EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS DETLEF B. LINKE AGYKUTATÓVAL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
- Az Ön egyik megnyilatkozásából tudtam meg, hogy az "agy évtizede",
az amerikai kormány nagy hírveréssel beharangozott programja
valójában válaszlépés volt egy japán agykutatatási programra,
melynek fő célja a komputertechnológia fejlesztése. Ennyire szoros
az agykutatás és a komputertechnológia kapcsolata?
- Az "agy évtizedében" az a tudományos és technikai haladás különböző
területeinek fúziója jut kifejezésre. Egyrészt az agy betegségeinek
kutatásában és kezelésében már átléptünk egy jelentős küszöböt, a haladás
igen jó ütemű, másrészt a technológia is nagyon érdekelt ebben. Vannak
területek, melyek a modern tudományokban különösen fejlődőképesnek
látszanak, ilyen a technológiai informatika egésze, aztán a képet adó
eljárások, melyek elsődlegesen a nukleáris gyógyászat területéről
származnak. Ennek során izotópok segítségével kimutathatók az agy aktívabb
anyagcseréjű régiói, ami azt jelenti, hogy nukleáris gyógyászati eszközökkel
figyelemmel kísérhetjük egy ember kognitív funkcióit.
- Milyen felismerésekkel jártak ezek az új eljárások?
- Ha például valaki zenét hallgat, jelölt glukóz adagolásával
megállapíthatjuk, hogy az agy melyik régiója aktív pillanatnyilag, vagy
például megvizsgálhatunk hangszeren játszó embert is, és megvizsgálhatjuk,
hogy agyának mely részei érzékelik a zenét. E vizsgálatokkal megállapítható,
hogy zenehallgatás során általában mindkét agyfélteke aktiválódik. Sok
minden szól amellett, hogy ezért játszik olyan nagy szerepet a zene. Hiszen
a zene nem csupán egyoldalú agyfunkcióként jelenik meg, hanem integrálja a
két agyféltekét. A vizsgálatok során azonban kiderült, hogy vannak kivételek
is; olyan esetek, melyekben a zene nem aktiválja mindkét agyféltekét. Ilyen
például a zenekritikus! Nála zenehallgatás közben inkább a beszédért felelős
agyfélteke aktiválódik, hiszen a zenehallgatás közben már arra koncentrál,
hogyan fogalmazza meg az érzéseit, a kritikát, és nem adja át magát teljesen
a zenének.
Egy másik nagyon fontos terület, melynek jelentőségét a neurológusok már
régen felismerték - nem véletlenül nevezték "szent betegségnek" -: az
epilepszia kutatásának területe. Az epilepszia kutatása során már nagyon
korán az agyi funkciókra irányult a kutatók figyelme. A terápiás és
diagnosztikus szempontok mellett azt is figyelembe kell venni, hogy az
agykutatás az ember megértéséhez is hozzájárul és a szellemtudomány egyik
különös esetét képezi, ahol a filozófia más eszközökkel történő folytatására
kerül sor. Itt is megmutatkozik, hogy az epilepsziás rohamok tanulmányozása
nagyon sok új ismerettel szolgálhat az agyról. Epilepsziás történelmi
személyek vizsgálatából tudjuk, hogy a kultúra- illetve vallásalapító
funkció az agy különleges dinamikájára vezethető vissza - ami egy igen
szerteágazó téma: a kreativitás és az agyfunkciók összefüggésének
vizsgálata.
Itt, a bonni idegklinikán nagy hangsúlyt fektetünk az epilepsziás betegek
műtéti kezelésére, és - ha szabad itt saját vizsgálati módszeremet
megemlítenem - az egyik agyfélteke narkózisának vizsgálatára. Ennek során
csak az egyik agyfélteke kerül narkózis hatása alá, és így megvizsgálható,
melyik agyfélteke mely funkciókért felelős.
- Ezzel kapcsolatban már az elmúlt évtizedekben is sokféle koncepció
született. Mennyiben igazolták ezeket az újabb kutatások?
- Nem lehet általános sémából kiindulni, az emberi agyak nagyon eltérőek,
tagolásukban is erősen különbözhetnek egymástól. Éppoly egyéni
jellegzetességeket mutatnak, mint az emberi arcok, és ezért indokolt az,
hogy műtét előtt az agyfunkciók lokalizálásával, az egyik agyfélteke
narkózisával, sőt akár az agy egy részének narkózisával vizsgáljuk az agy
funkcióit.
Jelentős eredményeket értünk el az egyes agyterületek lokalizálása terén,
például annak vizsgálatával, hogyan is épül fel a beszédközpont. Itt
rendkívül szélsőséges egyéni variációk lehetségesek, ez a dologban a
legérdekesebb! Előfordulhat, hogy a motorikus, expresszív beszédkészség az
egyik agyféltekében, míg a receptív, szenzorikus beszédfunkció a másik
agyféltekében lokalizálódik. Ebben is megmutatkozik, milyen óriási variációs
lehetőségeket rejt az emberi agy ezen a téren is. Az egyik legfontosabb
felismerés az óriási változatosság, egyéni variálhatóság az emberi agyban.
Az elmúlt évtized agykutatásának középpontjában a két agyfélteke közötti
viszony vizsgálata állt, melynek szerepe igen jelentős.
- Az ön egyik írásából kiderül, hogy a két agyfélteke viszonyának
milyen kardinális jelentősége van a személyiség, illetve a kultúra
alakulásában.
- A neuropszichológiai, kognitív, gondolkodásbeli műveletek egymástól
függetlenül is folyhatnak. Ez például azt jelenti, hogy az egyik - a bal -
agyféltekében a nyelvi feldolgozás zajlik, míg a másik, nem nyelvi
agyféltekében az észlelés, értelmezés megy végbe.
Egy kísérlet során például a vizsgált páciens nem nyelvi agyféltekéjében
egy csinos nő képét idéztük elő, a másik agyféltekében pedig egy ceruzáét, s
ez azzal járt, hogy a vizsgált személy egy ceruzát látott, de mosolygott
közben. De nem tudta megmondani az okát, miért mosolyog! A két funkció
között tehát bizonyos disszociáció figyelhető meg: az ember nem tudja mindig
pontosan megmondani, mit csinál, de ez egyáltalán nem zavarja. Ez
mindennapos jelenség. Nem tudjuk mindig pontosan megmondani, mi is húzódik
meg cselekvésünk hátterében, és nem is érezzük különösebb szükségét annak,
hogy valamilyen indoklást adjunk. Ugyanezt mutatják a pszichoanalízis
tapasztalatai is. Voltak olyan pszichoanalitikusok, akik azt javasolták,
hogy a jobb agyféltekét tekintsük a tudatalatti agyféltekéjének.
Erre az elképzelésre aztán fel is építettek egy sor pszichoterápiás
modellt, és azt mondták, a személyiség teljes integrációjához szükség van a
jobb agyfélteke aktiválására is, amit a bal agyfélteke racionális
diskurzusának megtörésével lehet elérni: ha például egy alkoholistának azt
mondjuk: "Igyál egy kicsit többet! Túlságosan keveset iszol!", akkor ezzel
aktiváljuk a jobb agyféltekét is, és a beteg máris kikerül abból a
csapdából, hogy állandóan bátorításra vár.
Látható tehát, hogy az agykutatás a lélektan, a társadalomtudomány, a
pszichoanalízis stb. számos területével kapcsolatban áll, és ez a jobb-bal
modell, akárcsak a tudatalatti felfedezése, nagy vitát indított meg a
társadalomban. Ezt azonban sokszor nagyon leegyszerűsítve kezelik, például
manager-képző szemináriumokon azt tanították a hallgatóknak, hogy csupán a
jobb agyfélteke aktiválására van szükség a kreativitásuk növeléséhez. Ezek
kissé túlságosan leegyszerűsített modellek, melyeknél nem árt óvatosnak
lenni, hiszen arra is gondolni kell, hogy egy agyfélteke aktiválása súlyos
konfliktusokat is kiválthat!
- Megmutatkozik-e az agyféltekék közti "munkamegosztásban" az emberi
környezet növekvő differenciálódása, széttagolódása? Hogyan
integrálja az agy a különböző tevékenységeket?
- Az állatoknál is megfigyelhető az agyi funkciók asszimmetriája. A madár
az egyik agyféltekéjével énekel, a másikkal pedig arra figyel, nem jön-e a
macska. Ennek a jelenségnek tehát fontos evolúciós szerep jutott: ha
bármilyen tevékenységem, például zeneszerzés vagy bármi más közben nem
tudnék odafigyelni arra, hogy nem fenyeget-e valamilyen ragadozó közeledése,
akkor bármilyen tevékenység, például egy partitúra megírása is életveszélyt
jelenthet. Nagyon hasznos, hogy egyidejűleg több funkciót is végezhet az
agy, és az agyféltekék dualitása szemmel láthatóan ezt a célt szolgálja.
Adódnak természetesen problémák is ebből a dualitásból, például a
személyiség egységének kérdése, mely véleményem szerint egy állandó ostinato
az emberi lény megértéséhez. Ezt a jelenséget mindig újra és újra fel kell
fedezni, és az emberi személyiség valószínűleg nem is integrálható egy
teoretikus fogalomba. Egyszerűen hiányzik a gyakorlati megvalósítás
lehetősége ahhoz, hogy a két agyfélteke integrációját meg tudjuk valósítani.
Úgy is el lehet tehát képzelni, hogy az agy megosztottsága, dualitása azt a
célt szolgálja, hogy figyelmünket koncentráltabban tudjuk bizonyos dolgokra
irányítani, és a részfunkciókat is jobb minőségben tudjuk kivitelezni. Egy
ember ügyessége, rátermettsége mindig attól függ, hogyan osztja el az egyes
funkciókat két agyféltekéje. Ez a megosztás természetesen nem tudatos, de ma
már, az agykutatás képet adó módszereinek segítségével erősebben
tudatosítani tudjuk. Ez pedig az élet megtervezéséhez is hozzájárulhat, ha
például azt mondjuk: ebben az agyféltekében ez, a másikban az található, így
a személyiségünket is jobban megtervezhetnénk.
Hogyha az ember saját magával kapcsolatban tisztában van ezekkel a
kérdésekkel, akkor az agyféltekék kettősségét, dinamikáját és dualitását
saját hasznára fordíthatja, és eszerint tervezheti el az életét. Az "egyén
és a másik" kérdése biztos, hogy a két agyféltekével függ össze, ha követjük
azt a modellt, mely szerint a tudatalatti nagyobb mértékben a jobb
agyféltekének tulajdonítható. Ovakodnunk kell azonban attól, hogy ezt
túlságosan leegyszerűsítve lássuk.
- Ön utalt arra, hogy a féltekék összeköttetése centrális szerepet
játszik pl. a kreativitás kialkulásában, de az agyi híd korlátozott
kapacitása ugyanakkor súlyos konfliktusok forrásáva is válhat.
- A két agyféltekét egymással összekötő agyi hídnak körülbelül kétmillió
rostszála van, és mindkét agyféltekében sokmilliárdnyi neuron található -
ebből kiderül, hogy az agyi híd nem elégséges a két agyfélteke közötti
zavartalan információáramláshoz. Nem csoda tehát, hogy ebből konfliktusok
adódhatnak. Azt hiszem, ez hozzátartozik az ember normális sorsához.
Mindegyikünk küzd azzal a problémával, hogy két agyféltekéje működését
megfelelően összehangolja. Ám amikor ennek következtében egy agyrész
funkciói részben kikapcsolódnak, az akár a nagyfokú kreativitás alapja is
lehet.
Messze vezetne, ha a kreativitást általánosságban akarnánk megvitatni,
hiszen annyi különböző formája létezhet a kreativitás megnyilvánulásának.
Vannak olyan modellek, melyek szerint a jobb halántéklebeny játszik nagy
szerepet a kreativitás kialakulásában.
Norman Geschwind bostoni neurológus szerint az e téren zavarokkal
küszködő epilepsziások különlegesen nagy produktivitást mutattak a
művészetek, az irodalom területén. Ezzel kapcsolatban egy háromszöget
említett: a hypergráfia, tehát túlzott íráskényszer, a hyperszexualitás és a
világnézet gyakori váltogatásának kombinációját. Tehát az elfojtott libidó
egyrészt művészileg kifejezésre tör az írásban, másrészt nem talál igazi
kapaszkodót magának, és ezért mindig újabb és újabb pozíciókat próbál ki,
mert az állandó reflektálás bizonyos körülmények között áthelyezi a
világnézeti pozíciókat is. Ez még nem kellően bizonyított, és vigyáznunk
kell arra, hogy ebben az összefüggésben kialakítsuk a kreativitás helyes
fogalmát. A kreativitást manapság gyakran puszta káoszfunkcióként
interpretálják, tehát ha csak egy kis rendet is viszünk a rendetlenségbe,
akkor máris kreativitásról beszélhetünk. Ha tényleg innovatív folyamatokra
irányítjuk a figyelmünket, akkor nagyon fontos azt is figyelembe venni, hogy
a kreativitáshoz a kitartás, a kivitelezés képessége is hozzá kell
tartozzon, tehát egy bizonyosan bal agyféltekéből kiinduló stabilizáló
funkció. Nem elég egyszerűen eljutni valamilyen ötletig, hanem arra is
törekedni kell, hogy elérjük, hogy kiépítsük a megoldáshoz vezető megfelelő
utakat is. És ez egy nehezebb folyamat.
- Ezek szerint a ma elterjedt kreativitásképző kurzusok mellett az
énérvényesítő tanfolyamok tömkelege is indokolt?
- Vannak olyan kulturális szituációk, melyekben nem az akaratát mindenben
keresztülvivő erős "én" a megfelelő válasz a problémákra, mert túl sokféle
probléma van jelen. Ésszerűbb lenne megmutatni azt, hogyan lehet jobban
elviselni a szenvedést. Ebben az esetben az az eszme, hogy nem viszem
keresztül az akaratomat, hanem például - most egy extrém történelmi példát
mondok: - hagyom magam keresztre feszíteni. Ez szintén kreatív megoldásnak
bizonyulhat egy meghatározott helyzetben, amikor más megoldást már nem lát
az ember arra, hogy a túlerővel szemben keresztülvigye a saját akaratát.
Ilyenkor körülmények között egy szenvedés-modellt kell kialakítani.
Az agyban evolucionálisan jelen van - méghozzá igen erőteljesen
reprezentálva - a fájdalom észlelése. Ezt az agyból nem lehet kitörölni. Azt
mondhatnánk, nem csoda, hogyha valaki maximális intenzitással szeretne az
agyából kihozni és leírni bizonyos gondolatokat, akkor - röviden fogalmazva
- a fájdalomérzékelő, a szenvedésért felelős neuronoknak is részt kell
venniük ebben a folyamatban. Ez azt jelenti, hogy aki a kreativitás
folyamatában, vagy akár általánosan az életben áthalad a szenvedés bizonyos
fokán is, egyes tudati formákat jobban, bizonyos gondolatokat nagyobb
sikerrel alakíthat ki. Tehát a fájdalomtól való félelem, a szenvedés elől
való menekülés bizonyos körülmények között a tudat tágításának ellentétét,
azaz a tudat beszűkítését vonhatja maga után. Ilyen esetekben ui. csak a
kellemes érzéseket közvetítő neuronokra hagyatkozunk, míg az, aki az élet
sokszínűségét nem akarja magától elhárítani, képes kell legyen arra, hogy a
gondolkodás egészen más horizontjait is megnyissa a maga számára.
- Bár eltérő módon, de más horizontok megnyitását jelentik a különböző
kémiai kirándulások is. Hogyan vetül fel a drogok kérdése az
agykutatásban?
- A kábítószerekkel kapcsolatban elsődlegesen csupán a függőség
kérdéséről folyik a vita. A vitába be kell vonnunk még egy dimenziót, ez
pedig a saját tapasztalatok téves megítélése, "félrekondícionálása". Ez azt
jelenti, hogy ha negatív érzéseim vannak - fájdalom, félelem, frusztráció,
csalódás - és ebben a helyzetben kábítószerhez folyamodom segítségért, akkor
a negatív érzések helyét kellemes érzések foglalják majd el,
"kondicionálják" azokat. Tehát egy boldogtalan interakciót, ha azt
kábítószer hatása alatt éljük meg, nem érzékelünk boldogtalannak, és nem
érzünk késztetést, hogy egy problematikus társkapcsolatot, egy nehéz
társadalmi vagy szakmai helyzetet tovább elemezzünk, reagáljunk rá, esetleg
egész életútunkat megváltoztassuk.
Az ember így képessé válik arra, hogy fájdalmas helyzeteket tovább
elviseljen, mert a gyógyszerek kiküszöbölik a fájdalmat. A drogok kellemes
hangulatot okoznak, bár voltaképpen saját benső szenzorunk jól érzékeli,
hogy helyzetünkkel valami nincsen rendben. És ez teszi az egészet annyira
problematikussá, mert valamikor azután elérkezik az a pillanat, hogy az a
helyzet, amelybe belekerültünk, oly kevéssé felel meg saját
elképzeléseinknek, saját terveinknek az életünkről, hogy ebben már valóban
lehetetlenség lesz elboldogulnunk, és ezt a helyzetet aztán már a
kábítószerfogyasztás sem kompenzálhatja. Tehát nem annyira a függőség
kérdésében látom a dolog elsődleges problematikáját, bár önmagában ez is
kétségtelenül drámai, de a másik oldala a dolognak, hogy elveszítjük azt a
képességünket, hogy feldolgozzuk a kellemetlen szituációkat, egyáltalán
felfogjuk azokat, tehát a "rossz közérzet a kultúrában", ahogy Freud nevezi
ezt a jelenséget. A beteg nem lesz többé képes arra, hogy kulturáltan
reagáljon, tevékenykedjen, megpróbáljon javítani valamin. Ez pedig az egyén
életére nézve óriási katasztrófát idézhet elő, és egyáltalán az ember
személyiségfejlődésében óriási hátrányt jelenthet. Itt a nagy kérdés azonban
az, hogy melyik ember képezi le helyesen a világot? A beteg? Az, aki
gyógyszereket szed problémái enyhítésére? Az öreg? Vagy éppen a fiatalos,
viharos lendületű? Melyikük képezi le helyesen a világot? És ki garantálja
nekünk azt, hogy nem vagyunk a leképezésnek abban az állapotában, mint
amelyikben a mamut volt? Hiszen a mamut is leképezte magának a világot, de
szemmel láthatóan nem tudott ebből előnyös következtetést levonni a maga
számára.
- Különféle tapasztalatokból és tudományokból tudjuk, hogy a világ
észlelése és értelmezése a másokkal folytatott érintkezéseink
összjátékából, kultúrához kötődően alakul ki. Mennyire ismertek e
folyamatok agyi alapjai?
- Az egyén és a társadalom viszonyát egyfelől a két agyfélteke összjátéka
alakítja, és ezek közt a hangsúly hol ide, hol oda helyeződik át, igen
komplex módon. Van azonban még egy terület, melynek nagyobb figyelmet
kellene szentelni, s ez pedig a prefrontális cortex, az agy homloki részének
egy területe, melynek feladata a másik ember tevékenységének utánzása. Ha
például egy állatkísérlet során két makákó agyának homloki részébe
elektródákat helyezünk, és az egyik majom arra van beidomítva, hogy markoló
mozdulatokat végezzen - ezeket a mozdulatokat az agynak éppen az a régiója
irányítja, melyben a másiknál a levezetés történik -, akkor azt látjuk, hogy
a társát szemlélő majom agyának motorikus központjában aktivitás észlelhető,
amikor társa éppen a markoló mozdulatokat végzi.
Ez nem kevesebbet jelent, mint hogy az észlelés folyamatát, a külső
ingerekre adott válasz folymatát mégsem úgy kell elképzelnünk, hogy az
egyszerűen csak a látóközponton halad át, és az agyban egyszerű érzékeléssé
alakul, hanem hogy mindig először utánozunk valamit. Azt is mondhatnánk,
hogy a prefrontális cortex az utánzás régiója.
Látnunk kell azonban, hogy itt egy köztes állomás, egy játéktér is
szerepet játszik, amihez az agy rendelkezésre bocsátja egy területét,
amelyben a jelenség először utánzásra kerül, és csak ezután történhet a
közelség-távolság és hasonlók interpretálása, a védekezés megkonstruálására;
annak vizsgálatára, hogy valami csak illúzió-e, vagy valóság,
megfeleltethető-e a barát-ellenség séma valamelyik elemének, és sok más
egyébre.
Mindezen jelenségek a prefrontális cortexre vezethetőek vissza.
Kísérletek megmutatták, hogy bizonyos pszichikai zavarok esetében a betegek
éppen ebben a régióban küszködnek nehézségekkel: az utánzás, a többi ember
helyes interpretációja terén. Az olyan betegségeket, mint az autizmust, a
pszichózist elsődlegesen éppen az jellemzi, hogy a többiekkel, illetve a
saját alteritással való bánásmód zavart szenved. A lélektani törekvések
legnagyobb része ezért is irányul arra, hogy ma, amikor az emberek egyre
jobban rászorulnak egymásra, tisztázza az alteritással kapcsolatban
felmerülő kérdéseket: helyes-e, ha nagyobb távolságot tartunk egymástól és
ha lehet, kerüljük az erős interakciókat, vagy tegyünk úgy, mintha nem is
ismernénk fel egymást, akkor mindjárt elkerülhetnénk egy sor félreértést -
ezt mondják egyesek. Vagy több empátiát kéne éreznünk a hozzánk hasonlók
iránt, vagy legalábbis tegyünk úgy, mintha megértenénk a többieket, ezzel a
fogással integrálva őket; nos, ez itt a nagy kérdés.
- Agyunk sejtjeinek milliárdos nagyságrendje és komplexitásának foka
önmagában is felveti a kozmikus analógia kérdését. Egyik könyvében
Ön is utalt erre.
- Az emberiség mindig is megfeleltetéseket keresett az ember és a kozmosz
között. Mítoszkutatók szerint az ember csak akkor talál rá igazi otthonára,
hogyha csillagászati kozmológiát, egy, az egész világűrt magában foglaló
mitológiát alakít ki a maga számára, csakis ekkor lelheti meg igazi hazáját.
Megpróbálkoztak természetesen azzal is, hogy az agyat a makrokozmosszal
valahogy összefüggésbe hozzák. Ez a gondolat Hermann Lotztól ered, aki úgy
képzelte, hogy a makrokozmosz és a mikrokozmosz valamely különös módon
egymás képmásai, leképezései. Pszichológiai okokból tehát nem téves az, ha
az egész kozmoszt képzeljük magunk elé, és az embert ennek az egész
világegyetemnek a részeként láttatjuk. Neuropszichológiai szempontból ez
biztosan úgy van, hogy ez az elképzelés erősebben aktiválja jobb
agyféltekénket, minél nagyobb méretben képzeljük magunk elé a világot, annál
erősebben serkentjük a jobb agyfélteke működését. Ellképzelhető, hogy a
mitológiának végülis létezik egy neuropszichológiai igazolása, mert
didaktikus-technikai módszert jelentene arra, hogy a jelenségeket az agy
jobb féltekéjével is feldolgoztassuk. Azonban egy ponton át kell engedni a
folyamatot a bal agyféltekének is. De az is érdekes lenne, ha az agyat
megpróbálnánk mitológikusan megközelíteni, méghozzá úgy, hogy nagyobbnak
képzelnénk el, mint amekkora a valóságban.
Korábban élt az a nézet, hogy az agy a léleknek van alárendelve, azaz,
hogy magunk elé képzelhetjük, tehát az agy nem képzelheti el a tudatot,
hanem fordítva: a tudat képzeli maga elé az agyat. Ez egy hierarchikus
rendet alkot, és ha az ember azt mondja, meg is fordíthatnánk az egészet,
akkor egy megfordított világba kerülünk, ahol kicsit minden billeg. Ezért is
törekedett az emberiség mindig arra, hogy az egyik oldalnak tulajdonítson
dominanciát, az anyagnak vagy formának, a léleknek, a tudatnak vagy az
anyagi valóságnak, hogy a szubjektum és az ok-okozati viszony érvényben
maradjon.
- Mostanában egy ilyen átrendeződés tünetei mutatkoznak: a
racionalizálás, a világ varázstalanításának végbemenetele után, a
különféle tudattágító pszichotechnikák, ezotériák, ufológiák iránt
mutatkozik tömeges érdeklődés.
- Valóban megfigyelhető az ezoterika újjáéledése. Itt vigyázni kell: a
neurotudományok valamivel pontosabban képesek interpretálni a világot,
gondoljunk például arra a divatra, mely a tapasztalásból vél bizonyítékot
nyerni a túlvilág létezésére. Ha most a tapasztalatot megpróbáljuk
ideggyógyászati alapokon értelmezni, akkor nem juthatunk arra a
meggyőződésre, hogy ezzel a kijelentéssel mindent el is mondtunk a dologról.
Épp ellenkezőleg: rejtéllyel állunk szemben. És amint az egyes jelenségeket
megmagyaráztuk, máris adódik a kérdés: miért létezik olyasmi, mint a tudat?
Miért létezik egyáltalán bármi is, és nem pusztán a semmi - és így tovább.
Ezek olyan kérdések, melyek annál erőteljesebben jelentkeznek, minél
messzebb jutottunk a magyarázatokkal.
A tudat számomra az a hely, ahol ezek a kérdések - miért van valami, és
miért nem csak a semmi - feltolulnak. Az agykutatás részéről a tudat
magyarázatára irányuló törekvések gyakran csak az emlékezés, a figyelem és a
tudati részfunkciók magyarázatára szolgáló mechanizmusokra irányul -
párhuzamosan azzal, ahogy ezekre a funkciókra tudományos magyarázatot
találnak. De a végső kérdés, azaz hogy miért létezik egyáltalán tudat, mint
olyan, miért nem a puszta űr, egyre erőteljesebben előtérbe kerül az
interpretációs kísérletek során.
- A hegemonikontól, a vezető lélekrésztől a felettes énig számos
elképzelés született már a fejben zajló folyamatok vezérléséről.
Milyen a tudatunk tudatosságának mai modellje?
- Vannak az agynak olyan régiói, melyek az irányításban nagy szerepet
játszanak. A már említett prefrontális cortex is egy ilyen régió. Az agyon
belül a dominanciát azonban nem úgy kell elképzelnünk, hogy úgy gondolnánk,
képesek vagyunk valamit célzottan irányítani és abból kiindulva mindent
hierarchikusan elrendezni, irányítani. Az agyféltekék dualitása éppen a
heterarchiára példa, tehát a funkciók mellérendelésére, párhuzamosságára.
Tudatosítani kell, hogy itt bizonyos folyamatok párhuzamosan zajlanak, és
nem fölé-, illetve alárendelt fogalomként alkotnak hierarchikus rendet. Az
agy dominanciája nagyon komplex.
Ha egy rendszeren belül vagyok, nem mondhatok ki semmit a rendszerre
vonatkozólag. Az egyik megoldás az lenne, ha kilépnék a rendszerből, de
akkor a rendszerre tett megállapítás rögtön érvényét is vesztené.
Ehelyett csak egy "kicsit" lépünk ki a rendszerből. A megoldás modellje
ez a félig-kilépés lenne, melyet a két agyfélteke dualizálása tesz lehetővé,
mert ekkor egyik agyféltekémmel kimondhatok valamit a rendszerről, de vissza
is léphetek bele. Ezt a feszültséget fenn kell tartani: nem kilépni teljesen
a rendszerből, de nem is egészen benne lenni, mert egyik esetben csak
paradoxonokat, másik esetben pedig rögtön érvénytelenné is váló
megállapítások kaphatnánk.
Ez itt a nagy probléma: nincsen egyetlen fogalmunk, melyből minden
levezethető lenne. Hogyha egy világítótorony felé akarunk evezni, akkor
helytelen, ha a világítótoronyra szegezzük a tekintetünket, mert akkor éppen
elhaladunk mellette és az ellenkező irányba evezünk.
Szinte azt mondhatnánk, ha evezünk, más célpontot kell kijelölnünk, nem
azt, amit valóban el szeretnénk érni. Ugyanez a helyzet az aggyal: ha csak
azt irányítom és azt tudatosítom magamban, amit szeretnék elérni vagy
éppenséggel elnyomni, akkor éppenhogy részben ellentétes mechanizmusokat
fogok mozgásba hozni, tehát ravaszul és dinamikusan kell irányítani ezeket a
folyamatokat. Nincsen a hierarchiánknak legfelső pontja, nincsen
archimédeszi pontunk, helyette van egy mezőnk, melyen a megfelelő
interakciók lejátszódhatnak. Ezen aztán óvatosan kell mozognunk, és azt
hiszem, a demokratikus interakciókról alkotott elképzelések a fentiekkel
szorosan összefüggnek. Sosem szabad például azt mondanunk, hogy valamire
megtaláltuk az egyetlen és végleges megoldást, hanem mindig az adott
szituációból kiindulva kell megfelelően reagálnunk, ha a hierarchia és
heterarchia harmóniájára törekszünk.
- Észlelésünk egyre nagyobb hányada közvetetten, közvetítőkön
keresztül történik. Mennyiben változtatnak agyi folyamatainkon a
technikai médiumok?
- Az agyfunkciót mindig a - nevezzük így - "leírórendszer" vonatkozásában
kell látnunk, a médiumrendszer vonatkozásában. Ha nem jegyzetfüzetet
használok emlékeztetőül, hanem számítógépet, ha különböző írásrendszereket
használok, akkor magában az agyban is különböző leírási folyamatok mennek
végbe. Ez a magyarázata annak is, hogy olyasvalaki, aki egyáltalán nem tud
írni, agyának abban a régiójában, ahol a többi embernél az írás és olvasás
feldolgozása zajlik, más funkciók feldolgozását végzi. Feltételezik, hogy a
mimika, a gesztikulálás interpretációja és a másik ember arckifejezésének
értelmezése, ezek feldolgozása játszik ilyenkor szerepet ezekben a
régiókban. Így aztán elkerülhetetlen, hogy az agykutatást mindig az adott
médiumszituációhoz igazodva végezzük.
Azok az eszközök, melyeket ma használunk, bizonyosan megváltoztatják
agyunk tulajdonságait és szervezettségét. Ha tartósan nem is, az aktuális
diszpozíció szempontjából mindenképpen. Ez történik a televíziózás esetében
is, mely egyes területekre történő fokuszálással jár. Tudjuk, hogy a szélső
látótérrészek az agytörzshöz, a fejlődéstörténetileg régi struktúrákhoz
jutnak el: a mozgás, és a hirtelen fellépő személyek érzékelése a
törzsagyban, tehát a legősibb agyrészekben történik. Ez azonban a
televíziózásnál elmarad. A televíziónál minden a kognitívabb, tudatosabb
nagyagyi struktúrákhoz kerül, mert minden kép középről érkezik hozzánk. Ha
tehát televíziózás során a középső látótérben mozgás ábrázolását észleljük,
mely emocionálisan is hat ránk és jelentőséget tulajdonítunk neki, akkor ez
nem "televízió", inkább inverzió: evolúciós struktúráink használatának
visszájára fordítása.
Amikor korábban a tábortűznél valamilyen hirtelen esemény megijesztett,
az első reakció a fej megfelelő irányba fordítása volt, hogy megállapítsuk,
baráttal vagy ellenséggel van-e dolgunk, majd a fej elfordítása után a látás
tartalmának részletes elemzése következett. A tévénézés során mindent
középről várunk, megfordított sorrendben, annyira, hogy az agytörzs és a
nagyagy korábbi szerepe is felcserélődik például a képernyős médiumok
használatánál. És ennek aztán sok egyéb öszetevője is van: már nem nézünk
egy képre, utána pedig egy szövegre, hanem keverjük a kettőt. A számítógép
képernyőjén a kurzor fel és alá, jobbról balra, balról jobbra mozog - a
tájékozódás neurológiai paraméterei itt mind összezavarodnak, olyannyira,
hogy már aligha húzódhatunk vissza agyunk egy meghatározott régiójába, hanem
egyszerre több dimenziót is működtetünk, úgy hogy agyunk bizonyos értelemben
multimédiálissá és szcenikussá válik; mindig alkalmazkodnia kell a különféle
szituációkhoz. Az agy számára gazdaságtalan, ha állandóan át kell állnia a
nyelvi feldolgozásról a képi feldolgozásra: amikor képek befogadás során
hirtelen egy szó bukkan fel, akkor agyunk megpróbálja azt is a képet
feldolgozó központtal interpretálni, vagy fordítva: ha egy sor szó között
hirtelen egy kép bukkan fel, akkor azt agyunk a beszédközpontban próbálja
feldolgozni. Agyunk számára gazdaságosabb, ha egyszerre több funkciót
aktiválunk, mintha egyetlen területre összpontosítaná az erőit, hiszen a
következő pillanatban már a figyelem irányváltoztatásának követelménye
léphet fel. Így a figyelem bizonyos generalizálása, és bizonyos információk
- szinte azt mondhatnám - szétkapcsolása és a figyelem specifikálása
történik.
Például egy tévésorozatban amikor éppen érzelmi csúcspontra ér a
cselekmény, bekapcsolják a párhuzamosan futó cselekményszálat, egy másik
jelenetet következik, és korábban aktivált figyelmünk és emócióink most
teljesen más információáradat befogadására irányulnak. Így tehát a
specifikus információk és az emocionalitás összefüggése megbomlik, és mi
ezáltal túlontúl "szétválasztott" lények leszünk az információk és az
érzelmek terén.
- Ön korábban beszélt arról, hogy a régebbi korokra jellemző erotikus
érdeklődés helyébe az újdonság erosza lépett. Az újdonságnak ez a
"szétválasztottsága", továbbá inflatorikus szaporodása viszont
mintha kétségessé tenné ezt.
- Előfordulhat, hogy a figyelem irányának ehhez az állandó
változtatásához nem találjuk meg a megfelelő technikát. Talán a
társadalomban megfigyelhető egyre erősödő erotikus stimulációt is azzal
együtt kell értelmezni, hogy ehhez az információhoz nincsen már szükségünk
külön, specifikus energiatartalékokra, hanem egyszerűen nem specializált
aktiválásról van szó.
Vegyünk egy példát egy egészen más területről: Hölderlinről, a költőről
azt mondták, hogy olyan költészetet akart megalkotni, mely maga adja meg a
szavak befogadásához szükséges erőt is - akkor azt mondhatnánk, hogy az az
információ, melyet ma kapunk, nem hozza magával a dekódolásához szükséges
energiát is, az energiát más úton kell ehhez megkapnunk, de az újdonságok
hatása, és még sok egyéb hatás tekintetében a társadalom újfajta stimulációs
viselkedést mutat, mert az információk nem mindig hordozzák magukban azt az
energiát, mely a feldolgozásukhoz szükséges.
- Az észlelésmódok, az agyműködés közvetett befolyásolásán túlmenően
vannak már olyan eljárások, amelyekkel közvetlenül lehet behatolni
az agyba. Mivel jár ennek az utolsó terra incognitának a
meghódítása?
- A nagy kérdés az, hogy az ember behatolása saját testébe valóban annak
meghódítását, uralását jelenti-e. Többen azon a véleményen vannak, hogy ez
hódító tevékenység, no de akkor ki a hódító? Nem mi magunk vagyunk egyben a
meghódítottak is, ha behatolunk saját testünkbe? Hogyha technikai
módszerekkel behatolunk szervezetünkbe vagy azok segítségével megpróbáljuk
helyettesíteni azt, akkor mi magunk, akik szintén testek vagyunk, nem mi
magunk vagyunk-e egyben a meghódítottak is?
Sor került már olyan transzplantációkra, melyeknél a betegnek mesterséges
recehártyát ültettek be. Úgy véljük, hogy ezen a területen további lépéseket
is tehetünk a betegért, másfelől ez a módszer a technológia fejlődése
szempontjából is igen hasznos lehet. Már történt olyan műtét, hogy egy vak
nőnek a tarkólebenyébe elektródákat vezettek be, és ezzel elérték, hogy a
beteg képes legyen érzékelni a fényt, holott a szeme vak volt. Kissé
drámaiabban kifejezve, azt mondhatnám, elérkezett az idő az új
technológiának és rehabilitációs törekvéseknek egy olyan új lépésére,
mellyel elérhetjük, hogy a vakok ismét lássanak, a bénák ismét járhassanak.
Ezen a ponton merül fel az a kardinális kérdés: ha technikai rendszereket
használunk fel az érzékszervek, illetve az agy egyes alacsonyabb
központjainak helyettesítésére, mi történik akkor, ha ezt a módszert más
területeken is alkalmazni kezdjük? Ha például a számolási zavarokat is
kezelni kezdjük ilymódon, és nem külső számológépet alkalmazunk, hanem
egyszerűen beültethetünk brainchipeket az agyba?! Itt tehát igen izgalmas az
átmenet, és szinte megvalósíthatónak látszanak az Újtestamentum reményei,
hogy a vakok ismét látni fognak, a bénák felkelnek és járnak.
Azonban kerrektívumként szeretném idézni Lévinas egyik Talmud-előadását.
Ő azt mondta, az embernek vigyáznia kell arra, hogy ne képzelje magát
angyalnak. Jákobnak az angyallal folytatott harcára utal, és azt mondja, ez
voltaképpen úgy is olvasható: vigyáznunk kell arra, hogy ne kezdjük el
magunkat angyalnak érezni. A veszély nemcsak a racionális rendszerben
rejlik, tehát abban, hogy a testi korlátokat figyelmen kívül hagyjuk, hanem
a technológiák fejlődésében is, ahol az embert már csak működő funkciók
együtteseként érzékeljük, és az embert nem testi valójában, hanem általános
fogalma felől értelmezzük. Ilyen esetekben helyreállítható lenne egy-egy
testi funkció, de vajon ez egyéni, emberi funkció volna-e?
Ugyanez a kérdés vetődik fel például az Alzheimer-kór kezelésénél is: ha
szintetizálni tudunk olyan szert, mely az Alzheimer-kórt kompenzálja, akkor
valóban ugyanaz a személyiség-e az, aki ezt a kogníciót végrehajtja? Az
fenyeget tehát itt, amit a filozófusok funkcionalizmusnak neveznek. Amerikai
filozófusoktól gyakran hallani a funkcionalizmus veszélyéről, mely az embert
nem teljes testiségében, hanem - nagyon leegyszerűsítve mondom - funkciók
együtteseként képzeli el.
- Ez a probléma a legélesebben az agyszövet-átültetések kapcsán merül
föl, ami egyszersmind a legbizarabb sci-fi látomások valóra válása
felé mutat.
- Agyszövetek átültetésére nem túl gyakran kerül sor, ám ez mégis
alapvető jelentőségű kérdés. Annál is inkább, mivel embrióktól nyerik azt az
agyszövetet, melyeket felnőtt emberek agyába ültetnek át. Ez az
orvostudományban igen jelentős lépés, már volt is beteg, akin segített, de
mégis alapvetően problematikus paradigma. Az orvosi etikában mi az
autonómia, tehát a beteg szabad akaratának elve alapján döntünk, de
természetesen nagy kérdés, hogy a döntés szabadságának szabad-e
befolyásolnia a döntéshozót. Fichte azt mondta: nem dönthetek a szabadság
megvonása mellett. Nem a szabadság egyik formája lenne, ha a szabadság
megvonása mellett döntenék.
Ez itt a nagy kérdés: dönthet-e a beteg szabad akaratából olyan operáció
mellett, mely esetleg ahhoz vezet, hogy magát a fő döntéshozó szervét
károsodás éri. Az alapvető kérdés az: hogyan értelmezzük a személyes
identitást. Ha egy másik személytől kapok agyszövetet, és ez bennem működik,
akkor az a kérdés, mi történik az én identitástudatommal, mely más agyával
kapcsolódott össze? Azt monhatnánk, itt egy új kopernikuszi fordulat
következett be. Az első fordulat során az ember elveszítette központi
szerepét a világmindenségben, a másodikban viszont Kanttal visszanyerte azt,
mert azt mondta: én egy egyén vagyok, bárhol is legyek, hiszen bizonyos
értelemben én magam tervezem meg a külvilágot. Most pedig az a helyzet, hogy
az ember lassanként nem tudja, melyik testhez rendelje hozzá saját magát.
Elméletileg mindenképpen új dimenziók nyílnak meg azáltal, ha lehetőség lesz
az agyszövetek átültetésére. Ha jelenleg még nem is látjuk olyan
problematikusnak ezt a kérdést, mégis itt húzódik az a határ, melynek
átlépése akkor válik majd igazán szemléletessé, ha megtörténik az, amit az
idegsebészek részben már régóta terveznek: fejek átültetése. Nos, akkor
mindenképpen szemléletessé fog majd válni az identitás problematikája. Fel
fognak merülni a személy identitásának újfajta kérdései is; a
személyazonosság magától értetődöttsége meg fog változni. Ezen a téren még
nagyon sok minden történhet, de vigyáznunk kell arra, hogy az identitás és
individualitás jelenlegi koncepcióit, melyek egyben társadalmi koncepcióink
alapjait is jelentik, ne vessük egyszerűen félre olymódon, hogy ezáltal az
általuk képviselt koncepciók, például az emberi jogok is hirtelen instabillá
váljanak. Magam ezt úgy képzelem el, hogy új, kreatív identitásképeket
dolgozhatunk ki az új tudományokkal összhangban, melyek aztán a
felvilágosodás eredményeit, az emberi jogok koncepcióit egészen új
kontextusba helyezik anélkül, hogy relativálnák azokat. Az identitást és
individualitást nem feltétlenül kell úgy elképzelnünk, ahogy azt Fichte
tette, talán gondolkodhatunk erről másképp, kreatívabban is.
A probléma itt abban rejlik, hogy esetleg a szabadság és az állampolgári
jogok attribúciójának egy nagyobb területét kell létrehoznunk. Hillary
Putnam már javasolta is ezt; azt mondta például, hogy a számítógépek
állampolgári jogokat kell kapjanak. Ez persze kuriózumnak számít.
Ugyan nem kell mindig olyan problematikusan látnunk a dolgokat, ahogyan
azokat a sci-fi irodalomban gyakran előfordul, azonban vigyáznunk kell arra,
hogy az ember megváltozott helyzetének megfelelő új etikát is kialakítsunk
mindehhez. Azt hiszem, érdekes feladat lesz eligazodni ebben az új világban.
Amíg az ember képes a szeretetre, nem fog olyan könnyen átváltozni
technikai, illetve csakis technikai lénnyé.