Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS ECKLER DEZSŐ ÉPÍTÉSSZEL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - Mi az építészet számodra? Minek tekinted azt, amit csinálsz?

   - Építész  vagyok,  házakat tervezek. Nagyszerű fiatal csapatom  van, 5-6
kiváló   tehetségű   fiú,  akikkel  az  ország  különböző  részeire  házakat
tervezünk.  S  nap  mint nap ezeknek az építésével bajlódunk. Sokat utazunk,
jövünk-megyünk,  veszekszünk, és sokat dolgozunk. Az építészet gyakorlásában
leginkább  ez a jövés-menés és ennek a dramaturgiája fontos számomra. Minden
épület, minden új feladat egy-egy megfejtendő rejtély.

   Végtelen  tudniillik  azoknak  a szempontoknak a száma, amiket figyelembe
kell  venni, egy ház tervezésekor. A megbízó háklijától kezdve az éghajlaton
át,   a   földrajzi  adottságokig,  a  járatos  vagy  a  környéken  szokásos
építőanyagokig,  az  építési tradíción át a múlt legváratlanabb emlékeiig, a
helyszínen talált maradék anyagok, egyáltalán a városi vagy a tájbeli miliő,
ami  mindezt  körülveszi.  Aztán  mindaz,  ami az embernek egyáltalán eszébe
juthat.  Tehát  bármely  esztétikai  vagy  szűkebb  értelemben  vett szakmai
szempontnál  fontosabb  az,  ahogy  egy  ház épül. És a legfontosabb egy-egy
ilyen  történeten  belül  az  a sok-sok ember, akivel mindeközben az építész
érintkezik.

   És  a legkülönösebb a dologban, s ez az építészet egyik legnagyobb titka,
hogy  az  a  hangulat, ami ezen történet közben kialakul, és mintegy átlengi
azt az egy-két évet, ami alatt egy épület fölépül.

   Valamilyen  rejtélyes  módon  ez a kollektív akarat? szellem? hangulat? -
legpontosabb szó talán rá a kedély; ez az, ami beleköltözik a házba.

      - Hogyan lettél építész?

   - Két  tényező  játszott közre: bár építésznek tanultam,  szociológusként
kezdtem     a     pályámat.     Városszociológiával,    lakásszociológiával,
várostörténettel  foglalkoztam,  Az  izgatott  az  építészetben, hogy mi van
mögötte,  s  az akkori marxista tanulságokból eredően, amiben mindnyájunknak
része  volt, a következtetés úgy adódott, hogy a társadalom van az építészet
mögött. Hogy miért ilyen vagy miért olyan, azt a társadalom határozza meg, a
társadalom vajúdja ki magából.

   Ez  volt  az  egyik  tényező, amiért leginkább a szociális aspektus felől
kezdtem  el  látni  az  építészetet.  A másik tényező Makovecz Imre mesterem
tanítása,   aki  ilyesféleképpen  gyakorolja  az  építészetet,  antropozófus
indíttatásából   eredően.   Akárcsak  Josef  Beuys,  a  korszak  egyik  nagy
képzőművésze,  aki  a  "szociális plasztikát" művelte. A művészetet mindenki
által   gyakorolható   szociális   szobrászatként  fogalmazta  meg,  szintén
antropozófus indíttatásból.

      - A szociális indíttatás a modern építészet kezdeteinél, Curbusier  és
        mások  esetében  is  jelen  van;  többnyire  mint  utópikus közösség
        feltevése.

   - Curbusier  nagy jelentőségű képzőművész. Gyönyörű makettokat  nagyított
föl  hatalmas  házakká,  ezt  pedig  csak  a  legnagyobb  művészek tudják, a
legnagyobb  építészek. Leonardoi (?) értelemben a mikrokozmoszban megtalálja
azt a képletet, amit házzá nagyít, robbant föl. No de milyen társadalmi jövő
jegyében  dolgozott?  Rendes  technokrata  volt,  aki a küszöbönálló hatalmi
fordulatokat  előre  megzenésítette  az  építészetben.  Ha  végigolvasod  az
1928-as  modernista  CIAM  építészkongresszus jegyzőkönyvét tisztán kiderül.
Akárcsak Ernst May esetében, aki szocdem főépítész volt Frankfurtban.

   Egy   reális   szociális   program  megvalósításaként  kétemeletes  angol
sorházakat  épített  a  város  szélén.  Az  ő  reálpolitikai irányzatuk állt
szemben a nagy utópistákkal. Grópiuszék utópiatervekben rajzolták meg a tíz-
és  húszemeletes  tömböket, elkülönítve a pihenővárosokat a dolgozó várostól
és  közte  a  ma  jól  ismert  autópályákkal. Pontosan tudták, hogy a hadtáp
társadalom  az első világháború után hogyan fog kialakulni és mik lesznek az
elvárásai.

   És  ezt  Corbusier  a  leglátnokibb  módon  meg is írta a rajzok mellé. A
bombázók   a   városépítész  legjobb  barátai,  mert  tabula-rasa  helyzetet
teremtenek  a  városban,  ahova autók áramlását nem fogják holmi keresztutak
zavarni.  Elkülönítette  a lakóvároson belül a technokrata elit lakóhelyét a
dolgozó   tömegek  lakóhelyétől.  Egyáltalán,  hogy  iparilag  előregyártott
építészetet,  tízemeletes  épületeket javasoltak a modern hadtápkapitalizmus
spekulációs és ipari érdekei szerint.

   Hogy  miért ezt tették, az csakis a hadigazdaságból vezethető le, s onnan
nézve  érthető  meg. Akárcsak a város jelenségei. A hadtápgazdaság lényege a
szállítmányozás.   A  szállítmányozási  képesség  garantálja  a  potenciális
háborúnyerést.  A  háború  az  első világháború óta nem ért véget, gazdasági
eszközökkel   folyik  tovább.  A  legfejlettebb  gazdaság  infrastrukturális
képességénél fogva háborúnyerő.

   Ezért  ilyen  Amerika,  ezért  van  fogyasztói  társadalom,  mert  ezt az
infrastrukturális  erőt  -  a  természettudománytól  a  shopping  centerig -
üzemben   kell  tartani.  Ezért  kell  mindenkinek  autóban  ülnie,  hogy  a
szállítmányozás  képessége  életben  legyen  tartva.  Aki  erről  lemond, az
potenciális  háborúvesztő.  Ezért  lettünk  mi  szabadok,  mert  az  oroszok
hadtápilag     lettek     megverve:    infrastrukturálisan,    gazdaságilag,
hadigazdaságilag lettek padlóra küldve.

   A  modernista építészet nyers hatalmi építészet. Szociális érzékenysége a
szociológiai  értelemben  vett  hatalmi  lehetőségekre  van  kiélezve. Ezzel
szemben   az   organikus   építészek   egy   érzékeny  jelenlétet  próbálnak
megvalósítani  és  az  egyre  inkább egyöntetű internacionális hadtáp őrület
közepette keresik újra és újra a kitörési lehetőségeket.

      - Mennyiben jelent az organikus építészet valóban más megoldást?

   - Össztársadalmi  értelemben  hiteles  építészet  ma  nem  lehetséges.  A
korábbi  egységes stílusú építészeti időszakok valamilyen módon a társadalom
egyfajta irányultságát fejezték ki. De nem volt soha össztársadalmi igényük.
Így  az  organikus  építészek  sem  képzelik magukról ezt. Leegyszerüsítve a
dolgot,   az  organikus  építészet  a  preraffaelita  irányzattal  kezdődik,
folytatódik   a   szecesszióban   és   a   különféle   úgynevezett   nemzeti
romantikákban.  A  skandináv,  saarineni nemzeti romantika előbb átjön német
nyelvterületre,  s  Kós  Károllyal  egészen  Erdélyig jut. A két háború közt
különféle  historizálásokban,  vagy  tovább bonyolított népies irányzatokban
folytatódik.   A   hatvanas   évektől  pedig  Európa  különböző  fertályain,
Hollandiában,  Dániában,  és  Németországban  is  megtaláljuk az úgynevezett
organikus  vagy  szerves  építészeti irányzatokat, amelyek a - mondjuk így -
romantikus irányzatnak a leágazásai.

   Ennek  vannak  tehetségesebb,  kevésbé tehetséges képviselői, mint minden
irányzat   esetében.   Ahol   a  válságjelenségekre  mutathat  az  organikus
építészet,  az  a  járatos  technológiákhoz, építőanyagokhoz, építőelemekhez
való  viszonya;  az,  hogy  a  betont  vagy  az acélt vagy a kevésbé szerves
anyagokat  miként  alkalmazza. Az, hogy túlteng a fa ezekben az épületekben,
az  nem  modor  kérdése.  Mindezek  mögött  a  világunk  egyéb területein is
nyilvánvaló  válságjelenségekkel kapcsolatos attitüdnek a problémája húzódik
meg.   Hiszek-e   a   fejlődésben,   a  haladásban,  az  ipari  technológiai
innovációban  és  így  tovább.  Hogyha  hiszek vagy egy kicsit hiszek, akkor
elkezdek szofisztikáltabb, drágább anyagokat használni.

   Ha  jobban  utálom  ezt  az egész fejlődésőrületet és pontosabban látom a
válság  tüneteit, akkor tudatosabban kezdek szervesebb anyagokat, szervesebb
szerkezeteket használni.

   Guenon  az  építészettel  kapcsolatban  leírja,  hogy  a történelem során
szükségszerű  az,  ahogy  a gömbtől a kockáig, ahogy a szerves anyagoktól, a
nádtól,  a fától, az agyagtól a kövön át az acélig, az aluminiumig jutunk és
egyre  inkább  szervetlen  anyagokat  alkalmazunk.  Ha egy középkori európai
várost  idézek magam elé, s egy XX. század végi amerikai nagyvárost, akkor a
tendencia   nyilvánvaló,   hogy  korábban  az  ember  jobban  része  volt  a
környezetének,  fizikailag  és  szellemileg  is. Ma sokkal kevésbé tud része
lenni, hiszen gépekben ül, gépekbe megy be: az autójával egy házgépbe, s ott
lifttel,  acélkasztniban  közlekedik  fölfele  s  aztán  bebújva  egy  üveg-
alumínium  kaszniba,  a  levegőt  gépek  varázsolják  köré,  kiszürve belőle
nemcsak bogarat, de port is és valószínű még egyéb más illóolajakat is, amik
korábban  be  tudtak  ilymódon hatolni a testébe. Tehát egy áthatolhatatlan,
szervetlen   valamit   varázsol  maga  köré,  építészetileg,  fizikailag,  s
valószínűleg ezzel együtt szellemileg is.

      - Mit tartasz jó építészetnek?

   - Egyetlen igazi építészeti cél az kellene legyen, hogy otthonos  tereket
építsünk.  Az  egész  mai  világ, úgy, ahogy van, nem otthonos. Otthontalan,
kietlen,  lakatlan, élhetetlen, szörnyű. A tereink, az utcáink, a házaink, a
lakásaink  a  szöges  ellentetjei  annak,  amit  otthonosnak  mondhatunk. És
nemcsak  fizikai,  építészeti  értelemben lakhatatlan és elviselhetetlen, ha
szabad így sarkítanom, hanem szociális és mondhatni, szellemi értelemben is.
Egyre  inkább a barátság, a nyugodtság, a családiasság, a Hamvas Bélás idill
nélküli.   Nincs   kert.   Ma   a  kertek  műgyepes,  tujával  körülültetett
kietlenségek.  Akinek  pénze  nincs,  az  telerakja ócska limlommal, s ezért
lelakott  tüzéptelepek  a  vidéki  kertek.  Keress egy helyet, ami otthonos.
Néhány  fölhagyott  kastélynak  vagy kuriának, vagy csak öregek által lakott
falunak  a szegleteiben találsz még olyan helyeket, ahol azt mondhatod, hogy
milyen  jó  volna  itt  lakni.  A  világ  egésze, a világban rejlő tendencia
pusztítja el az otthonosságot.

   Hogyan  lehet  mégis  emberléptékű  otthonos helyeket teremteni? Azt kell
mondjam, az építészet ellehetetlenült. Az építész nyugodtan bezárhatná már a
boltot, ha komolyan végiggondolná, hogy mik a lehetőségei. Az építész ma már
ugyanúgy  egy személytelen, megfoghatatlan és senki által nem kormányzott és
senki  által nem garantált mechanizmusnak az egyik fogaskereke. Ugyanennek a
katonai gépezetnek, ugyanennek a hadtápgépezetnek a katonája.

      - Mi változott meg?

   - A  jó építészet, vagy az építészetnek nevezhető igazi építészet  mindig
egy  közösségnek,  valamely  közösségnek az akaratát, létét, egzisztenciáját
fejezi  ki.  Építészetről  Fülep  Lajos  megfogalmazása  szerint  csak akkor
beszélhetünk,  ha  ez  a kollektív lelkület átsüt egy épületen. Sugárzik egy
épületből.  A  középkori város és a katedrális ma is nyilvánvalóan közvetíti
azt a szándékot, hogy egy akkori közösség ott, azon a helyen így mutatta meg
-  kinek?  -  a  feljebbvalónak,  hogy ő ez és ő ezé akar lenni, s a jövendő
generációknak  is  ezt  a  keretet ajánlva megmutatta magát térben. Ma olyan
közösségekről,  akik  úgy  építkeznek, ahogy azt jónak gondolják, nem nagyon
beszélhetünk.

   Meg  tudnátok  mondani,  hogy  a Szentendrei utat itt mellettünk Obudától
Szentendréig  ki akarja ilyenné építeni? Ahol minden fát kivágnak, járda már
nincsen, ha valaki gyalog arra vetődik, vagy megfullad vagy sáros lesz, ahol
csak  autóval  lehet  teperni,  és  gyerek  jobb, ha nem megy a közelébe. Ki
akarja  ezt  ilyennek?  S  aztán  a  táblaerdők,  a  leírhatatlan környezeti
pusztítás,  amelynek  részesei  vagyunk, az kinek az akaratát testesíti meg?
Kinek  az  egzisztenciáját  fejezi  ki?  Egyáltalán, ki felel ezért? Mert ha
építészetről  beszélünk, környezetről vagy városról beszélünk, akkor az első
kérdés ez volna. Ezért megkockáztatom: építészet ma már nincsen. Vagy inkább
próbál  úgy  csinálni,  mintha  lenne.  Ide  sorolhatók azok az organikusabb
jellegű  kísérletek,  amiről  előbb  beszéltünk,  vagy ide sorolhatók azok a
látványos,   kvázi   művészi   példák,  amelyek  itt-ott  Európában  nagyobb
középületek formájában megvalósulnak.

      - Az európai és az amerikai posztmodern és dekonstruktivista építészet
valamiképpen reflektál erre.

   - Most  jut  eszembe, hogy az előző tézisnek azért Amerika  a legtisztább
bizonyítéka.   Amerikában  nincs  építészet.  Megtalálod  Wright  házait  és
amellett baromi szép autókat látsz...

   Az   Európában   divatos  dekonstruktivizmus  az  ún.  posztmodernnek,  a
modernizmuson   túli   szellemi   irányzatnak  az  egészséges  túlnövése.  A
dekonstruktivista  építészetet  egy  elit  irányzatnak  tartom. Legfontosabb
jellemzője  megítélésem  szerint  az,  hogy  szűk  értelemben  vett  szakmai
problémákra  alapozódik Tsuminak, és a többieknek ez a nagyon szofisztikált,
káoszt   idéző,   térben   egymástól  kitérő,  gerendákkal  és  síkidomokkal
megkonstruált művészete.

   Ez  egy építészet az építészetről irányzat. Mint ahogy előzményei is a jó
értelemben  vett európai posztmodern, Aldo Rossi és ... (érthetetlen a név -
Alex  megjegyz.)  építészete  is  jellegzetesen  az  építészet autonómiájárt
küzdő,  a  hatalomnak  lefekvő  modernizmus  után  az építészet autonómiáját
visszakövetelő   szellemi   irányzat   voltak.   Nagyszerű   művészek   mély
intellektussal.  A  nietzschei  morálon  túli  morálnak, az építészeten túli
építészetnek  a  szerzetesei  és  papjai ők. Egyetemeken, kiállítótermekben,
magazinokban  gyakorolt  építészet.  Egyetlen  fontos  kritériuma  van az én
kritikámnak: nincs közösség mögöttük.

      - Van-e egyáltalában bármilyen mai építészet hátterében olyan eszményi
        közösség, amire utalsz?

   - Amögött  a  kétségbeejtő  építészet mögött, ami helyeink 98  százalékát
meghatározza,  igenis  közösséginek  mondható  szándék  és reális közösségek
laknak,  akarnak.  A  butik  és  bodega  külvárosaink, a vállalkozási barakk
átmeneti  zónáink,  a  kriptásított,  tönkreépített, száz százalékosan fa és
bokor  nélküli  vidéki,  családiházas külvárosaink mögött mind egy válságban
lévő, önmagát kereső társadalom akarata rejlik. De hát építészetről van szó.
Antiépítészetről   vagy  spontán  építészetről,  akárhogy  is  nevezzük,  de
kétségbeesett és önpusztító építészetről. Nézz meg egy faluszéli vagy vidéki
városszéli   új   családiházas   telepet,  egy  új  parcellázáson,  első  fő
ismertetőjegy,  ha  volt  is ott egy-két fa, biztos, hogy kivágták. Kettő: a
telkek  túl  kicsik.  Három: a házak feleslegesen nagyok. Négy: még az építő
(mert  nincs  építtető:  maguk  építik  az  emberek  a házat) szándékait sem
fejezik  ki.  Azt  fejezik ki, hogy a szomszédtól maradt egy ablak és azt én
oda beépítettem.

   Meg  volt  olcsón  a  tüzépen  vakolóanyag, azt rávakoltam, ha egyáltalán
eljutottam  odáig, hogy vakoltam. Ez a mai világunk építészete, amely mögött
ez a társadalmi szándék, akarat, egzisztencia, én így mondanám, kétségbeesés
vagy dezorientáltság vagy önpusztítás rejlik.

      - Városépítészettel is foglalkoztál. Hogyan írható le a mai város?

   - Én  Konrad  Lorenz  leírását  tartom  mérvadónak,  aki   "A  civilizált
emberiség  nyolc  halálos  bűne"  között  gyakorlatilag  valamennyi pusztító
válságtünetnek  az  összegződéseként  írja  le a várost. Az értelmes térbeli
strukturák  elrákosodási  folyamataként  jellemzi, amelyek korábban mint egy
egészséges  szövetnek a sejtjei tudtak egymáshoz kapcsolódni. Gondoljunk egy
budapesti  külváros családiházas övezetére, ahol utcák, kertek, fasorok, kis
kőhidak  vannak  és a gyerekek gyalog mennek haza az iskolából, és buszok és
vilamosok   közlekednek.   Ehhez   képest   gondoljuk  el  a  mai  budapesti
külvárosokat, a szociológia szerint átmenetinek tekintett zónákat: többsávos
autóutakon  gyorsan közlekedő autók, amelyeknek a kiszolgálására benzinkutak
épülnek,  mellettük  megjelennek  a  kurvák és az úgynevezett élet ezekre az
utakra  szerveződik  a  barkácsboltoktól a videokölcsönzőkön keresztül a kis
panziókig.  Ezen  a  fő  csapásokon  kívül  eső területek pedig egyre inkább
élettelen zónává szikkadnak, ahonnan a boltok eltűnnek, ahol este a gyerekek
és  az  asszonyok  nem  mernek  gyalog  közlekedni,  mert  veszélyesnek  van
minősítve;  ahol  a közvilágítás sem fontos már, mert az emberek bezárkóznak
sötétedéskor a házaikba.

   Budapest  belvárosában  ugyanaz  az  úgynevezett  fejlődés várható, ami a
nyugat-európai  városoknál  már  végbement.  A belváros kiürül, hivatali- és
üzletnegyeddé  változik.  A  helyi  jelentőségű  boltok, presszók, éttermek,
kiskocsmák,  trafikok  eltűnnek.  Helyükre gazdag multinacionális vállalatok
reprezentatív  üzletei,  autószalonok  költöznek.  A  lakások  helyén irodák
jönnek  létre.  Estére  egy  kiürülő és veszélyes hellyé kezd válni Budapest
belvárosa   is,   ahonnan   idejében,   sötétedés   előtt   a   valamirevaló
hivatalnokemberek  elhúzzák  a belüket. Marad az úgynevezett etnikumoknak és
egyéb városlakó elemek esti prédául a belváros.

      - Milyen lesznek szerinted a jövő városai?

   - Hamvas  Béla  azt mondja, hogy tízezer lélekszámnál nagyobb  városoknak
nem szabadna lennie. Mások is mondják ezt. (Arisztotelész szerint a városnak
egyetlen  pillantásal  átfoghatónak  kell  lennie.  -  Tillmann kiegészítési
javaslata   az  előző  mondat  helyére.)  Például  Leon  Kliernek  volt  egy
tervjavaslata  Luxemburg  városára,  megállítandó  azt  a folyamatot, hogy a
belváros  elnéptelenedjen,  és  a  kitelepülés, a szuburbanizáció folytán, -
amikor  is  a  várost  családiházas  tenger kezdi körülvenni - a város szíve
infarktust  ne  kapjon.  Ő  azt javasolta, hogy bontsák föl a várost tízezer
lélekszámnál  nem  nagyobb  egységekre.  Oda sűrítsék, mintegy kis középkori
városként  az  egyes negyedeket, s köztük szántsák föl a földet, erdősítsék,
parkokat építsenek.

   Ha  tíz  perc  alatt  át tudsz gyalogolni egy városon vagy fél óra alatt,
akkor  egészséges  egy  város,  mondják többen is. És biztos, hogy ebben van
valami.

   A  város  jövőjéről  komolyan  gondolkodni  ma  nem  lehet  anélkül, hogy
általában  véve  a  civilizáció jövőjéről ne gondolkodnánk. A civilizáció ma
egy  szóval  leírható,  és  ez az amerikanizálódás. A civilizációs mintát ma
Amerikából  kapjuk. Ez igaz a mozira, a televízióra, az automobilizációra, a
fogyasztói    javainkra,   a   neveltetési   rendszerekre,   a   politikára.
Leegyszerüsítve:  itt,  Európában  is  az  lesz,  ami  Amerikában ma már jól
látható.

      - Nem gondolod, hogy Amerika inkább egy nagyítóüveg,  melyen keresztül
        valójában az európai eredetű tendenciák felerősítve mutatkoznak?

   - Igazad  van.  Amerika  egy  kísérleti  laboratórium.  Amikor  tíz évvel
ezelőtt ottjártam, nagyjából így summáztam. Ott már a nyolcvanas évek elején
átélhető  volt, hogy egy kontroll és majdhogynem felelősség nélküli kísérlet
zajlik.  Ez  átélhető abban a felfokozott tempóban, amivel ott fogyasztanak.
Az  irdatlan mennyiségű áru, amin keresztül mint egy ősvadonon gázolnak át a
fogyasztásra   kárhoztatott,   összeaszalódott   amerikai   asszonyok,  akik
mindeközben  a  testüket  cserzik és mumifikálják engedelmes katonaként. Egy
örjöngő,  felfokozott,  fogyasztógépezet  Amerika.  Ez  az egyetlen üdvözítő
minta  számunkra  is,  akik  úgy  élünk  ma  ebben  az  országban,  mint egy
túlgazdagodott   család  szegény  gyermekei.  Egyszerre  gondoljuk  magunkat
fogyasztásra  érettnek  és  siránkozunk,  hogy  valójában  milyen  szegények
vagyunk - holott soha nem voltunk gazdagabbak.

   Miért  volna  más  az  úgynevezett  fejlődés  tendenciája  Európában vagy
Magyarországon,  mint  ahogy  az  Amerikában  látható?  Az  egész  gazdasági
szerkezet,  a  hadiszállítmányozás  logikája  egyértelműen  determinálja  az
európai városnak a jövőjét. Ahol, ha megmarad valami a történeti városokból,
az  Disneyland-szerű, elfogyasztandó, műélményként marad meg, mint amilyenné
a  budai  vár, vagy Szentendre változott. Képeslap építészet lesz abból, ami
történeti értékként megmaradt.

      - Míg  Nyugaton építészeti csúcsteljesítmények is épülnek, a  harmadik
        világban   viszont   kalyibavárosok   tömegei.  Milyen  folyamatokat
        érzékelsz ebben a "második világban"?

   - Közhely, de az építészet nem produkál mást, mint amit a világ produkál.
Ugyanaz   a   gyorsuló   szétszakadás   tapasztalható   szerintem   ebben  a
társadalomban  is,  mint  ami  a  világban  végbemegy.  Virilio, a világhírű
francia  gondolkodó, aki egyébként városépítészként kezdte, azt mondja, hogy
az  első  és a harmadik világ között mélyül a szakadék. De a statisztikák is
ezt  mutatják: a harmadik világban 6-7 az átlagos gyermekszám egy családban,
a  fejlett  világban  már,  a  legfejlettebb  országokban  2  alatt  van.  A
szegénység nő és a gazdagság intenzifikálódik. Ez még egy követhető dolog. A
botrányos  igazán  az,  hogy  a  fejlődési mintát a gazdag kisebbség adja. Ő
diktál. Beláthatatlan az, ami például Kínában fog történni.

   A  klímaváltozásnak  és  az  ökológiai  pusztításnak  csak részben oka az
elszegényedés  és  a  túlnépesedés.  A  legpusztítóbb  gépezet  a  Földön  a
túlfogyasztó  amerikai  társadalom  mint  gazdasági  és  kulturális minta. A
katonailag,  tehát  hadtápgazdaságilag szükségszerűen túlgazdagodott Amerika
nem  tud  más  mintát  diktálni a fölkapaszkodóknak, de a leszakadóknak sem,
mint  a  saját örjöngve gyorsuló fogyasztó gépezetét, mert ha nem ezt tenné,
akkor hatalmát veszítené. Ez az egyszerű képlet.

      - Ezek  az öntörvényűvé vált technikák és mechanizmusok azonban  nem a
        fogyasztásból, hanem a megismerés szabadságából születtek.

   - Ezekkel a XX. századi vívmányokkal kapcsolatban én két dolgot  biztosra
veszek.  Az egyik - és talán itt van a titka a bukfencnek, amiről beszéltünk
-  hogy  ha ki is talált ennyi mindent az ember, talán ha egy-két százalékát
lett volna szabad használnia. Mert valóban el kell hinni az eredetmítoszt, a
paradicsomi  jelenet  paradigmáját: ha egyszer szakítottunk a tudás fájáról,
akkor  arra  lettünk  kárhoztatva,  hogy önmagunk gondolkodását kiművelve, a
magunk  talpára állva valósítsuk meg magunkat ebben a világban. Biztos, hogy
nem  kellett  volna  a  felét  sem használni annak, amit az ember föltalált.
Azért lett ennyi minden fölhasználva, mert a katonáknak erre szükségük volt.
A  XX.  századi  találmányok  95  százaléka  katonai találmány. A golyóstoll
éppúgy,   mint   a  rádió,  de  nem  tudtok  olyat  mondani  -  a  leszívott
élelmiszertől  és  a konzervtől kezdve a Coca-Coláig -, ami ne hadi lelemény
volna.

   A  Coca-Colát  az  amerikai  hadsereg  honosította meg Európában. Az első
világháborúban  30  ezer  amerikai  katona  pusztult el harcokban és mintegy
60-70  ezer  halt meg influenzában. Ebből okulva az amerikai hadsereg tudta,
hogy a második világháborúban higiéniailag, ital dolgában meg kell védeni az
amerikai  fiúkat.  A  Coca-Cola cég szerződésszerűen vállalkozott arra, hogy
amerikai  katona  nem  érkezhet meg ellenséges területre úgy, hogy ott Coca-
Cola  ne  várná. A Coca-Cola hadi védőital. Bravúros hadtápteljesítmény volt
tehát,    hogy    a   felszabadító   amerikai   seregeket   ugyanúgy   várta
Franciaországban  és  Németországban,  ahogy  Szomáliában az amerikai tévé a
partraszálló amerikai seregeket. A Coca-Cola így lett Európába bevezetve, és
ma is hadi ellátmányozási védőital.

      - Látsz-e valamilyen alternatívát?

   - Hogy  egyáltalán  kiutakban  reménykedhessünk,  először is  az alapvető
hazugságokkal   kellene   leszámolnunk.  A  haladás  mítoszával  le  kellene
számolnunk.  Az  írástudóknak nagyon nagy felelősségük van ma is abban, hogy
ezeket  a hazugságrendszereket életben tartják. Szinte érthetetlen számomra,
hogy  miért  tartják  a  maguk számára megengedhetőnek ezen mítoszok életben
tartását.  Miért  hazudnak  még  mindig  ezek az emberek? Miért írják le egy
újságban, hogy a felmelegedés és a klímaváltozás küszöbön áll, de nagyon nem
kell   megijedni,   mert  katasztrófa  nem  lesz;  hozzá  kell  szokni,  Hol
tapasztalhatók   mégis   hajszálrepedések,   alternatívák,  kiutak?  Én  úgy
gondolom, hogy minden ponton adva van a kiszállás lehetősége. Életünk minden
mozzanatában  benne rejlik egy-egy alternatíva. Ne nézzünk tévét. Emberek ne
nézzetek  tévét!  Én  nem  nézek  tévét.  A gyerekeim se néznek tévét. Azóta
sokkal  jobban  vannak,  és  is  sokkal  jobban  vagyok. Este ottmaradunk az
asztalnál,  beszélgetünk.  A gyermekeim elmondják, hogy mit gondolnak. Kerek
mondatokat  mondanak. Belebújnak könyvekbe, s másnapig nem jönnek ki belőle.
Otthonosan  érezzük  magunkat egymással, egymás közt. Jönnek barátok, kapnak
borocskát, beszélgetünk.

      - És a városok tekintetében?

   - A városok dolgában kiút csak olymódon képzelhető el, ahogy átfogó  vagy
általános  társadalmi  értelemben  alternatívák elképzelhetőek. Itt egy szót
tudnék vezéreszmeként kimondani, ez az önkorlátozás, a belátás, a fékezés, a
lenyugvásnak  a  lehetősége.  Ehhez  kicsit  tisztábban  kellene  látni  eme
apokaliptikus  vízió dolgában, hogy most a világnak van-e még egészében véve
jövője,  avagy  kész-passz,  ez  a  vonat  elment. Én végletesen pesszimista
vagyok:  ez  a  világ  el  lett  cseszve,  ez  a vonat elment. És mert ilyen
véglegesen,  végletesen merem gondolni, egyre teljesebb a remény és a derű a
szívemben   ezzel  kapcsolatban.  Nem  túlélésben  és  nem  utópiákban,  nem
egyoldalú  zöld  vagy egyéb alternatívákban gondolkodom, hanem úgy gondolom,
hogy  az  emberben  belül,  mindannyiunkban  van egy pont, ahol egyszer csak
megfordulhat a dolog.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező