''Sallai Zoltánď0:
''SZILÁNKOK
Egy doboló kisdobos aluszik egy fán,
Lelke tűzpiros, térdben halovány.
Kergető szeméből gyümölcs könnyek hullnak,
Füge kék eréből zápor esőt fújnak.
* -- * -- *
Sötét a feszület, köd van és eső,
Botom a köpenyem és egy kóborló ernyő.
Szitában pörgök, lábam csapott madár,
Szállna csak el messze, messze már.
Hosszú tájra, sokasodott
magányra, - rózsa sikongásra -.
Talpam felizzott, bőre tüzes kaptár,
Begyulladt a motor, de csak körbe jár!
Kísértett szerencsét fakasztanék fából,
Csurranna ölembe - csöppnyi mosolygásból,
Sokat üvöltött, elnyűtt népi átok,
Ont le rám ezer színes tüske mákot,
Meleg fű illatát legelik a lányok,
Messze -múlt, -jövendőt lep el a szoknyájok,
Öröm gyümölcsét, mely kínpadból fakad,
Lelkek rőt tüzét és a hajnal meghasad.
Hajnali holdálom lányos kacaj bája,
Teremthet szemfedőt, ha borul létem árnya.
Selymes torzulások bukott csermely volta,
Leköti kezemet, gyökérben hajt bojtja,
Leírom szőrösen, hátam kiszakítja,
Sorban a merengőt méreggel itatja.
Summázom eddig én az összes látottakat,
A semmi az emelőn a súlynál is súlyosabb.
Protonok reszketnek egy papír belsejében,
Alga leng hastáncot, csiga tenyerében.
Szűz lányok dallama ritkán száll az égig,
Magasztos dalukat vetve végig mérik,
De tévednek nagy volt a gúnyos beszélők,
Csendes igazságtól ugyancsak eltérők,
A megtartás sötét, szorongó világ,
De esti mennyegzőt követ éji virág,
A szárnya karcsú, nedve lágyan barna,
Táncol a levélen ezer pici hangya,
Tombol és felsikít a vágynak asszonya,
Szerelmes tengernek tajtékos ostora,
Kék-lila-zöld lángok, vörös álmú óda,
Mellükön keszkenő, puha törzsű tóga,
Ölükben ott alszik százezernyi fóka,
Dürmög a klorofill, nem zörren a szirom,
Puha esésben csókot hajt papírom,
Lágyan lebegve térdre hull a rózsa,
Remegő szélkeblével, arcomhoz hajolva.
* -- * -- *
Amikor otthon álltak még a fák,
Sós víz csobogott felettem,
Múzsám messze volt, karom
a pusztaság.
Fájt, de éltem még, görcsbe
szedetten.
Hajló, sugárzás volt, talán
csak a semmi múló örömének
búja alá mehettem.
* -- * -- *
Sudár fa fenyvesben, az égig ver utat,
Búza a mezőben, kalász után kutat.
(Zárójelek - Jelzárások)
Föld asszonya, Te ítélő hatalom;
(Fekete selymes parázs lóg faladon)
Uralkodsz lelkeden
(S földig hajt a gyom)
Képesség, vitéz sors bort húzott álmodra;
(Mely dal keringett, mint 12 áfonya)
Kőostor leplednek térdben fogy az ága;
(Sivítna kedvednek újra vihonc szárnya)
Orrod bús keszkenős, hajtogatott rózsa;
(Ott virít szemében szeretődnek csókja)
Lépést oszt a világgal, ki Rád emel kezet,
(Nyíljál a virággal, s a gyökér eltemet.)
* -- * -- *
Nem. Azért sem. Nem.
Miért nem? Mert nem,
Egyetlen nem lehet; ami nem az nem.
n e m
* -- * -- *
Összegyűltek karomban a tegnapi morzsák,
Ruhám, mint reszkető, kalapáló porzsák,
Dübögi szerteszét a csírázó kenyeret,
Süvegét emelve a véres had rám nevet;
Hiszed még galád fej ered dicséretét,
Hiszed, hogy földön betömött minden lék?
Hiszed, hogy csukára lámpával várnak?
Ködös bús szemfedőt soha nem dobálnak?
Tetteted erődet, mint legény az izmát,
Gyertyával sepred fel apáid szitkát!
Suhancos teremtésben olvadó hópatak
Iramlik szertelen, a lék alatt szabad!
Asszonykéz fektetett, hókönnyű vállain,
Szorítasz helyet te, bőrének árnyain.
Reményt, mutatót; egyetlen adhat
Ha nyílik véredből piciny kislány, - ablak.
* -- * -- *
Kéred a fogaddal,
Téped a szavaddal.
Nézed az eszeddel,
Érzed a szemeddel.
Kéred az ajkaddal,
Téped a hajaddal.
Nézed a lelkeddel,
Érzed a kedveddel.
Kérem az eszemmel,
Tépem a szememmel.
Nézem a fogammal,
Érzem a szavammal.
Kérem a lelkeddel,
Tépem a kedveddel.
Nézem az ajkammal,
Érzem a hajaddal.
* -- * -- *
A böjtös megkívánás zord célkövetelményei miatt végrehajtott
közepes rendű tevékenységek feleslegessége okozza a
kellés kelletésének értékes lebonyolításához
ELENGEDHETETLEN-ül szükséges és hozzáillő muzikalitás
szexisségét.
* -- * -- *
Mi emeli fel szívünket?
A krumpli, meg a dinnyehéj;
Galambtorku kalapszörnybe
Gurul be a szenvedély!
* -- * -- *
Bőröm recés alsó felét simogató
vérerek hálózatával kitöltött
életemet nem szántam körtefára!
* -- * -- *
Tiéd a világ, hisz Tiéd a föld,
Tiéd a kezdet, mint télnek a zöld.
* -- * -- *
Figyeld azt, amiben élsz,
Nevess rá, s nem jön a félsz;
De vigyázz: egy van mit tehetsz;
Tegyél úgy, hogy ember lehess!
* -- * -- *
Tétova
tébolyba,
egy tébolyda
méhbolyba
lép oda.
* -- * -- *
Gondtalan űzetés vérhagyó cseppet terít,
Szürkeléc ládába izzadó köpetet vegyít.
* -- * -- *
Lenni az életben
apróságnak muló,
nagyságnak lehulló
én, de ember.