Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                    EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS ANKERL GÉZAVAL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - Mi késztette Önt, mint az M.I.T.-n tevékeny szociológust, az emberek
        és régiók közti kapcsolatok kutatására?

   - Miután  hazám   sorsa  1956-ban  annak  elhagyására   kényszerített,  a
külhonban  rá  kellett  ébrednem  arra,  hogy  amit  fiatalon mint egyetemes
ismeretet  és  értékrendet  sulykoltak belém, azt más kultúrkörökhöz tartozó
kollegák  és  diákok nem tartják evidensnek. A tárgyi, megbízható, egyetemes
érvényű  tudás  keresését  viszont nem adtam fel, s ez arra késztetett, hogy
kultúrkörök azonosításával, elhatárolásával módszeresen foglalkozzam.

   Az  ilyen  jellegű  ismeretszerzés érdekében egyik utóbbi kutatásunk arra
igyekezett  választ  találni, melyek Európa szociológiailag koherens régiói.
Mivel  a  kommunikáció  a  társas  élet  szubsztrátuma, ezért arra kerestünk
választ,  hogy  melyek  a telefonhívások szempontjából legsűrűbb érintkezést
mutató vidékek.

   Arra  a következtetésre jutottunk, hogy Skandinávia, a Benelux államok és
az egykori Osztrák-Magyar Monarchia utódállamai ilyenek, míg Dél-Európára ez
egyáltalán nem jellemző.

      - Írásaiban Ön figyelemre méltó gondolatokat vetett föl a globalizáció
        problémaköre   kapcsán;   nemcsak   tényeire,   hanem   a  körülötte
        kibontakozott  ideológiai  mozzanatokra  is rámutatott. Mit jelent a
        globalizmus mint ideológia?

   - A  globalizációnak,  mint  a  legtöbb  jelenségnek,  két oldala van.  A
globalizáció önmagában egy technikatörténeti tény, amire ráolvasnak bizonyos
értelmezéseket.  Arról  van  szó, hogy a távközlés és a távolsági közlekedés
révén  a  világ  minden  pontjával  érintkezhetünk.  A távközléssel azonnali
összeköttetésre tudunk lépni a "két intelligens érzékszerv" (Szent Ágoston),
a  látás  és a hallás révén. A hangnál is gyorsabban repülő tömegközlekedési
eszközök azt is lehetővé teszik, hogy bárhol bárkit fel is lehessen keresni,
és  így  intenzív jelenlét-kommunikáció jöjjön létre. Ez egy vitathatatlanul
új  tény  a  világtörténelemben.  De  hogy  ezeket  a  lehetőségeket  milyen
mértékben  használom  fel,  és  hogyan  s mi válik ténylegesen kommunikációs
folyamattá,  az  tőlem  függ.  Nyilvánvalóan ideológikus tétel azt állítani,
hogy  mivel most lehet mindenhová telefonálni, ezért ezt maximalizálni kell,
nem  pedig  meggyőződésemnek  megfelelő  módon  optimalizálni. Ez olyan mint
mikor  valakinek  vesznek  egy  rádiót, s azt szüntelenül bömbölteti pusztán
azért, mert lehet bömböltetni.

   A  mai  világban  uralkodó  erőviszonyokat  szemlélve  feltűnik, hogy nem
feltétlenül  fűződik  a  világ minden népének és kulturkörének érdeke ahhoz,
hogy  a  tömegközlés  eszközei maximálisan ontsák reklámainkat. Az egyirányú
kisugárzási hálózat révén a maximális diffúziót erőltető globalizmus sajátos
érdekeket  szolgál,  tehát nem valamiféle átgondolt világméretű egyetértésen
alapuló  érdekről  van  szó. E folyamatban kölcsönösségről nem beszélhetünk.
Ugyanis főleg Hollywoodból, s más amerikai médiaközpontokból számos film jut
el  Kínába,  Thaiföldre  és  máshová  minden  viszonosság nélkül. A világban
ténylegesen  lezajló  tömegközlési  folyamatok a kölcsönös függés globalista
tételére  mint  üres ideológiai retorikára rácáfolnak. A kölcsönös függésről
hangoztatott szólamok csak arra szolgálnak, hogy egyes kultúrák, pontosabban
egy  egész  civilizáció,  a  nyugati  civilizáció - annak vezető erejével az
Amerikai   Egyesült   Államokkal  az  élen  -  saját  elképzeléseit  masszív
eszközökkel ráerőltesse másokra.

      -  Úgy tűnik, hogy a globalizációt nem annyira kulturális, mint inkább
         gazdasági érdekek mozgatják.

   - A  globalizmus  bizonyos  alapvető  doktrinális  előfeltevésekre  épül,
elsősorban    az   ökonomizmusra,   amelyet   gazdasági   fudamentalizmusnak
nevezhetünk. A jelenlegi szekularizált nyugati civilizáció mértékadó körei a
gazdasági  szempontot  tartják a társadalmi folyamatokban meghatározónak. Ez
éppúgy érvényes a marxizmusra, amely tulajdonképpen a Ricardo-i közgazdasági
iskola  egyik  leszármazottja,  mint  a  neoliberalizmusra. A felvilágosodás
szerint  az  ember  ésszerű  állat,  s  az  ésszerű,  számító  viselkedés és
szervezés  közege  par  excellence  a gazdasági szféra, feltevése szerint az
ember felemelkedésének valódi forrása.

   Az  ideológiai  csúsztatás  abban  rejlik,  hogy  -  a  tapasztalattal és
módszeres  megfigyeléssel  ellentétben - el akarja fogadtatni, hogy egyrészt
minden,   ami   a  piac  összehangolta  magángazdaságban  zajlik,  a  lehető
legracionálisabb erőforrás-felhasználást biztosít, másrészt a nem gazdasági,
nem  számító  indítékú  cselekvésmódok  alsóbbrendű, "fejletlen" társadalmak
jellemzői.

   A  globalizmus el akarja hitetni, hogy a szélesebb munkamegosztás nevében
terjeszkedő  világkereskedelem  megváltja  az  egész emberiséget világméretű
nyomorától. A globalista utópia szerint az államok és határaik semmibevétele
nyomán  olyan,  egyre  összefüggőbb,  egyre közvetettebb termelésmódú, s így
tőkeigényesebb  világgazdaság  épül,  ahol  az  egyre  olcsóbbá  váló áruk a
szükségleteket  szinte  minden terhes munkakötelezettség nélkül is ki tudják
majd elégíteni.

   Ez  a  kommunizmus  holnaputánra  ígért  "aranytojásának"  neokapitalista
változata,  amely  a  teóriának  a valóságon való igazolását a távoli jövőbe
tólja ki.

   A  konkrét vizsgálatok azt mutatják, hogy az export minden áron és minden
területen  való növelésének hajszolása nem feltétlenül előnyös minden ország
számára; sőt világgazdasági haszna sem egyértelmű.

   Még a nyugati liberális modell-államok, ha rejtve is, adózóik filléreiből
dotálják  a  mezőgazdasági  és  egyéb,  exportra  szánt  árúikat,  ami eleve
megakasztja    a    vilaggazdaságnak    a    külkereskedelem    által   való
racionalizálását.  Mivel  a  világban  az  összkivitel és -behozatal összege
szükségképpen   nulla,   az   export   növelése   nem   lehet  minden  egyes
nemzetgazdaság egyetemes megváltója.

   A kivitel és behozatal egyensúlyától függetlenül a külkereskedelem nyakló
nélküli  növelésének  más  rákfenéje  is  van.  A  nemzetközi kereskedelem a
kereskedés   legkényesebb,   legkockázatosabb,  válságnak  leginkább  kitett
formája.  A  nemzetgazdaságokat  ugyanis  még  más  államok stabiltásától is
függővé  teszi.  E többletkockázatokat - a szabad versenyt is megtévesztő, -
állami   export-garanciák   is   jelzik.   Megjegyzendő,  hogy  a  különböző
veszélyességű  féltermékek  ide-oda  szállítgatása a környezetszennyezést is
tetemesen növeli. De a külkereskedelemnek az egyes országok érdekei szerinti
optimalizálása  helyett való maximalizálásának legkárosabb következménye az,
hogy  a  világpiactól  való  függés a kormányokat tehetetlenné, és szociális
retorikájukat  cinikussá  teszi.  Amíg  ugyanis  a szabályozatlan nemzetközi
viszonyokból hasznot húzó transznacionális oligarchia befolyása világméretű,
addig  a  közjó  szolgálaban  álló  és  a piacot törvényesen rendező állami-
politikai  szervezés  nemzeti  szinten maradt. Noha a nemzetközi kapcsolatok
kiterjesztését a munkamegosztással szokás indokolni, a tényleges motívumokat
mi  sem  mutatja jobban, mint hogy a spekulációs tökeforgalom az árúforgalom
százszorosa.

      - Mennyiben  teremthetik  meg  e  felismerések  a  globalizmus  okozta
        társadalmi,  gazdasági  és  politikai  visszásságok  felszámolásának
        lehetőségét?

   - Sajnos  a  globalizáló gazdaság ésszerűtlenségeinek és  visszásságainak
felismerése   nem   elégséges   azok  kiküszöböléséhez,  mert  a  multi-  és
transznacionális pénzügyi csoportok befolyása elképesztő méreteket öltött és
a  bizonyos  fokú  nemzetközi  rendezetlenség  fenntartása érdekükben áll. E
transznacionális   "vándor"-holdingok   abban   a  banánköztársaságban  vagy
operett-hercegségben  ütik fel székhelyüket, amely pillanatnyilag a számukra
a  legelragadóbb  adóparadicsomot  kínálja. A problematika nagy horderejű és
nem operett-librettóba illő téma. E holdingok olyan pénzügyi eszközök fölött
rendelkeznek,  amelyekkel  nem  csak egyes hercegeket lehet megzsarolni vagy
megvesztegetni,  hanem  az  államok jelentős részét is. 1995-ben a világ 500
legnagyobb,  a  Fortune  folyóirat  által  felsorolt vállalata közül 139-nek
nagyobb  volt  a  bevétele,  mint a világ 180 országa közül 120-nak a brutto
hazai  terméke  (BIP)!  Vagyis csak az országok egy harmadának, 60-nak van e
vállalatokkal  felérő  termelési  volumene.  Mármost, ha tekintetbe vesszük,
hogy  egy állam nem rendelkezik a bruttó hazai termelés egésze felett, hanem
csak  saját  költségvetéséről, akkor kiderül, hogy csak az államok 20%-ának,
alig  három  tucat  államnak  van  gazdasági ereje ahhoz, hogy ellenálljon e
vállalatok  kihívásának.  Feltéve,  hogy  a  megválasztott  kormánypárt  már
kampánya   során   nem   volt   kénytelen   elköteleznie   magát  az  ország
legjelentősebb transznacionális vállalata irányában.

   Jelentős  munkaadóként,  az  áttelepedéssel  való  fenyegetéssel  könnyen
sajtolhat ki kisebb államokból egyoldalú adókedvezményeket, sot dotációkat -
sokszor  a  belföldi  (kis-  és  közép)vállakozók  terhére. (Gyógyír erre az
államok  megerősítése,  s  a  kis  államok  szövetsége  lehet.) - E nemzetek
feletti  vállalatok  léte  - melyek legtöbbje egyébként amerikai eredetű - a
világgazdaság  racionalitására  is  kihat, mert a nagy elosztási hálózatokat
birtokolva,  árukapcsolás  és  más  piacot  megkerülő  tranzakciók  révén  a
világgazdaság  számottevő  részében  a  minőségi és árverseny mechanizmusait
eldugaszolják.  A  piaci  kiválasztódást a holdingok közti globális befolyás
harca  váltja  fel.  Így  válik  bolygónk gazdasági anyagcseréje az autonóm,
gyakran önellátó konglomerátumok belügyévé.

      - Úgy  tűnik,  hogy nem ez az egyetlen terület, ahol a  szabályozatlan
        gazdaság egyre irracionálisabb folyamatokat hoz létre.

   - A  gazdaság uralta mai társadalomberendezésben a termelési  szféránál a
fogyasztás   még  irracionálisabb  vonásokat  mutat.  Amennyiben  ugyanis  a
gazdaságban  a termelékenység nő, a személyi jövedelemelosztásban, ahelyett,
hogy  csökkenne  a  rétegek  és regiók közti jövedelemkülönbség, azok tovább
nőnek.

   Így  a  gazdasági  növekedés társadalmi hasznának, a munkaerő széleskörű,
bővített   újratermeléséhez  is  szükséges  alapszükségletek  kielégítésének
növelése helyett a luxuscikkek fogyasztását növeli. E jelenséget még fokozza
a  vállalatok  kereskedelmi propagandája, amit önköltségként le is vonhatnak
adójukból.

   Pedig  minden  szociálpszichológiai  elemzés  azt  mutatja, hogy a reklám
egész   technikája  nem  a  választás  ésszerűsítését  szolgálja,  hanem  az
ellenkezőjét.  A  "jó",  vagyis hatékony reklám a képet részesíti előnyben a
szöveggel,  az  érzelmi döntést a megfontoltsággal szemben. E mindent eladni
képes  technika  ráüti  bélyegét  a  közgondolkozásra  is.  Mint  mindennemű
"hasznot"  nem  hozó  tevékenység  - tömegszórakoztatás, sport, kultúra - fő
szponzora, a nélkülözhetetelen jótevő színében tündököl.

   A  hirdetésipar széleskörű hatásai miatt ésszerű társadalmi érdek fűzödik
a kereskedelmi propaganda korlátozásához, sőt hatásainak társadalompolitikai
ellensúlyozásához   is.   E   kérdés  "rekapitalizált"  hazánkban  különösen
aktuálissá vált.

   A globalizáció kapcsán az elemzők - a növekvő munkanélküliség mellett - a
társadalmak  kettéhasadására,  a  középrétegek felmorzsolódására; egy 20%-os
gazdag  és  egy  80%-os  szegény  rétegekből  álló társadalom kialakulásának
veszélyét jelzik.

   A  társadalmi polarizáció tovább nőtt azóta, hogy a tőkés világtársadalom
magára  maradt. Az M.I.T. két neves közgaszdásza, Thurow és Krugman egyaránt
elismeri  e  jelenséget,  csak  magyarázatuk  eltérő.  Thurow  többet tud be
globalizmusnak,  Krugman pedig amerikai endogén faktorokat okol. Az alapvető
probléma  az,  hogy  a  tőkés  társadalom  belső  mechanizmusai  kikoptak és
önkorrigáló   automatizmusai   nem   működnek   megfelelően   a   nemzetközi
monopolizálódás körülményei közepette.

   A tőzsdén folyó szerencsejáték jól mutatja a pénzügy és a reális gazdaság
közti  törést.  Régebben,  ha egy vállalat elbocsátott munkásokat, ezt rossz
jelnek  tartották,  s  részvényeinek értéke csökkent. Ma az elbocsátásokat a
szakszervezeteken  aratott diadalként a tőzsde a részvények felértékelésével
nyugtázza.  A  tőzsde  -  mint  a  tőkével rendelkezők ma már elektronikusan
összekötött  világkaszinója  - külön játszmát játszik, mivel a termelés és a
fogyasztás,    valamint   a   foglalkoztatottság   és   a   termelés   közti
nemzetgazdasági összefüggés szabályai elvesztették érvényüket.

   Azt  a  rendellenességet, hogy a magángazdaság nem képes sem a munkaképes
lakosság  egészének foglalkoztatására, sem pedig az alapszükségletek egészét
fedező  fizetőképes  keresletet  kialakítani, azzal a retorikával igyekeznek
igazolni,  mi  szerint vállalataik a magas adóterhek miatt versenyképtelenné
válnak.  A  munkanélküliséget  azonban nem az adókibúvókra vadászó adószedők
okozzák.  A  munkanélkülieket  és családjaikat valakinek el kell tartania. S
mióta  a  királynak  nincs vagyona, ki más teheti, mint az állam a beszedett
adókból?  Ennek  alapján  azt  a következtetést vonhatjuk le, hogy az állami
ellenőrzés  alól  elszabaduló tőkés gazdasági globalizáció magától nem halad
valamiféle  elképzelt,  egységes világtársadalom, "globális falu" közjójának
megvalósulása   felé,   s   elengedhetetlenül   szükséges   olyan  politikai
szabályzás,   amely   a   gazgaság   mellett  más  társadalmi  erőforrásokra
támaszkodva   az   közjó  szempontjából  optimalizálhatja  a  nemzetközi  és
nemzetgazdaságok működését.

      - Ez a demokratikus elveknek és intézményeknek a gazdasági szférára és
        a nemzetközi kapcsolatok egészére való érvényesítését követelné meg.
        Ennek azonban nem látni jeleit.

   - Megítélésem  szerint ma a képviseleti demokrácia problémái a  következő
három  kérdésben  ragadhatóak  meg:  A képviseleti dekomokráciákban az aktív
választójog   problémátlan,   viszont   az   ún.   passzív   választójog,  a
megválaszthatósághoz való jog tényleges gyakorolhatósága vált kérdésessé.

   Az  utóbbihoz  ugyanis  tetemes  pénzforrások  kellenek.  Az,  aki  saját
eszközökkel  indul,  eleve a tőkés osztályhoz kell, hogy tartozzon. Ha pedig
maga   nem  rendelkezik  ilyenekkel,  kénytelen  elköteleződni.  A  kampány-
finanszírozást  szabályozó  törvénykezések  ellenére  ez elkerülhetetlen. Az
amerikai  elnökválasztásokra  vonatkozó  közvéleménykutatások  kiderítették,
hogy  az utolsó választás hat jelöltje közül a lakosság java része négynek a
nevét  sem  tudta.  Ezért bizonyos értelemben kecskére bízzák a a káposztát:
ugyanis  az,  akit  megválasztottak  és  újra akarja választatni magát, csak
meglehetősen   korlátozottan   képes  ellenőrizni  azt  a  vállalkozót  vagy
csoportot, amely segédkezett a megválasztásában.

   Az  egyes  vállatok elleni látványos hatósági fellépések többnyire csak a
különböző holdingok közti vetélkedést tükrözik, s nem egy egyetemesebb közjó
keresését.    Gyakran    még    az    amerikai   külpolitikában   jelentkező
irányzatváltozások  sem  egyebek,  mint  az  olajvállalatok  és  a  hadiipar
érdekellentétének megnyilvánulásai.

   A  demokrácia  másik  kardinális  problémája  az, hogy szimplifikátorai a
népuralmat   a  többségi  döntés  elvének  érvényesülésével  azonosítják.  A
demokrácia  alapelve  az  egyetértés  keresése; az, hogy mindenkinek egyenlő
joga  van  a  boldoguláshoz,  amiként  a  közakarat  kialakítására is. Ezt a
többségi  döntési  eljárást  csak  akkor valósítja meg, ha a társadalom elég
homogén  ahhoz,  hogy  az  alapértékek,  -  érdekek, és így a - célkitűzések
annyira  hasonlóak,  hogy  mindenkinek  egyenlő  esélye  van  arra,  hogy  a
többséghez  tartozó  legyen.  Ha  egy társadalom, akár vagyoni, akár vallási
vagy  etnikai  alapon  annyira megosztott, hogy a többségi csoport állandóan
diktálni  tudja  a  közakarot, s kizárni a többit, a többségi döntés elvének
alkalmazása   a   demokráca   értelmét  visszájára  fordítja.  A  megosztott
társadalmakban, mint Ciprus vagy Észak-Írország, a kisebbség azért törekszik
állandóan  az  országhatárok  megváltoztatására,  hogy így törjön ki ebből a
helyzetből.

   A  harmadik kérdés a pártok politikai következetessége. Ez nem valamiféle
elméleti  társadalmi  modelre vonatkozó konzekvens magatartást jelent, hanem
egyszerűen  azt,  hogy azon társadalmi csoport érdekeit nem szabad sértenie,
amelyre befolyása épül.

      - Hogyan  évényesülhet  nemzetközi szinten az egyetértés  demokratikus
        elve? A kirajzolodó globális erőviszonyok közepette erre nem látszik
        túl nagy esély.

   A  mai  összefüggő  világban  nem létezik olyan átfogó intézmény, amely a
különböző népek és társadalmak közös érdekeinek és akaratának érvényesítését
szavatolná.  Az  említett  transznacionális  vállalatok  társadalompolitikai
hatásainak  ellenőrzése  elvben  a  180, egyenlő, szuverén állam hatáskörébe
tartoznék.   Az   viszont  nyilvánvaló,  hogy  az  egyes  demokráciák  belső
gyarlóságai  ellenére pl. az USA kevésbé van kitéve a nemzetközi oligarchiák
nyomásának,   mint   Magyarország.   Egyébként  az  elterjedt  véleményekkel
ellentétben,   az   amerikai   törvényhozás   sok   vonatkozásban  erősebben
érvényesíti  nemzeti  érdekeit,  mint  az európai országok, hiszen például a
médiumok  és  a  légitársaságok  többségi  részvényei nem kerülhetnek idegen
kézbe.

   A  népek  közakaratának  nemzetközi  érvényesítése  gyerekcipőben jár. Az
államközi  szerződések  és  a  nemzetközi  szervezetek  szerepe  korlátozott
érvényű, és a demokratikus mandátumokkal nem rendelkező lobby-csoportok - az
ún. nemzetközi "polgári" szervezetek (INGO) - igyekeznek a politikai réseket
betölteni.  A hét legnagyobb nemzeti jövedelemmel rendelkező nyugati ország,
valamint  Japán  államfői,  az  ún.  G-7  tagjai,  szerzödéses keret nélkül,
rendszeres  összejöveteleken  összehangolja  pénze  és  gazdasága védelmét a
nemzetközi  üzérkedés  viharaival  szemben.  Az Egyesült Nemzetek Szervezete
kétségtelenül a leguniverzálisabb világszervezet, melyben a világ államainak
apraja-nagyja egyenlő félként vesz részt a közgyűlésén.

   De  éppen ez az "egyenlősdi" az, ami egyesek szerint sóhivatallá teszi. A
világszervezet   Biztonsági   Tanácsa   azonban  már  olyan  hatalommal  van
felruházva,  hogy az államok közti békés érdekegyeztetés eredményességét még
fegyveres  közbelépéssel is ki tudja kényszeríteni. Ezt ténylegesen is végre
tudja  hajtani,  állandó tagjainak, a nagyhatalmaknak a közreműködésével. Az
öt nagyhatalomnak nyilvánított állam a BT-nek azonban nemcsak állandó, hanem
vétójoggal  is  rendelkező  tagja.  Így ezeket az államokat a Világszervezet
többi  állama  részéről  semmilyen  szankció  nem érheti. Egy másik alapvető
hiányossága  a Biztonsági Tanácsra épülö globális közhatalomnak az, hogy nem
egyetemes  elvek  határozzák  meg összetételét. A II. Világháborúban győztes
Anglia  és  Franciaország  állandó  tag,  míg  az  olyan, egész civilizációt
képviselő Indiának nincs ilyen státusza.

   Hasonlóképpen   az   egymilliárd   embert   felölelő  Iszlám  Konferencia
országainak az állandó képviselete sincs intézményesítve.

   A  hidegháború  befejezése  óta  Amerika  de facto egyeduralmat gyakorol.
Azonban  a  Szovjetunió  felszámolását követő történelmi átendeződés még nem
ért véget, s egy hatékony politikai világtekintély elképzelhetetlen anélkül,
hogy   az   Amerika   vezette   Nyugat,  a  többi  civilizáció  geopolitikai
egységeivel,  Kínával,  Indiával és az arab-muzulmán államokkal ne keresse a
diktátum helyett az egyetértést.

      - Képes-e a globalizáció egy egyetemes világvicilizációt kialakítani?

   - Az  egyetemes  világtársadalom kialakítására vonatkozó nyugati  ajánlat
világos.  Ez egyrészt arra a feltételezésre épül, hogy a nyugati civilizáció
minden  szempontból  a  legfejlettebb; tehát egyetemes emberi értékrendjének
terjesztése jelenti az emberiség jövőjét.

   A  népek összeolvadásának mintája pedig a new yorki melting pot lenne. Az
angolnyelvű   kultúra   nemzetközi   egyeduralma   közepette   más  kultúrák
fűszereznék  a  new  yorkit,  miközben azt masszívan terjesztenék a médiumok
világszerte,   beárnyékolva   a   lokálisnak   nyilvánított   összes   egyéb
civilizációt.  A  kereskedelmi propaganda által hirdetett, túlnyomóan anglo-
amerikai  Globális  Gondolat több-kevesebb türelemmel várná be, hogy a többi
Lokális Gondolat hogyan zsugorodna össze - mind térben és időben, mind pedig
szellemében - a turistákat szolgáló ünnepnapi folklórrá.

   A külkereskedelem növekedése teremtette egyoldalú gazdasági függések és a
katonai  erőfölény  elegáns  fitogtatása  tovább  siettethetné a globalizmus
által  elvárt  beolvadási  folyamatot.  Ez  a  szekularizált  misszionáriusi
buzgalom  azonban  nem  egyetemes  értékrenden  alapul.  Az  emberi  értékek
univerzálisak.  Nevelésem  sokáig azt is elhitette velem, hogy a görög Szép,
Jó  és  Igaz,  s  a  polgári forradalom felvilágosodásának szentháromsága, a
Szabadság,  Egyenlőség  és  Testvériség  eszméje  konvergálnak,  s harmoniát
teremtve egymásratalálnak. Valójában azonban az emberi értékek torzsalkodnak
és  versengenek egymással mint a hindu istenek. Ezért rangsorolni kell őket.
Az  értékek sajátos rangsorolása pedig már más-más civilizációt határoz meg.
A  Nyugati  civilizáció piac-demokráciáját árusító utazók tévedésben vannak,
amennyiben  azt  hiszik,  hogy  az univerzálisnak kinyilvánított emberi jogi
kódex, s főleg annak ugyancsak a Nyugat által fixált végrehajtási utasításai
egyetemesen elfogadott értékrendet képviselnek.

   Magának az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozának 30 cikkelye közül jobbára
csak 3-4 politikai és szabadságjog foglakoztatja a nyugati politikai elitet,
míg  például  az  emberhez  méltó  megélhetéshez  való  jognak szentelt XXV.
cikkelyéről  hallgat  a  világ  előtt bolygónk - hajléktalanok sok százezres
tömegével megáldott - leggazdagabb országa.

   Egyetemes  érvényű  jogrendet  nem  lehet  egyetlen  civlizáció, a Nyugat
bölcseleti  hagyományaiból  levezetni.  Bernard Shawnak igaz van, amikor azt
mondja:  ne  tedd  a másikkal azt, amit szeretnéd, hogy veled tegyenek, mert
lehet,  hogy  más  az  ízlése. Egyetemes elveket felállítani csak úgy lehet,
hogy más kultúrákban élők véleményét is kikérjük.

   Így  ráébredhetünk  arra, hogy minden civilizációnak más értékrendje van;
mást  vallanak  a  személyek  és közösségek jogairól, stb. Jobb lenne nem is
egyetemes  emberi  jogokat  (és kötelességeket!) sorolgatni, hanem az emberi
méltóság tiszteletben tartásának elveit felállítani. Ez jobban tükrözné azt,
amire  a  notábilitások  és  a névtelenek egyaránt mindenütt áhítoznak. Ha a
nyugati  világ,  kényszeredetten is, de elfogadná, hogy több élő civilizáció
létezik,  akkor  a kibontakozó világméretű együttműködést nem a terjeszkedő,
törtető egyneműsítésben keresné, hanem föderativ úton.

      - Hogyan tett szert erre a "globális" világlátásra?

   - Klasszikus képzésünk teljesen eurocentrikus, s más civlizációk  jobbára
csak  mint  múltbeli  jelenségek,  az  európai előzményei kerülnek szóba. Az
ilyen  műveltség  az  embert  a  világ  más  tájain elszigeteli, kozmopolita
metropoliszok  szellemi  gettójába kényszeríti. Ezt az egyoldalú szemléletet
az  utóbbi  negyed században igyekeztem módszeresen levetni, - méghozzá úgy,
hogy  nem  tértem át más civilizációk bálványozására. Egy társadalomtudósnak
felsőbbrendűségi  érzés  nélkül kell megállapítania, hogy az emberiségnek az
európai  civilizáció geopolitikai határain kívül élő óriási többsége másként
látja  a világot. Ehhez hozzásegített az, hogy az ENSZ számára tanulmányokat
végeztem Latin-Amerikában, Afrikában, és másutt.

   E  munkák  bizonyították  be számomra végérvényesen, hogy az ún. Harmadik
Világ  is  egy  mesterséges  nyugati konstrukció, amely megengedi a mai öko-
centrikus  Nyugati  világnak,  hogy  kizárólag  gazdasági  szempont  szerint
rangsorolja  a világ országait. Egy negatív értékelésről van szó, - mint azt
Mahbubani Kishore szellemesen megfogalmazta: The West and the Rest -, aminek
következtében a civilizációk kulturális dimenzióit a gazdaság elhomályosítja
és  egyben  a  Harmadik  Világon  belül  uralkodó óriási különbségeket is. A
civilizációkat  ugyanis  három  nagyrészt  autonóm tényező sajátos társítása
alkotja:  egy-egy  civilizáció több, saját nyelvvel rendelkező kultúrából is
állhat,  de  egy  írásmód  jellemzi. A felületes európai szemlélő számára az
írás  csak  a  nyelv  egy többé-kevésbé fonetikus rögzítése. Ám a világ nagy
vallásainak,   szent   könyveinek  egy  írás(mód)  a  hordozója.  Az  Iszlám
Konferencia országait a Korán arab írása köti össze, ahogy a devanagari írás
a  hindukat,  s az univerzista kínai civilizáció egységének is az eredetileg
képekre épülő írásmódja a letéteményese.

   Az  egyező  írásmód  hagyományt hordozó "vezérfonala" mellett a kollektív
önfenntartási,  "termelési"  mód  a  második  megkülönböztető tényező, amely
meghatározott  munkamegosztásban  egyesít egy társadalmat. Erre vonatkozólag
is  elterjedtek  Európában  szimplifikáló elképzelések, ilyen például az ún.
ásziai   termelési   mód,   amelynek   tetemes   szakirodalma   keletkezett.
Természetesen  ahogy  ázsiai  civilizáció  mint  ilyen  nem  létezik, ázsiai
termési  mód  sincsen.  Mert  ugyan mi a közös Izrael, Irán és Kína esetében
azon  kívül,  hogy  a kontinenst, amelyen e három ország található, Ázsiának
nevezték el?

   Egy  civilizáció  harmadik  összkötő kapcsa a kollektiv fajfenntartásból,
rokonságból   származó   összetartozás   tudata.  Örökölt  életritmusok,  az
anyanyelv,  a  közös  ősökre  utaló nevek mind közös eredetre emlékeztetnek,
amelybe az ember akarva-akaratlanul beleszületik. A szolidarítási strukturák
is  ezt mutatják: ha például egy folyóparton jobbra valakinek a magzata vagy
atyafia fuldoklik, balra meg egy idegen, a legtöbb ember először jobbra siet
segíteni.  A  származás  és  a faj kikerülhetetlen - bár sok félreértésre és
megtévesztésre  -  lehetőséget  adó kérdés, ezért gondosan kell kezelni. Egy
svéd  például  minden  további  nélkül észreveszi egy afrikain, hogy nem ősi
svéd  család  leszármazottja;  tehát  jelei  szembetűnőek. Azonban az emberi
nemnek  meghatározott  számú  fajba  való  besorolása  -  s  annak  bizonyos
mentalitás-formákkal  való társítása - tudományosan eldöntetlen vita tárgya.
Ezt használták ki, nemrég Richard Herrnstein és más rasszisták, hogy a fajok
hierarchizalásával hallgatólagosan fajgyűlöletet terjesszenek.

      - A  globalizálódás  nyelvi  kísérőjelenségéről, az  angol világuralmi
        aspirációjáról  közzétett  egy  figyelemreméltó tanulmányt. Amerikai
        közegben élve, mi késztette erre?

   - A  nyelv nem pusztán közlési eszköz, hanem gondolkodás- és  érzésmód, a
kultúra  szerves  része.  Az  élő  nyelv,  anyanyelvi státusza révén egy-egy
nyelvközösség  örökölt  köztulajdona.  Ezért  politikailag  sem  lényegtelen
kérdés,  hogy a nemzetek egymás közt melyik anyanyelvén érintkeznek. E nyelv
"kiválasztódása"  sem  nem  spontán  folyamat  eredménye, sem nem valamiféle
kultúrsemleges  nemzetközi szakértői bizottság elhatározása, amely a nyelvek
erényeit   -  szépségét,  egyszerűségét,  formálhatóságát  -  mérlegelve,  a
legalkalmasabbat  jelöli  ki.  A  skót  Peter Trudgill, a lausanne-i egyetem
angoltanára  szerint  egy hivatalos nyelv és egy tájnyelv között a különbség
az, hogy az államnyelv egy ágyútűzzel támogatott nyelvjárás.

   Ami  mármost  az angol nyelvet illeti, anélkül, hogy részletekbe mennénk,
köztudott,  hogy írása nem egyszerű. Elterjedését az angol világbirodalomnak
köszönheti.  Terjesztésének szerepét ma az USA vette át. Az "amerikai" nyelv
terjesdésében  - hatalmi tényezők mellett - természetesen fontos szerepe van
annak,  hogy  számos  technológiai  felfedezés  amerikai eredetű. Ugyanakkor
korábban, a II. Vilagháború előtt több természettudományos publikáció jelent
meg  (a  fonetikusan  írt  és szintén elég szabad szóalkotású) német nyelven
mint  angolul. Kétségtelen, hogy különösen a Hidegháború vége óta, a világon
uralkodó  hatalmi  konstelláció  mellett  az  olyan  technológiák,  mint  az
amerikai   eredetű  Internet,  szinte  elennállhatatlan  erőt  ad  az  angol
nyelvnek.  Azonban  semmilyen  társadalmi  trendet  nem  szabad egyszerűen a
jövőbe  extrapolálni.  Aki  arra  számít,  hogy egyszer majd a Földön minden
beszélgetés  angolul  fog folyni, az végtelen várakozásra rendezkedhetik be.
Jelenleg  az  emberiségnek  csak 10%-a beszél valamennyire angolul, míg több
mint  20%-a  kínaiul.  Annak  ellenére,  hogy a nemzetközi érintkezés számos
területén  uralkodó  az  angol  nyelv,  ez távolról sem jelenti azt, hogy az
emberiség    egyetemes    nyelve    lenne.    Az   emberek   legintenzívebb,
nélkülözhetetlen  érintkezése  nem  médiumokon  keresztül, hanem a jelenlét-
kommunikáció során történik, amelyben minden érzékszerv részt vehet.

   Figyelembe veendő még az is, hogy míg a nemzetközi kommunikáció olyan kis
országok   számára   mint   Magyaroszság  vagy  Svájc  létfontosságú,  olyan
civilizációs államóriások, mint Kína vagy India számára nem bír ugyanazzal a
fontossággal.  Ott még az elit is ritkán használja a latin írást és az angol
nyelvet.

   A  nyelvek  világversenyét  nem  szabad a nyugat-centrikus angol-francia-
német nyelvi rivalitásra leszűkítve kezelni. Általában az európai nyelvek és
az  írásmód  nemcsak  terjednek,  de  használatuk  a dekolonizáció óta egyes
regióban vissza is esett, így a muzulmán világban és nemrég Hong Kongban is.

   Az  emberiség  demográfiai fejlődése sem kedvez az angol anyanyelvűeknek.
Magában  az  Egyesült  Államokban  1996-ban  az angolszászok is szükségesnek
látták,    hogy    anyanyelvük    egyeduralmának   védelmében   kényszerítő,
törvényhozási  eszközökhöz folyamodjanak, nehogy szabad versenyben a spanyol
nyelv használata a jövőben megelőzze az övékét.

   Az   anglo-amerikanizálódás   problematikája   a  Föld  biodiverzitásának
megőrzéséért  vívott  harcra  elmékeztet.  Ha történelmi szükségszerűségként
elfogadjuk,  hogy  mindig  csak  egy  nyertes  lehet, s a jelenleg gyengébb,
védtelenebb kevésbbé "hasznos" élőlényeknek, fajoknak el kell tűnniök, akkor
a   haladás  egymásutánisága  nevében  a  világon  az  egymás  mellett  élés
változatosságát   számoljuk   fel.   Ez   analogikusan  érvényes  a  nyugati
civilizáció mellett élő más civilizációk sorsára.

   A  nemzetközi  tolerancia  elve  elsősorban nem azt kívánja meg, hogy más
civilizációból Nyugatra vándorló egyének belovasztásában türelmesek legyünk,
hanem  hogy a világ egyetemes civilizációjának építésénél a kínai, indiai és
az arab-muzulmán civilizáció saját geopoltikai egységeiben működő műhelyeket
partnerként  tiszteljük,  még  ha  más  is  az  észjárásuk,  értékrendjük és
jogfelfogásuk. Nemcsak azért látogatunk szívesen más kontinensekre, mert ott
más   tájakat   is   láthatunk,  hanem  mert  e  kultúrtájakon,  természetes
geopolitikai  környezetükben  más  az  emberek  mentalitása, mint az esetleg
ugyannan származó amerikai bevándorlóké.

   A  kínai  és  más  nagy  élő  civilizációk  ismerői  számára egyébként is
képtelenség  az  a  gondolat,  hogy  a mai nyugati civilizáció oly mértékben
elkápráztatja  őket,  hogy  kollektív  identitásukat  spontánul  feladják. A
Nyugat  tudatlan gőgje viszont saját világrendjének erőltetésésel harmadszor
is egy világégést robbanthat ki.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező