Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

               EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS HANS KÜNG VALLÁSKUTATÓVAL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)

                        (Fordította: Tillmann J. A.)


      - Mi   késztette   Önt,    katolikus   teológusként    arra,   hogy  a
        világvallásokkal és a világetosz problémájával kezdjen foglalkozni?

   - Mindig  is  nyitott  voltam a világra. Svájcban nőttem fel, ahol  három
különböző   nemzetiség   él   együtt.   A   római  Collegium  Germanicum  et
Hungaricumban,   ahol   tanulmányaimat  végeztem  -  ahol  egyébként  magyar
diákokkal  együtt tanultam, akikkel nagyon jól megértettük egymást - ott még
hallottuk  azt  a  mondatot, mi szerint "az egyházon kívül nincs üdvözülés".
Azóta  ezt  a  II.  Vatikáni  zsinat  korrigálta.  Amikor 1955-ben Tuniszban
jártam,  a  fehér  atyák  - egy az iszlám körében végzendő misszió érdekében
alapított rend - tartományfőnöke azt mondta, hogy tulajdonképpen reménytelen
a   munkájuk,   és  valamennyien  a  fekete  afrikaiak  közé  fognak  menni.
Megkérdeztem,  hogy  miért  van  ez  így?  Két  okot  említett:  azt, hogy a
keresztény  hit nagyon komplikált - ellentétben azzal az egyszerű hitvallási
formulával,  mi  szerint:  "Nincsen más isten Istenen kívül, és Mohamed az ő
prófétája."   Erre  a  keresztények  nem  tudnak  mit  felelni;  nem  tudják
megfoghatóvá  tenni  hitüket.  A  másik  oka az, hogy a szexuálmorál lazább.
Erről  bővebben  lehetne  beszélni;  nem  olyan  laza,  mint  itt  vélik. Ám
természetesen  egy  olyan  törzsi  kultúra  számára,  mint amilyen az Észak-
Afrikai  arab  törzseké  volt,  Ábrahám,  Izsák  és  Jákob korához hasonlóan
gyakorlatilag  a többnejűség dívott. Az iszlám így alkalmasabbnak bizonyult.
Ezekről   a   kérdésekről  aztán  természetesen  újra  és  újra  el  kellett
gondolkodnom;  arról, hogy miként is állunk mindezekkel a dogmákkal, amelyek
a  kereszténységet  -  ami  eredendően  szintén  egyszerű volt - végül ilyen
bonyolulttá tették.

   Aztán  a  II.  Vatikáni  zsinat,  melynek  XXIII.  János pápa meghívására
hivatalos tanácsadója voltam, új módon szembesített a vallásokkal.

   Később egyre inkább tanulmányok, tudatos elhatározások vittek a különböző
vallású emberekkel folytatott dialógusok felé.

      - Ezek   okozták   később  a  katolikus   egyházi  vezetéssel   támadt
        konfliktusát?

   - Sokan tanúsítják, kezdve a tübingeni katolikus fakultásnál, ahonnan  el
kellett mennem, hogy katolikus vagyok. Ez számomra soha nem is volt kérdés.

   A  katolicitás  azonban  Pál  apostoltól  kezdve abban áll, hogy Péter is
elmondhatja    az    igazságot.    Hogy    tehát   szabad   rákérdezni   ama
tévedhetetlenségre,  ami  a  születésszabályozástól,  az  abortusz  kérdésén
keresztül  a  haldoklók segítéséig menő kérdésekben kerül alkalmazásra, hogy
ezt valóban a mi Urunk, Jézus adta-e valamelyik egyházi instanciának.

   Ebben  sok ember kételkedik; ezek tehát kritikus kérdések. Az egyház sora
azonban  akkor  fordul  rosszra,  ha nem lehet kritikus kérdéseket felvetni,
hiszen előbb vagy utóbb ezek áttörnek. Kétségtelen, hogy a katolikus egyházi
vezetés  a  jelenlegi  pápa alatt rendkívül sokat vesztett a hiteléből, amit
annakidején,  XXIII.  János  és  a  II.  Vatikáni zsinat alatt felhalmozott.
Remélem  azonban,  hogy eljön az idő, amikor ráébrednek arra, hogy egyházunk
hajója  talán kissé túlontúl jobbra térült el, és hogy e belátás nyomán újra
az ésszerű, keresztény és emberi közép felé kell kormányozni.

      - Ön  könyveiben az utómodernről és posztmodernről is ír.  Miben látja
        ennek a kornak az alapvető különbségét a korábbiakhoz képest?

   - Vannak  emberek,  akik  alapjában  elvetik  a  posztmodern  szót,  mert
kezdettől  fogva  úgy  vélik,  hogy ez azonos a posztmodernizmussal, amelyet
bizonyos   francia   filozófusok   terjesztettek   el,  és  amely  alapjában
tetszőlegességet jelent. Ezt az abszolút tetszőlegességet a magam részéről a
modern   végső   kihatásának   tartom,   amely  a  szubjektivizmuson  és  az
individualizmuson  alapszik  -  mely  értékekben  magam  is  osztozom. Ez az
individualizmus  azonban  az  ellentétébe  fordult  és elsősorban már nem az
emberi  méltóságot,  hanem egy majdhogynem gátlástalan pluralitást, egyfajta
önkényességet  jelent,  ami  már  nem szolgálja az ember javát. Ezért is nem
értelmezem  a jelent a posztmodernizmussal, azzal a formulával, amit gyakran
idéznek,  jóllehet  Feyerabend nem így értette: anything goes, minden mehet.
Ellene  vagyok  annak  is, hogy az ethosz helyettesíthető azzal a mondattal,
hogy csak "kedvünkre való legyen". Ezek olyan dolgok, amelyeket semmi esetre
sem  kivánok  méltányolni;  a  libertinizmus  valahány fajtáját, légyen az a
pénzügyekben,  vagy  az  üzleti  életben, vagy mint korrupció a politikában,
avagy  a  szexuális életben - ahol szintén vannak az emberiességnek bizonyos
határai.

   Ez  az,  amit  negatíve  megközelítve, elutasítok: a tetszőlegesség és az
önkényesség  posztmodernizmusát.  Másfelől azonban még egy olyan ember, mint
amilyen  Jürgen  Habermas, aki úgy véli, hogy az újkornak még nem zárult le,
nem  tekinthet  el  attól,  hogy  a  modernből  kiérve  egy  másik korszakba
jutottunk.  Ezt  nem  kivánom  most  részletekbe  menően  taglalni;  van egy
világethosz  tervezetem, és írtam nemrég egy könyvet a kereszténységről, ami
hangsúlyozottan  utómodern  indíttatású. Éber szellemek számára az utómodern
az  első  világháborúval kezdődik. A korszak olyan nagy szellemei, mint Karl
Barth,  Albert  Schweitzer  és  sok  marxista is, Rosa Luxemburg más világot
reméltek;   nem   akartak   több  háborút;  már  akkor  látták  a  természet
kifosztását,  látták a technológia terjeszkedését, mint ahogy azt is, hogy a
nacionalista  politika hogyan csábítja el a lelkeket. Mindez aztán a második
világháború után vált teljesen nyilvánvalóvá.

   Ma  olyan  mozgalmak  és  törekvések  vannak  jelen,  amelyek ugyan a 19.
században,  tehát a modernben kezdődtek, de csak az utómodernben bontakoztak
ki.  Mindenekelőtt  ilyen  az  ökológia  jelentősége az ökonómiával szemben.
Másodszor  a  béke  és  a  leszerelés  jelentősége  a  nacionalista  háborús
politikával   szemben.  Továbbá  a  férfi  és  nő  új  partneri  viszonya  a
patriarchális   rendszerrel   szemben,   ami  gyakorlatilag  az  emberiséget
kezdettől,   illetve   csaknem   kezdettől  meghatározta,  hiszen  kezdetben
matriarchátus  volt.  Ezek  új  dimenziók,  amelyek  arra vezettek, hogy sor
került  a  tudományok  utómodern  átértékelésére,  melynek nyomán már nem az
abszolút tudás letéteményesének tekintjük őket.

   Azután a technológia relativálódására, amit az atombombának köszönhetünk;
úgyszintén   a   tájakat   tönkretevő   iparosítás,   továbbá  a  demokrácia
problematikussá   válása   akkor,  amikor  merőben  individualisztikussá  és
formálissá válik.

      - Mennyiben  más  ez  a  korszak  sprituális téren?  Miben változott a
        vallás az ezredvégen?

   - Úgy  hiszem,  hogy a vallás egy olyan pozitiv aspektus, amit  mindeddig
kevésbé  vettek  tekintetbe.  Ezt  még  az egyházak sem látják eléggé, mivel
túlontúl a régibe rögződtek bele, de azt hiszem, hogy a modern értelmiségiek
sem  érzékelik  eléggé.  A modern viszonya a valláshoz messzemenően negatív,
ami  érthető  is,  hiszen  főként  a  katolikus egyház mindent megtett annak
érdekében,  hogy  lehetetlenné  tegye magát az újkorban. Ez egyrészt negatív
beállítódást jelentett a modern filozófiával szemben. Már Descartes is attól
tartott,  hogy  betiltják  a  könyvét.  Ez a Galilei-ügy idején történt, ami
jelzi  a természettudományokkal szembeni téves beállítódást. Azután teljesen
negatív   beállítódást   jelentett   a   születő  demokráciával,  a  francia
forradalommal  és  a "szabadság, egyenlőség, testvériség" hármas jelszavával
szemben.    Továbbá    természetesen   az   emberi   jogok   kérdésével,   a
sajtószabadsággal,  a  véleményszabadsággal,  a  vallásszabadsággal szemben.
Mindezt elutasították, sőt nemcsak hogy elutasították, hanem erős szavakkal,
pokoli szüleményeknek nevezve el is ítélték. Így aztán nincs mit csodálkozni
azon,  hogy az újkor vezető szellemei, akik kezdetben pozitívan viszonyultak
a  valláshoz,  - Descartes, akárcsak Galilei és Newton is; sőt, Roussseau, a
modern  állam gondolatának kidolgozója sem volt egyszerűen vallástalan -, ám
lassanként  olyan konfliktus alakult ki, hogy később már a szociáldemokraták
is  úgy gondolták, hogy csak akkor ember az ember, ha a vallás ellen van. Ez
azonban  megváltozott.  Még olyan emberek is, akik szkeptikusak voltak, mint
Habermas,  legalábbis  újabb  írásaiban  megengedi,  hogy  a  vallás pozitív
szerepet is játhasson.

   A  rendszerében  persze  nem tud mit kezdeni vele, de nem tudja figyelmen
kívül   hagyni,   hogy   Latin-Amerikában   a   felszabadítási  teológia,  a
felszabadítási  mozgalmak  messzemenően  vallásosan motiválták az embereket.
Mint ahogy az is tagadhatatlan, hogy Kelet-Európában sok vallásosan motivált
ember  állt a forradalmi mozgalmak élén, a totalitárius államszocializmussal
szemben.   Szintúgy   tagadhatatlan,   hogy   Dél-Afrikában   az   apartheid
felszámolását  és  az  új  rendszer  vérontás nélküli bevezetését lényegében
olyan  emberek vezették, akik együtt voltak az afrikai egyházi tanácsban. Jó
részüket   személyesen  ismerem,  még  az  apartheid  idején  tartottom  ott
előadásokat.  Hasonló  történt  a  Fülöp-szigeteken,  ahol vallásos, egyházi
emberek  szálltak  szembe a Marcos-rendszerrel. Ez természetesen valami más,
mint amikor bizonyos körülmények közt a vallás csak a reakciót támogatja.

   A  vallás ambivalens jelenség; a vallással élhetnek és visszaélhetnek, de
a  modern utáni kor jele az, hogy sokak számára a vallás újra egy lehetséges
álláspont,  olyan alap, amelyen állni lehet, amely értelmi horizontot képez,
hogy  tudjam,  miért is élek, miért dolgozom, és adott esetben szenvedek is.
Továbbá természetesen meghatározott támpontokat is ad, melyek nem kell, hogy
kicsinyesen  moralizálóak legyenek, főként nem szexuális téren. Ám mégiscsak
támpontokat adnak a tekintetben, hogy alapjában mit ne tegyek, s hogy vannak
olyan dolgok, amikor azt mondom, hogy ezt nem teszem. És ha megteszem, akkor
tudom,  hogy  ez  téves, rossz és azért szégyellem magam. Ezek olyan dolgok,
amelyekről   elmondható,   hogy   egyenes  gerinccel  és  nyílt  tekintettel
vállalható.  Így  anélkül  hogy  lesütött  szemmel vagy szenteskedve kellene
járni,  vallásos  lehet az ember, s ez valami olyan, ami nélkül el sem tudom
képzelni az életemet.

      - A modern haladás- és tudomány-hitek elhalványulásával egy vákuum jöt
        létre, melyben különféle régi és új vallásos jelenségek burjánzanak.
        Milyen kihivást jelent ez a történelmi világvallások számára?

   - A  piacgazdaság  vallások között is teret hódított.  Ennek megvannak az
előnyei és a hátulütői.

   Önmagában  ez  nagyon  sok  lehetőséget  jelent.  Ha  az egyházak élnének
ezekkel,   akkor   ma  számos  lehetőségük  nyílna.  Sok  embert  érdekel  a
religiozitás;  meggyőződésem,  hogy az önök országában méginkább így van ez,
mivel  különösen  a  fiatalabb emberek veszik észre, hogy itt valami érdekes
dologról  van szó. De a kérdés az, hogy ki kínálja ezt nekik. Ha ezt a Dalai
Láma  vagy  egy  új  zen-buddhista csoport kínálja, akkor azt mondják, igen,
talán  a  buddhizmus  számomra  az  igazi.  Aztán  van egy csomó olyan kicsi
csoport, akikért nem tenném tűzbe a kezemet, hiszen szörnyű dolgok történtek
a kis szekták táján, legutóbb Japánban.

   Ez  nem  kivánatos,  de  régebben  is  volt  már ilyen Guyanában, illetve
Californiában. Egyébként sem mindenki vallásos, aki annak mondja magát. Ezek
néha egyszerűen pszeudo-vallások. Magában véve azonban rengeteg csoport van,
amelyek vallásos tevékenységet folytatnak, és jelen van bizonyos tekintetben
a  lehetőségek  piaca,  ahol  egy  fiatal ember választhat. E tekintetben az
egyházaknak  magukat  kell  hitelesíteniük,  ha  nem  akarják, hogy a fiatal
nemzedékek   máshol   keressenek   valamit.   Mindenesetre   jobb,   ha  egy
meghatározott,   bevett  vallásban  keresnek  utat,  mintha  egyáltalán  nem
keresnek. Azt kivánnám, hogy a fiatal nemzedék észrevegye, a dolgok bizonyos
víziójáról  van  szó;  valahol  támpontot  kell találnia az embernek; tudnia
kell, hogy mire is törekszik.

   Ha már nem tudja, és már csak önmagára gondol, csak falásra és vedelésre,
szexualitásra,  akkor  embertelenné is válnak és eladják magukat - legyen az
akár  a  pénz,  a  politikai  hatalom,  vagy  a  tudomány,  vagy  bármi más.
Embertelenné válnak, elvesztik a saját személyiségüket.

   És úgy hiszem, ez az, amit az ateisták még nem értettek meg igazán: ha az
ember   elfogad   egy  abszolútumot,  egy  legfőbbet,  amihez  kizárólagosan
hozzákötődik, akkor szabaddá válik másokkal szemben.

      - Ön  a  vallások  közti   párbeszéd  elengedhetetlenségéről   beszél.
        Megteremthető-e  a vallások közti valódi dialógus? Miben látja ennek
        legfőbb akadályát?

   - Természetesen minden vallásban sok problémát találni. Utóbbi munkáimban
megkíséreltem  a zsidóság, a kereszténység paradigmaváltásainak bemutatását,
most  pedig  az  iszlám  kérdéskörén  dolgozom.  Ha  az  ember, mondhatni az
aktuális  nehézségek  felől  közelít, akkor a vallások fő problémája - és ez
egyaránt érvényes a zsidóságra, a kereszténységre, az iszlámra, sőt bizonyos
tekintetben  még  a  hinduizmusra  és a buddhizmusra is - az, hogy a legtöbb
vallás megrekedt saját középkori paradigmájában.

   Ez  egy  nagy  paradigma  volt,  a  zsidóság esetében az egész rabbinikus
zsidóságra kiterjed, ami a túlélés csodája: a második templom lerombolása, a
zsidóságnak  a  szétszóratása  az  egész  világban.  Ennek során mindvégig a
rabbijaikra  voltak  rászorulva,  nem  volt  már  királyuk,  nem  voltak már
papjaik,  elvesztették  a templomot, elvesztették Jeruzsálemet, elvesztették
országukat,   de  mindig  megmaradt  a  Tórájuk,  megmaradtak  a  szokásaik,
megmaradtak  rabbijaik  - ami nagy dolog! A veszély azonban az, hogy eközben
nem  veszik  észre: paradigmaváltás következett be. A zsidóság ezt már a 19.
században  érzékelte.  Ugyanez  érvényes  az iszlámra. A kereszténységben is
egészen  hasonlóan fest a dolog: a katolikus hierarchia nagy része - remélem
néhány püspök ezt nem veszi zokon, ha így mondom -, és nemcsak az öltözetet,
a  magatartást  ,  hanem  a  szellemi  világukat  tekintve  is  messzemenően
középkori paradigmában él.

   Középkoriak  az  olyan  intézmények,  mint  a  latin  nyelvű  mise,  vagy
szertartások egész sora, mint amilyen a magángyónás. Akárcsak a cölibátusról
szóló  törvénykezés, ami csak a 11. századtól kezdve érvényes egyetemesen az
egyházban.  Azután  a nők kezelése, lefokozása az egyházban, ez is javarészt
középkori  eredetű.  Középkori  eredetű  mindenek  előtt  a  centralisztikus
rendszer,  melyben  valaki  áll odafenn, majd hosszasan senki, aztán egy idő
után  következnek  a püspökök, aztán a papok, majd pedig a világiak, akiknek
igazából  nem  lehet  beleszólásuk  semmibe. Ezt aztán a II. Vatikána zsinat
korrigálta.

   Kimondódott,  hogy  a hierarchiánál fontosabb Isten népe. Ezért is áll az
egyházi   alkotmányban  az  első  fejezet  Isten  népéről,  és  csak  azután
következik  a  hierarchiáról  szóló  rész.  Ámde a zsinat utáni időszakban a
hierarchia,  és  mindenekelőtt  Róma mindent megtett annak érdekében, hogy a
középkori   eredetű  piramist  újra  visszaállítsa.  Pedig  ez  az  eredeti,
újszövetségi egyházi alkotmány.

   Minden   más   középkori,   és  természetesen  reformáció-ellenes,  anti-
modernista,  mivel  ugyanez a paradigma állt fenn egészen a jelenünkig. Ez a
problémája  a  katolikus  egyháznak,  mint  ahogy  a  középkori  paradigma a
problémája a zsidóságnak és az iszlámnak is.

      - Ön  azt  írja,  hogy  a  vallásközi dialogus feltétele az  önkritika
        minden   vallás  részéről.  Milyen  kérdésekre  kellene  legfőképpen
        irányulni a kereszténység önkritikájának?

   - Azt  gondolom,  hogy  minden  egyes  vallásnak  megvan  a maga  sajátos
feladata.   Az   önök  országában  sok  zsidó  él,  a  legnagyobb  kisebbség
Budapesten;   egyértelmű,   hogy   a  zsidóság  roppant  kihívást  jelent  a
kereszténység számára. A legtöbb keresztény még nem realizálta, hogy eredeti
paradigmánk egy zsidókresztény paradigma volt.

   Nemcsak  maga Jézus volt zsidó, az anyja is, sőt, az első tanítványai is,
valamennyien.  Az  első  hitvallások is zsidó hitvallások voltak, melyek nem
álltak  ellentétben  az  egyistenhittel.  Mindaz,  ami  a  monoteizmus ellen
szólhatott  volna  - annak megformálásában, hogy miként határozzák meg Jézus
helyét - akkoriban elvetésre került, mivel zsidók voltak.

   Ebből  már  adódik  a  kérdés:  hogy  a későbbiekben görög-hellenisztikus
kontextusban  megfogalmazódott  hitvallásokat nem kellene-e újragondolni. És
hogy   ennek   során   nem  kellene-e  megkérdezni  zsidó  testvéreinket  és
nővéreinket: hogy megértik-e, s hogyan lehetne olyan megfogalmazást találni,
amely  érthető számukra is. A zsidóság kihívást jelent a teológiánk számára,
Isten  történetéről  alkotott  víziónk  egésze  számára, az egyház története
szempontjából  is,  amely nem váltja fel oly egyszerűen a zsidóságot. Mindig
azt  gondoltuk,  hogy  az  egyház  váltja  fel  a  zsidóságot; ez nem áll. A
zsidóság most, miként egykor, létezik, és első számú beszélgetőpartnerünk.

      - Megvalósulhat-e  a  vallások közti dialógus anélkül, hogy a kulturák
        hasonlóan   önkritikus  alapmagatartást  tanúsítanának?  Ráadásul  a
        nemvallásos emberek alkalmasint többen vannak mint a vallásosak.

   - Afrikára vagy Indiára nézve nem áll az, hogy ott a nem hívők többségben
lennének.  A  legtöbb  ember  hisz. Az csak a nyugati értelmiség előítélete,
hogy  az  egész  világ a szekularizálódás útján van vagy lesz. Ez már nálunk
sem  érvényes.  Ha  mélyebbre menő beszélgetést folytat az ember valakivel a
halálról,  akkor  például Ernst Bloch is azt mondja, hogy oda azért egy apró
"talán"-t  tennék...  Tehát  nem  minden  olyan  szekuláris, mint ahogy az a
felszínen  látszik.  Az  azonban  már  kérdés,  hogy milyen legyen vallás és
kultúra viszonya. Ha így futtában kell kijelölni az álláspontokat, akkor azt
mondanám,   hogy  ha  vallás  és  kultúra  teljesen  azonossá  válik,  akkor
veszélyessé  válik a dolog. Akkor a vallás nacionalistává válik; ezt gyakran
láttuk  Lengyelországban,  és  ez  történt  írországban is. Másfelől fennáll
vallás  és  kultúra  teljes szétválásának eshetősége, amiről azt gondolják a
szekularisták, hogy a vallás fennállhat kultúra nélkül.

   Az egészen radikális vallásosság képviselői pedig azt gondolják, hogy nem
kell  törődnünk  a  kultúrával,  csak  az  evangéliumra,  Isten  igéjére van
szükségünk. Mindkettő téves! Márcsak ezért is a kivánatos poziciónak valahol
a  kettő  között  lennie,  akár  akarjuk, akár nem, mivel ebben a kultúrában
élünk. Ez pozitív megközelítésben úgy fest, hogy a vallás nem akarja mintegy
"fölülről" dominálni a kultúrát, nem dönti el valamilyen hierarchia alapján,
hogy  mi megengedett és mi nem a művészetben vagy a színházban, vagy bárhol.
Megfordítva:  a  vallás  ebben  a  kulturális  sokféleségben,  ami állandóan
ostromolja  az  embereket,  valamilyen módon talajt ad a lábuk alá, valamit,
amivel  belülről  képesek  tájékozódni.  Az  emberiség  történetében kultúra
vallás nélkül gyakorlatilag sosem létezett. Az úgynevezett modern kultúrával
kapcsolatban  felvethető  a kérdés: vajon nem pusztán átmeneti fázis volt-e?
Persze kétségtelen, hogy a vallás úgy nem tér vissza, mint a középkorban.

      - Ön néhány évvel ezelőtt kidolgozott egy "Világethosz projektet".  Mi
        vezette erre?

   - Az  az alapvető belátásom, hogy nincsen nemzetek közötti béke  vallások
közti  béke  nélkül. Ez érvényes a Közel-Keletre, érvényes Észak-Írországra,
érvényes  Sri Lankára, Kasmírra, és érvényes mindenhol, ahol nagy ideológiai
nézetkülönbségek  vannak.  Ez  az első. A második az, hogy a vallások között
nem  jöhet  létre  béke  vallásközi  dialógus nélkül. Ha nem kerül sor végre
izraeliek  és  palesztinek  között  értelmes  beszélgetésekre, kulturális és
vallási  témákban  is,  akkor  újra  és újra lőni fognak egymásra. Mindenütt
szükség van beszélgetésekre, hiszen meg kell tanulni megérteni a másikat, és
ez  nem  megy  másként,  mint vele beszélgetve. A harmadik: nem kerülhet sor
erre  a  vallások  közti  dialógusra, amennyiben nem történik meg e vallások
alapjainak  tanulmányozása.  Ezért  adtam  közre  egy sor könyvet, hogy azok
számára,  akiknek  nincs  oly  sok  idejük  e tanulmányok folytatására, mint
nekem,  megmutassam,  miről  is  van  szó. Hogyan érthetem meg, hogy csaknem
egymilliárd  ember  moszlim?  Ennek  kell hogy oka legyen; ez nem lehet merő
értelmetlenség.  Mindezt  tanulmányozni kell, ez egy alapvető belátás. Végül
pedig:  hogy  e világ számára nincsen túlélés egy közös világ-ethosz nélkül;
közös,  maradandó értékek minimuma nélkül; nincsen túlélés belső tartások és
elkötelező mértékek, sztenderdek, normák nélkül.

      - Elegendő-e  ehhez  az  Ön által szorgalmazott program?  Vajon sulyos
        kényszerek és katasztrófák nélkül kialakulhat-e egy ilyen ethosz?

   - Kényszerekben  és  katasztrófákban  nem  szenvedünk  hiányt.  Állandóan
folynak  háborúk,  amelyeket  a vallások legalábbis legitimálnak, vagy éppen
inspirálnak.  Jugoszláviában negyven-ötven év állt rendelkezésre ahhoz, hogy
a  náci-korszak  bűntényeiről,  a horvát usztasákról beszéljenek; mint ahogy
arról  is,  hogy a szerbek miket tettek, amikor ők voltak hatalmon; lehetett
volna  beszélni  arról  is  talán,  amit a moszlimok tettek korábban. Mindez
lelkiismeretvizsgálat  lett  volna,  és kölcsönösen megbocsátást és bizalmat
lehetett volna kérni egy újrakezdéshez.

   Ezt   azonban   elmulasztották,   és   ezzel   elmulasztották  azt,  hogy
összejöjjenek és beszélgessenek. Azt hiszem, hogy amire a hazámban, Svájcban
lehetőség  volt - ahol sok összeütközésre és polgárháborúra is sor került -,
arra megvolt a lehetőség az egykori Jugoszláviában is. A vallások persze nem
képesek  mindennek  a  megoldására, de egyedül képesek annak előmozdítására,
ami  megintcsak  hiányzik  a  mostani  Jugoszláviából,  nevezetesen a szivek
megtérését.  Amíg  ilyen  sok gyűlölet van az emberek szívében, és csak arra
figyelnek, hogyan lehet visszahódítani valamit, akkor soha nem lesz béke. De
ki  változtathatná  meg  az  emberek szívét? Bizonyára nem a politikusok, de
mégcsak a jogrend sem olykönnyen, még kevésbé szerződések.

   Ebben csak egy ethosz, csak a vallások tudnának segítséggel szolgálni.

   Ami  számomra  reménytelinek  tűnik,  az  az,  hogy  ma minden keresztény
templomban  sok  olyan  ember  van,  aki számos tekintetben hozzám hasonlóan
gondolkodik.  Sőt, minden vallásban vannak olyan emberek, akik a nemzetek és
vallások   közti   békéről,   a   vallások   dialógusáról,   a   világethosz
jelentőségéről mondott alapgondolataimban osztoznak.

      - Vannak  azonban  ezzel  ellentétes  indíttatásu  vallási  csoportok,
        vallásra hivatkozó törekvések, amelyek ezt súlyosan veszélyeztetik.

   - Veszélyesek  az  olyan  csoportok,  akik  azt  gondolják, hogy  másokat
megölhetnek   Isten   nevében.  Hogy  ezek  aztán  moszlimok,  zsidók,  vagy
keresztények, az édesmindegy. Ez a fanatizmus különösen véressé és gyilkossá
válik,  mert  ezek  az  emberek azt gondolják, hogy valójában nem is a saját
nevükben, hanem Isten nevében teszik, pedig ez embertelen és vallástalan.

   Egy  másik  veszély  az autoritarizmussal függ össze. Nemcsak a katolikus
egyházban  áll ez fenn, hanem a zsidóságban, Izrael államban is vannak olyan
tendenciák,  melyek felülről akarják meghatározni azt, hogy mit is szabadjon
az  egyes embernek; hogy mit ehet, és mit nem ehet; hogy mi történhet az El-
Al  légitársaság  gépein,  és  mi nem. Ezek továbbra is domináló rendszerek,
holott  a  vallásnak  szolgálnia  és  nem  uralnia  kellene, hogy az emberek
segítségére legyen.

   Ha  pedig  vallási  potentátok  a  hit  uraivá válnak, akkor küzdeni kell
ellenük. És e tekintetben sem teszek különbséget, hogy katolikus püspökökről
vagy pápákról, vagy református, zsidó, vagy moszlim potentátokról van-e szó.
Nagyon  sokat  ártott  a  vallásnak,  hogy  uralmi intézményként lépett fel.
Szerencsére  ma  minden egyházban sokan vannak, akik ezt megértették - az én
példaképem  a  katolikus  egyházban  XXIII.  János, aki megmutatta, hogy egy
pápának  sem  kell  feltétlenül  mutatóujját felemelve járnia, vagy mindig a
szexualitásról  beszélnie.  Ő volt az, akik megmutatta, hogyan tud az egyház
nyitni, hogyan válik vendégszeretővé.

   Akkoriban  volt  a  katolikus  egyháznak a legnagyobb hitele a reformáció
óta.  Azt  remélem,  hogy  egy  új  mozgalom alakul a mi egyházunkban, amely
előremutat  és  az  egyház  újra  vendégszeretővé  válik;  melyben a vallás,
mondhatni legjobb formájában mutatkozik.

                              Ajánlott irodalom

Hans  Küng:  Világvallások  etikája.  (Projekt  Weltethos) Egyházfórum, Bp.,
   1994.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező