Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                   EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS DOBSZAY LÁSZLÓVAL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - Egy   nemrég  megjelent  Festschrift  (Laborare   fratres  in  unum.
        Festschrift László Dobszay zum 60. Geburtstag. Spolia Berolinensia -
        Berliner  Beitr„ge  zur  Medi„vistik  Bd.  7.  Hildesheim, 1995.) is
        jelzi,  hogy  a  gregorián  zene  nemzetközileg elismert kutatójának
        számítasz. Hogyan lettél zenetudós?

   - Egészen  kicsiny  gyermekkoromtól  fogva  nagyon  sokféle   érdeklődési
terület  tartott  fogva,  főképpen  nem  is  zenei.  Tizenkét éves korom óta
azonban  zeneszerzést  tanultam, mert Kodály kísérletet akart tenni, hogy el
lehet-e  kezdeni  a  zeneszerzés  tanulását  ilyen  korán.  Elkezdtem, és az
érettségi   után   egy-két  évvel  a  zeneszerzést  már  be  is  fejeztem  a
Zeneakadémián (miközben párhuzamosan már az egyetem bölcsészkarára jártam).

   A  zeneszerzési  tapasztalatnak  igen  sokat köszönhetek, annak ellenére,
hogy végül úgy döntöttem: nem leszek zeneszerző. Akármilyen zenéről van szó,
akár  előadóművészetről,  akár  kórusvezetésről,  akár  zenetudományról, úgy
érzem,  hogy belülről, a zenei struktúrák oldaláról tudom látni, azt, amiről
a zene szól. A zenének sokféle periférikus eleme van, ami sokak számára ezek
jelentik  a zene elsődleges arculatát: mit ábrázol a zene, milyen hangulatok
vannak benne, milyen érzelmeket jelenít meg. Bár ez mind jogos megközelítés,
a zene létjogosultságát mégis annak legbelső struktúrája adja, amelyik olyan
ragyogó   rendet  alkot,  mint  egy  tiszta  matematika  vagy  egy  eszményi
filozófiai  rendszer.  Igazából  ott él a zene, igazi szellemi tartalmát ott
közli,  ezekben  a  belső  struktúrákban.  A  zenének  ezt  a  belső rendjét
természetesen ösztönösen is föl lehet fogni.

      - Mi  késztetett  a  gregorián  zene  kutatására és  hogyan lettél - a
        Schola  Hungarica  vezetése  révén - élvonalbeli művelője is ennek a
        zenének?

   - A gregorián iránti érdeklődésemet tulajdonképpen nem a zene, főként nem
a  zenetudomány  keltette  fel.  A  dolog ehhez képest "kívülről" kezdődött.
Amikor a II. Vatikáni zsinat után megindultak a liturgikus reformtörekvések,
úgy  láttam, az egyházzene szempontjából a zsinat szándékaihoz valóban méltó
csakis  a  gregorián  reform  lehet,  a gregoriánnak a tényleges egyházzenei
életbe  való  bevitele.  Ez  érdekelt  először. Akkor már mögöttem voltak az
általam írt tankönyvek, rengeteg zenepedagógiai cikk. Amikor 1966-ban Kodály
meghívott  a  mai  Zenetudományi  Intézethez  népzenekutatásra,  én szívesen
mondtam igent - hiszen a népzenét szerettem, már régóta érdeklődtem utána -,
de  azzal  a  kikötéssel,  hogy  ne  kelljen  a  tanítást  abbahagynom.  Azt
gondoltam,   és   ez  később  igazolódott  is,  hogy  miközben  bekerülök  a
népzenekutató csoportba és csinálom becsülettel azt a munkát, amelyre Kodály
fölvett  engem,  Rajeczky  Benjámin mellé kerülve szabadidőmben a gregorián-
szakmát is ki fogom tanulni.

   Ám  elég  hamar  egy  fontos belső felismeréshez jutottam, ezzel egy elég
jelentős  belső  változáson  kellett keresztülmennem. Nem könnyű ezt röviden
kifejteni,  mégis  el  kell  mondanom. Az igazságot csak az igazság kedvéért
szabad  tanulni  és  tanulmányozni.  Nem  szabad,  hogy  az igazság önzetlen
keresésébe  bármi  mellékgondolat  -  hogy  mire  jó?  mire használom föl? -
beleavatkozzék.

   Ha  az  igazságot  megtanultam,  ha  azt  megismertem, akkor abból persze
következhetnek bizonyos dolgok a gyakorlatra nézve is. Amit így megtanultam,
azt szabad használnom a gyakorlati életben, sőt kötelességem használni. De a
két  dolgot  valamiképpen  szét  kell  választani. Túl sok baj adódott már a
kettő összekeveréséből.

   Így,  tudományos  értelemben  ugyan  kívülről  jöttem  a gregoriánhoz, de
azután  rávetettem  magamat,  és  igyekeztem  úgy  végezni  el  a tudományos
kutatásokat,  hogy eredményeim ettől a gyakorlati alkalmazástól függetlenül,
főképpen  igazak legyenek. Durván fogalmazva: ha eredményeimet olyanok előtt
mutatom be, akiknek a gregorián egyházi vonatkozásaihoz nincsen semmi közük,
számukra éppúgy elfogadhatók legyenek.

   És  valami  hasonló  dolog  történt  művészi szempontból is. Minél jobban
megismertem  a  gregorián  anyagot  (eleinte  a magyar gregoriánumot, azután
lassanként  tovább  terjeszkedve az egész latin kereszténységnek ezt a zenei
kultúráját), annál jobban felismerte bennem a zenész, hogy benne olyan zenei
érték  rejlik, mely önmagában véve - minden tudományos, történeti és egyházi
vonatkozástól  függetlenül  -  nagyszerű.  És  ennek  meg kellene szólalnia,
valamiképpen  be  kellene  jutni  a zenei művelődésbe. Ezért alakítottuk meg
Rajeczky  Benjaminnal  és Szendrei Jankával 1969 végén a Schola Hungarica-t.
Rögtön  világossá  vált  számunkra, hogy a Schola Hungaricanak egy speciális
köztes  helyzetet  kell  elfoglalnia  a  zenei  életben.  Nem  lehet egyházi
kötöttségű, de nem lehet tisztán tudományos célú sem. (A világban sok helyen
alakítanak  tudósok  gregorián  kórusokat, ez most nagy divat, kidolgozzák a
gregorián   előadásának   tudományos   elveit.   Csak   éppen   az  eredmény
meghallgathatatlan.)  Ugyanakkor természetesen nem lehet a gregorián éneklés
merő  amatőr lelkesedés dolga; valamilyen értelemben professzionistának kell
lenni,  tehát tudományosan megalapozottnak és művészileg hitelesnek. Nem más
feladat ez, mint Mozartot vagy Bartókot játszani.

   Művészileg  is  abszolút  hitelesnek kell lennie, fel kell tárnia ennek a
zenekultúrának  a  világát,  mégpedig  nem  a tudás, nem az ész, hanem a fül
számára,  s  ezt  a zenét vonatkozásba kell hozni a zenekultúra egészével. A
fül számára hallhatóan igazolni kell, hogy az európai zene ugyanolyan nagyot
alkotott   a   gregoriánban,   mint   a  reneszánszában,  a  barokkjában,  a
klasszikájában és így tovább.

   A  gregoriánnal  kapcsolatos tevékenységemben tehát egymástól módszeresen
elkülönülő,  ugyanakkor  egymásra  ható  területek  élnek  egymás mellett: a
tudományos  gregoriánkutatás,  a  gregorián  művészi  előadása,  a gregorián
gyakorlati  felhasználása  az egyházi életben, vagy az iskolai pedagógiában.
Ezek egymásra nézve kölcsönösen ihletőek.

   De  még  így  is,  a  gregorián  csak  egyike  érdeklődési,  tevékenységi
területeimnek  -  a  magyar  zenetörténet, a népzene, a zeneelmélet, a zenei
előadóművészet és zenepedagógia, sőt ezen túl, a liturgika, a kultúrpolitika
és magyar közélet mellett.

      - "Az   ezredforduló   egyetlen   magasrendű   műzenéje"   -   írod  a
        gregoriánról.  Mitől  magasrendű  ez  a  zene? Egyáltalán mi az, ami
        megkülönbözteti más zenéktől?

   - A  szó  legszűkebb  értelmében  a  gregorián  nem  más,  mint  a  római
liturgiának  az  a hivatalos latin nyelvű éneke, amellyel az egész misét, az
egész  zsolozsmát,  az  egész  szertartást  előadta. A régieknél minden, ami
hangosan,  nyilvánosan megszólalt, valamilyen módon ének volt. A liturgia is
énekelve, vagy legalábbis recitálva nyerte el hiteles formáját, s ez a forma
folyamatosan  tovább élt a következő századokon át, különböző változásokkal,
gyakorlatilag  mindmáig.  Ezt a zenét a 9. százabdan írták le először, olyan
dallamjelzésekkel,  amelyeket  ugyan  ma  nem  tudunk  olvasni, de amelyek a
későbbi  kódexek  segítségével  egyértelműen  azonosíthatók  azzal,  amit mi
gregoriánnak hívunk.

   Azonban  e  zene  elemzése  világossá  teszi,  hogy  ez  a zene nem akkor
keletkezett, amikor leírták. A leírás előtt egy többszázados szájhagyományos
életperiódusa  volt,  bár  hogy  pontosan  hogy  hangzott,  pontosan  milyen
formában  hangzott  mondjuk  a  4-5.  században,  azt  már  soha  nem fogjuk
megtudni,  épp  azért  nem,  mert ez a korszak szájhagyományos volt. Tehát a
gregorián  nem  egyszerűen  egy  valamikor  leírt,  vagy valamikor komponált
liturgikus  repertoár,  hanem  a  nyugati egyház eredeti, hiteles liturgikus
énekmódja.  A  gregorián  az a mód, ahogyan a liturgiát - talán az apostolok
kora  óta,  vagy  a  2-3.  század  óta,  a vértanúk kora óta - hagyományosan
előadták,  énekelték;  természetesen  úgy,  hogy  minden időben gyarapodott,
változatokban  élt,  s  így a kódexekben leírt gregorián nem hangról hangra,
hanem csak lényegében azonosan az első századok hagyatékával.

   A  9.  századtól  visszafelé  nézve e liturgikus ének három rétege sejlik
föl.  Első  a  gregorián  leírása,  mögötte  áll  a  római egyház folyamatos
hagyománya,  és  amögött  az egész nyugat-európai kereszténység a folyamatos
hagyománya.  Ha  még  egy  lépést teszünk visszafelé, akkor egy még ennél is
egyetemesebb  kultúrkör  és zeneiség tárul föl előttünk, amelyikbe bizonyára
jelen vannak a zsidóság hagyományai a keleti keresztény egyházak hagyományai
is,  bár  már közvetettebben. Sőt, egyre inkább úgy látjuk, hogy a gregorián
tovább élnek még pogány világ szakrális hagyományai is. Sok zenei és szövegi
formula, azonos vagy hasonló volt ahhoz, amit például a római pogány vallási
rítusokban  használtak,  s  részben  abból bontakozhatott ki. Azért élhetett
tovább  ez  az  egyetemes  hagyomány  a  kereszténységben is, mert az isten-
élménynek, méghozzá a liturgikus istenélménynek megfelelő kifejezése volt.

   Ebben  az  értelemben  az egész emberiség bizonyos őstapasztalatai kaptak
helyet  a  gregoriánban.  A  gregoriánnak  nem  azért  vannak  például  a mi
népzenénkkel  is  rokon  vonásai, mert a mi népzenénk a gregoriánból tanulta
volna ezeket el, hanem azért, mert egy olyan ősi zenei tapasztalat, - és nem
csak  zenei  tapasztalat!  -  kristályosodott  ki,  szüremkedett át és nyert
lerögzítést  a  gregorián, amely sokkal szélesebb érvényű volt. Ezeket Peter
Jeffrey,  a  kitűnő amerikai tudós zenei univerzáliáknak nevezi. A helyzetet
megvilágítják  rokon  példák.  A  gyermekdalok például sok-sok nép zenéjében
közelebb  állnak  egymáshoz,  mint ugyanezen népek fejlett "felnőtt-zenéje".
Miért?  Mert  ezek  egyetemes  tapasztalatokat  tartalmaznak  arról,  hogyan
kombinálódik  egy  játékmozgása  egy hozzá illő énekmóddal. Egy gyerekdalban
gyönyörűen   meg  lehet  tapasztalni  ezt  az  egyetemességet.  Ezért  lehet
elmondani, hogy gregoriánnak majdhogynem az emberi természettel rokon vonása
van.

   A  gregoriánnak van egy tisztán tudományos, technikai művészet aspektusa:
ha  nem tudom, hogy mi volt a liturgikus szerepe, zenei értékként az európai
zenekultúra részeként akkor is méltányolhatom. Ezzel azonban nem azt akartam
mondani,  hogy  a  gregorián természetes közege ne a liturgia lenne, hogy ne
abba  és  abból  született  volna.  Ha  leülök  meghallgatni  egy  gregorián
dallamot,   akkor  annak  fölfedezhetem  zenei  szépségét.  De  megismerésem
mélyebb,  teljesebb, ha az eredeti szituációt is feltudom idézni, hogy ti. a
gregorián  a  szövegközlés  egy  módja, egy nagyon sajátos szituációban való
szövegközlés.  Ugyanakkor  a  gregorián egy liturgikus cselekményrendszernek
akusztikus  megjelenülése.  Adva  van  egy liturgikus cselekmény, amelyikben
események történnek. Például fölmegy valaki egy magaslatra, és onnan elolvas
egy   szöveget,   és   nem  akar  mást,  mint  hogy  a  szöveg  ünnepélyesen
megszólaljon.  Egy  másik  pillanatban  fölmegy  oda  valaki a zsoltár lírai
erejével  akar  hatni  a  hallgatóságra,  vagy  kontemplációra, elmélkedésre
akarja  őket  fölhívni. Ismét egy másik esemény során, amikor összegyűjtik a
templomban az adományokat, kenyeret, bort, viaszt gyertyához, eközben nagy a
jövés-menés  a  templomban,  az énekesek csapata olyan zsoltárverset énekel,
amivel  az  emberek  figyelmét megosztja, hogy ne csak erre a jövés-menmésre
figyeljenek,  de  persze  ne  is  csak  arra  figyeljenek,  amit  most éppen
énekelnek,  hanem a kettő együtt adja ki azt a tartalmat, amit a jövés-menés
és az ének együttesen szolgál.

   Ugyanazért,  ugyanarról  éneklünk,  amiért  a  jövés-menés  történik.  Az
eseménynek  és  a  zenének így egy sajátos szimbiózisa alakult ki. És a zene
éppen  erre  alkalmas. Ez az, amit a következő ezer év során a zeneművészet,
az  egyházzene  soha nem tudott újra elérni. A zeneszerzők - mondjuk Michael
Haydn   vagy   Mozart  -  saját  stílusukban  "megzenésítenek"  egyes  szent
szövegeket,   lényegében   ugyanabban   a  stílusban,  bármilyen  liturgikus
szövegműfajról van szó. Jól hallatszik, hogy a liturgia kész, önálló valami,
és a zeneszerző ebbe a keretbe belehelyez egy másik kész, önálló alkotást.

   Ezzel  szemben  a  gregorián  azt  a  korszakot  eleveníti  meg, amikor a
liturgia született, és ebben a liturgiában született a zenéje is.

      - Mitől szakrális ez a zene?

   - A  korai kereszténység liturgiái - a római, vagy a szír éppúgy mint  az
örmény,  vagy  bármelyik  -  szerencsés  egyensúlyi  helyzetet  tartanak két
különböző  elem  között:  az  egyiket  nevezhetjük  racionálisnak, a másikat
extatikusnak.  A  "racionális"  irány  ebben  az esetben azt jelenti, hogy a
liturgia  bizonyos  gondolati  tartalmaknak  a közlése: tanítanak, oktatnak,
buzdítanak,  és  más  hasonló  prózai  dolgokat végeznek. A másik irányban a
liturgia  extázisba  akarja  hozni,  el  akarja bódítani, vagy felheccelni a
hívőt,  azt  képzelve, hogy a hívő szinte elveszíti öntudatát, és azt hiszi,
hogy ebben a bódulatban egyesült az istenséggel.

   Ezzel ellentétben az ókor nagy keresztény liturgiái szerencsés egyensúlyt
őriznek:  van  egy  gondolati  magvuk,  rend  és  mértéktartás  van  bennük;
ugyanakkor  egy  mély  tűz  táplálja a liturgia lelkiségét, ami felülemeli a
tisztán  racionális  liturgiák  szintjén  (s  mellesleg  szólva:  a művészet
szerepét   is  igazolja).  Ezt  úgy  is  fogalmazhatjuk,  hogy  kontemplatív
liturgiák  ezek:  a  kontempláció,  a  szemlélődés,  az  önátadás mindig egy
meghatározott tartalomra, és a tartalmat őrző formára irányul. Ez a tartalom
egy bizonyos finomsággal, diszkrét módon szólal meg. De ereje van.

   Nos, a gregoriánban ezt pontosan észleljük, és különösképpen szakrálisnak
érezzük  benne,  hogy  nagy  elevenség,  nagy belső tűz jellemzi, ugyanakkor
nagyon   mértéktartó.  Nem  halad  túl  egy  bizonyos  határon,  nem  akarja
manipulálni,  nem  akarja  elbódítani  az  embert. Nem akarja lenyűgözni őt,
hanem  felkínálja  magát neki, és engedi, hogy az ember töltekezzen vele. Ez
rendkívül  fontos mozzanat, mert manapság durva manipulációk történnek, amit
az  emberek  elfogadnak,  hiszen  a  manipuláció  lényege  az, hogy az ember
elhiszi,  hogy  vele  valami jó történt - jóllehet megalázták. Nem tartották
tiszteletben  személyiségének  azt a belső szentélyét, amelyet az igazzal, a
jóval,  a  szenttel  keresi  a  kapcsolatot.  E  helyett emberi manipulációk
áldozatává válik.

      - A gregorián ezt sohasem teszi, ahogy egy Palestrina sem.

   - Palesztrina  kora  az  az utolsó korszak, amikor ezt a  tiszteletteljes
mérték-  és távolságtartást még megvalósította az egyházi zene. Ehhez képest
már  Mozart is - mint ahogy azt Sztravinszkíj kifejtette "bűnös édességével"
valami idegen elemet csempész az egyházi zenébe. S ez a romantikára ugyanúgy
áll.

      - Milyen  hatással  volt  ez az "magasrandű műzene" a  későbbi európai
        zenére?

   - A gregoriánnak két szempontból volt elhatározó jelentősége a  következő
ezer  év  zenéjére  vonatkozólag.  A  műzene kifejlődése a liturgia keretein
belül  indult  meg.  Az  első  dallamok,  amelyeket  feldolgoztak, gregorián
dallamok voltak, amelyekhez eleinte egyszerű ellenszólamot rögtönöztek.

   Később  megírták  ezt  az  ellenszólamot, az egyre kidolgozottabb lett, a
zeneszerzők  egyre  inkább  törekedtek  a  gregorián dallamot egy magasrendű
művészi   szövetébe   belerejteni.  Így  a  gregorián  motívumai,  hangnemei
rendkívül  erősen  befolyásolták  a  középkor és a reneszánsz szellemiségét,
zenei technikáját, stílusát.

   Ezen  a  közvetlen  kapcsolaton kívül van a gregoriánnak egy másik, talán
még fontosabb hatása is. Ez volt az első olyan zene, amit tanulni kellett. A
balladák,  eposzok  előadását,  a  tánc  a  zenéjét  a  régi  ember  elleste
elődjeitől,  vagy  a gyakorlatból megtanulta. A gregorián volt az első olyan
ének,  amelyet  tanulni kellett. Nem azért, mert nehezebb volt, hanem azért,
mert   a   szakralitása,   a   szentsége   megkövetelte,   hogy   előadására
felkészüljenek.

   A  zenei  tudatosság  a  gregoriánból  született meg. És zenei tudatosság
nélkül  nincsen  európai  zene. Az európai zene talán leglényegesebb vonása,
hogy  tudatos  zene,  szerkesztett  zene.  A  régiek ezt fejezték ki azzal a
szóval,  hogy  a  zene:  ars.  Az  ars  nem  művészetet jelentett, hanem egy
megtanulható, megtanulandó dolgot, egy mesterséget. A zenészmesterség, annak
egész   fogalomrendszere,   eszközrendszere,  terminológiája  mindenestől  a
gregorián  tanulása  során fejlődött ki. Ha ez a tudatosság nem jelent volna
meg  a  gregoriánban, akkor az a tudatosság sem született volna meg, amivel,
mondjuk,  a  14.  század  meghatározta,  hogy  miként  kell  egy négyszólamú
motettát  megkomponálni.  Egyáltalán,  azt  az  igényt  keltette fel, hogy a
zenét, ezt a lelki dolgot racionalizálják.

   Egyébként  éppen  ez  a  zenének  egyik  legkülönösebb karakterisztikuma:
sokszor  úgy érezzük, hogy összes művészetek közül a legmegfoghatatlanabb, a
leglégiesebb,     a     legszellemibb;     ugyanakkor     igen     pontosan,
összhangzattanszerűen leírható; minden művészetek közül a legmatematikaibb.

   A  zene  hagyományosan  a  harmonia mundi, a világharmónia megjelenítője.
Hannes   Böhringer   német   filozófus   szerint  azért  is  lehet  a  jelen
paradigmatikus  szépművészete,  mivel  -  a  többi művészettel ellentétben -
megőrizte metafizikai méltóságát.

   Hadd idézzek egy 14 éves magyar "szerzőt", aki ezelőtt pontosan 500 évvel
élt. Szalkai Lászlónak hívták, sárospataki kisdiák volt, akinek fennmaradt a
hatvan  oldalas  zenei  jegyzete.  Mit  tanul 14 éves korában egy gyerek? Az
elsők között annak a meghatározását, hogy mire való a zene, miért van a zene
egyáltalán. És három dolgot hoz föl.

   Az  egyik  -  mondja  Szalkai, helyesebben: tanárja -, hogy a zene hat az
ember kedélyvilágára, méghozzá kétféle módon hat. Egyrészt bizonyos zenék az
embert  dühössé  teszik,  más  zenék  lecsillapítják  az ember dühét; vannak
szerelmes  zenék,  vannak  harcias  zenék,  stb. Ez igaz, de ez még csak egy
primitív foka a zene érzelmi hatásának. Mert ezen túlmenően, mondja Szalkai,
a  zenében  van  valami  nyájasság,  valami  udvariasság - ezért aki a zenét
élvezi,  azt  ilyenné teszi; egyfajta pallérozottságot ad neki, esélyt arra,
hogy  a  primitívségtől  megszabaduljon. (Ezzel nem azt akarom mondani, hogy
azok  az  emberek,  akik zenét hallgatnak jobbak. Ismerünk brigantikat, akik
szerették  a  zenét;  de  a  zene mindenesetre esélyt ad arra, hogy az ember
ebben  az  irányban  magát  emberebbé  tegye. A jó zene, persze. Amelyik nem
ilyen  irányú, az pont az ellenkező irányba hathat: durvábbá, faragatlanabbá
teheti.)

   A  másik,  amiről  Szalkai  jegyzete  beszél, az, hogy a zene a csillagok
mozgását  jeleníti meg. E mondásnak is van egy közvetlenebb és egy áttettebb
jelentése.  A  zene ellenőrízhető matematikai alapokon nyugszik, arányszámok
határozzák  meg  a harmonikus zenei hangok szisztémáját és az idők arányait.
Minél  harmonikusabb két hangnak az összecsengése, annál elemibb rezgésszámú
vagy  húrhosszúságú  arányszámoknak  felel meg. Tehát a kettő : három arányú
hangköz  harmonikusabb mint a három : négy vagy hét : nyolc arányú. Márpedig
ugyanezek  az  alapvető  arányszámok határozzák a csillagok mozgását is. Ezt
hívták  a  szférák  zenéjének;  a  szférák  zenéjét nem az égi csillagpályák
hallható   hangjának,  mondjuk  valami  csikorgásnak  képzelték,  hanem  azt
hangsúlyozták, hogy ugyanolyan arányszámok kötik össze a hangokat a zenében,
mint a csillagok mozgását a kozmoszban.

   Van  azonban  e gondolatnak egy mélyebb értelme is. Azt mondja ki, hogy a
zenében  az  arányok, a rend válik elemileg érzékelhetővé. Az "elemileg" azt
jelenti, hogy nem az eszem analizálja, hanem a sejtjeim, a vérem mozgása, az
egész  ember  a  maga  legbensejéből  érzékeli  azt,  hogy  itt  rend van. A
struktúrában  válik  a  zene  renddé,  rendezetté, és köti össze az embert a
világrenddel.   A   zene   nagyon   sajátos  módon  összeköti  az  embert  a
világrenddel.  Nem  az  agyát  köti össze, hanem teljes egzisztenciáját; egy
titkos  agy  működik  benne, de ugyanúgy vele együtt lüktet vele az embernek
még a pulzusa is.

   A  harmadik,  amiről  Szalkai  beszél,  az,  hogy  a  zene célja az Isten
dicsőítése.  És ennek a tételnek is van egy közvetlen és egy áttett értelme.
Azt  mondja Szalkai, hogy nincs művészet, amelynek oly szívesen megnyílnának
a  templom kapui, mint a zene. Nyilvánvaló, hogy a zenének van egy közvetlen
liturgikus  szerepe.  Azonban  azt gondolom, hogy van ennek a rendeltetésnek
egy  mélyebb  értelme is: aki a jó zenét hallgat, az valamilyen értelemben a
transzcendenssel  lép kapcsolatba. Az istenhívő számára ez a "transzcendens"
egyértelmű:   Isten,   aki   szép,   és  minden  szépség  Isten  szépségének
tükröződése.

   Aki  ezzel  a  szépséggel  egyesül,  az Istennel egyesül, vagy legalábbis
felkészül  arra, hogy az Istennel egyesüljön. De az is elfogadhatja, aki nem
hívő  ember. Életünk praktikus, hasznos dolgok közepette telik el. Elmegyek,
fölszállok  a  villamosra,  hogy eljussak a munkahelyemre, hogy elvégezzem a
munkámat,  hogy  abból  pénzt  szerezzek  és  abból  a  családomat el tudjam
tartani.  De  vannak  az  életnek  olyan  területei,  amelyekről  nem  lehet
megmondani,  hogy mi hasznuk. Nincs semmi hasznuk, csak értelmük van. Ezek a
dolgok  valamiképpen  túl vannak a közvetlen hasznosságon. Ilyen például egy
alacsonyabb  szinten  minden  játék. Nos, a zene igen alkalmas arra, hogy az
embert  kiemelje  a  közvetlen  hasznosság széfrájából, s átvigye a szellemi
javak,   értékek   széfrájába,  amelyeknek  minden  hasznossági  szemponttól
független  élvezése a legnagyobb boldogság kapuját nyitja meg. Nincs nagyobb
boldogság,   mintha  az  ember  eljutott  odáig,  hogy  ezeknek  a  szellemi
értékeknek  a teljesen önzetlen, magáról elfelejtkező élvezetét megszerezze.
És  a  zene  egyik  legfontosabb  eszköze  ennek.  Ilyen  értelemben  a zene
transzcendens.  Áthalad  a  közvetlen  nyers  érdekeken  és hasznosságon, és
megérinti ezt a szellemi világot.

   Vagyis  a  zene,  a  jó  zene az embert nemcsak pillanatnyi hangulatában,
hanem  egészében alakítja; nemcsak a szférák zenéjét jeleníti meg, de a rend
iránti  érzékét  és  a  világrendbe, a kozmikus rendbe való beilleszkedésnek
élményét  serkentgeti az emberben; és az embert kapcsolatba hozza a szellemi
világ egészével és annak az értékeivel.

      - Ezért is lehet a zene "azok íratlan teológiája - mint  Georg Steiner
        írja  -,  akiknek  nincs  formális  hitük  vagy elutasítják azt". De
        mennyire lehet ezt az elemi tapasztalatot szóvá tenni?

   - Van  értelme  a zenéről való beszélgetésnek. Csak azt  ne higgyük, hogy
ezek a beszélgetések a kedvcsinálásnál többet tudnak elérni.

   A  döntő  dolog  mégiscsak  az,  amikor az ember kettesben van a zenével,
amikor  találkozik  vele. Erre fel tudjuk készíteni az embert, ha nem másról
beszélünk a zene ürügyén, hanem tényleg annak a megértéséhez vittük. Egészen
úgysem  értjük  meg.  Egy  Bach  darabot  nem lehet megmagyarázni, nem lehet
felfogni.  Az  egy  csoda:  bizonyíték  arra, hogy létezik tökéletesség. Azt
szoktuk  mondani,  hogy semmi sem tökéletes. És azt hisszük, hogy egyáltalán
nincs  is  tökéletesség a világon. De az nem igaz, hogy nincs tökéletesség a
világon.  Bach  tökéletes.  Egyetlen szeplőt még nem talált senki azon, amit
Bach leírt. Bach bizonyítja, hogy van tökéletesség.

   A  művészetnek  egyedülálló szerepe van az emberiség életében. A tudomány
sosem  tökéletes,  mindig nyitott a másnapra, a másnapi felfedezésre, amivel
majd kibővítik vagy korrigálják a tévedéseit. A művészet azonban mindig zárt
marad,  tehát  valamilyen  értelemben  kívül  tud maradni az időn; mert Bach
olyan  tökéletes,  hogy  azt soha senki nem fogja tudni felülmúlni. Manapság
nemcsak  szellemi  feltételek  hiánya akadályozza a zene megértését, hanem a
technikai  és  kulturális  környezet  konkrét  és képletes zajai, amelyek az
észlelés  módját és intenzitását is megváltoztatják. Azt hiszem, hogy ezek a
külső  körülmények  semmit  nem  számítanak. Létezik ma egy kronolatria, egy
időimádat,  mi  szerint  a  mai  ember  más,  mint  az  500  évvel ezelőtti.
Petrarcanak  van  egy  nagyon  szép mondása: mások a hajók, mások a városok,
mások  a  házak  ma,  mint  régebben. De az emberek a sebeikkel, a bajaikkal
ugyanazok.  Nem  hiszem,  hogy  akár  a nagyvárosi zajnak, akár bármi másnak
ilyen  nagy szerepe lenne a zene befogadásában. A probléma másból adódik. De
előbb kell még a "nagyvárosi zajról" egy szót ejteni. Kissé úgy tűnhetett az
eddigi   beszélgetésből,  hogy  itt  finom  lelkeknek  a  világtól  elvonult
gyönyörködéséről  van  szó,  ahol  halk  fuvalomhangok az örökkévalóságnak a
szellőin érkezve az embert elandalítják.

   Amikor én zenei rendről és harmóniáról beszélek, akkor a zenei anyagnak a
rendjére  gondolok,  amely  zenei  anyag  maga  a legkülönbözőbb valóságadta
elemekből  tevődhet  össze.  Ugyanazt  a  tökéletes, harmonikus rendet létre
lehet hozni heves, zaklatott zenei effektusokból is. A zenének ez a végtelen
nyugalma  nem kívánja azt, hogy piano legyen a zene. Szólhat az megrendítően
nagy  effektusokkal,  nyolc  kürttel  és három gonggal. A kérdés az, hogy mi
történik  mindezzel.  Amikor  Bartók a Csodálatos mandarint elindítja, akkor
egy  amerikai  típusú  nagyvárosnak  a  lüktető életét akarja megzenésíteni,
megjeleníteni  benne.  Ez  tökéletesen  sikerült,  és ilyen értelemben lehet
mondani, hogy a zene érzéki szintjén disszonáns zene.

   Ám a hangok tökéletesek. A hangok összeválogatása, amilyen hangok jönnek,
és  egymásra  következnek,  ahogy az általuk megkonstruált organizmus elkezd
élni  és  tovább  élni  és  új  elemeket  magára  fölszedni,  azokat  magába
integrálni,  és  megint  tovább  lépni, és így tovább: ez tökéletes. Mélyebb
rétegében  így  ez  egy  mennyei  harmónia,  amelyet  a  nagyváros  zajaiból
komponált meg a zseni.

      - Mi  akadályozza akkor azt, hogy ma valaki ne csak hallgatója,  hanem
        meghallója is legyen a magasabb rendű zeneműveknek?

   - A  probléma  másutt  van:  ott,  hogy  vannak-e a társadalmak  életében
járható   utak,  melyeken  az  emberek  az  ilyen  zenékhez  eljutnak;  hogy
felkeltik-e  az  ember  gondolatvilágában,  tudatában annak az igényét, hogy
megbecsülje,   és   ennek  megfelelően  az  életéhez  hozzákösse  ezeket  az
értékeket.  A  régi  ember azt gondolta - mert így tanították neki, és ő ezt
elfogadta  -,  hogy  az  életünknek  legszentebb  dolga az, ami a templomban
történik.  És  ami  ott  történik, ahol történik, ami ott elhangzik és ahogy
elhangzik, annak a legméltóbbnak és legszebbnek kell lennie.

   Ezzel  a  szellemi  felkészítéssel  ült  be:  nem  kritizálta  a  templom
épületét,  a musica sacrat, a templomi cselekményeken hanem természetszerűen
részesült  annak  szellemiségében, következésképpen annak esztétikumában is,
meggyőzve-meggyőződve afelől, hogy így kell lennie.

   Korunknak az igazi és megoldhatatlan nehézsége, hogy a társadalom sokfelé
szakadt,   és   generációk   felhalmozott  értékeinek  a  továbbadása  nincs
biztosítva.  A  megőrzés  és  az újítás integráló mechanizmusai nem működnek
megfelelően,  illetve  ezek  működése,  hatása  csak  elszigetelt emberekre,
kicsiny  csoportokra  terjed  ki.  Ebben  az  értelemben  a kulturával, a jó
zenével  való  élés  az  egyéni  kedvtelésé  szintjére  kerül,  s  e szinten
egyenrangúnak  tűnik  esetleg  teljesen  más  jellegű  és értékű tárgyakkal:
mindezt egyenrangúként kezelve "tolerálja" a társadalom.

   És  itt  már  réges-régen  nem  a  zenéről  beszélünk,  hanem  az  utolsó
évtizedek,   vagy   talán  inkább  évszázadok  alapvető  irányváltásáról:  a
társadalmi  egység  megbomlásáról,  ami  az egészséges értékközvetítés egész
mechanizmusát megzavarja. Ez részemről nem egy konzervatív szöveg, hanem egy
tragikus szöveg, mivel nem látok semmi megoldást.

   Az  európai  társadalom egy lélekkel átjárt kényszertársadalom volt. Arra
épült,   hogy   kényszerrel  megalapozza  az  emberi  együttélés  tartalmát,
ugyanakkor azt átlelkiesíti; ezáltal a külső kényszer belső indítássá válik.
A  külső  kényszernek már nem kell érvényesülnie, csak rendkívüli esetekben.
De ez a mechanizmus a múlté. Sok rossz lehetett benne; viszont a kétségtelen
jó  az  volt,  hogy  töménytelen  érték-elemet  természetesként  adoptált. A
társadalom  abban a tudatban élt, hogy az értékek adottak, akár élünk velük,
akár   nem.  Ez  nem  azt  jelenti,  hogy  szentek  éltek  volna  a  földön.
Hasonlatképpen:  lényegében  közmegegyezés volt az erkölcsi törvény, amelyet
többé-kevésbé  betartottak;  de  mindenki tudhatta, hogy amikor nem tartotta
be, vétkezett.

      - Valóban  ilyen élesen különböző és feloldhatatlanul ellentétes  ez a
        két társadalomtípus?

   - A  társadalom életrendjének egészéről - szélsőségesen  kisarkítva - két
koncepció  képzelhető  el.  Az egyik az értékközpontú, tradícionális. Ez azt
jelenti,   hogy   az   emberiség   elkötelezett,   kiválasztott,  felkészült
csoportjai,  rétegei  felelősek  azért,  hogy  az  emberiség által kitermelt
értékek  fennmaradásáról  és továbbadásáról állandó munkával gondoskodjanak.
Hitük  szerint  ezek  az  értékek  nem  emberi önkényen vagy közmegegyezésen
nyugszanak,  hanem  azáltal válnak azzá, hogy túlmutatnak az emberiségen: az
élettel,  a  kozmosszal,  a  vallással  kötik  össze  az emberiséget. Ezek a
felelős  írástudók  -  nevezzük  most  így  őket  -  tanítják az emberiséget
egyfolytában arra, hogy ezeket az értékeket miképpen tegye magáévá, s teszik
ezt  abban  a  tudatban,  hogy  ezzel  nem  a  saját hatalmukat, nem a saját
befolyásukat  vagy  jólétüket  növelik,  hanem embertársaik kibontakozásához
járulnak hozzá.

   Amit   mondtam,  az  egy  magatartás,  egy  meggyőződés  kérlelhetetlenül
szigorú,  mondhatni  végleges  megfogalmazása;  olyan magatartásé, melyet az
élet ugyanakkor sok szempontból maximálisan igazol. Nagy fegyelemben felnőtt
emberek  tudnak  általában  a  legnagyobb  alkotó  erővel  és  a  legnagyobb
lendülettel  a  társadalom  életében  részt  venni. Az igazi "felszabadult",
autonom  viselkedés  mögött rendszerint nagy iskolázottság, diszciplináltság
rejlik.  Hogy  egy  zenei  példát  hozzak:  olyan  szabadon  bánni  a  zenei
eszköztárral  senki  sem tud, mint akit egy nagyon szigorú kalodában tartva,
például  Palestrina  ellenponton  betanítva szokta meg a zenei anyag és rend
fegyelmét.

   A  másik  szélső  álláspont szerint: "nekem ember ne mondja meg azt, hogy
számomra  mik legyenek az értékek. Majd azt én megmondom saját magamnak". Ez
a  szó szélsőséges értelmében vett liberalizmus. Az embernek joga van a maga
értékrendjét   és   életrendjét  meghatározni,  mindaddig,  amíg  nem  kerül
összeütközésbe  a  többi  emberrel.  Az  igazi nehézség azonban a következő:
vannak olyan értékek, amelyek csak kollektíve gyakorolhatók. Ezeket én ugyan
magamévá   tehetem   nagy  erőfeszítéssel,  egyénileg  elkötelezhetem  magam
mellettük. De ez sohasem lesz ugyanaz az érték, mint amit közösen élünk meg.
Mondjak  egy  példát:  a  nyelv. Lehetetlen, hogy a magyar nyelvet elevenen,
feszesen,   a   saját  hagyományaihoz  hűségesen,  ugyanakkor  alkotó  módon
használjam  egymagam,  vagy  családi  körre  visszaszorítva. Ez a nyelv csak
akkor fog élni, ha az egész magyar társadalom részt vesz ebben, úgy is, hogy
alkalmazkodik  törvényeihez, úgy is, hogy kikezdi ezeket a törvényeket, vagy
hagyományokat,  úgy  is, hogy tanul, úgy is, hogy fegyelmet vesz magára, úgy
is,   hogy   gyakorlatilag   tiszteli  a  nagy  magyar  írókat,  de  úgy  is
természetesen,  hogy  alaklomadtán  kitágítja az átöröklött határokat. Ha az
egész  társadalom  ebben  nem vesz részt, akkor azt az értéket, amit a nyelv
hordoz, egyénileg nem lehet megvalósítani. Nyilvánvaló, a társadalomnak igen
nagy  része  nincsen  abban  a  helyzetben,  hogy egy adott területen ő maga
kontrollálja  ennek  az  értéknek  az  életét. Itt neki alkalmazkodnia kell.
Isten  őrizzen  attól,  hogy  a  magyar  szőlőkultúrát  az  én tudásomtól és
véleményemtől  tegye valaki függővé! Ehhez elengedhetetlen a szakértelem; és
most  nem  csak a diplomára gondolok: az elkötelezettségnek, a belefektetett
munkának, a tapasztalatgazdagságnak a szakértelme kell ahhoz, hogy egy adott
dologban  az  értékest  az  értéktelentől  megkülönböztessük  (vagy legalább
megkíséreljük, némi tévedés kockázatát is vállalva) megkülönböztetni, hogy a
továbbépíthetőt és továbbépítés eszközeit felimserjük, összekapcsoljuk.

      - De  mindkét  koncepcióban  olyan  ellentmondások  rejlenek,  s  erre
        utaltál is, amelyek szétfeszítik és a felbomlásukra vezetnek.

   - Az  első  elv  esetében  a  fő  nehézség  az, hogy az önmessiásoknak  a
terrorját  alig  lehet  ebben  a koncepcióban elkerülni. Nem beszélve arról:
milyen  módon  lehet  ma  valakit  rávenni  arra,  hogy  a másik ember (akár
szakember)  értékítéletét  elfogadja.  De ha erre nem is gondolunk, akkor is
nagy a veszélye, hogy emberek vagy embercsoportok kinevezik magukat az érték
őreinek,  hordozóinak,  védelmezőinek,  és  rákényszerítik  az  akaratukat a
többiekre.

   A másik esetben, egy szélsőséges liberalizmus erőterében sincs érték mint
egyénileg  elkötelező  eszmény  veszélyben.  Senkit sem kényszerítenek arra,
hogy  hangverseny  helyett  diszkóba járjon. Ő járhat hangversenyre, ameddig
van  hangverseny.  Legfeljebb az a veszély, hogy már csak tízen vannak, akik
erre  vágynak,  és  nincs  arra  pénz,  hogy  tíz emberért fönntartsanak egy
koncerttermet.  Zenekultúrát  nem lehet fenntartani, ha az nem egy kollektív
zenekultúra.

   Igazából a liberalizmus a kényszer kérdése körül forog, nem pedig akörül,
hogy  valami  jó  vagy  rossz,  valami  helyes vagy nem helyes. A kérdés az,
kényszeríthető-e  valaki a helyesre (persze a "kényszerítés" sokféle módjára
gondolva,  akár  a  finom  presszióra  is).  Lehetséges,  hogy egy liberális
ugyanazokat  az  eszményeket vallja, mint egy konzervatív, azzal az egyetlen
különbséggel, hogy azt mondja: hogy ez az én értékrendem.

   És  rendőrért  nem  megyek,  hogy  ha  a  másik ezt megszegi. A másik, ha
következetes  akar lenni, akkor azt mondja: ugyanabban hiszek mint te, de ha
egy   harmadik   nem   ebben  hisz,  akkor  vannak  eszközeim  rá,  hogy  őt
kényszerítsem.

   Ez  a  döntő különbség. Viszont ha nincs kényszer, akkor mindig az egyéni
szinten  maradnak  ezek  az értékek. Nincs garanciája annak, hogy a közösség
mint  kollektívum  azt  magáénak  tudja.  Ezáltal  az érték relativizálódik,
elveszti   magától   értetődő  voltát,  elveszti  mindazokat  a  dimenzióit,
amelyeket, mint az előbb mondtam, csak kollektív módon lehet megélni.

   Úgy  tűnik,  hogy  ezek  a  kérdések  ma a legkülönbözobb terlületeken, a
hétköznapi  együttélés  problémáitól  a  magaskultúra kánonjának alakításáig
menően  egyre  égetőobben vetülnek fel, hiszen a széttartó tendenciák már az
együttélés és a megértés minimumát veszélyeztetik.

   Egyszer  próbáltam  egy  cikket írni arról, hogy a társadalom élete olyan
egész,   amelyet  nem  lehet  egyik  részletében  elfogadni  és  a  másikban
elutasítani.  Ez  a  meggyőződés  volt érvényben végig a középkor során. Ezt
először  a reneszánsz kezdte ki, amikor is azt mondták, hogy ebbe az egészbe
egyik   területen  beilleszkedem,  a  másikban  viszont  veszem  magamnak  a
szabadságot,  hogy  másképpen  döntsek  vagy másképpen lássak. Később ez még
tovább vezet, főként a francia forradalom hatására. Nem a társadalomnak mint
egységes  egésznek  a  megszűntetése  a  cél,  hanem  azt  mondják,  hogy  a
társadalom ilyen szempontból így tagolt, amolyan a szempontból úgy tagolt.

   A  középkorban  például  a politikai, a vallási meggyőződés, sőt bizonyos
tekintetben  még  a  ruházkodásnak  a divatja is egyetlen kötegbe tartozott,
amit  nem  lehetett  szétszedni.  Ha valaki más ruhát vett föl karácsonykor,
mint  ami ahhoz illik, akkor nem azt mondták vagy legalábbis gondolták, hogy
a   ruházkodásban   különc,  hanem  azt,  hogy  mondani,  megkérdőjelezte  a
társadalmat.  Ez  az egység nyilvánvalóan felbomlott, a társadalom különféle
szempontból  más-más rétegekre szakad. A 18. században a társadalom életéhez
még  nagyjából hozzátartozott az, hogy milyen zenével él. A 20. században ez
mintegy leszakad a társadalom életéről, egy önálló választás függvénye, hogy
az egyik ember kemény rockot hallgat, a másik pedig Beethoveent.

   Itt  említhető például a bevándoroltak problémája a mai Nyugat-Európában.
Az  ezzel  kapcsolatos  mindkét  - egymással szögesen ellentétes - álláspont
száz   százalékig   elfogadható.  Csak  nem  egyeztethetők.  Lehetetlen  egy
társadalomtól elvárni azt, hogy teljesen idegen viselkedésű emberekkel éljen
együtt napról napra; eltűrni azok eltérő viselkedését, pszichésen rettenetes
megterhelés.  Megjelenik  egy  embercsoport, a "másság", aki esetleg nemcsak
külsőleg   zavarja,   hanem   belsőleg   is   kikezdi  az  adott  társadalom
meggyőződéseit, kétségbe vonja az identitását. Hogy neveljem gyermekemet egy
bizonyos   ideál  szerint,  hogyan  éljem  szomszédaimmal  a  bizonyos  fokú
összehangoltság  által  biztosított  napi  életemet,  ha  ezt  a  folyamatot
szüntelenül megzavarják alapvetően más szokású embercsoportok. (Amúgy is van
elég   akadálya   annak,   hogy  harmonikusan  fölnövekedjen  egy  következő
generáció.)

   Ezért  érthető "másság" elutasítása, olyan elutasítása, mely nem jelenti,
hogy  a  másik  rossz,  csak  éppen, hogy nem kell az én, a mi életünkbe. De
ugyanígy  száz  százalékig  igazak  az ellenkező oldal érvei. Ők is emberek,
akiknek  megvan a maguk kultúrája, identitása. Mi következik akkor az előbbi
álláspontból?  Fogjuk  össze őket, tegyük egy teherautóra? Lökjük a tengerbe
őket, vagy mit csináljunk?

   Ahhoz,    hogy    a    társadalom    normálisan   éljen,   tulajdonképpen
összeférhetetlen,  összebékíthetetlen  két  dolgot  kell egyszerre megélnie,
amelyik  soha  harmonikusan  össze  nem  símulhat.  Azért  nem,  mert a jóra
kényszeríteni  nem  lehet  az  embereket,  viszont nincs jó kényszer nélkül.
Életünkben  sok  olyasmi  van,  amit  úgy  fogunk föl, hogy ezek ellentétek,
amelyeket  szintézisbe kell egymással hozni. És vannak ellentétek, amelyeket
nem lehet szintézisbe hozni. Nem tehetünk mást, mint hogy mind a kettőt száz
százalékig megszenvedjük. Nekünk valahogy száz százalékig meg kell szenvedni
azt,  hogy  az  értékek  mellett  való elkötelezettség nem lehet egyéni. Nem
hihetek abban az értékben, ha belenyugszom abba, hogy csak nekem szól. Ha én
hiszek az értékben, akkor azt szeretném, hogy közös értékünk legyen. Ne csak
én  nyerjek  belőle,  ne csak további száz ember, hanem a társadalom egésze,
amely több, mint az egyes tagjainak összege.

   Ez   egy   száz   százalékos,   értéktudatos  konzervativizmus.  Másfelől
ugyanakkor száz százalékig tudom, hogy valaki lelkiismeretét nem terhelhetem
meg  kényszerrel bizonyos dolgokban, azt át kell utalnom egy másik ítélőszék
elé.  Ez  egy  száz  százalékos  liberalizmus.  És  az  ember  mind a kettőt
egyszerre,  ugyanazzal az intenzitással éli át, tudva, hogy igazából nincs a
kettő között kompromisszum, nincs a kettőnek szintézise, hanem az életben az
ember  mind a kettőt hordozza és felszisszen, amikor az egyiket sérelem éri.
És ezt most már így fogjuk végigélni az utolsó ítéletig.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező