EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS ALMÁSI MIKLÓSSAL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
- Mi késztetett arra, hogy az esztétikától meglehetősen messze eső
területet, a világgazdaságot és pénzügyi folyamatait kezd kutatni?
- Harminc éven keresztül foglalkoztam esztétikával, aztán jött egy
amerikai út, amikor hirtelen átcsöppentem a másik világba. Akkor, a 80-as
évek végén kezdődött az "új kapitalizmus". Rájöttem, hogy az addigi
szociológiai tudással megérteni ezt nem lehet, ebbe bele kell tanulni:
kemény munkával, könyvek sokaságán, konzultációkon keresztül. Úgy mentem ki,
mint művészetszociológus, és úgy jöttem haza, mint aki a globális világ,
vagy az "új kapitalizmus" közgazdasága iránt érdeklődik. Beleszerettem,
beletanultam. Nem volt könnyű.
- Mitől új és globális ez a kapitalizmus?
Globalizáció akkor kezdődik, amikor az óriás vállalatok nemcsak el
akarnak adni valamit, hanem a világon mindenütt van termelő egységük, tehát
kiköltöznek a saját nemzetállami kereteikből, és hogy úgy mondjam,
elfoglalják a világot. Malajziától Kelet-Európán keresztül, Dél-Afrikáig
mindenütt vannak gyáraik. Sőt, Európából Amerikába mennek, mert ott jobb
feltételeket találnak. A globális világ egyik komponense tehát a határ és
nemzetállam nélküli kapitalizmus. A másik a pénz újfajta dominanciája, amit
az angol szakirodalom a pénz által vezetett gazdaságnak nevez. (Ez a money
driven economy). Vagyis ebben az új struktúrában nem dolgokat, hanem pénzt
termelnek.
A harmadik komponens az a fordulat, hogy a hetvenes évek végétől, de
főképp a nyolcvanas évek közepétől megindult egy deregulációs folyamat:
leépítették az egyes országokat védő vagy azok köré kiépült védőhálókat, a
pénz helyi KRESZ szabályait felváltották a világra szóló útlevelek. A pénz
bárhova eljuthat, nincsenek akadályai, határai, átváltható.
Ez a változás azzal járt, hogy hatalmas pénzpiaci központok alakultak ki
a földgolyó különböző pontjain. Tokió, Hong Kong, Frankfurt, London, New
York tőzsdéi és ezek információs csatornái behálózzák az egész világot. Ezek
között a központok között kialakult egy állandó pénzforgalom, és ezzel
alakult ki az új kapitalizmus valósága - a globális a világ. Vagyis mindent
lehet kapni mindenütt, a munkaerő, a pénz, és az áru szabadon áramlik az
egész világon. A globalizáció tulajdonképpen azonos feltételeket teremt a
tőke számára világon mindenütt.
A globalizáció azonban egy paradoxonra épül, ami lehetővé teszi, hogy
ezen a nagy capitaly-n keresni, (mondhatnám kaszálni) lehessen: ez a
paradoxon abból ered, hogy bár globális lett a gazdaság, a feltételek mégsem
teljesen azonosak a világ minden pontján. Mindig maradnak különbségek, és
ezek mozgatják az üzletet. Igaz, hogy a szingapúri vagy tokiói tozsde
elektronikusan össze van kötve a londonival vagy a New Yorkival, tehát
azonos pillanatban, real time tudják, hogy mi történik, de mégis a
különbségek a fontosak az üzlet számára. Az egyes központok valuta-,
értékpapír-, kötvény-árfolyamai között olykor csak egy-két cent a különbség,
de azt az egy-két százalékos vagy egy-két tized százalékos különbséget
hatalmas haszonnal lehet megjátszani. Tehát Tokióban olcsóbban veszek, és
New Yorkban drágábban adok el, a kettő közötti különbség az enyém.
- Miért nem egyenlítődnek ki az árfolyamkülönbségek?
- Hosszabb távon kiegyenlítődnek, itt azonban másodpercek alatt születnek
a döntések. Mert a pénz mozgása iszonyatosan felgyorsult. Egy-egy valuta
árfolyama közti különbség nem tart soká, legfeljebb egy-két óráig, amíg a
különböző tőzsdéken le nem esik a húsz fillér, és el nem kezd áramlani a
pénz, - aztán ez a piac kiegyenlítődik. (És nyílik másutt egy másik...) Ez a
különbség-játék egy-két dolláros szinten elhanyagolható nyereséget hoz, de
milliárdos nagyságrendben már óriási pénzt termelhet. Ezért ebben az új
kapitalizmusban ma már 1200-2000 milliárd dollárra teszik azt a
pénzmennyiséget, ami naponta repül a Föld körül. Ez iszonyatos mennyiségű
pénz, amit az mutat, hogy pl. 270 milliárd Svédország GDP-je.
Teljes kiegyenlítődés nem jön létre, mivel a nemzetgazdaságok közötti
különbségek megmaradnak: tehát az, hogy Kelet-Európában olcsóbb a munkaerő,
mint Európában, hogy a költség-megtakarítás miatt érdemes Dél-Amerikába
kiköltöztetni vállalatot, - ez megmarad, és ez hat vissza a pénzpiacra is.
Tehát a gazdasági feltételek különbségei mozgatják a pénzben megjelenő
árfolyamkülönbségeket, s ezen keresztül a pénz állandó áramlását.
- Honnan származik ez a hatalmas pénzösszeg? Mi készteti ezeket a
befektetőket arra, hogy pénzük befektetésére új megoldásokat
keressenek?
- Ilyen tömegű pénz megjelenése a piacon egy nagyon komplex, és veszélyes
folyamat következménye. A régi kapitalizmusban vagy a hagyományos
árutermelésben a pénz arra kellett, hogy beruházzanak, hogy termelő
vállalatokat építsenek belőle, és az árúval a piacon konkuráljanak. Az új
kapitalizmus sajátsága, hogy ez az út kevésbé jövedelmező, ezért ezt
meghagyják a fejlődő országoknak vagy a kis tigriseknek, - a fejlettek pénzt
termelnek.
Ez viszont azzal a következménnyel jár, hogy a pénz a termelési
folyamatokból a pénzpiacra megy át, mert ott jóval kedvezőbb a megtérülés
aránya. A reál termelési szférában körülbelül 5 és 10 százalék között lehet
keresni, a pénzpiacon 10-től 35 százalékig terjedhet a megtérülés. 35 a
felső határ, amit kevesen érnek el, de ennek számnak iszonyatos vonzereje
van.
Itt nagyon nagy változásnak lehettünk szemtanúi. A hetvenes években itt
is lezajlott egy eredeti felhalmozás, részben a nagy kivásárlások, fúziók
révén, részben azáltal, hogy a fekete, (és a szürke) pénz átalakult fehér
pénzzé. Ma már a fehér pénz uralja a piacot, mégpedig az óriásira nőtt
befektető társaságok. A két legnagyobb ilyen "pénzmágnes" egyfelől az un.
befektetési alapok gyors elszaporodása, valamint a nyugdíjpénztárak
felhalmozott tőkéje.
Ezek az intézmények iszonyatos mennyiségű pénzzel rendelkeznek, a
legnagyobb amerikai befektetési alap, a Fidelity Trust 520 milliárd dollár
fölött rendelkezik. Ez annyi mint a Benelux Államok, Svédország és talán még
Franciaország teljes GDP-je. Ha ez a pénztömeg valahova beszáll, akkor ott
kő kövön nem marad...
A másik hasonló tőkeerejű pénz-szupermarketet a nyugdíjpénztárak
alkotják, melyek azért jöttek létre, mert egyre kevesebb az állami
ellátmány, ezért egyre többen kénytelenek takarékoskodni öregkorukra. A
nyugdíjpénztárak úgy működnek, hogy az egyik oldalon beszívják a nyugdíjra
készülők pénzét, a másik oldalon mint befektető központok működnek, mert nem
elégszenek meg a sima banki kamattal, hanem magasabb megtérülést céloznak
meg. Ezért az utóbbi időben iszonyatos verseny indult meg a befektetési
lehetőségekért. A mai pénzvilágban nem a gond, hogy honnan ered a pénz,
hanem hogy mit csináljanak a pénzzel? Olyan irtózatos mennyiségű pénz
halmozódott fel, hogy késhegyig menő harc folyik a befektetési
lehetőségekért: ha egy ilyen központ nem fektet be, akkor pénze 3-6
százalékon fog kamatozni, az meg nem kell senkinek, mert másutt talál
jobbat.
Ezért a mai világban a pénzpiacot az ún. intézményes befektetők
irányítják. Ez a szféra ugyanúgy "játszik" a tőzsdén, mint a spekuláns, csak
mindezt óriási nagyságrenddel tudja kavarni. Az új helyzet bökkenője, hogy a
legnagyobb befektető társaságok saját csapdájukba estek. Ahova pl. a
Fiderity Trust a maga 1500 milliárdos tőkéjével megy, oda akar rohanni a
többi, kisebb-nagyobb cég is. És ezzel rontja annak üzletét. Olyan ez, mint
a lóverseny: ha csak te tudod hogy ki fog befutni, akkor nyersz 500 ezer
forintot, de hogy ha még tíz ember kapja meg ezt a tippet, és nagy pénzzel
megteszi, akkor alig keresel valamit.
- Ez az egész rendszer fölöttébb kétséges és veszélyes kimenetelűnek
tűnik.
Elsősorban az a veszélyes, hogy a termelési szférába egyre kevesebb pénz
jut, a pénzpiac onnan szipkázza el a tőkét. Ennek következtében a termelés
megújítására, fejlesztésére kevesebb pénz jut.
Azért itt is megoszlik a rizikó: akik okosak, azok nem mennek bele a
veszélyesebb pénzpiaci műveletekbe, és inkább fejlesztenek. A termelés
fejlesztése azonban hosszú távú művelet, ami azzal a kockázattal jár, hogy a
féléves részvénytársasági közgyűlés egyszerűen leváltja az ilyen menedzsert,
mert nem produkálta azt a 8-12 százalékos hozamot, amit egyébként - ti. a
pénzpiacon - meg lehetett volna keresni. Tehát a mai multik menedzserei is
inkább lemondanak a fejlesztések javarészéről, vagy csak komoly küzdelmek
árán tudják megvalósítani a 21. sz. felé néző terveiket..
A másik veszélyt a pénzpiacok káprázatos sebessége jelenti. Mi úgy
képzeljük, hogy ezek ellenőrizhetők, tehát egy-egy tőzsdefelügyelet vagy
nemzeti bank valahogy áttekintéssel rendelkezik arról, hogy mi történik
mondjuk Amerikában vagy a világban a dollárral, vagy az euro-dollárral
Európában, vagy a jennel Japánban. Ez a feltételezés azonban ma már illúzió.
Ezek a folyamatok olyan gyorsan zajlanak, nincs az az ember és nincs az a
komputer, aki meg tudná mondani adott pillanatban, hogy melyik az a
veszélyesen elfutó pozíció, ami két hét múlva robbanáshoz vezet.
Ez a tantusz akkor esett le az egyes országokban és nemzetközi
társaságokban, amikor az úgynevezett derivatívokat bevezették, vagyis azokat
az értékpapírokat, amelyek már nem részvények vagy kötvények, hanem ezek
különböző specializált variánsai, melyek olyan bonyolultak, hogy maguk a
menedzserek sem értik, hanem matematikusokat alkalmaznak, akik aztán beadják
nekik, hogy ezzel sokat lehet keresni. (Tényleg sokat lehet keresni, és
akkor rájuk hagyják a dolgot. Néha kiderül, hogy nem fut be a dolog, de
akkor senki nem tud semmit, kirúgják a matematikusokat, a menedzser meg
húzza a vállát, hogy ő ebből egy szót sem értett.)
Azt akarom tehát mondani, hogy ma nincs olyan nemzetközi szervezet, ami
ezeket a szupersebességű folyamatokat ellenőrizni tudná. Legutóbb épp Soros
György volt az, aki felvetette, hogy bizony elszaladt a gépezet, és ugyan a
World Trade Organisationt azért hozták létre, hogy valamiképpen kanalizálja,
tehát, ha nem is ellenőrizze, de legalább terelgesse ezeket a veszélyes
folyamatokat. De a WTO is képtelen erre a feladatra. Részint a nemzeti
piacok ellenállása miatt, részint mert a WTO hatalom nélküli szervezet. Ám
ennek az impotenciának legfőbb oka az, hogy a folyamatok annyira gyorsak,
hogy nem lehet őket áttekinteni, legfeljebb visszatekintve lehet látni, hogy
mi is történt, és mit is kellene korrigálni, de addigra már késő. Korunk
nagy kérdése hogy képes-e a piac önmagát korrigálni, - amire a neoliberális
elméletek mindig hivatkoznak. Intézmények erre ma még képtelenek. A piac
inkább arra hajlamos, hogy megszaladjon, felborítson egyensúlyokat. Itt a
veszélyzóna. Mi lesz, ha bekövetkezik egy olyan konstelláció, amikor valahol
valami hirtelen összeomlik, ami egy láncreakcióként felforgatja az egész
világrendszert?
Ez tehát a Damoklész-kardja effektus. Ugyanakkor van egy transzcendens
elem is ebben a rendszerben, ami nélkül a rendszer nem működik. A spekulatív
tőkére gondolok. Többen leírták már, hogy szemben azzal az intellektuális
averzióval, ami a spekuláns kifejezést körülveszi, a spekuláns a rendszer
kiegyenlítőjeként működik. Ha tehát nem lenne spekuláns, már rég összeomlott
volna a rendszer. A spekuláns az, aki a különböző feszültségekre játszik
azzal a szándékkal, hogy nyerjen, de eközben a feszültség-kiegyenlítő
szerepét játssza. Igaz, hogy ő nagyot kaszál, de megmenti a rendszert a
robbanástól. A dolog furcsasága, hogy egyfelől e szakma mellé mindenféle
morális kérdőjelet lehet kirakni, másfelől a rendszer nélküle nem működik, -
ez a vészszelep, amin a felesleges gőz el tud távozni. (Más kérdés, hogy a
szelep-kezelő, ha ügyes degeszre keresi magát...)
- Hogyan alakult ki ez az új pénzpiaci rendszer?
A történet ott kezdődik, hogy 1972-ben Nixon elnök elhatározza, hogy az
arany alapról áttér az úgynevezett lebegtetett árfolyamokra. Addig világos
volt, hogy ha valakinek volt százezer dollárja, bemehetett a nemzeti bankba
és átválthatta aranyra. Az arany mintegy fedezetül szolgált az egyes nemzeti
valutáknak és a világot vezető valutának, a dollárnak. A dollár-arany
paritás megszüntetése azt jelentette, hogy ettől kezdve a deviza-árfolyamok
nincsenek semmihez sem lehorgonyozva, innen a kifejezés, hogy "lebegnek",
vagyis hogy csak az összehasonlítás értékel, hogy pl. a dollár mennyi
fontot, yent, márkát ér, stb. és ezek az összehasonlító adatok naponta
változnak. Amint ez az újfajta rendszer megszületetett, abban a pillanatban
megjelentek azok a pénzügyi eszközök, melyek az így adódó különbségeket
akarják kihasználni. Tehát a nemzeti valuták kamatkülönbségeire épül egy
sajátos pénzügyi rendszer. Ez a rendszer egy példán illusztrálva a
következőképp működik: ha a gulden kamatlába X dollárszintnél két
százalékkal többre emelkedik, akkor elad, ha két százaléka a megállapított
szint alá megy, akkor vesz. Ezt a konstrukciót egyfajta derivatív képviseli,
amelyet meg lehet venni, el lehet adni, amire opciót lehet kötni, hogy
esetleg fél év múlva megveszem, most csak lekötöm azt a lehetőséget, hogy
megvegyem. Az opció azt jelenti, hogy nem veszem meg effektíve, nem adom oda
a pénzt, ő nem adja ide a kötvényt, hanem csak azt mondom, hogy meg
szeretném venni és majd fél év múlva eldöntöm.
Az újkapitalizmus nagy kaszinójában tehát többemeletes rendszer működik.
Legalul van a pénz, amiért árut vehetek. Egy emelettel felette van a
részvény. Egy cég tulajdonjoga, ha úgy tetszik, fölosztva százezer darabra.
Veszek háromszáz darab részvényt, akkor háromszáz ezred részében tulajdonosa
vagyok a cégnek. (Ez után kapom a jutalékom...) E szint fölött van a
részvényre épülő derivatív, ami például azt jelenti, hogy segítségével arra
fogadok, hogy a részvény árfolyama hány százalékkal fog nőni, vagy
csökkenni.
Egy sajátos kaszinójáték ez, ha megnyerem a fogadást, akkor kaszálok, ha
vesztek, - fizetek. A rendszer következő emeletén már egész részvénycsomagra
lehet fogadni, tehát a New Yorki vagy a tokiói tőzsdén jegyzett összes
részvényt egyesítő index mozgásirányára kötök fogadást. Tehát azt mondom,
hogy jövő héten a Dow Jones index 14 plusz százalék pontot fog emelkedni, és
erről kötök egy szerződést: amennyiben a 14 pontot meghaladja az árváltozás,
akkor én kaszálok, ha lefelé megy, akkor nekem kell fizetnem.
A rendszer lényege: ahogy megyünk följebb, úgy absztrahálódnak a
műveletek azaz az értékpapírok tartalma egyre jobban elszakad a reál
folyamatoktól. Ez a pénz forradalmának az új találmánya, - a money már csak
önmagával játszik. Mégpedig szerencsejátékot: mert itt tényleg fogadni kell.
Márpedig fél évet se Isten, se csodarabbi nem lát előre, én viszont fél évre
előre kötök fogadást, (előzetes szerződést), arra, hogy mi fog történni a
tőzsdén...
- Mindez összefügg az átviteli technikák változásával, a pénz
virtualizálódásával is, azzal, hogy az elektronikával "a pénz a
mennyekbe ment".
- A hetvenes évek előtt tényleges pénzzel, váltóval, vagy értékpapírral
fizettek. Aztán megjelentek a különböző kártyák, amit már mi is használunk.
Ez már elvontabb pénzfajta volt. A fejlődés következő szintje az, amikor
brókerként egy komputert működtetek otthon, éjszaka, mert a londoni
székhelyemen éppen zárva van a tőzsde, de a tokiói tőzsde működik, és a
komputerem jelzi, hogy ott most érdemes valamit vásárolni, mert nagyon
olcsó, és hátha én ébredek fel elsőnek. A következő, még elvontabb szint -
az elektronikus pénz, az e-cash - már csaknem teljesen elszakad ettől a még
mindig megfogható pénztől, és csak könyvelési tételként jelenik meg. Tehát
vagy én, vagy a komputer maga köt ilyen elektronikus üzleteket, - ez a
program tradingnek nevezett művelet, amikor a komputer úgy van programozva,
hogy ha teszem azt, a Siemens-részvények három pontot esnek, akkor elad, ha
öt pontot nőnek, akkor vesz. Nem is vagyok otthon, a komputer magától intézi
az ügyletet. Ami teljes őrület, mert mások komputerei is be vannak
programozva, és ha ezek a komputerek egyszerre kezdenek vásárolni, akkor
megbolondíthatják a piacot. Állítólag az 1987-es New Yorki tőzsdekrach is
azért következett be, mert a gépek egyszerre elkezdtek vásárolni valamit, és
olyan sokan kezdték csinálni, hogy összeomlott a dolog. Azt követően be is
tiltották, ill. korlátok közé szorították.
Az elektronizációval, ami az újkapitalizmusnak technológiai feltétele,
olyan szerkezet jelent meg, ami önállósítja a pénzforgalmat.
Hosszabb távon ebből következik, hogy "a pénz mennybe megy", hogy szinte
megfoghatatlanná, imaginárius egységgé válik. A kezdő és a végpont
megfogható, mert itt is könyvelik, meg ott is könyvelik, de hogy közben
milyen transzformációkon megy keresztül, ez már szinte megfoghatatlan.
Ez a folyamat is veszélyekkel van teli. Ezért is lett a leggyorsabban
fejlődő pénzügyi ágazat a rizikó-menedzsment, vagyis a kockázat
csökkentésének technikája. Minden pénzügyi centrum, befektető és bank rájött
arra, hogy itt nagyokat lehet bukni. De arra is rájöttek, hogy azok a
matematikusok, akik ezt ki tudják védeni, sokkal fontosabbak, mint a
brókerek. Mert a bróker ugyan tud üzleteket kötni, de egy-egy üzleten
akkorát lehet bukni, ami elviszi a bank teljes nyereségét, esetleg az egész
bankot megbuktatja. Ezért már a 80-as évek végén megjelentek olyan pénzügyi
eszközök, amelyek a rizikó kiszűrésére szolgálnak. Például a legelső
derivatívok azt a célt szolgálták, hogy a részvénypiaccal és a
kötvénypiaccal kapcsolatos kockázatokat kiszűrjék. A pénzügyi világ
fölfegyverezi magát önvédelmi eszközökkel. Olyan befektetési alapok, ún.
hedge foundok jelentek meg, amelyek csak azzal foglalkoznak, hogy valakit,
akinek sok pénze van, hogyan lehet bebiztosítani.
- Úgy tűnik azonban, hogy nemcsak az egyes résztvevőkre nézve
növekszik a kockázat, hanem az egész pénzügyi és gazdasági rendszer
is egyre nagyobb kockázatnak van kitéve.
Említettem már, hogy az egész világ pénzügyi rendszerét egy Damoklész
kardja alá kell elképzelnünk. Pl. a Financial Timestól a Wall Street
Journalig egyre többen vetik fel azt a kérdést, hogy vajon meddig tart ez a
hatalmas fellendülési ciklus, ami a New Yorki tőzsdén most már közel hét éve
töretlenül tart, naponta emelkedik a tőzsdeindex, s úgy néz ki, hogy ennek
soha nem lesz vége. Közben a közgazdászok meg vannak győződve arról, hogy
valamikor megfordul ez a trend és zuhanni fog a részvényárfolyam, aminek
rémes következményei lehetnek. (Dominó-effektus). Mondom, egyre többen
gondolkodnak már ezen a globális veszélyen és úgy vélem, nem alaptalanul,
mert mennél inkább elszakadnak a pénzügyi folyamatok a reálfolyamatoktól,
annál nagyobb a veszélye annak, hogy ellenőrizhetetlenné válnak a
folyamatok, nincs lehetőség fékezni vagy javítani.
Hogy mennyire nincs erre lehetoség, azt az angol font esete mutatatta meg
1992-ben: akkor az angol Nemzeti Bank tízmilliárd fontot vetett be, hogy az
európai valuták rendszerén belül tartsa a fontot, - csakhogy ez a hatalmas
összeg is semminek tűnt azzal a pénzmennyiséggel szemben, amit a spekulatív
tőke tett arra, hogy megbuktassa az angol fontot.
Ez azt is mutatja, hogy óriási mennyiségű spekulatív tőke szerepel a
piacon. Ez pedig, ahol csak gyenge pontot lát, ott üzleteket lát. A
spekulatív tőke, - már volt róla szó - kétarcú jelenség: ha a Marsról
nézném, azt mondanám, hogy kiegyenlítik a piacot, de a Földről tekintve az
is előfordulhat, hogy egy-egy országot taccsra vágnak: lásd pl. a mexikói
válságot. Egy olyan óriási ország, mint Mexikó nemzetgazdasága pillanatok
alatt összeomlott egy spekulációs pénzbeáramlás, majd hirtelen pénzkimentés
eredményeképp.
Az történt, hogy Mexikóban jól alakult az üzleti élet, ezért a nagy
tőzsdeáremelkedés reményében temérdek spekulatív tőke áramlott be. Aztán -
sejtve a balhét - ezt a pénzt rövid idő múltán kiszippantották, de a
kiszippantás olyan gyorsan történt, hogy hirtelen pénz nélkül maradt a
tőzsde és az ország. Nemcsak a tőzsde omlott össze, de összeomlott a nemzeti
valuta is. Csakhogy e válság globális kiterjedésének kockázata oly nagy
volt, hogy az Egyesült Államok és a Világbank együttesen dobta össze azt a
40 milliárd dollárt, amivel talpra állították Mexikót. Attól tartottak, hogy
ez a válság kiterjed, az az egész világ pénzügyi rendszerének összeomlásával
jár. De ez a példa nemcsak a veszélyekről szól: azt is mutatja, hogy a
kockázattal szemben óriásivá nőttek az ellenerők is, melyek meg tudják
akadályozni a globális katasztrófát.
Az igazi veszélyt az idő jelenti: az, hogy előbb köszön ránk az
összeroppanás, és aztán elég sok időbe telik, amire a világ pénzügyi
tűzoltószervezetei reagálni tudnak. A kettő közötti időkülönbség dönti el,
hogy összedől-e a világ pénzügyi rendszere vagy nem. És ez az intervallum
állandóan csökken, Mexikó esetében két hét kellett ehhez, de így is az
utolsó pillanatban történt.
Ma már talán csak egy hét vagy néhány nap áll rendelkezésre, mivel a
pénzügyi folyamatok sebessége egyre gyorsul.
- Ezeknek a folyamatoknak a kialakulásában nem éppen elhanyagolható
szerepet játszott az évtizedeken át uralkodó neoliberális elmélet.
- Ez az elmélet a piac önreguláló szerepét állítja, és azt mondja, nem
baj, hogy mit pusztít, a másik oldalon sokkal többet fog építeni. Ezzel
szemben a globális újkapitalizmus legjobbjai kezdik érezni, hogy egyre
kikerülhetetlenebb valaminő szabályozás, mivel a piac erre képtelen. A
teória, - úgy látom - manapság egy lépést visszalép, nevezetesen Keynes
elméletének valaminő újrafelmelegítése irányába. Ebben viszont az a bökkenő,
hogy Keynes elmélete még a nemzetállamok gazdasági szerepére épített.
Ma viszont a nemzetállamok gazdasági szerepe a nullává kezd válni.
Például Németországban nagyon magasak a munkabérek, ezért költöznek ki a
nagyvállalatok. Ami azzal jár, hogy a befizetett adó az elmúlt évben 5
százalékkal csökkent. Ebből a csökkent bevételből nem lehet eltartani egy
államot, fenntartani egy ország szociális hálóját. A nemzetállam kormányai
patthelyzetben vannak. Vagy alacsony adót állapítasz meg, akkor itt maradok,
ha nem, akkor csókolom, elmegyek, elviszem a gyáramat, - de a munkanélkülit
itt hagyom neked. Én, mint multi, jót fogok keresni, a kárt, amit okoztam,
azt te, mint állam fizeted meg, a bérből, fizetésből élők adóiból.
Olyan új helyzet ez, amire Keynes még nem gondolhatott, mert annak idején
egy-egy ország tudta kormányozni a maga gazdaságát. Akkor még azt mondhatta,
hogy azt az árut be szabad hozni, ezt a pénzt nem szabad kivinni. Sőt a
kamatlábat is az állam állapította meg, és minden az ország határain belül
maradt. Most a kamatláb alakítását, - az egyetlen eszköz formálását, amivel
még befolyásolni lehet egy ország gazdaságát, - a világ pénzpiaca intézi. A
nagyvállalatok prosperitása vagy lefalcolása nem az állami szereptől függ, a
kormány nem tudja befolyásolni, hisz még a védővámokat leépítették.
Aki ma azt merné mondani, hogy protekcionista gazdaságot fogunk csinálni,
az megnézhetné magát.
A nemzetállam védtelen maradt, mert csak a nagyobb, régió nagyságú
egységek működnek igazán, olyan egységek, mint amilyen az ázsiai régió, az
egységes Európa, vagy a Nafta-országok - Kanadától Dél-Amerikáig. Hogy egy-
egy ország mit csinál, az csak a szerencse, meg a globális piac dolga.
- Ez nemcsak a nemzetállami szuverenitást, hanem jószerével a
hagyományos politika egészét kérdésessé teszi. Közvetve pedig egy
globális folyamatokat reguláló világkormány létrehozásának
szükségességét veti fel.
- A nemzetállamok gazdasági szuverenitásának beszűkülése a jelen és a
holnap igazi nagy kérdése. Tegnap ez még föl sem merült. Furcsa módon az
Európai Közösségben történő változások tették kérdéssé, hiszen ott az
euróval, az európai közös pénzzel kapcsolatban került be viták témái közé a
kétségbeesés: úgy látszik, már mindenről le lehet mondani, a zászlóról, a
nemzeti múltról, a himnuszról, a nemzeti kormányról, - rendben van, de a
pénzünktől nem fogunk, nem akarunk megválni.
A nemzetállam teljesen nem szűnik meg, mert azért még az Európai Unión
belül is vannak bizonyos olyan funkciók, melyek intézése az egyes országokra
van bízva. Mégis él egy olyan tendencia, hogy jó lenne egy közös
"szuperkormány". Ugyanakkor elég sokan látják már, hogy egy ilyen
szuperkormány bürokráciája még a banán hajlásgörbéjét is elő akarná írni.
Ugyanakkor valamilyen formában Brüsszel már ma is egy ilyen szuperkormány
szerepét játsza, ami elszakad az egyes nemzeti igényektől, sajátságoktól. Ez
gazdaságilag úgy jelentkezik, hogy például Spanyolország vagy Olaszország,
elmaradottsága folytán több pénzt követel a központtól. A gazdag országok
pedig nincs rá pénzünk. Tehát kialakul egy Észak-Dél feszültség kicsiben,
Európán belül. A szuperkormány ezért csak kicsiben képes intézkedni: aktákat
tud tologatni...
Én kizártnak tartom annak a lehetőségét, hogy egy világkormány létre
tudjon jönni, mint ahogy annak a lehetősége is egyre valószínűtlenebb, hogy
egy Egyesült Államok-szerű Európa alakuljon ki. Ma a föderatív Európa
elképzelése látszik körvonalazódni. Ugyanakkor a gazdaság belső szükséglete
is kíván valamiféle kanalizáló tényezőt, amelyet egy világszintű szervezet
alkotna, kellő szankcionáló erővel, megfelelő hatalommal, vagy olyan
manipuláló képességgel, amivel a megszaladt folyamatokat vissza tudja
terelni a normalitás irányába. Ez arra utal, hogy a világkormány valamiféle
derivátuma mégiscsak létre fog jönni. Ez úgy működne mint a villanypásztor:
ha a pénzpiac elér egy határhoz, akkor onnan visszaterelné. Talán a
résztvevők ezt el fogják fogadni. A politika gazdasági beleszólását illetően
egyébként rendkívül szkeptikus vagyok.
Ugyanis a globalizálódás egyik következménye, hogy a politikának egyre
kevesebb szerep jut.
- Baudrillard 1989-táján azzal a gondolattal hozakodott elő, hogy
teljes fordulat történt, és a történelem elkezdte felszámolni magát.
Akkor ez képtelenségnek tűnt, most azonban egyre több minden
támasztja alá.
- Egyetértek ezzel a gondolattal, hogy a posztmodern fejlődés vesz egy
nagy kanyart és a XIX. század alagútjába fut. Valóban sok minden mutat ebbe
az irányba: miközben egy hihetetlen modernizációs folyamatnak lehetünk
tanúi, e folyamat hajtóereje társadalmi, és politikai tekintetben is a XIX.
századot idézi. Ilyen múlt századi jelenség a szakszervezetek leépítése, a
rendkívül magas munkanélküliség-szinttel való együttélés. (Ma már szinte
mindenki normálisnak tekinti, hogy 10 százalék feletti munkanélküliség van
Európában, ami a 60-as években még elképzelhetetlen lett volna: legalábbis
az értelmiség tiltakozott volna. Ma mindenki annak örül, hogy nem ez a kvóta
nem 14 százalékos van vagy 18, mint Spanyolországban.
Ugyanakkor Amerika megoldotta - ott 4,8 százalékos ez az arány. Persze e
megoldás ára az volt, hogy a drága munkaerőt elbocsátja, majd olcsón
visszaveszi. Van munkád, fogd be a szád!. És bejött...
A különböző vizsgálatok azt mutatják, hogy az újkapitalizmus véget vet
annak a hatvanas évekbeli reménynek, hogy egy nagy középosztályosodási
folyamat zajlik: a szegény és a gazdag részarány csökken a középosztály
javára. Ezzel ellentétben tény, hogy a gazdag hányad vagyoni, társadalmi
befolyása, pénzben és gazdaságban kifejezhető hatalma növekszik, a
középosztály összeszűkül, a szegényréteg viszont növekszik. Ennek a nagy
váltásnak, ami az elmúlt 20 évben bekövetkezett, a hi-tech korszaknak, a
pénz forradalmának, és a globalizálásnak köszönhetően sok a vesztese és
kevés a nyertese. Itt az nyer, aki a tudásintenzív iparokban dolgozik, a
hagyományos foglalkoztatási zónákban dolgozók pedig vesztesek maradnak.
Nincs szükség öntőre, bányászra, hajókovácsra és így tovább. Elképzelhető,
hogy ez a tendencia később visszafordítható, de nem vagyok jós.
Ami a politikát illeti, paradox helyzetbe kerültünk. Olyan plurális világ
alakult ki, amelyben a politikai struktúrák egyre inkább monolittá válnak.
Amerika vezetésével egy uniformizált világrendszer van kialakulóban.
Olyan politikai szituációban élünk, ahol a pluralizmus jegyében nem
mondhatom azt, hogy ez nekem nem tetszik, mivel van egy másik, és azt akarom
választani. Nem mondhatom, mert nincs ilyen alternatíva. Egy monolit
rendszer van, a dollárra van felfűzve a legtöbb valuta, és az ilyen
spárgákon keresztül a gazdasági világrendszer is konvergálódik: csak egy
alma közt lehet választani...
Lábjegyzetként jegyzem meg, hogy Európa hosszú ideig harcolt az ellen,
hogy ne legyen amerikai filmdömping, végül lefaragódott az egész, maradt
Franciaország, ahol próbálnak kvótákkal küzdeni azért, hogy ne csak
Hollywoodot, hanem európai filmet is játsszanak. Nem sikerült, évekre
taccsra lett vágva az európai film. Most kezd kijönni a hullámvölgyből.
Addig viszont nincs választási lehetőség.
A pluralizálódás, mint jelszó megmaradt, ám alatta/mögötte egy monolit
rendszer alakult ki. Ennek a helyzetnek politikai következményei
kiszámíthatatlanok, de ez már egy másik mese.
- Érzékelsz-e olyan törekvéseket, amelyek ezzel az egyneműséggel
szemben lépnek fel?
- Olyan területeken, amivel nem igen számolunk: a kultúrában. Így pl. a
családi struktúrában. Mert a családi struktúra is része a szimbolikus
hatalom szerkezetének: ez a szerkezet tudja befolyásolni azt, hogy a tudás
milyen szintjére kerüljön a következő generáció. Kimutatták, hogy az
amerikai egyetemen tanuló pakisztáni, indiai, kínai és japán diákok magasan
lekörözik az angolszász WASP hallgatókat. A család náluk nem engedi a
gyereket megbukni, csak ötöst szabad kapni, és a papa, mama, nagypapa,
nagymama, mindenki körülötte nyüzsög, hogy a gyerek első legyen az
osztályban. Ugyanez nem mondható el az angolszász szülőkről, akik azt
mondják, hogy beírattalak, fizetem a tandíjadat, oldd meg a problémáidat.
Vagyis a családi struktúra az egyik kulcs a XXI. századhoz, és egyben
ellenerő a monolit szerkezetek térhódításával szemben. Persze nem lehet
átvenni a japán vagy a kínai családmodellt, de hogy nemcsak a magaskultúra
fog szerepet játszani, hogy ki mennyit olvasott, Szophoklészt és Heideggert
ismeri-e, hanem a kultúrának az életformát meghatározó szerkezete is
meghatározó szerepet fog játszani a XXI. századért folyó küzdelemben, erről
meg vagyok győződve.
- Kissé távolabbról nézve milyennek látod mindazt, amiről eddig szó
volt?
- A világban ma olyasmi történik, amit még nem lehet tudni, mert vagy
titok, vagy még nem fedezték fel. E kérdésekre rárepülni, ez számomra a
legizgalmasabb foglalatosság.
Ugyanakkor azt hiszem, hogy e beszélgetés során kissé a negatívumok és a
veszélyzóna irányába tolódtunk el. E mai világ másik oldala a biztonságra
való törekvés, az önkorrekció lehetőségeinek keresése és kiépítése. A
tűzoltó hadseregek újjáépítése, új vészhárító mechanizmusok kiépítése.
Kényes egyensúly áll fenn, jelenleg a védekező és a támadó mechanizmusok
egyensúlyban vannak. Nem a totális káosz felé tartunk, de nem is nézünk egy
különösebben csodálatos XXI. század elébe, amely mentes mindenfajta
politikai, gazdasági és társadalmi feszültségtől. Inkább e kényes egyensúlyi
állapotú fenntartásán fáradozunk. Ami nem kellemes állapot, de élhető. Olyan
világ felé tartunk, amelyben ha fiatal lennék, voltaképpen nem nagyon
szeretnék élni. De ez van.