Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                   EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS ALMÁSI MIKLÓSSAL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - Mi  késztetett  arra,  hogy az esztétikától meglehetősen messze  eső
        területet, a világgazdaságot és pénzügyi folyamatait kezd kutatni?

   - Harminc  éven  keresztül  foglalkoztam  esztétikával,  aztán  jött  egy
amerikai  út,  amikor  hirtelen átcsöppentem a másik világba. Akkor, a 80-as
évek  végén  kezdődött  az  "új  kapitalizmus".  Rájöttem,  hogy  az  addigi
szociológiai  tudással  megérteni  ezt  nem  lehet,  ebbe bele kell tanulni:
kemény munkával, könyvek sokaságán, konzultációkon keresztül. Úgy mentem ki,
mint  művészetszociológus,  és  úgy  jöttem haza, mint aki a globális világ,
vagy  az  "új  kapitalizmus"  közgazdasága  iránt érdeklődik. Beleszerettem,
beletanultam. Nem volt könnyű.

      - Mitől új és globális ez a kapitalizmus?

   Globalizáció  akkor  kezdődik,  amikor  az  óriás  vállalatok  nemcsak el
akarnak  adni valamit, hanem a világon mindenütt van termelő egységük, tehát
kiköltöznek   a   saját  nemzetállami  kereteikből,  és  hogy  úgy  mondjam,
elfoglalják  a  világot.  Malajziától  Kelet-Európán keresztül, Dél-Afrikáig
mindenütt  vannak  gyáraik.  Sőt,  Európából Amerikába mennek, mert ott jobb
feltételeket  találnak.  A  globális világ egyik komponense tehát a határ és
nemzetállam  nélküli kapitalizmus. A másik a pénz újfajta dominanciája, amit
az  angol  szakirodalom a pénz által vezetett gazdaságnak nevez. (Ez a money
driven  economy).  Vagyis ebben az új struktúrában nem dolgokat, hanem pénzt
termelnek.

   A  harmadik  komponens  az  a  fordulat, hogy a hetvenes évek végétől, de
főképp  a  nyolcvanas  évek  közepétől  megindult egy deregulációs folyamat:
leépítették  az  egyes országokat védő vagy azok köré kiépült védőhálókat, a
pénz  helyi  KRESZ szabályait felváltották a világra szóló útlevelek. A pénz
bárhova eljuthat, nincsenek akadályai, határai, átváltható.

   Ez  a változás azzal járt, hogy hatalmas pénzpiaci központok alakultak ki
a  földgolyó  különböző  pontjain.  Tokió, Hong Kong, Frankfurt, London, New
York tőzsdéi és ezek információs csatornái behálózzák az egész világot. Ezek
között  a  központok  között  kialakult  egy  állandó pénzforgalom, és ezzel
alakult  ki az új kapitalizmus valósága - a globális a világ. Vagyis mindent
lehet  kapni  mindenütt,  a  munkaerő, a pénz, és az áru szabadon áramlik az
egész  világon.  A  globalizáció tulajdonképpen azonos feltételeket teremt a
tőke számára világon mindenütt.

   A  globalizáció  azonban  egy  paradoxonra épül, ami lehetővé teszi, hogy
ezen  a  nagy  capitaly-n  keresni,  (mondhatnám  kaszálni)  lehessen:  ez a
paradoxon abból ered, hogy bár globális lett a gazdaság, a feltételek mégsem
teljesen  azonosak  a  világ minden pontján. Mindig maradnak különbségek, és
ezek  mozgatják  az  üzletet.  Igaz,  hogy  a  szingapúri vagy tokiói tozsde
elektronikusan  össze  van  kötve  a  londonival  vagy a New Yorkival, tehát
azonos  pillanatban,  real  time  tudják,  hogy  mi  történik,  de  mégis  a
különbségek  a  fontosak  az  üzlet  számára.  Az  egyes  központok valuta-,
értékpapír-, kötvény-árfolyamai között olykor csak egy-két cent a különbség,
de  azt  az  egy-két  százalékos  vagy  egy-két tized százalékos különbséget
hatalmas  haszonnal  lehet  megjátszani. Tehát Tokióban olcsóbban veszek, és
New Yorkban drágábban adok el, a kettő közötti különbség az enyém.

      - Miért nem egyenlítődnek ki az árfolyamkülönbségek?

   - Hosszabb távon kiegyenlítődnek, itt azonban másodpercek alatt születnek
a  döntések.  Mert  a  pénz mozgása iszonyatosan felgyorsult. Egy-egy valuta
árfolyama  közti  különbség  nem tart soká, legfeljebb egy-két óráig, amíg a
különböző  tőzsdéken  le  nem  esik a húsz fillér, és el nem kezd áramlani a
pénz, - aztán ez a piac kiegyenlítődik. (És nyílik másutt egy másik...) Ez a
különbség-játék  egy-két  dolláros szinten elhanyagolható nyereséget hoz, de
milliárdos  nagyságrendben  már  óriási  pénzt  termelhet. Ezért ebben az új
kapitalizmusban   ma   már   1200-2000   milliárd   dollárra  teszik  azt  a
pénzmennyiséget,  ami  naponta  repül a Föld körül. Ez iszonyatos mennyiségű
pénz, amit az mutat, hogy pl. 270 milliárd Svédország GDP-je.

   Teljes  kiegyenlítődés  nem  jön  létre, mivel a nemzetgazdaságok közötti
különbségek  megmaradnak: tehát az, hogy Kelet-Európában olcsóbb a munkaerő,
mint  Európában,  hogy  a  költség-megtakarítás  miatt érdemes Dél-Amerikába
kiköltöztetni  vállalatot,  - ez megmarad, és ez hat vissza a pénzpiacra is.
Tehát  a  gazdasági  feltételek  különbségei  mozgatják  a pénzben megjelenő
árfolyamkülönbségeket, s ezen keresztül a pénz állandó áramlását.

      - Honnan  származik  ez  a  hatalmas pénzösszeg? Mi készteti ezeket  a
        befektetőket   arra,   hogy  pénzük  befektetésére  új  megoldásokat
        keressenek?

   - Ilyen tömegű pénz megjelenése a piacon egy nagyon komplex, és veszélyes
folyamat   következménye.   A   régi   kapitalizmusban  vagy  a  hagyományos
árutermelésben   a  pénz  arra  kellett,  hogy  beruházzanak,  hogy  termelő
vállalatokat  építsenek  belőle,  és az árúval a piacon konkuráljanak. Az új
kapitalizmus  sajátsága,  hogy  ez  az  út  kevésbé  jövedelmező,  ezért ezt
meghagyják a fejlődő országoknak vagy a kis tigriseknek, - a fejlettek pénzt
termelnek.

   Ez  viszont  azzal  a  következménnyel  jár,  hogy  a  pénz  a  termelési
folyamatokból  a  pénzpiacra  megy át, mert ott jóval kedvezőbb a megtérülés
aránya.  A reál termelési szférában körülbelül 5 és 10 százalék között lehet
keresni,  a  pénzpiacon  10-től  35  százalékig terjedhet a megtérülés. 35 a
felső  határ,  amit  kevesen érnek el, de ennek számnak iszonyatos vonzereje
van.

   Itt  nagyon  nagy változásnak lehettünk szemtanúi. A hetvenes években itt
is  lezajlott  egy  eredeti felhalmozás, részben a nagy kivásárlások, fúziók
révén,  részben  azáltal,  hogy a fekete, (és a szürke) pénz átalakult fehér
pénzzé.  Ma  már  a  fehér  pénz  uralja a piacot, mégpedig az óriásira nőtt
befektető  társaságok.  A  két legnagyobb ilyen "pénzmágnes" egyfelől az un.
befektetési   alapok   gyors   elszaporodása,  valamint  a  nyugdíjpénztárak
felhalmozott tőkéje.

   Ezek   az  intézmények  iszonyatos  mennyiségű  pénzzel  rendelkeznek,  a
legnagyobb  amerikai  befektetési alap, a Fidelity Trust 520 milliárd dollár
fölött rendelkezik. Ez annyi mint a Benelux Államok, Svédország és talán még
Franciaország  teljes  GDP-je. Ha ez a pénztömeg valahova beszáll, akkor ott
kő kövön nem marad...

   A   másik   hasonló   tőkeerejű  pénz-szupermarketet  a  nyugdíjpénztárak
alkotják,   melyek  azért  jöttek  létre,  mert  egyre  kevesebb  az  állami
ellátmány,  ezért  egyre  többen  kénytelenek  takarékoskodni öregkorukra. A
nyugdíjpénztárak  úgy  működnek, hogy az egyik oldalon beszívják a nyugdíjra
készülők pénzét, a másik oldalon mint befektető központok működnek, mert nem
elégszenek  meg  a  sima banki kamattal, hanem magasabb megtérülést céloznak
meg.  Ezért  az  utóbbi  időben  iszonyatos verseny indult meg a befektetési
lehetőségekért.  A  mai  pénzvilágban  nem  a gond, hogy honnan ered a pénz,
hanem  hogy  mit  csináljanak  a  pénzzel?  Olyan  irtózatos mennyiségű pénz
halmozódott   fel,   hogy   késhegyig   menő   harc   folyik  a  befektetési
lehetőségekért:  ha  egy  ilyen  központ  nem  fektet  be,  akkor  pénze 3-6
százalékon  fog  kamatozni,  az  meg  nem  kell  senkinek, mert másutt talál
jobbat.

   Ezért   a  mai  világban  a  pénzpiacot  az  ún.  intézményes  befektetők
irányítják. Ez a szféra ugyanúgy "játszik" a tőzsdén, mint a spekuláns, csak
mindezt óriási nagyságrenddel tudja kavarni. Az új helyzet bökkenője, hogy a
legnagyobb  befektető  társaságok  saját  csapdájukba  estek.  Ahova  pl.  a
Fiderity  Trust  a  maga  1500 milliárdos tőkéjével megy, oda akar rohanni a
többi,  kisebb-nagyobb cég is. És ezzel rontja annak üzletét. Olyan ez, mint
a  lóverseny:  ha  csak  te tudod hogy ki fog befutni, akkor nyersz 500 ezer
forintot,  de  hogy ha még tíz ember kapja meg ezt a tippet, és nagy pénzzel
megteszi, akkor alig keresel valamit.

      - Ez  az egész rendszer fölöttébb kétséges és veszélyes  kimenetelűnek
        tűnik.

   Elsősorban  az a veszélyes, hogy a termelési szférába egyre kevesebb pénz
jut,  a  pénzpiac onnan szipkázza el a tőkét. Ennek következtében a termelés
megújítására, fejlesztésére kevesebb pénz jut.

   Azért  itt  is  megoszlik  a  rizikó: akik okosak, azok nem mennek bele a
veszélyesebb  pénzpiaci  műveletekbe,  és  inkább  fejlesztenek.  A termelés
fejlesztése azonban hosszú távú művelet, ami azzal a kockázattal jár, hogy a
féléves részvénytársasági közgyűlés egyszerűen leváltja az ilyen menedzsert,
mert  nem  produkálta  azt a 8-12 százalékos hozamot, amit egyébként - ti. a
pénzpiacon  -  meg lehetett volna keresni. Tehát a mai multik menedzserei is
inkább  lemondanak  a  fejlesztések javarészéről, vagy csak komoly küzdelmek
árán tudják megvalósítani a 21. sz. felé néző terveiket..

   A  másik  veszélyt  a  pénzpiacok  káprázatos  sebessége  jelenti. Mi úgy
képzeljük,  hogy  ezek  ellenőrizhetők,  tehát egy-egy tőzsdefelügyelet vagy
nemzeti  bank  valahogy  áttekintéssel  rendelkezik  arról, hogy mi történik
mondjuk  Amerikában  vagy  a  világban  a  dollárral, vagy az euro-dollárral
Európában, vagy a jennel Japánban. Ez a feltételezés azonban ma már illúzió.
Ezek  a  folyamatok  olyan gyorsan zajlanak, nincs az az ember és nincs az a
komputer,  aki  meg  tudná  mondani  adott  pillanatban,  hogy  melyik  az a
veszélyesen elfutó pozíció, ami két hét múlva robbanáshoz vezet.

   Ez   a  tantusz  akkor  esett  le  az  egyes  országokban  és  nemzetközi
társaságokban, amikor az úgynevezett derivatívokat bevezették, vagyis azokat
az  értékpapírokat,  amelyek  már  nem részvények vagy kötvények, hanem ezek
különböző  specializált  variánsai,  melyek  olyan bonyolultak, hogy maguk a
menedzserek sem értik, hanem matematikusokat alkalmaznak, akik aztán beadják
nekik,  hogy  ezzel  sokat  lehet  keresni. (Tényleg sokat lehet keresni, és
akkor  rájuk  hagyják  a  dolgot.  Néha kiderül, hogy nem fut be a dolog, de
akkor  senki  nem  tud  semmit,  kirúgják a matematikusokat, a menedzser meg
húzza a vállát, hogy ő ebből egy szót sem értett.)

   Azt  akarom  tehát mondani, hogy ma nincs olyan nemzetközi szervezet, ami
ezeket  a szupersebességű folyamatokat ellenőrizni tudná. Legutóbb épp Soros
György  volt az, aki felvetette, hogy bizony elszaladt a gépezet, és ugyan a
World Trade Organisationt azért hozták létre, hogy valamiképpen kanalizálja,
tehát,  ha  nem  is  ellenőrizze,  de legalább terelgesse ezeket a veszélyes
folyamatokat.  De  a  WTO  is  képtelen  erre a feladatra. Részint a nemzeti
piacok  ellenállása  miatt, részint mert a WTO hatalom nélküli szervezet. Ám
ennek  az  impotenciának  legfőbb oka az, hogy a folyamatok annyira gyorsak,
hogy nem lehet őket áttekinteni, legfeljebb visszatekintve lehet látni, hogy
mi  is  történt,  és  mit is kellene korrigálni, de addigra már késő. Korunk
nagy  kérdése hogy képes-e a piac önmagát korrigálni, - amire a neoliberális
elméletek  mindig  hivatkoznak.  Intézmények  erre ma még képtelenek. A piac
inkább  arra  hajlamos,  hogy megszaladjon, felborítson egyensúlyokat. Itt a
veszélyzóna. Mi lesz, ha bekövetkezik egy olyan konstelláció, amikor valahol
valami  hirtelen  összeomlik,  ami  egy láncreakcióként felforgatja az egész
világrendszert?

   Ez  tehát  a  Damoklész-kardja effektus. Ugyanakkor van egy transzcendens
elem is ebben a rendszerben, ami nélkül a rendszer nem működik. A spekulatív
tőkére  gondolok.  Többen  leírták már, hogy szemben azzal az intellektuális
averzióval,  ami  a  spekuláns kifejezést körülveszi, a spekuláns a rendszer
kiegyenlítőjeként működik. Ha tehát nem lenne spekuláns, már rég összeomlott
volna  a  rendszer.  A  spekuláns az, aki a különböző feszültségekre játszik
azzal  a  szándékkal,  hogy  nyerjen,  de  eközben  a feszültség-kiegyenlítő
szerepét  játssza.  Igaz,  hogy  ő  nagyot kaszál, de megmenti a rendszert a
robbanástól.  A  dolog  furcsasága,  hogy egyfelől e szakma mellé mindenféle
morális kérdőjelet lehet kirakni, másfelől a rendszer nélküle nem működik, -
ez  a  vészszelep, amin a felesleges gőz el tud távozni. (Más kérdés, hogy a
szelep-kezelő, ha ügyes degeszre keresi magát...)

      - Hogyan alakult ki ez az új pénzpiaci rendszer?

   A  történet  ott kezdődik, hogy 1972-ben Nixon elnök elhatározza, hogy az
arany  alapról  áttér az úgynevezett lebegtetett árfolyamokra. Addig világos
volt,  hogy ha valakinek volt százezer dollárja, bemehetett a nemzeti bankba
és átválthatta aranyra. Az arany mintegy fedezetül szolgált az egyes nemzeti
valutáknak  és  a  világot  vezető  valutának,  a  dollárnak. A dollár-arany
paritás  megszüntetése azt jelentette, hogy ettől kezdve a deviza-árfolyamok
nincsenek  semmihez  sem  lehorgonyozva, innen a kifejezés, hogy "lebegnek",
vagyis  hogy  csak  az  összehasonlítás  értékel,  hogy  pl. a dollár mennyi
fontot,  yent,  márkát  ér,  stb.  és  ezek az összehasonlító adatok naponta
változnak.  Amint ez az újfajta rendszer megszületetett, abban a pillanatban
megjelentek  azok  a  pénzügyi  eszközök,  melyek az így adódó különbségeket
akarják  kihasználni.  Tehát  a  nemzeti valuták kamatkülönbségeire épül egy
sajátos   pénzügyi  rendszer.  Ez  a  rendszer  egy  példán  illusztrálva  a
következőképp   működik:   ha   a  gulden  kamatlába  X  dollárszintnél  két
százalékkal  többre  emelkedik, akkor elad, ha két százaléka a megállapított
szint alá megy, akkor vesz. Ezt a konstrukciót egyfajta derivatív képviseli,
amelyet  meg  lehet  venni,  el  lehet  adni, amire opciót lehet kötni, hogy
esetleg  fél  év  múlva megveszem, most csak lekötöm azt a lehetőséget, hogy
megvegyem. Az opció azt jelenti, hogy nem veszem meg effektíve, nem adom oda
a  pénzt,  ő  nem  adja  ide  a  kötvényt,  hanem  csak azt mondom, hogy meg
szeretném venni és majd fél év múlva eldöntöm.

   Az  újkapitalizmus nagy kaszinójában tehát többemeletes rendszer működik.
Legalul  van  a  pénz,  amiért  árut  vehetek.  Egy  emelettel felette van a
részvény.  Egy cég tulajdonjoga, ha úgy tetszik, fölosztva százezer darabra.
Veszek háromszáz darab részvényt, akkor háromszáz ezred részében tulajdonosa
vagyok  a  cégnek.  (Ez  után  kapom  a  jutalékom...)  E szint fölött van a
részvényre  épülő derivatív, ami például azt jelenti, hogy segítségével arra
fogadok,   hogy  a  részvény  árfolyama  hány  százalékkal  fog  nőni,  vagy
csökkenni.

   Egy  sajátos kaszinójáték ez, ha megnyerem a fogadást, akkor kaszálok, ha
vesztek, - fizetek. A rendszer következő emeletén már egész részvénycsomagra
lehet  fogadni,  tehát  a  New  Yorki  vagy a tokiói tőzsdén jegyzett összes
részvényt  egyesítő  index  mozgásirányára kötök fogadást. Tehát azt mondom,
hogy jövő héten a Dow Jones index 14 plusz százalék pontot fog emelkedni, és
erről kötök egy szerződést: amennyiben a 14 pontot meghaladja az árváltozás,
akkor én kaszálok, ha lefelé megy, akkor nekem kell fizetnem.

   A   rendszer  lényege:  ahogy  megyünk  följebb,  úgy  absztrahálódnak  a
műveletek  azaz  az  értékpapírok  tartalma  egyre  jobban  elszakad  a reál
folyamatoktól.  Ez a pénz forradalmának az új találmánya, - a money már csak
önmagával játszik. Mégpedig szerencsejátékot: mert itt tényleg fogadni kell.
Márpedig fél évet se Isten, se csodarabbi nem lát előre, én viszont fél évre
előre  kötök  fogadást,  (előzetes szerződést), arra, hogy mi fog történni a
tőzsdén...

      - Mindez  összefügg  az   átviteli  technikák   változásával,  a  pénz
        virtualizálódásával  is,  azzal,  hogy  az  elektronikával "a pénz a
        mennyekbe ment".

   - A  hetvenes évek előtt tényleges pénzzel, váltóval, vagy  értékpapírral
fizettek.  Aztán megjelentek a különböző kártyák, amit már mi is használunk.
Ez  már  elvontabb  pénzfajta  volt. A fejlődés következő szintje az, amikor
brókerként   egy  komputert  működtetek  otthon,  éjszaka,  mert  a  londoni
székhelyemen  éppen  zárva  van  a  tőzsde, de a tokiói tőzsde működik, és a
komputerem  jelzi,  hogy  ott  most  érdemes  valamit vásárolni, mert nagyon
olcsó,  és  hátha én ébredek fel elsőnek. A következő, még elvontabb szint -
az  elektronikus pénz, az e-cash - már csaknem teljesen elszakad ettől a még
mindig  megfogható  pénztől, és csak könyvelési tételként jelenik meg. Tehát
vagy  én,  vagy  a  komputer  maga  köt ilyen elektronikus üzleteket, - ez a
program  tradingnek nevezett művelet, amikor a komputer úgy van programozva,
hogy  ha teszem azt, a Siemens-részvények három pontot esnek, akkor elad, ha
öt pontot nőnek, akkor vesz. Nem is vagyok otthon, a komputer magától intézi
az  ügyletet.  Ami  teljes  őrület,  mert  mások  komputerei  is  be  vannak
programozva,  és  ha  ezek  a komputerek egyszerre kezdenek vásárolni, akkor
megbolondíthatják  a  piacot.  Állítólag az 1987-es New Yorki tőzsdekrach is
azért következett be, mert a gépek egyszerre elkezdtek vásárolni valamit, és
olyan  sokan  kezdték csinálni, hogy összeomlott a dolog. Azt követően be is
tiltották, ill. korlátok közé szorították.

   Az  elektronizációval,  ami  az újkapitalizmusnak technológiai feltétele,
olyan szerkezet jelent meg, ami önállósítja a pénzforgalmat.

   Hosszabb  távon ebből következik, hogy "a pénz mennybe megy", hogy szinte
megfoghatatlanná,   imaginárius   egységgé  válik.  A  kezdő  és  a  végpont
megfogható,  mert  itt  is  könyvelik,  meg ott is könyvelik, de hogy közben
milyen transzformációkon megy keresztül, ez már szinte megfoghatatlan.

   Ez  a  folyamat  is  veszélyekkel van teli. Ezért is lett a leggyorsabban
fejlődő   pénzügyi   ágazat   a   rizikó-menedzsment,   vagyis   a  kockázat
csökkentésének technikája. Minden pénzügyi centrum, befektető és bank rájött
arra,  hogy  itt  nagyokat  lehet  bukni.  De  arra is rájöttek, hogy azok a
matematikusok,  akik  ezt  ki  tudják  védeni,  sokkal  fontosabbak,  mint a
brókerek.  Mert  a  bróker  ugyan  tud  üzleteket  kötni, de egy-egy üzleten
akkorát  lehet bukni, ami elviszi a bank teljes nyereségét, esetleg az egész
bankot  megbuktatja. Ezért már a 80-as évek végén megjelentek olyan pénzügyi
eszközök,  amelyek  a  rizikó  kiszűrésére  szolgálnak.  Például  a  legelső
derivatívok   azt   a   célt   szolgálták,   hogy  a  részvénypiaccal  és  a
kötvénypiaccal   kapcsolatos   kockázatokat   kiszűrjék.  A  pénzügyi  világ
fölfegyverezi  magát  önvédelmi  eszközökkel.  Olyan befektetési alapok, ún.
hedge  foundok  jelentek meg, amelyek csak azzal foglalkoznak, hogy valakit,
akinek sok pénze van, hogyan lehet bebiztosítani.

      - Úgy  tűnik  azonban,  hogy  nemcsak  az  egyes   résztvevőkre  nézve
        növekszik  a kockázat, hanem az egész pénzügyi és gazdasági rendszer
        is egyre nagyobb kockázatnak van kitéve.

   Említettem  már,  hogy  az  egész világ pénzügyi rendszerét egy Damoklész
kardja  alá  kell  elképzelnünk.  Pl.  a  Financial  Timestól  a Wall Street
Journalig  egyre többen vetik fel azt a kérdést, hogy vajon meddig tart ez a
hatalmas fellendülési ciklus, ami a New Yorki tőzsdén most már közel hét éve
töretlenül  tart,  naponta emelkedik a tőzsdeindex, s úgy néz ki, hogy ennek
soha  nem  lesz  vége. Közben a közgazdászok meg vannak győződve arról, hogy
valamikor  megfordul  ez  a  trend és zuhanni fog a részvényárfolyam, aminek
rémes  következményei  lehetnek.  (Dominó-effektus).  Mondom,  egyre  többen
gondolkodnak  már  ezen  a globális veszélyen és úgy vélem, nem alaptalanul,
mert  mennél  inkább  elszakadnak a pénzügyi folyamatok a reálfolyamatoktól,
annál   nagyobb   a   veszélye  annak,  hogy  ellenőrizhetetlenné  válnak  a
folyamatok, nincs lehetőség fékezni vagy javítani.

   Hogy mennyire nincs erre lehetoség, azt az angol font esete mutatatta meg
1992-ben:  akkor az angol Nemzeti Bank tízmilliárd fontot vetett be, hogy az
európai  valuták  rendszerén belül tartsa a fontot, - csakhogy ez a hatalmas
összeg  is semminek tűnt azzal a pénzmennyiséggel szemben, amit a spekulatív
tőke tett arra, hogy megbuktassa az angol fontot.

   Ez  azt  is  mutatja,  hogy  óriási mennyiségű spekulatív tőke szerepel a
piacon.  Ez  pedig,  ahol  csak  gyenge  pontot  lát,  ott  üzleteket lát. A
spekulatív  tőke,  -  már  volt  róla  szó  - kétarcú jelenség: ha a Marsról
nézném,  azt  mondanám, hogy kiegyenlítik a piacot, de a Földről tekintve az
is  előfordulhat,  hogy  egy-egy országot taccsra vágnak: lásd pl. a mexikói
válságot.  Egy  olyan  óriási ország, mint Mexikó nemzetgazdasága pillanatok
alatt  összeomlott egy spekulációs pénzbeáramlás, majd hirtelen pénzkimentés
eredményeképp.

   Az  történt,  hogy  Mexikóban  jól  alakult  az üzleti élet, ezért a nagy
tőzsdeáremelkedés  reményében  temérdek spekulatív tőke áramlott be. Aztán -
sejtve  a  balhét  -  ezt  a  pénzt  rövid  idő múltán kiszippantották, de a
kiszippantás  olyan  gyorsan  történt,  hogy  hirtelen  pénz nélkül maradt a
tőzsde és az ország. Nemcsak a tőzsde omlott össze, de összeomlott a nemzeti
valuta  is.  Csakhogy  e  válság  globális kiterjedésének kockázata oly nagy
volt,  hogy  az Egyesült Államok és a Világbank együttesen dobta össze azt a
40 milliárd dollárt, amivel talpra állították Mexikót. Attól tartottak, hogy
ez a válság kiterjed, az az egész világ pénzügyi rendszerének összeomlásával
jár.  De  ez  a  példa  nemcsak  a veszélyekről szól: azt is mutatja, hogy a
kockázattal  szemben  óriásivá  nőttek  az  ellenerők  is, melyek meg tudják
akadályozni a globális katasztrófát.

   Az  igazi  veszélyt  az  idő  jelenti:  az,  hogy  előbb  köszön  ránk az
összeroppanás,  és  aztán  elég  sok  időbe  telik,  amire  a világ pénzügyi
tűzoltószervezetei  reagálni  tudnak. A kettő közötti időkülönbség dönti el,
hogy  összedől-e  a  világ pénzügyi rendszere vagy nem. És ez az intervallum
állandóan  csökken,  Mexikó  esetében  két  hét  kellett ehhez, de így is az
utolsó pillanatban történt.

   Ma  már  talán  csak  egy  hét vagy néhány nap áll rendelkezésre, mivel a
pénzügyi folyamatok sebessége egyre gyorsul.

      - Ezeknek  a  folyamatoknak a kialakulásában nem éppen  elhanyagolható
        szerepet játszott az évtizedeken át uralkodó neoliberális elmélet.

   - Ez  az  elmélet a piac önreguláló szerepét állítja, és azt mondja,  nem
baj,  hogy  mit  pusztít,  a  másik oldalon sokkal többet fog építeni. Ezzel
szemben  a  globális  újkapitalizmus  legjobbjai  kezdik  érezni, hogy egyre
kikerülhetetlenebb  valaminő  szabályozás,  mivel  a  piac  erre képtelen. A
teória,  -  úgy  látom  -  manapság egy lépést visszalép, nevezetesen Keynes
elméletének valaminő újrafelmelegítése irányába. Ebben viszont az a bökkenő,
hogy Keynes elmélete még a nemzetállamok gazdasági szerepére épített.

   Ma  viszont  a  nemzetállamok  gazdasági  szerepe  a  nullává kezd válni.
Például  Németországban  nagyon  magasak  a munkabérek, ezért költöznek ki a
nagyvállalatok.  Ami  azzal  jár,  hogy  a  befizetett adó az elmúlt évben 5
százalékkal  csökkent.  Ebből  a csökkent bevételből nem lehet eltartani egy
államot,  fenntartani  egy ország szociális hálóját. A nemzetállam kormányai
patthelyzetben vannak. Vagy alacsony adót állapítasz meg, akkor itt maradok,
ha  nem, akkor csókolom, elmegyek, elviszem a gyáramat, - de a munkanélkülit
itt  hagyom  neked. Én, mint multi, jót fogok keresni, a kárt, amit okoztam,
azt te, mint állam fizeted meg, a bérből, fizetésből élők adóiból.

   Olyan új helyzet ez, amire Keynes még nem gondolhatott, mert annak idején
egy-egy ország tudta kormányozni a maga gazdaságát. Akkor még azt mondhatta,
hogy  azt  az  árut  be  szabad hozni, ezt a pénzt nem szabad kivinni. Sőt a
kamatlábat  is  az állam állapította meg, és minden az ország határain belül
maradt.  Most a kamatláb alakítását, - az egyetlen eszköz formálását, amivel
még  befolyásolni lehet egy ország gazdaságát, - a világ pénzpiaca intézi. A
nagyvállalatok prosperitása vagy lefalcolása nem az állami szereptől függ, a
kormány nem tudja befolyásolni, hisz még a védővámokat leépítették.

   Aki ma azt merné mondani, hogy protekcionista gazdaságot fogunk csinálni,
az megnézhetné magát.

   A  nemzetállam  védtelen  maradt,  mert  csak  a  nagyobb, régió nagyságú
egységek  működnek  igazán, olyan egységek, mint amilyen az ázsiai régió, az
egységes  Európa, vagy a Nafta-országok - Kanadától Dél-Amerikáig. Hogy egy-
egy ország mit csinál, az csak a szerencse, meg a globális piac dolga.

      - Ez  nemcsak  a  nemzetállami   szuverenitást,  hanem   jószerével  a
        hagyományos  politika  egészét  kérdésessé teszi. Közvetve pedig egy
        globális    folyamatokat    reguláló   világkormány   létrehozásának
        szükségességét veti fel.

   - A  nemzetállamok  gazdasági  szuverenitásának beszűkülése a jelen  és a
holnap  igazi  nagy  kérdése.  Tegnap ez még föl sem merült. Furcsa módon az
Európai  Közösségben  történő  változások  tették  kérdéssé,  hiszen  ott az
euróval,  az európai közös pénzzel kapcsolatban került be viták témái közé a
kétségbeesés:  úgy  látszik,  már mindenről le lehet mondani, a zászlóról, a
nemzeti  múltról,  a  himnuszról,  a nemzeti kormányról, - rendben van, de a
pénzünktől nem fogunk, nem akarunk megválni.

   A  nemzetállam  teljesen  nem szűnik meg, mert azért még az Európai Unión
belül is vannak bizonyos olyan funkciók, melyek intézése az egyes országokra
van   bízva.  Mégis  él  egy  olyan  tendencia,  hogy  jó  lenne  egy  közös
"szuperkormány".   Ugyanakkor   elég   sokan  látják  már,  hogy  egy  ilyen
szuperkormány  bürokráciája  még  a banán hajlásgörbéjét is elő akarná írni.
Ugyanakkor  valamilyen  formában  Brüsszel már ma is egy ilyen szuperkormány
szerepét játsza, ami elszakad az egyes nemzeti igényektől, sajátságoktól. Ez
gazdaságilag  úgy  jelentkezik, hogy például Spanyolország vagy Olaszország,
elmaradottsága  folytán  több  pénzt követel a központtól. A gazdag országok
pedig  nincs  rá  pénzünk. Tehát kialakul egy Észak-Dél feszültség kicsiben,
Európán belül. A szuperkormány ezért csak kicsiben képes intézkedni: aktákat
tud tologatni...

   Én  kizártnak  tartom  annak  a  lehetőségét, hogy egy világkormány létre
tudjon  jönni, mint ahogy annak a lehetősége is egyre valószínűtlenebb, hogy
egy  Egyesült  Államok-szerű  Európa  alakuljon  ki.  Ma  a föderatív Európa
elképzelése  látszik körvonalazódni. Ugyanakkor a gazdaság belső szükséglete
is  kíván  valamiféle kanalizáló tényezőt, amelyet egy világszintű szervezet
alkotna,   kellő  szankcionáló  erővel,  megfelelő  hatalommal,  vagy  olyan
manipuláló  képességgel,  amivel  a  megszaladt  folyamatokat  vissza  tudja
terelni  a normalitás irányába. Ez arra utal, hogy a világkormány valamiféle
derivátuma  mégiscsak létre fog jönni. Ez úgy működne mint a villanypásztor:
ha  a  pénzpiac  elér  egy  határhoz,  akkor  onnan  visszaterelné.  Talán a
résztvevők ezt el fogják fogadni. A politika gazdasági beleszólását illetően
egyébként rendkívül szkeptikus vagyok.

   Ugyanis  a  globalizálódás  egyik következménye, hogy a politikának egyre
kevesebb szerep jut.

      - Baudrillard  1989-táján  azzal  a  gondolattal hozakodott elő,  hogy
        teljes fordulat történt, és a történelem elkezdte felszámolni magát.
        Akkor  ez  képtelenségnek  tűnt,  most  azonban  egyre  több  minden
        támasztja alá.

   - Egyetértek  ezzel  a gondolattal, hogy a posztmodern fejlődés vesz  egy
nagy  kanyart és a XIX. század alagútjába fut. Valóban sok minden mutat ebbe
az  irányba:  miközben  egy  hihetetlen  modernizációs  folyamatnak lehetünk
tanúi,  e folyamat hajtóereje társadalmi, és politikai tekintetben is a XIX.
századot  idézi.  Ilyen múlt századi jelenség a szakszervezetek leépítése, a
rendkívül  magas  munkanélküliség-szinttel  való  együttélés. (Ma már szinte
mindenki  normálisnak  tekinti, hogy 10 százalék feletti munkanélküliség van
Európában,  ami  a 60-as években még elképzelhetetlen lett volna: legalábbis
az értelmiség tiltakozott volna. Ma mindenki annak örül, hogy nem ez a kvóta
nem 14 százalékos van vagy 18, mint Spanyolországban.

   Ugyanakkor  Amerika megoldotta - ott 4,8 százalékos ez az arány. Persze e
megoldás  ára  az  volt,  hogy  a  drága  munkaerőt  elbocsátja, majd olcsón
visszaveszi. Van munkád, fogd be a szád!. És bejött...

   A  különböző  vizsgálatok  azt mutatják, hogy az újkapitalizmus véget vet
annak  a  hatvanas  évekbeli  reménynek,  hogy  egy nagy középosztályosodási
folyamat  zajlik:  a  szegény  és  a gazdag részarány csökken a középosztály
javára.  Ezzel  ellentétben  tény,  hogy a gazdag hányad vagyoni, társadalmi
befolyása,   pénzben   és   gazdaságban  kifejezhető  hatalma  növekszik,  a
középosztály  összeszűkül,  a  szegényréteg  viszont növekszik. Ennek a nagy
váltásnak,  ami  az  elmúlt  20 évben bekövetkezett, a hi-tech korszaknak, a
pénz  forradalmának,  és  a  globalizálásnak  köszönhetően sok a vesztese és
kevés  a  nyertese.  Itt  az nyer, aki a tudásintenzív iparokban dolgozik, a
hagyományos  foglalkoztatási  zónákban  dolgozók  pedig  vesztesek maradnak.
Nincs  szükség  öntőre, bányászra, hajókovácsra és így tovább. Elképzelhető,
hogy ez a tendencia később visszafordítható, de nem vagyok jós.

   Ami a politikát illeti, paradox helyzetbe kerültünk. Olyan plurális világ
alakult ki, amelyben a politikai struktúrák egyre inkább monolittá válnak.

   Amerika  vezetésével  egy  uniformizált  világrendszer  van kialakulóban.
Olyan   politikai  szituációban  élünk,  ahol  a  pluralizmus  jegyében  nem
mondhatom azt, hogy ez nekem nem tetszik, mivel van egy másik, és azt akarom
választani.  Nem  mondhatom,  mert  nincs  ilyen  alternatíva.  Egy  monolit
rendszer  van,  a  dollárra  van  felfűzve  a  legtöbb  valuta,  és az ilyen
spárgákon  keresztül  a  gazdasági  világrendszer is konvergálódik: csak egy
alma közt lehet választani...

   Lábjegyzetként  jegyzem  meg,  hogy Európa hosszú ideig harcolt az ellen,
hogy  ne  legyen  amerikai  filmdömping, végül lefaragódott az egész, maradt
Franciaország,   ahol  próbálnak  kvótákkal  küzdeni  azért,  hogy  ne  csak
Hollywoodot,  hanem  európai  filmet  is  játsszanak.  Nem  sikerült, évekre
taccsra  lett  vágva  az  európai  film. Most kezd kijönni a hullámvölgyből.
Addig viszont nincs választási lehetőség.

   A  pluralizálódás,  mint  jelszó megmaradt, ám alatta/mögötte egy monolit
rendszer   alakult   ki.   Ennek   a   helyzetnek  politikai  következményei
kiszámíthatatlanok, de ez már egy másik mese.

       - Érzékelsz-e  olyan  törekvéseket,  amelyek  ezzel az  egyneműséggel
         szemben lépnek fel?

   - Olyan  területeken, amivel nem igen számolunk: a kultúrában.  Így pl. a
családi  struktúrában.  Mert  a  családi  struktúra  is  része a szimbolikus
hatalom  szerkezetének:  ez a szerkezet tudja befolyásolni azt, hogy a tudás
milyen  szintjére  kerüljön  a  következő  generáció.  Kimutatták,  hogy  az
amerikai  egyetemen tanuló pakisztáni, indiai, kínai és japán diákok magasan
lekörözik  az  angolszász  WASP  hallgatókat.  A  család  náluk nem engedi a
gyereket  megbukni,  csak  ötöst  szabad  kapni,  és a papa, mama, nagypapa,
nagymama,   mindenki  körülötte  nyüzsög,  hogy  a  gyerek  első  legyen  az
osztályban.  Ugyanez  nem  mondható  el  az  angolszász  szülőkről, akik azt
mondják,  hogy  beírattalak,  fizetem a tandíjadat, oldd meg a problémáidat.
Vagyis  a  családi  struktúra  az  egyik  kulcs  a XXI. századhoz, és egyben
ellenerő  a  monolit  szerkezetek  térhódításával  szemben. Persze nem lehet
átvenni  a  japán vagy a kínai családmodellt, de hogy nemcsak a magaskultúra
fog  szerepet játszani, hogy ki mennyit olvasott, Szophoklészt és Heideggert
ismeri-e,  hanem  a  kultúrának  az  életformát  meghatározó  szerkezete  is
meghatározó  szerepet fog játszani a XXI. századért folyó küzdelemben, erről
meg vagyok győződve.

      - Kissé  távolabbról  nézve milyennek látod mindazt, amiről eddig  szó
        volt?

   - A  világban  ma  olyasmi történik, amit még nem lehet tudni, mert  vagy
titok,  vagy  még  nem  fedezték  fel. E kérdésekre rárepülni, ez számomra a
legizgalmasabb foglalatosság.

   Ugyanakkor  azt hiszem, hogy e beszélgetés során kissé a negatívumok és a
veszélyzóna  irányába  tolódtunk  el. E mai világ másik oldala a biztonságra
való  törekvés,  az  önkorrekció  lehetőségeinek  keresése  és  kiépítése. A
tűzoltó  hadseregek  újjáépítése,  új  vészhárító  mechanizmusok  kiépítése.
Kényes  egyensúly  áll  fenn,  jelenleg a védekező és a támadó mechanizmusok
egyensúlyban  vannak. Nem a totális káosz felé tartunk, de nem is nézünk egy
különösebben   csodálatos   XXI.  század  elébe,  amely  mentes  mindenfajta
politikai, gazdasági és társadalmi feszültségtől. Inkább e kényes egyensúlyi
állapotú fenntartásán fáradozunk. Ami nem kellemes állapot, de élhető. Olyan
világ  felé  tartunk,  amelyben  ha  fiatal  lennék,  voltaképpen nem nagyon
szeretnék élni. De ez van.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező