EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS PERNECZKY GÉZÁVAL
(Monory M. András - Tillmann J. A.)
(Forrás: http://bocs.hu)
- Minek tekinted a saját tevékenységedet? Miért és kinek írsz?
- A lexikonokban mint művészettörténész, művészeti író, festő szerepelek,
zenei diplomám is van, és irodalommal is foglalkozom. Novellákat is
publikáltam és regényt is írtam már. Leginkább a művészeti írásaim révén
ismernek Magyarországon. Nem lehet úgy írni, hogy az ember a közvéleménynek
ír, vagy senkinek, mert a kettő ugyanaz. Mindig egy szűkebb kör az, akikről
tudom, hogy az érdekelni fogja őket, amit írok, vagy az, amiről írok.
Nekik próbálom meg elmondani azt, amiből kimaradtak, mert távol voltak,
mert nem látták és így tovább, vagy nem olvasták, vagy erre az összefüggésre
még nem gondoltak, amire éppen én most gondolok. De nincs meg az emberben ez
az érzés, hogy a másik széken már ott ülnek, és várják, hogy mikor dobja ki
a komputer nyomtatója az oldalakat és már olvassák is, akkor nem fog
sikerülni az, amit az ember ír. Volt úgy, hogy matematikai problémákról
írtam, nagy felháborodást váltott ki magyar matematikai körökben, mert saját
pénzemen publikáltam is a fraktálokról írt gondolataimat. Érdekes, hogy
voltak természettudósok, tudományok doktora rangon, tehát nem kezdők, akik
nagy érdeklődéssel olvasták, mert megtudták belőle azt, hogy a
szaktudományuk hogy fest a laikus előtt. Én nem tagadtam, hogy ebben a
kérdésben laikus vagyok, és ugyanígy írtam már növényekről, virágokról.
Írtam szépirodalmi kerülővel társadalmi kérdésekről. A képzoművészetről írt
vagy mondott dolgaim inkább tűnnek tartósnak.
- A "Kapituláció a szabadság előtt" cím alatt most megjelent
könyvedben a modern művészet végállapotát vázolod föl.
- A XX. század az azt hiszem, a képzőművészet egyik virágkora volt. Múlt
időben kell ezt mondani, mert ha arra gondolok, hogy Cézanne nemzedékétől, a
századfordulótól kezdve hány nagyon jó művész volt, akkor több évszázadot
meg lehetne tölteni ezzel a névsorral. Ha arra gondolok, hogy 1750-től
1850-ig néhány elkésett velencei mester volt még, Tiepolo, aztán
Spanyolországban Goya, egy titán, az egyetlen zseni talán a korban, és aztán
néhány kismester. Kézírással nem telik meg egy A4-es oldal, ha a kis
mestereket is összeszedem.
Ezzel szemben a XX. században az ugyanilyen súlyú művészekből egy kötetre
való névsort lehet letenni az asztalra, és mindenki válogathat az ízlése
szerint. Annál nehezebben tudunk beletörődni abba, hogy most a század utolsó
másfél-két évtizedében, ebben a fantasztikus épületben egyre inkább az az
érzésünk, hogy körbe jártunk és minden folyosó ismerős, már jártunk ott. És
az utóbbi évtizedben már ott tartunk, hogy a XIX. századi folyosóba
tévedünk, vagy még korábbi akadémikus művészeti folyosókra és nemcsak a tér
szűkül, hanem a mennyezet is ereszkedik lefelé és késpengék szállnak a
torkunkra. No, nyilván nem az én torkomat, vagy a közönség torkát, de még
csak nem is a művészek torkát vágja el ez a penge, hanem - amiről az utolsó
írásaim is szólnak - a reneszánsz óta élő és folyamatosan fejlődő, vagy az
idővel együtt haladó művészettörténetről szóló elképzeléseket és fogalmakat
vágja át ez a penge. És nem egy izmusnak van vége, nem a modern művészetnek
van vége, ahogy mi tíz évvel ezelőtt is gondoltuk, hanem egyáltalán annak az
elképzelésnek, hogy van egyetemes művészettörténelem és abban van valami cél
vagy irány felé haladó mozgás. Ez az elképzelés foszlik szét, mert ebben a
labirintusban, ahol hirtelen minden nagyon ismerős, minden ismételt, minden
újrajárt, újra megrágott és egyre szűkebb a tér és egyre érdektelenebb a
mozgási lehetőség.
Fura helyzet, mert nem látunk előre és már többször volt, hogy vége
mindennek, aztán mégsem lett vége a dolognak. Mikor lesz egyszer már
igazunk, ez a kérdés. Nem mintha örülnénk neki, csak a gondolkodásmódunkat
szeretnénk igazolva látni, hiszen ha ennyire csalóka ez a játék, akkor az
ember végül oda jut el, ahol ugye ma a kulturális élet sok képviselője van,
hogy nem érdemes gondolkodni. Legalábbis ezen most már nem. Csinálni
esetleg, de mit, ugye, ez a kérdés.
- Mégiscsak van valmiféle viszonyító rendszer, amihez képest ezt
megállapítottuk. Így mégsincs talán egészen vége...
- Éppen a viszonyítási rendszerünk van a krízis középpontjában - a modern
művészet. Azon belül is néhány súlyponti figura, akiktől mint a kályhától,
mindig elindultunk. Az egyik ilyen Cézanne, a másik Malevics, aki a
geometrikus absztrakciónak a nagy elkezdője volt. Talán ilyen viszonyítási
alap Kandinszky, aki az oldott, a lírai, a költői nonfiguratív absztrak
művészet elkezdője volt, de természetesen Picasso is, akit érdekes módon nem
a kubizmus miatt - ami az egyik legfontosabb teljesítménye a XX. századnak -
a mérce, hanem a titáni erejével: a produktivitás és a kreativitás
megszemélyesítője volt. Érdekes módon Klee nem viszonyítási mérce, holott
nagyon nagy művész volt, mert túl filozofikus, túl költői. Tulajdonképpen
nem képzőművész, ebből a szempontból hasonlít Leonardo da Vincihez, aki
önmagát sem tartotta művésznek, sokkal jobban érdekelték a mérnöki problémák
és a természettudományos kutatások.
Mi még a mércénk? Hát az utolsó talán Andy Warhol, a pop art emblematikus
figurája. Mindezek a viszonyítási pontok közösek voltak abban, hogy egy
racionális rendszerbe voltak helyezhetők, mégpedig tágabb horizontot keresve
abba racionális rendszerbe, amelyik az európai kulturát körülbelül a
reneszánsz óta jellemzi, nemcsak a művészeteket, hanem a tudományt is. Sőt,
azt mondanám, hogy a viszonyítási rendszerünk alapja a természettudományos
fejlődés körülbelül a reneszánsztól.
A modern művészet gyökereit én nem Raffaellonál vagy Michelangelonál
kezdeném, hanem Galileinél és aztán munkássága folytatóinál, Decarttes-nál,
és Newtonnál, akinek a mechanika törvényeiről szóló könyve az újkor
legnagyobb hatású könyve. A newtoni, kepleri, galileihez visszanyúló
gondolkodásmódunk folytán a művészet produkcióiban is egy számszerű és a
mechanikai modellekhez hasonlítható mozgást építünk fel és ezeknek a
törvényeit kutatjuk. Így az egyes periódusok kultúrtörténeti fázisok és
izmusok történetét akkor tekintjük megoldotnak, megírtnak és megértettnek,
ha úgy tudjuk modellezni, mint a bolygók pályáit a nap körül, vagy egy
üstökösnek a visszatérését szabályozó ellipszispályát.
- Milyen változások mentek végbe a művészeti orientációban?
- A reneszánsz óta rendelkezésünkre bocsátott labirintusnak természet-
tudományos gondolkodás az alapja. A fundamentumai és a folyosók szerkezete
egy ilyen gondolkodást követ. Természetesen az egyes művészek ezt nem így
látják; egyre megy hogy racionális programot követnek vagy pedig valami
nagyon misztikusat, esetleg folklorisztikusat. Gondoljunk az Allegro
barbaro-típusú művészetre, amelyik a XX. században Nyugaton is nagyon fontos
volt, nemcsak nálunk. A művésznek az élményvilága és a szubjektív
hivatkozási pontjai nagyon különbözőek lehetnek, és az direkt rossz, ha egy
művész okosan és analítikusan közeledik ehhez a kérdéshez.
A művész legyen csak bolond, induljon meg, mint egy bika. Vagy legyenek
látomásai, vagy pedig legyen egy száraz, kiszikkadt kétszersült, mint
Mondrian, aki már csak protestáns moralizmusokban tud gondolkozni és az
egész világot derékszögű formákra felbontva látja. Szóval minden meg van
engedve. Ebből a szempontból az ember ugyanolyan színes, érdekes, és
egyúttal ostoba és ösztöneit követő állat, mint volt bármilyen más
kulturában. Ami a nagy utat meghatározza, az végülis az nagy egész, a
társadalom, és az, amit történelemnek nevezünk, Ami az utolsó tíz évben
akkora bukfenceket vetett, hogy nemcsak a történészek, de az egész közönség
seggreült. És a legérdekesebb dolog a nagy természettudományos mintára
felépített művészettörténeti paradigma szétfoszlásában az, hogy ez nagyon
szorosan összeesett a társadalmi, világnézeti paradigmaváltással, amit a
napi politika szintjén úgy szoktunk megfogalmazni, mint a baloldali
mozgalmak bukása. Ez egy nagyon felületes megfogalmazás, mivel a humanista
tradíciók bukásáról is szó van. Lényegében csak az történt, ami a
művészetben is: ezek a gondolkodási formák természettudományos modellt
igyekeztek követni, és ezek mind együtt buktak meg. Amikor a Szovjetúnió
mint olyan, megszűnt létezni és vele egyfajta gondolkodásmód, az úgynevezett
szebb jövőbe vetett tudományos, társadalomtudományos hit, akor ezzel
egyidőben szűnt meg az a meggyőződés is, hogy a képzőművészet
avantgardizmusának van egy iránya, ami felé halad, és ha ezt követjük, akkor
előbbre jutunk, ugye. Ez a lépcső, amelyik a földről az égbe vezet, és az
teljesen mindegy, hogy a Jóisten ül fönt vagy Lenin vagy Marx, vagy
valamilyen más szociális vagy társadalmi apostol, de akár megtehetjük
Cézannet vagy Picassot vagy Rembrandt-ot ennek a lépcsőnek a tetején
uralkodó istenségnek. Az egész lépcső omlott össze és az egész épület, és
ebből ered ez a labirintus-érzés, amiben most vagyunk: hogy e helyett egy
tágas egérlyukban vagyunk, és az ember hirtelen nagyon pici lett. Umberto
Eco és mások vidáman cincognak, és játszanak ezzel a helyzettel. Érdekes,
hogy ennek az igazán tragikus évtizednek nincsen Kafkája, és a
képzőművészetben sincsen egy ilyen tragikus hang; hogy ezen a reneszánsz óta
talán legnagyobb bukáson az ember csak nevetni tud. Pedig benne vagyunk
abban a dobozban, aminek a víz alá merüléséről szó van. És bugyborékolunk
ebben a dobozban hősiesen, miközben folyik be minden oldalról a víz.
- Könyvedben ennek fő okát a szabadság korlátlanként történő
kezelésében, a "szabadság előtti kapitulálásban" látod.
- Az én fedélzeti naplómban azt próbáltam megírni, hogy a nagy
iránytévesztés akkor történt, amikor az európai ember fölfedezte a személyes
szabadságot, és sokáig nem gondolt arra, hogy a személyes szabadságot is
korlátozni kell. De nem kívülről - tehát fel kéne mellé találni azt az
elvet, hogy önkorlátozás. Az önkorlátozás elve a lemondás elve, amelyet a
romantikusok is azonnal a tollhegyre tűztek, vagy karóba húztak volna. De
amit egy Picasso vagy egy Braque vagy egy Klee sem hallgatott volna
szívesen, mert hiszen a modern művészet programja a korlátlan önkifejezés és
a korlátlan személyiségmegvalósulás tanítása volt. És ennek a szabadságnak
az elrontásából következik a művészi szabadság elrontása, a művészi
kreativitás, a teremtő erő elfecsérlése, olcsó kiárusítása. Úgy jártunk,
mint az a paraszt, aki meglékelte a borostömlőt, hogy ihasson a borból.
Mivel túl nagy léket hasított ezen a tömlőn, a nyakába folyik az egész.
Egyrészt megrészegültünk, hülyére ittuk magunkat tőle, másrészt minden
elfogyott pillanatok alatt. Minden tartalék elfogyott. Ennek a hasonlatnak
persze megint van, nyilvánvalóan van egy divatos oldala. Betévedtem az
ökológiai gondolkodás folyosójára. Megint egy folyosó ebben a labirintusban.
De nem szégyenlem, mert ezzel a válasszal azt hiszen, nagyon sokan
egyetértenének, és ha száz vagy kétszáz év múlva az akkoriak majd röhögnek a
Perneczkin, akkor azt is meg fogják állapítani, hogy jól mondta, mert ez
volt jellemző azokra az évtizedekre.
- Az önkorlátozásra tekintettel te mit tartasz követendő művészi
magatartásnak?
- Az első az aszkézis kérdése, amihez hozzátartozik a redukció, egy
leszűkített világkép, amelyet követünk. Az ökológia is egy ilyen; most
mindent ezen a szemüvegen át látunk és szégyeljük korábbi bűneinket, hogy
hedonista módon ugye avantgardoztunk... Tény, hogy föladtuk ezeket az
üdvözítő tanokat és egyre tudatosabban reflektálunk. Tehát tükrözünk. Egy
tükröt lehet forgatni jobbra-balra, és ilyen kis mozgással is ugye, ha 180
fokos vagy 360 fokos szögben fordítom el, akkor legalábbis elvben mindent be
tudok fogni. Ez a fantasztikus pörgés és sokrétűség.
A tükörszerep vállalása az, ami fölváltotta azt az aszkézist. Ez egy
nagyon passzív foglalatoskodás. Hasonlítható a televízió előtt ülő kései XX.
századi polgár helyzetéhez is. Az volt a döbbenetes, hogy míg korábban négy
műsor volt és aztán minden átmenet nélkül lett 34, a 34 közül nem volt
könnyebb jót kiválasztani, mint a négy közül. Ez ennek a reflektív
állapotnak a hátránya, hogy bár látszólag többet láttunk, többet tudunk és
jól elszórakoztatjuk magunkat, tehát a fogyasztói mentalitásunk az egyre
jobban terebélyesedik és mindenre igényt tartunk, eközben élményünk mégsincs
több. Az ember megirigyli azt a hároméves gyereket, aki a porban játszik,
mert látja, hogy micsoda fantasztikus élményei vannak és miket talál ott.
Ez az alexandriai típusú kultúrális helyzet, amiben most vagyunk: minden
a miénk, az egész világot ismerjük, óriási könyvtárak és raktárak állnak
rendelkezésünkre és gombnyomásra bármi lehívható. De nincs több élményünk,
mint akkor, amikor csak egy vagy két program között választhattunk. Az
elektronikus médiaforradalom, ami napjainkban megint új lendületet vett,
ebbe az irányba mutat. El sem tudom képzelni, hova vezet ez az egész. Egy
érdekes filozófiai kérdés, hogy az ember válhat-e körkörös tükörré, amiben
az idő sokszorosan tükröződik és feloldódik benne a történelem.
- Ebben a helyzetben milyen magatartást tartasz érvényesnek?
- Erre nagyon nehéz válaszolni, mert ha a jelenkori művészet horizontján
széttekintünk, akkor minden jelentős írónak és művésznek a válasza az, hogy
nem tudom. A válasz elől szellemesen visszavonulnak bizonyos játékokba,
bizonyos viselkedési formákba, Fölépítenek kacsavárakat vagy drakulavárakat.
Ezek éppúgy játékok, mint a modern kiállítások, amelyeknek a fele, de néha
90 százaléka installáció, ahol kacsalábon forgó várban vagy vurtsliban
érezzük magunkat: a látogató szinte fel van szólítva rá, hogy nyomja meg a
gombot, próbálja ki, vegyen magára ruhát, stb. és aztán a kijáratnál adja
megint le.
Tehát a jótanácsok, amiket a legnagyobb, legsikeresebb írók, egy Eco vagy
a mai amerikaiak, vagy ezek a francia új gondolkodók végső soron mindig csak
olyan játékokat nyomnak a kezünkbe vagy olyan zakókat segítenek a vállunkra,
amire eleve oda van írva, hogy a kijáratnál tessék leadni.
Ha valaki sarokba akarna szorítani, akkor azt kérdezné: a kijáratnál mi
van, ha átlépem a küszöböt, hova jutok. Hát ez az, amit nem tudunk. Ey
valószínűleg az én személyes ízlésvilágom és egy bizonyos generációnak a
válasza; azoké, akik nem a legfiatalabbak ma már. Mi még hajlunk az
aszkézisre, egyfajta szigorúbb számvetésre. Ezt örököltük az avantgardtól,
meg örököltük az avantgard előtti polgári moráltól.
Nem a Szózat él bennünk, hanem az a szó, hogy rendületlenül, meg az a
szó, hogy hazádnak óh! Felkiáltójel, pont, pont, pont, utána zárójelbe:
kicsoda, mikor? (Ezek azok a deformációk, amin átmentünk közben; az ember a
magyar himnuszt is elfelejti és rohan a könyvespolchoz leemelni, hogy hogy
is van?)
Ez a régi moralizmus, de az új aszkézis, ami a küszöbre gondolva elfogja
az embert, legalábbis engem, az, hogy hát nem lenne jobb valami redukció
mégiscsak, és most már nem művészeti redukció, tehát nem a formák és a
kifejezési eszközök terén, nem is a földrajzi redukció, tehát hogy meddig,
hogy korlátozzuk a bekalandozható világot, hanem mentális redukció. És ehhez
még hozzátenném azt is, hogy érzéki, erotikus (nem a szexualitásra gondolok,
hanem teljesen tárgyi értelemben értve a szót). Az érzékeink a fogyasztói
ösztöneinknek a redukciója. Nem lenne jobb kimenni a sivatagba? Ott legalább
tisztaság van, steril hőség, éjszaka fagy, nappal felforr a víz, tehát a
végleteknek a tisztasága van jelen, és ha van olyan bacilus civilizációs,
kulturális bacilus, amelyik túléli az éjszakai fagyot, az elpusztul a déli
napon. Itt a kérdés csak az, hogy én magam nem pusztulok-e bele ebbe a
sivatagba.
És egyáltalán megvalósítható-e ez azután a fejlődés vagy átalakulás
nyomán, amin az emberiség átesett? Nem a legnaivabb elképzelés-e egy ilyen
leredukált, lecsontozott természethez való visszatérés. Akkor mondhatnám azt
is, költözzünk vissza a fákra a majmokhoz.
- A sivatagi eszménynek és aszketizmusnak hosszú tradiciója van a
szerzetességtől máig. Te milyen sivatagra, milyen utópiára gondolsz?
- Érdekes, hogy a kései XX. századi művészetben, ahogy a koraiban, tehát
a futurizmusban is mind az utópia, mind pedig az anti-utópia szerepelhetett
pozitív előjellel. John Cage, aki a nyitott ablak és a bejövő zajok apostola
volt, egy entropiasivatagot álmodott meg, ahol egyenletes szintre töltődik
fel minden és az ember azért boldog, mert már nem különbözik a szeméttől
(amit ő nem szemétnek nevez, hanem világnak).
Ez az egyik modell. A másik Robert Wilson színháza, amelyik ez elől
visszaszívódik, mintha egy vákum húzná; mintha egy membránfelület lenne,
amelyiket hátulról a semmibe húz a vákuum. Egy majdnem üres színpad marad,
ahol egy, lehetőleg süketnéma vagy súlyosan sérült személy hallgat. Ehhez
voltak utak Becketen, Kafkán át, Cage-hez pedig a futurizmuson, az
eszpresszionimuson és a szürrealizmuson át. Itt hirtelen összetörik az az
edény is, amit európai, észak-amerikai művészetnek nevezhetünk, mert a
buddhizmuson keresztül a kelet-ázsiai kultúrából sok minden bejött. A
hallgatásnak furcsa sivatagai, a rítusok és az önkorlátozás távol-keleti
tanai, melyek keveredtek egymással. Egy tiszta tanítás sincs, legalábbis én
nem látok ilyet. Sajnos nem volt idő, ha a hetvenes éveket vesszük, hogy egy
szintézis jöjjön létre.
Bob Wilson a hetvenes években jött fel, Cage szintén. Volt 3-4 év, az
úgynevezett virágkoruk, s mire ők maguk, vagy a közönségük megemészthette
volna ezt, már húsz másik szobával voltunk tovább.
- A mai művészetet különböző irányokból érik kihívások, az új médiumok
felől csakúgy mint az iparszerű intézményesültség irányából.
- Ma megint egy hisztérikus rohanás megy az elektronikus és digitális
médiák felé, borzasztó káros és borzasztó hebrencs dolog. Már hallani sem
tudom azt, hogy virtuális művészet, virtuális valóság és így tovább, mert
rosszul leszek. Egy professzor, a digitális technika klasszikusa mondta,
hogy vigyázzunk, mert a virtuális valóságot már megteremtette Shakespeare
is, és mennyivel jobban. Ami megint annak példája, hogy valamit csinálunk,
amit aztán abszolut nem fogunk tudni megemészteni.
A művészet tényleg ipar manapság, és ezeket nem fickók képviselik, hanem
hatalmas érdekszövetségek. Rengeteg pénzzel és bizonyos fajta magas
szervezettségű formáival annak, amit nagyon nehéz megfogalmazni. Régen
tanultunk a finánctőkéről, a bankok és az ipar összefonódásáról, ami nagyon
egyszerű dolog volt ahhoz képest, ahogy ma a multimédiális ipar, a
fináncszervek (akik már nemcsak a bankok, hanem sok minden más is mellette),
a napi politkai élet, a külpolitika forgószínpada, és aztán ez a
divattervezéstől kezdve az építészeten át a környezet kialakításában
résztvevő valamennyi intézményig, aztán az elektronika, a komputer és így
tovább, egybefonódva. Amiben, mint valami akváriumban, a kis guppi halacskák
azok, akiket mi művészeknek nevezünk. És akik ennek ellenére boldogan
vibrálnak a nőstény körül, mely nőstény a közönség, akit meg kell
termékenyíteni. Még mindig a biológiai ösztön a legerősebb, a hatalomvágy, a
szexuális ösztön, a habzsolás, az étvágy, aminek a mámorában aztán a
művészek is mindent elfelejtenek. Csakhogy a mai társadalomban nemcsak benne
vagyunk az akváriumban, hanem előtte is ülünk és látjuk ugye, hogy ekkora a
művész.
S a művészete az meg akkora, mint a spermája, úgy hogy nem látjuk, olyan
picike. Ennek a felfogásnak, Magyarországon is volt egy szókimondó
prófétája, Erdélyi Miklós, aki egyik akciója keretében fölírta a falra, hogy
Isten pici, és aláírta címként: Méretkáromlás. Szép szó: Méretkáromlás. És
aztán később ugyanezt alkalmazta a művészetre: az avantgard pici. A művészet
kicsi. Nagyon nehéz helyzetben van a művész, én úgy érzem, hogy nincs
megoldás a helyzetükre.
- Vannak-e mégis változások? Milyen törekvéseket, trendeket érzékelsz?
- Az egyetlen trendet, a fő irányt itt ugyanúgy látni, mint bárhol
másutt: a tömegművészetek és a a nem művészeti szintű szórakoztató- és
szabadidőiparnak a terjedése. Szimbolikus lehet ebből a szempontból, hogy
Kölnben, ahol élek, lebontották a nagy rendezőpályaudvart, s ennek a helyén
most egy médiaparkot építenek. Aminek az előképe egyébként már elkészült
Párizsban. La Vilette-ben van gömbmozi meg egyebek. Aminek szintén volt egy
előképe néhány évtizeddel korábbi modell szerint Californiában, Los Angeles
közelében, a Disneyland.
A Disneyland még annyiban emberléptékű volt, amennyire egy Mickey Mouse
emberléptékű. Ezekben a médiaparkokban már komputerek helyettesítik Donald
Duck-ot, és ők totyognak. A virtuális valóság jön be és a digitális technika
az, amelyik foglalkoztatja már az ötéves gyerekeket is. És ha hat- és
féléves, akkor már megabite-ben gondolkodik, merevlemezben és memoriában. Ez
az, ami elfoglalta a művészet helyét. Az a nagy kérdés, hogy ez egy olyan
dolog-e, mint volt az özönvíz Noé idejében? Hogy a kontinensek, amit
kultúrának nevezünk, víz alá kerülnek és tetején fog hullámzani az az
egynemű és tagolatlan tömegkultura óceánja, vagy pedig ez kitermeli majd a
maga korallszigetjeit, a maga vulkánjait is, lassan nő rajta valami fa is,
meg ember is. Ezt nem lehet tudni. E percben csak a sós víz folyik és jön
egyre.
A lineáris idő helyét egy sokágú, sokszálú időélmény foglalta el, ami
önmagában nem lenne baj. Az a baj, hogy ezek a sugarak vagy fonalak, amelyek
párhuzamosan vagy sugárirányban vagy egymást keresztezve futnak és amelyeket
megpróbálunk úgy használni, mint egy nagyvárosnak a metróhálózatát, hogy
átszállunk egyikről a másikra - ezek sokszor illúziók. Az ember fölül egy
ilyen vonatra és aztán csak rádöbben, hogy egy széken ül otthon és nem érti,
hogy hogy került oda. Akkor föláll és tántorogva keresi a következő metrót,
a következő idősugarat. Megfog egy kultúrát, megpróbálja meglovagolni, és
aztán ugyanezzel az élménnyel ébred föl utána. Tehát ezek borzasztó csalóka
élmények és egy új univerzumot adtak számunkra. Nagyon nehéz látni, hogy
tartós élmény lesz-e, vagy pedig csak egy átmeneti korszak. Nem tudom. Itt
egészen ősrégi kérdések merülnek fel: az, hogy egy új dogmatizmus küszöbén
állunk, s ez a kapkodás, ez a sok sín, ami között most hirtelen választanunk
kellene, és csak téblábolunk, hogy ez csak egy nagy kapu előtt az utolsó kis
csöppje a szabadságnak, és utána megint jön a katakombák korszaka.
- Mégis van-e olyan új terület vagy jelenség, ami felkeltette az
érdeklődésedet?
- Én az utóbbi évtizedben csak egyetlen egy dologra figyeltem föl, amely
gyökeresen új irányba mutatott és ugyanakkor választ adott egy csomó
felgyűlt kérdésre. Ez sajnos nem művészeti irány volt, hanem a
természettudományos gondolkodás egyik kései gyümölcse, mégpedig a
káoszdinamika és a fraktálkutatással kapcsolatos felfedezések. Ebben nagyon
fontosak a matematikai alapok, és ezek alkalmazása a különböző
természettudományos ágakban. Számomra mégis elsősorban az ismeretelméleti és
filozófiai következtetések voltak fontosak, ezért is vállalkoztam arra a
megbocsáthatatlan kalandra, hogy publikáljak erről egy kis könyvecskét.
A XX. századi matematika egyik ága ez, mely fölfedezte, hogy nem azért
nem tudjuk az időjárást egy hónappal előre, mert annyi a zavaró körülmény és
olyan buták vagyunk, hanem az a bizonytalanság, ami az egyhónapos
előrejelzésnek a sajátja, az az egzakt eredmény, ami matematikailag
kiszámítható. Tehát ha van egy pont a mai nap délelőtt 10 óra itt,
Budapesten, és ezt egy síkra, mint pontot fölrajzolom és szembe vele négy
héttel később fölállítok egy másik síkot, amelyik az akkori időjárás lesz.
Ha kiszámítom matematikailag, hogy ettől a ponttól milyen út és hova vezet
erre a másik síkra, ami az eredmény, vagy az okozat síkja, akkor az itt
alkalmazható matematikai apparátus, bizonyos differenciálegyenletek
rendszere, egy olyan formát ad ki, hogy az ok-okozati fonalak egyre jobban
szétágaznak, és mire elérik azt a síkot, minden pontját beborítják ennek a
síknak, tehát minden ponthoz egy fonalszál vezet el, és ezek teljesen
egyenrangúak. Ennek a modellnek az a tanulsága, hogy az ok konkrét és
megfogható, az okozatig pedig determinált, matematikailag követhető
racionális fonalak vezetnek, melyek azonban oly mértékben szétágaznak és az
egész okozati síkot lefedő síkká tágulnak, hogy nincs eredmény. Illetve az
az eredmény, hogy három hét múlva minden olyan időjárás egyformán bejöhet,
ami egyáltalán ebben az évszakban és ezen a helyen lehetséges. Ezt
tulajdonképpen tudtuk eddig is, csak nem volt rá racionális, matematikailag
is modellezhető magyarázat.
Ennek a modellnek az érvényessége azonban nemcsak az időjárásra, hanem
minden komplex rendszerre egyaránt érvényes, kezdve a tőzsdén mutatkozó
áringadozásoktól, a vízcsapból kifolyó víz laminális vagy turbulens,
szétspriccelő mozgásáig. Olyannyira, hogy megtalálták azokat a számokat,
amelyek ezeknek a fonalaknak a mozgását, újra és újra való elágazását és
káosszá való szétterülését szabályozzák. Így akár ezertizedes pontosságig
meg lehet adni ennek a káosznak a pontosságát. De ez nem változtat azon,
hogy ez káosz. Ez egyébként még a valószínűségnél is sokkal komplikáltabb,
mert hiszen a valószínűség esetén a sík közepén nagyobb a sanszunk, mint a
szélén vagy a sarkain. Ez egy másik matematika, és ez a törvény, hogy
nincsen mód arra, hogy a rendszer jövőjével érdemben foglalkozzunk. Ezt
eddig irracionális gondolkodásmódnak éreztük. Most van rá egy matematikai
magyarázat, és ott állunk ugye a szakadék szélén, amibe bele kell ugornunk.
Amire azt fogják mondani, hogy jó, jó, de a zuhanás végén nem a pokol jön,
hanem megint egy matematikai rend. Tessék ugorni. Ez egy borzasztó érzés,
viszont nagyon hasonlít az emberiség történetére: eddig is minden egyes
kritikus fázis olyasféle megoldást hozott, ami még az ellenkezője sem volt
annak, amit korábban gondoltunk. Ez a fajta matematika az én számomra azért
érdekes, mert visszahozta a matematikai, és általában a természettudományi
gondolkodásban a vizuális megismerés és modellezés fontosságát. A
fraktálképek és a fraktálgeometriai alakzatoknak a fantasztikus sokrétűsége,
a természeti és organikus formákhoz való hasonlósága, páfrányok, tengeri
csikók, fodrozódó, a végtelenségig bonyolítható és újra és újra új
ornamentikát kiadó formáknak a sokasága bontakozik itt ki. Ez a fajta
vizualitás olyan forradalom, amelyik párhuzamos az elektronikus médiáknak a
forradalmával, de mélyebbre megy, mert nem technika, hanem megismerés
területén szerzett új fordulat, új látásmód, új horizont.
És hogy hova vezet, azt nem tudhatjuk. Nagyon az elején vagyunk
valaminek. Itt persze mondhatja valaki, hogy megint beleesem az utópiák
csapdájába. Lehet, hogy így van. Én most már megmaradok utópisztikus
gondolkodású embernek, akinek az utolsó utópiája az, hogy nincsen utópia.