EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS PAUL VIRILIOVAL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
- Ön a sebesség, a háború, a médiumok filozófiai problémáiról írott
munkái révén ismert világszerte, mégis urbanistának nevezi magát.
Mit jelent ez az Ön számára? Egyáltalán minek tekinti tevékenységét?
- Az "urbánus" városi embert jelent. Nem csupán azt, aki felépíti és
megszervezi, hanem azt is, aki kigondolja a várost. A város és a filozófia
fogalmai számomra elválaszthatatlanok egymástól. Ha urbanizmusról beszélünk,
egyúttal a filozófia és a politikai gondolkodás születéséről is beszélünk.
Úgy vélem, hogy a legtökéletesebb politikai forma a városi forma. Vagyis nem
egyszerűen a közlekedés vagy a lakhatóság törvényei alapján szerveződő
lakosságkoncentráció problémájáról van szó. Tehát ha azt mondom: urbánus
vagyok, akkor azért vagyok az, mert a filozófia maga urbanisztikus. A
filozófia nem az erdőben született, nem a mocsárban és nem is a tengerben,
hanem a tereken, a városokban, Akademosz kertjeiben. Az urbanizmusra tehát
elsősorban mint a filozófia eredetére hivatkozom, vagyis az emberek egy
pontban történő összegyűlésére, amelyből aztán megszületik a politika, a
polisz, és természetesen a technikai gondolkodás. Nincsen város technikai
gondolkodás nélkül. A városban jön létre az arzenál, itt születik meg a
"szervezett háború" a testetlen zűrzavar helyén.
- A mai városra mégsem ezek a problémák jellemzőek.
- Napjainkban nem is annyira az urbanizáció, mint a metropolizáció
problémája vetődik fel mint fontos kérdés.
Arról van szó, hogy néhány nagyváros főváros szerepet kezd betölteni,
mégpedig a nemzetfogalom határain túlmutató értelemben. Van néhány nagyváros
a világon - Szingapúr, Milánó, vagy London, New York és így tovább -,
amelyek lassacskán metropoliszi hatalomhoz jutnak, vagyis városvilágokká
válnak. Már nem is földrajzi értelemben, létező térként jelennek meg, ahogy
egy nemzet, hanem az önálló világgá válás horizontján. A telekommunikáció,
az információáramlás technológiáinak köszönhetően létre lehet hozni olyan
városokat, amelyek egy adott pillanatban az egész világra kiterjedő
befolyással rendelkeznek. Ha Franciaországot veszem: körülbelül két olyan
várost találunk, amely még ki tudja vonni magát Párizs vonzásköréből. Ez
elképesztő! Toulouse-ról és Lyonról van szó. De már Lyon is kezd veszíteni
vonzerejéből Párizzsal szemben, a TGV és társai hatására.
A népességkoncentráció felgyorsulása párhuzamosan halad a közlekedés és
az információközvetítés sebességének felgyorsulásával. A sebesség ugyanazt
képviseli a városfejlődésnél, amit a gazdagság a tőkés felhalmozás esetében.
- Mivel jár a sebességnek ez felgyorsulása? Milyen új jelenségek
kísérik ezt a sebességnövekedést?
- A sebesség mindig is a gazdagság rejtett oldala volt. Nem érthetjük meg
a történelmet anélkül, hogy megértenénk milyen mértékben határozta meg a
lovasság, a hajózás, majd később a vasút és végül napjainkban a repülők
sebességének felgyorsulása a tőkét, a gazdaság alakulását. Csakhogy,
elődeinkkel ellentétben, mi már elfelejtettük, hogy nincs gazdagság sebesség
nélkül. A gazdagság bizonyos szempontból magában rejti a sebességet.
Az utóbbi húsz év során minden munkámban arra törekedtem, hogy a
sebességet helyezzem előtérbe a gazdagsággal szemben, és nem azért mert
felsőbbrendűnek tartom, hanem mert ez az, amit leginkább szeretnénk
elrejteni. Nem a pénz az, amit elrejtünk, hanem a sebesség, vagyis az a
képesség, hogy cselekedjünk, hogy interakcióba kerüljünk a többi emberrel, a
legtávolabbi vidékekkel, és így tovább.
Magától értetődik tehát, hogy a sebesség első forradalma a közlekedési
eszközök forradalma, a gőzgép és a vasút feltalálása. Ami által aztán
lehetőség nyílik az ipari városok létrehozására. A 19. században olyan
ellentét lép föl a város és a falu között, amelynek hatására a falu
fokozatosan elnéptelenedik majd. Persze a huszadik században is
megfigyelhetjük a közlekedési eszközök forradalmát, ha a repülőgépeket és a
gyorsvonatokat vesszük, de leginkább az azonnali átvitel forradalma
jellemző. Vagyis: míg a 19. század a vonat, az autó és az első repülőgépek
relatív sebességét használta fel, addig mi az abszolút sebességet, a
végsebességet, a fény vagy az elektromágneses hullámok sebességét állítottuk
munkába. A város-falu szembenállásból így a huszadik században először is
központ-periféria szembenállás alakult ki, mára pedig nomádok és
letelepedettek közötti szembenállás.
De az utóbbiak alatt nem a hagyományos értelemben vett letelepedettek
értendők, hanem azok, akik mindenhol otthon vannak, akik walkmanjeik,
számítógépeik, mobiltelefonjaik segítségével "telekommunikálnak". Másfelől
pedig ott vannak azok, akik sehol sincsenek otthon: a bizonytalan
helyzetűek, a munkanélküliek, azok, akik ingáznak egyik jelentéktelen
állástól a másikig, vagy akik meghalnak az utcán, nevezzük bár őket akár
"travellerek"-nek, akár "homelessek"-nek.
Mit látunk tehát? 19. század: a közlekedési eszközök forradalma, város-
falu szembenállás; 20. század: központ-periféria szembenállás, az
elhagyatott külvárosok tragédiája, nemcsak Franciaországban, máshol is; és
végül a 21. század: nomádok és letelepedettek szembenállása, de olyan
nomádoké, akik közlekednek, akik, hogy úgy mondjam, egyszerre szegények és
gazdagok.
Az, aki egy gyorsvonaton vagy egy hiperszonikus repülőgépen ül - az
letelepedett. Nem nomád. Nem közlekedik, hanem elküldték, feladták, mint egy
csomagot. Semmiben sem hasonlítható Marco Polóhoz, vagy a nomád törzsekhez,
vagy a cigányokhoz és így tovább.
- A közlekedési és kommunikációs technológiák sebességének növekedése
a társadalmak belső rendjét is egyre döntőbb mértékben meghatározza.
- Bizonyos szempontból azt mondhatjuk, hogy a rend, a legvégső rend: a
demokratikus rend, vagyis a sebesség rendje. Sebességosztályok léteznek,
amelyek megfeleltethetők a gazdagság-osztályoknak. Amikor társadalmi
osztályokról beszélünk, valójában a gazdagságra, a felhalmozásra alapuló
osztályokra gondolunk. Elfelejtjük azonban, hogy ez a felhalmozás csak a
sebességen keresztül érhető el. Márpedig a sebesség napjainkra fontosabbá
vált, mint a felhalmozás.
Még ha léteznek is napjainkban különlegesen befolyásos holdingok, ezek
maguk is a tőzsdék közötti automatikus információáramoltatás
felgyorsulásának gyümölcsei; ez az, amit virtuális buboréknak vagy a
globális piac kereskedelmének nevezünk. Tehát az abszolút sebességre épülő
kapitalizálódás tanúi lehetünk. Mi vagyunk az első olyan társadalom, amely
munkába állította az abszolút sebességet.
Az idő falának tövéhez érkeztünk. Elértük a sebesség végső határát: az
elektromágneses hullámok sebességét. Amelynek segítségével nem csupán a Wall
Street-i részvényjegyzést megkönnyítő programok létrehozására, hanem a
fejlett és fejlődő országok közötti interakcióra, "távmunkára",
"távműveletek" végrehajtására is lehetőség nyílik.
- Ám ez a pénzügyi műveletek esetében azzal a következménnyel jár,
hogy egy tőzsdekrach a Föld egész gazdaságának összeomlására
vezethet.
- Azt mondhatjuk, hogy a világpiac kaszinóvá alakult át. Vagyis egy olyan
hellyé, ahol nem is annyira az értékekkel, hanem inkább az anyagtalansággal
játszanak. A pénz régi fogalma egy értékkel bíró anyag, például a nemesfémek
képzetét idézi. Aztán következik a bankjegy, vagyis a három dimenzióról két
dimenzióra térünk át. Majd ebből a bankjegyből egy idő után kialakul a
csekk, a Travellers Cheque, stb. Ma pedig, a monetikus rendszerek világában,
a pénz nem több mint pillanatnyi elektromágneses impulzus, vagyis nem más,
mint sebesség, és informatikai művelet. Tehát a gazdagság szubsztanciája
válik anyagtalanná, és ez a folyamat magának a világnak az anyagtalanná
válását, megfoghatatlanná válását tükrözi.
A világ és a benne lévő értékek, és nem csupán a tőzsdei értékek, hanem
minden érték, megfoghatatlanná válik, anyagtalan lesz. Ez a jelenség
tulajdonképpen balesetszerű: egy balesettel állunk szemben. Hadd idézzek fel
egy mára jóformán teljesen elfelejtett mondatot.
1954-ben Einstein azt mondja, hogy három bomba létezik: az első most
robbant fel - Albert Einstein mondja ezt -, ez az atombomba, a második az
információs bomba lesz - nem informatikáról beszél, a szó akkor még nem
létezik -, a harmadik pedig a demográfiai bomba. Mi tehát az informatikai
bomba robbanásának nemzedéke vagyunk. És azt hiszem, elfogadhatjuk, hogy az
azonnali interakciónak minden esetben, beleértve a tőzsdét is, militáns
felhangja van, és ugyanazt jelenti a társadalom számára, amit a
rádióaktivitás az anyag számára.
Vagyis egy bomlási folyamat: olvadás és hasadás tanúi vagyunk. Az eltérés
csak annyi, hogy ami Hirosimában vagy Csernobilban egy atommag fúziójával
vagy hasadásával történik, az a társadalomban egy tőzsdei válságon keresztül
jön létre, vagy a virtuális gazdaságban, a pénzügyi rendszerekben, stb.
lejátszódó folyamatok nyomán.
Olyan jelenséggel találjuk szembe magunkat, amely minden tekintetben a
rádióaktivitáshoz hasonlítható, amely nem más, mint minden jelentés, minden
egység szétrobbanása. Ezt neveztem én "totális balesetnek". A múltban
akárhányszor feltaláltunk egy technikai újítást, a vonatot, a hajót, a
repülőt vagy bármi mást, feltaláltunk egyben egy újfajta balesetet, egy
akcidenst, amely az adott szubsztanciát: a vonatot, a hajót, az
elektromosságot, az áramütést, a tengerjárókat, a hajótörést, stb.
jellemezte. De ezek "helyi" balesetek voltak, egy adott helyszínhez
köthetők. Azonban a telekommunikációval, és az ezt jellemző azonnalisággal
és közvetlenséggel, a totális baleset lehetőségét találtuk fel. És ez igen
fontos tény, mivel filozófiai téren hoz alapvető változást. A "helyi"
katasztrófáknál az anyag jelenlétére egyértelműen szükség van, maga a
baleset pedig esetleges és az anyaghoz való viszonyában jelenik meg. Azért
fulladunk vízbe, mert a hajó elsüllyed. A totális balesetnél viszont már nem
egy anyagnak, nem valamely szubsztanciának vagyunk részei, mint például egy
süllyedő hajóban, hanem magának az akcidensnek, a balesetnek.
A baleset mint olyan vált korlátlanná és szükségszerűvé, miközben az
anyag viszonylagos és esetleges lett. Ez a jelenség egy filozófiai
forradalom, amely azzal az előbb említett időfallal van összefüggésben,
amelynek, mintegy nekiütköztünk.
- Személyes vetületben a növekvő sebességek, sűrűsödő hatások sokasága
feldolgozhatatlan élménytömeggel, az agyi "kapacitás"
elégtelenségével, az emlékezet fáradásával jár.
- Az emlékezet tartalma a felejtés sebességének függvénye. Ami azt
jelenti, hogy információtároló képességünk az információk elsajátításának,
illetve elfelejtésének sebességével van összefüggésben. Egy sajátos ritmus
áll fenn az elsajátítás és a felejtés között. Az új technikai eljárások
azonban annyira felgyorsították az információáramlást, hogy a memorizálás
ideje egyre rövidebb lesz.
Ha azt kérdezném most öntől, hogy mi volt a két nappal ezelőtti
tévéhíradó programja, képtelen lenne megmondani. Ha viszont azt kérdezném,
hogyan kezdődik Kubrick Doctor Strangelove-ja, vagy mondjuk az Elfújta a
szél, azt biztosan meg tudná mondani.
Láthatjuk tehát, hogy az információáramlás felgyorsulásával párhuzamosan,
mintegy arra válaszolva, a felejtés folyamata is felgyorsul. Ezt nevezem én
a felejtés iparosításának. A múltban az írásnak, az olvasásnak és a
beszédművészetnek köszönhetően létezett egy ága a kézművességnek, amely az
emlékezettel foglalkozott: a levéltár.
A levéltár az emlékezet kézműipara. Az azonnali információszolgáltatás és
az előbb említett rendszerek hatására azonban létrejött a felejtés ipari
változata. Ez azt jelenti, hogy egyre kevésbé emlékezünk a dolgokra. Az
emlékezethez vezető út egyre kevésbé járható, így az ember elveszíti
múltját. Egyfajta örök jelenben él. A valós idő, ez a "világidő", amely a
helyi idők helyébe lép, fémjelzi a jelenidő előretörését a jövő és a múlt
rovására.
Az örök jelenidőbe érkeztünk. És az örök jelenidő éppen az emlékezet
ellentéte.
Ez azt jelenti, hogy az ember feltalált egy olyan sebességet, amely jóval
meghaladja saját információfelfogó, tehát döntéshozó képességének
sebességét. És ami számomra teljességgel elfogadhatatlan, az az, hogy
kizárólag mint fejlődést értékeljük ezt a jelenséget. Ha ezt a
sebességnövekedést egyértelműen a haladás jelének tekintjük, az csupán azért
van így, mert még nem ismertük fel a sebesség politikai jelentőségét, mert a
sebességre nézve nem rendelkezünk gazdaságpolitikával. Márpedig az embert a
sebesség fogalmán kívül helyezni annyi, mint ember nélküli történelmet
teremteni. Embertelen történelmet, ahogy Lyotard barátom nevezné. Tehát ez
aberráció. Nincsen emberen túli haladás. Az ember a világ végpontja.
"Homo est closura mirabilium Dei" - mondja Hildegard von Bingen. Az ember
Isten végső csodája. Nem létezik javított változata, nincsen bionikus ember,
nincs emberfeletti ember. Vegyük az evolúció fogalmát: maga a kifejezés is
az embertől származik. Az élőlények evolúciójának kivetítése a gépekre, nem
más mint aberráció. Ez nem technikai fejlődés, ez visszalépés, a filozófia
végzetes visszafejlődése.
- Ennek a fejlődésnek legfőbb előmozditója a hadiipar, ahonnan a
legtöbb technikai újítás, találmány származik - a televíziótól az
Internetig.
- A hadiipar számára a sebesség mindig meghatározó tényező volt. Soha nem
érthetjük meg a múltbéli csaták történetét a lovasság, azaz a sebesség
figyelembevétele nélkül. Az egész történelem a ló kérdése köré épül. A
hadiipar mindig is felhasználta a közlekedési eszközök, a lövedékek és a
hírek sebességét. Például az ókorban, a legfejlettebbnek számító fegyverek
először a védekezést szolgáló fegyverek, tehát a városfalak vagy a katonák
pajzsa. Mindvégig a fegyver és a páncélzat párharcáról van szó. És
eredetileg a páncélzat az erősebb, nem a fegyver, mivel csak a kalapácsot és
a kardot ismerik, és ezekkel nem jutnak messzire. Sőt, még a nyíllal sem
igazán, azt kell hogy mondjam. Kezdetben tehát nyilvánvaló, hogy a védelmi
fegyverek csinálják a történelmet; fel is épülnek a városfalak, amelyek
képesek ellenállni a lovasságnak, de nem lesznek képesek ellenállni a
tüzérségnek. Így amikor feltalálják az első gépet - ne felejtsük el, hogy az
első gép az ágyú volt, ez az első robbanómotor -, tehát amikor feltalálják a
tüzérséget, a védelmi fegyverek hatékonysága viszonylagossá válik. A
városfalakat egyébként le is bontják. Ez azt jelenti, hogy a védelmi
fegyverek uralmát a pusztítófegyverek uralma követi, a tüzérségtől kezdve
egészen az atombombáig.
Egészen Hirosimáig. Ugyanakkor a népek közötti hatalmi viszonyok
megtartása érdekében nukleáris hordozókat, rakétákat fejlesztettek ki,
amelyek egyre jelentősebb sebességhatárokat értek el: 40 ezer km/órás
kilökési sebesség egy föld-föld rakétánál, és így tovább. Nem is érthetnénk
meg az elrettentés politikáját, vagyis a pusztítófegyverek bukását ennek a
minden eddiginél gyorsabb járműnek a feltalálása nélkül, amely képes a
Földet elhagyni, önállósulni. A Hold meghódítása is köztudomásúan a
rakétakísérleteknek köszönhető. Az elrettentés politikája tehát a fegyverek
újfajta rendszerét eredményezte. Először is a hiperszonikus járműveket - 28
ezer km/órás sebesség: ezt már nevezhetjük hiperszonikus járműnek. Valamint
a kommunikációs fegyvereket: a műholdakat és természetesen az olyan
rendszereket, mint az Arpanet, vagyis olyan világméretű telekommunikációs
rendszereket, amelyek képesek védelmet biztosítani egy nukleáris háború
hatásaival szemben. Hát így született az Internet, eredeti nevén Arpanet.
Vagyis ez azt jelenti, hogy a Pentagon és a fent említett rendszerek
függvénye.
Tehát a három fegyver: védelem, pusztítás, kommunikáció. Ma a
kommunikációs fegyverek korszakát éljük. Ezt nevezik az amerikaiak
infoszférának. Számukra a háború már nem is annyira a geoszférában, vagyis a
földgolyó területén, a földrajz kereteiben játszódik, mint inkább az
infoszférában, azaz az információ, az azonnali információ, a fénysebességgel
terjedő információ szintjén. És ennek megfelelően az Egyesült Államokban ma
minden, a hadügyek fejlesztésével kapcsolatos munka a szóban forgó
információs háború megszervezésére irányul, amely háborút már teljesen új
technológiák segítségével lehetne kirobbantani, a cyber-térre, azaz a
kibernetikus térre építve, amelyről az Internettel kapcsolatban lépten-
nyomon hallhatunk.
- Ez a virtuális, elektronikus tér egyre inkább előtérbe kerül, és
átalakítja a valóságérzékelést.
- Azt mondhatnám, hogy egyfajta másodlagos valóság megteremtésének
vagyunk tanúi. Társadalmunk mindeddig az aktuális térben, az aktuális
valóság létező terében élt, leszámítva persze az álmok és álmodozások
virtuális világát. Vagyis az anyagi létezők világában éltünk. Olyan
világban, ahol távolságok, mélységek, kiterjedések és színek vannak. A
virtuális valósággal viszont egy párhuzamos valóságot kezdtünk létrehozni.
Mintha - és ez már a 21. századra vonatkozik - egy "sztereóvalóság" lépne
életbe. A sztereofónia a tökéletes hangzás. A magas és a mély hangok
kettéválasztásáról van szó az auditív élmény megteremtése érdekében, illetve
a vizuális élmény érdekében, a sztereoszkópiánál.
A sztereoszkópia alkalmazása viszont napjainkban már a valóság határait
kezdi súrolni. A valóság új értelmezést nyer azáltal, hogy megjelenik egy
virtuális tér és mintegy ráépül a valóságos térre. Úgy gondolom, hogy ezzel
a jelenséggel magának a valóságnak a kettéhasadásához érkeztünk, és ezzel a
ténnyel ezentúl számolni kell. A cyber-teret bizonyos szempontból talán az
utolsó gyarmat-birodalomnak is tekinthetjük. Mert mit is teremtünk az
Internettel, vagy a cyber-térrel? Egy új terjeszkedési területet. A
gazdasági hatalom, a politikai hatalom, a katonai hatalom mind-mind
kiterjednek már az egész világra. Az egész világot a levegőbe repíthetjük,
amikor csak akarjuk; szétrombolhatjuk, amikor csak akarjuk: az atommal vagy
akár egy tőzsdekrach-hal, stb., stb. Terjeszkedési területre viszont szükség
van. És mivel nincsenek más világok - hiába hódítottuk meg a Holdat, csak az
űrt találtuk, nincs más lakható bolygó - mi mást tehetnénk, mint hogy
kitalálunk egy virtuális gyarmatot. Megteremtjük ezt a virtuális teret, hogy
legyen hol továbbjátszani a játékot, a nagyhatalmak játékát, amelyben a
főszerepet ezidáig a különböző birodalmak - a francia illetve angol
gyarmatbirodalmak, vagy akár a szovjet birodalom - kapták. Úgy vélem, hogy a
huszadik század egyrészt felszabadította a valóságos gyarmatokat, másrészt
azonban megteremtette a legutolsó gyarmatbirodalmat, a virtuális
gyarmatbirodalmat. Ezt igen jelentős eseménynek kell tekinteni. És az sem
véletlen, hogy a folyamat középpontjában az amerikaiak állnak. Ne felejtsük
el, hogy Amerika az egyetlen gyarmat, amit nem szabadítottak fel. Így csakis
önnön mását alkothatja újra. Ezzel nem az amerikaiak ellen akarok beszélni,
csak megállapítok egy tényt. Minden gyarmatot felszámoltak, hivatalosan is,
kivéve egyet: az Amerikai Egyesült Államokat.
Ez pedig csakis saját hasonmását tudja létrehozni. És a cyber-térrel
létre is hozza az utolsó gyarmatot, a virtuális gyarmatot. Az Internet pedig
csupán a bevezető termék, az elindulás. Ez csak a kezdet. Mert mit is
csináltunk eddig, miután meghódítottuk, mondjuk Afrikát. Csupa
szemfényvesztő holmit, üveggyöngyöket, esernyőket adtunk a néger
királyoknak, miközben elvettük tőlük csodálatos primitiv művészetüket. Amit
cserébe adtunk csupán szemfényvesztés. És azt kérdezem magamtól, hogy vajon
ezek a ma felajánlott új elektronikus technológiák nem ugyanilyen
szemfényvesztő eszközök-e, amelyek valós célja, hogy segítségükkel elvegyék
tőlünk kultúránkat és gyökereinket, ahogy mi is elvettük a harmadik világ
népeitől kultúrájukat és gyökereiket, mielőtt a halál és a betegségek
martalékául hagytuk volna őket.
Úgy gondolom, hogy a világot fenyegető veszély nem más, mint a
gyarmatokat fenyegető veszély - a kiapadás, mégpedig nem csak a készletek
kiapadása, a levegő, a víz, a természeti kincsek kimerülése, hanem az emberi
lények kimerülése is. És ebben az esetben nem lesznek kivételezettek, vagy
csak nagyon kevesen, a világ urai, néhány holding, mint a Murdock-,
Maxwell-, Bill Gates-, Time Warner- vagy Berlusconi-félék.
- Ugyanakkor a hálózat hívei ettől a "forradalmi" technológiától a
modernitás szinte mindahány vágyának valóra váltását remélik, a
korlátlan kapcsolatot, a bárhol való, egyidejű jelenlétet, totális
demokráciát stb.
- A távjelenlét hihetetlen forradalmat jelent. A szellem, a kísértet
megjelenését. Egy távolságban ható lény megjelenését. Ez alapjaiban rengeti
meg a filozófiát. A jelenlét kérdése az alany és a tárgy kérdéskörének
alapvető része. A távjelenlét problémája viszont az átjutásra, a feedbackre,
az interakcióra, az adás azonnaliságára helyezi a hangsúlyt az adott
cselekvés esetében - azaz nem csak egy kép vagy egy hang, hanem egy
cselekvés átviteléről, távcselekvésről van már szó. Távnézés, távhallgatás,
távcselekvés. A Föld méretei a semmivel válnak egyenlővé az információátadás
módszereinek felgyorsulása, valamint a hiperszonikus közlekedési eszközök
gyorsasága miatt. 8 ezer km/óra - ezt veszik célba ma az amerikai kutatások.
Márpedig azzal, hogy a Föld semmivé válik, maga az ember válik semmivé. Mi
más lenne akkor ez, mint egy minden eddiginél hatalmasabb baleset kiváltója,
minden katasztrófák katasztrófája; egy totális baleset, amely az anyagi
valóság helyébe lép majd.
Földünk túlságosan kicsi és lakhatatlan lesz, éppen mert minden
pillanatban körüljárható. Nem csak anyagi mivoltában lesz sérült ez a Föld,
a környezetszennyezés miatt, hanem olyan bolygóvá válik, ahonnan maga az
ember van kirekesztve. Úgy vélem, hogy olyan baleset születésének vagyunk
tanúi, amelyhez hasonlót ember eddig még nem látott; olyan katasztrófának,
amely minden filozófia végpontja kell, hogy legyen. A környezetvédelem
kérdése mögött ott látjuk a filozófia jövőjének a kérdését is. De nem elég
csupán a zöldek által képviselt, vagy a vizek szennyeződésével foglalkozó
környezetvédelmet tekinteni - ez egy sokkal súlyosabb probléma: a létezés
problémája.
A távjelenlét olyan jelenség, amelyhez hasonlót kizárólag a vallásos
gondolkodásnál találunk: a szellemekben illetve az angyalokban. Ezzel
magyarázható az angyal-kép visszatérése napjainkban még a materialistáknál
is. Én nem vagyok materialista - keresztény vagyok. Így kénytelen vagyok azt
gondolni, hogy az angyal kérdéskör megjelenése a materialistáknál a
technikai lény tényleges számbavételének megkerülésére szolgál.
- Ez a kibernetikus "angyal" azonban materializálódni is képes, sőt a
cybersex technológiája révén nemi jegyeket is ölthet.
- A legjelentősebb virtuális jelenség egy eszköz: a virtuális kapu. Egy
kalitkát kell elképzelnünk, amelyben megjelenik előttünk házigazdánk
szellemképe; a kalitkába belépve pedig mi jelenünk meg az ő virtuális
kapujában, New Yorkban, vagy akár Párizsban, a távolságok nem számítanak.
Vagyis jelenlétem többé már nem hús-vér lényemet jelenti, hanem
elektrofizikai megjelenésemet, hogy ne kelljen a metafizikai jelzőt
használnom. Ugyanakkor ez egy teljesértékű jelenlét. Egy adatkosztüm, egy
képernyősisak és egy pár adatkesztyű segítségével láthatom a virtuális
kapumban megjelenő látogatót, hallhatom a hangját, kezet foghatok vele, még
érezhetem is a testét. Sőt - és pillanatnyilag ezzel kapcsolatban folyik a
legtöbb kutatás - akár még a távszeretkezés is lehetővé válik. Ez a cyber-
szexualitás.
Ez nem tréfa, inkább filozófiai dráma. Ez a virtualitás. Semmi köze az
álom vagy a freudizmus problémaköréhez, inkább azt mondanám, hogy
félelmetesen fizikai természetű. Úgy gondolom, hogy egy technofil
aberrációval van dolgunk, amely a perverziók sorában a zoofília mellé
zárkózik fel. A szeretkezést mint a valóság legmagasabb fokát tekintem,
mivel két test egymásba hatolásáról van szó. Egy lény valós jelenlétének
legmagasabb foka egy másik lény számára nem más, mint a szeretkezés.
Ebben megegyezhetünk. Mindezt anyagi értelemben gondolom. Az
állatvilággal kapcsolatban már ezt megelőzően ismertünk egy sajátos
perverziót: az állatokkal való a párosodás lehetőségét, a zoofíliát. Most
azonban egy újfajta perverziót találtunk fel, vagyis már nem zoofíliáról,
hanem technofíliáról kell beszélnünk: egy géppel szeretkezünk. Egy olyan
lénnyel, aki nincs is itt. Egy szellemképpel. Ez a Villier de L'Isle-Adam
által jövendölt Éva. A nagy mítosz. Nem is gyönyörről van már szó itt, hanem
magáról az utódnemzésről, vagyis az emberiség jövőjéről. Ne hagyjuk
figyelmen kívül, hogy a gyönyör mögött, amelyet egy lénynek egy másikban
való fizikai jelenléte jelent, alapvetően az emberiség fennmaradásának
biztosítása áll. És pont ez az, amit az új, virtuális valóság, a cyberszex,
a távszexualitás megkérdőjelez. Ezzel megint egy totális balesethez
érkeztünk: a technikai eszköz az emberi faj fennmaradását veszélyezteti.
Mindössze annyi kell, hogy a gép teljesítőképessége
összehasonlíthatatlanul nagyobb legyen mint egy nőé, illetve egy férfié.
Ezen dolgoznak most Japánban, a gésák országában, talán nem véletlen, hogy
pont ott.
- Milyen szándékok viszik ebbe az irányba a fejlődést?
- Csak a technika hatalomvágya van mögötte. A tudomány maga is végletessé
vált. Végletes sportokról szoktunk beszélni. Mit takar ez a kifejezés? Olyan
sportokat, ahol az ember az életét teszi kockára az eredmény kedvéért. Mit
jelent ez? Azt, hogy a tudomány napjainkban - azért, hogy tökéletes
eredményt érjen el - megkockáztatja még a tudomány mint tudás halálát is. A
tudomány mint őrület áll előttünk, ez a végletes tudomány. A tudomány mint
tudás öngyilkossága. Azt hiszem, a második világháború során az
atombombával, a fajirtással elég közel kerültünk ehhez. Nem foghatjuk fel,
amit Mengele tett, nem foghatjuk fel a táborokat anélkül, hogy figyelembe
vennénk a tudomány teljes hatalmának a pusztítás szolgálatába való
állítását.
A hatalomvágy nem feltétlenül egy konkrét személy alakjában ölt testet -
újra kellene olvasnunk Nietzschét. A hatalomvágy benne foglaltatik az emberi
alkotásban. Mindennek, amit ember alkotott, hatalmában áll a továbbfejlődés.
És éppen a vallások vagy a filozófia nyújtotta bölcsességen múlik, hogy
ennek a továbbfejlődésnek gátat vessenek. Nincs olyan bölcsesség, amely ne
lenne egyben fékezőerő. Mindenfajta bölcsesség fékezőerő. A
részecskegyorsítóban nem találjuk a bölcsességet - csak a hatalom
örjöngését. Találunk persze embereket is, például a futuristák, a futurista
fasiszták, akik már jóval a világháborúk előtt megjósolták a technika mint
gyilkos erő hatalmát. De az igazi hatalomvágy az eredményben van, vagyis: az
eredmény az eredményért való, ez a hatalom l'art pour l'art mozgalma. És a
technika-tudomány világméretűvé, sőt világegyetem-méretűvé fejlesztette ezt,
hiszen a Mars felé tartó űrszondával már új bolygók felkutatását tűztük ki.
- Lehetséges-e egyáltalán más irányú fejlődés? Van-e mód arra, hogy az
ember hathatósan ellenálljon - személyes és közösségi szinten?
- Nem érthetjük meg a technikát etikai támpont nélkül. Az embert, emberi
mivoltának nagyságát kizárólag a rossz felől megközelítve foghatjuk fel. A
rossz elismerésével leszünk képesek felismerni az ember nagyságát, vagyis a
jót. És ezzel most nem valamely vallás felfogására hivatkozom. Ugyanígy a
technika is kizárólag akkor lehet hasznos, ha küzdünk az általa hordozott
rossz ellen. Például a balesetekkel szemben. Minden műszaki tárgy hordoz
magában egyfajta negatív erőt. És minden műszaki fejlődés éppen abból a
harcból születik, amit ez ellen a negatív erő ellen folytatunk. Ennek
értelmében a jelenlegi helyzet is csak akkor fordulhat jóra a demokrácia, az
alapvető szabadságjogok vagy az igazságszolgáltatás szempontjából, ha
harcolunk az új technikai eljárások negatívumai ellen. Vagyis műkritikusként
kell viselkednünk: egyrészről szeretnünk kell a technikát - szó sincs arról,
hogy át kellene hárítanunk a technikára azt a felelősséget, ami minket,
embereket terhel, ehelyett inkább a lehető legnagyobb elővigyázatossággal
kell megítélnünk, mert ahogy mondani szokás: aki igazán szeret, az büntetni
is tud. Ha szeretek, akkor egyben képes vagyok azt is megmondani, ha valamit
nem szeretek. Még ezen a téren is rendelkezünk bizonyos szabadsággal. Ám
attól a perctől kezdve, hogy a technikát mint jótevőnket, mint az emberiség
üdvözülésének egy lehetséges módját kezdjük imádni, attól kezdve
bálványimádással, a technika istenítésével van dolgunk, ami egyébként már el
is kezdődött az elektromosság feltalálásával - az elektromosságot mint
tündért képzeltük el. Csernobil előtt. Ma pedig ugyanezt tesszük az
Internettel: Hurrá! ez egyszerűen csodálatos! Éljen az elektromos
demokrácia! - ez őrület.
A 20. században élünk, a nagy katasztrófák századában. A 20. század,
Camus kifejezésével élve, könyörtelen és egészében megbocsájthatatlan. Hogy
miért? Azért, mert mindent megélt: a legnagyobb katasztrófákat: Auschwitzot,
Hirosimát, Csernobilt. Persze a szememre vethetné, hogy nagyon is különböző
dolgokat veszek egy kalap alá. Igen ám, de a technika szempontjából
összetartoznak, mindegyik mögött ott találjuk a technikát. Nem érthetjük meg
a világ kipusztítását, - mert nem csupán egyetlen népről van szó - a
technika, a rossz útra tért technika által kínált pusztítóerő megértése
nélkül. Elég újraolvasni a nürnbergi pert, és rögtön kitűnik, milyen
mértékben állították a technikát a halál és a Holocaust szolgálatába.
Jelenleg is egy ilyen helyzet előtt állunk: harcolnunk kell a fejlődés
ellen. Hogy ez ellentmondana minden logikának? Épp ellenkezőleg: ha nem
küzdünk a fejlődés ellen - kollaboránsok vagyunk. Vagyis közreműködünk a
technika istenné emelésében, anélkül hogy tanultunk volna a 20. század
tragikus eseményeiből, pedig lett volna miből.
Hadd idézzem fel befejezésül Jákob és az angyal jelenetét. Azért térek
erre mindig vissza, mert számomra ez egyike a legszebb képeknek.
Ismétlem: én keresztény vagyok, s minden keresztény a zsidó-keresztény
kultúrán nevelkedik. Vagyis az Otestamentumon és az Újtestamentumon. A
kettőt nem lehet elválasztani, nem is választjuk el egymástól. A Bibliában
pedig a legkülönlegesebb mozzanat az egyistenhit feltalálása. Az egyistenhit
feltalálása nem más mint az ember istennel folytatott harcának feltalálása.
Nem az ellene, hanem a vele folytatott harcról van szó. Ez egy különleges
kép. Ábrahám, Izsák, Jákob - az egyistenhit három feltalálója. Mózesről most
nem beszélünk, csak erről a háromról. Közülük az utolsó Jákob: hisz Istenben
- ez természetes, hiszen ő is, akárcsak Ábrahám ott van Isten
megteremtésének pillanatánál, ha nevezhetjük így, még ha ez egy kölcsönös
teremtés is. Mégis, mivel foglalkozik egy teljes éjszakán keresztül? -
Istennel harcol. De ennek a harcnak a célja nem a halál, hanem az élet.
Saját Istene ellen harcol - de miért? - Azért, hogy ember maradhasson, hogy
ne váljon saját Istene rabszolgájává. És Istennek tetszik ez. Azért szereti
Jákobot, Ábrahámot és Izsákot, mert azok emberek és nem bálványimádók.
Azért különösen érvényes ez a kép, mert ebben a pillanatban mindannyian a
technika bálványimádóivá kezdünk válni. Ha majd mi is küzdeni fogunk a
technika ellen, ugyanúgy ahogy Jákob tette, attól a naptól bennem is
újraéled majd a technikába és a filozófiába vetett hit.
Csak azt tudom, hogy ma a legnagyobb szükség arra van, hogy ellenállókká
váljunk. Ellenállókká kell válni. Ellenállást kell kifejteni - ahogy egy
elektromos ellenállás is lehetővé teszi az áram továbbhaladását, elektromos
ellenállás nélkül viszont minden elég, minden romba dől. Fel kell tehát
építeni az ellenállást a technika-tudomány oldaláról fenyegető megszállással
szemben. A technika-tudomány megszáll minket, elfoglalja az egész világot.
És nekünk választanunk kell, hogy kollaboránsok leszünk-e vagy ellenállók.
Az ellenállás kidolgozása a jelen helyzetben legalább annyira fontos a világ
számára, mint amilyen fontos volt a második világháború alatt Európa
számára.