Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

            EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS JEAN CLAIR MŰVÉSZETTÖRTÉNÉSSZEL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)

                          (Serény Zsuzsa fordítása)


      - Ön  "ideátora  és  kurátora"  volt a 95-ös Velencei  Biennalénak, és
        igazgatója   a   párizsi   Picasso   Múzeumnak,   e  mellett  számos
        művészettörténeti  munka,  köztük  -  egy  magyarul  is  megjelent -
        Duchamp monográfia szerzője. Minek tekinti saját tevékenységét?

   - Végül  is  egyetlen   foglalkozásnak  sem  vagyok  igazán  képviselője.
Múzeumigazgató  vagyok,  tehát  egy személyben művészettörténész, ügyvezető,
állami  tisztviselő;  de  ugyanakkor  a  kortárs műalkotáshoz, a művészekhez
kötődöm,   baráti   kapcsolataimban   és   mindennapi   életemben  egyaránt.
Párhuzamosan  foglalkozom a múlt tanulmányozásával és a jelen vizsgálatával.
Ez   egy   igen  nehezen  fenntartható  állapot:  egyszerre  kell  maximális
szigorúsággal  vizsgálni  a  múltban  történteket  és  maximális figyelemmel
fürkészni az éppen történő dolgokat.

      - Mi  az, ami leginkább megváltozott az utóbbi évtizedek  művészetében
        és a művészet környezetében?

   - A  modern művészet roppant nagy kiterjedésű mozgalom, amely 1895  körül
kezdődött, és mostanára fejeződött be. De lehet, hogy már több mint húsz éve
véget  ért.  Egy igen hosszú időszakkal állunk szemben, amelyet egyelőre még
nem  tudunk  igazán átlátni, sem felmérni az általa hordozott értékeket. Úgy
tűnik,  mintha  lenne  egy  törés 1945 tájékán, a háború, a tömegmészárlások
felfedezése  után.  Azóta  mintha  egy  új  folyamat  kezdődött,  amit  én a
műalkotás elhomályosulásának neveznék. Másfelől pedig, társadalmi szinten, a
képzőművészeti   alkotás  helyzetének,  szerepének,  fontosságának  háttérbe
szorulását látjuk.

   Ebben  igen  sok  tényező  játszik  szerepet.  Az  általános  felfogással
ellentétben,  a  műalkotásnak  mindig  is  volt szerepe, mindig volt haszna,
mindig  is  valaminek,  vagy valakinek a szolgálatában állt. A képzőművészet
igazán nagy korszakai éppen azok, amelyekben a művészet valamilyen célt vagy
eszmét  szolgált:  az  egyház  céljait  és  a transzcendenciáról kialakított
képzetet; a monarchia eszméjét; a demokratikus rendszerekről alkotott képet;
illetve,  az avantgard idején, annak az eszmének a terjesztését, miszerint a
művészet  egy  jobb,  igazságosabb, szebb társadalom felé vezet, és a művész
feladata,  hogy  mutassa  az  utat.  Azonban  az  utópiák bukása, azoknak az
ideológiai  rendszereknek  az összeomlása, amelyekre a 20. század épült - és
amelyeknek  ma  dermedt  és  kétségbeesett  örökösei  vagyunk  -,  eltörli a
művészet  összes  kapcsolódási  pontját.  Hacsak  nem  fogadjuk el az utolsó
utópiát,  mely szerint a modern művészet - ha hihetünk Malraux-nak és néhány
más teoretikusnak - a művészet lényegének, a művészi folyamat autonómiájának
felfedezése  lenne,  egyfajta második eljövetel, a művészet végső értelmének
kinyilatkoztatása,  egy  olyan  korban  ahol  már  nem  szükséges hasznosnak
lennie.  De:  a  művészet  mai  helyzetében,  az  ideológiák és a társadalmi
utópiák  kudarca  közben,  ez  a végső utópia egy önmagában létező, önmagára
reflektáló,  önmagát  elemző,  önmagát  imádó  művészetről szintén darabokra
hullik,  mert  napjainkban  túl  sok  kortárs  képzőművészeti megnyilvánulás
esetében  van  az  az  érzésünk,  hogy  csupán  önünnepléssel, nárcizmussal,
illetve  egyfajta  filozófiai  idiomatizmussal van dolgunk, miszerint senkit
nem  érdekel,  senkit  nem  érint,  senki nem érti, amiről szó van, kivéve a
beavatottak  egy  nagyon  szűk  körét.  Tehát  egyfajta szektatevékenységhez
jutottunk   el,   amely   kizárólag  a  magáról  való  elmélkedéssel,  saját
önpusztításával  vagy  saját  nárcizmusával  van  elfoglalva. És ez bizony a
hanyatlás vagy elhomályosulás jele.

      - Ön szerint mi vezetett erre?

   - Például  az,  amit  Lévy-Strauss  néhány  évvel  ezelőtt  a   mesterség
elvesztésének  nevezett.  Hogyan  értékeljünk egy olyan művészi gyakorlatot,
amely   lehetségesnek   tartja  a  mesterség,  a  szaktudás  elsajátításának
elhagyását?

   Nem akarom ezzel az akadémizmus vagy a kézművesség dicshimnuszát zengeni.
Egyáltalán  nem  erről  van  szó.  De  mindenképpen  igaz,  hogy  egy  média
kifejezőereje   -  bármelyikről  legyen  is  szó  -  az  általa  felhasznált
lehetőségek  technikai  sokoldalúságának  függvénye.  Mit  csinál egy művész
egész  nap  egyedül  a műtermében, a zsenialitás terhével a vállán, miközben
hiányoznak  az  eszközei, amelyek segítségével kifejezhetné idegrendszerének
bonyolultságát? Nagyon kevés, ami megmarad, és ez elkeserítő és igen gyakran
elkeseredett  helyzetet  szül. Az utolsó nagy festők, pl. Francis Bacon, sok
amerikai,  vagy  német  művész, mint Lüpertz, Baselitz, fiatal korukban igen
szigorú  tanulmányokban  részesültek.  Tehát  megvolt  a  lehetőségük,  hogy
szétzúzzák,  túljussanak  ezen  a tudáson. De legalább tudják, hogy mi az. A
most 55-60 évesek az utolsók, akik még részesültek ebben az oktatásból. Akik
utánuk  jönnek  viszont  már teljesen fegyvertelenek, teljesen kifosztottak,
teljesen   magukra   utaltak.  Azt  várják  tőlük,  hogy  alkotók  legyenek,
képzőművészeti  zsenik,  de  közben  üres  kézzel  állnak  és így nem jutnak
messzire.

   Tehát  mindezek:  az  ideológiák  kudarca, az utópiák bukása, a műalkotás
társadalmi  befogadásának  elvesztése,  a  művészkörök önelégült nárcizmusa,
amely a modern művészetet hősies kalandként láttatja - persze ez a mítosz is
darabokra  hullott  a  politikai  utópiák elbukásakor -, továbbá a szaktudás
fokozatos   elvesztése,  a  társadalmi  szinten  történő  elszigetelődés,  a
nagyközönség  érdektelensége  a  kortárs képzőművészeti alkotások irányában,
ezek    tehát    mind    közrejátszanak   abban,   amit   én   a   műalkotás
elhomályosulásának, fogyatkozásának nevezek.

      - Mennyiben    játszott    közre   mindebben    a    modern   művészet
        intézményesedése, betagolódása a "dolgok rendjébe"?

   - A modernitás teljes mértékben intézményesedett, az államok, a  városok,
Amerikában   a   kurátorok   segítségét,  támogatását  élvezik.  A  művészek
nyugdíjalapokat,  alkotóházakat  hoznak  létre  és az ezzel járó haszontalan
papírmunkával   foglalkoznak.   A   kalandvágy   teljesen   eltűnt.  Nyersen
fogalmazva:  sok  mai művésznél erősen jelen van a kishivatalnok-szellem. És
ez  elvesz  valamit a hitelükből. Egy zseni létrehozásához elegendő három, a
művészetek  világában  jártas  ember: kell egy megfelelő rovattal rendelkező
műkritikus  egy  újságnál, kell egy múzeumi körökben valamelyes tekintéllyel
bíró   múzeumigazgató,   és   történetesen  egy  művész,  aki  létrehozza  a
műalkotást.

   Ha  ez a három együtt van, akkor már könnyű azt a látszatot kelteni, hogy
új tehetség tűnt fel. A szóban forgó tehetség aztán tart, ameddig tart, mint
egy kérész, vagy egy rózsa: egy hétig vagy három évig, de alig tovább. Ettől
függetlenül  persze  megdöbbentő a jelenség: a művészet területére is betörő
gyors avulás, felgyorsult fogyasztás.

   A  marketing  módszerei betörtek a művészet világába is, márpedig ezek az
ipar,  a  sorozatgyártás  módszerei.  Ez  igen  súlyos  probléma,  mivel egy
műalkotásnak  -  még  ha  valaminek a szolgálatában áll is, ha mégoly pontos
szabályoknak  engedelmeskedik  is,  ha  különleges  normáknak felel is meg -
mindig  az  a  célja, hogy kitörjön a gazdasági vagy üzleti meghatározottság
keretei közül.

   Franciaországban  az  állam  erőteljesen  részt  vesz  a  művészeti  piac
irányításában.  Az  Egyesült  Államokban  magánmúzeumok  működnek,  kurátor-
rendszerrel.  A  kurátor  ott  ül  a  múzeumot irányító bizottságban és arra
törekszik,  hogy a termeiben található magángyűjtemény értékét elismertesse.
Egy  múzeum esztétikai politikája, beszerzési és kiállítási politikája tehát
mindenképpen  egy, vagy néhány ember személyes választásaitól függ majd, aki
arra  fog  törekedni,  hogy  X.  festménye,  amelynek  a  birtokában van, ne
veszítse  el  túl  gyorsan  az értékét. Tehát itt is a rendszer romlottságát
látjuk,  amely  nem  is  tér el nagyon a francia szisztémától, ahol egy szűk
párizsi körnek sikerült saját ízlését és értékrendszerét rákényszerítenie az
egész  országra,  egy  koncepciójában nagyon is jakobinus piramisrendszernek
köszönhetően,  amely  a  központi,  párizsi  modellt  reprodukálja  a  vidék
városaiban.  Végül  is  nincs  nagy különbség. Ez is, az is a gyors elavulás
hasonló  jelenségeivel  jár.  És ugyanakkor arra készteti a művészt, hogy ha
implicit  módon  is,  de  olyan modelleket kövessen, amelyek ugyan nincsenek
kimondva, mégis jelen vannak.

      - Érzékel-e ma ezen túlmutató törekvéseket, más irányba tartó  művészi
        pályákat?

   - Vannak  kivételek,  vannak  ma  is,  akárcsak  régen,   olyan  magányos
művészek,  akik  távol  maradnak  ettől  a "hiúság vásárától" és továbbra is
dolgoznak.  Csak  nagyon  nehéz megismerni őket, éppen a dolog természetéből
fakadóan, és ugyanígy, nekik is rendkívül nehéz elismertetni a művészetüket,
mert  nincsenek benne a main stream-ben. A levél fonákján helyezkednek el, s
ez  az  oldal mindig csak később tűnik elő. De ez is egy olyan jelenség, ami
már  régóta  létezik,  csak  ma  talán valamivel erőteljesebb, alattomosabb.
Például  Giacometti,  aki még a '60-as években is csak öntöttvas-árban tudta
eladni  a  szobrait,  és  69-ben  meghalt.  Ma  mindenki elismeri Giacometti
tehetségét,  de  a  '60-as  évek elején még csak egy szűk kör által elismert
művész  volt  és  munkáira nem volt kereslet. Ugyanezt elmondható számos más
névvel  kapcsolatban  is.  Napjainkban  valószínűleg ugyanígy találunk 40-45
éves  művészeket,  akik  alkotnak ugyan, de távol maradnak a modern művészet
nagy piaci hadjárataitól.

      - Kialakulhat-e   ilyen   körülmények  közepette   valamiféle   kánon;
        egyáltalán rá lehet-e látni a közelmúlt művészetére?

   - Az utóbbi tíz évben rengeteg olyan tanulmány jelent meg, amely  éppen a
művészettörténet-írás  lehetetlenségét  taglalja.  Hans  Belting,  az  egyik
legjobb  német művészettörténész, írt egy könyvet " A művészettörténet vége"
címmel, és az amerikai Arthur Danto is vele közel egy időben jelentetett meg
egy  hasonló  című könyvet. Ezek a művészettörténészek mind arról beszélnek,
hogy  nem  vagyunk  birtokában  napjainkban  azoknak  a fogalmaknak, amelyek
segítségével  felállíthatnánk  egyfajta  történeti  folyamatosságot, amely a
modern  és  a  kortárs  művészettörténet  megírásának  alapja  lenne. Minden
támpontot elvesztettünk, és valójában már nem is tudjuk, miről beszélünk.

   Nem  tudjuk mi a valódi tárgya annak, amiről beszélünk. Miről is van szó,
amikor  művészettörténetről beszélünk? Mi is magának a művészetnek a tárgya?
Nem  ismerjük  már  ezt  a  tárgyat. Mi a kapcsolat Joseph Beuys között, aki
Düsseldorfban   politikai   és   társadalmi  akciókat  kezdeményezett,  hogy
ökológiai megfontolásokból fákat ültessen, és Baltus között, aki műtermében,
a  Medici villában éppen a quattrocento szellemében festette remekművét. Két
annyira  eltérő  jelenséggel  van dolgunk, hogy nincsenek meg az eszközeink,
hogy  egyetlen  történetbe foglaljuk őket. Egy módszertani kudarcról van itt
szó,  amely  az  ideológiák,  az  utópiák, az értelem kudarcát, a társadalmi
hasznosság  kudarcát  kíséri,  tehát  mindazokat  a  dolgokat,  amelyeknek a
legteljesebb válságát éljük.

      - Ugyanakkor még soha nem épült ennyi kortárs múvészeti múzeum.

   - Az  a paradox helyzet állt elő, hogy mindennek ellenére; a  válságok, a
háttérbe  szorulás, a módszertani vagy kritikai tehetetlenség ellenére, soha
még  ennyi  új  épületet  nem  emeltek  a  modern  vagy  kortárs  művészetek
befogadására. Ezzel egyidejűleg azonban a kultúra leértékelődik.

   Napjainkban  ráadásul egy modellválsággal is szembe kell néznünk. Mi az a
modell,   az  a  minta,  amelyre  a  művészet  támaszkodhat  az  új  tárgyak
létrehozásánál?  Az  utóbbi  időben  gyakran  láthattuk  a  modellnek,  mint
olyannak   a   kigúnyolását.   Az  önironikus,  önostorozó,  önmagát  bíráló
művészetet. De ezzel újra ahhoz a visszássághoz érünk, amelyet a saját magát
mintául  vevő  művészet  jelent.  Egyfajta tautológia ez, a 19. század l'art
pour   l'art   mozgalmának   századvégi  változata.  Magának  a  művészetnek
szakadatlan  -  általában  keserű  és  maró  -  ismétlése,  gépies másolása.
Egyfajta modorosság. Önmagát mintázó művészet.

      - Korábbi   korszakokban   a   művészetnek   mindig  volt   valamiféle
        "hátországa",  ahonnan  insiprációit  merítette vagy amit az alkotók
        referenciának   tekintettek,   mint  régebben  a  vallás,  később  a
        tudomány.   Van-e  a  mai  művészetnek  megkülönböztett  érdeklődési
        területe?

   - A   most   50-60   éves   művészek  nemzedéke  a   kulturális   örökség
összegyűjtésével  próbálkozott. Ez elsősorban a németekre vonatkozik, akik a
német  expresszionizmus  örökségét próbálták feldolgozni. Kiefer és Baselitz
valójában  a  német múlt, a germán mítoszok felélesztésére épített. Rengeteg
ellentmondással  egyébként,  már  ami  az  erdő és a germán mitológiai hősök
iránti  rajongást  illeti.  Mégis  egy  felélesztésről  van  szó,  a '45-től
körülbelül  '65-ig  tartó  nagy emlékezetkiesés után. A jelenlegi nemzedéket
viszont,  főleg  az  amerikaiakat,  úgy  tűnik,  inkább  az  érdekli,  ami a
barlangrajzok  idején  foglalkoztatta  a  művészetet:  a halál és a betegség
kérdése.  Mivel  a  művészet egyfajta talizmán, a halálfélelem elkerülésének
eszköze  volt.  Kiki  Smith-nél például, és elsosorban a nőknél jelenik meg,
mint  a  testábrázolás,  illetve  a  betegség, a halál, az emberi halandóság
eszméje,  amelyek  rendkívül  felkavaró,  gyakran  szinte beteges tárgyakban
öltenek  testet.  Amely tárgyak mégis mintha a művészet gyökereihez, egészen
az   őskorig,  nyúlnának  vissza.  Ez  elég  furcsa.  Lehet,  hogy  ennek  a
jelenségnek  nem lesz igazán jövője, mindenesetre döbbenten figyelem, hogyan
vált  néhány év leforgása alatt a testnek és az egyén halandóságának eszméje
szinte  kizárólagos  témává  a  ma  35-40  év  közötti művészeknél. Mintha a
művészet  bezárná  a  kört,  mintha visszatérne ugyanazokhoz a rögeszmékhez,
amelyek  az első embert kísértették, amikor keresztet dobott egy holttestre,
hogy halhatatlanná tegye, hogy megvédje a rontástól.

      - A  klasszikus  modern  időről  időre felfedezett magának  ismeretlen
        területeket,   új  kultúrákat.  Jó  ideje  már  nem  érkeznek  ilyen
        híradások.

   - A  probléma  az,  hogy mára körbejártuk a földgolyót.  Nincs több olyan
forrás,  amelyből  új formákat meríthetnénk. Bejártuk már Afrikát, Óceániát,
Ázsiát,  az  Új-Hebridákat,  nem maradt semmi, nincs több kiaknázható fekete
kontinens, amely új mintákkal szolgálna. Visszatérve az előző témához: lehet
viszont, hogy vannak új modellek, amelyek a biológia, a genetika területéről
jönnek.   A  szervezet,  a  teremtés,  az  élet  misztériumaival  foglalkozó
kutatások  területéről.  Létezik  egy igen kiterjedt tudományos, és vizuális
képvilág,  méghozzá  konkrét  képvilág,  az  emberi  test belsejének világa.
Különösképpen a női művészeknél vált ez ihletforrássá.

   Az  utolsó  felfedezett  kontinens  maga  az  emberi  test  lesz, abban a
formában, ahogy a biológia és a genetika elénk tárja.

      - Az emberi test tudományos feldolgozása során mi marad a művészetre?

   - A  tudomány irányítja a világot, a művészet pedig lakhatóvá  teszi, ami
két  különböző  dolog. A művészetnek továbbra is megmarad a mágikus szerepe,
aminek  lényege, hogy közelebb vigyen a valósághoz, amelyben élünk, miközben
a  tudomány  folyamatosan  elemzi és megoldja ezt a valóságot, egyre kisebb,
lakhatatlan méretű részekre bontva a világot.

   Lakhatatlanra,   nem   csak   azért,   mert  az  avatatlan  számára  ezek
felfoghatatlanok, hanem azért, mert az értelem számára is azok. A tudomány a
valóságot  teljesen  elvont  módon  kezeli, míg a művészet, még ha a minimal
art-ról,  vagy  a  concept  art-ról  van  is  szó,  mindig  a kézzelfogható,
materiális    alkotásnál    marad.    A    két    terület   tehát   teljesen
összeegyeztethetetlen. Egymástól nagyon eltérő eljárásokról van szó.

   Még  akkor  is,  ha  mondjuk  a  biológia  által  létrehozott anyag képes
mintákkal szolgálni a fiatal művészek számára. De ez talán az egyetlen olyan
terület, ahol lehetséges az érintkezés.

      - Megítélése szerint hol készülnek ma a legígéretesebb munkák?

   - Napjaink  képzőművészetében  az  alkotóenergia  a  mozi,  a video  és a
számítógépek   felé   tolódik   el.  Ez,  a  szinte  emberi  agyként  működő
háttérrendszerrel  kiegészítve  lehetővé  teszi  akár  a  gondolkodási  vagy
érzelmi  folyamatok  kifejezését,  amit  a hagyományos képzőművészeti formák
soha  nem  tudtak  kifejezni. A virtuális képek csodálatos, új lehetőségeket
nyitnak  meg,  így  teljesen  új szemszögből kell újragondolni a hagyományos
értelemben  vett  esztétika  számos nagy régi problémáját. Például a mimesis
kérdését,  amely a 16-17. századi klasszikus retorikában igencsak sarkalatos
pont  volt, ma ugyanez a probléma visszatér a virtuális képvilággal: hol van
a  mimesis?  meddig  tart  a  valóság? hol kezdődik a valóság másolata? mi a
tökéletesség? mi az észlelés torzítása? Ezek megint olyan problémák, amelyek
majdnem  a  kanti vagy a klasszikus esztétikához vezetnek vissza, és amelyek
megint a művészek kezében vannak.

   Nem  kell tehát azt gondolni, hogy az avantgardot tagadó régimódi lennék,
egyszerűen  csak  azt  mondom,  hogy  az  avantgard  ma  nem  ott  van, ahol
gondolnánk,  nem az ellenművészet, a dada, Duchamp vagy a happeningek x-edik
változatában  kell  keresnünk. Ami ezeken a területeken történik, az tényleg
valami  teljesen  új,  lenyűgöző  dolog.  Éppen  azért, mert itt is hatalmas
szakmai  tudásról  van szó, amit el kell sajátítani ahhoz, hogy eredményeket
lehessen  elérni.  A  mai  filmesek  igen  nagy része reklámfilmmel kezdte a
pályáját.  Reklámmal,  amit a képzőművészeti és intellektuális leleményesség
gyöngyszemeinek tekinthetünk.

      - Valóban  azt  gondolja,  hogy a tetszőleges tartalmakat szolgáló  és
        bármit  kiszolgáló  hirdetésipar  serkenti és inspirálja leginkább a
        mai alkotóevékenységet?

   - Azt  hiszem,  nem  lehet  elkerülni,  hogy  valaminek vagy  valakinek a
szolgálatában álljunk. A reklám szolgál: az a feladata, hogy hasznos legyen.
És  ez egyáltalán nem vesz el az értékéből, épp ellenkezőleg. A szóban forgó
program  természetesen  lehet  többé  vagy kevésbé nagyratörő, jelentős vagy
kevésbé   jelentős,   de   azt  gondolom,  hogy  a  mostani  helyzet,  ez  a
kiüresedettség,  és  még  egyszer:  ez  a nárcisztikus önreflekció, a lehető
legrosszabb, amibe egy művész kerülhet.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező