Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                    EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS NÁDAS PÉTERREL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - Minek tekinted a tevékenységedet? Mit jelent írni?

   - Én  megállás nélkül egy határterületen billegek; ez a gondolkodás és  a
regényírás  határa.  A szó klasszikus értelmében én sem regényeket írok már.
Vagy  nem is írtam soha. A regények néhány nagyon fontos alaptulajdonságához
görcsösen ragaszkodom. Például ahhoz, hogy egy ember nem ember.

   Minimum  kettőnek,  háromnak  jelen  kell  lennie,  még  akkor is, ha egy
dominálni  fog.  Az  a  legsikerültebb,  amikor többen dominálnak, és én nem
döntöm el, mint regényíró, hogy kinek van igaza, hanem ők maguk dominálják a
saját  igazságukat. A nyelveknek, mint az embereknek, különböző adottságaik,
tulajdonságaik  vannak.  A  magyar nyelv nem képes arra, amire a német, és a
német nem képes arra, amire a magyar. Az összes többi nyelv szintúgy. Az sem
baj,  ha  van  egy  másik  nyelv, amelyik a háttérben lebeg, és ehhez képest
foglalkozom  a  sajátommal.  Akkor  ugyanis,  amit az ember gondol, arra még
képes  a  nyelv. Arra sem mindig, de van benne elég hajlékonyság. De amit az
ember  érez,  arra  végképp  nem.  A  találékonyságnak elég magas fokára van
szükség  ahhoz,  hogy  ne  ott  álljak  meg,  ahol  a  nyelv  gátat  szab  a
kifejezésnek, hanem megpróbáljam ezt a kifejezést valamilyen módon tágítani.

   Megpróbáljam  a  nyelvet  úgy  használni,  hogy  a  kifejezés  eszköztára
növekedjék.  Olyan  dolgokat tudjak elmondani, amiről még nem olvastam és én
magam  sem tudtam még elmondani. Akkor ilyen kereszteződési pontok állhatnak
elő  -  és ez tényleg feltételes módban kell fogalmazni - a gondolkodás és a
nyelv  között.  Hirtelen olyasmi alakul ki a papíron a mondatomból, amit nem
egészen  úgy  gondoltam  volna  eredetileg,  nem  is  úgy terveztem, hanem a
gondolkodásomnak  volt  egy olyan önereje, egy olyan vívóereje, hogy a nyelv
nem  akarhatott  mást,  mint meghajolt, és a kezemre adott egy megoldást. Ez
végtelen  boldogság,  mert  ez egyrészt azt is jelenti, hogy a nyelv okosabb
mint  én  vagyok,  másrészt  egy  csomó nyomoromból megszabadít; abból, hogy
bizonyos dolgokról nem tudok beszélni, holott valamiért, még magam sem tudom
miért, beszélnem kéne róla.

   Ezt  nevezem  annak,  hogy ma megleptem magamat valamivel. A meglepetések
súlya   természetesen   különböző,  néha  igen,  néha  meg  nem,  ez  nagyon
kiszámíthatatlan dolog.

      - Hol válik el az irodalom más írásfajtáktól? Számodra mi az  irodalom
        legsajátabb tárgya?

   - A  legfinomabb  és  legérzékenyebb  tárgya  az irodalomnak a két  ember
közötti viszony. Ez az egyetlen tárgya, és minden más csak mellébeszélés. Az
a  legnehezebb,  hogy  miközben  egy emberre ránézek, és ő is rám néz, akkor
meghatározni  azokat a pontokat, amelyeken keresztül érzékeltethető, hogy mi
történt.  Nem az, hogy az egyik szempontjából, vagy a másik szempontjából mi
történt,  hanem  mind a kettőnek a szempontjából mi történt, ami megint csak
lehet  teljesen  különböző.Nem  beszélve  arról,  hogy  az  emberek  nemcsak
kettesével  vannak  együtt,  hanem  hármasával,  ezresével. A legtöbb ember,
ameddig   én  elmerészkedtem,  egy  szinháznyi  ember  volt.  A  XIX.századi
klasszikusok  csúcsteljesítményei  a bálok. Ugyanis itt egyszerre két dolgot
kell egy prózaírónak egyeztetnie. Egyrészt a saját emlékképeit, ahol a dolog
születik,  a  forrást.  Másrészt a képzeletét, ami mozgatja ezt az önmagában
halott,  érdektelen  anyagot.  Önmagában  annak,  hogy  a  múltat  az  ember
felidézze, nincs értelme.

   Akkor  érdemes,  ha  olyan pontokat találtam benne, amelyek kicsit többet
jelentenek,  mint  a  kofa,  akivel  Szókratész  az athéni piacon beszélget.
Olyannak  kell  lennie,  mint  a  két  lánynak,  akik  a Háború és békében a
holdfényes,  csillagos  éjszakában beszélgetnek. De ahhoz képest másnak kell
lennie, amennyire a kor, a miliő, és maga az író is más.

   Ettől mozog ez a nagyon általános anyag.

   A munkának a lényege az elmozdítás, hogy jeleket találjak, amelyek nagyon
biztosak;  olyan jeleket, amelyeket nemcsak én tudok, hanem elvileg mindenki
tudhat, és mindenkit érint.

   Önmagában  érdektelen,  hogy  az  illetőnek,  aki rámnéz, van szeme, mert
mindenkinek  van  szeme.  Az  az  érdekes, hogy milyen a szeme, és, hogy rám
miért  van olyan hatással, amilyen hatással van; hogy itt indokokat találjak
erre,  és  a  mondatok  ezt  csak  jelezzék, és ezek a jelzések az olvasóban
hasonló  reakciókat  váltsanak  ki,  mint  bennem.  Ezeket  a  jeleket  kell
megtalálnom,  és ezek a jelek nem mások, mint ami bennünk, emberekben közös.
Független  az  életkorunktól,  a nemünktől, a foglalkozásunktól. Mert belénk
van  írva. Genetikailag van belénk írva, vagy az Isten így teremtett minket.
Az  írói  feladat  az,  hogy  egyszerre  mutassam ebben a megismételhetetlen
egyszeriségében  a  dolgot,  másrészről pedig, mint örök ismétlést, mint egy
verziót.

   Mint  egy  verziót,  ami  valami  nagyobbra,  valami nem e világira, vagy
metafizikusra  vezet.  Ahova  nem  tudok  elérni,  mert  az én eszközeim nem
elegendőek.  A  költészeté  sokkal  megfelelőbbek. Mind a két hangot le kell
ütnöm,  helyesebben  mind  a  két hangon egy teljes összefüggésen belül kell
beszélnem.  Az  nem  elég,  hogyha  a szerelemről, vagy a szenvedésről külön
beszélek.  Ez  a középfekvésű regénynek a sajátja, mely mindig egy dologról,
egy témáról beszél.

      - Milyen ez a "középfekvésű" regény?

   - Ezt  a  középirodalmat  tulajdonképpen  tisztelem,  mert egy  tradíciót
életben  tart.  A  probléma  az,  hogy  a  magaskulturát  az utóbbi 10 évben
gyakorlatilag  kiszorította.  Ezt  a  kritika segítségével tette, amelyik az
ipar  szolgálatában  áll.  Ebben  az  óriási  iparban  a közép-regény nagyon
tisztes,  de  nem jelentős teljesitményei olyan szerephez jutottak, amivel a
magaskultúrát,  ami  valódi  újat  vagy  érdekeset mondott vagy mondhatna az
emberről,   kiszorították.   Ez  Nyugat-Európában  még  létezik,  de  nagyon
elszigetelten; nálunk már egyáltalán nem. Csak abban lehet reménykedni, hogy
még vannak emberek, akik a saját meggyőződésük szerint írnak regényeket, ami
az  emberi  lényről  még  mond  valami  újat;  arról,  ahogy élünk, és ahogy
gondolkodunk, és nem a séma szerintit mondja el.

      - Mennyire játszik közre ebben az őszinteség?

   - Az  őszinteséghez  ennek  az  ég  világon  semmi köze nincs.  Általános
hiedelem,   hogy  az  írói,  vagy  a  művészi  hitelt  valamilyen  módon  az
őszinteséghez  kötik.  Jóval túl van az őszinteségen. Az a folyamat, hogy az
ember  olyan dolgokat tudjon meg magáról, amit nem tud, vagy olyan dolgokat,
amiket  tud,  vagy  tudni  vél, korrigáljon, az nem az ő őszinteségén, hanem
azon  múlik, hogy meg tudja-e osztani önmagát, mint szereplőt. Az író is egy
színész,  csak  a  színpadon  egyedül  van.  Nem  nézik.  Akkor  nézik, vagy
olvassák,  amikor  már  nincs a színpadon. Meg tudja-e magát osztani a saját
személyes  tapasztalatai és a közös között? Talál-e olyan jeleket önmagában,
amelyek  érvényesek  a  közösre is? Tehát mindenkire. A személyes és a közös
elem  között  gyakorlatilag  el  kell tüntetnie a határokat. Azt a látszatot
kelti,  hogy  ő  egy  olyan  ház,  ahol minden ajtó, ablak tárva van, bárki,
bármikor bemehet.

   Holott  teljesen  világos,  talán  ki  is van írva, hogy ez az ő háza. De
mégis  mindenkinek  a rendelkezésére áll. Ez őszinteséggel nem érhető el. Az
őszinteség  az,  amikor  nem  hazudok. De itt a játéknak éppen az a lényege,
hogy hazudni is kell. Tudni kell azonban a hazugságnak az értelmét is. Mert,
ha  nem  tudod,  akkor  meg  kell fejteni, ha nem fejted meg, akkor a mondat
hiteltelenné válik. Nem mások szemében, mert ez nem értékmérő, hanem a magad
szemében.  Akkor a következő mondat sem fog stimmelni, és akkor az egész nem
stimmel. A hazugság viszont a játék szerves része, hiszen azt az embert, aki
nem  hazudik,  csak  úgy  tudjuk elképzelni, mint akinek nincs szemhéja, nem
tudja  soha  lecsukni  a  szemét.  Nem,  az  embernek néha le kell csuknia a
szemét,  sőt nagyon gyakran le kell csuknia a szemét, mert mindent nem lehet
látni. Az büntetés lenne.

   Én  a hitelesség szót használom, de a hitelességet nem úgy értem, hogy az
olvasónak hiteles. Mert az olvasókat nem ismerem. Nem is akarom ismerni. Nem
tudom,  hogy  őneki  mi hiteles, és mi nem. Az az ő dolga. A hitelesség szót
olyan  értelemben  használom,  hogy nekem mi hiteles. Tehát, hogy az, amit a
képzeletem  helyesnek  vél,  vajon a tapaszalatom igazol-e? Vagy azt, amit a
tapasztalatom  kézenfekvőnek  tart,  azt  vajon a képzelet elfogadja-e, vagy
ezen  túllép esetleg? És ha túllép, akkor miért lép túl? És hová lép túl? Ha
ezeknek szálaknak és kapcsolatoknak a végére járok egy mondat erejéig, akkor
hiteles  a  mondat.  Különben vagy fantazmagória, aminek nincs tartása, vagy
pedig  túl  durva,  túl  közvetlen,  túl  nyomorú.  Önmagában  a tapasztalat
siralmas. Akkor szociológiát kell írni, nem szabad irodalmat írni.

      - Mik  azok  a  tradiciók, amiket Te születésed, neveltetésed  folytán
        készen kaptál?

   - Én   szivesen  ragaszkodom  a  zsidó   keresztény,  vagy   görög-zsidó-
keresztény,  vagy  görög-római-zsidó-keresztény  kultúrhagyományhoz, de nagy
kérdés  az,  vajon  ez  a  hagyomány nem túl agresszív-e ahhoz, hogy a világ
elviselje.  Vajon  azok  a  nagy  kultúrák, amelyek ezen a kultúrkörön kívül
vannak,  de  immár  megfertőzve  az európai kulturától, nem kedvezőbbek-e az
ember túlélése szempontjából. Ez megint csak egy lehetetlen kérdés, mert nem
tudjuk,   hogy   kedvezőbbek-e,   miután   az   európai  kultúra  hihetetlen
agresszivitása  egyrészt,  másrészt  hihetetlen  vonzása ezeket a kultúrákat
megfertőzte.  Ugyanakkor  a  saját  kultúránkat alapjaiban kétségessé tette,
megingatta,  tönkretette,  és  ma  már  ennek  a kulturának csupán irodalmi,
művészeti nyomairól beszélhetünk, az utolsó nyomjelekről.

   Bizonyos nyomokat az egyházak őriznek, de nem funkcionálisan, mert a nagy
történelmi   egyházak  sem  őriznek  semmit,  hanem  jeleket,  szimbólumokat
őriznek.  Ahogy  funkcionálnak  az  már nem őriz magából a gondolkodásmódból
szinte  semmit.  Alattunk  az  ág  el  van  fürészelve, ami helyette fel van
ajánlva,  az  érzésem  szerint a civilizáció. Különbséget kell tenni a kettő
között,  mert  a korszaknak az a nagy tévedése, hogy kultúrának hiszi, sőt a
kultúra  minőségeként értékeli a civilizáció szintjét, és azt gondolja, hogy
minél  magasabbra  emelkedik  a  civilizáció  szintje,  annál jobb a kultúra
minősége.  Ez  az  európai  kultúra  esetében  pontosan  fordítva van. Minél
magasabb a civilizáció szintje, annál alacsonyabb a kultúra minősége.

   A  minőség  ma  már  csak  nyomjelekben  található fel. Ezekbe a jelekbe,
ezekbe  a  szimbólumokba,  ezekbe  a  foltocskákba  kapaszkodom, és az egész
tevékenységem  nem más, mint ezeknek az erősítése, csiszolgatása, újból való
felajánlása.  De azt hiszem, hogy ez inkább egy kétségbeesett kísérlet, vagy
úri  passzió  -  attól függően, hogy hogyan szemléljük. Nem gondolom, hogy a
korszak   ezekhez  a  kulturális  forrásokhoz  vissza  fog  térni,  vagy  az
elkövetkezendő korszakok vissza fognak térni.

      - Mégis mi alkotja egy kultúrának a minőségét?

   - A  kultúrának  a  minőségét  valószínüleg  az  eszközök,   a  háztartás
eszközei,  nevelés  eszközei,  az  emberek  egymással  való  kapcsolatának a
rendszerei,  a  szeretet  eszközei  alkotják; az, hogy az emberek hogyan, és
miként szerelmesek egymásba.

   Ezek egy megbonthatatlan rendszert alkotnak, ez a rendszer tulajdonképpen
nagyon  egyszerű, ha akarod primitív. Abban a pillanatban, amikor egy ponton
megbontják  ezt a láncolatot, akkor mint egy kötés, az egész felbomlik. És a
gombolyagot   vissza   lehet   tekerni.   Érzésem   szerint  most  inkább  a
visszatekerés  folyamata  zajlik. Például az ember elnézi a katolikus egyház
kétségbeesett  küzdelmét. Csökönyösen ragaszkodik valamihez, amihez híveinek
többsége  nem  hogy  nem  ragaszkodik,  hanem  nem  tudja teljesíteni. Annyi
gyermeket  nem lehet a világra szülni, amennyit a katolikus egyház kíván, és
a  korszak  promiszkuitásával  egyszerűen nem tud mit kezdeni. A reklámoktól
kezdve  a  könyvekig  minden erotizálva van, és a szerencsétlen emberekre rá
van erőltetve a cölibátus.

   Amiben  nem  tudnak,  mint  hogy  soha  nem  is  tudtak élni, de most még
kínosabb a dolog, meg nevetségesebb, lehetetlenebb.

   Másrészről  többet  mondok,  mint  amennyit ez a nagyon konzervatív, ámde
nagyon szimpatikus pápa mond. Tényleg nem lehet megbontani a rendszert, mert
abban  a  pillanatban,  hogy megbontják, és azt mondják, hogy Szűz Mária nem
szüzen   fogant,   akkor   kész,  az  egész  épület  összeomlik.  Összeomlik
logikailag,  mert  igenis  lehet  olyan  kijelentést  tenni,  hogy az esetek
többségében  az  ember  nem  fogan  szüzen,  de  ez nem jelentheti azt, hogy
egyszer  nem  foganhatna  szüzen. Tehát a dolog, ahogy a német mondja, a kés
hegyén táncol.

   Ez csak egy példa, de bármilyen történeti rendszert, amelyik egy bizonyos
tradició   jegyében   áll,  és  ugyanez  a  játék,  hogy  nem  tudjuk  ugyan
helyettesíteni   mással,  hogy  a  helyettesítésre  inkább  csak  kísérletek
történnek.

      - Az  európai kulturának ez az irányváltása köthető-e egy  eseményhez,
        egy időponthoz?

   - Nem tudom. Nagyon keveset tudok, állandóan csak kérdezek, még akkor is,
ha  kijelentő  mondatokban  beszélek. Vannak olyan óráim, amikor inkább arra
vagyok  hajlamos,  hogy  azt mondjam, hogy miként egy ember, úgy egy kultúra
sem  tud  kilépni  önmagából.  Egy hagyománynak annyiféle oldala és vetülete
van,  hogy  amikor  az  ember  azt hiszi, hogy lázad ellene, akkor egy másik
vetületéhez  kapcsolódik. Amikor ilyen hamis próféciákat mond az ember, mint
amit  én  például  most,  hogy  vége  van  a  kulturának, minden tönkrement,
katasztrófában  vagyunk, akkor esetleg csak nem veszem észre, hogy a kultúra
tett  egy  kanyart,  és  most nem ezt az oldalát mutatja, hanem egy másikat.
Például  felfoghatom  azt,  ami  ma  történik  velünk,  a nagy, intézményes,
egyenesvonalú  tradicióknak  a  szétesését,  a kronológia szétesését, mint a
görög  tradiciónak  valamifajta  reneszánszát.  Mert azt, hogy görög, nem is
nagyon  lehet megmondani, hogy mi az? Mert annyiféle görög, ahányféle polisz
volt, csak mi leginkább az athénit szoktuk figyelembe venni.

   Más napokon viszont azt gondolom, hogy tényleg valaminek a végére értünk.
Hogy ez a vég mikor kezdődött volna el, ez egy nagy kérdés. Vannak, akik azt
mondják, és ennek az elméletnek vannak magyarországi képviselői is - nem túl
színvonalasak -, hogy mindezt a Francia forradalomhoz, vagy a felvilágosodás
filozófiájához  kötik.  Ami megint csak nagyon bonyolult dolog, mert emögött
mindenféle  más  van,  középkori  hitviták  vannak,  amiket  egyszerűen  nem
lehetett  eldönteni.  Illetve  autodafékkal  megpróbálták  eldönteni, tűzzel
kiégetni a dolgot, dehát az másutt visszajön.

   Csak  nagyon  kis  körben  lehet  időpontokat  mondani. Én legalábbis azt
mondanám   teljes   meggyőződéssel,   hogy  a  XIX.  századi  regény  a  II.
világháborúval  ér  véget  -  egy  nagyon  egyszerű  okból:  olyan  borzalom
történik,  ami  kulturálisan többé nem feldolgozható. Kísérletek történtek a
feldolgozására,  de azokat inkább el kell felejteni. Az irodalom autistaként
viselkedik,  olyan  gyerekként,  aki  felfogja  ugyan  a  környezetét,  de a
környezetére nem tud reagálni. Így viselkedik Camus, Beckett és Ionescu. Ami
az   ő   nevükkel   fémjelmezhető,   az   tulajdonképpen   a   menekülés,  a
konfrontációtól való félelem, a vértől és a velőtől való iszonyat, ami aztán
a  balkáni  háborúba  újra belehempergeti az európai embert. Hirtelen megint
vissza  kell  néznie  arra,  amit  50  évvel  ezelőtt  a háta mögött hagyott
elintézetlenül.  Ez  az  irodalom inkább elvonatkoztatott: a dolgoknak nem a
mindennapi,  hanem  inkább  a  metafizikus  vonatkozásaival foglalkozott, és
ezzel a XIX. századi irodalom meg is szűnt. Megszűnt az irodalmi hős: az egy
hős,  a  két  hős, a három hős, a négy hős. Ebből jó esetben maradt egy. Egy
ember  azonban  nem  ember,  mert  egy  ember  nem tud viszonyba kerülni egy
másikkal.  Ha  ez a kölcsönösség az irodalomban nincs jelen, akkor azt lehet
mondani,  hogy  az  irodalom megszűnt. De ezt nem mondhatjuk, mert ez az egy
emberre  koncentrált  irodalom, ez a hústól, vértől és spermától megfosztott
irodalom éppen arról számol be, hogy valami rettenetes történt, ami miatt az
emberek  egymással nincsenek reális viszonyban. Irreálissá vált az egymáshoz
való viszonyuk.

      - Hogyan értelmezed azt, ami jelen pillanatban folyik a világban?

   - Nekem  az  az elég primitív tézisem, hogy Európában mindannyian  súlyos
háborús sérültek vagyunk. Akár tudjuk, akár nem tudjuk, azok vagyunk. Olyan,
mint  hogyha valakinek van keze, lába, füle, farka, de nem vette észre, hogy
még  mi  mindene  nincs.  Aminek  lenni  kéne  ahhoz, hogy normális, eleven,
egészséges emberként éljen. Ami azt jelenti, hogy a saját környezetével, ami
jelenti  a falut, a várost, az erdőt, a vizet, az eget, a szónak a közvetlen
és  átvitt  értelmében,  a  föld  mélyét  a  szónak  a  közvetlen  és átvitt
értelmében,  stb., stb. milyen viszonyban van. A mi esetünkben, mint háborús
sérülteknek  az  esetében  jobbára  nem  tudjuk értékelni a dolgot, miután a
sérüléseink  olyan  sokfélék,  és  olyan mélységesek, hogy nem látjuk: itt a
viszony  rossz.  Hogyha  látjuk,  nem vesszük tudomásul. Ennek szerintem két
alapvető okva van. Az egyik oka a II. világháború és az a pusztítás, amit ez
a háború anyagban okozott. Tessék megnézni Budapestnek az 1938-as látképeit,
és a mait - esztétikailag.

   Ugyanilyen pusztítás történt az emberi lélekben, az ember gondolkodásában
is.  Ennek  egyik  eleme az, hogy az európai ember már nem tud mit kezdeni a
XIX.  században kialakult történelemfogalommal. Azzal, hogy mi a történelem;
hogy  a  történelemnek milyen kapcsolata van a sorssal. És ha már itt a sors
szót  mondtuk,  akkor  ennek  visszafelé iszonyatos húzása van, hisz ezzel a
kereszténységen  keresztül  visszamegyünk egészen a görögök sors-fogalmához.
Ez  itt  elszakadt,  elnyisszent. A sorssal a II. világháború óta nem nagyon
tudunk  mit  kezdeni.  A történelem fogalma a kommunizmus összeomlásával még
egy  újabb  csapást szenvedett: összeomlott az a naiv elképzelés, amit sokan
osztottak,  '68  előtt  én  is,  hogy  az  ember  értelmes  hatással lehet a
történelemre, ő maga alakíthatja.

   Így  gondolta  Marx,  és  gondolták  sokan  mások.  Meglehet, hogy ő maga
alakítja,  de  hogy  milyen rosszul, micsoda vállalhatatlan áldozatokkal, és
büntényekkel  alakítja.  Azt írhatjuk oda, hogy nulla. Ez az út járhatatlan.
Az ember nem alakítja a történelmét, nincs sorsa. Hát akkor mije van? S erre
a  kérdésre  ez  a korszak már nem tud válaszolni. Második pont: érzelem. Ez
egy  kulturális  kérdés,  nem politikai és nem hatalmi kérdés. Nem sózható a
minden  további  nélkül  a  politikusok,  a kommunizmus, a szocializmus és a
fasizmus  nyakába  sem.  A II. világháború kulturálisan egyetlen lehetőséget
adott  az  európai  embernek, hogy úgy tegyen, mintha nem lennének érzelmei.
Tehát  az  érzelmeit  valahogy  a  tudatküszöb  alá  nyomja,  hogy ne fájjon
annyira, ami fájt.

   Hogy  valahogy  elviselje,  hogy  túléljen, hogy lelkileg túlélje. Tessék
elgondolni,  hogy  Európa  városait, tégláról-téglára kellett összerakn! Nem
nagyon  sikerült, ez egy másik kérdés. A tradiciók értelmében egyáltalán nem
sikerült.  Vannak  városok,  ahol  effektív  semmi  nem maradt. Königsberget
leradirozták,  és  lett  belőle  Kalinyingrád.  Ez Kant városa volt. Akire a
felvilágosodás   óta  épült  az  egész  európai  kultúra.  Ahhoz,  hogy  ezt
elviseljük,  ahhoz  be  kellett  záródni.  Az  egyetlen  lehetőség  az  volt
kulturálisan,   hogy  az  érzelmeinkről  ne  beszéljünk,  hogy  ne  legyenek
indulataink,  ami  azért  is  fontos  volt,  hogy  ne  ismételjük meg egymás
torkának  a  szétharapását  olyan  mértékben,  ahogy az a II. világháborúban
megtörtént.  Ezért  a  korszak  nagy írója, Camus, aki beszéd-képtelen, vagy
Beckett,  aki  nem  bír megszólalni. Holott az ember megállás nélkül beszél,
ilyen a természete. Szókratész kimegy a piacra és ott beszél.

   Ettől  Pilinszky filozófiája csillagtávolságra kerül, a természetes íz, a
vér  és  velő  kiég belőle a háborúban. Ő azon kevés magyarok közé tartozik,
akik tényleg számolnak azzal, ami a háborúban történt.

      - Érzékelsz-e olyan jeleket, folyamatokat, amelyek ennek a meghaladása
        felé mutatnak?

   - Vannak ugyan az embernek regionális gondjai, de úgy tűnik most,  hogy a
globálisak a szörnyűbbek. A regionális gondoknak a megoldásában legalább már
az  tudható,  hogy  ha  az ésszerűség szabályai szerint járunk el, akkor mit
szabad  csinálni,  és  mit nem szabad csinálni. A globális gondokkal nem így
van.  Ugyan  tudjuk,  hogy  nem  szabad a környezetet szennyezni. Az ember a
szemetet  nem  önti  a  saját  háza küszöbe elé. Ha nem önti oda, akkor hova
öntse?  És  ráadásul  ennyi ember él a Földön, és ilyen ütemben szaporodnak.
Aminek  örülni  kell,  hiszen  az  ember  annak  is örül, hogy ha a macskája
kismacskákat szül, mert az szép, és csak fogcsikorgatva fojtja bele a vízbe.
De  hogyha  ennyi  ember  van, akkor annak nagyon sok szemetje van, és annak
rettenetes  mennyiségű ürüléke van, és hát ez rettenetes mennyiségek, amiket
el  kell  takarítani  egyrészt,  másrészt  valamiféle  táplálékot kell adni.
Akiknek  nincs  táplálékuk,  és  nincs  fedél a fejük fölött, azoknak ez nem
segít.

   Az  az  érzésem  -  és majd elmondom, hogy mire alapozom - itt két dolgot
kell  egyszerre  figyelembe  venni:  azt,  hogy  bizony vannak olyan dolgok,
amelyek  semmi  mással,  csak az emberi értelemmel kormányozhatók, és vannak
olyan dolgok, amelyek az emberi értelemmel nem kormányozhatók. És bizony nem
tudjuk,   hogy   a   kettő  között  hol  van  a  határ.  Itt  nagyon  súlyos
határsértéseket,  olykor  bűnöket  követünk  el,  a legokosabb emberek is, a
legfelvilágosultabb  kormányok  is.  De  én  abban  bízom,  miután az is egy
folyamat  volt, amíg az emberi együttélés alapszabályaira valahogy rájött az
ember,  talán  az  is  egy folyamat, hogy rájöjjön, miként lehet a Földön az
emberi  életet megszervezni. Ezelőtt ötven évvel ez nem volt kérdés, ez most
kérdés.  Egy  megoldatlan  és  ráadásul nagyon sürgető kérdés. Hogy a gazdag
nemzetek   hajlandók-e   lemondani   bizonyos  javaikról,  illetve,  hogy  a
szegényeknek  ez  jó-e?  Nem  maguknak  kell-e valamit csinálniuk? Én ezen a
ponton  bizakodó  vagyok  és  azt  gondolom, hogy noha nem mi rendelkezünk a
globális  problémákról,  de  -  attól  függően, hogy pusztítjuk-e a világot,
illetve segítünk abban, hogy túlélje magát - mégis mi döntünk.

      - Nem  túlzott  optimizmus  ez,  különösen,  ha az eddig  történteket,
        illetve a az elmulasztottakat nézzük?

   - Jelen pillanatban tényleg nem tűnik úgy, hogy a modern, európai  tipusú
társadalmak  képesek  az  önkorlátozásra,  amire pedig minden élőlény képes:
veszély  esetén  nem  csinál  olyasmit,  ami a veszélyt növeli. A társadalom
szervezettsége  azonban olyan, hogy abban a pillanatban, amikor önkorlátozza
magát,  akkor  az  egész recsegni, ropogni kezd, és ez nagyobb károkat okoz,
mintha nem korlátoznák. Én éppen ebbe fektetem a reményt; lehet teljesen hiú
és   nevetséges   reményt,   hogy   miután   van   ilyen   korlátozhatatlan,
feltartóztathatatlan  önereje, akkor talán van értelme is. Én még nem látom,
nem tudom megjósolni. Önmagamat tudom korlátozni és korlátozom is.

   Csernobil  óta  tudom,  ennek  semmi  értelme.  Itt,  ahol a feleségemmel
biológiai  kertészetet  űzök, azon a napon, amikor a katasztrófa történt, az
égből  potyogott valami. Mit csináljak? Lekaszáljam a füvet, és ráterítsem-e
trágyaként  kis növényeimre vagy ne? Kimenjek vagy ne? Teljesen értelmetlen!
Abban  a pillanatban az ökológiai mozgalom olyan gellert kapott, hogy szinte
humorossá  vált.  Ennek ellenére van értelme, mert nekem mint személynek nem
mindegy.  Az,  hogy  a  nagy  számításban  ez hogy fog kijönni, az nem az én
dolgom. Ott nincs befolyásom.

   Én  igyekszem  magamat,  mint  fogyasztó,  mint állampolgár, mint ennek a
Földnek   a  lakója  nem  átadni  mindenfajta  őrületnek,  ami  nem  belőlem
következik.  Álandó  mérlegelésben  élek;  nemcsak  a saját igényeim szerint
mérlegelem,  hanem  aszerint is igyekszem, hogy ez környezetem szempontjából
jó-e  vagy  nem  jó.  Akkor  is csinálom, ha senki nem ragaszkodik hozzá. Ez
majdnem  a  korlátoltságot  súrolja,  tudom;  nevetséges,  merev,  engem  is
veszélyeztet, mert kiszippant a normális világból: különlegessé válok, hülye
öregúrrá, akin a gyerekek röhögnek, de akkor is ragaszkodom hozzá.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező