Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                  EZREDVÉGI BESZÉLGETÉS ESZTERHÁZY PÉTERREL

                     (Monory M. András - Tillmann J. A.)
                          (Forrás: http://bocs.hu)


      - Mik az első emlékeid az írásról?

   - Húsz  éves  koromig  szinte  semmit  nem írtam, talán húsz húsz  oldalt
összesen.  Aztán  -  ez  olyan  71-72-ben  lehetett  -  egy lapra kigépeltem
mondatokat;  olyan  mondatokat,  amelyek  később  belekerültek a Fancsikó és
Pintába.  Azt  a lapot vittem aztán föl Weöres Sándorhoz. Hozzá Hubay Miklós
révén keveredtem, aki apámnak barátja.

   Weöres  váratlanul  nagyon  kollégiálisan  beszélt  velem.  Én  akkor úgy
éreztem,  kizárólag dícsér, öt-tíz éves spattel derültek ki számomra dolgok,
hogy   ott   azért   voltak   kritikai  megjegyzések  is.  Ami  fantasztikus
didaktikailag,  mert  nekem  akkor  csak  az  a  megerősítés kellett, amit ő
jelentett. De nem lett volna jó, hogy ha ez a megerősítés hazugság révén áll
elő.  Az  derült  ki  tehát tíz év múltán, hogy nem volt ott semmi hazugság,
mert amikor eljött az ideje, megértettem a fenntartásait is.

   Az   ember   17   éves   korában  keresi,  mi  legyen:  csillagász,  vagy
mozdonyvezető  vagy  futballista.  Én már 17 éves koromban tudtam, hogy csak
közepes  futballista  leszek,  ha  lennék.  Talán  jó  mozdonyvezető? Ez még
előttem  áll. Most ez eldőlt, gondoltam akkor, de ennél több nem is történt.
Matematika  szakra  kerültem, főleg gyakorlati okokból, mert tanárszakra nem
vettek  volna  fel:  a  nevem  miatt,  meg  a piarista iskola miatt. Tehát a
bölcsészkar eleve kiesett, de azt nem is nagyon bántam.

   Ott  aztán  mindenféle  kalandok  érték  az  embert.  Utána volt egy nagy
váltás. A munka módjában állt be változás, mert a Fancsikó és Pintát még úgy
írtam,  mint  a verseket, lényegében fejben. 75 nyarán az az érzésem támadt,
hogy  csak  akkor  van  esélyem  -  hogy mire, az nem volt megadva -, ha éjt
nappallá  téve  dolgozom.  Hogy ezt másképp nem lehet csinálni, csak úgy, ha
agyondolgozom  magamat.  Ez  persze nem elméleti meggondolás eredményeképpen
jött  létre,  hanem  attól  és  akkor  éreztem  magam  jól, ha dolgoztam. Ez
lényegében  azóta  is  így van: ha két-három napot nem dolgozom, mert valami
úgy  hozza,  akkor nem vagyok jól. Más kérdés az, hogyha dolgozom, akkor sem
érzem viharosan jól magam: kevesebb öröm van benne, mint ahogy azt 25 évesen
kalkuláltam.  Szóval,  hogy  a  munka  nehéz.  Nem  véletlenül nem kellett a
Paradicsomban dolgozni.

      - És miért a regény lett az, amit választottál? Miért nem a költészet,
        például?

   - Az  is egy kérdés, hogyan lehet különbséget tenni próza  és - mondjuk -
költészet   között.   Azt   gondolom,   lehet  különbséget  tenni;  a  próza
tulajdonképpen  mindig  többes  szám  első  személyben  beszél, akkor is, ha
értelemszerűen az ént használja. A 20. századi prózaíró, lényegében csak én-
ben  tud  beszélni,  mert  az  az  egyetlen,  aminek  még  valamiféle hitele
lehetséges.  Mégis  a  próza  valamilyen közös tudásról szól, vagy egy közös
tiltásról,  vagy  a  közös  tudásnak  a  határairól, vagy egy közös tudásról
hallgat.  És  akkor a költészet az énnek a tudásáról szól, a bölcselet pedig
tulajdonképpen  a  nemtudásról szól. Akkor ez hierarchia is volna, aminek az
alja volna a próza és amazok mind szubtilisabbak. Hol olvastam ezt?

      - Sokat  hallani  mostanában a "regény válságáról", a  Nagy Elbeszélés
        ellehetetlenüléséről.

   - A  regény akkor van válságban, amikor nem tudok regényt írni,  és nincs
válságban,  amikor tudok. Az irodalom, a művészet tulajdonképpen telítődött.
Nem lehet kitalálni semmit.

   Minden  ki  van  találva.  De  azért nyilván csinálni lehet ezt-azt, mert
mindig  van  egy-egy  személyes  álláspont,  amiből  vizsgálhatók  a dolgok.
Egyfelől  nagy  vonzódásom  van  a  prózaírás  nyugodtsága iránt, tehát hogy
nyugodt legyen egy szöveg. (Ezt mostanában úgy hívom, hogy lampedusásítani a
szöveget, tehát úgy, mint Lampedusánál.) Másfelől megváltozott a regény és a
valóság  viszonya.  Mondjuk  húsz évvel ezelőtt mindenki a tényeket kereste:
tényregény,  tényirodalom.  Most  pedig  az az érzésem, minthogyha a valóság
megszűnt volna és minden regény. Csak regény van. Mondok egy példát, név nem
fontos.  Olvasom valakinek a nagyon személyes beszámolóját, azt mondja, hogy
"én",  és tudjuk is, hogy úgymond róla van szó, mégis amikor elolvasom, az a
nem  rossz  érzésem  van, ami tulajdonképpen a szöveg minőségéről is szólna,
hogy  egy  regényrészletet  olvasok.  Tehát  hogy  fura módon, egy nem tudom
milyen  regénynek  a szereplőivé váltunk. És azt is tudni vélem, mi ennek az
oka: az az új furcsa információ - mondjam így - szerkezet, ami jellemzi most
a  világot. Az, hogy mindenről tudunk, miközben a tapasztalatok nem mindenre
terjednek ki, hanem a tapasztalatunk csak a falu határáig terjed.

   Azt értjük, annak minden rezdülését tudjuk, azt, hogy mit jelent az, hogy
ellopták a szomszéd tyúkját. Ezt fel tudjuk fogni, akkor is, ha mi loptuk el
a  tyúkot,  és akkor is, ha mi vagyunk a tyúk, tehát ennek minden verzióját.
De   az,  hogy  Bangkokban  megint  megöltek  száz  embert,  az  pont  annyi
fájdalommal  tölt  el,  mint  a Háború és békében egy balszerencsés fordulat
Kutuzov  alatt.  Van  valami  drámai  ebben  a  civilizációs helyzetben, ami
megbolygatta  ezt  a viszonyt, azt, hogy a regény valamit leírna, valamilyen
teljességet  hozna. Ez megváltozott: előállítja ezt a teljességet; ő maga ez
a teljesség.

   Az  én  mondataimnak amúgy is valamelyest más a valósághoz való viszonya,
majdnem  hogy fordított, mint ami normális. Nem leírom a valóság egy részét,
és  akkor úgy ellenőrzöm magamat, hogy jól dolgoztam-e, hogy ezek a mondatok
valóban  leírják-e  ezt  a  valóságot,  hanem  mondatokat  eszkábálok,  és a
mondataim  valóságát  ellenőrzöm azon, hogy megnézem, van-e a világban olyan
rész, amely megfelel ennek a leírásnak. Ez egy más viszony, amely lényegében
azt  állítja, hogy én csak a nyelvet tekintem valóságnak és mindent nyelvnek
tekintek.  Vagy  méginkább:  az  egyetlen  dolog, amit komolyan veszek, az a
nyelv. Nem is tudom...

   A  regény  in floribus, tulajdonképpen a 19. század: a legellenszenvesebb
fajtája  a  regénynek,  amikor  az  bízik  saját  magában.  Ez  változik meg
Flaubert-rel,  amikor a regény félni kezd önmagától. Ha ezt a házi feladatot
végigmondjuk  a  magabízó  regényen  át  az  önmagától félő regényig vagy az
önmagában  nem  bízó  regényig,  és  a "regény amint írja önmagát"-ig, akkor
nagyon  is  természetesen  adódik  végül  mostanra  a  reflexivitás, tehát a
rákérdezés, a visszakérdezés.

   Akár  illogikusnak  is  mondhatom,  vagy akár primitívnek is, hogy vissza
akarok  térni bizonyos kérdésekre. Úgy érzem, túl könnyen adtunk válaszokat.
Az,  hogy  "minden  Egész  eltörött", az egyfelől mindennapi tapasztalat, de
másfelől azt gondolom, ezt a kérdést mindig újra fel kell vetni, hogy mi van
az  Egésszel.  A prózaírást a mesével hozom kapcsolatba, az Erzahlunggal, az
elbeszéléssel,  az  elmeséléssel,  ezért  újra  és  újra  fel  kell tennem a
kérdést:  lehet,  hogy  elvileg  ennek nincs esélye, de akkor is nézzük meg,
kezdjük  el: egyszer volt, hol nem volt, hogy meddig lehet eljutni, van-e én
és mi együtt.

      - A nyelvben és nyelvvel élsz. Milyennek mutatkozik számodra a  magyar
        nyelv?

   - Fantasztikus korlátozottságot és lehetőséget jelent a magyar nyelvnek a
-  nem  is  szerkezetét  mondanám,  hanem  a  szellemét vagy fajtáját. Ezzel
különösen  akkor  konfrontálódik  az ember, amikor fordításokról van szó. Én
lényegében  németül  tudok  csak  úgy  ahogy, tehát amikor a német fordítást
nézzük,   akkor   egész   hihetetlen   dolgok   derülnek   ki  a  két  nyelv
tulajdonságairól.  A  magyar  nyelvnek  ez  a  folyamatos  remegése például,
állandó,  bizonytalan ragyogása (most a szépségét mondom), amit másfelől úgy
is   lehet   mondani,   hogy   hihetetlenül  pontatlan.  Miközben  az  egyik
legpontosabb,  mert  mindenhova  úgy  oda  lehet  passzítani,  minden  lukba
belefér. Némely dolgokat magyarul nem kell eldönteni.

   A  szöveg  nem  dölti el. A német szöveg viszont többet akar tudni, tehát
megkérdezi  tőlem a fordító, hogy most akkor ezt a ki mondta, a férfi vagy a
nő.  Meg kell néznem. Megnézem a szöveget: de a szöveg nekem, az apjának sem
mond többet, mint amennyit tud. A legsunyibb módon próbálom erre kitalálni a
születésének  a  körülményeit,  hogy  mire  is  gondoltam akkor. Tehát ha én
voltam  az a szemét, aki ezt a mondatot mondta, nos, akkor legyen "Er". Ez a
bizonytalanság  -  nem annyira látványosan - a mondatszerkezetben is megvan,
mert  magyarul  nagyon hosszú mondatot nem lehet írni. Egyszerűen azért nem,
mert a vonatkozó névmások lazák; mert, hogy nincs der, die, das, a vonatkozó
névmások nem mutatnak valamire rá, hanem csak úgy mutogatnak.

   Úgy  arrafelé,  és ez nagyon szép, ezzel a mellérendeléssel úgy oda lehet
tenni,  csak  úgy  oda  lehet  ejteni  egy mondatrészt, egy mondatot a másik
mellé.  És  az  van is viszonyban, meg nincs is, és ez itt nem trehányság. A
közepes  német  írók  is nagyon pontosan tudnak írni. Olyan pontosan, amihez
nálunk mondjuk Mészöly Miklósnak kell lenni. Ezt a pontosságot egy német író
eleve  tudja,  azért  mert  a  nyelve  tudja,  a  német  nyelv  tudja. Ezt a
különbséget  tulajdonképpen  igazán  nem lehet érzékelni, tudniillik azt nem
lehet  tudni,  hogy  akkor  ezek  a  német  mondatok,  amelyek  az én magyar
szövegemnek  a fordításaképpen vannak ott, azok mint micsodák vannak a német
nyelvi  térben.  Mennyit  tud  németül  az  én  magyarból  jött mondatom? Ha
magyarul leírok egy mondatot, akkor azt tudom, hogy az hogyan helyezkedik el
mondjuk  Garaczi  László és Pázmány Péter között, vagy még beleértve a sarki
füszerest  is.  Egy  lefordított  mondatról  egyáltalán nem tudom, hogy mi a
helye Goethe és a Handke között. A fordítás homályos vidék, de tőlem nem áll
távol az a radikális gondolat, hogy nem, nem kéne fordítani semmit, miközben
ez  nyilván igaztalan, mert csomó dolgot csak fordításból ismerek, mégis azt
gondolom, hogy ismerem őket.

      - Milyen változásokat érzékelsz a nyelvben? Hogyan hat ez a munkádra?

   - Ez  az  egész  -  nem  is  tudunk  az elmúlt rendszerre szót,  nincs rá
szavunk,  szoktuk,  ugye evvel a nem létező szóval pártállaminak mondani, de
ez  egy vicc, még a legpontosabb megnevezés az az, hogy Kádár-korszak. Ez az
egész  egy  nyelvi  aranybánya  volt,  folyamatos nyelvi kihívást jelentett.
Állandóan   konfrontálódtunk  a  sokat  citált  wittgensteini  mondattal,  a
szavaknak  nem  volt  nincs  jelentése,  csak  szóhasználat  volt.  A szoft-
kádárizmusban  ez  aztán a teljes összevisszaságba vezetett. Azt jelentette,
hogy  a  szavakhoz  való viszonyunk folyamatosan nyelvkritikai viszony volt,
tehát   állandóan   a   szavak   tisztogatásáról   volt  szó.  Eltekintve  a
szenvedéstől,  a  könnytől  és  a  mocsoktól, ez nagyon variábilis és nagyon
termékeny viszony volt. Ez most megváltozott.

   Idegenek  lettek  bizonyos  értelemben  a  szavak,  most  megváltozott  a
közmegegyezés.  Keletkeztek  új  közmegegyezések,  régiek  elmúltak.  Az  az
érzésem,  hogy  újra kell tanulni, egy író embernek tulajdonképpen újra kell
tanulnia  magyarul,  vagy  ha  magyarul  nem is, de a szavakat újra meg kell
ismernie.  Mint  a  gyerek, kézbe kell vennie minden egyes szót és megnézni,
hogy  mi, hogy mit csinál, mire mit csináll. Ki gondolta volna, hogy magyar,
mint  szó,  ilyen hihetetlen karriert fut be? Ezekről a tréfákról már nem is
beszélve,  hogy  gerinc,  meg  nem  is tudom micsoda. Az a szó, hogy magyar,
egészen  mást  jelent  most, mint három évvel ezelőtt. Ezt egy írónak tudnia
kell.  Nem  is  az irodalom helyzetének a megváltozásáról volna szó, hanem -
ezt  nem  lehet  kevésbé  ünnepélyesen kifejezni - megváltozott a kultúrához
való viszony.

      - Milyen következményei vannak ennek a változásnak?

   - Nincs  már  mit  megőrizni,  hisz az, amit megőrizni akartunk  volna, a
magyar  kultúra,  amire  rátelepedett  lepedék  formájában  ez  a  nem tudom
micsoda,  az  fenntartás  nélkül  érvényes.  Most  nincs  ez a lepedék, most
kaphatjuk  telibe ezt a mi drága magyar kultúránkat, ami valóban drága, mert
semmi  másunk  nincsen,  csak ez, de olyan sok köszönet azért ebben nincsen,
tehát fölerősödnek bennem, a kritikai mondjuk úgy, mozdulatok. Ezek régebben
is megvoltak, mert hiszen semmi olyan új tény nem derült ki, amit ne tudtunk
volna,  mondjuk  Adytól.  Minden  tudható és ezt az ember tudta is. De mégis
más, mégiscsak újdonság, hogy így, színről színre...

   Más  valamit  tudni,  meg  más  az, amikor úgy átdörömböl az emberen az a
valami.  Ez  még olyan triviális dologra is igaz, mint az irodalom helyzete.
Azt  is  tudtuk, mert egyszerűen csak ki kellett nézni nyugatra, hogy milyen
az,  amikor  az  irodalom  nem fontos. Sőt, még azt is mondogattuk kivagyian
(én), hogy ez a jó, mert akkor legalább a helyére kerül. Ha nem is gondolom,
hogy ez ne volna jó, de azért mindenféle új kérdést vet föl, vagy a régieket
másképp  árnyalja,  amikor az ember a saját bőrén érzi, hogy nincsen helye a
művészeteknek.  Nem  tudod elhelyezni, Szarajevó és az Adidas közé nem tudod
becsúsztatni.

   Elsőre  úgy  látszot, hogy ott van egy kis rés. Nem tudod odatenni, Akkor
hol is? Valóban valaminek a végére értünk, mondjuk a középkor művészetének a
végére.  Eszünkbe  jut  Sosan  Sontag mondata: nem irodalmi kultúrában élünk
már. Úgy látszik, hogy valóban átstruktúrálódik a kultúra, valami mássá kezd
lenni.  Ebből  a másból sok jót még nem látok, csak a másságát látom, mert a
klippeket látom, vagy a képbombázást látom.

   Azt  kell  mondjam, hogy ez már nem az a művészet, mint a Flauberté, hogy
akkor ennek itt valahogy vége van.

   Arról  nekünk még nincs tapasztalatunk, inkább az amerikaiaknak, hogy mit
jelent  az,  amikor  a  gyerekek  tizen nem tudom hány órát tévéznek; milyen
nyelvet, milyen agyat jelent; milyen fantasztikus asszociációs képességeket,
és  milyen  ötölést  hatolást!  Ez  még  előttünk áll, ez a fejlődés. És itt
nagyon  furcsa  kettős  ostobaságban létezünk -: nincsen semmiféle félelmünk
ezzel  a  nyugati  őrjöngéssel  szemben. Az egyik azt mondja, jöjjön, aminek
jönnie kell, minden jó, ami van; a másik meg... ez a differenciálatlan rizsa
a  kultúrmocsokról,  amivel  szemben  valami nem létéező kultúrtisztaság van
állítva.

   Amelyhez  nem  lehet kapcsolódni. Egy hülye tévésorozatra nem automatikus
alternatíva,  mondjuk  egy  néptánc-közvetítés  vagy  irodalmi est. Ez ennél
bonyolultabb.  Ennek  az  egyneműségnek  a  kártékonysága  nem  is  maga  az
egyszerűsítés, hanem hogy megbeszélhetetlenné teszi a problémát. A tévé és a
hagyomány ingatag viszonya azonnal megbeszélhetetlen lesz mondjuk a a Magyar
műsort a tévébe! - kajabálással.

   Egyáltalán:   vagy   szó,  vagy  jelszó.  Egyszerre  vagyunk  kitéve  egy
posztmodern linkségnek és egy nagyon konzervatív, otromba ostobaságnak.

      - Mennyiben változott a magyar irodalom helyzete?

   - Ahhoz a mondathoz, hogy "magyar vagyok", vagy "román vagyok",  "szlovák
vagyok",  - nem kell irodalom. Ehhez a mondathoz egy bürökrata kell, meg egy
pecsét,  vagy  egy  határőr,  vagy  egy  hadsereg.  Az  irodalom  az ahhoz a
mondathoz  kell,  hogy  én minden vagyok. Triviális módon magyar, persze; de
csak  magyarnak lenni az hihetetlen szánalmas, mert hisz közben még férfi is
vagyok,  nő  is  vagyok,  buzi,  istenfélő,  ezer, ezer dolog. Ehhez kell az
irodalom,  ehhez  az  esethez.  Egyébként ez is az egyetlen legitimációja az
irodalomnak, ezt a fantasztikusságot, ezt az együttállást megmutatni.

   Mintha  megint  volna  ez  a reflex, hogy az irodalmat használni akarják.
Hála  Istennek, azt nem lehet; ami már használnak, az nem irodalom. Használt
irodalom, felhasznált irodalom vagy alkalmazott irodalom, az nem létezik, az
akkor  rögtön  ujságcikk lesz, vagy nem tudom micsoda. Tulajdonképpen amit a
jövőre   vonatkozóan   mondunk,  az  rögtön  zárójelbe  is  teendő,  mert  a
fogalmazásunkban  benne  van  az,  amit megszoktunk: hogy tudniillik nincsen
idő. Örök térben beszéltünk mindig, egy olyan térben beszéltünk, amiben soha
semmi  nem  változott meg, és mi sem változtunk megy. Most az az új helyzet,
hogy  van idő. Szeretem mondani, hogy egyetlen reményünk az idő múlása. Hogy
ez a remény neve.

   Azáltal,  hogy  az  idő múlik, azáltal nem ugyanazok a kategóriák lesznek
érvényesek  arra  az időre, amire vonatkoztatjuk most. Tehát nem egészen úgy
lesz. Kicsit elmozdul a dolog, és ettől radikálisan másképp látjuk majd. Új,
más kérdéseket tudunk feltenni.

   El-elmondja az ember, én is mondogatom olykor, mert igaz is, hogy majd ez
egy  olyan közepes ország lesz. Mert milyen lenne; nem látom, hogy más tudna
lenni.  Ha  azokat  az  országokat nézem, amelyet példaképül állítunk magunk
elé,  akkor kiráz a hideg. Ausztria, mint példakép, ennél rémületesebbet nem
tudok  elképzelni,  miközben  persze az élet ott sokkal kiegyensúlyozottabb,
kellemesebb   is,  barátságosabb.  Ezt  a  kijelentést  visszafogottan  kell
kezelni, mert nem egészen így lesz, nem azok az alternatívák lesznek, amiket
most látunk, itt jön be akkor az idő mint remény, talán.

      - Milyen tanulságokkal szolgáltak a közelmúlt változásai?

   - A nyolcvanas  évek elején nagyon sokat beszéltek a közép-európaiságról,
a  közép-európai  szellemről,  és  én  most  az látom, hogy ebben nagyon sok
öncsalás  volt. Mindenféle dolgot tanultunk mi ebből a negyven évből, de nem
hiszem,  hogy  valamiféle  közös  tudásunk  volna.  Nem  hiszem, hogy valami
tudásunk  volna, ami fölhasználható volna. Ami rettenetes, ha belegondolunk.
Bárki   megtanulhatta,   hogy  ezek  a  társadalmi  struktúrák  valóban  nem
örökéletűek.  Ez  fontos dolog, mert azt jelenti, hogy a téteket úgy érdemes
elhelyezni,  hogy az ember azt tudja. Tulajdonképpen mindig 1914-ben állunk,
és arról beszélünk, hogy a monarchia örök.

   Nem,  nem  örök.  Ezt  érdemes  tudni. Ebbe nálunk nagyon sokan elbuktak;
ezért lehetett nálunk nagyobbat bukni morálisan, mint mondjuk Párizsban. Nem
azért,  mert  ott  jobbak  volnának,  hanem volt ez a képzetünk, hogy örökké
ebben  élünk,  ez  rosszat tesz az arányérzéknek. A magamfajta ember számára
emellett  az  is  kiderült,  hogy  a  társadalmi  struktúrák  nem,  a  nyelv
struktúrái  viszont örökek. Tehát, hogy csak ahhoz érdemes hűségesnek lenni.
Semmi  máshoz  nem  érdemes  hűségesnek  lenni,  csak  ahhoz.  Igaz, hogy az
embernek  közben  nincsen gondolata, nincsen morálja, semmilye nincsen, csak
szavai  vannak.  Ez  igaz.  De  ezekből  a  szavakból  aztán mindent fölépít
rendesen,  fölépíti  az  apját,  az  anyját,  a  szerelmét,  a szeretőjét, a
családját,  az  erkölcsét,  a hazáját. Ezeket rendesen fölépíti a regény, és
ott aztán ez meg is jelenik, ott van.

      - Hogyan épül fel ez a minden, ami a regény?

   - Alapprobléma  a  regénynél,  hogy  teljesnek kell lennie,  de végesnek.
Valami  egészet  adjon  ki,  de  mégis  könyv legyen, tehát korlátosnak kell
lennie.  Ugyanez  igaz  a hozzávezető munkánál is, hogy annak is korlátosnak
kell  lennie.  Amikor  elkezd az ember egy könyvet, mindig van egy pillanat,
amikor  rálát az egészre. Van egy nagyon határozott látvány, vagy elgondolás
ami majdnem vízió, de ezt a szót nem szeretem. Az egész teljességet látja, a
könyvnek  mindenét,  és  ez fantasztikus érzés, ami rögtön össze van kötve a
félelem  érzésével,  hogy  ezt  most  meg  fogom  tudni  csinálni, vagy nem.
Hihetetlen szép ez a kép, amit akkor látok, de ez mindig elmegy, elszalad. A
munkának  durván  az  első  harmada  mindig  evvel  a  futkosással telik, ez
rettenetes  érzés.  Reggel  odaülsz  és  hirtelen  teljesen üres a fej ott a
nyakadon.  Mit  is  akartam,  hogy  is volt? A cédulákra föl vannak írva ún.
nagyon fontos szavak, amelyek hirtelen semmit nem jelentenek. Akkor föl kell
kelni, - lehetne gondolni - és kimenni a strandra, mert az sokkal hasznosabb
volna,  még  gazdagodnék  is tőle. De én ellenkezőleg azt gondolom, hogy ott
kell maradni a szobában, és addig nézni azt a cédulát, egy napig, két napig,
három  napig,  amíg  mégiscsak jelenteni fog az a szó megint valamit, megint
kivilágosodik. Hogy nincsen más, hogy az ég segítsége az annyi: türelmet ad.

   Én  munkapárti  vagyok.  Tehát  két eset lehetséges: vagy tündöklően okos
vagyok,  mint  a Nap, ez esetben nincs semmi probléma, ülünk az asztalnál és
ezt  kamatoztatjuk.  Rendszerint  nem  ez a helyzet. Akkor pedig addig ülünk
ott, amíg ez a helyzet elő nem áll. Ez úgy keletkezik, hogy csinálni kell és
csinálni,  csinálni, és nagyon figyelni, hogy mi a helyzet. Írni és kihúzni,
írni  és kihúzni, és akkor lesz olyan pillanat - eddig mindig volt egy olyan
pillanat - amikor elkezdődött a dolog.

   Én nem keverném bele az égieket ebbe, mert ez nyegle volna. De az biztos,
hogy  bizonyos  szövegekben  utólag lehet látni, hogy kicsit jobbak, mint az
ember  maga.  Ha egy könyvben csak annyi van, amennyit az ember beletesz, az
kevés. Nem mondom, hogy az én könyvemben benne van, azt se, hogy nincs, mert
nem  erről  akarok  beszélni.  Ilyesmikre  tudok  emlékezni,  hogy  van  egy
elvégzendő  feladat, az ezt meg ezt jelenti. Ezt meg ezt, meg ezt kell hozzá
elolvasni,  ezt, meg ezt, meg ezt kell hozzá tudni és ezeket a dolgokat kell
kapcsolatba  hozni  egymással.  Ebből  adódik egyfajta munka. Ez a munka egy
darabig  végtelennek  tűnik, olyan sok mindenre kell figyelni. Kell figyelni
külön  a  szavakra,  a  már leírtakra, a majd leírandókra, háromezer dologra
kell figyelni. Ezt kezdi az ember csinálni, csinálja, csinálja, és akkor van
egy  pillanat,  amikor  megmagyarázhatatlan  módon  az  emberben  létrejön a
telítettségnek  egy  érzete,  és  azt  mondja,  ezt  a részt már nem érdemes
megnézni, mert ettől már nem lesz jobb. Akkor azt mondja, itt áttűzünk. Erre
lehet  azt  mondani, hogy tehetség vagy nem tudom micsoda, mert erre nincsen
magyarázat.  Mondom,  hirtelen  rálát  az  ember  a  könyvre  amit  meg akar
csinálni. Olyan mint egy kép, bennem összefügg, nem is elbeszélésmóddal vagy
mondatokkal,  hanem  egy hanggal: hogy milyen a hangja a könyvnek. És akkor,
ha  szerencsém  van,  hirtelen nagyon sok jegyzetet tudok csinálni, amelyhez
később vissza tudok térni. Van, hogy közben aztán mindent elveszít az ember;
az  egész egy kutatássá alakul át: megyek előre és nem tudom igazán, mi lesz
a  vége.  Hiába van az a kép, akkor azt már el kell engedni, már nem számít,
mert  akkor  egyre  inkább  az  számít,  ami  a  papírra  van téve. Ezért is
bonyolult elkezdeni.

   A  Termelési  regény  első mondatát - azt, hogy "nem találunk szavakat" -
egy  hónapig,  napi  15  órában  írtam.  Az első oldalból következik, hogy a
hatvanadik oldalon mi van. Valamelyest kell tudnom, hogy mi van a hatvanadik
oldalon,  hogy  milyen szabadsági fokban érek oda, milyen állapotban. Ezt ki
kell,  amennyire  lehet,  előre  eszelni. Dehát... úgy meg vagyok határozva,
mint a csikó kantározva, szoktuk mondani.

      - Milyen törekvéseket érzékelsz ezen az ezredvégen?

   - Az is hozzátartozik az ezredvéghez, hogy nincs közmegegyezés  azügyben,
hogy mit tekintsünk elérendő célnak. Így nem is tudunk hozzárendelni embert,
akiben   ezt   megtestesülni   látnánk  Én  most  a  legjellegzetesebbnek  a
tanácstalanságot  látom.  Ott  hagytuk  el a szálat, ahol Musil elengedte. A
liberalizmust, amelyben már nem bíznak. Itt elszakadt a szál, és elkezdődött
a jobb- és balfelőli meghaladása ennek a liberalizmusnak.

   És amikor most elmúlt rólunk ez a keserő kehely, ugyanott tartunk. Persze
nem  egészen  ugyanott,  mert  hát  finoman  szólva, történt egy s más, de a
kérdéseink ugyanazok. Csak a kérdéseket rosszabb állapotban tesszük fel. Egy
jóval  kevésbé  ártatlan  világban  tesszük  fel  ugyanazokat  a kérdéseket.
Miközben  Európa  annyiban  lett egységes, hogy egységesen tanácstalan lett.
Nyugat-Európa   határozottabb   én-tudattal   teszi  fel,  a  tanácstalanság
kérdését,  tehát  jobban  tudja, hogy ő kicsoda, egy olyan világban, amelyik
működik.  A  mi  világunk  nem  működik, és itt egy bizonytalan én teszi fel
ezeket a kérdéseket.

   Ennyivel  rosszabb  a  helyzetünk, miközben folyamatosan támaszkodni kéne
valamiféle  tudásra  is  mint  reflexre  és  erre  az  én-tudatra  is. Ilyen
helyzetben,   amelyben   mi   élünk,   amelyben   tulajdonképpen   állandóan
provokálhatóak vagyunk ennyifelé egyszerűen az által, hogy van az országunk,
ekkora,  és  vannak a magyarok, nagyon kéne tudni, hogy ki beszél, és nagyon
kéne  tudni,  hogy  mi az, amit tudhatunk, tehetünk, meg mi az, amit nem. Az
összes vita azért nagy jelentőségű, mert rámutat a felkészületlenségünkre.

   Ha  hosszasan  gondolkodnánk,  akkor  kiderülne, hogy mi kéne, de sokszor
nincsen erre idő, azonnal dönteni kell, "izomból".

      - Itt a hirtelen hatalomra kerültek az igazság birtokosainak is hiszik
        magukat,  és  nemhogy  tanácstalanságról,  de  tanácsról sem akarnak
        hallani.

   - Szerintem  a  demokrácia  egy dolgot jelent - és ezt megtanulni  minden
esélyünk  meglett volna, volt rá elég időnk, sok is -, azt, hogy egyedül nem
lehet   jót   akarni.  Ezt  jelenti  a  demokrácia.  Egy  fantasztikus  nagy
fölismerést, hogy hiába van rendben minden, hiába akarok úgymond jót, ha azt
egyedül akarom, akkor abból előbb-utóbb rossz származik. Ezért találták ki a
pluralizmust,  ezért  van  az  országgyűlés.  Nem  azért  van ellenzék, hogy
izgalmasabbá  tegye  a  szavazást,  hogy  ne legyen 99 százalék, mert az nem
elegáns,  hanem  bizony  az  ellenzék  az  azért  van, hogy korlátozza az én
hatalmamat.  Ezért  van.  Na  most  az  ember  nem  szereti,  ha  a hatalmát
korlátozzák.  Ezt  nem  is  lehet elvárni senkitől. De a demokrata lelkületű
ember  belül tudja, hogy ez így jól van, hogy ennek így kell lennie, hogy ez
az  ő  érdekében is van. Bonyolult dolog ez, mert az ember kettős játékot űz
saját magával: a saját érdekei azt diktálják, hogy minél többet birtokoljon,
miközben tudnia kell, hogy az nem jó, ha minél többet birtokol, mert ebben a
birtoklásban  aztán  el  fog  facsarodni az ő szíve, és akkor rosszul mennek
majd  a  dolgok.  Most kialakult itt ez a helyzet, hogy embereknek - - attól
most  tekintsünk  el,  hogy a hatalom megőrjít némelyekett - lehetőségük van
tenni  valamit,  döntési  helyzetbe  kerültek (ez egyébként mindenkire igaz,
"fönt"  is,  "lent"  is). Ez hihetetlen nagy felelősség, és bizonyos emberek
úgy  gondolják,  hogy  az a jó, csakis az a jó, amit ők tesznek. Így érthető
lesz  e  tevékenységük,  hisz, ha tényleg az a jó és csakis az a jó, amit ők
tesznek,  akkor kötelességük a haza iránt vagy eszmék iránt való kötelesség,
hogy  másokat megakadályozzanak vagy másokat pozíciókból kitúrjanak, hisz az
nem akarhat jót, mert nem azt akarja, amit én akarok. Akkor az kell, hogy az
én  emberem legyen ott, mert akkor lesz az jó mindenkinek, vagy legalábbis a
többségnek.

   Ebben  nőttünk  föl, hogy mindig megmondták, mi a jó nekünk, csak épp azt
gondoltam  volna, hogy akkor ebből tanulunk. De nem. Ez hamis gondolatmenet,
de  ez nem is gondolatmenet, hanem reflex, személyekre, pártokra, egyházakra
egyformán  igaz. Még azt se mondanám, hogy ez a könnyebbik út. Amikor valaki
az  ország minden búját-baját a vállára veszi, az bizony nem egyszerű dolog.
De hihetetlenül riasztó.

      - Milyennek látod az ország demokratikus esélyeit?

   - A  demokrácia  olyan valami, amiért tulajdonképpen minden nap meg  kell
harcolni.  A demokrácia összetett játéktér, azt jelenti, hogy félelem nélkül
lehessen  lenni.  A  félelemről  tudjuk, hogy nagyon finoman, bonyolultan és
kiszámíthatatlanul  működő dolog. A félelemnek vannak jogilag megfoghatatlan
tartományai,  minthogy  a jog nem írja le az ember életét, mégha szabályozza
is, de nem írja le, ezért evvel nagyon óvatosan kell bánni. Látni mindenféle
goromba  jeleket,  de  ez  nem  lesz  diktatúra abban az értelemben, ahogy a
diktatúrát megszoktuk. Ez a demokráciának egy kellemetlenebb változata lesz.
A  változásnak a lehetősége eleve benne van a dologban, ezért nincsen bennem
talán a reálisnak megfelelő félelem.

   Amikor   arról   beszélek,   hogy   közepes   ország  leszünk,  az  azért
tulajdonképpen  eléggé  félelmetes,  mert  azt  jelentené, hogy a magamfajta
embernek  kellemetlen volna itt lenni. Vagy nem is kellemetlen, de nem olyan
nagyon jó.

      - Milyen országban szeretnél élni?

   - Én is osztozom abban a tanácstalanságban, amely most Európa. Ez az üres
fej,  ez  a vállvonogatás, ez a szemlesütés - ez Európa. Ezért a válaszom is
csak gyakorlatias tud lenni, kicsit gyanús is... Inkább citálom a barátomat,
aki  azt  mondja, hogy ő egy olyan országban szeretne élni, ami olyan volna,
mint Toscana, ahol angolok élnének és magyarul beszélnének.

      - Honnan merítesz erőt és derűt mindemellett?

   - Ez  egy  nagy  kérdés,  tehát  a  válaszom is ilyen prepotens lesz:  Ha
rabszolga  lennék,  azt  is  jónak tartanám bizonyos értelemben. A létet azt
jobbnak tartom, mint a nemlétet. De nem szívesen lennék rabszolga.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező