Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                    EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS LÁSZLÓ ERVINNEL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - Ön  pályája  kezdetén  zongoraművészként  lépett  fel, később  pedig
        különböző  tudományterületeken  ténykedett.  Ez  idő  szerint  mivel
        foglalkozik?

   - Évek  óta  két területen dolgozom. Az egyik a tudomány és a  tudományos
világkép:  mit  tudunk  ma  a  világról  a  tudomány  által,  és hogy ezt az
ismeretet  lehet-e úgy integrálni, hogy belőle értelmes és koherens világkép
alakuljon  ki.  A  másik  ennek a praktikus része: hogyan viszonyul ehhez az
emberiség?  milyen  helyzetben vagyunk? mi vár ránk a jövőben, és mit tudunk
tenni egy jobb jövő biztosítása érdekében?

   A  hetvenes  évek  elejétől kezdve foglalkozom ezzel, azóta, hogy a Római
Klub  közzétette  első jelentését A növekedés határairól. A rendszerelméleti
kutatásaimat   követően,  körülbelül  tíz  éve,  egy  mezőelméleten  kezdtem
dolgozni.   Ez   úgy  foglalható  össze,  hogy  egy  mezőnek  minden  pontja
kontinuitásban  van,  és  ha  bárhol történik valami, annak másutt is hatása
van.  Például  tudjuk, hogy az elemi részecskék, a kvantumok között is ilyen
összeköttetések vannak. Ha az egyik részecskén vizsgálnak valamit, a másikra
is  hatással  van.  Az  ilyen  jelenségek  engem  nagyon  izgatnak. Legújabb
könyvemben  is  egy  olyan  világképet  próbálok  kidolgozni,  amibe  ezek a
jelenségek is beleférnek.

      - A  nemrég  magyarul is megjelent könyvében  (Döntés előtt, Bp. l994)
        nagyon plasztikusan ír arról, hogy melyek azok az elkerülhetetlennek
        látszó  problémák,  amelyekkel  szembe  kell  néznie az egész emberi
        kultúrának.

   - Ott kell kezdenem, hogy az emberiség nem egyenletesen fejlődik, éppúgy,
ahogy  bármilyen  más fajok, ökológiai vagy biológiai rendszerek sem. Mindig
vannak  átmeneti  szakaszok,  ahol aránylag gyors ütemű átalakulás jellemző,
ami  vagy sikeres vagy nem. Ha nem sikeres, akkor egy faj kipusztul vagy egy
rendszer  teljesen  átalakul.  Ha sikeres, akkor új típusú rendszer áll elő.
Ezek  az  ugrásszerű  fejlődések  manapság már nagyon jól ismertek. Az ember
esetében ugyanez történik; ezek az átalakulások okozzák a korszakváltásokat.
Miért lényeges ez? Az utolsó ilyen nagy változás 300-350 évvel ezelőtt volt,
a  középkor  és az újkor határán. Ennek nyomán egy klasszikus ipari kultúrán
alapuló  kor  következett.  Most  ez  a  kor  a  végéhez  közeledik,  és egy
posztindustriális  kor  felé  haladunk,  amit  még nem látunk tisztán. De az
biztos,  hogy ez a kor nem húzza sokáig. Az a feladat áll előttünk, hogy meg
kell  változnunk.  Az  előtt  a  döntés előtt állunk, hogy megvárjuk-e azt a
pillanatot,  amikor rá leszünk kényszerítve a változásra, és akkor próbáljuk
menteni  a  menthetőt, vagy pedig tekintetbe vesszük az elkövetkezendő 10-20
évet,  és  megkezdjük azokat az adaptálási folyamatokat, ami a viselkedés, a
fogyasztási  szokások,  a  termelés  rendszer,  stb. átalakításával jár. Egy
olyan  bolygón  élünk, amelyen tulajdonképpen szabad energiaáramlás, és zárt
anyagmennyiség  van.  Ez  azt  jelenti,  hogy  energia  áramlik be, főként a
Napból,  hisz minden élet ezen az energián alapul. Anyag viszont nem megy se
ki,  se  be,  azon  kívül,  hogy  egy meteorit időnként becsapódik, vagy egy
szatellitet  elveszitünk a világegyetemben. Az ilyen kivételektől eltekintve
mindaz,  ami  a  Föld  felszínén van, az itt is marad. Az ipari kor tévedése
abban  áll  -  bár  ez  régebben  nem  volt nyilvánvaló -, hogy olyan anyagi
forrásokat  használ  fel,  amelyek  nem  felújíthatók  ezen  a Földön. Olyan
energiaforrásokat használunk, amelyek évezredekkel ezelőtt keletkeztek, mint
például  az  olaj,  a  földgáz  vagy  a  szén.  Ez  egy ideig megy, de aztán
fölborítja  az  egész  rendszer  egyensúlyát, hiszen ez egy kényes rendszer.
James  Lovelock  szerint  az  egész  bioszféra  egy élő organizmus, mert úgy
regulálja  és  adaptálja  magát állandóan, mint egy élő organizmus. Ennek az
előnye  az, hogy fenntartja magát, hátránya viszont az, hogy határai vannak.
Hogy  ha  ezeket nagyon megzavarjuk, akkor előbb-utóbb másfajta önregulációt
alakít  ki.  Ez,  kozmikus  szempontból  nézve  nem lenne nagy baj, csakhogy
másfajta, az emberiség számára kedvezőtlenebb egyensúly alakulna ki. Például
egy  másik  klímarendszer  kialakulása  esetén  megtörténhet,  hogy  a  föld
kevesebbet  terem,  hiszen  nem  ott  esik  az  eső,  ahol eddig, és nagyobb
térségeket  fog  szárazság sújtani. Akkor pedig nem lehet a közel 6 milliárd
embert élelemmel ellátni.

   Ez  csak  egy  példa.  Rengeteg  ilyen  problémát  fel  lehet sorolni, de
valamennyire  érvényes:  ennek  az  egész önfenntartó rendszernek, amiből az
emberiség él, amin a biológiai élet alapul, a terhelése kezd magasabb lenni,
mint  a  teherbírósága.  Ez  az alapvető probléma, és ezért elodázhatatlan a
változtatás.

      - A  különböző  irányból érkező figyelmeztetések ellenére  nem látni a
        jeleit egy ilyen horderejű változtatás szándékának.

   - Akár  üzletemberekkel,  akár  politikusokkal beszél az ember,  a válasz
hasonló:  ha  a  vállalkozásomat  megpróbálom  ilyen  meggondolások  alapján
átalakítani,  akkor  a  vetélytársak,  a  konkurencia  fog előnyhöz jutni. A
politikusok hasonló helyzetben vannak, hiszen ha a választóik ezt nem látják
be,  akkor  nem  maradhatnak  hatalmon. Ezért egymagában egy vezetés nem tud
ezen  segíteni.  Csak  akkor  történhet  valami,  ha az emberek zöme nagyobb
belátással  lesz  képes  gondolkodni  és  kicsit  képes lesz a jövőbe nézni,
hiszen  a  jövő már nincs messze. A jövő most már nagyon közel van. Már most
cselekednünk   kell   ahhoz,  hogy  amit  tervezünk,  azt  meg  is  lehessen
valósítani.  Meg  kell  értetni  az  emberekkel,  hogy ezen a végső ponton a
választásuktól  függ  a  jövő;  nemcsak  attól, hogy mit fogyasztanak, mivel
foglalkoznak,  milyen  véleményt  alkotnak,  hanem  attól  is,  hogy  milyen
életmódot   folytatnak,  milyen  politikát  támogatnak,  milyen  kívánságaik
vannak.   Ezek   a  dolgok  a  néző,  az  olvasó,  az  újságíró  és  újságok
szempontjából  döntőek, akárcsak a fogyasztás az üzleti világ szempontjából.
Természetesen  azt  nehéz  elképzelni, hogy az emberek maguktól egyszer csak
angyalokká  válnak  és  olyan  racionálissá,  hogy  megértik  mindezt. Ezért
kellene a vezető üzletemberekkel, menedzserekkel és a politikusokkal közösen
ilyen  dialógust  kezdeni.  Ebben rendkívül fontos szerepe van a médiának, a
televíziónak,  az  újságoknak,  rádiónak,  és  mindenkinek, aki közvélemény-
formáló.

      - A jobb európai napilapok jövedelmeinek is a kétharmada hirdetésekből
        származik.  Ilyen  gazdasági  feltételek mellett hogyan képviselhető
        hatékonyan ez a gondolat?

   - A  kérdés  az,  hogy  megvárjuk-e  a  katasztrófát,  vagy pedig képesek
vagyunk-e  már  most  a  cselekvésre.  Az  újságok,  folyóiratok, televíziós
programok  stb.  gazdasági  érdekeltsége  nagyon  szűkös  látóhatárt teremt.
Ugyanakkor tudjuk, hogy a piac nagyon jól tud reagálni az értékrendszerek, a
kívánságok  és  a  vélemények  változására is. Tehát arra reagálnak, ami már
van.  Esetleg  arra is reagálnak, ami éppen kezdődik, egy olyan trendre, ami
már  elindult.  De  az nehezen elképzelhető, hogy a piac arra reagáljon, ami
még  nincsen.  Ez csak akkor lesz elvárható, ha belátjuk, hogy ez így tovább
nem  megy,  pedig  a kanyaron túl kell látnunk. A piac pedig csak annyit lát
előre,  amennyi  közvetlen előtte van. Ezért sem a média, sem a politika nem
képes  pozitív  befolyást gyakorolni ebben a helyzetben. A mai tudás alapján
nem tudunk eleget tenni annak érdekében, amit a holnap hoz. Ez többek között
a  nagy  problémája  a  mai  menedzsment filozófiának is, amit total-quality
menedzsmentnek   neveznek,   ami  arra  törekszik,  hogy  száz  százalékosan
kielégítse a kliensét.

   Ám a kliens mai elvárását elégítik ki, és azon nem gondolkoznak, hisz nem
tudnak  ilyen  formában  gondolkozni,  hogy  mi  lesz  az érdeke, és mit fog
elvárni  5 vagy 10 év múlva. A demokratikus politikai rendszerek előrelátása
is rövid távra, 4-5 évre terjed. Nagyon nehéz egy demokráciában előrelátónak
lenni,  hiszen a demokrácia arra reagál, amit a démosz, a nép gondol és kér.
Itt  Thomas  Jefferson  gondolatát kell idéznem, aki azt mondta, hogy ha úgy
érezzük,  hogy a nép nem elég művelt ahhoz, hogy jól tudjon határozni, akkor
a  megoldás  nem  az,  hogy  elvegyük  tőle a hatalmat, hanem művelni, tehát
informálni  kell.  Itt  egy  kulcskérdéshez  jutottunk,  hiszen  létrejött a
globális információs rendszer. Természetesen nem mindenki jut hozzá, mert az
emberek  nagy  százaléka olyan szegényen él, hogy nem tud hozzáférni ehhez a
technikához.  A  televízióhoz,  meg  rádióhoz  ugyan  már  majdnem  mindenki
hozzáfér,  de  ezeket  csak passzívan nézhetik, ill. hallhatják. A kétirányú
kommunikációhoz  még  aránylag kevés ember fér hozzá, de mégiscsak hozzáfér.
Tehát  van  egy  hatalmas  eszközünk,  amit  nem arra használunk, hogy olyan
üzeneteket  küldjünk,  ami az emberek tömeges érdekeit szolgálná. Ezek olyan
beszélgetések   lennének,   mint   ez   a  mostani,  amiben  azon  próbálunk
gondolkodni,  hogy  mit  is  kellene cselekedni ahhoz, hogy, nemcsak nekünk,
hanem a gyerekünknek is még jól menjen a sora.

      - Ön azt írja, hogy még a legfelkészültebb és a legtöbb  információval
        rendelkező kormányok sem képesek hosszú távú terveket megvalósítani,
        és hogy a társadalmak kormányozhatatlanná váltak.

   - Ezt úgy értem, hogy nemzeti struktúrákban nem lehet kormányozni.  Miért
nem?  Mert  az  összes  folyamat,  ami  meghatározza,  hogy  mi történik egy
nemzetgazdaságon  belül,  már  nemzetközivé  vált.  Tehát  nemzetközi  téren
kellene  a  kormányozhatóságot  megteremteni. Ma körülbelül 180 tagja van az
ENSZ-nek.  A  tagok  80  százaléka  egész  kis és szegény ország, melyek még
magukat  sem tudják kormányozni, nemhogy össze tudnának fogni ahhoz, hogy az
egész  rendszert  valamilyen  formában  fejlesszék.  Az  emberiség elért egy
szintet,  ami  túlhaladja  a  struktúráinkat.  Mindenki össze van vagy lehet
kapcsolva   információval,   a   piacok   teljesen  globalizálva  vannak,  a
tőkeáramlások  villámsebesen  zajlanak  a  világrészek  között, a kormányzás
pedig marad a régi nemzeti alapokon.

   Az ENSZ pedig úgy próbál nemzetközösséget teremteni, hogy összehozza őket
a  közgyűlésben, ahol mindenki a saját érdekét nézi. Abban a reményben, hogy
ha mindenki jól képviseli a saját érdekét, akkor majd másnak is jó lesz. Ezt
mondta  annakidején  Adam  Smith  is,  hogy  van  egy láthatatlan kéz, amely
összehangolja  az  érdekeket  a piacon keresztül. Nos ez még a piac esetében
sem  működik,  mert csak akkor működne, ha mindenkinek egyforma ereje lenne,
azonos  tőkével,  hatalommal  tudna  fellépni  a  piacon. De miután az egyik
szereplőnek  nagyon  nagy  befolyása van, a másiknak nagyon kicsi, és a nagy
befolyással bírók csak a saját érdeküket nézik, akkor azokból a kissebbeknek
nem  sok  hasznuk lesz. Ugyanez történik a politikában is. Ha a nagyhatalmak
csak  a  közvetlen,  rövid  lejáratú  érdekeiket nézik, akkor tulajdonképpen
kizárják a szegényebb és a kisebb országokat ebből a rendszerből.

   Itt  tulajdonképpen vissza kell térnünk Einstein gondolatához, amit ugyan
a  fizikai  fejlődésről  mondott,  de  alkalmazható  az  emberiségre is. Azt
mondta,  hogy  egy problémát nem tudunk megoldani azzal a gondolkodásmóddal,
amiben  maga  a probléma keletkezett. Neki például az 1900-as évek elején az
volt  a  problémája,  hogy  a  newtoni  fizika  sok  jelenségre  nem  tudott
magyarázatot adni, vagy csak olyan komplikált módon, hogy annak már nem volt
értelme.  Hasonló  helyzetben  vagyunk ma is; egy újabb einsteini fordulatra
volna szükség, de ezúttal az emberiség kultúrájában.

      - Mi vezethet egy ilyen fordulatra?

   - Nézzünk  meg  egy  tényezőt a sokból, s ez pedig Kína.  Kína a maga 1,2
milliárd  emberével  szeretne bekerülni a nyugati ipari fejlődés fővonalába.
Ez  azt  jelenti, hogy Pekingben is annyi ember szeretne autót vezetni, mint
mondjuk  Párizsban  vagy  akár  Budapesten.  Ha  erre  tényleg sor kerül, és
nemcsak  Pekingben,  akkor  az  olajkészlet,  amit  gazdaságosan  ki lehetne
termelni,  5-10  év  alatt  elfogyna,  s  a  levegőt  annyira megterhelnék a
kipufogó  gázokkal, hogy jóformán belélegzehetetlen lenne, pedig már most is
rossz,  noha  a  legtöbb ember biciklizik. Ehhez még hozzá kell számítanunk,
hogy  Kína  egész gazdasági rendszere szénre van alapozva. Ma Amerika után a
világ  második  legnagyobb  széntermelője,  kb.  2020-ra,  hogy  ha így megy
tovább,  az  első  lesz.  Akkorra a levegőszennyezés fokozódása, a savas eső
terméscsökkent  hatása  miatt  Kína  nem  tudja  majd  lakosságát  élelemmel
ellátni.  Mit  csinálunk mi ezen a területen? Megpróbálunk nekik annyi tőkét
és  technológiát  eladni,  amennyit  csak lehet. Sőt, ha olyan technológiánk
van, amit itt már nem tudunk eladni, akkor eladjuk nekik.

   Tehát  hozzásegítjük  őket  ahhoz, hogy azt a rendszert, amiben mi élünk,
széjjelvágják, tönkretegyék. Ez egy példa a sok közül, ami azt mutatja, hogy
tulajdonképpen  azt  a  fát  vágjuk  ki,  amin  ülünk.  Végsősoron  az a sok
kívánság, ami ma a világban van, az ilymódon nem fenntartható. Pedig ebbe az
irányba megyünk tovább. Amihez még azt is hozzátartozik, hogy hány ember van
a  világon,  és  hogy  ez mennyire terheli a világot. Ma körülbelül 250 ezer
emberrel több születik a világban, mint hal meg, tehát ennyivel növekszik az
emberiség  naponta,  egynegyed  millióval,  ami  azt jelenti, hogy egy évben
kilencvenegynéhány  millió.  Ezt  pedig  azt  jelenti, hogy 30-35 éven belül
megduplázódik  az  emberiség.  Ha  mindenki  úgy élne, mint 50 vagy 100 ezer
évvel  ezelőtt  az  elődeink,  akkor  ez  egész  40-50  milliárd emberig nem
jelentene  problémát,  hiszen  annyit  tudnánk  termelni, és nem zavarnánk a
természetet  stb.  De  most  nem  úgy  élünk;  az  emberek  25%-a  a fejlett
országokban,  a  Nyugat-Európában,  Észak-Amerikában, Japánban él. És Kelet-
Európa,  Dél-Kelet-Ázsia,  Dél-Amerika és Közép-Amerika mindig erősebben ezt
az  életmódot  sajátítja  el. Tehát ilymódon nem fogjuk tudni ellátni azt az
embertömeget, ami megszületik. Minden ilyen problémára elvileg van megoldás,
bár  vég  nélkül  nem  lehet növekedni. De e téren nem elég csak a technikai
megoldás.  Nagy  társadalmi  és  értékrendszeri változások kellenek. Például
minden embernek járna két kilowatt energia óránként.

   Ha  ennyit  fogyasztanánk,  akkor  a  mai  emberiséget  el  tudnánk látni
elektromos   energiával.  A  mai  átlagfogyasztás  azonban  Észak-Amerikában
körülbelül  10  kW, Európában 8. Ázsiában 1 kW, Afrikában pedig fél kW alatt
van  az átlag. Szóval hatalmas különbségek vannak. Addig azonban nem vagyunk
hajlandók változtatni, ameddig nem vagyunk rákényszerülve.

   Félünk a változástól. Félünk attól, hogy ha mi csinálunk valamit, akkor a
konkurencia jut előnyhöz, nekünk pedig hátrányunk lesz belőle.

      - Elegendő-e a belátás egy új értékrendszer kialakításához?

   - Olyan  helyzetben vagyunk, amire eddig nem volt példa.  Az újdonság nem
az,  hogy  válság előtt állunk, hanem az, hogy milyen dimenziója van ennek a
válságnak.  Eddig  ugyanis  mindig lokális válságok voltak. Egyik vagy másik
kultúra,  társadalom,  vagy ökoszisztéma volt válságban. Most a bolygó egész
létfenntartási  rendszere  veszélyeztetve van. Ami azt jelenti, hogy először
nyilván a szegényebb rétegeket érinti, de még a nagy gazdagsággal bíró népek
sem  lesznek  képesek  magukat  kivonni  a  hatása alól. Nem tudunk szigetet
képezni,  még  Európában sem, egy csónakban ülünk, ahogy mondani szokták. Az
tévhit,  hogy  ugyan Afrika majd, de az emberiség megmaradó része talán majd
jobban fogja csinálni.

   A  katasztrófák gyorsan terjednek a világban. Új helyzet előtt állunk, és
még nem tudjuk, hogyan reagáljunk rá. A történelemből ismeretes, hogy a nagy
vallási    megújulások   általában   krízispontokon   keletkeztek,   úgy   a
kereszténység,  mind  az iszlám, Buddha fellépése stb. Tulajdonképpen egy új
vallásra lenne szükségünk.

   De  nehéz  elképzelni, hogy egy új vallás szülessen. Az utóbbi száz évben
volt  egy  ilyen pszeudo-vallás: a tudomány. Nem az igazi tudomány; az igazi
tudomány   mindig  nyitott  és  mindig  keres  és  kutat,  és  mindig  képes
továbbfejlődni.

   Számos  vallásos emberrel beszéltem, úgy kereszténnyel, mint zsidóval, és
hinduval,  legutóbb a Dalai Lámával, és ők egybehangzóan azt vallják, hogy a
a  vallás  lényege  -  amit a latin neve a religio, a religare is mond: - az
összeköttetés,  a  közösség  egy  közös  tudatban. És ez egy alapvető emberi
vonás,  ami nélkül a társadalmat nem lehet elképzelni. Kell, hogy valamiféle
közös  elgondolás,  közös  világnézet,  közös  értékrendszer  kösse össze az
embereket. Ezt nem lehet felülről erőszakolni.

   A  megoldás  az,  hogy az embereknek maguknak kell rájönniük, hogy vannak
mélyebb  értékek,  amelyek  közös  értékek.  Ez  a  kommunikáció a lényege a
dolognak.  Azt  nem  tudjuk, hogy mi fog történni, amikor az egész emberiség
veszélyeztetett.  Nem  hiszem,  hogy  egy próféta fog fellépni, inkább abban
reménykedem,  hogy  van egy közös tudat vagy egy közös tudatmező és ez képes
változni.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező