Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

             EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS DETLEF B. LINKE AGYKUTATÓVAL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - Az  Ön egyik megnyilatkozásából tudtam meg, hogy az  "agy évtizede",
        az   amerikai   kormány  nagy  hírveréssel  beharangozott  programja
        valójában   válaszlépés  volt  egy  japán  agykutatatási  programra,
        melynek  fő  célja a komputertechnológia fejlesztése. Ennyire szoros
        az agykutatás és a komputertechnológia kapcsolata?

   - Az  "agy  évtizedében"  az a tudományos és technikai haladás  különböző
területeinek   fúziója   jut  kifejezésre.  Egyrészt  az  agy  betegségeinek
kutatásában  és  kezelésében  már átléptünk egy jelentős küszöböt, a haladás
igen  jó  ütemű,  másrészt  a  technológia  is nagyon érdekelt ebben. Vannak
területek,   melyek   a   modern   tudományokban  különösen  fejlődőképesnek
látszanak,  ilyen  a  technológiai  informatika  egésze,  aztán  a képet adó
eljárások,   melyek   elsődlegesen   a   nukleáris   gyógyászat  területéről
származnak.  Ennek  során izotópok segítségével kimutathatók az agy aktívabb
anyagcseréjű régiói, ami azt jelenti, hogy nukleáris gyógyászati eszközökkel
figyelemmel kísérhetjük egy ember kognitív funkcióit.

      - Milyen felismerésekkel jártak ezek az új eljárások?

   - Ha   például   valaki   zenét  hallgat,   jelölt  glukóz   adagolásával
megállapíthatjuk,  hogy  az  agy  melyik  régiója aktív pillanatnyilag, vagy
például  megvizsgálhatunk  hangszeren játszó embert is, és megvizsgálhatjuk,
hogy agyának mely részei érzékelik a zenét. E vizsgálatokkal megállapítható,
hogy  zenehallgatás  során  általában  mindkét  agyfélteke  aktiválódik. Sok
minden  szól amellett, hogy ezért játszik olyan nagy szerepet a zene. Hiszen
a  zene  nem csupán egyoldalú agyfunkcióként jelenik meg, hanem integrálja a
két agyféltekét. A vizsgálatok során azonban kiderült, hogy vannak kivételek
is;  olyan esetek, melyekben a zene nem aktiválja mindkét agyféltekét. Ilyen
például a zenekritikus! Nála zenehallgatás közben inkább a beszédért felelős
agyfélteke  aktiválódik,  hiszen a zenehallgatás közben már arra koncentrál,
hogyan fogalmazza meg az érzéseit, a kritikát, és nem adja át magát teljesen
a zenének.

   Egy  másik nagyon fontos terület, melynek jelentőségét a neurológusok már
régen  felismerték  -  nem  véletlenül  nevezték  "szent  betegségnek" -: az
epilepszia  kutatásának  területe.  Az  epilepszia kutatása során már nagyon
korán  az  agyi  funkciókra  irányult  a  kutatók  figyelme.  A  terápiás és
diagnosztikus  szempontok  mellett  azt  is  figyelembe  kell venni, hogy az
agykutatás  az  ember  megértéséhez is hozzájárul és a szellemtudomány egyik
különös esetét képezi, ahol a filozófia más eszközökkel történő folytatására
kerül  sor. Itt is megmutatkozik, hogy az epilepsziás rohamok tanulmányozása
nagyon  sok  új  ismerettel  szolgálhat  az  agyról.  Epilepsziás történelmi
személyek  vizsgálatából  tudjuk,  hogy  a  kultúra-  illetve  vallásalapító
funkció  az  agy  különleges  dinamikájára  vezethető  vissza - ami egy igen
szerteágazó   téma:   a   kreativitás   és  az  agyfunkciók  összefüggésének
vizsgálata.

   Itt, a bonni idegklinikán nagy hangsúlyt fektetünk az epilepsziás betegek
műtéti   kezelésére,  és  -  ha  szabad  itt  saját  vizsgálati  módszeremet
megemlítenem  -  az  egyik agyfélteke narkózisának vizsgálatára. Ennek során
csak  az  egyik agyfélteke kerül narkózis hatása alá, és így megvizsgálható,
melyik agyfélteke mely funkciókért felelős.

      - Ezzel  kapcsolatban már az elmúlt évtizedekben is sokféle  koncepció
        született. Mennyiben igazolták ezeket az újabb kutatások?

   - Nem lehet általános sémából kiindulni, az emberi agyak nagyon eltérőek,
tagolásukban    is    erősen   különbözhetnek   egymástól.   Éppoly   egyéni
jellegzetességeket  mutatnak,  mint  az  emberi arcok, és ezért indokolt az,
hogy  műtét  előtt  az  agyfunkciók  lokalizálásával,  az  egyik  agyfélteke
narkózisával,  sőt  akár  az agy egy részének narkózisával vizsgáljuk az agy
funkcióit.

   Jelentős eredményeket értünk el az egyes agyterületek lokalizálása terén,
például  annak  vizsgálatával,  hogyan  is  épül  fel  a  beszédközpont. Itt
rendkívül  szélsőséges  egyéni  variációk  lehetségesek,  ez  a  dologban  a
legérdekesebb!  Előfordulhat,  hogy a motorikus, expresszív beszédkészség az
egyik  agyféltekében,  míg  a  receptív,  szenzorikus  beszédfunkció a másik
agyféltekében lokalizálódik. Ebben is megmutatkozik, milyen óriási variációs
lehetőségeket  rejt  az  emberi  agy  ezen a téren is. Az egyik legfontosabb
felismerés  az  óriási változatosság, egyéni variálhatóság az emberi agyban.
Az  elmúlt  évtized  agykutatásának  középpontjában a két agyfélteke közötti
viszony vizsgálata állt, melynek szerepe igen jelentős.

      - Az  ön  egyik  írásából  kiderül, hogy a két agyfélteke  viszonyának
        milyen  kardinális  jelentősége van a személyiség, illetve a kultúra
        alakulásában.

   - A  neuropszichológiai,  kognitív,  gondolkodásbeli műveletek  egymástól
függetlenül  is  folyhatnak. Ez például azt jelenti, hogy az egyik - a bal -
agyféltekében   a  nyelvi  feldolgozás  zajlik,  míg  a  másik,  nem  nyelvi
agyféltekében az észlelés, értelmezés megy végbe.

   Egy  kísérlet során például a vizsgált páciens nem nyelvi agyféltekéjében
egy csinos nő képét idéztük elő, a másik agyféltekében pedig egy ceruzáét, s
ez  azzal  járt,  hogy  a vizsgált személy egy ceruzát látott, de mosolygott
közben.  De  nem  tudta  megmondani  az  okát, miért mosolyog! A két funkció
között tehát bizonyos disszociáció figyelhető meg: az ember nem tudja mindig
pontosan   megmondani,   mit  csinál,  de  ez  egyáltalán  nem  zavarja.  Ez
mindennapos  jelenség.  Nem tudjuk mindig pontosan megmondani, mi is húzódik
meg  cselekvésünk  hátterében, és nem is érezzük különösebb szükségét annak,
hogy  valamilyen  indoklást  adjunk.  Ugyanezt  mutatják  a  pszichoanalízis
tapasztalatai  is.  Voltak  olyan  pszichoanalitikusok, akik azt javasolták,
hogy a jobb agyféltekét tekintsük a tudatalatti agyféltekéjének.

   Erre  az  elképzelésre  aztán  fel  is  építettek egy sor pszichoterápiás
modellt,  és azt mondták, a személyiség teljes integrációjához szükség van a
jobb   agyfélteke   aktiválására   is,  amit  a  bal  agyfélteke  racionális
diskurzusának  megtörésével  lehet elérni: ha például egy alkoholistának azt
mondjuk:  "Igyál  egy kicsit többet! Túlságosan keveset iszol!", akkor ezzel
aktiváljuk  a  jobb  agyféltekét  is,  és  a  beteg  máris  kikerül  abból a
csapdából, hogy állandóan bátorításra vár.

   Látható  tehát,  hogy  az  agykutatás a lélektan, a társadalomtudomány, a
pszichoanalízis  stb.  számos területével kapcsolatban áll, és ez a jobb-bal
modell,  akárcsak  a  tudatalatti  felfedezése,  nagy  vitát  indított meg a
társadalomban.  Ezt  azonban sokszor nagyon leegyszerűsítve kezelik, például
manager-képző  szemináriumokon  azt tanították a hallgatóknak, hogy csupán a
jobb  agyfélteke  aktiválására van szükség a kreativitásuk növeléséhez. Ezek
kissé  túlságosan  leegyszerűsített  modellek,  melyeknél  nem árt óvatosnak
lenni,  hiszen  arra is gondolni kell, hogy egy agyfélteke aktiválása súlyos
konfliktusokat is kiválthat!

      - Megmutatkozik-e  az agyféltekék közti "munkamegosztásban" az  emberi
        környezet    növekvő   differenciálódása,   széttagolódása?   Hogyan
        integrálja az agy a különböző tevékenységeket?

   - Az állatoknál is megfigyelhető az agyi funkciók asszimmetriája. A madár
az  egyik  agyféltekéjével énekel, a másikkal pedig arra figyel, nem jön-e a
macska.  Ennek  a  jelenségnek  tehát  fontos  evolúciós  szerep  jutott: ha
bármilyen  tevékenységem,  például  zeneszerzés  vagy  bármi  más közben nem
tudnék odafigyelni arra, hogy nem fenyeget-e valamilyen ragadozó közeledése,
akkor  bármilyen tevékenység, például egy partitúra megírása is életveszélyt
jelenthet.  Nagyon  hasznos,  hogy  egyidejűleg több funkciót is végezhet az
agy, és az agyféltekék dualitása szemmel láthatóan ezt a célt szolgálja.

   Adódnak  természetesen  problémák  is  ebből  a  dualitásból,  például  a
személyiség egységének kérdése, mely véleményem szerint egy állandó ostinato
az  emberi  lény megértéséhez. Ezt a jelenséget mindig újra és újra fel kell
fedezni,  és  az  emberi  személyiség  valószínűleg  nem is integrálható egy
teoretikus   fogalomba.   Egyszerűen   hiányzik  a  gyakorlati  megvalósítás
lehetősége ahhoz, hogy a két agyfélteke integrációját meg tudjuk valósítani.
Úgy  is el lehet tehát képzelni, hogy az agy megosztottsága, dualitása azt a
célt  szolgálja, hogy figyelmünket koncentráltabban tudjuk bizonyos dolgokra
irányítani,  és  a részfunkciókat is jobb minőségben tudjuk kivitelezni. Egy
ember  ügyessége, rátermettsége mindig attól függ, hogyan osztja el az egyes
funkciókat két agyféltekéje. Ez a megosztás természetesen nem tudatos, de ma
már,   az   agykutatás   képet   adó   módszereinek  segítségével  erősebben
tudatosítani  tudjuk.  Ez pedig az élet megtervezéséhez is hozzájárulhat, ha
például azt mondjuk: ebben az agyféltekében ez, a másikban az található, így
a személyiségünket is jobban megtervezhetnénk.

   Hogyha  az  ember  saját  magával  kapcsolatban  tisztában  van ezekkel a
kérdésekkel,  akkor  az  agyféltekék  kettősségét, dinamikáját és dualitását
saját  hasznára  fordíthatja, és eszerint tervezheti el az életét. Az "egyén
és a másik" kérdése biztos, hogy a két agyféltekével függ össze, ha követjük
azt  a  modellt,  mely  szerint  a  tudatalatti  nagyobb  mértékben  a  jobb
agyféltekének  tulajdonítható.  Ovakodnunk  kell  azonban  attól,  hogy  ezt
túlságosan leegyszerűsítve lássuk.

      - Ön  utalt  arra,  hogy a féltekék összeköttetése centrális  szerepet
        játszik  pl. a kreativitás kialkulásában, de az agyi híd korlátozott
        kapacitása ugyanakkor súlyos konfliktusok forrásáva is válhat.

   - A két agyféltekét egymással összekötő agyi hídnak körülbelül  kétmillió
rostszála  van,  és  mindkét agyféltekében sokmilliárdnyi neuron található -
ebből  kiderül,  hogy  az  agyi  híd  nem elégséges a két agyfélteke közötti
zavartalan  információáramláshoz.  Nem  csoda tehát, hogy ebből konfliktusok
adódhatnak.  Azt  hiszem,  ez  hozzátartozik  az  ember  normális  sorsához.
Mindegyikünk  küzd  azzal  a  problémával,  hogy  két agyféltekéje működését
megfelelően   összehangolja.  Ám  amikor  ennek  következtében  egy  agyrész
funkciói  részben  kikapcsolódnak,  az akár a nagyfokú kreativitás alapja is
lehet.

   Messze  vezetne,  ha  a kreativitást általánosságban akarnánk megvitatni,
hiszen  annyi  különböző  formája létezhet a kreativitás megnyilvánulásának.
Vannak  olyan  modellek,  melyek  szerint a jobb halántéklebeny játszik nagy
szerepet a kreativitás kialakulásában.

   Norman  Geschwind  bostoni  neurológus  szerint  az  e  téren  zavarokkal
küszködő   epilepsziások   különlegesen   nagy   produktivitást  mutattak  a
művészetek,  az  irodalom  területén.  Ezzel  kapcsolatban  egy  háromszöget
említett: a hypergráfia, tehát túlzott íráskényszer, a hyperszexualitás és a
világnézet  gyakori  váltogatásának kombinációját. Tehát az elfojtott libidó
egyrészt  művészileg  kifejezésre  tör  az írásban, másrészt nem talál igazi
kapaszkodót  magának,  és  ezért mindig újabb és újabb pozíciókat próbál ki,
mert   az  állandó  reflektálás  bizonyos  körülmények  között  áthelyezi  a
világnézeti  pozíciókat  is.  Ez  még nem kellően bizonyított, és vigyáznunk
kell  arra,  hogy  ebben  az összefüggésben kialakítsuk a kreativitás helyes
fogalmát.   A   kreativitást   manapság   gyakran   puszta  káoszfunkcióként
interpretálják,  tehát  ha  csak egy kis rendet is viszünk a rendetlenségbe,
akkor  máris  kreativitásról beszélhetünk. Ha tényleg innovatív folyamatokra
irányítjuk a figyelmünket, akkor nagyon fontos azt is figyelembe venni, hogy
a   kreativitáshoz  a  kitartás,  a  kivitelezés  képessége  is  hozzá  kell
tartozzon,  tehát  egy  bizonyosan  bal  agyféltekéből  kiinduló stabilizáló
funkció.  Nem  elég  egyszerűen  eljutni  valamilyen  ötletig, hanem arra is
törekedni  kell, hogy elérjük, hogy kiépítsük a megoldáshoz vezető megfelelő
utakat is. És ez egy nehezebb folyamat.

      - Ezek  szerint  a  ma elterjedt kreativitásképző kurzusok mellett  az
        énérvényesítő tanfolyamok tömkelege is indokolt?

   - Vannak olyan kulturális szituációk, melyekben nem az akaratát mindenben
keresztülvivő  erős  "én" a megfelelő válasz a problémákra, mert túl sokféle
probléma  van  jelen.  Ésszerűbb  lenne  megmutatni azt, hogyan lehet jobban
elviselni  a  szenvedést.  Ebben  az  esetben  az  az eszme, hogy nem viszem
keresztül  az  akaratomat, hanem például - most egy extrém történelmi példát
mondok:  -  hagyom magam keresztre feszíteni. Ez szintén kreatív megoldásnak
bizonyulhat  egy  meghatározott helyzetben, amikor más megoldást már nem lát
az  ember  arra,  hogy  a túlerővel szemben keresztülvigye a saját akaratát.
Ilyenkor körülmények között egy szenvedés-modellt kell kialakítani.

   Az   agyban   evolucionálisan  jelen  van  -  méghozzá  igen  erőteljesen
reprezentálva - a fájdalom észlelése. Ezt az agyból nem lehet kitörölni. Azt
mondhatnánk,  nem  csoda,  hogyha valaki maximális intenzitással szeretne az
agyából  kihozni és leírni bizonyos gondolatokat, akkor - röviden fogalmazva
-  a  fájdalomérzékelő,  a  szenvedésért  felelős  neuronoknak is részt kell
venniük  ebben  a  folyamatban.  Ez  azt  jelenti,  hogy  aki  a kreativitás
folyamatában,  vagy akár általánosan az életben áthalad a szenvedés bizonyos
fokán  is,  egyes  tudati  formákat  jobban,  bizonyos  gondolatokat nagyobb
sikerrel  alakíthat  ki.  Tehát a fájdalomtól való félelem, a szenvedés elől
való  menekülés  bizonyos körülmények között a tudat tágításának ellentétét,
azaz  a  tudat  beszűkítését  vonhatja maga után. Ilyen esetekben ui. csak a
kellemes  érzéseket  közvetítő  neuronokra hagyatkozunk, míg az, aki az élet
sokszínűségét  nem akarja magától elhárítani, képes kell legyen arra, hogy a
gondolkodás egészen más horizontjait is megnyissa a maga számára.

      - Bár eltérő módon, de más horizontok megnyitását jelentik a különböző
        kémiai  kirándulások  is.  Hogyan  vetül  fel  a  drogok  kérdése az
        agykutatásban?

   - A   kábítószerekkel   kapcsolatban  elsődlegesen  csupán   a   függőség
kérdéséről  folyik  a  vita.  A vitába be kell vonnunk még egy dimenziót, ez
pedig  a saját tapasztalatok téves megítélése, "félrekondícionálása". Ez azt
jelenti,  hogy  ha negatív érzéseim vannak - fájdalom, félelem, frusztráció,
csalódás - és ebben a helyzetben kábítószerhez folyamodom segítségért, akkor
a   negatív   érzések   helyét   kellemes   érzések   foglalják   majd   el,
"kondicionálják"   azokat.   Tehát   egy  boldogtalan  interakciót,  ha  azt
kábítószer  hatása  alatt  éljük  meg, nem érzékelünk boldogtalannak, és nem
érzünk   késztetést,  hogy  egy  problematikus  társkapcsolatot,  egy  nehéz
társadalmi  vagy szakmai helyzetet tovább elemezzünk, reagáljunk rá, esetleg
egész életútunkat megváltoztassuk.

   Az  ember  így  képessé  válik  arra,  hogy  fájdalmas helyzeteket tovább
elviseljen,  mert  a gyógyszerek kiküszöbölik a fájdalmat. A drogok kellemes
hangulatot  okoznak,  bár  voltaképpen  saját benső szenzorunk jól érzékeli,
hogy  helyzetünkkel  valami  nincsen rendben. És ez teszi az egészet annyira
problematikussá,  mert  valamikor  azután elérkezik az a pillanat, hogy az a
helyzet,    amelybe    belekerültünk,    oly   kevéssé   felel   meg   saját
elképzeléseinknek,  saját  terveinknek az életünkről, hogy ebben már valóban
lehetetlenség   lesz   elboldogulnunk,  és  ezt  a  helyzetet  aztán  már  a
kábítószerfogyasztás  sem  kompenzálhatja.  Tehát  nem  annyira  a  függőség
kérdésében  látom  a  dolog  elsődleges problematikáját, bár önmagában ez is
kétségtelenül  drámai,  de a másik oldala a dolognak, hogy elveszítjük azt a
képességünket,  hogy  feldolgozzuk  a  kellemetlen  szituációkat, egyáltalán
felfogjuk  azokat, tehát a "rossz közérzet a kultúrában", ahogy Freud nevezi
ezt  a  jelenséget.  A  beteg  nem  lesz  többé képes arra, hogy kulturáltan
reagáljon,  tevékenykedjen, megpróbáljon javítani valamin. Ez pedig az egyén
életére  nézve  óriási  katasztrófát  idézhet  elő,  és  egyáltalán az ember
személyiségfejlődésében óriási hátrányt jelenthet. Itt a nagy kérdés azonban
az,  hogy  melyik  ember  képezi  le  helyesen  a  világot? A beteg? Az, aki
gyógyszereket  szed  problémái  enyhítésére? Az öreg? Vagy éppen a fiatalos,
viharos  lendületű?  Melyikük képezi le helyesen a világot? És ki garantálja
nekünk  azt,  hogy  nem  vagyunk  a  leképezésnek abban az állapotában, mint
amelyikben  a  mamut volt? Hiszen a mamut is leképezte magának a világot, de
szemmel  láthatóan  nem  tudott  ebből előnyös következtetést levonni a maga
számára.

      - Különféle  tapasztalatokból  és  tudományokból tudjuk, hogy  a világ
        észlelése   és  értelmezése  a  másokkal  folytatott  érintkezéseink
        összjátékából,  kultúrához  kötődően  alakul ki. Mennyire ismertek e
        folyamatok agyi alapjai?

   - Az egyén és a társadalom viszonyát egyfelől a két agyfélteke összjátéka
alakítja,  és  ezek  közt  a  hangsúly  hol ide, hol oda helyeződik át, igen
komplex  módon.  Van  azonban  még  egy  terület,  melynek nagyobb figyelmet
kellene szentelni, s ez pedig a prefrontális cortex, az agy homloki részének
egy  területe,  melynek  feladata a másik ember tevékenységének utánzása. Ha
például   egy   állatkísérlet  során  két  makákó  agyának  homloki  részébe
elektródákat  helyezünk, és az egyik majom arra van beidomítva, hogy markoló
mozdulatokat  végezzen  - ezeket a mozdulatokat az agynak éppen az a régiója
irányítja, melyben a másiknál a levezetés történik -, akkor azt látjuk, hogy
a társát szemlélő majom agyának motorikus központjában aktivitás észlelhető,
amikor társa éppen a markoló mozdulatokat végzi.

   Ez  nem  kevesebbet  jelent,  mint  hogy  az észlelés folyamatát, a külső
ingerekre  adott  válasz  folymatát  mégsem  úgy  kell elképzelnünk, hogy az
egyszerűen  csak a látóközponton halad át, és az agyban egyszerű érzékeléssé
alakul,  hanem  hogy  mindig  először utánozunk valamit. Azt is mondhatnánk,
hogy a prefrontális cortex az utánzás régiója.

   Látnunk  kell  azonban,  hogy  itt  egy  köztes  állomás, egy játéktér is
szerepet  játszik,  amihez  az  agy  rendelkezésre  bocsátja  egy területét,
amelyben  a  jelenség  először  utánzásra  kerül, és csak ezután történhet a
közelség-távolság és hasonlók interpretálása, a védekezés megkonstruálására;
annak    vizsgálatára,   hogy   valami   csak   illúzió-e,   vagy   valóság,
megfeleltethető-e  a  barát-ellenség  séma  valamelyik  elemének, és sok más
egyébre.

   Mindezen   jelenségek   a   prefrontális   cortexre  vezethetőek  vissza.
Kísérletek  megmutatták, hogy bizonyos pszichikai zavarok esetében a betegek
éppen  ebben  a régióban küszködnek nehézségekkel: az utánzás, a többi ember
helyes  interpretációja  terén.  Az olyan betegségeket, mint az autizmust, a
pszichózist  elsődlegesen  éppen  az  jellemzi, hogy a többiekkel, illetve a
saját  alteritással  való  bánásmód  zavart  szenved. A lélektani törekvések
legnagyobb  része  ezért  is  irányul arra, hogy ma, amikor az emberek egyre
jobban   rászorulnak   egymásra,   tisztázza  az  alteritással  kapcsolatban
felmerülő  kérdéseket:  helyes-e, ha nagyobb távolságot tartunk egymástól és
ha  lehet,  kerüljük  az erős interakciókat, vagy tegyünk úgy, mintha nem is
ismernénk  fel  egymást, akkor mindjárt elkerülhetnénk egy sor félreértést -
ezt  mondják  egyesek.  Vagy  több empátiát kéne éreznünk a hozzánk hasonlók
iránt,  vagy legalábbis tegyünk úgy, mintha megértenénk a többieket, ezzel a
fogással integrálva őket; nos, ez itt a nagy kérdés.

      - Agyunk  sejtjeinek milliárdos nagyságrendje és komplexitásának  foka
        önmagában  is  felveti a kozmikus analógia kérdését. Egyik könyvében
        Ön is utalt erre.

   - Az emberiség mindig is megfeleltetéseket keresett az ember és a kozmosz
között.  Mítoszkutatók szerint az ember csak akkor talál rá igazi otthonára,
hogyha  csillagászati  kozmológiát,  egy,  az egész világűrt magában foglaló
mitológiát alakít ki a maga számára, csakis ekkor lelheti meg igazi hazáját.
Megpróbálkoztak  természetesen  azzal  is,  hogy  az agyat a makrokozmosszal
valahogy  összefüggésbe  hozzák. Ez a gondolat Hermann Lotztól ered, aki úgy
képzelte,  hogy  a  makrokozmosz  és  a  mikrokozmosz valamely különös módon
egymás  képmásai,  leképezései. Pszichológiai okokból tehát nem téves az, ha
az  egész  kozmoszt  képzeljük  magunk  elé,  és  az  embert  ennek az egész
világegyetemnek  a  részeként  láttatjuk.  Neuropszichológiai szempontból ez
biztosan   úgy   van,   hogy  ez  az  elképzelés  erősebben  aktiválja  jobb
agyféltekénket, minél nagyobb méretben képzeljük magunk elé a világot, annál
erősebben  serkentjük  a  jobb  agyfélteke  működését. Ellképzelhető, hogy a
mitológiának   végülis   létezik   egy  neuropszichológiai  igazolása,  mert
didaktikus-technikai  módszert  jelentene  arra,  hogy a jelenségeket az agy
jobb  féltekéjével  is feldolgoztassuk. Azonban egy ponton át kell engedni a
folyamatot  a  bal  agyféltekének  is.  De  az is érdekes lenne, ha az agyat
megpróbálnánk  mitológikusan  megközelíteni,  méghozzá  úgy, hogy nagyobbnak
képzelnénk el, mint amekkora a valóságban.

   Korábban  élt  az  a nézet, hogy az agy a léleknek van alárendelve, azaz,
hogy  magunk  elé  képzelhetjük,  tehát  az agy nem képzelheti el a tudatot,
hanem  fordítva:  a  tudat  képzeli  maga  elé az agyat. Ez egy hierarchikus
rendet  alkot,  és  ha az ember azt mondja, meg is fordíthatnánk az egészet,
akkor egy megfordított világba kerülünk, ahol kicsit minden billeg. Ezért is
törekedett  az  emberiség  mindig arra, hogy az egyik oldalnak tulajdonítson
dominanciát,  az  anyagnak  vagy  formának,  a  léleknek, a tudatnak vagy az
anyagi  valóságnak,  hogy  a  szubjektum  és az ok-okozati viszony érvényben
maradjon.

      - Mostanában   egy   ilyen    átrendeződés   tünetei   mutatkoznak:  a
        racionalizálás,  a  világ  varázstalanításának végbemenetele után, a
        különféle  tudattágító  pszichotechnikák, ezotériák, ufológiák iránt
        mutatkozik tömeges érdeklődés.

   - Valóban  megfigyelhető  az ezoterika újjáéledése.  Itt vigyázni kell: a
neurotudományok  valamivel  pontosabban  képesek  interpretálni  a  világot,
gondoljunk  például  arra  a divatra, mely a tapasztalásból vél bizonyítékot
nyerni   a   túlvilág  létezésére.  Ha  most  a  tapasztalatot  megpróbáljuk
ideggyógyászati   alapokon   értelmezni,   akkor   nem   juthatunk   arra  a
meggyőződésre, hogy ezzel a kijelentéssel mindent el is mondtunk a dologról.
Épp  ellenkezőleg: rejtéllyel állunk szemben. És amint az egyes jelenségeket
megmagyaráztuk,  máris adódik a kérdés: miért létezik olyasmi, mint a tudat?
Miért  létezik  egyáltalán bármi is, és nem pusztán a semmi - és így tovább.
Ezek   olyan  kérdések,  melyek  annál  erőteljesebben  jelentkeznek,  minél
messzebb jutottunk a magyarázatokkal.

   A  tudat  számomra az a hely, ahol ezek a kérdések - miért van valami, és
miért  nem  csak  a  semmi  -  feltolulnak.  Az  agykutatás részéről a tudat
magyarázatára irányuló törekvések gyakran csak az emlékezés, a figyelem és a
tudati   részfunkciók   magyarázatára  szolgáló  mechanizmusokra  irányul  -
párhuzamosan  azzal,  ahogy  ezekre  a  funkciókra  tudományos  magyarázatot
találnak.  De a végső kérdés, azaz hogy miért létezik egyáltalán tudat, mint
olyan,  miért  nem  a  puszta  űr,  egyre  erőteljesebben  előtérbe kerül az
interpretációs kísérletek során.

      - A  hegemonikontól,  a  vezető  lélekrésztől  a felettes énig  számos
        elképzelés  született  már  a  fejben zajló folyamatok vezérléséről.
        Milyen a tudatunk tudatosságának mai modellje?

   - Vannak  az  agynak  olyan régiói, melyek az irányításban nagy  szerepet
játszanak.  A  már említett prefrontális cortex is egy ilyen régió. Az agyon
belül  a dominanciát azonban nem úgy kell elképzelnünk, hogy úgy gondolnánk,
képesek  vagyunk  valamit  célzottan  irányítani  és abból kiindulva mindent
hierarchikusan  elrendezni,  irányítani.  Az  agyféltekék  dualitása éppen a
heterarchiára  példa,  tehát  a funkciók mellérendelésére, párhuzamosságára.
Tudatosítani  kell,  hogy  itt bizonyos folyamatok párhuzamosan zajlanak, és
nem  fölé-,  illetve alárendelt fogalomként alkotnak hierarchikus rendet. Az
agy dominanciája nagyon komplex.

   Ha  egy  rendszeren  belül  vagyok,  nem mondhatok ki semmit a rendszerre
vonatkozólag.  Az  egyik  megoldás  az  lenne, ha kilépnék a rendszerből, de
akkor a rendszerre tett megállapítás rögtön érvényét is vesztené.

   Ehelyett  csak  egy "kicsit" lépünk ki a rendszerből. A megoldás modellje
ez a félig-kilépés lenne, melyet a két agyfélteke dualizálása tesz lehetővé,
mert ekkor egyik agyféltekémmel kimondhatok valamit a rendszerről, de vissza
is léphetek bele. Ezt a feszültséget fenn kell tartani: nem kilépni teljesen
a  rendszerből,  de  nem  is  egészen  benne  lenni, mert egyik esetben csak
paradoxonokat,   másik   esetben   pedig   rögtön   érvénytelenné   is  váló
megállapítások kaphatnánk.

   Ez  itt  a  nagy  probléma:  nincsen  egyetlen  fogalmunk, melyből minden
levezethető  lenne.  Hogyha  egy  világítótorony  felé akarunk evezni, akkor
helytelen, ha a világítótoronyra szegezzük a tekintetünket, mert akkor éppen
elhaladunk mellette és az ellenkező irányba evezünk.

   Szinte  azt  mondhatnánk, ha evezünk, más célpontot kell kijelölnünk, nem
azt,  amit  valóban el szeretnénk érni. Ugyanez a helyzet az aggyal: ha csak
azt  irányítom  és  azt  tudatosítom  magamban,  amit  szeretnék elérni vagy
éppenséggel  elnyomni,  akkor  éppenhogy  részben ellentétes mechanizmusokat
fogok mozgásba hozni, tehát ravaszul és dinamikusan kell irányítani ezeket a
folyamatokat.   Nincsen   a   hierarchiánknak   legfelső   pontja,   nincsen
archimédeszi   pontunk,   helyette   van  egy  mezőnk,  melyen  a  megfelelő
interakciók  lejátszódhatnak.  Ezen  aztán  óvatosan  kell mozognunk, és azt
hiszem,  a  demokratikus  interakciókról  alkotott elképzelések a fentiekkel
szorosan  összefüggnek.  Sosem  szabad  például azt mondanunk, hogy valamire
megtaláltuk  az  egyetlen  és  végleges  megoldást,  hanem  mindig  az adott
szituációból  kiindulva  kell  megfelelően  reagálnunk,  ha  a hierarchia és
heterarchia harmóniájára törekszünk.

      - Észlelésünk   egyre   nagyobb   hányada   közvetetten,  közvetítőkön
        keresztül  történik.  Mennyiben  változtatnak  agyi folyamatainkon a
        technikai médiumok?

   - Az agyfunkciót mindig a - nevezzük így - "leírórendszer" vonatkozásában
kell   látnunk,  a  médiumrendszer  vonatkozásában.  Ha  nem  jegyzetfüzetet
használok  emlékeztetőül,  hanem számítógépet, ha különböző írásrendszereket
használok,  akkor  magában  az agyban is különböző leírási folyamatok mennek
végbe.  Ez  a magyarázata annak is, hogy olyasvalaki, aki egyáltalán nem tud
írni,  agyának  abban a régiójában, ahol a többi embernél az írás és olvasás
feldolgozása  zajlik, más funkciók feldolgozását végzi. Feltételezik, hogy a
mimika,  a  gesztikulálás  interpretációja és a másik ember arckifejezésének
értelmezése,   ezek   feldolgozása   játszik  ilyenkor  szerepet  ezekben  a
régiókban.  Így  aztán  elkerülhetetlen, hogy az agykutatást mindig az adott
médiumszituációhoz igazodva végezzük.

   Azok  az  eszközök,  melyeket  ma  használunk, bizonyosan megváltoztatják
agyunk  tulajdonságait  és  szervezettségét. Ha tartósan nem is, az aktuális
diszpozíció  szempontjából mindenképpen. Ez történik a televíziózás esetében
is,  mely egyes területekre történő fokuszálással jár. Tudjuk, hogy a szélső
látótérrészek  az  agytörzshöz,  a  fejlődéstörténetileg  régi struktúrákhoz
jutnak   el:  a  mozgás,  és  a  hirtelen  fellépő  személyek  érzékelése  a
törzsagyban,   tehát   a   legősibb  agyrészekben  történik.  Ez  azonban  a
televíziózásnál  elmarad.  A  televíziónál  minden a kognitívabb, tudatosabb
nagyagyi  struktúrákhoz  kerül, mert minden kép középről érkezik hozzánk. Ha
tehát  televíziózás során a középső látótérben mozgás ábrázolását észleljük,
mely  emocionálisan is hat ránk és jelentőséget tulajdonítunk neki, akkor ez
nem  "televízió",  inkább  inverzió:  evolúciós  struktúráink  használatának
visszájára fordítása.

   Amikor  korábban  a tábortűznél valamilyen hirtelen esemény megijesztett,
az  első reakció a fej megfelelő irányba fordítása volt, hogy megállapítsuk,
baráttal vagy ellenséggel van-e dolgunk, majd a fej elfordítása után a látás
tartalmának  részletes  elemzése  következett.  A  tévénézés  során  mindent
középről  várunk,  megfordított  sorrendben,  annyira, hogy az agytörzs és a
nagyagy  korábbi  szerepe  is  felcserélődik  például  a  képernyős médiumok
használatánál.  És  ennek  aztán sok egyéb öszetevője is van: már nem nézünk
egy  képre,  utána pedig egy szövegre, hanem keverjük a kettőt. A számítógép
képernyőjén  a  kurzor  fel  és  alá, jobbról balra, balról jobbra mozog - a
tájékozódás  neurológiai  paraméterei  itt mind összezavarodnak, olyannyira,
hogy már aligha húzódhatunk vissza agyunk egy meghatározott régiójába, hanem
egyszerre több dimenziót is működtetünk, úgy hogy agyunk bizonyos értelemben
multimédiálissá és szcenikussá válik; mindig alkalmazkodnia kell a különféle
szituációkhoz.  Az  agy számára gazdaságtalan, ha állandóan át kell állnia a
nyelvi  feldolgozásról  a  képi  feldolgozásra: amikor képek befogadás során
hirtelen  egy  szó  bukkan  fel,  akkor  agyunk  megpróbálja  azt is a képet
feldolgozó  központtal  interpretálni,  vagy fordítva: ha egy sor szó között
hirtelen  egy  kép  bukkan fel, akkor azt agyunk a beszédközpontban próbálja
feldolgozni.  Agyunk  számára  gazdaságosabb,  ha  egyszerre  több  funkciót
aktiválunk,  mintha  egyetlen  területre  összpontosítaná az erőit, hiszen a
következő  pillanatban  már  a  figyelem  irányváltoztatásának  követelménye
léphet  fel. Így a figyelem bizonyos generalizálása, és bizonyos információk
-  szinte  azt  mondhatnám  -  szétkapcsolása  és  a  figyelem specifikálása
történik.

   Például   egy  tévésorozatban  amikor  éppen  érzelmi  csúcspontra  ér  a
cselekmény,  bekapcsolják  a  párhuzamosan  futó cselekményszálat, egy másik
jelenetet  következik,  és  korábban  aktivált  figyelmünk és emócióink most
teljesen   más   információáradat   befogadására  irányulnak.  Így  tehát  a
specifikus  információk  és  az  emocionalitás összefüggése megbomlik, és mi
ezáltal  túlontúl  "szétválasztott"  lények  leszünk  az  információk  és az
érzelmek terén.

      - Ön korábban beszélt arról, hogy a régebbi korokra jellemző  erotikus
        érdeklődés  helyébe  az  újdonság erosza lépett. Az újdonságnak ez a
        "szétválasztottsága",   továbbá   inflatorikus  szaporodása  viszont
        mintha kétségessé tenné ezt.

   - Előfordulhat,   hogy   a   figyelem   irányának   ehhez    az   állandó
változtatásához   nem   találjuk   meg   a   megfelelő  technikát.  Talán  a
társadalomban  megfigyelhető  egyre  erősödő  erotikus  stimulációt is azzal
együtt  kell  értelmezni, hogy ehhez az információhoz nincsen már szükségünk
külön,  specifikus  energiatartalékokra,  hanem  egyszerűen nem specializált
aktiválásról van szó.

   Vegyünk  egy  példát egy egészen más területről: Hölderlinről, a költőről
azt  mondták,  hogy olyan költészetet akart megalkotni, mely maga adja meg a
szavak  befogadásához  szükséges erőt is - akkor azt mondhatnánk, hogy az az
információ,  melyet  ma  kapunk, nem hozza magával a dekódolásához szükséges
energiát  is,  az  energiát más úton kell ehhez megkapnunk, de az újdonságok
hatása, és még sok egyéb hatás tekintetében a társadalom újfajta stimulációs
viselkedést  mutat, mert az információk nem mindig hordozzák magukban azt az
energiát, mely a feldolgozásukhoz szükséges.

      - Az  észlelésmódok, az agyműködés közvetett befolyásolásán  túlmenően
        vannak  már  olyan eljárások, amelyekkel közvetlenül lehet behatolni
        az   agyba.   Mivel   jár  ennek  az  utolsó  terra  incognitának  a
        meghódítása?

   - A nagy kérdés az, hogy az ember behatolása saját testébe valóban  annak
meghódítását,  uralását  jelenti-e. Többen azon a véleményen vannak, hogy ez
hódító  tevékenység, no de akkor ki a hódító? Nem mi magunk vagyunk egyben a
meghódítottak   is,   ha   behatolunk   saját  testünkbe?  Hogyha  technikai
módszerekkel  behatolunk  szervezetünkbe vagy azok segítségével megpróbáljuk
helyettesíteni  azt,  akkor  mi  magunk, akik szintén testek vagyunk, nem mi
magunk vagyunk-e egyben a meghódítottak is?

   Sor került már olyan transzplantációkra, melyeknél a betegnek mesterséges
recehártyát ültettek be. Úgy véljük, hogy ezen a területen további lépéseket
is  tehetünk  a  betegért,  másfelől  ez  a  módszer a technológia fejlődése
szempontjából  is  igen hasznos lehet. Már történt olyan műtét, hogy egy vak
nőnek  a  tarkólebenyébe  elektródákat vezettek be, és ezzel elérték, hogy a
beteg  képes  legyen  érzékelni  a  fényt,  holott  a  szeme vak volt. Kissé
drámaiabban   kifejezve,   azt   mondhatnám,   elérkezett   az   idő  az  új
technológiának  és  rehabilitációs  törekvéseknek  egy  olyan  új  lépésére,
mellyel elérhetjük, hogy a vakok ismét lássanak, a bénák ismét járhassanak.

   Ezen a ponton merül fel az a kardinális kérdés: ha technikai rendszereket
használunk   fel   az   érzékszervek,   illetve  az  agy  egyes  alacsonyabb
központjainak  helyettesítésére,  mi  történik  akkor, ha ezt a módszert más
területeken  is  alkalmazni  kezdjük?  Ha  például  a számolási zavarokat is
kezelni  kezdjük  ilymódon,  és  nem  külső  számológépet alkalmazunk, hanem
egyszerűen beültethetünk brainchipeket az agyba?! Itt tehát igen izgalmas az
átmenet,  és  szinte  megvalósíthatónak látszanak az Újtestamentum reményei,
hogy a vakok ismét látni fognak, a bénák felkelnek és járnak.

   Azonban  kerrektívumként szeretném idézni Lévinas egyik Talmud-előadását.
Ő  azt  mondta,  az  embernek  vigyáznia  kell  arra, hogy ne képzelje magát
angyalnak.  Jákobnak az angyallal folytatott harcára utal, és azt mondja, ez
voltaképpen  úgy  is  olvasható:  vigyáznunk  kell  arra, hogy ne kezdjük el
magunkat  angyalnak  érezni.  A  veszély  nemcsak  a  racionális rendszerben
rejlik,  tehát abban, hogy a testi korlátokat figyelmen kívül hagyjuk, hanem
a  technológiák  fejlődésében  is,  ahol  az embert már csak működő funkciók
együtteseként  érzékeljük, és az embert nem testi valójában, hanem általános
fogalma  felől  értelmezzük.  Ilyen  esetekben helyreállítható lenne egy-egy
testi funkció, de vajon ez egyéni, emberi funkció volna-e?

   Ugyanez  a kérdés vetődik fel például az Alzheimer-kór kezelésénél is: ha
szintetizálni  tudunk olyan szert, mely az Alzheimer-kórt kompenzálja, akkor
valóban  ugyanaz  a  személyiség-e  az,  aki ezt a kogníciót végrehajtja? Az
fenyeget tehát itt, amit a filozófusok funkcionalizmusnak neveznek. Amerikai
filozófusoktól gyakran hallani a funkcionalizmus veszélyéről, mely az embert
nem  teljes  testiségében,  hanem - nagyon leegyszerűsítve mondom - funkciók
együtteseként képzeli el.

      - Ez a probléma a legélesebben az agyszövet-átültetések kapcsán  merül
        föl,  ami  egyszersmind a legbizarabb sci-fi látomások valóra válása
        felé mutat.

   - Agyszövetek  átültetésére  nem  túl  gyakran  kerül  sor,  ám ez  mégis
alapvető jelentőségű kérdés. Annál is inkább, mivel embrióktól nyerik azt az
agyszövetet,   melyeket   felnőtt   emberek   agyába   ültetnek  át.  Ez  az
orvostudományban  igen  jelentős lépés, már volt is beteg, akin segített, de
mégis   alapvetően   problematikus  paradigma.  Az  orvosi  etikában  mi  az
autonómia,  tehát  a  beteg  szabad  akaratának  elve  alapján  döntünk,  de
természetesen   nagy   kérdés,   hogy   a   döntés   szabadságának  szabad-e
befolyásolnia  a  döntéshozót.  Fichte azt mondta: nem dönthetek a szabadság
megvonása  mellett.  Nem  a  szabadság  egyik  formája lenne, ha a szabadság
megvonása mellett döntenék.

   Ez  itt a nagy kérdés: dönthet-e a beteg szabad akaratából olyan operáció
mellett,  mely  esetleg  ahhoz  vezet,  hogy  magát  a fő döntéshozó szervét
károsodás  éri.  Az  alapvető  kérdés  az:  hogyan  értelmezzük  a személyes
identitást. Ha egy másik személytől kapok agyszövetet, és ez bennem működik,
akkor  az  a kérdés, mi történik az én identitástudatommal, mely más agyával
kapcsolódott  össze?  Azt  monhatnánk,  itt  egy  új  kopernikuszi  fordulat
következett  be.  Az  első  fordulat  során  az  ember elveszítette központi
szerepét a világmindenségben, a másodikban viszont Kanttal visszanyerte azt,
mert  azt  mondta:  én  egy  egyén vagyok, bárhol is legyek, hiszen bizonyos
értelemben én magam tervezem meg a külvilágot. Most pedig az a helyzet, hogy
az  ember  lassanként  nem tudja, melyik testhez rendelje hozzá saját magát.
Elméletileg mindenképpen új dimenziók nyílnak meg azáltal, ha lehetőség lesz
az   agyszövetek   átültetésére.   Ha  jelenleg  még  nem  is  látjuk  olyan
problematikusnak  ezt  a  kérdést,  mégis  itt  húzódik  az a határ, melynek
átlépése  akkor  válik majd igazán szemléletessé, ha megtörténik az, amit az
idegsebészek  részben  már  régóta  terveznek:  fejek átültetése. Nos, akkor
mindenképpen  szemléletessé  fog majd válni az identitás problematikája. Fel
fognak   merülni   a   személy   identitásának   újfajta   kérdései   is;  a
személyazonosság  magától  értetődöttsége meg fog változni. Ezen a téren még
nagyon  sok  minden történhet, de vigyáznunk kell arra, hogy az identitás és
individualitás  jelenlegi koncepcióit, melyek egyben társadalmi koncepcióink
alapjait  is  jelentik, ne vessük egyszerűen félre olymódon, hogy ezáltal az
általuk képviselt koncepciók, például az emberi jogok is hirtelen instabillá
váljanak.  Magam  ezt  úgy  képzelem  el,  hogy új, kreatív identitásképeket
dolgozhatunk   ki   az   új   tudományokkal   összhangban,  melyek  aztán  a
felvilágosodás   eredményeit,   az   emberi  jogok  koncepcióit  egészen  új
kontextusba  helyezik  anélkül,  hogy  relativálnák azokat. Az identitást és
individualitást  nem  feltétlenül  kell  úgy  elképzelnünk, ahogy azt Fichte
tette, talán gondolkodhatunk erről másképp, kreatívabban is.

   A  probléma itt abban rejlik, hogy esetleg a szabadság és az állampolgári
jogok  attribúciójának  egy  nagyobb  területét  kell  létrehoznunk. Hillary
Putnam  már  javasolta  is  ezt;  azt  mondta  például,  hogy a számítógépek
állampolgári jogokat kell kapjanak. Ez persze kuriózumnak számít.

   Ugyan  nem  kell mindig olyan problematikusan látnunk a dolgokat, ahogyan
azokat a sci-fi irodalomban gyakran előfordul, azonban vigyáznunk kell arra,
hogy  az  ember megváltozott helyzetének megfelelő új etikát is kialakítsunk
mindehhez. Azt hiszem, érdekes feladat lesz eligazodni ebben az új világban.
Amíg  az  ember  képes  a  szeretetre,  nem  fog  olyan  könnyen  átváltozni
technikai, illetve csakis technikai lénnyé.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező