Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                   EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS PERNECZKY GÉZÁVAL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - Minek tekinted a saját tevékenységedet? Miért és kinek írsz?

   - A lexikonokban mint művészettörténész, művészeti író, festő szerepelek,
zenei  diplomám  is  van,  és  irodalommal  is  foglalkozom.  Novellákat  is
publikáltam  és  regényt  is  írtam már. Leginkább a művészeti írásaim révén
ismernek  Magyarországon. Nem lehet úgy írni, hogy az ember a közvéleménynek
ír,  vagy senkinek, mert a kettő ugyanaz. Mindig egy szűkebb kör az, akikről
tudom, hogy az érdekelni fogja őket, amit írok, vagy az, amiről írok.

   Nekik  próbálom  meg elmondani azt, amiből kimaradtak, mert távol voltak,
mert nem látták és így tovább, vagy nem olvasták, vagy erre az összefüggésre
még nem gondoltak, amire éppen én most gondolok. De nincs meg az emberben ez
az  érzés, hogy a másik széken már ott ülnek, és várják, hogy mikor dobja ki
a  komputer  nyomtatója  az  oldalakat  és  már  olvassák  is, akkor nem fog
sikerülni  az,  amit  az  ember  ír. Volt úgy, hogy matematikai problémákról
írtam, nagy felháborodást váltott ki magyar matematikai körökben, mert saját
pénzemen  publikáltam  is  a  fraktálokról  írt gondolataimat. Érdekes, hogy
voltak  természettudósok,  tudományok doktora rangon, tehát nem kezdők, akik
nagy   érdeklődéssel   olvasták,   mert   megtudták   belőle   azt,  hogy  a
szaktudományuk  hogy  fest  a  laikus  előtt.  Én nem tagadtam, hogy ebben a
kérdésben  laikus  vagyok,  és  ugyanígy  írtam már növényekről, virágokról.
Írtam  szépirodalmi kerülővel társadalmi kérdésekről. A képzoművészetről írt
vagy mondott dolgaim inkább tűnnek tartósnak.

      - A   "Kapituláció  a  szabadság  előtt"   cím  alatt  most  megjelent
        könyvedben a modern művészet végállapotát vázolod föl.

   - A XX. század az azt hiszem, a képzőművészet egyik virágkora volt.  Múlt
időben kell ezt mondani, mert ha arra gondolok, hogy Cézanne nemzedékétől, a
századfordulótól  kezdve  hány  nagyon jó művész volt, akkor több évszázadot
meg  lehetne  tölteni  ezzel  a  névsorral.  Ha arra gondolok, hogy 1750-től
1850-ig   néhány   elkésett   velencei   mester  volt  még,  Tiepolo,  aztán
Spanyolországban Goya, egy titán, az egyetlen zseni talán a korban, és aztán
néhány  kismester.  Kézírással  nem  telik  meg  egy  A4-es  oldal, ha a kis
mestereket is összeszedem.

   Ezzel szemben a XX. században az ugyanilyen súlyú művészekből egy kötetre
való  névsort  lehet  letenni  az asztalra, és mindenki válogathat az ízlése
szerint. Annál nehezebben tudunk beletörődni abba, hogy most a század utolsó
másfél-két  évtizedében,  ebben  a fantasztikus épületben egyre inkább az az
érzésünk,  hogy körbe jártunk és minden folyosó ismerős, már jártunk ott. És
az  utóbbi  évtizedben  már  ott  tartunk,  hogy  a  XIX.  századi folyosóba
tévedünk,  vagy még korábbi akadémikus művészeti folyosókra és nemcsak a tér
szűkül,  hanem  a  mennyezet  is  ereszkedik  lefelé és késpengék szállnak a
torkunkra.  No,  nyilván  nem az én torkomat, vagy a közönség torkát, de még
csak  nem is a művészek torkát vágja el ez a penge, hanem - amiről az utolsó
írásaim  is  szólnak - a reneszánsz óta élő és folyamatosan fejlődő, vagy az
idővel  együtt haladó művészettörténetről szóló elképzeléseket és fogalmakat
vágja  át ez a penge. És nem egy izmusnak van vége, nem a modern művészetnek
van vége, ahogy mi tíz évvel ezelőtt is gondoltuk, hanem egyáltalán annak az
elképzelésnek, hogy van egyetemes művészettörténelem és abban van valami cél
vagy  irány  felé haladó mozgás. Ez az elképzelés foszlik szét, mert ebben a
labirintusban,  ahol hirtelen minden nagyon ismerős, minden ismételt, minden
újrajárt,  újra  megrágott  és  egyre szűkebb a tér és egyre érdektelenebb a
mozgási lehetőség.

   Fura  helyzet,  mert  nem  látunk  előre  és már többször volt, hogy vége
mindennek,  aztán  mégsem  lett  vége  a  dolognak.  Mikor  lesz egyszer már
igazunk,  ez  a kérdés. Nem mintha örülnénk neki, csak a gondolkodásmódunkat
szeretnénk  igazolva  látni,  hiszen ha ennyire csalóka ez a játék, akkor az
ember  végül oda jut el, ahol ugye ma a kulturális élet sok képviselője van,
hogy  nem  érdemes  gondolkodni.  Legalábbis  ezen  most  már  nem. Csinálni
esetleg, de mit, ugye, ez a kérdés.

      - Mégiscsak  van  valmiféle  viszonyító  rendszer,  amihez képest  ezt
        megállapítottuk. Így mégsincs talán egészen vége...

   - Éppen a viszonyítási rendszerünk van a krízis középpontjában - a modern
művészet.  Azon  belül is néhány súlyponti figura, akiktől mint a kályhától,
mindig  elindultunk.  Az  egyik  ilyen  Cézanne,  a  másik  Malevics,  aki a
geometrikus  absztrakciónak  a nagy elkezdője volt. Talán ilyen viszonyítási
alap  Kandinszky,  aki  az  oldott,  a lírai, a költői nonfiguratív absztrak
művészet elkezdője volt, de természetesen Picasso is, akit érdekes módon nem
a kubizmus miatt - ami az egyik legfontosabb teljesítménye a XX. századnak -
a  mérce,  hanem  a  titáni  erejével:  a  produktivitás  és  a  kreativitás
megszemélyesítője  volt.  Érdekes  módon Klee nem viszonyítási mérce, holott
nagyon  nagy  művész  volt, mert túl filozofikus, túl költői. Tulajdonképpen
nem  képzőművész,  ebből  a  szempontból  hasonlít Leonardo da Vincihez, aki
önmagát sem tartotta művésznek, sokkal jobban érdekelték a mérnöki problémák
és a természettudományos kutatások.

   Mi még a mércénk? Hát az utolsó talán Andy Warhol, a pop art emblematikus
figurája.  Mindezek  a  viszonyítási  pontok  közösek voltak abban, hogy egy
racionális rendszerbe voltak helyezhetők, mégpedig tágabb horizontot keresve
abba  racionális  rendszerbe,  amelyik  az  európai  kulturát  körülbelül  a
reneszánsz  óta jellemzi, nemcsak a művészeteket, hanem a tudományt is. Sőt,
azt  mondanám,  hogy a viszonyítási rendszerünk alapja a természettudományos
fejlődés körülbelül a reneszánsztól.

   A  modern  művészet  gyökereit  én  nem Raffaellonál vagy Michelangelonál
kezdeném,  hanem Galileinél és aztán munkássága folytatóinál, Decarttes-nál,
és  Newtonnál,  akinek  a  mechanika  törvényeiről  szóló  könyve  az  újkor
legnagyobb   hatású  könyve.  A  newtoni,  kepleri,  galileihez  visszanyúló
gondolkodásmódunk  folytán  a  művészet  produkcióiban is egy számszerű és a
mechanikai  modellekhez  hasonlítható  mozgást  építünk  fel  és  ezeknek  a
törvényeit  kutatjuk.  Így  az  egyes  periódusok kultúrtörténeti fázisok és
izmusok  történetét  akkor tekintjük megoldotnak, megírtnak és megértettnek,
ha  úgy  tudjuk  modellezni,  mint  a  bolygók pályáit a nap körül, vagy egy
üstökösnek a visszatérését szabályozó ellipszispályát.

      - Milyen változások mentek végbe a művészeti orientációban?

   - A  reneszánsz  óta  rendelkezésünkre bocsátott labirintusnak természet-
tudományos  gondolkodás  az alapja. A fundamentumai és a folyosók szerkezete
egy  ilyen  gondolkodást  követ. Természetesen az egyes művészek ezt nem így
látják;  egyre  megy  hogy  racionális  programot követnek vagy pedig valami
nagyon   misztikusat,   esetleg  folklorisztikusat.  Gondoljunk  az  Allegro
barbaro-típusú művészetre, amelyik a XX. században Nyugaton is nagyon fontos
volt,   nemcsak   nálunk.  A  művésznek  az  élményvilága  és  a  szubjektív
hivatkozási  pontjai nagyon különbözőek lehetnek, és az direkt rossz, ha egy
művész okosan és analítikusan közeledik ehhez a kérdéshez.

   A  művész  legyen csak bolond, induljon meg, mint egy bika. Vagy legyenek
látomásai,  vagy  pedig  legyen  egy  száraz,  kiszikkadt  kétszersült, mint
Mondrian,  aki  már  csak  protestáns  moralizmusokban tud gondolkozni és az
egész  világot  derékszögű  formákra  felbontva látja. Szóval minden meg van
engedve.  Ebből  a  szempontból  az  ember  ugyanolyan  színes,  érdekes, és
egyúttal   ostoba  és  ösztöneit  követő  állat,  mint  volt  bármilyen  más
kulturában.  Ami  a  nagy  utat  meghatározza,  az  végülis az nagy egész, a
társadalom,  és  az,  amit  történelemnek  nevezünk, Ami az utolsó tíz évben
akkora  bukfenceket vetett, hogy nemcsak a történészek, de az egész közönség
seggreült.  És  a  legérdekesebb  dolog  a  nagy természettudományos mintára
felépített  művészettörténeti  paradigma  szétfoszlásában az, hogy ez nagyon
szorosan  összeesett  a  társadalmi,  világnézeti paradigmaváltással, amit a
napi   politika  szintjén  úgy  szoktunk  megfogalmazni,  mint  a  baloldali
mozgalmak  bukása.  Ez egy nagyon felületes megfogalmazás, mivel a humanista
tradíciók   bukásáról  is  szó  van.  Lényegében  csak  az  történt,  ami  a
művészetben  is:  ezek  a  gondolkodási  formák  természettudományos modellt
igyekeztek  követni,  és  ezek  mind együtt buktak meg. Amikor a Szovjetúnió
mint olyan, megszűnt létezni és vele egyfajta gondolkodásmód, az úgynevezett
szebb   jövőbe  vetett  tudományos,  társadalomtudományos  hit,  akor  ezzel
egyidőben   szűnt   meg   az   a   meggyőződés   is,  hogy  a  képzőművészet
avantgardizmusának van egy iránya, ami felé halad, és ha ezt követjük, akkor
előbbre  jutunk,  ugye.  Ez a lépcső, amelyik a földről az égbe vezet, és az
teljesen  mindegy,  hogy  a  Jóisten  ül  fönt  vagy  Lenin  vagy Marx, vagy
valamilyen  más  szociális  vagy  társadalmi  apostol,  de  akár megtehetjük
Cézannet  vagy  Picassot  vagy  Rembrandt-ot  ennek  a  lépcsőnek  a tetején
uralkodó  istenségnek.  Az  egész lépcső omlott össze és az egész épület, és
ebből  ered  ez  a labirintus-érzés, amiben most vagyunk: hogy e helyett egy
tágas  egérlyukban  vagyunk,  és az ember hirtelen nagyon pici lett. Umberto
Eco  és  mások  vidáman cincognak, és játszanak ezzel a helyzettel. Érdekes,
hogy   ennek   az   igazán   tragikus   évtizednek  nincsen  Kafkája,  és  a
képzőművészetben sincsen egy ilyen tragikus hang; hogy ezen a reneszánsz óta
talán  legnagyobb  bukáson  az  ember  csak nevetni tud. Pedig benne vagyunk
abban  a  dobozban,  aminek a víz alá merüléséről szó van. És bugyborékolunk
ebben a dobozban hősiesen, miközben folyik be minden oldalról a víz.

      - Könyvedben   ennek  fő  okát  a   szabadság   korlátlanként  történő
        kezelésében, a "szabadság előtti kapitulálásban" látod.

   - Az  én  fedélzeti  naplómban  azt   próbáltam  megírni,  hogy  a   nagy
iránytévesztés akkor történt, amikor az európai ember fölfedezte a személyes
szabadságot,  és  sokáig  nem  gondolt arra, hogy a személyes szabadságot is
korlátozni  kell.  De  nem  kívülről  -  tehát fel kéne mellé találni azt az
elvet,  hogy  önkorlátozás.  Az önkorlátozás elve a lemondás elve, amelyet a
romantikusok  is  azonnal  a tollhegyre tűztek, vagy karóba húztak volna. De
amit  egy  Picasso  vagy  egy  Braque  vagy  egy  Klee  sem hallgatott volna
szívesen, mert hiszen a modern művészet programja a korlátlan önkifejezés és
a  korlátlan  személyiségmegvalósulás tanítása volt. És ennek a szabadságnak
az   elrontásából  következik  a  művészi  szabadság  elrontása,  a  művészi
kreativitás,  a  teremtő  erő  elfecsérlése, olcsó kiárusítása. Úgy jártunk,
mint  az  a  paraszt,  aki  meglékelte a borostömlőt, hogy ihasson a borból.
Mivel túl nagy léket hasított ezen a tömlőn, a nyakába folyik az egész.

   Egyrészt  megrészegültünk,  hülyére  ittuk magunkat tőle, másrészt minden
elfogyott  pillanatok  alatt. Minden tartalék elfogyott. Ennek a hasonlatnak
persze  megint  van,  nyilvánvalóan  van  egy  divatos oldala. Betévedtem az
ökológiai gondolkodás folyosójára. Megint egy folyosó ebben a labirintusban.
De  nem  szégyenlem,  mert  ezzel  a  válasszal  azt  hiszen,  nagyon  sokan
egyetértenének, és ha száz vagy kétszáz év múlva az akkoriak majd röhögnek a
Perneczkin,  akkor  azt  is  meg fogják állapítani, hogy jól mondta, mert ez
volt jellemző azokra az évtizedekre.

      - Az  önkorlátozásra  tekintettel  te  mit  tartasz követendő  művészi
        magatartásnak?

   - Az  első  az  aszkézis  kérdése,  amihez hozzátartozik a redukció,  egy
leszűkített  világkép,  amelyet  követünk.  Az  ökológia  is egy ilyen; most
mindent  ezen  a  szemüvegen át látunk és szégyeljük korábbi bűneinket, hogy
hedonista  módon  ugye  avantgardoztunk...  Tény,  hogy  föladtuk  ezeket az
üdvözítő  tanokat  és  egyre tudatosabban reflektálunk. Tehát tükrözünk. Egy
tükröt  lehet  forgatni jobbra-balra, és ilyen kis mozgással is ugye, ha 180
fokos vagy 360 fokos szögben fordítom el, akkor legalábbis elvben mindent be
tudok fogni. Ez a fantasztikus pörgés és sokrétűség.

   A  tükörszerep  vállalása  az,  ami  fölváltotta azt az aszkézist. Ez egy
nagyon passzív foglalatoskodás. Hasonlítható a televízió előtt ülő kései XX.
századi  polgár helyzetéhez is. Az volt a döbbenetes, hogy míg korábban négy
műsor  volt  és  aztán  minden  átmenet  nélkül lett 34, a 34 közül nem volt
könnyebb  jót  kiválasztani,  mint  a  négy  közül.  Ez  ennek  a  reflektív
állapotnak  a  hátránya, hogy bár látszólag többet láttunk, többet tudunk és
jól  elszórakoztatjuk  magunkat,  tehát  a fogyasztói mentalitásunk az egyre
jobban terebélyesedik és mindenre igényt tartunk, eközben élményünk mégsincs
több.  Az  ember  megirigyli azt a hároméves gyereket, aki a porban játszik,
mert látja, hogy micsoda fantasztikus élményei vannak és miket talál ott.

   Ez  az alexandriai típusú kultúrális helyzet, amiben most vagyunk: minden
a  miénk,  az  egész  világot ismerjük, óriási könyvtárak és raktárak állnak
rendelkezésünkre  és  gombnyomásra bármi lehívható. De nincs több élményünk,
mint  akkor,  amikor  csak  egy  vagy  két program között választhattunk. Az
elektronikus  médiaforradalom,  ami  napjainkban  megint új lendületet vett,
ebbe  az  irányba  mutat. El sem tudom képzelni, hova vezet ez az egész. Egy
érdekes  filozófiai  kérdés, hogy az ember válhat-e körkörös tükörré, amiben
az idő sokszorosan tükröződik és feloldódik benne a történelem.

      - Ebben a helyzetben milyen magatartást tartasz érvényesnek?

   - Erre nagyon nehéz válaszolni, mert ha a jelenkori művészet  horizontján
széttekintünk,  akkor minden jelentős írónak és művésznek a válasza az, hogy
nem  tudom.  A  válasz  elől  szellemesen visszavonulnak bizonyos játékokba,
bizonyos viselkedési formákba, Fölépítenek kacsavárakat vagy drakulavárakat.
Ezek  éppúgy  játékok, mint a modern kiállítások, amelyeknek a fele, de néha
90  százaléka  installáció,  ahol  kacsalábon  forgó  várban vagy vurtsliban
érezzük  magunkat:  a látogató szinte fel van szólítva rá, hogy nyomja meg a
gombot,  próbálja  ki,  vegyen magára ruhát, stb. és aztán a kijáratnál adja
megint le.

   Tehát a jótanácsok, amiket a legnagyobb, legsikeresebb írók, egy Eco vagy
a mai amerikaiak, vagy ezek a francia új gondolkodók végső soron mindig csak
olyan játékokat nyomnak a kezünkbe vagy olyan zakókat segítenek a vállunkra,
amire eleve oda van írva, hogy a kijáratnál tessék leadni.

   Ha  valaki  sarokba akarna szorítani, akkor azt kérdezné: a kijáratnál mi
van,  ha  átlépem  a  küszöböt,  hova  jutok. Hát ez az, amit nem tudunk. Ey
valószínűleg  az  én  személyes  ízlésvilágom és egy bizonyos generációnak a
válasza;  azoké,  akik  nem  a  legfiatalabbak  ma  már.  Mi  még hajlunk az
aszkézisre,  egyfajta  szigorúbb számvetésre. Ezt örököltük az avantgardtól,
meg örököltük az avantgard előtti polgári moráltól.

   Nem  a  Szózat  él  bennünk, hanem az a szó, hogy rendületlenül, meg az a
szó,  hogy  hazádnak  óh!  Felkiáltójel,  pont, pont, pont, utána zárójelbe:
kicsoda,  mikor? (Ezek azok a deformációk, amin átmentünk közben; az ember a
magyar  himnuszt  is elfelejti és rohan a könyvespolchoz leemelni, hogy hogy
is van?)

   Ez  a régi moralizmus, de az új aszkézis, ami a küszöbre gondolva elfogja
az  embert,  legalábbis  engem,  az, hogy hát nem lenne jobb valami redukció
mégiscsak,  és  most  már  nem  művészeti  redukció, tehát nem a formák és a
kifejezési  eszközök  terén, nem is a földrajzi redukció, tehát hogy meddig,
hogy korlátozzuk a bekalandozható világot, hanem mentális redukció. És ehhez
még hozzátenném azt is, hogy érzéki, erotikus (nem a szexualitásra gondolok,
hanem  teljesen  tárgyi  értelemben értve a szót). Az érzékeink a fogyasztói
ösztöneinknek a redukciója. Nem lenne jobb kimenni a sivatagba? Ott legalább
tisztaság  van,  steril  hőség,  éjszaka fagy, nappal felforr a víz, tehát a
végleteknek  a  tisztasága  van jelen, és ha van olyan bacilus civilizációs,
kulturális  bacilus,  amelyik túléli az éjszakai fagyot, az elpusztul a déli
napon.  Itt  a  kérdés  csak  az,  hogy én magam nem pusztulok-e bele ebbe a
sivatagba.

   És  egyáltalán  megvalósítható-e  ez  azután  a  fejlődés vagy átalakulás
nyomán,  amin  az emberiség átesett? Nem a legnaivabb elképzelés-e egy ilyen
leredukált, lecsontozott természethez való visszatérés. Akkor mondhatnám azt
is, költözzünk vissza a fákra a majmokhoz.

      - A  sivatagi  eszménynek  és  aszketizmusnak hosszú tradiciója van  a
        szerzetességtől máig. Te milyen sivatagra, milyen utópiára gondolsz?

   - Érdekes, hogy a kései XX. századi művészetben, ahogy a koraiban,  tehát
a  futurizmusban is mind az utópia, mind pedig az anti-utópia szerepelhetett
pozitív előjellel. John Cage, aki a nyitott ablak és a bejövő zajok apostola
volt,  egy  entropiasivatagot álmodott meg, ahol egyenletes szintre töltődik
fel  minden  és  az  ember azért boldog, mert már nem különbözik a szeméttől
(amit ő nem szemétnek nevez, hanem világnak).

   Ez  az  egyik  modell.  A  másik  Robert Wilson színháza, amelyik ez elől
visszaszívódik,  mintha  egy  vákum  húzná; mintha egy membránfelület lenne,
amelyiket  hátulról  a semmibe húz a vákuum. Egy majdnem üres színpad marad,
ahol  egy,  lehetőleg  süketnéma vagy súlyosan sérült személy hallgat. Ehhez
voltak   utak  Becketen,  Kafkán  át,  Cage-hez  pedig  a  futurizmuson,  az
eszpresszionimuson  és  a  szürrealizmuson át. Itt hirtelen összetörik az az
edény  is,  amit  európai,  észak-amerikai  művészetnek  nevezhetünk, mert a
buddhizmuson  keresztül  a  kelet-ázsiai  kultúrából  sok  minden  bejött. A
hallgatásnak  furcsa  sivatagai,  a  rítusok és az önkorlátozás távol-keleti
tanai,  melyek keveredtek egymással. Egy tiszta tanítás sincs, legalábbis én
nem látok ilyet. Sajnos nem volt idő, ha a hetvenes éveket vesszük, hogy egy
szintézis jöjjön létre.

   Bob  Wilson  a  hetvenes  években jött fel, Cage szintén. Volt 3-4 év, az
úgynevezett  virágkoruk,  s  mire ők maguk, vagy a közönségük megemészthette
volna ezt, már húsz másik szobával voltunk tovább.

      - A mai művészetet különböző irányokból érik kihívások, az új médiumok
        felől csakúgy mint az iparszerű intézményesültség irányából.

   - Ma  megint  egy  hisztérikus rohanás megy az elektronikus és  digitális
médiák  felé,  borzasztó  káros és borzasztó hebrencs dolog. Már hallani sem
tudom  azt,  hogy  virtuális művészet, virtuális valóság és így tovább, mert
rosszul  leszek.  Egy  professzor,  a digitális technika klasszikusa mondta,
hogy  vigyázzunk,  mert  a virtuális valóságot már megteremtette Shakespeare
is,  és  mennyivel jobban. Ami megint annak példája, hogy valamit csinálunk,
amit aztán abszolut nem fogunk tudni megemészteni.

   A  művészet tényleg ipar manapság, és ezeket nem fickók képviselik, hanem
hatalmas   érdekszövetségek.   Rengeteg  pénzzel  és  bizonyos  fajta  magas
szervezettségű  formáival  annak,  amit  nagyon  nehéz  megfogalmazni. Régen
tanultunk  a finánctőkéről, a bankok és az ipar összefonódásáról, ami nagyon
egyszerű  dolog  volt  ahhoz  képest,  ahogy  ma  a  multimédiális  ipar,  a
fináncszervek (akik már nemcsak a bankok, hanem sok minden más is mellette),
a   napi   politkai  élet,  a  külpolitika  forgószínpada,  és  aztán  ez  a
divattervezéstől   kezdve  az  építészeten  át  a  környezet  kialakításában
résztvevő  valamennyi  intézményig,  aztán az elektronika, a komputer és így
tovább, egybefonódva. Amiben, mint valami akváriumban, a kis guppi halacskák
azok,  akiket  mi  művészeknek  nevezünk.  És  akik  ennek ellenére boldogan
vibrálnak   a  nőstény  körül,  mely  nőstény  a  közönség,  akit  meg  kell
termékenyíteni. Még mindig a biológiai ösztön a legerősebb, a hatalomvágy, a
szexuális  ösztön,  a  habzsolás,  az  étvágy,  aminek  a  mámorában aztán a
művészek is mindent elfelejtenek. Csakhogy a mai társadalomban nemcsak benne
vagyunk  az akváriumban, hanem előtte is ülünk és látjuk ugye, hogy ekkora a
művész.

   S  a művészete az meg akkora, mint a spermája, úgy hogy nem látjuk, olyan
picike.   Ennek   a  felfogásnak,  Magyarországon  is  volt  egy  szókimondó
prófétája, Erdélyi Miklós, aki egyik akciója keretében fölírta a falra, hogy
Isten  pici,  és aláírta címként: Méretkáromlás. Szép szó: Méretkáromlás. És
aztán később ugyanezt alkalmazta a művészetre: az avantgard pici. A művészet
kicsi.  Nagyon  nehéz  helyzetben  van  a  művész,  én úgy érzem, hogy nincs
megoldás a helyzetükre.

      - Vannak-e mégis változások? Milyen törekvéseket, trendeket érzékelsz?

   - Az  egyetlen  trendet,  a  fő  irányt  itt ugyanúgy látni, mint  bárhol
másutt:  a  tömegművészetek  és  a  a  nem művészeti szintű szórakoztató- és
szabadidőiparnak  a  terjedése.  Szimbolikus lehet ebből a szempontból, hogy
Kölnben,  ahol élek, lebontották a nagy rendezőpályaudvart, s ennek a helyén
most  egy  médiaparkot  építenek.  Aminek az előképe egyébként már elkészült
Párizsban.  La Vilette-ben van gömbmozi meg egyebek. Aminek szintén volt egy
előképe  néhány évtizeddel korábbi modell szerint Californiában, Los Angeles
közelében, a Disneyland.

   A  Disneyland  még annyiban emberléptékű volt, amennyire egy Mickey Mouse
emberléptékű.  Ezekben  a médiaparkokban már komputerek helyettesítik Donald
Duck-ot, és ők totyognak. A virtuális valóság jön be és a digitális technika
az,  amelyik  foglalkoztatja  már  az  ötéves  gyerekeket  is. És ha hat- és
féléves, akkor már megabite-ben gondolkodik, merevlemezben és memoriában. Ez
az,  ami  elfoglalta  a művészet helyét. Az a nagy kérdés, hogy ez egy olyan
dolog-e,  mint  volt  az  özönvíz  Noé  idejében?  Hogy  a kontinensek, amit
kultúrának  nevezünk,  víz  alá  kerülnek  és  tetején  fog hullámzani az az
egynemű  és  tagolatlan tömegkultura óceánja, vagy pedig ez kitermeli majd a
maga  korallszigetjeit,  a maga vulkánjait is, lassan nő rajta valami fa is,
meg  ember  is.  Ezt nem lehet tudni. E percben csak a sós víz folyik és jön
egyre.

   A  lineáris  idő  helyét  egy sokágú, sokszálú időélmény foglalta el, ami
önmagában nem lenne baj. Az a baj, hogy ezek a sugarak vagy fonalak, amelyek
párhuzamosan vagy sugárirányban vagy egymást keresztezve futnak és amelyeket
megpróbálunk  úgy  használni,  mint  egy nagyvárosnak a metróhálózatát, hogy
átszállunk  egyikről  a  másikra - ezek sokszor illúziók. Az ember fölül egy
ilyen vonatra és aztán csak rádöbben, hogy egy széken ül otthon és nem érti,
hogy  hogy került oda. Akkor föláll és tántorogva keresi a következő metrót,
a  következő  idősugarat.  Megfog egy kultúrát, megpróbálja meglovagolni, és
aztán  ugyanezzel az élménnyel ébred föl utána. Tehát ezek borzasztó csalóka
élmények  és  egy  új  univerzumot adtak számunkra. Nagyon nehéz látni, hogy
tartós  élmény  lesz-e, vagy pedig csak egy átmeneti korszak. Nem tudom. Itt
egészen  ősrégi  kérdések merülnek fel: az, hogy egy új dogmatizmus küszöbén
állunk, s ez a kapkodás, ez a sok sín, ami között most hirtelen választanunk
kellene, és csak téblábolunk, hogy ez csak egy nagy kapu előtt az utolsó kis
csöppje a szabadságnak, és utána megint jön a katakombák korszaka.

      - Mégis  van-e  olyan  új  terület  vagy jelenség, ami felkeltette  az
        érdeklődésedet?

   - Én az utóbbi évtizedben csak egyetlen egy dologra figyeltem föl,  amely
gyökeresen  új  irányba  mutatott  és  ugyanakkor  választ  adott  egy csomó
felgyűlt   kérdésre.   Ez   sajnos   nem   művészeti  irány  volt,  hanem  a
természettudományos   gondolkodás   egyik   kései   gyümölcse,   mégpedig  a
káoszdinamika  és a fraktálkutatással kapcsolatos felfedezések. Ebben nagyon
fontosak   a   matematikai   alapok,   és   ezek   alkalmazása  a  különböző
természettudományos ágakban. Számomra mégis elsősorban az ismeretelméleti és
filozófiai  következtetések  voltak  fontosak,  ezért is vállalkoztam arra a
megbocsáthatatlan kalandra, hogy publikáljak erről egy kis könyvecskét.

   A  XX.  századi  matematika egyik ága ez, mely fölfedezte, hogy nem azért
nem tudjuk az időjárást egy hónappal előre, mert annyi a zavaró körülmény és
olyan   buták   vagyunk,  hanem  az  a  bizonytalanság,  ami  az  egyhónapos
előrejelzésnek   a  sajátja,  az  az  egzakt  eredmény,  ami  matematikailag
kiszámítható.  Tehát  ha  van  egy  pont  a  mai  nap  délelőtt  10 óra itt,
Budapesten,  és  ezt  egy síkra, mint pontot fölrajzolom és szembe vele négy
héttel  később  fölállítok egy másik síkot, amelyik az akkori időjárás lesz.
Ha  kiszámítom  matematikailag, hogy ettől a ponttól milyen út és hova vezet
erre  a  másik  síkra,  ami  az eredmény, vagy az okozat síkja, akkor az itt
alkalmazható    matematikai   apparátus,   bizonyos   differenciálegyenletek
rendszere,  egy  olyan formát ad ki, hogy az ok-okozati fonalak egyre jobban
szétágaznak,  és  mire elérik azt a síkot, minden pontját beborítják ennek a
síknak,  tehát  minden  ponthoz  egy  fonalszál  vezet  el, és ezek teljesen
egyenrangúak.  Ennek  a  modellnek  az  a  tanulsága,  hogy az ok konkrét és
megfogható,   az   okozatig   pedig  determinált,  matematikailag  követhető
racionális  fonalak vezetnek, melyek azonban oly mértékben szétágaznak és az
egész  okozati  síkot lefedő síkká tágulnak, hogy nincs eredmény. Illetve az
az  eredmény,  hogy három hét múlva minden olyan időjárás egyformán bejöhet,
ami  egyáltalán  ebben  az  évszakban  és  ezen  a  helyen  lehetséges.  Ezt
tulajdonképpen  tudtuk eddig is, csak nem volt rá racionális, matematikailag
is modellezhető magyarázat.

   Ennek  a  modellnek  az érvényessége azonban nemcsak az időjárásra, hanem
minden  komplex  rendszerre  egyaránt  érvényes,  kezdve a tőzsdén mutatkozó
áringadozásoktól,   a  vízcsapból  kifolyó  víz  laminális  vagy  turbulens,
szétspriccelő  mozgásáig.  Olyannyira,  hogy  megtalálták azokat a számokat,
amelyek  ezeknek  a  fonalaknak  a mozgását, újra és újra való elágazását és
káosszá  való  szétterülését  szabályozzák. Így akár ezertizedes pontosságig
meg  lehet  adni  ennek  a káosznak a pontosságát. De ez nem változtat azon,
hogy  ez  káosz. Ez egyébként még a valószínűségnél is sokkal komplikáltabb,
mert  hiszen  a valószínűség esetén a sík közepén nagyobb a sanszunk, mint a
szélén  vagy  a  sarkain.  Ez  egy  másik  matematika, és ez a törvény, hogy
nincsen  mód  arra,  hogy  a  rendszer jövőjével érdemben foglalkozzunk. Ezt
eddig  irracionális  gondolkodásmódnak  éreztük. Most van rá egy matematikai
magyarázat,  és ott állunk ugye a szakadék szélén, amibe bele kell ugornunk.
Amire  azt  fogják mondani, hogy jó, jó, de a zuhanás végén nem a pokol jön,
hanem  megint  egy  matematikai rend. Tessék ugorni. Ez egy borzasztó érzés,
viszont  nagyon  hasonlít  az  emberiség  történetére: eddig is minden egyes
kritikus  fázis  olyasféle megoldást hozott, ami még az ellenkezője sem volt
annak,  amit korábban gondoltunk. Ez a fajta matematika az én számomra azért
érdekes,  mert  visszahozta a matematikai, és általában a természettudományi
gondolkodásban   a   vizuális   megismerés   és  modellezés  fontosságát.  A
fraktálképek és a fraktálgeometriai alakzatoknak a fantasztikus sokrétűsége,
a  természeti  és  organikus  formákhoz való hasonlósága, páfrányok, tengeri
csikók,   fodrozódó,  a  végtelenségig  bonyolítható  és  újra  és  újra  új
ornamentikát  kiadó  formáknak  a  sokasága  bontakozik  itt  ki. Ez a fajta
vizualitás  olyan forradalom, amelyik párhuzamos az elektronikus médiáknak a
forradalmával,  de  mélyebbre  megy,  mert  nem  technika,  hanem megismerés
területén szerzett új fordulat, új látásmód, új horizont.

   És  hogy  hova  vezet,  azt  nem  tudhatjuk.  Nagyon  az  elején  vagyunk
valaminek.  Itt  persze  mondhatja  valaki,  hogy megint beleesem az utópiák
csapdájába.  Lehet,  hogy  így  van.  Én  most  már  megmaradok utópisztikus
gondolkodású embernek, akinek az utolsó utópiája az, hogy nincsen utópia.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező