Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

            EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS PIERRE BOURDIEU SZOCIOLÓGUSSAL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)

                         (Szántó F. Isván fordítása)


      - Hogyan lett Önből szociológus?

   - Szeretem  Pascalnak  azt a mondását idézni, hogy "a mesterséget,  ami a
világon  a  legfontosabb dolog, mindig véletlenül választjuk". És tényleg az
én   esetemben   is   így  történt,  noha  filozófiát  végeztem.  Algériában
teljesítettem  katonai  szolgálatot  a  háború alatt, s szíven ütött mindaz,
amit  ott éltem át; szerettem volna jobban megérteni a dolgokat. Egy könyvet
kezdtem el írni az algériai helyzetről, hogy jobban megvilágítsam a franciák
előtt  az  ottani  eseményeket.  Aztán  egyre  jobban belemerültem a témába,
elkezdett érdekelni a néprajz.

   Elkezdtem  foglalkozni  az ott élő kabilokkal, szokásaikkal, eredetükkel,
majd  pedig  Algéria szociális viszonyaival. Mindez még nem szakmai, pusztán
emberi  érdeklődésből fakadt; így aztán, apránként lett belőlem szociológus.
Ehhez értek a legjobban.

      - A szociológia régebben olyan módszernek tűnt, ami különösen alkalmas
        a  társadalom  megismerésére,  racionális irányitására, fejlődésének
        előmozdításra.  Mára  a szociológiáról és a társadalomról is más kép
        alakult ki. Mivel magyarázható ez?

   - Modern  világunk  ahhoz  a  repülőgéphez  hasonlítható, melyben nem  ül
pilóta. Az utastér teli van utasokkal, egy csomó emberrel, akik úgy tesznek,
mintha   irányítanának,   elmélyült   képpel   osztanak,  szoroznak,  holott
mindnyájan   ki   vagyunk   szolgáltatva  a  tőzsdei  árfolyamok  szeszélyes
mozgásának, és annak, hogy minden a háttérből irányitódik.

   Azt  hiszem,  nagyon  veszélyes  az  a  fejlődésgondolat,  ami a gazdaság
felvirágzásának  függvényeként véli megoldani a politikai problémákat. Lévi-
Strauss  egyik  híressé vált szövegében már évtizedekkel ezelőtt támadta azt
az evolucionista elképzelést, amely a társadalom átalakulási folyamatait úgy
írja  le,  mint  egy  versenyt,  amelyben  bizonyos  társadalmak hendikeppel
indulnak,  míg  mások az élről startolnak, és mintha egyiknek a másikát utol
kellene  érni,  vagyis mintha mindenki egyazon, egyirányú pályán futna: élen
az  Egyesült Államok, és így tovább, ismerjük. Lévi-Strauss kritikájában azt
állítja,  hogy  magának  a  pályának  a  léte igazolhatatlan, és tévedés azt
hinni,  hogy a tisztán gazdasági mutatók alapján (nemzeti össztermék, az egy
főre jutó energia-felhasználás) képet alkothatunk egy adott társadalom belső
fejlettségéről.  Ezt  én egy nagyon veszélyes elképzelésnek látom; olyannak,
amelynek  az  a  politikai  szerepe, hogy elhitessék velünk - s ezt már, azt
hiszem,  Nietzsche  is  kritika  tárgyává  tette  -, hogy az emberiség célja
megvalósítani az egyedül üdvözítő angol példát, és beülni a parlamentbe.

   Ez  a  monolitikus  modell  az  egyistenhit  kivetülése,  a gazdaság és a
társadalom teológikus összekapcsolása, ami nyilvánvaló képtelenség.

      - Az  értelmezések  azonban  mégis  többnyire  a gazdasági  folyamatok
        mindehatóságára futnak ki.

   - Szeretném  remélni,  hogy  az  eljövendő Európa nem az amerikai  modell
egyszerű  átvétele  lesz,  s hogy nem a Világbank és az IMF mondja majd ki a
végső  szót Európa sorsát illetően, hanem egy politikailag, sőt gazdaságilag
is  pluralista  berendezkedés  alakul  majd  ki,  ahelyett, hogy a "pénzügyi
stabilitás"  (ennek  a  Leviatánnak,  ennek a rejtőzködő Istennek a) nevében
minden  reggel  a  tőzsdén  döntsenek  életről  és  halálról, ez irányítsa a
politikai  döntéshozókat,  elfeledve,  mindazt,  amit  az  egész  történelem
jelent.  Vegyük például a kultúrát: hogy ma egyedül a mediatizált kultúrának
van széles közönsége, hogy a filmesek a forgalmazásra fordítják a legnagyobb
figyelmet,  a filmkészítés gazdasági meghatározóira, hogy az amerikai modell
(profitorientáltság,  gigantománia  stb.)  válik  kizárólagossá,  nos mindez
elviselhetetlen  nyomást  jelent.  S  ha  a  gazdasági szemlélet továbbra is
meghatározó  marad,  akkor  a  kultúra  elveszti  sokszínűségét, a rendkívül
izgalmas török, indiai vagy koreai filmeknek bealkonyul.

   Pedig  ezek  még  élnek,  vannak,  különösen  Párizsból  nézve látszik ez
világosan  (s ezt nem a frankofónia mondatja velem, hanem mert történelmileg
Párizs  vált  azon  kevés  helyek  egyikévé,  ahol  a  marginálisnak  tetsző
kultúrákat   is   figyelemmel   kísérik.   A  koreai  filmnek  például  nagy
szerencséje, hogy vannak emberek, akik Párizsban figyelnek rá, és támogatják
is.)  Egyre  inkább  próbálnak  elfogadtatni  velünk egy olyan modellt, ahol
minden  emberi tevékenység egyedüli értékmérője a piaci eladhatóság: ha ez a
helyzet  nem  változik,  akkor  a  színház, a film, sőt az irodalom is egyre
piacorientáltabb lesz.

   Hogy  az  irodalomból  hozzak  példát:  David  Lodge vagy Umberto Eco már
közvetlenül  a  világpiacra  termelnek,  műveik azonnal megjelennek valamely
világnyelv  egyikén  is,  de  ami  a  legelszomorítóbb  (legutóbb  például a
frankfurti  könyvvásáron szembesültem ezzel) az az, hogy mindenki úgy beszél
róluk,  mint  "adu ász"-okról, élő klasszikusokról, mert nyereséget hoznak a
kiadó  konyhájára.  Bestseller írók, de bestseller írónak lenni számomra nem
ugyanaz,  mintha  valaki  élő  klasszikus, ahogy mondjuk egy Joyce, vagy egy
Faulkner voltak még akár harminc évvel ezelőtt.

   Ami a tisztán gazdasági kérdéseket illeti (ha egyáltalán különválasztható
a "tiszta" gazdaság a kulturális szférától, mert a csomagolás, a reklám stb.
révén  egyre  inkább  kultúrahordozóvá válik maga az áru is), ott sem látunk
mást: úgy teszünk, mintha a fejlődésnek egyetlen útja volna...

      - Ebben  az  is  közrejátszik, hogy a gazdaság világgazdaság, a  világ
        globalizálódott világ.

   - Igaz  persze,  hogy  a  verseny világméretű, de  a "globalizáció"-ra, a
"világfalu"-ra     vonatkozó     elképzelések     homályos     mítoszai    a
gazdaságközpontúságnak  (a  globalizáció szavunk például semmit nem jelent),
és  azt  próbálja  elhitetni,  mintha  a magyar munkás valóban konkurrenciát
jelenthetne  a koreainak. Természetesen nem az. Sajnos, a gazdaság világában
ezeknek az ideológiáknak az ereje olyan nagy, hogy hatása alól nem vonhatjuk
ki magunkat. Igen, bizonyos szinten a magyar munkás kétségkívül versenytársa
a franciának vagy a németnek, sokkal inkább, mint mondjuk egy koreainak vagy
egy indonéznek...

   Ám  a  társadalom  ennek  ellenére is fejlődhet, és nemcsak gazdaságilag,
hanem  szociálisan  is.  Amikor  egyszerre tesszük mérlegre a gazdasági és a
társadalmi fejlettséget, akkor már nem az Egyesült Államoké a vezető szerep.
Hiszen a megteremtett szociális jogok tekintetében kifejezetten alulfejlett,
és  ebből a szempontból azoknak az országoknak vannak inkább közös érdekeik,
ahol  e  jogok  többé-kevésbé azonos szociális szintre fejlődtek, ezeknek az
európai  országoknak  kéne együttműködniük, úgy szabályozni a közöttük folyó
versenyt,  hogy  ne a gazdasági fejlettséghez kelljen igazodniuk. Ha hagyjuk
működni   az   Európában   valóban  létező  versenyt,  akkor  a  szociálisan
legprivilegizáltabb      helyzetben     levő     svéd     munkavállaló     a
legkiszolgáltatottabb   portugál   munkás   szociális  szintjéhez  próbáljuk
igazítani. Ezeket a kérdéseket nagyon fontosnak tartom, és ily módon azt is,
hogy  az  államközi tárgyalások mellett az értelmiségiek, szakszervezetek és
így  tovább  közösen  vitassák meg e problémákat, tehát ne pusztán gazdasági
kérdésnek  tekintsék,  hanem  olyan gazdasági kérdésnek, mely magában foglal
társadalmi összefüggéseket is.

   A  mai társadalom fejlődésének szempontjából egyik legfontosabb jelenség,
hogy  soha  még  a  történelem  folyamán  nem  öltött  ekkora  méreteket  az
elüzletiesedés,  soha  nem  árasztotta el ennyire a piacot a kommersz. Ha az
elmúlt két évszázad történetét, a kultúra megnyilatkozásformái, az irodalom,
a  képzoművészet, a természettudományok, a jog stb. felől, akkor azt látjuk,
hogy  Európában  a  18-19.  században  a  kultúra  ezen ágai függetlenednek,
önállósulnak  a gazdasággal szemben; a jog, a művészet, az irodalom kivívják
függetlenségüket a maguk "függetlenségi háború"-iban.

   Ez  a  küzdelemsorozat,  ez a szabadságharc, melynek egy-egy fejezetét az
irodalom-  és  a  művészettörténet  szent  áhítattal idézi fel, furcsa módon
párhuzamba  állítható azzal a harccal, melyet a munkásosztály vív ugyanabban
az  időben  munkavállalói  jogaiért vagy a társadalombiztosításért. E harcok
sikerre vezettek, hiszen gondoljunk bele: mai fogalmaink szerint író az, aki
azt,  akkor  és úgy írja meg, ahogy neki tetszik, aki korszakos jelentőségre
tehet  szert,  függetlenül  attól,  hogy  csak  tizenöten  olvassák. Vagy ha
megnézzük,  mit  jelent  az  "elátkozott"  költő:  aki  nagy, mégha nincs is
egyetlen  olvasója  sem.  Mindez mára veszélybe került. Még Franciaországban
is,  abban  az  országban tehát, ahol történelmi okokra visszavezethetően, a
leggyakrabban   találkozhattunk   efféle   jelenségekkel,  nos,  ma  már  az
avantgardnak  mondott  francia  kiadók  is  az eladási statisztikákat lesik,
lépten-nyomon  bestseller-listákba  botlunk,  egyszóval kialakult a szellemi
produktumok  értékének az eladott példányszám alapján történő megítélése, és
akik  nincsenek  a piacon, azokról nem is vesznek tudomást. Ez a visszatérés
kommerszhez,  a piac logikájához szerintem nagyon veszélyes, különösen, hogy
mindezt  különböző  kommunikációs közvetítők sulykolják belénk. Elsősorban a
televízió,  ami  a  legkifinomultabban eszközökkel dolgozik: az a televízió,
mely,  ha  más  és  más  mértékben  is,  egyértelműen  a  piac  szabályainak
rendelődik   alá   a   nyugati  társadalmakban:  a  nagy  csatornák  a  piac
kiszolgálójává  lesznek, a kiadók vagy az állam által támogatott, kulturális
műsorokat  sugárzó,  kisebb  nézettségű csatornák pedig egyre marginálisabbá
válnak,  és  a  teljes  marginalizálódástól  való  félelmükben  egyre  több,
úgynevezett "közönségműsor"-t kell sugározniuk.

   Így  végül őket is bekebelezi a piac. Abba a korszakba léptünk be, amikor
már  mindent  és  mindenkit  ez  a tetszési index határoz meg, engem is, aki
egész  életemben  próbáltam  ennek  ellenállni,  s  ha felfedezem egy fiatal
kutató  remek dolgozatát nem mehetek oda egy kiadóhoz, hogy jelentessék meg,
mert  valószínűleg nagy siker lesz, nem merem többé azt mondani, hogy nagyon
jó, bár szerintem maximum húsz példányban kelne el...

   Ez   a  gazdaságosságra,  rentabilitásra  apelláló  szemlélet  ma  már  a
tudományok  területén  sem szokatlan: a tiszta tudomány léte kérdőjeleződött
meg.  Mindez rendkívüli veszélyeket rejt magában, nem csupán a tudomány vagy
a művészet világára, hanem - paradox módon - magára a demokráciára nézve is,
hiszen a piaci működés logikája szembenáll a demokráciával.

      - Liberális  elméletek  a piacra vezetik vissza a polgári  demokráciák
        kialakulását.

   - A  neo-liberálisok a demokráciát a piacból kiindulva magyarázzák:  ha a
terméked  tényleg  jó, mondják, sikeres lesz a piacon. Vagyis a piac dönt, a
piac  mondja  ki  az  utolsó  szót.  Ez  a  logika ugyanakkor katasztrófához
vezethet:  láthatjuk,  ahogy  országnyi  embert  téveszt  meg  egy-egy érték
megítélésében,  különösen  olyan  értékek  esetében, melyek a piac ellenében
jönnek  létre,  vagy amelyeket nem a piacra szánnak. Talán egy kicsit erős a
példám,  de  képzeljük el, hogy egyszercsak közvéleménykutatással próbálnánk
eldönteni  két  matematikus,  vagy  két  történész közötti vitát. Hát nem! A
társadalom  ugyanis  mikrotársadalmakból  áll,  olyan, függetlenséget élvező
mikroközösségekből,  ahol például matematikai elméletekkel vagy a történelem
kérdéseivel  foglalkoznak;  itt,  ezekben  a  mikroközösségben kell, hogy az
érintettek  - a demokrácia játékszabályait betartva, vitákat, adott esetben:
a belső harcokat se kerülve - kikristályosítsák saját nézeteiket.

   És  ugyanerről  kellene  szólnia a politikai vagy a gazdasági életnek is:
nem  volna  szabad  erőltetni a demokrácia közvetlen formáit. Hiszen ahogy a
tudomány  és  jog  világában  itt is megvannak a lefektetett játékszabályok,
megvannak  a kiválasztott emberek, akiket szakmai tudásuk alapján választott
ki  a  közösség,  és  akik képesek rá, hogy képviseljék e közösség általános
érdekeit.  A  szabályok  tehát  demokratikusak, létezik a szavazás és a vita
joga.  De  ha  akarjuk, ha ez a szándékunk, akár magát az egész játékot úgy,
ahogy van megkérdőjelezhetjük a többség és az érzelmek nevében.

   Ebből a szempontból különösen veszélyesnek tartom a televíziót, hiszen ez
egy  olyan  tömegtájékoztatási  eszköz,  és  Jugoszlávia példáját hozom fel,
amely  képes  volt  arra,  hogy  a  nacionalista őrjöngésbe bevonja az egész
ország értelmiségét.

   Ezzel   az   egésszel   oda  akarok  kilyukadni,  hogy  azok  az  autonóm
kisközösségek,  amelyek  a  18.  században  kivívták a maguk függetlenségét,
amelyek   egyféle   szabadságharcot   folytattak  az  irodalom,  a  politika
szabadságáért,   a   politikai   demokráciáért,   létrehozták   a  parlament
intézményét, ahol nem a fegyverek, hanem az érvek csapnak össze, jóllehet az
érzelmek  itt  is  közbeszólnak,  de  ezeket  be  kell  építeni a vitákba és
szalonképessé  kell  tenni  őket,  tehát  éppen  a vitának ezen szabályozott
fórumai  kerültek  mára  veszélybe.  És elsősorban a piac diktálta törvények
miatt.  A piacon pedig csak az a szempont, hogy valami eladható-e, vagy sem,
csakis  ez  számít. Ha megnézzük a francia tévés-újságírókat, igenis nagyban
hozzájárultak Le Pen népszerűségének emelkedéséhez, mert engedtek a közízlés
nyomásának,  mondván,  hogy  ha  Le Pent veszi a néző, nő a nézettség is, és
erre   adnak   egy  órányi  plusz  műsort.  Ez  egyike  azon  nagyon  fontos
kérdéseknek,  amelyek  arra vonatkoznak, hogy vannak-e mozgósítható erőink a
piaci  törvények  ellenében,  melyek  bekebelezik  a  politika  és a kultúra
területeit  is.  Érthetőek azok a beteges megnyilvánulások, melyeket a piaci
szemlélet  terjeszkedése  vált ki, azé a piaci szemléleté, mely kétségbeejt.
Fel   tudok   hozni   egy  másik  példát  is,  a  nemzeti  vagy  a  vallásos
fundamentalizmusét,    amiket   szokás   hangosan   elítélni,   irracionális
megnyilvánulásokként   megbélyegezni,   meg   a   terrorizmust,   vagy   más
erőszakcselekményeket,  ám  szerintem  nem  érthetjük meg ezt a jelenséget a
piac generálta erőszak megértése nélkül (Sartre is erre utal, amikor "látens
erőszak"-ról  beszél),  azok  nélkül a belső, rejtett, láthatatlan erőknek a
megértése  nélkül  nem  láthatjuk  át  az iszlám fundamentalizmus logikáját,
ahogy  a  baszk  nacionalizmusét  vagy  az  ír terrorizmusét sem. Nem akarok
párhuzamot   vonni  természetesen  a  kettő  között,  magam  is  elítélem  a
terrorizmust,  ahogy  mindenki,  szerintem maguk a terroristák is, ez csak a
tehetetlen  elkeseredettség  utolsó  fegyvere,  amikor úgy tűnik, nincs több
lehetséges eszköz, pedig lehet, hogy tévednek.

   Ha  én  ma Írországban vagy Palesztinában élnék, én is azt mondanám, hogy
egyedüli  út  a terrorizmus, pedig el kell gondolkodnunk, hogy vajon tényleg
nincs-e   más  megoldás.  Túlságosan  könnyű  azonnal  elítélni  az  erőszak
megnyilvánulásait, legyen az balos, ultrabalos, vagy szélső-jobboldali, vagy
akár besorolhatatlan a mai politikai szótár szerint.

   Nem  akarok  általánosítani (meg nem is értek annyira a kérdéshez), de az
biztos, hogy mindezt egy nagyobb, a neokapitalizmus láthatatlan erőivel való
összefüggésben  kellene  tárgyalni. Nem ismerek minden országot belülről, de
Franciaországban a kapitalizmusnak, s ezzel párhuzamosan az erőszaknak olyan
új   formái   jelentkeznek,  amelyeket  régebben  sohasem  tapasztaltunk.  A
megszülető  kapitalizmust  a  paternalizmus  felügyelte, a vallásos értékek,
egyféle   közösségi   szellem   -  nem  tagadva  le  persze  a  fiatalkorúak
alkalmazásának  tényét,  vagy  az  embertelenség  egyéb megnyilvánulásait. A
kezdeti, legvadabbnak tartott kapitalizmus időszakát leszámítva a társadalom
erői  mérsékelték,  gátat  szabtak  e  vadságnak. Ma viszont, például Kelet-
Franciaországban  mintha  újra  egy  kezdeti,  semmiféle  gátat  nem  ismerő
vadkapitalizmus  ütötte volna fel a fejét: a munkások kizsákmányolása minden
mértéken felüli, amihez ráadásul társul még az erőszak racionalizálása is.

      - Amikor pár éve Jean Baudrillard azzal a gondolattal állt elő, hogy a
        történelem  fordulatot  vett,  és  megindult  visszafelé,  hangzatos
        ötletnek  tűnt csupán. Azóta több elemző is a múlt századra jellemző
        tendenciákra mutatott rá. Ön mivel magyarázza ezek jelentkezését?

   - A    mai   vezetőréteg   korszerű   eszközök  alkalmazásával,   gyakran
társadalomtudományi  ismeretekkel  felfegyverkezve  racionalizálja az alatta
működő  rendszert  (file-ok,  adatbankok,  az  ellenőrzés,  és  az irányítás
vállfajai  stb.),  s  ezt egy rendkívüli mértékű erőszak megnyilatkozásainak
tarthatjuk,  ami  a legirracionálisabb válaszlépéseket kényszeríti ki: ilyen
például a feketék sokakat megdöbbentő háborúja az Egyesült Államokban. Ez az
irracionális erőszakhullám félelemmel tölthet el bennünket, de érthetetlenek
maradnának,  ha nem kapcsolnánk össze őket az uralkodó racionalizmus burkolt
erőszakával:  mind  az  irracionalizmus,  mind a hiperracionalizmus egyaránt
cinikus,  és  szorosan  összetartozik.  Nem  arról  van tehát szó, mintha az
irracionalista  erőszak  a normálisnak, a demokratikusnak, a liberálisnak, a
szabad piacnak stb. stb. volna az ellenpólusa.

   Ma  Európában  mindenki  ezzel van elfoglalva: drog és erőszak mindenütt,
utcai  atrocitások  stb.  A  brüsszeli  illetékeseknek pedig az a legnagyobb
gondjuk,  hogy támogatásokat szavazzanak meg olyan kutatási témákra, amelyek
az  erőszak  hatásait  vizsgálják.  Megint  az  alapproblémánál vagyunk: azt
látjuk,  hogy  ezzel  kvázi  konzerválják  az  erőszak különböző megjelenési
formáit,  szinte  legalizálják  azt,  és  ezzel  újratermelik  az  erőszakot
létrehozó   energiákat.   Az   erőszak   természetéből   fakad   ugyanis  az
újratermelődés  képessége:  aki  gyerekkorában,  környezetében, szakmájában,
mindennapjaiban,  otthonában vagy máshol szembesült már az erőszakkal, annak
áldozata  lett,  az később forrása lesz az erőszaknak, ha nem is feltétlenül
direkt  módon.  Nem biztos, hogy ez a pusztító energia ugyanazon a területen
jelentkezik,  sőt  önpusztító formát is ölthet: gondoljunk az alkoholizmusra
vagy  a  drogfogyasztásra,  de idetartozik a különböző nyugtatók fogyasztása
is.  Vagyis  ezek  a  problémák  kezelhetetlenek  úgy, hogy az egyik oldalon
felemlegetjük  a  gazdaságot,  a  piacot,  a konkurenciát, a multinacionális
gazdaságpolitikát,  mely  létszámleépítésekre  kényszerít,  hogy itt meg ott
négy  helyett  már csak ketten dolgoznak stb., stb., illetve a másik oldalon
megpróbáljuk  külön kezelni az erőszak problémáját. Mert ezek a dolgok mind-
mind összefüggnek.

   Globálisan  kell  tervezni,  gondolnunk kell tehát a létszámleépítések, a
társadalombiztosítás  reformjának, az oktatási- és vizsgáztatási rendszer, a
munkához  való  jog  biztosításának költségeire és a várható bevételekre. Az
ilyen  típusú  döntéseknél nemcsak a rövid távra vonatkozó számításokat kell
elvégezni,  hogy  például  hány  hónap munkát fog ez jelenteni, mennyi pénzt
hoz, és mennyit visz el stb., hanem a hosszú távú gazdasági következményekre
is  gondolni  kell,  például  a környezetszennyezésre, arra, hogyan hat majd
mindez  vissza  a  társadalomra:  ha  spórolunk  a  gazdasági  oldalon, az a
szociális  területen  üt  vissza,  jönnek  majd  a  betegségek,  megtelnek a
pszichiátriák  és  a börtönök. Igen, a börtönök, nem légből kapott példa ez,
gondoljon  Kaliforniára,  ahol  a börtönhálózat fenntartása többet visz el a
Kalifornia állami költségvetéséből, mint az egész oktatási rendszer, pedig e
rendszernek része a világ egyik leghíresebb egyeteme is, az UCLA...

   Ezeket  a  számadatokat  bizony  össze  kell  vetni,  és amikor az állami
kiadások  lefaragásáról  van  szó, és arról, hogy az állambácsi nem adakozik
többet  az  oktatásra  és  a  társadalombiztosításra, mert ez sokat von el a
gazdaságtól,  akkor  gondolni  kell  arra  is,  hogy  ennek a következményei
mindnek   előtt  az  irányító  rétegre  fognak  visszaütni,  mert  ha  nő  a
létbizonytalanság, romlik a közbiztonság, és azt ugyebár egyikük sem akarja,
hogy   betörjenek   a   házába,  elvigyék  a  képeit,  vagy  hogy  lányaikat
megerőszakolják  az  utcán.  Pedig  a  rendőrség fenntartása sokba kerül. Az
állam először létrehozta a hadsereget, a rendőrséget, aztán megteremtette az
eltartásukhoz   szükséges  gazdasági  hatalmat,  mert  mindez  sokba  kerül,
háborúk,  stb.,  aztán  ugyanezt  a  hatalmi  formációt létrehozta a kultúra
területén   is,   iskolák   kellenek,   intézmények,   államapparátus   ezek
irányítására,  kiművelt  fők, akik ezeket a feladatokat el tudják látni, ezt
hívjuk  szellemi tőkének, állami szimbólumok kellenek, állami reprezentáció;
az  állam  így épül ki, és ha például a sztálinizmus felépítését nézzük, így
épül  aztán  le:  először  az  állami  szimbólumokat kezdi ki az idő, majd a
pusztulásnak  indult  kulturális  szféra  épül  le,  az  állam  elhanyagolja
szociális feladatait, és végül mi marad? A puszta erőszakszervezetek, amiből
az egész kiindult. Itt van a már említett Kalifornia példája, és azt hiszem,
nyugodtan   általánosíthatunk:   egy  fiatal  munkatársam  pontos  felmérést
készített   ennek  az  amerikai  államnak  a  gazdasági  állapotáról,  mely,
szociális  intézményrendszerét  tekintve  (éppen ellenkezőleg, mint várnánk)
sohasem volt igazán fejlett, sőt kifejezetten elmaradottnak tekinthető még a
szociálisan  kevésbé fejlett európai országokkal való összehasonlításban is,
tehát nem Svédországgal, vagy Norvégiával.

   Még   a  meglevő  rendszer  is  leginkább  közadakozásból  él  Kalifornia
államban,  mely,  és  erről  szól  a példám, fokozatosan rendőrállammá vált.
Elég,  ha annyit mondok, hogy egy egyetemi tanár átlagosan kevesebbet keres,
mint egy börtönőr...

   Furcsa ezekkel a tényekkel szembesülnünk, de mindenképp elgondolkodtató.

      - A  politikai  döntések  racionalitását  a  rövid  távok, a  4-5 éves
        választási ciklusok is kétségessé teszik.

   - Én  a  politikai  okosságot, a valódi politikai racionalitást a  hosszú
távú  gondolkodáshoz  társítom.  A  valódi  politikai  racionalitást abban a
képességben  látom, amely fel tudja mérni tetteink következményeit, és nem a
lehető  legkisebb  befektetéssel  elérendő  legnagyobb  haszon  elvét  lesi.
Ugyanez  történik  a  politikai  döntéshozatalban  is.  A politikai döntések
többségének  is  hosszú  távú kihatása van, jóllehet gyakran tűnik úgy, hogy
csak  a  közvetlen  jövőt befolyásolja. Itt van mindjárt az oktatásügy, az a
terület,  amit  legalaposabban  ismerek:  világos, hogy a ma hozott döntések
húsz év múlva fejtik ki a hatásukat.

   Csakhogy ki néz ezzel szembe, és egyáltalán kinek érdeke a szembenézés? A
politikus  a  pillanat  embere, mandátuma néhány évre szól, a mi szocialista
kormányunk  például  három évre nevezte ki a francia oktatásügyi minisztert.
Megdöbbentő,  hiszen  ami  az  oktatásügyet  illeti,  ott nem években, hanem
generációkban  kellene mérni az időt. Ha eldöntik például, hogy az általános
iskolában  módosítják  az alapszintű ismeretek oktatását, ha úgy határoznak,
hogy  továbbra  is  a  helyesírásra  fektetik  a nagyobb hangsúlyt mondjuk a
számítástechnikai  alapismeretek  helyett, nos ennek óriási jelentősége van,
ez később kihat a munkaviszonyokra, az egész világszemléletre, még a későbbi
szavazási  eredményekre is, de mindez leghamarabb is csak vagy húsz év múlva
lesz  érzékelhető. Mondok egy konkrét példát: egyik szocialista miniszterünk
kijelentette, törekedni fog arra, hogy a francia lakosság nyolcvan százaléka
rendelkezzen érettségivel.

   Remek:  úgy  hangzik,  mint  valami  szlogen,  nyolcvan  százalék, nagyon
kecsegtető  nemzetközi  összehasonlításban  is,  elérjük  a  japán  átlagot.
Meghirdetjük,  mindenki  tapsol,  milyen nagyszerű lesz mind politikai, mind
gazdasági  szempontból stb., stb. Tényleg nem akármi. Elkezdődik majd a terv
végrehajtása:   kiadják   a  megfelelő  utasításokat  az  illetékeseknek,  a
gimnáziumigazgatóknak,  az  érettségi  elnököknek... Aztán, hogy teljesíteni
tudják   tervet,   hogy  mindenkinek  első  nekifutásra  sikerüljön,  szépen
leszállítják a követelményszintet.

   Ennek  az  első  pillantásra demokratikusnak tűnő intézkedésnek rendkívül
súlyos, az eredeti szándékkal éppen ellentétes következményei lesznek.

   Itt  is  valamiféle  demagógiával állunk szemben, és újra a fent említett
"tetszési  index"-re kell utalnom: a demagógia a tetszési indexre kacsingat,
a  demokrácia  viszont  a  közösség  hosszú távú érdekeit tartja szem előtt,
amelyek  adott  esetben  keresztezhetik  az  egyén rövid távú számításait. A
nyolcvan  százalékot meghirdető demagóg program - legalábbis következményeit
tekintve  -  mindenképpen  antidemokratikus,  és ennek kárvallottjai éppen a
szociálisan  hátrányos  helyzetű  gyerekek  lesznek,  akik  ugyan  felvételt
nyernek a felsőfokú oktatási intézményekbe, anélkül, hogy valóban megvolna a
megfelelő  képzettségük, és akik azután ezen a szinten megbuknak, képtelenek
lesznek  eleget  tenni  a  főiskolák követelményszintjének, akik csak gondot
jelentenek majd; szóval az egész terv félrecsúszik, ahogyan gyakran történni
szokott  olyan  esetekben,  amikor  szemellenzős  módon  csak  a rövid távra
figyelünk  a gyors siker reményében: ennek hosszú távon mindig beláthatatlan
következményei   vannak.   Ugyanez   megjelenik  az  ökológia  szintjén  is,
túltermelési válságok formájában.

   Itt  van  a  kergekóros  marhák  esete,  manapság  mindenki erről beszél.
Szintén tipikus példa, úgyhogy bennem fel is merült, vajon nincs-e kapcsolat
aközött,  hogy egy szűk réteg úgy dönt, csökkenti az állami szabályozást, az
állam  beavatkozásának  mértékét  a  termelésbe, az élelmiszeripari termékek
felügyeletébe,  a húsfogyasztás alakulásába (amint azt Thatcher-nél láttuk),
és  a  között  a  tény  között, hogy egyszercsak megjelenik egy új betegség,
felüti   a  fejét  a  kergekór.  Spóroltunk  ugyan,  de  drágán  fizetünk  a
megtakarításokért.

   Ez  is  iskolapéldája  a rövid távú gondolkodásnak, amelynek hosszú távon
súlyos következményei lettek.

      - Hogyan zajlanak ma demokratikus rendszerekben a döntési folyamatok?

   - A  demokratikus  döntésekről  nem  tudjuk,  pontosan hogy is  zajlanak.
Valójában  fogalmunk sincs, ki dönt: írtam egy tanulmányt, melynek e döntési
mechanizmus  volt  a témája, hozadéka pedig az, hogy a folyamat meglehetősen
átláthatatlan, de végül is felfejthető. Nagyon könnyű helyzetben lennénk, ha
egyvalaki  döntene,  azonban  ezek  a  döntések egy, a világ felé nem lezárt
rendszeren  belül  születnek,  mely  rendszereknek irányítói a társadalomtól
izoláltan   élnek,  ahogy  a  szovjet  példán  látjuk.  Ez  a  réteg  pompás
elefántcsontornyokban  él,  autót  tart fenn, keresztülsuhan a városokon, és
csak   onnan  tud  e  városok  létezéséről,  hogy  ezeken  suhan  keresztül.
Demokratikus  tehát  a  rendszer,  de  választott  vezetői  a  legelegánsabb
kerületben   laknak,   lakásuktól  irodájukig  talán  ha  száz  métert  kell
megtenniük;  szóval ezeknek az embereknek nincs kapcsolatuk a társadalommal,
szenvedéssel,  bajokkal soha nem szembesülnek, s így döntéseik is csak forma
szerint ésszerűek.

   Tartalmi szempontból viszont nem is lehetnek azok: ha az összes szociális
és  gazdasági jellegű kiadást összeadjuk, megintcsak azt látjuk, hogy amit a
vámon  nyerünk,  azt elveszítjük a réven. A piacgazdaságot tehát úgy kellene
berendezni,    hogy   mindezen   szempontokat   figyelembe   vegyük:   olyan
gazdaságpolitikára  van  szükség,  melyben  boldogan  lehet  élni.  És  akár
számszerűen  is  kifejezhetjük,  hányszor  mosolyodunk  el egy nap, hányszor
nevetünk, hányszor gondolunk beosztottjainkra, főnökünkre gyilkos gondolatok
nélkül.  Mindazt  a  sok stresszt, amitől gyomorfekélyt kapunk, ami pszichés
jellegű  panaszainknak  forrása,  amivel pszichiáterhez fordulunk, vagy azt,
amivel  akár kórházba is kerülünk: a túl sok bor vagy rövidital vagy a drog,
szóval mindez számításba veendő. Mi, akik a szociális tényezők összességének
figyelembevételével  ezt  a boldogságközpontú államot szeretnénk létrehozni,
holmi  utópistáknak tűnhetünk. Ugyanakkor én úgy hiszem, hogy éppenséggel mi
vagyunk   a  realisták.  Gyakran  vetik  a  szemünkre,  hogy  amit  mondunk,
komolytalan   és   fantazmagória   -   mégis,  egyetlen  dolog  maradt,  ami
valamennyire  optimistává  tesz,  éspedig az, hogy manapság éppen az oktatás
liberalizmusa  folytán  egyre  több  olyan  emberrel  találkozom,  aki képes
megfogalmazni  kételyeit,  fenntartásait  ezzel  a pusztán gazdaságközpontú,
csak formálisan racionális döntések következményeivel szemben.

      - Ön   kitüntetett   szerepet   szán   az   értelmiségnek,  nemzetközi
        kapcsolatrendszerének kialakítását kezdeményezte. Mi készteti erre?

   - Úgy tűnik, hogy az elmúlt évszázadok folyamán jelentős változáson  ment
át   az   értelmiségen  belüli  munkamegosztás.  Gondolok  itt  a  legutóbbi
időszakra, amikor a gazdasági és a technológiai kutatások kerültek előtérbe:
az   értelmiség  komoly  társadalmi  tőkét  kovácsolt  magának  azzal,  hogy
működésével,  munkájával mintegy legitimálta és indokolttá tette az uralkodó
gazdasági  elit létét, egy olyan hálózat fenntartását és működését, amelynek
léte  pusztán  racionális  érvek  alapján  nem  volna  indokolt. A gazdasági
kutatások  volumenének emelkedése az uralkodó elit egyik ideológia támaszává
vált.  Éppen  ezzel  az  átmatematizált  gazdaságmodellel  fordul  szembe  a
társadalomkritika  (csak  zárójelben:  meglehetősen fegyvertelenül), itt van
például  a frankfurti iskola, Adorno, Horkheimer kritikai filozófiája, amely
olyan  társadalomképet vázol fel - és sajnos, ez a maximum, amit megtehet -,
amely  a  társadalomban  végbemenő  folyamatok  tanulmányozására  és  alapos
ismeretére  épül.  Én  azt  nevezem ma kritikus szellemű értelmiséginek, aki
hatni  tud;  kiállhat  persze  elvont  értékek  mellett  is,  mint amilyen a
humanizmus,   vagy   az  egyenlőség,  vagy  a  testvériség  eszménye,  lehet
pacifista,  semmi  baj, erre is szükség van, de szerintem ennél több kell. A
racionálisnak látszó érvekkel szemben ma egyféle kritikai racionalitást kell
képviselni:  az  érvekkel  szemben  ellenérvként  statisztikákat,  elemzések
végeredményét,  tapasztalati  tényeket kell felmutatni tudni. Ami persze nem
könnyű:  a  gazdasági kutatások ugyan gyakran támadhatók racionálisan, ami a
számszerűséget,  a  konkrét  számadatokat  illeti,  viszont azok szimbolikus
ereje  igen  nagy:  a  szent  és  sérthetetlen  tudományt jelképezik, olykor
szántszándékkal  homályosak,  elvontak,  és  ezzel a tudományosság látszatát
keltik,  aminek sokan be is dőlnek, leginkább a hozzá nem értők. Ez alól nem
kivétel  a politikai elit sem. Ezt a réteget gyakran az orránál fogva vezeti
egy  másik,  önmagát  szakértőnek  kikiáltó réteg, amely gyakran kényszeríti
őket olyan döntések meghozatalára, amelyek nem racionálisak.

   A  mai  kritikai  értelmiségi  magatartása  két  dolgon  kell  alapuljon:
egyrészt   a   folyamatok   beható  ismeretén,  hogy  egy  differenciáltabb,
árnyaltabb,  ezáltal  fejlettebb  társadalomképet alakítson ki, mely nemcsak
egy  szűk réteg kutatásain alapul, akik nemcsak számadatokból készítenek egy
absztrakt,   a   valóságtól   elrugaszkodott  modellt,  mely  ugyan  könnyen
kezelhető,   csakhogy   éppen   azért   tűnik   ilyennek,  mert  nem  eléggé
differenciált.

      - A   kritikai   értelmiségieknek   egy  másik   modellt   kell  ezzel
        szembeállítaniuk,  melynek  szimbolikus  ereje  talán  kisebb,  de a
        valósághoz  közelebb  áll.  És  - még mindig a kutatás problémájánál
        maradva  -  hogyan lehetne tálalni ezeket a szigorú, pontos, száraz,
        merném   mondani:  unalmas  elemzéseket  úgy,  hogy  valóban  szembe
        tudjanak  szállni  ezzel  a  szimbolikus erővel? Az értelmiség nincs
        felkészülve erre.

   - Ahhoz azonban, hogy el is érjünk valamit, rengeteg munkára van szükség:
hogy először is megismerjük azt, ami van, továbbá, hogy ezeket a megszerzett
ismereteket  megfelelő  formában át is tudjuk adni. Nekünk például volt erre
egy  merész kísérletünk, írtunk egy könyvet A világ nyomorusága címmel, mely
egy  alapos,  tudományos munka volt, melyet olyan formába öntöttünk, hogy az
felkelthette  a  kevésbé  művelt  olvasó  érdeklődését  is. A könyv százezer
példányban jött ki, ami egy elképesztő szám. Azóta egy színpadi adaptáció is
született,     amit     Franciaország-szerte    játszanak.    Hatni    képes
cselekvésformákat   kell  találnunk.  Olyan  kifejezésformákra  van  ugyanis
szükség, melyek szimbolikus erővel hatnak.

   Nem  vagyok  profi  tudós,  és  tudjuk, tudósok és írók között nem mindig
felhőtlen  a  viszony,  még  akkor  sem,  ha  megvan  a kölcsönös tisztelet.
Tisztában  vagyok  tehát  a  nehézségekkel,  mégis  azt  gondolom,  hogy  az
emberiség  jövőjének  szempontjából  fontos lenne az értelmiségi összefogás.
Nem  mintha  misztifikálni szeretném az író személyét, vagy az értelmiséget,
nincsenek   illúzióim   az   értelmiségiekkel   kapcsolatban,  de  tény:  az
értelmiségi  lét  mítosza  a  mai  napig nem veszített fontosságából. És úgy
gondolom, hogy a művészek, a tudósok, az írók (még azzal az önmagukba vetett
fetisizált  vakhittel is, melynek néha áldozatul esnek, mindezzel együtt is)
ha  összefognak, nagy erőt képviselnek, méghozá progresszív erőt, legnagyobb
értékeink  jegyében,  amik  a  kisközösség,  a  mikrotársadalom  számára  is
értéknek  számítanak,  amelyeket  a hátterükben álló valóság tesz hitelessé.
Mindez   rendkívül  fontos,  hogy  szembe  tudjunk  szállni  a  kereskedelmi
szemlélettel, a pillanatnyi érdekekkel, a fent taglalt erőszakkal.

                                  Irodalom

          Pierre Bourdieu et alii: La misére du monde. Seil, 1993.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező