Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                    EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS PAUL VIRILIOVAL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - Ön  a  sebesség, a háború, a médiumok filozófiai problémáiról  írott
        munkái  révén  ismert  világszerte, mégis urbanistának nevezi magát.
        Mit jelent ez az Ön számára? Egyáltalán minek tekinti tevékenységét?

   - Az  "urbánus"  városi  embert  jelent. Nem csupán azt, aki felépíti  és
megszervezi,  hanem  azt is, aki kigondolja a várost. A város és a filozófia
fogalmai számomra elválaszthatatlanok egymástól. Ha urbanizmusról beszélünk,
egyúttal  a  filozófia és a politikai gondolkodás születéséről is beszélünk.
Úgy vélem, hogy a legtökéletesebb politikai forma a városi forma. Vagyis nem
egyszerűen  a  közlekedés  vagy  a  lakhatóság  törvényei alapján szerveződő
lakosságkoncentráció  problémájáról  van  szó.  Tehát ha azt mondom: urbánus
vagyok,  akkor  azért  vagyok  az,  mert  a  filozófia maga urbanisztikus. A
filozófia  nem  az erdőben született, nem a mocsárban és nem is a tengerben,
hanem  a  tereken, a városokban, Akademosz kertjeiben. Az urbanizmusra tehát
elsősorban  mint  a  filozófia  eredetére  hivatkozom, vagyis az emberek egy
pontban  történő  összegyűlésére,  amelyből  aztán megszületik a politika, a
polisz,  és  természetesen  a technikai gondolkodás. Nincsen város technikai
gondolkodás  nélkül.  A  városban  jön  létre az arzenál, itt születik meg a
"szervezett háború" a testetlen zűrzavar helyén.

      - A mai városra mégsem ezek a problémák jellemzőek.

   - Napjainkban  nem  is  annyira  az  urbanizáció,  mint  a metropolizáció
problémája vetődik fel mint fontos kérdés.

   Arról  van  szó,  hogy  néhány nagyváros főváros szerepet kezd betölteni,
mégpedig a nemzetfogalom határain túlmutató értelemben. Van néhány nagyváros
a  világon  -  Szingapúr,  Milánó,  vagy  London,  New York és így tovább -,
amelyek  lassacskán  metropoliszi  hatalomhoz  jutnak, vagyis városvilágokká
válnak.  Már nem is földrajzi értelemben, létező térként jelennek meg, ahogy
egy  nemzet,  hanem az önálló világgá válás horizontján. A telekommunikáció,
az  információáramlás  technológiáinak  köszönhetően létre lehet hozni olyan
városokat,   amelyek  egy  adott  pillanatban  az  egész  világra  kiterjedő
befolyással  rendelkeznek.  Ha  Franciaországot veszem: körülbelül két olyan
várost  találunk,  amely  még  ki tudja vonni magát Párizs vonzásköréből. Ez
elképesztő!  Toulouse-ról  és Lyonról van szó. De már Lyon is kezd veszíteni
vonzerejéből Párizzsal szemben, a TGV és társai hatására.

   A  népességkoncentráció  felgyorsulása párhuzamosan halad a közlekedés és
az  információközvetítés  sebességének felgyorsulásával. A sebesség ugyanazt
képviseli a városfejlődésnél, amit a gazdagság a tőkés felhalmozás esetében.

      - Mivel  jár  a  sebességnek  ez  felgyorsulása?  Milyen új jelenségek
        kísérik ezt a sebességnövekedést?

   - A sebesség mindig is a gazdagság rejtett oldala volt. Nem érthetjük meg
a  történelmet  anélkül,  hogy  megértenénk milyen mértékben határozta meg a
lovasság,  a  hajózás,  majd  később  a vasút és végül napjainkban a repülők
sebességének   felgyorsulása  a  tőkét,  a  gazdaság  alakulását.  Csakhogy,
elődeinkkel ellentétben, mi már elfelejtettük, hogy nincs gazdagság sebesség
nélkül. A gazdagság bizonyos szempontból magában rejti a sebességet.

   Az  utóbbi  húsz  év  során  minden  munkámban  arra  törekedtem,  hogy a
sebességet  helyezzem  előtérbe  a  gazdagsággal  szemben, és nem azért mert
felsőbbrendűnek   tartom,  hanem  mert  ez  az,  amit  leginkább  szeretnénk
elrejteni.  Nem  a  pénz  az,  amit elrejtünk, hanem a sebesség, vagyis az a
képesség, hogy cselekedjünk, hogy interakcióba kerüljünk a többi emberrel, a
legtávolabbi vidékekkel, és így tovább.

   Magától  értetődik  tehát,  hogy a sebesség első forradalma a közlekedési
eszközök  forradalma,  a  gőzgép  és  a  vasút  feltalálása. Ami által aztán
lehetőség  nyílik  az  ipari  városok  létrehozására.  A 19. században olyan
ellentét  lép  föl  a  város  és  a  falu  között,  amelynek hatására a falu
fokozatosan   elnéptelenedik   majd.   Persze   a   huszadik   században  is
megfigyelhetjük  a közlekedési eszközök forradalmát, ha a repülőgépeket és a
gyorsvonatokat   vesszük,   de  leginkább  az  azonnali  átvitel  forradalma
jellemző.  Vagyis:  míg a 19. század a vonat, az autó és az első repülőgépek
relatív  sebességét  használta  fel,  addig  mi  az  abszolút  sebességet, a
végsebességet, a fény vagy az elektromágneses hullámok sebességét állítottuk
munkába.  A  város-falu  szembenállásból így a huszadik században először is
központ-periféria   szembenállás   alakult   ki,   mára   pedig  nomádok  és
letelepedettek közötti szembenállás.

   De  az  utóbbiak  alatt  nem a hagyományos értelemben vett letelepedettek
értendők,  hanem  azok,  akik  mindenhol  otthon  vannak,  akik walkmanjeik,
számítógépeik,  mobiltelefonjaik  segítségével "telekommunikálnak". Másfelől
pedig   ott   vannak  azok,  akik  sehol  sincsenek  otthon:  a  bizonytalan
helyzetűek,  a  munkanélküliek,  azok,  akik  ingáznak  egyik  jelentéktelen
állástól  a  másikig,  vagy  akik meghalnak az utcán, nevezzük bár őket akár
"travellerek"-nek, akár "homelessek"-nek.

   Mit  látunk  tehát? 19. század: a közlekedési eszközök forradalma, város-
falu   szembenállás;   20.   század:   központ-periféria   szembenállás,  az
elhagyatott  külvárosok  tragédiája, nemcsak Franciaországban, máshol is; és
végül  a  21.  század:  nomádok  és  letelepedettek  szembenállása, de olyan
nomádoké,  akik  közlekednek, akik, hogy úgy mondjam, egyszerre szegények és
gazdagok.

   Az,  aki  egy  gyorsvonaton  vagy  egy  hiperszonikus repülőgépen ül - az
letelepedett. Nem nomád. Nem közlekedik, hanem elküldték, feladták, mint egy
csomagot.  Semmiben sem hasonlítható Marco Polóhoz, vagy a nomád törzsekhez,
vagy a cigányokhoz és így tovább.

      - A közlekedési és kommunikációs technológiák sebességének  növekedése
        a társadalmak belső rendjét is egyre döntőbb mértékben meghatározza.

   - Bizonyos  szempontból  azt mondhatjuk, hogy a rend, a legvégső  rend: a
demokratikus  rend,  vagyis  a  sebesség rendje. Sebességosztályok léteznek,
amelyek   megfeleltethetők   a   gazdagság-osztályoknak.  Amikor  társadalmi
osztályokról  beszélünk,  valójában  a  gazdagságra, a felhalmozásra alapuló
osztályokra  gondolunk.  Elfelejtjük  azonban,  hogy ez a felhalmozás csak a
sebességen  keresztül  érhető  el. Márpedig a sebesség napjainkra fontosabbá
vált, mint a felhalmozás.

   Még  ha  léteznek  is napjainkban különlegesen befolyásos holdingok, ezek
maguk    is    a    tőzsdék    közötti   automatikus   információáramoltatás
felgyorsulásának  gyümölcsei;  ez  az,  amit  virtuális  buboréknak  vagy  a
globális  piac  kereskedelmének nevezünk. Tehát az abszolút sebességre épülő
kapitalizálódás  tanúi  lehetünk. Mi vagyunk az első olyan társadalom, amely
munkába állította az abszolút sebességet.

   Az  idő  falának  tövéhez érkeztünk. Elértük a sebesség végső határát: az
elektromágneses hullámok sebességét. Amelynek segítségével nem csupán a Wall
Street-i  részvényjegyzést  megkönnyítő  programok  létrehozására,  hanem  a
fejlett    és   fejlődő   országok   közötti   interakcióra,   "távmunkára",
"távműveletek" végrehajtására is lehetőség nyílik.

      - Ám  ez  a  pénzügyi műveletek esetében azzal a következménnyel  jár,
        hogy   egy  tőzsdekrach  a  Föld  egész  gazdaságának  összeomlására
        vezethet.

   - Azt mondhatjuk, hogy a világpiac kaszinóvá alakult át. Vagyis egy olyan
hellyé,  ahol nem is annyira az értékekkel, hanem inkább az anyagtalansággal
játszanak. A pénz régi fogalma egy értékkel bíró anyag, például a nemesfémek
képzetét  idézi. Aztán következik a bankjegy, vagyis a három dimenzióról két
dimenzióra  térünk  át.  Majd  ebből  a  bankjegyből egy idő után kialakul a
csekk, a Travellers Cheque, stb. Ma pedig, a monetikus rendszerek világában,
a  pénz  nem több mint pillanatnyi elektromágneses impulzus, vagyis nem más,
mint  sebesség,  és  informatikai  művelet. Tehát a gazdagság szubsztanciája
válik  anyagtalanná,  és  ez  a  folyamat magának a világnak az anyagtalanná
válását, megfoghatatlanná válását tükrözi.

   A  világ  és a benne lévő értékek, és nem csupán a tőzsdei értékek, hanem
minden  érték,  megfoghatatlanná  válik,  anyagtalan  lesz.  Ez  a  jelenség
tulajdonképpen balesetszerű: egy balesettel állunk szemben. Hadd idézzek fel
egy mára jóformán teljesen elfelejtett mondatot.

   1954-ben  Einstein  azt  mondja,  hogy  három bomba létezik: az első most
robbant  fel  -  Albert Einstein mondja ezt -, ez az atombomba, a második az
információs  bomba  lesz  -  nem  informatikáról beszél, a szó akkor még nem
létezik  -,  a  harmadik pedig a demográfiai bomba. Mi tehát az informatikai
bomba  robbanásának nemzedéke vagyunk. És azt hiszem, elfogadhatjuk, hogy az
azonnali  interakciónak  minden  esetben,  beleértve  a tőzsdét is, militáns
felhangja   van,   és   ugyanazt   jelenti  a  társadalom  számára,  amit  a
rádióaktivitás az anyag számára.

   Vagyis egy bomlási folyamat: olvadás és hasadás tanúi vagyunk. Az eltérés
csak  annyi,  hogy  ami Hirosimában vagy Csernobilban egy atommag fúziójával
vagy hasadásával történik, az a társadalomban egy tőzsdei válságon keresztül
jön  létre,  vagy  a  virtuális  gazdaságban, a pénzügyi rendszerekben, stb.
lejátszódó folyamatok nyomán.

   Olyan  jelenséggel  találjuk  szembe magunkat, amely minden tekintetben a
rádióaktivitáshoz  hasonlítható, amely nem más, mint minden jelentés, minden
egység  szétrobbanása.  Ezt  neveztem  én  "totális  balesetnek".  A múltban
akárhányszor  feltaláltunk  egy  technikai  újítást,  a  vonatot, a hajót, a
repülőt  vagy  bármi  mást,  feltaláltunk  egyben egy újfajta balesetet, egy
akcidenst,   amely   az   adott   szubsztanciát:  a  vonatot,  a  hajót,  az
elektromosságot,   az   áramütést,   a  tengerjárókat,  a  hajótörést,  stb.
jellemezte.   De  ezek  "helyi"  balesetek  voltak,  egy  adott  helyszínhez
köthetők.  Azonban  a telekommunikációval, és az ezt jellemző azonnalisággal
és  közvetlenséggel,  a totális baleset lehetőségét találtuk fel. És ez igen
fontos  tény,  mivel  filozófiai  téren  hoz  alapvető  változást. A "helyi"
katasztrófáknál  az  anyag  jelenlétére  egyértelműen  szükség  van,  maga a
baleset  pedig  esetleges és az anyaghoz való viszonyában jelenik meg. Azért
fulladunk vízbe, mert a hajó elsüllyed. A totális balesetnél viszont már nem
egy  anyagnak, nem valamely szubsztanciának vagyunk részei, mint például egy
süllyedő hajóban, hanem magának az akcidensnek, a balesetnek.

   A  baleset  mint  olyan  vált  korlátlanná és szükségszerűvé, miközben az
anyag   viszonylagos  és  esetleges  lett.  Ez  a  jelenség  egy  filozófiai
forradalom,  amely  azzal  az  előbb  említett időfallal van összefüggésben,
amelynek, mintegy nekiütköztünk.

      - Személyes vetületben a növekvő sebességek, sűrűsödő hatások sokasága
        feldolgozhatatlan     élménytömeggel,     az     agyi    "kapacitás"
        elégtelenségével, az emlékezet fáradásával jár.

   - Az  emlékezet  tartalma  a  felejtés  sebességének  függvénye.  Ami azt
jelenti,  hogy  információtároló képességünk az információk elsajátításának,
illetve  elfelejtésének  sebességével van összefüggésben. Egy sajátos ritmus
áll  fenn  az  elsajátítás  és  a felejtés között. Az új technikai eljárások
azonban  annyira  felgyorsították  az információáramlást, hogy a memorizálás
ideje egyre rövidebb lesz.

   Ha  azt  kérdezném  most  öntől,  hogy  mi  volt  a  két  nappal ezelőtti
tévéhíradó  programja,  képtelen lenne megmondani. Ha viszont azt kérdezném,
hogyan  kezdődik  Kubrick  Doctor  Strangelove-ja, vagy mondjuk az Elfújta a
szél, azt biztosan meg tudná mondani.

   Láthatjuk tehát, hogy az információáramlás felgyorsulásával párhuzamosan,
mintegy  arra válaszolva, a felejtés folyamata is felgyorsul. Ezt nevezem én
a  felejtés  iparosításának.  A  múltban  az  írásnak,  az  olvasásnak  és a
beszédművészetnek  köszönhetően  létezett egy ága a kézművességnek, amely az
emlékezettel foglalkozott: a levéltár.

   A levéltár az emlékezet kézműipara. Az azonnali információszolgáltatás és
az  előbb  említett  rendszerek  hatására azonban létrejött a felejtés ipari
változata.  Ez  azt  jelenti,  hogy  egyre kevésbé emlékezünk a dolgokra. Az
emlékezethez  vezető  út  egyre  kevésbé  járható,  így  az  ember elveszíti
múltját.  Egyfajta  örök  jelenben él. A valós idő, ez a "világidő", amely a
helyi  idők  helyébe  lép, fémjelzi a jelenidő előretörését a jövő és a múlt
rovására.

   Az  örök  jelenidőbe  érkeztünk.  És  az örök jelenidő éppen az emlékezet
ellentéte.

   Ez azt jelenti, hogy az ember feltalált egy olyan sebességet, amely jóval
meghaladja    saját   információfelfogó,   tehát   döntéshozó   képességének
sebességét.  És  ami  számomra  teljességgel  elfogadhatatlan,  az  az, hogy
kizárólag   mint   fejlődést   értékeljük   ezt   a  jelenséget.  Ha  ezt  a
sebességnövekedést egyértelműen a haladás jelének tekintjük, az csupán azért
van így, mert még nem ismertük fel a sebesség politikai jelentőségét, mert a
sebességre  nézve nem rendelkezünk gazdaságpolitikával. Márpedig az embert a
sebesség  fogalmán  kívül  helyezni  annyi,  mint  ember nélküli történelmet
teremteni.  Embertelen  történelmet, ahogy Lyotard barátom nevezné. Tehát ez
aberráció. Nincsen emberen túli haladás. Az ember a világ végpontja.

   "Homo est closura mirabilium Dei" - mondja Hildegard von Bingen. Az ember
Isten végső csodája. Nem létezik javított változata, nincsen bionikus ember,
nincs  emberfeletti  ember. Vegyük az evolúció fogalmát: maga a kifejezés is
az  embertől származik. Az élőlények evolúciójának kivetítése a gépekre, nem
más  mint  aberráció. Ez nem technikai fejlődés, ez visszalépés, a filozófia
végzetes visszafejlődése.

      - Ennek  a  fejlődésnek  legfőbb  előmozditója  a hadiipar, ahonnan  a
        legtöbb  technikai  újítás,  találmány származik - a televíziótól az
        Internetig.

   - A hadiipar számára a sebesség mindig meghatározó tényező volt. Soha nem
érthetjük  meg  a  múltbéli  csaták  történetét  a lovasság, azaz a sebesség
figyelembevétele  nélkül.  Az  egész  történelem  a  ló kérdése köré épül. A
hadiipar  mindig  is  felhasználta  a közlekedési eszközök, a lövedékek és a
hírek  sebességét.  Például az ókorban, a legfejlettebbnek számító fegyverek
először  a  védekezést szolgáló fegyverek, tehát a városfalak vagy a katonák
pajzsa.  Mindvégig  a  fegyver  és  a  páncélzat  párharcáról  van  szó.  És
eredetileg a páncélzat az erősebb, nem a fegyver, mivel csak a kalapácsot és
a  kardot  ismerik,  és  ezekkel nem jutnak messzire. Sőt, még a nyíllal sem
igazán,  azt  kell hogy mondjam. Kezdetben tehát nyilvánvaló, hogy a védelmi
fegyverek  csinálják  a  történelmet;  fel  is épülnek a városfalak, amelyek
képesek  ellenállni  a  lovasságnak,  de  nem  lesznek  képesek ellenállni a
tüzérségnek. Így amikor feltalálják az első gépet - ne felejtsük el, hogy az
első gép az ágyú volt, ez az első robbanómotor -, tehát amikor feltalálják a
tüzérséget,   a  védelmi  fegyverek  hatékonysága  viszonylagossá  válik.  A
városfalakat  egyébként  le  is  bontják.  Ez  azt  jelenti,  hogy a védelmi
fegyverek  uralmát  a  pusztítófegyverek uralma követi, a tüzérségtől kezdve
egészen az atombombáig.

   Egészen   Hirosimáig.   Ugyanakkor  a  népek  közötti  hatalmi  viszonyok
megtartása  érdekében  nukleáris  hordozókat,  rakétákat  fejlesztettek  ki,
amelyek  egyre  jelentősebb  sebességhatárokat  értek  el:  40  ezer km/órás
kilökési  sebesség egy föld-föld rakétánál, és így tovább. Nem is érthetnénk
meg  az  elrettentés politikáját, vagyis a pusztítófegyverek bukását ennek a
minden  eddiginél  gyorsabb  járműnek  a  feltalálása  nélkül, amely képes a
Földet   elhagyni,  önállósulni.  A  Hold  meghódítása  is  köztudomásúan  a
rakétakísérleteknek  köszönhető. Az elrettentés politikája tehát a fegyverek
újfajta  rendszerét eredményezte. Először is a hiperszonikus járműveket - 28
ezer  km/órás sebesség: ezt már nevezhetjük hiperszonikus járműnek. Valamint
a   kommunikációs  fegyvereket:  a  műholdakat  és  természetesen  az  olyan
rendszereket,  mint  az  Arpanet, vagyis olyan világméretű telekommunikációs
rendszereket,  amelyek  képesek  védelmet  biztosítani  egy nukleáris háború
hatásaival  szemben.  Hát  így született az Internet, eredeti nevén Arpanet.
Vagyis  ez  azt  jelenti,  hogy  a  Pentagon  és  a fent említett rendszerek
függvénye.

   Tehát   a   három   fegyver:   védelem,  pusztítás,  kommunikáció.  Ma  a
kommunikációs   fegyverek   korszakát   éljük.  Ezt  nevezik  az  amerikaiak
infoszférának. Számukra a háború már nem is annyira a geoszférában, vagyis a
földgolyó  területén,  a  földrajz  kereteiben  játszódik,  mint  inkább  az
infoszférában, azaz az információ, az azonnali információ, a fénysebességgel
terjedő  információ szintjén. És ennek megfelelően az Egyesült Államokban ma
minden,   a   hadügyek  fejlesztésével  kapcsolatos  munka  a  szóban  forgó
információs  háború  megszervezésére  irányul, amely háborút már teljesen új
technológiák  segítségével  lehetne  kirobbantani,  a  cyber-térre,  azaz  a
kibernetikus  térre  építve,  amelyről  az  Internettel kapcsolatban lépten-
nyomon hallhatunk.

      - Ez  a  virtuális,  elektronikus tér egyre inkább előtérbe  kerül, és
        átalakítja a valóságérzékelést.

   - Azt  mondhatnám,  hogy  egyfajta  másodlagos  valóság   megteremtésének
vagyunk  tanúi.  Társadalmunk  mindeddig  az  aktuális  térben,  az aktuális
valóság  létező  terében  élt,  leszámítva  persze  az  álmok és álmodozások
virtuális   világát.  Vagyis  az  anyagi  létezők  világában  éltünk.  Olyan
világban,  ahol  távolságok,  mélységek,  kiterjedések  és  színek vannak. A
virtuális  valósággal  viszont egy párhuzamos valóságot kezdtünk létrehozni.
Mintha  -  és  ez már a 21. századra vonatkozik - egy "sztereóvalóság" lépne
életbe.  A  sztereofónia  a  tökéletes  hangzás.  A  magas  és a mély hangok
kettéválasztásáról van szó az auditív élmény megteremtése érdekében, illetve
a vizuális élmény érdekében, a sztereoszkópiánál.

   A  sztereoszkópia  alkalmazása viszont napjainkban már a valóság határait
kezdi  súrolni.  A  valóság új értelmezést nyer azáltal, hogy megjelenik egy
virtuális  tér és mintegy ráépül a valóságos térre. Úgy gondolom, hogy ezzel
a  jelenséggel magának a valóságnak a kettéhasadásához érkeztünk, és ezzel a
ténnyel  ezentúl  számolni kell. A cyber-teret bizonyos szempontból talán az
utolsó  gyarmat-birodalomnak  is  tekinthetjük.  Mert  mit  is  teremtünk az
Internettel,   vagy  a  cyber-térrel?  Egy  új  terjeszkedési  területet.  A
gazdasági   hatalom,  a  politikai  hatalom,  a  katonai  hatalom  mind-mind
kiterjednek  már  az egész világra. Az egész világot a levegőbe repíthetjük,
amikor  csak akarjuk; szétrombolhatjuk, amikor csak akarjuk: az atommal vagy
akár egy tőzsdekrach-hal, stb., stb. Terjeszkedési területre viszont szükség
van. És mivel nincsenek más világok - hiába hódítottuk meg a Holdat, csak az
űrt  találtuk,  nincs  más  lakható  bolygó  -  mi mást tehetnénk, mint hogy
kitalálunk egy virtuális gyarmatot. Megteremtjük ezt a virtuális teret, hogy
legyen  hol  továbbjátszani  a  játékot,  a nagyhatalmak játékát, amelyben a
főszerepet  ezidáig  a  különböző  birodalmak  -  a  francia  illetve  angol
gyarmatbirodalmak, vagy akár a szovjet birodalom - kapták. Úgy vélem, hogy a
huszadik  század  egyrészt felszabadította a valóságos gyarmatokat, másrészt
azonban   megteremtette   a   legutolsó   gyarmatbirodalmat,   a   virtuális
gyarmatbirodalmat.  Ezt  igen  jelentős eseménynek kell tekinteni. És az sem
véletlen,  hogy a folyamat középpontjában az amerikaiak állnak. Ne felejtsük
el, hogy Amerika az egyetlen gyarmat, amit nem szabadítottak fel. Így csakis
önnön  mását alkothatja újra. Ezzel nem az amerikaiak ellen akarok beszélni,
csak  megállapítok egy tényt. Minden gyarmatot felszámoltak, hivatalosan is,
kivéve egyet: az Amerikai Egyesült Államokat.

   Ez  pedig  csakis  saját  hasonmását  tudja létrehozni. És a cyber-térrel
létre is hozza az utolsó gyarmatot, a virtuális gyarmatot. Az Internet pedig
csupán  a  bevezető  termék,  az  elindulás.  Ez  csak a kezdet. Mert mit is
csináltunk    eddig,    miután   meghódítottuk,   mondjuk   Afrikát.   Csupa
szemfényvesztő   holmit,   üveggyöngyöket,   esernyőket   adtunk   a   néger
királyoknak,  miközben elvettük tőlük csodálatos primitiv művészetüket. Amit
cserébe  adtunk csupán szemfényvesztés. És azt kérdezem magamtól, hogy vajon
ezek   a   ma   felajánlott  új  elektronikus  technológiák  nem  ugyanilyen
szemfényvesztő  eszközök-e, amelyek valós célja, hogy segítségükkel elvegyék
tőlünk  kultúránkat  és  gyökereinket, ahogy mi is elvettük a harmadik világ
népeitől  kultúrájukat  és  gyökereiket,  mielőtt  a  halál  és a betegségek
martalékául hagytuk volna őket.

   Úgy   gondolom,  hogy  a  világot  fenyegető  veszély  nem  más,  mint  a
gyarmatokat  fenyegető  veszély  - a kiapadás, mégpedig nem csak a készletek
kiapadása, a levegő, a víz, a természeti kincsek kimerülése, hanem az emberi
lények  kimerülése  is. És ebben az esetben nem lesznek kivételezettek, vagy
csak  nagyon  kevesen,  a  világ  urai,  néhány  holding,  mint  a Murdock-,
Maxwell-, Bill Gates-, Time Warner- vagy Berlusconi-félék.

      - Ugyanakkor  a  hálózat  hívei ettől a "forradalmi" technológiától  a
        modernitás  szinte  mindahány  vágyának  valóra  váltását remélik, a
        korlátlan  kapcsolatot,  a bárhol való, egyidejű jelenlétet, totális
        demokráciát stb.

   - A  távjelenlét  hihetetlen  forradalmat  jelent. A szellem, a  kísértet
megjelenését.  Egy távolságban ható lény megjelenését. Ez alapjaiban rengeti
meg  a  filozófiát.  A  jelenlét  kérdése  az alany és a tárgy kérdéskörének
alapvető része. A távjelenlét problémája viszont az átjutásra, a feedbackre,
az  interakcióra,  az  adás  azonnaliságára  helyezi  a  hangsúlyt  az adott
cselekvés  esetében  -  azaz  nem  csak  egy  kép  vagy  egy hang, hanem egy
cselekvés  átviteléről, távcselekvésről van már szó. Távnézés, távhallgatás,
távcselekvés. A Föld méretei a semmivel válnak egyenlővé az információátadás
módszereinek  felgyorsulása,  valamint  a hiperszonikus közlekedési eszközök
gyorsasága miatt. 8 ezer km/óra - ezt veszik célba ma az amerikai kutatások.
Márpedig  azzal,  hogy a Föld semmivé válik, maga az ember válik semmivé. Mi
más lenne akkor ez, mint egy minden eddiginél hatalmasabb baleset kiváltója,
minden  katasztrófák  katasztrófája;  egy  totális  baleset, amely az anyagi
valóság helyébe lép majd.

   Földünk   túlságosan   kicsi  és  lakhatatlan  lesz,  éppen  mert  minden
pillanatban  körüljárható. Nem csak anyagi mivoltában lesz sérült ez a Föld,
a  környezetszennyezés  miatt,  hanem  olyan bolygóvá válik, ahonnan maga az
ember  van  kirekesztve.  Úgy vélem, hogy olyan baleset születésének vagyunk
tanúi,  amelyhez  hasonlót ember eddig még nem látott; olyan katasztrófának,
amely  minden  filozófia  végpontja  kell,  hogy  legyen. A környezetvédelem
kérdése  mögött  ott látjuk a filozófia jövőjének a kérdését is. De nem elég
csupán  a  zöldek  által képviselt, vagy a vizek szennyeződésével foglalkozó
környezetvédelmet  tekinteni  -  ez egy sokkal súlyosabb probléma: a létezés
problémája.

   A  távjelenlét  olyan  jelenség,  amelyhez  hasonlót kizárólag a vallásos
gondolkodásnál  találunk:  a  szellemekben  illetve  az  angyalokban.  Ezzel
magyarázható  az  angyal-kép visszatérése napjainkban még a materialistáknál
is. Én nem vagyok materialista - keresztény vagyok. Így kénytelen vagyok azt
gondolni,   hogy  az  angyal  kérdéskör  megjelenése  a  materialistáknál  a
technikai lény tényleges számbavételének megkerülésére szolgál.

      - Ez a kibernetikus "angyal" azonban materializálódni is képes,  sőt a
        cybersex technológiája révén nemi jegyeket is ölthet.

   - A  legjelentősebb virtuális jelenség egy eszköz: a virtuális kapu.  Egy
kalitkát   kell   elképzelnünk,  amelyben  megjelenik  előttünk  házigazdánk
szellemképe;  a  kalitkába  belépve  pedig  mi  jelenünk  meg az ő virtuális
kapujában,  New  Yorkban,  vagy akár Párizsban, a távolságok nem számítanak.
Vagyis   jelenlétem   többé   már   nem   hús-vér  lényemet  jelenti,  hanem
elektrofizikai   megjelenésemet,   hogy  ne  kelljen  a  metafizikai  jelzőt
használnom.  Ugyanakkor  ez  egy teljesértékű jelenlét. Egy adatkosztüm, egy
képernyősisak  és  egy  pár  adatkesztyű  segítségével  láthatom a virtuális
kapumban  megjelenő látogatót, hallhatom a hangját, kezet foghatok vele, még
érezhetem  is  a testét. Sőt - és pillanatnyilag ezzel kapcsolatban folyik a
legtöbb  kutatás  - akár még a távszeretkezés is lehetővé válik. Ez a cyber-
szexualitás.

   Ez  nem  tréfa,  inkább filozófiai dráma. Ez a virtualitás. Semmi köze az
álom   vagy   a   freudizmus  problémaköréhez,  inkább  azt  mondanám,  hogy
félelmetesen   fizikai   természetű.   Úgy   gondolom,  hogy  egy  technofil
aberrációval  van  dolgunk,  amely  a  perverziók  sorában  a zoofília mellé
zárkózik  fel.  A  szeretkezést  mint  a valóság legmagasabb fokát tekintem,
mivel  két  test  egymásba  hatolásáról van szó. Egy lény valós jelenlétének
legmagasabb foka egy másik lény számára nem más, mint a szeretkezés.

   Ebben    megegyezhetünk.   Mindezt   anyagi   értelemben   gondolom.   Az
állatvilággal   kapcsolatban   már  ezt  megelőzően  ismertünk  egy  sajátos
perverziót:  az  állatokkal  való a párosodás lehetőségét, a zoofíliát. Most
azonban  egy  újfajta  perverziót találtunk fel, vagyis már nem zoofíliáról,
hanem  technofíliáról  kell  beszélnünk:  egy géppel szeretkezünk. Egy olyan
lénnyel,  aki  nincs  is itt. Egy szellemképpel. Ez a Villier de L'Isle-Adam
által jövendölt Éva. A nagy mítosz. Nem is gyönyörről van már szó itt, hanem
magáról   az  utódnemzésről,  vagyis  az  emberiség  jövőjéről.  Ne  hagyjuk
figyelmen  kívül,  hogy  a  gyönyör mögött, amelyet egy lénynek egy másikban
való  fizikai  jelenléte  jelent,  alapvetően  az  emberiség fennmaradásának
biztosítása  áll. És pont ez az, amit az új, virtuális valóság, a cyberszex,
a   távszexualitás   megkérdőjelez.  Ezzel  megint  egy  totális  balesethez
érkeztünk: a technikai eszköz az emberi faj fennmaradását veszélyezteti.

   Mindössze     annyi     kell,     hogy     a    gép    teljesítőképessége
összehasonlíthatatlanul  nagyobb  legyen  mint  egy nőé, illetve egy férfié.
Ezen  dolgoznak  most Japánban, a gésák országában, talán nem véletlen, hogy
pont ott.

      - Milyen szándékok viszik ebbe az irányba a fejlődést?

   - Csak a technika hatalomvágya van mögötte. A tudomány maga is végletessé
vált. Végletes sportokról szoktunk beszélni. Mit takar ez a kifejezés? Olyan
sportokat,  ahol  az ember az életét teszi kockára az eredmény kedvéért. Mit
jelent  ez?  Azt,  hogy  a  tudomány  napjainkban  -  azért,  hogy tökéletes
eredményt  érjen el - megkockáztatja még a tudomány mint tudás halálát is. A
tudomány  mint  őrület áll előttünk, ez a végletes tudomány. A tudomány mint
tudás   öngyilkossága.   Azt   hiszem,   a   második  világháború  során  az
atombombával,  a  fajirtással elég közel kerültünk ehhez. Nem foghatjuk fel,
amit  Mengele  tett,  nem foghatjuk fel a táborokat anélkül, hogy figyelembe
vennénk   a   tudomány  teljes  hatalmának  a  pusztítás  szolgálatába  való
állítását.

   A  hatalomvágy nem feltétlenül egy konkrét személy alakjában ölt testet -
újra kellene olvasnunk Nietzschét. A hatalomvágy benne foglaltatik az emberi
alkotásban. Mindennek, amit ember alkotott, hatalmában áll a továbbfejlődés.
És  éppen  a  vallások  vagy  a filozófia nyújtotta bölcsességen múlik, hogy
ennek  a  továbbfejlődésnek gátat vessenek. Nincs olyan bölcsesség, amely ne
lenne    egyben    fékezőerő.    Mindenfajta    bölcsesség    fékezőerő.   A
részecskegyorsítóban   nem   találjuk   a  bölcsességet  -  csak  a  hatalom
örjöngését.  Találunk persze embereket is, például a futuristák, a futurista
fasiszták,  akik  már jóval a világháborúk előtt megjósolták a technika mint
gyilkos erő hatalmát. De az igazi hatalomvágy az eredményben van, vagyis: az
eredmény  az  eredményért való, ez a hatalom l'art pour l'art mozgalma. És a
technika-tudomány világméretűvé, sőt világegyetem-méretűvé fejlesztette ezt,
hiszen a Mars felé tartó űrszondával már új bolygók felkutatását tűztük ki.

      - Lehetséges-e egyáltalán más irányú fejlődés? Van-e mód arra, hogy az
        ember hathatósan ellenálljon - személyes és közösségi szinten?

   - Nem érthetjük meg a technikát etikai támpont nélkül.  Az embert, emberi
mivoltának  nagyságát  kizárólag a rossz felől megközelítve foghatjuk fel. A
rossz  elismerésével leszünk képesek felismerni az ember nagyságát, vagyis a
jót.  És  ezzel  most nem valamely vallás felfogására hivatkozom. Ugyanígy a
technika  is  kizárólag  akkor lehet hasznos, ha küzdünk az általa hordozott
rossz  ellen.  Például  a  balesetekkel szemben. Minden műszaki tárgy hordoz
magában  egyfajta  negatív  erőt.  És  minden műszaki fejlődés éppen abból a
harcból  születik,  amit  ez  ellen  a  negatív  erő ellen folytatunk. Ennek
értelmében a jelenlegi helyzet is csak akkor fordulhat jóra a demokrácia, az
alapvető   szabadságjogok  vagy  az  igazságszolgáltatás  szempontjából,  ha
harcolunk az új technikai eljárások negatívumai ellen. Vagyis műkritikusként
kell viselkednünk: egyrészről szeretnünk kell a technikát - szó sincs arról,
hogy  át  kellene  hárítanunk  a  technikára azt a felelősséget, ami minket,
embereket  terhel,  ehelyett  inkább a lehető legnagyobb elővigyázatossággal
kell  megítélnünk, mert ahogy mondani szokás: aki igazán szeret, az büntetni
is tud. Ha szeretek, akkor egyben képes vagyok azt is megmondani, ha valamit
nem  szeretek.  Még  ezen  a téren is rendelkezünk bizonyos szabadsággal. Ám
attól  a perctől kezdve, hogy a technikát mint jótevőnket, mint az emberiség
üdvözülésének   egy   lehetséges   módját   kezdjük   imádni,  attól  kezdve
bálványimádással, a technika istenítésével van dolgunk, ami egyébként már el
is  kezdődött  az  elektromosság  feltalálásával  -  az elektromosságot mint
tündért  képzeltük  el.  Csernobil  előtt.  Ma  pedig  ugyanezt  tesszük  az
Internettel:   Hurrá!   ez   egyszerűen   csodálatos!  Éljen  az  elektromos
demokrácia! - ez őrület.

   A  20.  században  élünk,  a  nagy katasztrófák századában. A 20. század,
Camus  kifejezésével élve, könyörtelen és egészében megbocsájthatatlan. Hogy
miért? Azért, mert mindent megélt: a legnagyobb katasztrófákat: Auschwitzot,
Hirosimát,  Csernobilt. Persze a szememre vethetné, hogy nagyon is különböző
dolgokat  veszek  egy  kalap  alá.  Igen  ám,  de  a  technika szempontjából
összetartoznak, mindegyik mögött ott találjuk a technikát. Nem érthetjük meg
a  világ  kipusztítását,  -  mert  nem  csupán  egyetlen  népről van szó - a
technika,  a  rossz  útra  tért  technika által kínált pusztítóerő megértése
nélkül.  Elég  újraolvasni  a  nürnbergi  pert,  és  rögtön  kitűnik, milyen
mértékben állították a technikát a halál és a Holocaust szolgálatába.

   Jelenleg  is  egy  ilyen helyzet előtt állunk: harcolnunk kell a fejlődés
ellen.  Hogy  ez  ellentmondana  minden  logikának? Épp ellenkezőleg: ha nem
küzdünk  a  fejlődés  ellen  - kollaboránsok vagyunk. Vagyis közreműködünk a
technika  istenné  emelésében,  anélkül  hogy  tanultunk  volna a 20. század
tragikus eseményeiből, pedig lett volna miből.

   Hadd  idézzem  fel  befejezésül Jákob és az angyal jelenetét. Azért térek
erre mindig vissza, mert számomra ez egyike a legszebb képeknek.

   Ismétlem:  én  keresztény  vagyok, s minden keresztény a zsidó-keresztény
kultúrán  nevelkedik.  Vagyis  az  Otestamentumon  és  az Újtestamentumon. A
kettőt  nem  lehet elválasztani, nem is választjuk el egymástól. A Bibliában
pedig a legkülönlegesebb mozzanat az egyistenhit feltalálása. Az egyistenhit
feltalálása  nem más mint az ember istennel folytatott harcának feltalálása.
Nem  az  ellene,  hanem a vele folytatott harcról van szó. Ez egy különleges
kép. Ábrahám, Izsák, Jákob - az egyistenhit három feltalálója. Mózesről most
nem beszélünk, csak erről a háromról. Közülük az utolsó Jákob: hisz Istenben
-   ez   természetes,   hiszen   ő   is,  akárcsak  Ábrahám  ott  van  Isten
megteremtésének  pillanatánál,  ha  nevezhetjük így, még ha ez egy kölcsönös
teremtés  is.  Mégis,  mivel  foglalkozik  egy  teljes éjszakán keresztül? -
Istennel  harcol.  De  ennek  a  harcnak a célja nem a halál, hanem az élet.
Saját  Istene ellen harcol - de miért? - Azért, hogy ember maradhasson, hogy
ne  váljon saját Istene rabszolgájává. És Istennek tetszik ez. Azért szereti
Jákobot, Ábrahámot és Izsákot, mert azok emberek és nem bálványimádók.

   Azért különösen érvényes ez a kép, mert ebben a pillanatban mindannyian a
technika  bálványimádóivá  kezdünk  válni.  Ha  majd  mi is küzdeni fogunk a
technika  ellen,  ugyanúgy  ahogy  Jákob  tette,  attól  a  naptól bennem is
újraéled majd a technikába és a filozófiába vetett hit.

   Csak  azt tudom, hogy ma a legnagyobb szükség arra van, hogy ellenállókká
váljunk.  Ellenállókká  kell  válni.  Ellenállást kell kifejteni - ahogy egy
elektromos  ellenállás is lehetővé teszi az áram továbbhaladását, elektromos
ellenállás  nélkül  viszont  minden  elég,  minden romba dől. Fel kell tehát
építeni az ellenállást a technika-tudomány oldaláról fenyegető megszállással
szemben.  A  technika-tudomány megszáll minket, elfoglalja az egész világot.
És  nekünk  választanunk kell, hogy kollaboránsok leszünk-e vagy ellenállók.
Az ellenállás kidolgozása a jelen helyzetben legalább annyira fontos a világ
számára,  mint  amilyen  fontos  volt  a  második  világháború  alatt Európa
számára.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező