint  neoliberális elődeik. Vajon miért? Mert
eladósodott államháztartásuk van. Miért van eladósodott államháztartásuk?

   Éppen  az  adókimenekítés miatt. A tőke gyakorlatilag már nem fizet adót,
és    a   másik   oldalon   ahelyett,   hogy   csökkentenék   a   munkaidőt,
munkanélküliséget  termelnek.  Ez megint csak kevesebb adóhoz és több állami
kiadáshoz vezet a munkanélküliségi programok révén.

   Ennek következtében jelenleg rendkívül kritikus a helyzet Európában és az
egész  világon. Ha nem sikerül megtörni a pénzpiacok diktátumát és bevezetni
a  világpiac politikai-demokratikus szabályozását, akkor ez a katasztrofális
fejlődés  egy  összkatasztrófába torkollhat. És a pénzpiac utóbbi viharai, a
tőzsdekrachok  stb. ezt megmutatták. A rendszer rendkívül kockázatos, épp az
összrendszerben    rejlő   spekulatív   elemek   miatt.   Ugyhogy   bármikor
bekövetkezhet a totális válság.

      - Hogyan  lehet  hatékonyan  fellépni   ilyen  globális   nagyságrendű
        tényezőkkel szemben, hiszen kormányok sem látszanak képesnek erre?

   - Ez  a  helyzet  sok  esetben  depresszióra  vezet.  Ugyanis  a globális
neoliberális  társadalom  ideológiája éppen arra irányul, hogy az embereknek
bemesélje,  hogy  ez  a sors, egy természeti törvény, tehát semmit sem lehet
ellene  tenni.  És  ha  aztán  egy világkormányt akarnátok, akkor az mindent
ugyanúgy  csinálna,  mint korábban a nemzeti kormányok; egy világdiktatúrára
vezetne, és különben is, az emberek nem tudnának megegyezni stb.

   Az  alternatívák  az  utcán  hevernek. Csak azon múlik, hogy az ideológia
képes-e  félreinformálni  az  embereket  saját erejükről és lehetőségeikről,
valamint  arról,  hogy  minden szinten vannak lehetőségek, hogy kikerüljenek
ebből az ördögi körből.

   De  nem  csak hogy lehetőségek vannak minden szinten, hanem cselekedni is
kell,  méghozzá  egyszerre  minden  - községben, régióban, nemzeti, nemzetek
feletti  és  globális  -  szinten.  Ezt  mi a Kairos Európa bázismozgalomban
kettős stratégiának nevezzük. Ha a tőke csak egészen rövid távon hajszolja a
gyors profitot, és nem veszi tekintetbe a társadalmi, gazdasági és politikai
keretfeltételeket, akkor természetszerűen két lehetőség adott, hogy ez ellen
cselekedjünk.   Az   első   egy   részleges   kiválás   ebből  a  világpiaci
mechanizmusból.   A   másik   ennek  a  világpiaci  mechanizmusnak  egyfajta
szabályozása.  És  a  kérdés ennek megfelelően az, hogy milyen vízió alapján
lehet  ezt a két opciót - az előbbi kettős stratégia szellemében - egymással
összekötni.  Jelenleg  a  részbeni  leválás  problémáján  dolgozunk  a helyi
gazdaság megerősítésének témakörén belül. Ezt teljesen gyakorlatias példákon
lehet megvilágítani: Az első, hogy leválunk a pénzpiacokról.

   Ez  csak kis léptékben történik meg és nem változtat a nagyon, ahol aztán
felmerül  a  szabályozás kérdése. De az előbbi is lehetséges, ez például meg
is  történt  és  a  mai  napig  történik  is,  hogy a résztvevők likviditást
teremtsenek egymás közt - kamatpénz nélkül. A másik terület, ami folyamatban
van:   egy  saját  vagy  alternatív  bankrendszer  kidolgozása,  illetve  az
együttműködés  már  létező  alternatív  bankokkal.  Az alternatív bankok azt
célozzák  meg,  hogy egy régió megtakarításai magában a régióban maradjanak.
Ez  azt jelenti, hogy vagy alapítanak egy közösségi bankot, egy szövetkezeti
bankot  vagy  részt  vesznek  egy ilyenben, mely majd éppen kevesebb kamatot
fizet,  vagy  egyáltalán  nem  ad kamatot. Csak inflációs kiigazításra kerül
sor,  és  ez  nagyon  jól  működik,  hisz  a bankrendszeren keresztül minden
régiótól  többet  vesznek  el,  mint  amennyit  beleadtak. Vagyis az emberek
megtakarításaik  után  alacsony  kamatot  kapnak,  és a felvett hitelek után
magas  kamatot  fizetnek, így nagy összegű kamatkülönbség keletkezik, mely a
pénzvagyon tulajdonosainak bankjaiba vándorol. E tekintetben minden helyi és
regionális  közösség számára igen előnyös, ha kikapcsolják bankrendszerükből
ezeket a pénzvagyon-tulajdonosokat.

   A  harmadik  terület az alternatív energia. A jövő energiája a decentrált
energia. Nem a nagy tőkeigényes energia, az atomipar stb., hanem a a nap-, a
szél-,  a  vízienergia  és a biomassza. Így kicsiben, helyi-régiós területen
energia szempontjából relatív önállóvá lehet válni. És végül negyedikként az
alapélelmiszerek,   ruházkodás,  építkezés  stb.  terén  is  amennyire  csak
lehetséges mód van helyi-regionális szinten termelésre és ugyanilyen szinten
értékesítésre.  Ez  ökológiailag  is  igen előnyös lenne szállítások kiesése
miatt.

   Ezen  a  négy  területen  van lehetőségünk a gazdálkodás nagyobb részének
helyi-regionális  önkormányzatba  való  visszaadására. Jelenleg igen érdekes
kísérletek  és  kutatások folynak, melyek arra irányulnak, hogy kidolgozzák,
mit   is   tehetünk   a  világpiac  nélkül,  a  saját  erőnk  és  forrásaink
felhasználásával.

   Ez  jóval  több,  mint  gondoljuk,  mert  az ideológia azt állítja, minél
távolabb  van a termék, és mennél nagyobb tőkebefektetésre van szükség annál
jobb.

   Például  volt egy Heidelbergből kiinduló kutatási projektünk, melyet Hans
Diefenbacher,   az   Evangélikus  Kutatóintézet  közgazdásza  vezetett.  Azt
kutattuk,  miként  kell  a jövő azon indikátorait megválasztani, melyekkel a
gazdasági  sikert  mérjük.  Hogyan  mérhető egyáltalán egy sikeres gazdaság?
Jelenleg  az  a  bárgyúság  jellemző,  hogy  a  gazdasági  sikert  a  bruttó
társadalmi   termék  növekedésével  számolják,  a  monetárisan  mért  bruttó
értékkel.  Ez  azt  jelenti:  ha  maga az autópályán balesetet szenved - ami
remélem  nem  fog bekövetkezni -, akkor ez pozitívan hat a bruttó társadalmi
termékre,  hiszen  új  autókat  kell gyártani, jönnie kell a rendőrségnek, a
mentőknek,  stb.  -  mindezt  pozitívumként  kerül  a  GDP-be.  Ezért  abból
indultunk  ki, hogy minden esetben egy háromszoros indikációs rendszerre van
szükség,  mivel  csak  a  gazdaság,  a  szociális  tényezők  és  a környezet
összhangja vezet pozitív eredményre. Ez azt jelenti, hogy nem szabad pusztán
csak  gazdaságilag,  kivált  nem  monetárisan  beszűkítve  mérni a gazdasági
sikert,  hanem  abból  kell  kiindulni,  hogy  mi  válik az ember hasznára a
konkrét  helyszínen,  természetes,  szociális  környezetében.  És  ebben  az
összefüggésben  kell mérni a gazdasági sikert. Ez megint csak amellett szól,
hogy  a  helyi-regionális  fejlődést  kell kiinduló pontnak tekinteni. Tehát
gazdaságilag lentről felfelé kell építkezni.

      - Az  imént  kettős  stratégiát említett.  A helyi szinteken túlmenően
        milyen megoldási lehetőségekre gondolt?

   - A  jövőbeli  fejlődés  szempontjából  fontos  lenne,  ha  a   kormányok
megértenék,  hogy  ennek a helyi-regionális szektornak a támogatása hatalmas
társadalmi  jelentőséggel  bír.  Azon  túlmenően,  hogy  az emberek magukhoz
térnének  bénultságból  és a merőben önző konkurenciaharcukból, észrevennék,
hogy  együtt, kooperációban saját területükön milyen lehetőségeik vannak. Az
alapszükségletek   tekintetében   ezek   persze   részterület,   nem  tudják
helyettesíteni   a   makrogazdaságot.  Ezért  kell  egyidejűleg  feltenni  a
politikai  kérdéseket  is:  Miként lehet a nemzeti - és nálunk az európai -,
valamint  globális  szinten  a makrogazdaságot alakítani? Úgy, hogy a helyi-
regionális területet ne zavarja meg, másrészt hogy a globális mechanizmus se
pusztíthasson.   A   kelet-ázsiai   válság  óta  a  transznacionális  piacok
tájfunjáról   beszélnek;   egy   tájfunról,   mely   egész   régiókat  képes
elpusztítani,  mint  egy  tomboló vihar. Egyszerre kell azzal a kérdéssel is
foglalkoznunk,  hogy  lehet  nemzeti,  regionális  illetve  globális szinten
szabályozni.

   Ezzel  kapcsolatban  Saskia  Sassen  azt  a kérdést veti fel, hogy miként
veszítettük  el az ellenőrzést, és hogyan alakult át a politikai egységek, a
nemzetállamok   szuverenitása.   Könyvében   [2]  abból  indul  ki,  hogy  a
nemzetállamoknak  sokkal  több  lehetőségük lenne, mint amennyit érzékelnek.
Egyszerűen  túl  sok az ideológia. A politikusok azt hiszik, hogy egyszerűen
alkalmazkodni kell, mégha látják is a pusztító eredményeket.

   Ha  például  nyilvánvalóvá válik egy olyan adócsalás mint a Dresdner Bank
esetében,  akkor  kiderül,  mit  tudnának  a  nemzeti  kormányok  tenni,  ha
valamivel  több  adófelügyeleti nyomozót fizetnének meg. Hatalmas nyereséget
könyvelhetnének   el   az   államháztartásban   -  egyedül  csak  a  nemzeti
eszközökkel.  E  téren  természetesen  jobb egy szupraregionális szint, mint
például  az  Európai  Unió.  Ha  például  az  EU azt mondaná: változtatunk a
politikán, és az adózás köréből nem vonjuk ki a pénzt és az energiát, és nem
teszünk  egyre  nagyobb  adóterheket  a  dolgozókra,  hanem  a  pénzre és az
energiára  vetünk  ki  több  adót,  és  kevesebb  a  munkára. Ezt az Európai
Közösség  minden  további nélkül megtehetné, hisz gazdasági tevékenységük 80
százaléka határaikon belül zajlik.

      - Vajon  ilyen lépések nem járnának-e olyan mérvű  tőkekimenekítéssel,
        ami megrendítené az egész gazdaságot?

   - Ez  egy  olyan  érv,  ami a valóságban nem igazolódik, hisz ha  látjuk,
miként  vezet  be  a  Nyugat ott szankciókat, ahol saját érdekeiről van szó,
akkor  kiderül,  hogy  szankciós  mechanizmusok segítségével is lehet adókat
beszedni.  Ha  például azt mondanák, hogy bojkottálják a Benelux-országokat,
Svájcot,  Liechtensteint  és  Írországot,  és nem bonyolítanának több állami
üzletet    Luxemburgban,    Liechtensteinben,    Svájcban   és   Írországban
adókimenekítés céljából bankfiókot üzemeltető bankokkal. Ha ezt kijelentenék
a  kormányok, akkor az állami pénzek nem folynának már ezekbe a bankokba. És
akkor  a  bankok is feltennék a kérdést: hogy keresek többet, a kimenekített
adókkal vagy a legális üzletekkel?

   A  transznacionális  pénzügyi  piac  egyik  legszörnyűbb  mechanizmusa  a
spekuláció  -  a  valutaspekuláció, kamatspekuláció, derivát-spekuláció, ami
egy  "meta"-szinten  történő  spekuláció.  Ebben  a  szituációban  is minden
további  nélkül  lehetséges a spekulációs nyeremény megadóztatása. Időközben
már  számtalan tanulmány készült a témában; a legismertebb az ún. Turbin-Tax
-  tervezet.  Ez  egyrészt  azzal  járna, hogy kevesebb spekulációs nyereség
keletkezne,   és   a   reálgazdaságból  nyert  tőkéket  újra  befektetnék  a
reálgazdaság  szférájába.  Másrészt  ezen gigantikus spekulációs nyeremények
megadóztatása  igen  hamar milliárdos összegek megjelenését tenné lehetővé a
szociális szektorban.

   Ezen  felül szociális mozgalmak révén is lehet nyomást gyakorolni; még az
Egyesült  Államok  és  Japán  kormányzataira  is;  ott  is  vannak szociális
mozgalmak,  melyek  erős  nyomást  fejtenek  ki  a  neoliberális politikával
szemben.

      - Vajon elegendő-e egy ilyen mérvű fordulathoz a széleskörű belátás és
        az  annak  nyomán  változó politika, vagy pedig csak egy katasztrófa
        képes kiváltani ilyen változást?

   - Ez  egy  különösen kényes kérdés. A jelenlegi ideológiai  adottságoknál
fogva  az  emberek  természetszerűleg  ismét  sorsként  értelmeznék;  ha ezt
állítjuk, akkor - a mai neoliberális ideológusokkal egybehangzóan - a sorsba
vetett  hitüket  erősítjük. A katasztrófa fenyegetése ugyan figyelmeztetés a
neoliberálisok    számára,    az   emberek   mentál-pszichológiailag   mégis
tehetetlenségként  élik  meg,  ami  megbénítja őket: "úgyis bekövetkezik egy
katasztrófa, ezek a hatalmak olyan óriásiak..." Vagyis az ideológiai hiteken
túlmenően  létezik  egy  félelem okozta bénultság. Mindkettő igen veszélyes,
tekintettel arra, hogy általuk a katasztrófák igen valószínűvé válnak. Tehát
ki  kell  gondolni  ennek  a  kérdésnek a kezelését, hogy ne bénítson, hanem
aktivizáljon.  Itt említeném további érvemet a kettős stratégia első részére
vonatkozóan:  amennyiben  bekövetkezik a világpiac nagy katasztrófája, akkor
azoknak  van a legnagyobb esélyük a túlélésre, akik helyi-regionális szinten
leváltak a világpiacról.

   Ez  azt  jelenti, hogy a helyi-regionális szint tevékeny erősítése puszta
önérdekből  is  tanácsos arra az esetre, ha valóban bekövetkezik a világpiac
totális  katasztrófája.  És  ez lehetséges, nem mondom, hogy nem lehetséges,
csak   azt   mondom,   hogy   nem  szabad  egyszerűen  sorsként  beállítani.
Elképzelhető,  hogy a '29-es katasztrófa és két világháború emléke, valamint
annak  emléke,  hogy  már  másként  is  mentek  a dolgok Nyugaton és Keleten
egyaránt,  egyre  több  embert arra a gondolatra ébreszt: valami alapvetőnek
kell történnie, hogy ismét a politikai-demokratikus ellenőrzés valósulhasson
meg.  Elsőként  Európában  a  franciák  hajtották  végre  példaszerűen ezt a
fordulatot.   A  probléma  az,  hogy  a  tömegmédiumok  egyszerűen  csak  az
ideológiát és a hatalom érdekeit jelenítik meg, de a kritikus alternatívákat
nem.  Az  alternatív elgondolásokat, stratégiákat és eseményeket Nyugaton is
nehéz  a  médiumokon  keresztül megmutatni. Ezek olyan kérdések, melyekről a
közép-  és  kelet-európai  embereknek nagyon alaposan el kell gondolkodniuk.
Egy  stabil  állami  vezetésnek  annyi  védelmet kell nyújtania a szegényebb
rétegeknek   az  erősekkel  szemben,  amennyire  csak  képességeiből  telik,
ahelyett,  hogy  úgymond  megnyitnák  a  piacokat,  különleges  kondíciókat,
adójóváírást  stb.  nyújtanának  a  tőkének.  A  civil  szervezetek  növekvő
dinamikája   döntő   mértékben  közrejátszhat  abban,  hogy  -  a  veszélyes
tendenciákra  és fejlődésekre tekintettel - megvalósuljon a szemléletváltás;
hogy  olyan politikai nyomást tudjanak gyakorolni, mely a teljes katasztrófa
előtt   mégis   képes   lesz   elérni   ezeknek   a   romboló   erőknek   az
újraszabályozását.

      - Vajon  az  egy-egy  célkitűzés  köré szerveződött civil  szervezetek
        alkalmasak-e  arra,  hogy ilyen nagy horderejű változásokat vigyenek
        végbe?

   - A  szociális  mozgalmak többsége egyetlen célt kitűzo  mozgalomként jön
létre.  És  az  az  emberek  számára  is  természetes,  hogy  elsőként saját
érdekeiket  képviselik.  És  akkor  lehet  őket a házukból előcsalogatni, ha
saját  érdekeikről  van  szó,  mint  például  most  Németországban  a diákok
esetében.  De  hála  Istennek,  egyre  több  diákban  tudatosul,  hogy ők az
áldozatoknak   csak   egy   részét  képezik.  A  gyengék  között  kooperatív
védőmechanizmusokat kell kiépíteni, és nem szabad engedni a széttagolást, az
állam ilyen irányú manipulációit.

   Ha korábban nem volt szívós aprómunka, és nem volt elegendő ember jelen a
társadalomban,   különféle   csoportokban,   hálózatokban,  vagy  tudományos
munkacsoportokban;  olyanok,  akik  előre  gondolkoztak,  az  alternatívákat
kisérleti  jelleggel  kipróbálták, elméletileg kidolgozták; akkor, ha ez nem
történt  meg  idejében,  akkor  nagy  a  veszélye  annak,  hogy  olyan káosz
keletkezik, amely még nagyobb krízisbe csap át. Akkor azoknak az embereknek,
akik  nem  kapnak megfelelő tanácsokat, akik dezorientáltak, dezinformáltak,
azoknak  "erős  emberre" lesz szükségük, a külföldieket fogják okolni, stb.,
stb.  Így  a  populisták  kerülnek  kormányra,  és  olyan  háborús állapotok
alakulhatnak ki, mint amilyeneket az egykori Jugoszláviában láttunk.

   Ha  a  szociális  mozgalmakban  nem  is látunk azonnal nagy eredményeket,
akkor  is  rendkívül fontos, hogy az aprómunkát olyan intenzíven folytassuk,
amennyire  csak  lehetséges. A szélesebb politikai környezetben is, nem csak
helyi-regionális  szinten,  hogy  amennyiben  adódik  egy  kedvező pillanat,
lehetőleg  sokan  törekedjenek  előmozdítani azt politikai fordulatot, ami -
mint  ahogy  említettem  -  Franciaországban  már  végbement. De nekünk erre
nemcsak  Franciaországban van szükségünk, hanem egész Európában, hogy Európa
együtt  meneküljön  ki  ezen  rabló  kapitalizmus karmai közül - és találjon
vissza egy szabályozott gazdasági és társadalmi formába.

                                  Irodalom:

[1] Alternatives to Global Capitalism. International Books, Utrecht, 1995.

[2] Sassen,  S.:  Losing  Control?  Sovereignity in an Age of Globalization.
    N.Y., 1995.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező