Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

              EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS PLÉH CSABA PSZICHOLÓGUSSAL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - Minek tekinted azt, amit csinálsz?

   - Nekem  kétféle  foglalkozásom van, pszichológus vagyok és nyelvész.  Ez
azzal  függ  össze, hogy egy kétnyelvű faluban nőttem fel, de a mi családunk
nem  tudott  németül, csak magyarul. Rejtély volt számomra, hogy emberek más
nyelven  beszélnek,  amit  én  nem  értek. Valahol ezekre az élményekre megy
vissza a nyelv iránti érdeklődésem.

   Ma  egyrészt  azzal  foglalkozom,  hogy  mi  módon értünk meg mondatokat,
hogyan  rakosgatunk  össze  a  szavak elemeiből például egy olyan szót, mint
barátságaimból.

   Hogy  hányféle  részjelentés-elemből  áll össze; és hogy miként lehet az,
hogy  azonnal értjük, mit is jelent ez a szó. Ezt az azonosultságot próbálom
kísérleti pszichológusként feltörni, hogy végülis ez tényleg lépésekből áll-
e.  Az  utolsó  tíz  évben  aztán  a  nyelv  és a pszichológia kapcsolatából
kiindulva  elkezdtem  valamivel  általánosabban  a  megismerés  problémáival
foglalkozni. Ezt ma megismeréstudománynak nevezzük, aféle tudományok közötti
vegyes saláta.

   Nincs olyan külön szelete a világnak, amivel ez foglalkozna, mint ahogy a
növénytan  a  növényekkel  foglalkozik, hanem valamiféle kölcsönösen érthető
nyelvezetet   próbál   teremteni   a   pszichológusok,   a   filozófusok,  a
számítástechnikusok  és  a  nyelvészek,  sőt  a biológusok számára az emberi
megismerésről;    arról,   hogy   hogyan   alakítunk   ki   belső   képeket,
reprezentációkat,  modelleket. Arról, vajon az ember egységes lény, vagy sok
kis megismerőből áll-e össze.

   A  belső  világban  ugyanazokat a problémákat veti fel, mint amik a külső
világban  is  felmerülnek;  hogy  egységes-e  a  kulturánk  vagy  szétesett;
egységes-e a személyiség vagy sok szétesett dologból áll össze és hasonlók.

      - Pszichológiatörténettel  is  foglalkoztál.  Milyen tanulságai voltak
        ennek?

   - Sokszor  úgy  képzeljük  el a pszichológia történetét, mint  valamiféle
dicsőséges   hosszú   menetelést,   amely   a   ködből,  a  homályból  és  a
tudománytalanságból  eljut a világosság, a győzelem és a tudomány mindenható
hatalmának  világába.  Ez  félreértés.  A XX. századi pszichológia története
világosan   azt  mutatja,  hogy  az  emberre  többféle  mikroszkóppal  lehet
tekinteni.  A  különböző  pszichológiai irányzatok közötti harcok ezért soha
nem úgy végződnek, hogy van egy győztes és vége van a csatának, ettől kezdve
a  viselkedéstan  a győztes. Valójában néhány évtized multán mindig kiderül,
hogy a legyőzöttek szemlélete és szempontja újra visszatér.

   A  XX.  századi  pszichológiában  legalább  háromféle,  egymásra  nehezen
redukálható  alapállást  lehet  megkülönböztetni.  Az  egyik  az embert mint
viselkedő lényt fogalmazza meg és a legalapvetőbb pszichológiai kategóriának
a  környezethez  való  mozgásos  és  cselekvéses  alkalmazkodást  tekinti. A
tudományos egyedüli lehetséges megismerés módszerének az objektív viselkedés
mindenki  számára  hozzáférhető  megfigyelését tekinti. Azt szoktuk mondani,
hogy ez a harmadik személy pszichológiája.

   Ez  persze  a  naív ember pszichológiájának is legfőbb kérdése. Engem nem
igazán  az  érdekel,  hogy  hogyan  lát  színeket  és  formákat a szomszédék
Józsija,  amikor  elkezd  a  Marcsihoz  járni;  hogyan  ismeri  fel,  hogy a
Marcsinak  szőke  haja  van és gömbölyödő formái. A mai pszichológiát nem ez
érdekli,  hanem  az  a  motivációs  rendszer,  hogy  miért lett olyan fontos
számára ez a lány. A pszichológia legfontosabb kérdése az, hogy a természeti
indítékainkból  hogyan alakulnak ki valódi emberi vágyak, a vágyakból hogyan
lesznek  szándékok, tervek, és hogyan élünk úgy, hogy másoknak, egymásnak is
állandóan   szándékokat   és   terveket  tulajdonítunk  -  hiszen  én  a  ti
kommunikációitokat  is  csak  azáltal  értem  meg,  hogy  azt gondolom, hogy
bizonyos   szándékaitok  és  terveitek  vannak  azzal,  hogy  ezt  vagy  azt
kérdeztek, és így tovább. S a különböző jól ismert nagy irányzatok ezeknek a
témáknak  a  variációi  és  kombinációi.  Hadd  említsek egymindenki számára
nyilvánvaló  irányzatot,  a pszichoanalítikus gondolkodást. Freud munkássága
valójában  mind  a  három  modellt  érinti  és  számos  olvasata  van. Van a
pszichoanalízisnek  egy  természettudományos,  viselkedés-elvű  olvasata. Az
ember   egy  a  biológia  könyvében  megírt  forgatókönyvet  játszik  le,  a
libidófejlődés  szakaszai,  a vágyaknak különböző tárgyai követik egymást az
orális, tehát a szájon át való örömszerzés szakaszától a szexualitásig.

   Ez  egy  előre  megírt  biológiai  önkifejlődési forgatókönyv szerint egy
kauzális  világban  menne  végbe.  Egy  másik  értelmezés  szerint  az ember
valójában  nem  egy  determinált  forgatókönyvet  követ.  A  pszichoanalízis
feladata azokat a rejtett jelentéseket - ez az tudattalan koncepciónak egyik
értelmezése - feltárása, amelyek az ember furcsa cselekedeteit, elszólásait,
tévedéseit,    viccelődéseit    vagy   betegségeit   is   megmagyarázná.   A
pszichoanalízis  ebben az olvasatban igazából egy hermeneutikai diszciplina.
Egy  harmadik  olvasatban  viszont  a pszichoanalízis egyszerűen arról szól,
hogy   az  ember  vágyrendszerei  hogyan  bontakoznak  ki  eredetileg  adott
biológiai  szükségleteiből, és hogyan lesz valaki számára olyan fontos, hogy
kifinomult  elméleteket  írjon  a  szentháromságról - valójában amiatt, mert
neki is sajátos konfliktusai vannak saját szüleivel, és így tovább.

      - Ezek  a különböző variációk és változások összefüggenek-e  a nyugati
        társadalom változásaival?

   - A modernség kezdeteitől, a XVII. századtól kezdve többször felmerül  az
európai gondolkodás történetében, hogy az embert objektíven kell jellemezni,
nem  a  belső  szempontból,  hanem  a  külső,  a harmadik szempontból. Az is
felmerült már érdekes módon, Descaretes-nál még az állatokra, La Mettrie-nél
aztán  az  emberre  vonatkozóan  is,  hogy  hát  ennek megfelelően, ha külső
szempontból  nézzük,  akkor  gépnek  is lehet tekinteni az embert. Mégis egy
átfogó  és  a  pszichológia  egészét  lenyelni  akaró viselkedéses-szempontú
felfogás  a  igazából a huszas években bontakozott ki. Nem érdektelen és nem
triviális  módon:  Amerikában  és  Oroszországban, a majdani Szovjetúnióban,
párhuzamosan,  és szinte egyidőben. Ezt a viselkedésszemléletet a társadalmi
optimizmusból  fakadt, abból a hitből, hogy az embereket egy nemzedék alatt,
vagy  a  saját  életük  során  meg lehet változtatni. Ebből fakad az a közös
hitük,  hogy az ember legfontosabb mozzanata a tanulás. Az ember tökéletesen
alakítható,   hajlítható,   ahogy   az   oroszok  gondolták,  hogy  a  saját
nyomorúságunkból  egy  nemzedék alatt magunkat kiemeljük egyszerűen azáltal,
hogy  megváltoztatjuk  az  embert. Ez egy társadalmi program része volt, ami
megjelent ezekben a tudományos programokban.

   Egy olyan világban, amely nagyon határozott tiltási rendszerekkel élt. Az
emberek  hétköznapi életében is a legnagyobb feszültség a vágyaik és a rájuk
települő,  mindentudó  és  nagyhatalmú,  ugyanakkor  atyai  paternalisztikus
királytól  a  családfő hatalmán keresztül elnyomó rendszer között van. Ebben
az  elnyomó  világban  a  tünetek  -  sokan  úgy értelmezik Freud üzenetét -
valójában  segélykiáltások  az  elnyomott  emberi vágyak, és szabadság felől
nézve.  Ehhez  egyébként  nem  is  kell freudistának lenni, a harmincas évek
amerikai  behavioristái is ugyanezt hangsúlyozzák; hogy csökkentenünk kell a
kudarcokat;  az  emberek  azért  rosszak,  mert korlátok között élnek és sok
kudarc éri őket.

   A  pszichoanalízis  szerint a korlátok valamiképpen beépített korlátok, a
társadalmi szempontú szerzők szerint ezek külső korlátok. De mind a kettőnek
volt  egy  olyan naiv üzenete a társadalomszervezés felé: csökkenteni kell a
korlátokat, liberálisabban kell nevelni; minél kevesebb akadállyal kelljen a
gyerekeknek  és  az  embereknek  általában  szembenézni,  és  akkor mindenki
boldogabb  lesz és mivel kevesebb kudarc lesz, csökkenni fog az agresszió, a
kegyetlenség  és csökkenni fog az önmagunkkal szembeni kegyetlenség, ill. az
ilyen  elfojtásokból  fakadó  betegségek  száma.  Társadalmi  vetületében ez
nyilvánvalóan   nem   működött.  Ugyan  nem  tudunk  a  múltban  kérdőíveket
kitöltetni, de a rossz közérzet a kulturában, hogy Freud kedvenc kifejezését
használjam, ma ugyanúgy megvan, mint a századforduló világában.

   Nem   hiszem,  hogy  az  emberi  boldogtalanság  mennyisége  a  liberális
neveléssel   és  az  ösztönöket,  a  vágyakat  szabadjára  engedni  hivatott
attitüddel  csökkent  volna.  Az  abszolút  értelemben  csökkent frusztráció
körülményei  között  az  emberek  továbbra  is képesek, még Európában, adott
körülmények között, mészárolni egymást.

      - Mennyiben  játszott  közre ez a koncepció az egotripek  új típusának
        megjelenésében és tömeges elterjedésében?

   - Itt nem az önzés kritikájáról van szó, hanem a differenciálatlanságról,
arról  a  típusú  önközpontúságról,  ahol  saját  magam  vagyok,  nemcsak az
egyetlen  mérce,  hanem  az egyetlen lehetséges terep. Nem is próbálom magam
beleélni  mások helyzetébe, mert valahogy a magammal való foglalkozás úgy is
meghozza  a  maga  eredményeit. Például néhány évvel ezelőtt óriási botrányt
okozott  Nyugat-Európában  Jacques  Attalinak,  az egyik nagyhatalmú, Kelet-
Európa megsegítésére létrejött londoni bankház főigazgatójának esete. Attali
szerintem  egy jellegzetes narcisztikus ember, aki hallatlanul nehezen tudja
határok között tartani saját személyiségének állandó expanzióját.

   Szinte  azonosítja  magát a világgal, nehezen tud határokat találni saját
maga és a világ között. Ami önmagában nem lenne baj, de az már érdekes, hogy
egy ilyen, elvileg rendkívül elfoglalt, állandóan nehéz gazdasági döntéseket
hozó   bankvezérigazgató   ideje   java  részében,  mondhatni  önkiterjesztő
posztmodern regényírással foglalkozik a munkahelyén.

   De  nem ezért távolították el a bank éléről, hanem mert túlzott vonzalmat
mutatott a márvány iránt és ezt már a bank vezetői megelégelték.

      - A  határok  kérdése  más  területek,  a  való és a különböző  típusú
        látszatok   közötti  elmosódás  problémájaként  is  egyre  élesebben
        vetődik fel.

   - Nem  csak hogy nem valóságos tárgyakat látunk, hanem csak  felületeket,
amelyekről  még  az  sem  világos,  hogy  miből  jöhettek  létre, vagy olyan
mozgásokat,  amelyekhez  foghatót  nem  látunk a világban. Eltűnik ezekből a
történet.  A  mi  szokványvilágunkban,  s  ezt  nagyon  sokszor  el  szoktuk
ismételni,  mi  azáltal  teszünk  érthetővé  és  koherenssé  magunk  számára
dolgokat,  azáltal emeljük be a lehetségesből a valóságosba, hogy történetté
tesszük.  A  fikcióink  is  valójában  lehetséges  történetek.  A meséket ez
különbözteti  meg  az  eposzoktól  és  a  regényektől,  hogy azok lehetséges
történetek.  Nem  valóságosak  a  hősök,  akiket  ugyan  meg  is  neveznek a
regények,  de  történhetnének  így  is  a dolgok. A klipp világa nem mond el
semmiféle történetet.

   Állítható  az  is,  hogy  ez  egy  posztmodern életmód lehetősége, ahol a
tényleges célokkal jellemzett instrumentális élet, szóval az a gürcölő élet,
amit  élek  az  iskolában,  gyárban, és így tovább, mellett egy másik életem
van,  amiről  egy  másik  ember gondoskodik. Nem én, mert azt csak úgy adják
nekem,  és  ahol  nemcsak  hogy nekem nincsenek céljaim és terveim, hanem az
általam  látott,  a  nekem  juttatott világban sincsenek célok, tervek, és a
racionalitásnak  megfelelő  szerveződések,  hanem  csak  az emberi élménymód
határán való mozgás létezik. Egyszerű példa: hogyan ismeri az a mai gyerek a
zebrát, aki még nem volt állatkertben?

   A  könyvekbol.  Ő  úgy érzi, hogy a zebrát ugyanúgy ismeri, mint a lovat,
pedig  ez  egy  nagyon  kérdéses  dolog. A zebra, ugyanúgy, mint a televízió
híradó,  vagy  a  videobetét  a multimédiában, már közvetett ismeretszerzés.
Tehát a közvetettnek és a közvetlennek, az első kézből való és a mások által
kódolt  ismeretnek  a  határa  mosódik el ezekben a helyzetekben is, ahol az
ember kontrollálni véli a paramétereit ennek az imbolygó ismeretvilágnak.

      - Hasonló probléma jelentkezik a drogok egy részénél is, ahol  szintén
        a  realitás  más  eszközökkel  történő  folytatása  vagy leváltására
        tesznek kísérletet.

   - Az  igény,  hogy  átlépjünk tudatállapotok határain  és vizsgáljuk azt,
hogy  van-e lehetőség valamilyen más élménymódra, egyidős az emberiséggel. A
különböző  kulturákban  nagyon  sokféle  eljárásokat alkalmaznak, magashegyi
meditálástól   kezdve   a   kezdetlegesen  erjesztett  sörökön  keresztül  a
legkülönbözőbb,  a hatvanas végére népszerűvé vált - antropológusok által is
újra felfedezett - kábítószerekig. A szereket használó ember első lépéseiben
mindig  azt  hiszi,  hogy  a  kompetencia az ő kezében van. Akkor élek vele,
amikor  akarom;  én  magam  határozom  meg,  hogy  milyen  állapotba, milyen
hangulatba  kerülök. A probléma az, hogy ez csak az első lépésre érvényes. A
szerek  egy  idő után, triviális biokémiai mechanizmusok révén inkompetenssé
tesznek:  nem  tudok  megszabadulni  a szerektől. Ebből állandó ellentmondás
adódik:  ki  akarok  lépni a hétköznapok szürke valóságából, ezért használok
szereket,  de  ezáltal  egy  még  szürkébb  meghatározottságba kerülök. A mi
korunkban  ez  a  determináltság elleni lázadásnak egy eszköze, de ezzel egy
újabb determináltság jön létre, mert kialakul a függőség.

   Amikor  a  hatvanas  években  először söpört végig a nyugati kulturán egy
droghasználati  hullám,  akkor  teljesen  világossá  vált,  hogy ezeknek két
alapvető  funkciója  van  a  szokvány  életből  való  kilépésben: az egyik a
hangulat befolyásolása, a másik pedig a szokatlan, tehát a valóságtól eltérő
élményeknek,  az alternatív realitások keresése. Ez utóbbi különösen annál a
népességnél  jelentkezik  erősen,  aki egy normál, nagyon is beszabályozott,
azt is mondhatnám, hogy, hogy technokrata életmódot él. Tehát ma nem annyira
a  hangulatszabályozás  eszközei  -  szemben a hatvanas évekkel, ahol mind a
kettő   jellemző   volt  -,  hanem  sokkal  inkább  az  alternatív  realitás
keresésének  eszközei:  hogyan lépjek ki ebből a világból egy olyan világba,
mint  amit  a  klippek  mutatnak.  A  drog ennek egy eszköze, és ugyanígy az
elmosódás  problémájához tartozik, mint az, hogy hol van a határ a valóságos
és az elképzelt, a valóságos és a virtuális között.

   Kérdés  az,  hogy  a jövőre kivetítve nézzük, hogy a valóság és a képzelt
vagy  megalkotott  valóság  közti  határok  elmosódása meddig tűrhető. Tehát
meddig   tud   ezzel  játszani,  együttélni  egy  társadalom  anélkül,  hogy
veszélyeztetné  a  saját  instrumentális  biztonságát  (meddig tud szenet és
olajat   bányászni,  és  egyáltalán  el  tudja-e  látni  a  saját  technikai
feladatait). Szerencsére nem tartunk itt, de ez nagyon érdekes probléma lesz
a  következő  20-30  évben.  Ez  ugyanis  nemcsak  a személyi szabadságjogok
korlátozásásának  kérdését  veti  fel,  hanem hogy a civilizáció gyakorlati,
technikai  alkalmazásaival  mennyire  kerülhet  ellentmondásba, egyáltalán a
virtualitásnak a problémája hogyan kerül majd ellentmondásba.

      - Megragadható-e valamiképpen az a változás, ami a személyiségben ill.
        a személyiségről alkotott koncepciókban végbement?

   - A  XX. századi pszichológia (mint tudomány és az  ember pszichológiája)
változását  meg  lehet  ragadni  egy nagyon kitüntetett oldaláról. Hogyan is
változik  meg az énről való felfogásunk? Azt szoktuk mondani, hogy kezdetben
vala  a  rend  és  egység  világa,  szóval  kezdetben vala a Descartes által
világosan  kifejtett gondolkodási egységkoncepció. Az ember személyiségét és
énjét  gondolata egysége biztosítja, ill. fordítva, a gondolkodás egységének
a biztosítéka a személyiség egysége.

   Ez  a  kettő  valahol  egymást  feltételezte,  de  ugyanígy  a modern kor
klasszikus  művészetében  is  megvolt  ez az egység. Nemcsak a drámai hármas
egység ilyen, hogy világosan, egy helyen történjenek a dolgok és egy szálon.
De  ugyanez  megvolt  a  regényírásban  is. A XX. század abból a szempontból
nagyon  érdekes, hogy mind az én egységére vonatkozó felfogásunk, mind pedig
az  elbeszélésminták  egységére  vonatkozó  felfogásunk  megrendült. Ez több
hullámban történt, közben voltak átmeneti megszilárdulások. A pszichológia e
tekintetben ugyanolyan válságokon vagy átalakulásokon ment keresztül mint az
irodalom  vagy  a  filozófia.  Elsőként  az  én  egységébe vetett hitünket a
pszichoanalízis  töri  meg,  méghozzá  legalább  két értelemben: egyrészt az
egységes ént három részre bontja. Vannak valahol vágyaink, amelyek többnyire
nem  tudatosak,  nem  áttetszőek,  nem  áttekinthetők  számunkra, mert az én
hagyományos  felfogásához  az  áttekinthetőség  is  hozzátartozott:  a belső
világunkat  ugyanolyan  jól  látjuk,  mint  a külső világunkat, sőt, jobban.
Freud  három világot tételez fel: a vágyak világát, a parancsok és elvárások
világát   (a   felettes  ént),  és  a  kettő  között  egyensúlyozó  szegény,
idegeskedő,  kicsit  ízzadó  állomásfőnököt, (aki a tulajdonképpeni én), aki
megpróbálja  összeegyeztetni a vágyak és az eszmények világát. Ez persze még
nem  okozott  igazi  válságot,  mert  ez  némiképpen  megfelel  a  zsidó  és
keresztény  kulturában  amúgy  is meglévő képnek, hogy az ember valójában az
isteni  elhivatottság  kijelölte  magasabbra  rendeltség,  és a maga a testi
esendőségek  közötti állandó egyensúlyozásban él. Az embernek ez a drámája a
Biblia   szemlélete   szerint   is   dráma.   Így  ez  még  nem  volt  igazi
megkérdőjelezés.  Az  már  inkább,  hogy Freud úgy gondolta: az én nem ura a
saját  házának,  nem  találja  a  koherenciát,  széteső  gondolatai  vannak,
áttekinthetetlen   szimbólumok   kavarognak   a  fejében,  amiben  csak  egy
másodlagos építkezéssel tud rendet teremteni. Nagyjából ugyanekkor, a század
elején   Ernst   Mach   az   osztrák   filozófus   munkásságában  ugyanez  a
megkérdőjelezés  sokkal  redikálisabban  megy végbe. Mach kezdi el hirdetni,
hogy az ember énje tulajdonképpen nem más, mint egyedi élmények össze-vissza
hányt sokasága.

   Olyan,  mint  egy  szalmakazal,  és  az  csak egy hipotézis, hogy van egy
énünk, van egy személyiségünk, aki mindennek a hordozója lenne. Mach még úgy
gondolta,  hogy  ennek a hipotézisnek alapja a saját testünkről való élmény.
Nincs  egy olyan rend, mint a mese rendje. A rendet csak az a hitünk teremti
meg, hogy mindezt a saját testünkről meglévő szintén élményszerű dolgainkhoz
rendeljük.

   Ez  a  szétesés  a  század  tizes,  huszas éveinek új regénykísérleteiben
ugyanígy  megjelenik.  Ha  ebből  a  szempontból  értelmezzük  Proustot vagy
Joyce-t, akkor  a  jellegzetes  írásmódszerbeli  újításaik  mögött egy olyan
filozófiai  újdonság  is van, hogy az életnek nincs egy előre megtervezhető,
biztos  pontja.  Ha van az elbeszélésnek valami rendje, azt csak az élmények
kuszasága  adhatja,  mint  Joyce-nál,  vagy  pedig  az emlékezés asszociatív
fonala,  mint  Proustnál.  De  nincs egy terv, ahol egy hős eljut valahonnan
valahová,  ugyanúgy,  ahogy  a fejünkben sincs egy világos rend, egy én, aki
mindennek   ura   és   akimindennek   értelmet   ad.   Ezt  lehet  szomorúan
interpretálni,  és  azt  mondani,  hogy  úristen,  szétesett  a  világ. Ez a
hagyományos  értelmezés.  Ezt  a  szétesést  a  mostani századvég újra kezdi
értelmezni  és  újra  kezdi kultiválni. Sokkal lágyabb és viccesebb, kevésbé
tragikus  hangsúlyt  ad a dolgoknak. Ennek van egy tudománytörténeti oka is.
Ugyanis  a  biológiai  tudományok,  ezen  belül a neuro-biológia, továbbá az
evolúciós  elmélet  fejlődése többé-kevésbé meggyőzték a filozófusokat is. A
neurobiológia számos konkrét felismerésében világossá tette, hogy végsősoron
az  emberi  én  és  a  személyiség  konstruált fogalmak. Nem úgy épül fel az
ember,  hogy  kiinduló  pontként  van  a halhatatlan lelke és az megtöltődik
gondolatokkal,   hanem  van  a  sajátos  önfejlődéssel  jellemzett  magasabb
idegrendszere, amely létrehoz saját magáról koncepciókat, mint például az én
vagy a személyiség fogalmát.

   Van  egy  nagyon  jellegzetes elmélet, ami egy új rendet próbál teremteni
ebben a XX. század végén.

   Daniel  C.  Deneth  elmélete,  amit az én narratív felfogásaként szoktunk
emlegetni.   Ez   egy   olyan   elbeszélő-felfogás,   ami   sok  posztmodern
írásteoretikus koncepciójával is rokon. Rortyéval elsősorban, mivel ő kicsit
feszesebben fogalmazza meg, mint az írásteoretikusok.

   Koncepciója   szerint   az   ember  mindent  úgy  tesz  koherenssé,  hogy
történeteket  próbál  csinálni  belőle.  Mindent úgy értelmezünk a világban,
hogy áttesszük egy belső elbeszéléssé. Ugyanezt tesszük magunkkal; mindenből
elbeszélést  csinálunk,  így  megkonstruáljuk magát az írót is. Úgy teszünk,
minthogy  ha  lenne  egy  tényleges  magunk,  aki  számára  írnánk  ezeket a
történeteket. Erre persze mondhatnánk azt, hogy ez egy nagyon szomorú kép az
emberről.  Ez  a  koherencia egy önmagába zárt, egy belső világban létrejövő
koherencia és nem társak közötti koherencia. Amivel a szolipszizmus vádját -
mi  szerint  olyan  emberkép,  ahol  az újra megtalált rend is kizárólagosan
belső rend - ki lehet védeni, az, hogy maga az elbeszélés mint olyan, mindig
feltételez   egy   közönséget.   Továbbá   az,   hogy   az   elbeszélés,  az
elbeszélésminták,   amelyek  segítségével  koherenssé  tesszük  a  dolgokat,
valójában a társas interakciókból származnak. A társak világa a Piroska és a
farkasban  meg egyéb történeteknek az alapvető patterjein keresztül lép fel;
állandóan  ezekkel  bombázzuk a gyerekeket, hogy hogyan is kell értelmezni a
világ jelenségeit.

      - Korábban  említetted,  hogy  ez  a személyiség-koncepció a  komputer
        metafórájára épül.

   - A mai világban minden izgalmas elmélet valamiképpen összekapcsolódik  a
komputerekkel.  Metafora-alkotásunknak  ez  egy  új  forrása.  Deneth  egész
elbeszélő  metaforájának  is  központi  mozzanata a számítógép. Szerinte úgy
kell  elképzelnünk  önmagunk  állandó  megkonstruálásának folyamatát, mint a
szövegszerkesztést.  Képzeljünk  el  egy  olyan  szövegszerkesztőt,  ahol mi
állandóan  különböző változatokat készítünk a kéziratokról. Ez mindig így is
szokott  lenni.  És  aztán,  normális körülmények között lesz egy, amire azt
mondjuk,  hogy  ez  a  végső,  ezt  elvisszük  a  szerkesztőségbe.  De ilyen
szerkesztőség  nincsen.  Nincs  olyan biztos hely, ahová a végsőt le tudnánk
adni.  Akkor  viszont minden eseményről, ami történik velünk, egyszerre több
szövegváltozatunk  van. Az értelmezés állandó labilitásának világában élünk.
Olyan  a  fejünk,  mint  hogy  ha  mindenről - beleértve saját magunkat is -
egyszerre szövegváltozatunk lenne, és nem eldönthető, hogy ezek közül melyik
az igazi.

   Amikor   valódi  szövegeket  írunk  komputeren,  mindig  a  legutolsó  az
érvényes,  de  előfordul,  hogy  visszamegyünk a hárommal előttihez, mert az
mégiscsak jobb volt.

   A  belső emberi világ rendezésére a többszörös szövegváltozat metafóráját
használja  Deneth.  Mindenről  több  egymás mögé rendezett szövegváltozatunk
van.  Az  egyik  kritikus  mozzanat  ebben  az, hogy ezek a szövegváltozatok
mindig  értelmezések.  A  másik  viszont az, hogy ezek labilis értelmezések,
amelyek között válogatni lehet, s a pillanatnyi helyzet egyiket vagy másikat
ugratja ki mint győztest.

      - Említettél  néhány kritikus területet, amelyek veszélyesek  az - így
        vagy  úgy  koncípiált  -  személyiségre  nézve.  Hol mutatkoznak még
        további veszélyek?

   - A  XIX.  századtól  kezdve  a  cipőt már nem magunk készítjük,  hanem a
suszter,  mint  ahogy  a  ruhát  sem otthon varrjuk, hanem szabóhoz visszük.
Ugyanez  a specializálódás végbement a saját magunk apró bajaira vonatkozóan
is. Az önsegítő mozgalmak is a hetvenes évektől kezdődően azért jöttek létre
-  és  Magyarországon is azért erősödnek egyre jobban -, mert észlelik ezt a
veszélyt.  Ha  az  ember  maga  kreálja  a  problémáit,  akkor  módja  van a
megoldásukra  is,  és  nem  kell  minden dologban egy a fogasról leakasztott
szakember  segítségére  hagyatkozni. Én a fő veszélynek a saját sors fölötti
uralomról való lemondást érzem. A szakember, ha úgy tetszik, a pszichológia,
ott  segíthet,  hogy  éppen  azt  hangsúlyozza  az emberek számára, hogy nem
kiszolgáltatottak  misztikus  erőknek,  hanem  problémáik  java részét maguk
okozzák, ezért meg is tudják oldani azokat.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező