Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

             EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS HANNES BÖHRINGER FILOZÓFUSSAL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - A  filozófiának  ma számtalan jelentése, egymást kölcsönösen  kizáró
        értelmezése  van,  és  még  a  fogkefegyártók  is saját filozófiával
        szeretnek előhozakodni. Te mit tartasz filozófiának?

   - Nem  az  akadémiai  diskurzus zárt kontextusában ténykedek.  Számomra a
Düsseldorfi  Művészeti  Akadémiára  kerülésem  jelentette  a  fordulópontot:
filozófiát  nyílt  mezőn,  kihívást  a  nyelvem  számára. Már a tanulmányaim
idején  kezdtem megszabadulni mindenfajta terminológikus nyelvtől. Ezt aztán
tovább edzettem a művészeti főiskolán. Abban érzem a magam erősségét, hogy a
filozófiát  nyílt  mezőn, szabadon és védtelenül művelem, mindattól érintve,
ami körülvesz. Csak azt próbálom szavakba foglalni, ami megszólít. Mivel nem
rendelkezem  egy  filozófiai  iskola  fogódzójával,  sem  pedig  az egyetemi
társaság   támasztékával,   a   nyelv  adja  az  egyetlen  fogódzót  azon  a
senkiföldjén,  ahol  tapogatódzom.  Ezért  aztán  számomra  a  legeslegvégső
elkötelezettség a nyelv.

   Azonban  a  nyelv,  éppen a nyelv nem ad szigorú szabályokat. Ezért aztán
minden  a  szavak  mérlegelésén és latolgatásán múlik, nemcsak a fogalmakat,
hanem  a  metafórákat,  a  szóképeket is latba kell vetni. Ha másokat hallok
beszélni,  vagy  mások könyveit olvasom, végsősoron ez képezi az érvényesség
kritériumát: hogyan bánnak a nyelvvel. A nyelvben nemcsak a szavakon múlik a
dolog, hanem a ritmuson is; a zenén.

      - Milyen művészet hatott rád a leginkább?

   - A  Concept  Art  volt  a  legnagyobb  felfedezésem annakidején,  amikor
elkezdtem  filozófiát  tanítani  a  Düsseldorfi  Művészeti  Akadémián.  Ez a
képzőművészeten  belül egy képrombolással ért fel: redukció volt conceptekre
és  nyelvi  kijelentésekre. Természetesen a művészek nem mondtak le teljesen
az  ábrázolásról; például az üres falon géppel írott szövegek lógtak, melyek
a  concepteket  írták le; a betű, a lexikon esztikája volt ez, mondhatni. És
már  látni  lehetett,  hogy  mindez majd száraz akadémizmusban fog végződni,
filozófiai  laposságokban, amihez éppenséggel semmi szükség képzőművészetre.
Aztán   jött  a  kurzusváltás:  a  Vad  festészet  festőláza,  az  akadémiai
magasművészet   átfordulása   triviális   művészetbe,  popkultúrába.  A  Vad
festészet  a Pop Art tradicióját követte, de nem volt olyan erős. Nem tudott
új  triviális  mítoszokat találni vagy kitalálni, melyek oly átütőek és nagy
horderejűek lettek volna, mint Warhol Coca-cola-dobozai.

   A Concept Art mellett engem mindenekelőtt a fluxus fogott meg. A fluxus a
filozófikus  humora  miatt  volt  fontos.  A  legmagasabb dolgok mellékes és
csaknem    banális   emlegetését   és   megjelenítését,   a   legmagasabbnak
hétköznapivá,  triviálissá  átfordítását  nevezem  filozófikus  humornak. Ez
magába  foglalja  a  fenségesnek  triviálisba  fordulását,  majd  pedig újra
visszafordulását  a fenségesbe. Ezért törekszem magam is a filozófikus humor
stíluskevercsének buzgó követésére.

      - Minek tekinted a magad tevékenységét?

   - A  magamfajta  filozofálást  egy  olyan  tradició részének tartom,  ami
Németországban  inkább  elcsökevényesedett,  vagy  egyáltalán  nem is igazán
műveltek.  Ezt  Wilhelm  Dilthey  -  Bernard Groethuysennek a tanára, akiről
disszertációmat  írtam  -  legalábbis  történetileg feldolgozta; ez a görög-
római   életfilozófia   tradíciója,   ami   a   francia   filozófiában,   és
pszichológiában   elevenen   él   tovább.   Ez  egy  olyan  filozófia,  mely
életfilozófiának  tekinti  magát, filozófiának egy szabad mezőben, az életen
való  keresztüljutás,  az élet nyomorúságával szembeni belső felvértezettség
művészetének. A filozófia ezt úgy nevezi: boldog élet. Ám boldogság alatt az
élet elkerülhetetlen boldogtalanságának elviselését, méghozzá könnyű szerrel
történő  elviselését  érti. Ennek a filozófiának a magva a rezdíthetetlenség
és  az önuralom, a szenvedélyek, az affektusok fölötti uralom képzete. Ennek
azonban  az az előfeltétele, hogy az ember képes legyen ura lenni önmagának.
A keresztény gondolkodók az antik, pogány filozófia elleni támadásukat éppen
erre  a  pontra összpontosították és kiemelték, hogy az ember egyáltalán nem
ura  önmagának.  A  pszichoanalízis  igazolja  ezt  a  diagnózist. És azok a
filozófiai írók, akikhez én kötődöm, a francia moralisták, a hősiességnek és
a  kudarcnak,  a  helytállásnak  és  csődöt  mondásnak,  az  ember, a modern
szubjektum nagyságának és nyomorúságának ezt a ellentétét tematizálják.

      - Mi történik ma a filozófiában? Egyáltalán áttekinthető-e a mezőny?

   - A kortárs filozófia egyre kevésbé érdekel. Azt olvasom, amit  ajánlanak
nekem, ami megszólít, amitől indíttatást várok. Meg sem próbálok áttekintést
szerezni  a  filozófiáról és e filozófia magaslatán lenni. Ez egyszerűen túl
sok  nekem. Túl sokat kellene kóstolnom ahhoz, hogy kiderüljön, mi a valóban
tápláló belőle. Minél hosszabb ideig tanít az ember egy művészeti főiskolán,
annál  inkább  meglazulnak  az  egyetemi filozófiához fűződő kötelékek. Néha
ettől  rosszul  érzem  magam  és  attól tartok, hogy már teljesen elváltam a
filozófiától,  fogódzójától  és  tartásától.  Gyakran a beszélgetőpartner is
hiányzik,  akivel  megbizonyosodhatnék a filozófia felől. Valójában inkább a
tudományok  és  a  művészetek  felé  orientálódok, és megpróbálom filozófiai
dimenziójukat megragadni.

      - Hogyan helyezekednek el egymáshoz képest ezek a területek?  Mennyire
        átjárhatóak a határaik?

   - A  művészet  és  a tudomány fogalmai nagyon cseppfolyóssá váltak,  és a
filozófiát  is  sokáig  művészetnek  tekintették.  Ám  a  tudomány velejében
mindvégig  megmaradt  művészetnek  és  úgy hiszem magvát tekintve a tudomány
mindig  filozófia  is.  Csakhogy ehhez a maghoz alig férünk már hozzá, mivel
mindez  nagyüzemmé vált. A művészet esetében ugyanilyen átalakulás fenyeget,
jóllehet  a  művészet  mindig is kisebb üzem volt és személyesebben üzemelt.
Nem volt olyannyira tömeges a képzés és ezáltal mindig vissza lehetett térni
a  művészet  velejére,  és  egyúttal  az absztrakció magaskultúrájára, onnan
pedig   a  figurativitásra,  és  mindenkor  megvolt  a  lehetőség  pontszerű
értelmezésére. A filozófiában az antik filozófia mint életforma-hagyomány és
mint ilyen képzésforma megszűnt.

   Ez a forma csak indirekt módon tanítható. úgyanúgy, mint ahogy végsősoron
a   bölcsesség-hagyományt  is  csak  közvetett  módon  lehet  tanítani.  Már
Szókratész   is   indirekt   módon   kezdte   tanítani;   nevezetesen  annak
megfordításával, amit a filozófia jelent: éppenhogy nem tudni azt, ami a jó,
ami a bölcsesség. Azóta, mondhatni, a filozófiának már közvetett, reflektált
a viszonya a bölcsességhez.

      - Számodra  mennyiben  jelentenek  kihívást azok a nagy  átalakulások,
        amelyek körülöttünk zajlanak?

   - Azt  hiszem,  hogy  a  túl  közelit  illetően  csak  tévedhetünk.  Némi
távolságból majd láthatóvá válik, hogy mi volt a különös ebben a korszakban;
az,  ami  filozofálásunk  formáját  más  korokétól  megkülönbözteti. A magam
tevékenységében a philosophia perennisre, a filozófia tradicionális dolgának
folytatására  törekszem  -  természetesen  nem  teljes  szélességben,  hanem
azokkal  az  instrumentumokkal, amelyeken játszani tudok. És megpróbálok nem
foglalkozni  azzal,  hogy  ezek  az  eszközök  alkalmasak-e  még ma is; hogy
ezeknek az instrumentumoknak van-e még hangjuk. A magam részéről megkísérlem
a legjobbat, és majd meglátjuk...

   Ha  elkezdik  dramatizálni  a  helyzetet,  én az ellenkezőjére hajlok. Ha
pedig  ártalmatlan  színben  tűntetik  fel,  akkor  dramatizálni kezdem. Így
hajlok  arra,  hogy  a technológiai-elektronikus forradalmat ne vegyük olyan
drámaian.  Másfelől  azt hiszem, hogy a Szovjet-birodalom összeomlása, a Fal
ledőlése  egészen  jelentős esemény. Az a benyomásom, hogy életemben először
éltem  át  egy  történelmi eseményt, amelynek a következményeit még egyikünk
sem  képes  a  maga  teljességében  felmérni. Számunkra, németek számára sok
minden   megváltozott,   és   természetesen   alatta   maradtunk  azoknak  a
követelményeknek, melyeknek meg kellett volna felelnünk.

      - A különféle új technológiák nemcsak a környezetet változtatják  meg,
        hanem  az  észlelés  módját  is, aminek a következményei még fel sem
        mérhetőek.

   - Röviden és tömören: az új elektronikus médiumok filozófiát  kívánnak: a
distancia  pátoszát,  távolságot.  Védelmi  vonalat  kell felállítani. Ekkor
ugyanis  kellő  távolságot  nyer  az  ember  a határok felismeréséhez. És ez
számomra   a  filozófia  őseredeti  feladatának  tűnik:  hogy  felismerje  a
határokat,  hogy  megkülönböztesse  a  határtalant a behatárolttól, valamint
hogy  összetévesztésük lehetőségét felismerje - ami abban áll, hogy az ember
egy  behatároltat  határtalannak,  végtelennek  tekinthet és a végtelent egy
véges,  például  egy kép formájában ábrázolja. Azt hiszem, hogy a művészet a
filozófiához  hasonlóan  -  és  a  technikával,  valamint  a  technológiával
ellentétesen  -  operál;  hogy  a  művészet  egy  reflektált  észlelésmód, a
reflexió egyik formája, egy olyan távolságteremtés, ami már eleve távolságot
feltétételez.   A  distancia  a  várakozás  képességét,  az  ítélettel  való
várakozni  tudást  jelenti;  azt,  hogy  az ember ne hagyja magát a sebesség
szédületétől vezéreltetni.

      - Te hogyan teremted meg ezt a távolságot?

   - Én  a  szkepszis szabályaihoz tartom magam. A szkepszis  elővigyázatos.
Egyszerre  két  úton  megy:  minden  marad a régiben, minden változik. Nincs
semmi  új a Nap alatt, minden új. Egyrészt az áthagyományozottra támaszkodom
és figyelmen kívül hagyom a változásokat - mint eddig, ezen túl is ceruzával
írok  és nem computerrel - és sok olyan képződményre utalok, melyek minősége
és tartóssága éppen az időszerütlenségükből fakad. Másfelől mégis megengedek
magamnak  egy  szabadon  mozgó,  körbe  forgó radarantennát. Próbálok minden
lehetséges  eszközzel,  régivel és újjal, zöldágra vergődni. De az ember nem
képes  mindenre;  én nem vagyok gyors. Az én képességem a lassúság. Ezért is
méltánylom az olyan régi erényeket, mint az állhatatosság és a helytállás, a
constantia  és  perseverantia,  valamint  a nyúlról és a sünről szóló mesét,
amiben a sün nyeri a futóversenyt, mert a helyén marad.

      - Mire irányul mostanában a radarantennád?

   - A radarantenna kérdésének, mint mindennek, két oldala van. Egyébként is
az  a  benyomásom,  hogy  folyvást  ambivalenciákban  mozgunk és a filozófia
erőfeszítésének  arra  kell irányulnia, hogy némi tisztázást vigyen végbe az
ambivalenciák  tengerében.  A radarantenna egyfelől jelenti azt a törekvést,
hogy  az  ember  az  idő magaslatán legyen, mindenfajta rezdülést, ami ami a
levegőben  van,  regisztrálni  tudjon.  Másfelől  jelenti  a divatosságot, a
követését  annak, ami éppen történik; arról írni, ami amúgy is halmokban áll
pénztárnál   -   amit  az  ember,  önnön  elszigeteltségénél  és  akadémikus
világidegenségénél fogva még nem vett észre.

   Hogy  most  mire  irányulnak  az  antennáim?  Az utóbbi években filmekkel
foglalkoztam,  nem  azért  mintha egy másik műfajt akartam volna megismerni,
hanem  azért  mert  a  mitológia  témája  érdekelt. A filozófiának nemcsak a
művészet  és  a tudomány irányába nyitottak a határai, hanem a teológia felé
is.   A   teológia   természetesen  a  tudományhoz  tartozik.  A  keresztény
teológiában a "demitologizálásnak", a "mítosztalanításnak" kulcsszerepe van.
Az  újramitologizálásnak  és  demitologizálásnak  a  váltakozása,  egyiptomi
fogság a mítoszban és Izráel gyermekeinek örökkétartó kivonulása Egyiptomból
a  pusztaságon,  a  kijózanodás  és a demitologizálás metafóráján át; nos ez
foglalkoztat engem aktuálisan.

      - A  legkülönbözőbb területeken látni mítoszok keletkezését  és szívós
        jelenlétét. Mire irányulnak a Te kutatásaid?

   - A  felvilágosodás  óta  létezik  egy  új mitológia iránti igény.  Annak
arányában,  ahogy  a régi mitológiától, a mítosztól emancipálódott az ember,
úgy   kíván   új   mítoszokat.   Légyen  az  a  fiatal  Hegel  és  Hölderlin
rendszervázlata,   vagy   a   klasszika-filológiai   hagyományban  Bachofen,
Nietzsche,  Walter  F.  Otto  mítosza,  vagy akár Chamberlain-é, "A huszadik
század mítosza" - minden borzalmas következményével egyetemben. Felfedeztem,
hogy  létezik  egy  mitológia,  amit  fiatalon  nagyon  kedveltem:  a cowboy
mitológiája.  Az  amerikai mitológia egy új mitológia, és még mindig eleven,
az  egész  világra  kiterjedő,  mivel  -  e  pontban  megint  egyetemi éveim
hegelianizmusa  érvényesül  - Amerika korunk világtörténelmi győztese és még
ma  is az. Bármennyit beszéljenek is Japánról és a növekedő ázsiai régióról,
valamint  az Egyesült Államok hanyatlására, Amerika mitológiája még mindig a
világtörténelmi győztesé.

   Hirtelen  támadt  egy gondolatom és egy kapcsolódása az életrajzomhoz, az
ifjúkoromhoz: a cowboy-film, hős figurájával, az angolszász lovagi hagyomány
lovagias  megmentőjével.  És  ezt  a mitológiát egy másik mitológiában látom
demitologizáltan  megjelenni: az úgynevezet Film Noir gengszterfilmjeiben. A
Film  Noir-t  az egzisztencializmus amerikai változatának lehet nevezni. Úgy
tűnik, a velejében erősen teológikus, indíttatású, ami negatív teológia, egy
Isten  halála  utáni teológia. Sok mitológia van; a mitológiák burjánzanak -
ez alkotja lényegüket. A legtöbb mitológia, a Science Fiction, a Cyberspace,
mindez nem érdekel engem annyira, mint a Western és a Film Noir.

   A mitologizálás veszélye abban rejlik, hogy átcsúszhat egy képvilágba. És
e pontban találkozik a filozófia és a bibliai hagyomány: a kép kritikájában,
a  kép  leértékelésében.  Végsősoron így kell értékelni a művészetek platóni
kritikáját  is.  A  képtilalmat  a  zsidó tradicióból ismerjük. Állandóan ki
vagyunk  téve  a  mitológia  veszélyének;  még  a  tudomány  is,  sőt maga a
filozófia  is. Az ész, az állam, a faj, a társadalom, az önmegvalósítás stb.
mitológiájának.

   És  nem  tudunk  megszabadulni  a képektől. A nyelv telítve van képekkel,
melyek  szuggesztíven  hatnak,  a reflexió küszöbe alatt átjutva meggyőzik a
tudatot.  Tehát a mitológiával való foglkozás során tulajdonképpen mindig is
mítosztalanítás történik.

      - Korábban  írtál  olyan  populáris  műfajról,  mint  a  blues.  Miért
        keltette fel az érdeklődésédet?

   - Engem  a "pop" érdekel. Azt hiszem ugyanis, hogy kulcsfogalom a  modern
művészet  megértéséhez.  A  modern  művészet  egy  krisztológiai  fordulatot
valósít  meg:  a  magas  stílusnak  alacsonnyá  történő  leszállítását. Vagy
másként:  az  alacsony  stílusnak magasra emelését. Számomra ez adja a "pop"
velejét. Ezért nem szabad a "pop"-ot lebecsülni. Olyan hagyománya van, amely
végsősoron  a  bibliai  irodalomig  vezet  vissza. Régtől fogva ismeretes az
úgynevezett kópé-regény, a Simplicisszimus, mely a hőst mintegy megfordítva,
mihasznaként, csibészként, csavargóként mutatja be.

   A blues az Amerikába - egy új Babilonba - eladott feketék siraloméneke. A
szabadon  engedett és ezáltal magára hagyott rabszolgák siraloméneke, a jazz
és   a  Rhytm  and  Blues  révén,  egy  világkultúra,  a  pop-zene  alapvető
daltípusává  válik. A fokozódó szekularizálódással eltűnnek a vallás szigorú
formái.  Csavarogni  kezd.  Művészetté  válik.  A művészet vallási formák és
funkciók  sokaságát  veszi  át.  A  művészek  ezt sokáig elutasították, most
azonban   szeretnek   ilyen   teológiai   utalásokkal   ékeskedni.  Ebben  a
kötetlenség, a szigor hiánya jelenti a veszélyt.

      - Minden  filozófusnak  van  vesszőparipája, írtad.  Téged hová visz a
        vesszőparipád?

   - A  vesszőparipa  számomra  annak  a  pontnak  a  megtalálását  jelenti,
amelyből  kiindulva minden irányban tisztázódást tapasztal az ember. És ez a
pont egyúttal nagyon személyes, gyermeki is. Egyre inkább rájövök arra, hogy
azok  a  témák,  amelyekről  az  embernek  a  legtöbb  mondanivalója  van, a
gyerekkorától foglalkoztatják.

   Azt  hiszem  ezért is ülünk még mindig valamilyen vesszőparipán, csak nem
vesszük  észre  vagy  szégyeljük,  és  nem  vesszük  igénybe  a  tudományos,
művészeti munkánkhoz. Én mindenesetre cowboyként ülök a vesszőparipáimon, és
meglovaglom  őket, mint ahogy Cézanne nap mint nap megfestette a Mont Sainte
Victoir-t.  A  vesszőparipa az, amit Ezra Pound, az amerikai költő vortexnek
nevez:   egy   örvény,   ami   mindent  magába  szív,  mindent  felfog,  egy
radaranatenna,  mely nemcsak veszi, hanem értékeli és átdolgozza, imaginálja
és  transzformálja  a  jeleket. Ha az embernek van egy ilyen vesszőparipája,
akkor  mindenhová  ellovagolhat,  méghozzá  úgy hogy közben otthon marad - a
másik  kedvenc  gondolatom:  az  ember  könnyű  csomaggal  utazzon.  A magam
filozófiáját is így űzöm; ez nem olyan filozófia, amihez tengerészláda kell,
hanem  olyan,  amit még magam is el tudok vinni, ami elviselhető és lehetővé
teszi  az utazást, egyszersmind az otthonmaradást is, akárcsak a gyerekszoba
vesszőparipája: az egész világ bejárását.

      - Hogyan telik egy jó napod?

   - Számomra  akkor  jó  egy  nap,  amikor nem nyomaszt valamilyen  kézirat
befejezésének   kényszere   vagy   egy  szemináriumra  vagy  előadásra  való
felkészülés  feladata  és  délelőtt  hozzájutok  a harmonikámhoz, játszhatok
rajta,  és a játék különösen jól megy. Kellemes egy nap akkor is, ha egészen
korán leülök az íróasztalomhoz - az egész lakás üres - és leírhatok valamit,
ami  az  utóbbi  hetekben  újra  és  újra átfutott a fejemen, és már annyira
jutott, hogy nem esik nehezemre papírra vetni. Egy kellemes nap lehet az is,
amikor  felhív  egy barátom és megbeszéljük, hogy este együtt vacsorázunk és
ez az egész nap folyamán örömmel tölt el.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező