Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

                                'Alec Norwood':
                             (norwood@scifi.hu)

                             JOHN DERINACK SMITH

             (Forrás: Solaria Magazin, http://solaria.scifi.hu)


   Nem  szólt  semmit,  amikor  érte jöttek. A bilincs kis kattanással vette
birtokba  csuklóját de még utoljára megláthatta a várost. Onnan ahol ő állt,
a  hegyről  nagyon  szépnek  látszott.  Mert  onnan  felülről nem látszott a
mocsok.  Nem  látszottak  a  nyomornegyedek rozoga bódéi és nem látszottak a
fáradt,  összetört arcok sem. Aztán elvezették, a két őr hallgatagon lépdelt
mellette. Amikor a jármű ajtaja becsapódott, az ablakból egy ideig még látta
a  hegyeket  és egy kis darabot az égből. Azután már semmit, mert behunyta a
szemét és elaludt. Tudta, hamarosan meg fog halni...

   Gyűlölte  a  piszkot, a szegénységet, a halált, a rútságot, mert szerinte
ezek testesítették meg a föld minden nyomorúságát, ez volt az oka az emberek
szenvedésének, s az ő szenvedésének is.

   Mihez  kezdhet  életével  egy halálra ítélt? Az idő számára olyan, mint a
fuldoklónak  a  levegő, mert a percek hamar leperegnek és az utána következő
sötétségtől  fél,  mert  nem  ismeri.  Ő  is  retteget,  de  mire az intézet
berácsozott  üvegű  kocsija  elindult, elmúlt ez az érzés. Megpróbált valami
másra  gondolni,  de nem tudott. Annak örült, hogy nem fél, nem borítja el a
pánik  poshadt  leve  az  agyát, tiszta fejjel tud gondolkozni, ami ilyenkor
nagy  kincs.  Tudta,  hogy amit tett, arra nincsen mentség, de ilyen szörnyű
halálnemre  nem  számított.  Leértek  a hegyről, megálltak egy pillanatra az
intézet  széles kapuja előtt, amíg a portás kinyitja, aztán továbbszáguldott
az  autó.  Hátrafordult  és  látta, amint lassan a két súlyos, szögesdróttal
kibélelt  kapuszárny  összecsapódik,  a portás pedig lassan leengedi a belső
sorompót is. Nincs kiút, nincs menekvés...

   A  mennyezet  alacsonyan  volt,  épphogy elfértek alatta. Körülötte gépek
ciripeltek,  lámpácskák  villogtak. Minden fehér volt és teljesen pormentes,
teljesen  természetellenes.  Furcsa  szag  terjengett  a  levegőben. A terem
sarkában  egy  rész  vastag  üvegfallal  volt elválasztva, oldalról lehetett
bejutni. Bent egy ágy és egy rakás elektróda feküdt némán, mozdulatlanul. Az
üvegfal  előtt székek az intézetben dolgozóknak, sokan már ott ültek, amikor
bevezették  a  foglyot.  Szerencsétlen férfi zavartan pislogott körbe-körbe,
szégyellve  kapta  el  a fejét az egyik asszisztensnő barátságos mosolyától,
ami  egyaránt biztatást és kárörömöt fejezhetett ki. Nem értette, de már nem
is akarta megérteni. Tudta mi vár rá, tudta miért van itt és belenyugodott a
sors akaratába.

   Egy  orvos  és két segédje kísérte be az üvegfal mögé az ágyra. Mutatták,
hogy  feküdjön  le  és  óvatosan  leszíjazták.  A feje alá tolták egy kemény
párnát és feltapasztották az elektródákat a kopaszra borotvált fejére. A két
asszisztens  kiment és leültek valahol a hátsó sorban, a félhomály eltakarta
az arcukat. Az orvos megmérte a vérnyomását és elégedetten biccentett.

   - Felkészült?  - kérdezte a mellette álló fehérköpenyes férfi. Nem  akart
válaszolni,  amennyire  tudott  a  fejével  mozogni, bólintott. Ha hivő lett
volna,  talán  most elmondhatna magában egy imát a teremtőhöz, legyen kegyes
hozzá,  de  nem  tette. Az orvos közben már a paraván mögött ült és intett a
vezérlőpult  előtt  álló  férfinak. Elfordította a tekintetét és megpróbálta
megkeresni  azt  a  nőt,  aki mosolygott, mikor végigvezették. De nem látta,
mert  túl  nagy  volt  a  fény  itt az üveg mögött és az azon túl ülő alakok
homályos sötétbe kerültek. Talán szándékosan volt így kialakítva...

   Hirtelen furcsa érzések keveredtek el benne, éhséget, szomjúságot érzett,
aztán  mindenen  túláradó  boldogságot, majd levertséget. Szeme előtt lassan
már  csak  pár  pislákoló fénypontot látott, de aztán azok is összeolvadtak,
végül  úgy érezte elnyelte őt a sötétség. Arcába szellő fújt, kivilágosodott
a  láthatár,  fák  vették  körül,  egy apró színes virágokkal tarkított mező
szélén  állt. A távolban állatok legelésztek, nem messze tőle mintha ismerős
emberi alakokat vélt volna felfedezni. Egy asszony volt, futott felé, hosszú
barna haját cibálta a szél, arcán vidám mosoly játszott. Egyre közelebb ért,
egyre jobban látta az arcvonásait, s ekkor felismerte. Régi emlékek tolultak
fel  benne,  abból az időből, amikor még az akadémiára járt. Ott ismerte meg
Amandát,   az   akadémia   árnyas  parkjában  látta  meg  először,  s  utána
kiskutyaként  követte.  Talán  akkor ismerkedtek össze, amikor fél órára egy
asztalhoz  ültek  az ebédlőben s beszélgettek egy keveset. Merészen meghívta
vacsorára, s a lány elfogadta. Igen, akkor kezdődött.

   Kinyújtotta a karjait a nő felé, hogy átölelhesse, azonban pár lépésnyire
tőle  az asszony összeesett. Mire odaért nem maradt más hátra az asszonyból,
csupán egy füstölgő kormos rongycsomó. Tudta, hogy ez jelent valamit, de már
nem  emlékezett. Nem tudta felidézni, pedig reggel még eszében volt. Érezte,
hogyan  mosódnak el benne múltja eseményei is, hogyan illannak el a semmibe.
Elfelejtette a nevét, a saját arcát! - eszmélt fel. A táj egyre zsugorodott,
egyre  kisebb  lett,  egyre közelebb jött a sötét lepel, ami elfüggönyözte a
szeme elől a derengő távolt. Aztán érezte, magába zárja a sötétség, most már
végleg,  s  örökre.  Ajkát sikoltás hagyta el, fültépő sikoly, de már halott
volt, s mégis sikoltott. De már nem ő, hanem valaki egészen más.

   Reggel  kellemesen  ébredt,  mintha  az éjszaka mi sem történt volna. Még
mindig  rémálmok  gyötörték, de nem merte a pszichológusnőnek bevallani. Nem
tudta  miért,  de félt elmesélni ezeket a zavaros, mégis oly tiszta álmokat.
Tudta,  hogy  nem  normális,  ha  valaki  ennyire  pontosan  és  részletesen
emlékszik az éjszaka rémeire, sejtette, hogy ő se véletlenül van itt.

   Várta  a  nővért,  meg  akart  tőle kérdezni pár dolgot, amit nem akart a
pszichológusnőtől.  Úgyse  árulta volna el az igazságot, csak köntörfalazott
volna vagy eltereli a beszélgetést más irányba. Igaz, hogy még nem próbálta,
de  ez  volt  a benyomása. Óvatosan kikászálódott a gyűrött takaró alól s az
ablakhoz sétált. Idegen volt a környezet, ráadásul nem emlékezett rá, hogyan
került  ebbe  az  intézetbe.  Van-e  felesége, gyerekei, s ha igen, mi lehet
velük? Tudta, hogy erős emlékezetkiesése van, sok mindenre nem emlékszik. Ez
aggasztotta  egyedül,  ezen rágódott már napok óta, s ráadásul senki se mond
semmit. Összevissza beszéltek neki, még nem mondhatják el neki az igazságot,
csak ha majd teljesen rendbe jön. De miért?!

   Az  ajtó  halk  kattanására  megfordult. A nővér tolta be egy kiskocsin a
reggelit,  mint mindig ilyenkor. Udvariasan köszönt az asszonynak, de válasz
gyanánt   csak   egy   elfojtott   mormogást   kapott.  A  nővér  megszokott
mozdulatokkal  odament  az  ágyhoz  és  felrázta  a  párnát, megigazította a
lepedőt.  A  férfi  csendben  figyelte  az idős asszonyt, milyen elmélyülten
dolgozik. Megvárta, amíg befejezi, aztán megszólította.

   - Nővér,  kérem!  -  kezdte,  de más hangon folytatta: - Árulja el  mióta
vagyok itt!

   Az  asszony ránézett éles karvalyszemeivel, aztán rekedtesen válaszolt: -
Két hete gondozom pontosan.

   - És  miért...? Miért vagyok itt? Hogy kerültem ide? - kérdezte a  férfi,
miután visszabújt az ágyba s maga elé vette a tálcát.

   - Ezt ne tőlem kérdezze, mert nem tudom.

   - Nem tudja vagy csak nem akarja elmondani? - tudakolta gúnyosan.

   Az  asszony arcán zavartság tükröződött, kinézett az ablakon, mintha csak
a  nap lángoló arcából akarná kiolvasni a választ. A férfi szemébe nézett és
elvigyorodott,  de az arca változatlanul szigort árasztott. A férfi éppen az
egyik szendvicset kezdte enni, de most megállt s letette.

   - Nem  tudom  s  ha  tudnám  akkor  se  szabadna  elmondani.  Kérdezze  a
professzor urat, ő vezeti az intézetet, nekem sok beleszólásom nincs.

   Elgondolkozott,  aztán folytatta: - Tudja, mi lesz a mai programja? Délre
várja  Anderson kisasszony, hatra pedig a professzor, nekik tegye fel ezeket
a kérdéseket.

   Elköszönt  és kiment, maga előtt tolva a rozoga kiskocsit, az ajtó lassan
csukódott, végül hangosan kattant. Egyedül volt újra. Nem szerette a nővért,
kimért   modora,   hideg   viselkedése   és  ronda  arckifejezése  miatt.  A
pszichológusnő  volt  az  egyetlen  akit  szimpatikusnak  talált,  ő volt az
egyetlen  személy,  aki kimutatta felé a segítő szándékot, ami nagyon fontos
egy  beteg  számára, főleg egy olyan embernek, aki arra sem emlékszik, mi az
oka  annak,  hogy itt van. Felült és jobb kezével kitapogatta a távirányítót
és  bekapcsolta  a készüléket. Tizenegyig bárgyú rajzfilmekkel szórakoztatta
magát,  de  a  vége  felé már nagyon unta őket, leoltotta a tévét és olvasni
kezdett.  Kifejezetten  örült,  amikor  a  mogorva nővér rárontott az ajtón.
Tudta  azért  jött, mert el fogja kísérni a pszichológushoz. Három emelettel
magasabban  volt  a  doktornő  szobája,  felmentek a lépcsőn a negyedikre. A
folyosó  túlsó  oldalán  volt  a  kellemes  szoba,  a  mintás  tapétával,  a
faasztalkákkal,  a  bőrpamlaggal,  a  széles  mahagóni  könyvespolccal  és a
mosómedveszoborral.

   A  nagydarab  nővér szinte betolta az ajtón a doktornőhöz, rácsukta, de a
férfi   még   hallotta   súlyos   csoszogó  lépteit,  ahogy  távolodott.  Az
íróasztalnál  az  asszony  kedvesen mosolygott, előtte hevert a kőfaragvány,
ami  a  két mosómedvét ábrázolta. Ez tetszett a férfinek a legjobban a szoba
összes  többi  tárgya  közül.  A  pszichológusnő  észrevette,  hogy meredten
bámulja  az  apró  szobrocskát,  egy darabig szótlanul ült, aztán felállt és
közelment a betegéhez.

   - Az  anyámtól  kaptam  - mondta halkan, mintha attól félne más olyan  is
meghallaná,  akinek  nem lenne szabad. A férfi a nő arcába nézett, látszott,
hogy még nem érti, mire értette az asszony az előző mondatot.

   - A mosómedvék...

   - Ja! Igen. Szépek.

   - Mit lát bennük? Miért keltette fel az érdeklődését? - kezdte a terápiát
a  nő  úgy,  hogy  azt  a  férfi  ne  vegye észre. Mindig is az volt érdekes
számára,  ha  olyankor figyelhette meg az embereket, amikor nem tudják, hogy
nem  egy  nővel,  hanem elsősorban egy pszichológussal beszélnek. Kíváncsian
várta,  mit  fog  válaszolni a férfi, s remélte, hogy nem sejti, mit takar a
kérdés.

   - Nem  is  tudom.  Valami...  valami  megragadott. Talán azért van,  mert
szeretem  az állatokat. Bár még sose láttam élő mosómedvét, csak fényképről.
Ezt nehéz így elmondani.

   - Nyugodtan fogja meg.

   A  férfi  már nyúlt érte, de hirtelen visszarántotta a kezét, a nő arcába
nézett és elfintorodott.

   - Maga  is úgy kezel engem, mint egy idiótát? - a nő arcáról lefagyott  a
mosoly, páciense rájött a turpisságra.

   - Nem, nem. Én csak...

   - A  nővér  hallgat és goromba, a professzor még csak meg se  látogatott,
mégis  annyit  beszélnek  róla.  Én meg már egy hete csinálom naponta a maga
hülye játékait. Biztosan megérti, hogy egy kicsit unalmas már.

   - Megértem,  de  tudja  végig kell csinálni a terápiát, különben nem  fog
teljesen meggyógyulni.

   - Meggyógyulni?!  -  vágott  a  doktornő szavába a férfi - Hiszen azt  se
tudom mi a bajom!

   - Súlyos  emlékezetkiesése  van. Ugye még mindig nem tudja, hogy  hívják?
Hol lakik?

   A  férfi  elhallgatott,  majd  csendesebben folytatta: - Nem. Még nem. De
azért  elmondhatnák  mi  történt velem, s talán azt is, ki vagyok valójában.
Vannak jogaim...

   - Jogai?  Azok  vannak.  De az ön érdeke, hogy még egyelőre ne ismerje  a
teljes   igazságot,   sokat   ártana   magának   -  válaszolt  ingerülten  a
pszichológusnő.

   - Nem  gondolja, hogy kegyetlen dolog ez? Nem gondolt arra, hogy már  két
hete  szenvedek  emiatt,  amióta  felébredtem a kómából? És ha családom van?
Miért nem láthatom őket?

   A  nő  eddig  szenvtelen arckifejezése megrezzent, meggörnyedt a székben,
közelebb  hajolt  a  férfihez:  -  Nekem  se  könnyű, higgye el! Én lennék a
legboldogabb, ha elmondhatnám az igazságot, de a maga érdekében...

   - Az  én érdekemben, persze...! - kiabált a férfi és felpattant,  kivágta
az  ajtót és kirohant. A folyosó végén tartott már az üvegajtónál, amikor az
asszony utolérte.

   - Álljon meg, maga idióta! Ez nem vezet semmi jóra sem, a végén  ugyanazt
fogja elérni mint azelőtt...

   A férfi megállt és lassan a nő felé fordult.

   - Mi  az,  hogy  azelőtt?  Miért,  mi  történt  azelőtt?  -  kérdezte   a
doktornőtől,  de  az  csak  állt  egy helyben és tördelte vékony kezeit. Nem
tudta,  hogy  mit  válaszoljon  a  férfinek,  hevesen  járt  az agya, hogyan
hozhatná  rendbe,  amit  az  imént elrontott egyetlen rossz szóval, amit nem
kellett volna a férfinek mondania. Nem figyelt saját magára, annyira kihozta
a sodrából a szobában lejátszódott jelenet.

   - Doktornő,  kérem  válaszoljon!  -  kérlelte a férfi, de a nő nem  szólt
semmit  se.  Ebben  a  pillanatban  kinyílt  az üvegajtó, s belépett rajta a
mogorva nővér egy biztonsági emberrel az oldalán.

   - Történt  valami  Anderson  doktornő?  -  kérdezte  rekedtes  hangján  a
nőszemély.

   - Nem, nem Margaret, semmi sem - válaszolt remegő hangon a pszichológusnő
s megfogta a férfi karját. Halkan csak annyit mondott neki: - Jöjjön! - És a
férfi  engedelmesen  követte,  reménykedett  benne,  hogy  majd a mosómedvék
társaságában  elmesél  neki mindent a doktornő. Az ajtó nyelve kattant, a nő
kulcsra  zárta és leült az íróasztalhoz, a férfi pedig lehuppant a pamlagra,
kíváncsian  leste  a  nő  arckifejezéseit,  fürkészve, hátha a változásokból
rájön,  mi  zajlódik  le  a  nőben.  Egy  percig  ültek  így, s közben végre
lehetősége  volt  megfigyelnie  a  nő  igazi  arcát.  Most gondok gyötörték,
eltorzult volt, de felfedezte rajta azt a természetes szépséget, amely kevés
nőnek  adatott  meg.  Nem  használt rúzst, nem volt sminkelve, mert nem volt
szüksége ennek az arcnak rá.

   Révedezéséből a nő éles szavai hozták vissza a valóságba.

   - Egyszer   úgyis   megtudta   volna   a  teljes  igazságot.    De  egyre
figyelmeztetem,  mielőtt  elmondok  önnek  mindent,  ha mások rájönnek, hogy
mindent tud, akkor magának vége.

   A férfi bólintott, ezzel jelezve, hogy megértette a doktornő szavait.

   - Nem  sokat tudok arról az emberről, aki előzőleg volt, még a  legelején
persze. Azt tudom, hogy börtönbüntetését töltötte a közeli fegyházban.

   - A  börtönbüntetésem?  - kérdezte lassan szótagolva a nőtől, mintha  nem
ismerné ezt a szót.

   - Igen, életfogytiglanit kapott... valamiért - folytatta a pszichológusnő
- Hogy miért azt nem szeretném elmesélni, egyszer természetesen biztosan meg
fogja  tudni, de most még nem szabad. Önként vállalkozott erre a kísérletre,
mert  utána az intézetből szabadon távozhat. Ez van benne a szerződésben is,
de  hazugság.  Sose  mehet  el  innen, sohase lesz igazán szabad ember újra,
habár az intézetben sokkal több mindent megtehet, mint börtönben.

   - Milyen  kísérletre...?  -  vágott  közbe a férfi, nehezen beszélt,  meg
kellett emésztenie a hallottakat. Meg kellett próbálnia elhinnie azt, amit a
doktornő   mond,  bármennyire  is  a  nehezére  esett.  Énjének  egyik  fele
badarságnak,  kitalált mesének tartotta, míg a másik kezdte elhinni. Valamit
tettek  vele,  ami  miatt  elfelejtett  mindent, mindent ami eddig, életének
közel harminc évében történt vele.

   - Jürgen  professzor  úr  olyan  elmélettel  állt  elő  évekkel  ezelőtt,
amellyel a megfelelő helyeken kiadott elektromos impulzusokkal törölni lehet
az  emberi  agy teljes memóriáját. Nagyon sok kísérletet végzett állatokkal,
főleg  majmokkal,  de a német kormány nem engedélyezte az emberi kísérletet.
Mindent feltett egy lapra, elköltözött Németországból az Egyesült Államokba,
ide  Illionisba.  A  helyi egyetemen tanított két évvel ezelőttig, amikor az
amerikai kormány engedélyezte az emberi kísérleteket.

   - S  én  voltam  a  nyúl?  Ugye?  -  a  férfi  hangjában  nem volt  nyoma
szemrehányásnak vagy dühnek, inkább keserűségnek és beletörődésnek.

   - Igen,  maga.  Két  hete  hajtottuk  végre  a  kísérletet,  ami  sikeres
eredménnyel   járt.  Nem  mertünk  nagyon  mély  emlékeket  törölni,  nehogy
elveszítsen  olyan  dolgokat,  mint az írás-olvasáskézség, vagy az általános
fogalmak  ismerete. Ezért ne lepődjön meg, ha gyerekkori mély emlékei eszébe
jutnak,  mert  idő  elteltével  felszínre  fognak  törni.  Többet azonban ne
várjon, a maradék elveszett mindörökre.

   - ...elveszett... mindörökre... - ismételte lassan a férfi,  félhangosan.
A   nő   zavarodottságot  árasztó  tengerkék  szemébe  fúrta  a  tekintetét,
megpróbált  a  szemén  keresztül a doktornő gondolataiba látni, de nem ment,
nem  tudott.  Óvatosan  megkérdezte,  miért mondta el mindezt, de nem kapott
feleletet,  s  erre  elbizonytalanodott.  Pedig a nő megadta neki a választ,
csak sokkal később, amikor már semmi sem számított.

   A  férfi  felállt,  az  ajtóból  még  hátrafordult,  lelkében vad viharok
dúltak, eleinte nem is tudta, hogy mit csinál. Tudta, hogy a doktornő igazat
beszélt. De végül is mindegy volt, mit tettek vele, semmire sem emlékezett.

   - Köszönöm, hogy elmondta mindezt... viszlát! - lassú léptekkel távoldott
a  doktornőtől  és  a  mosómedvéktől,  kinyitotta  az  üvegajtót,  lement  a
földszintre  s  kisétált  a  szabadba, senki se tartóztatta fel, a portás is
csak  biccentett és visszaült a kopott székébe, hogy továbbnézzen valamilyen
közvetítést.  A telefon miatt állt fel, Anderson doktornő hívta, hogy hagyja
szabadon  elmenni  a beteget. A pszichológusnő már tudta mi fog történni, de
nem  szólt  senkinek  sem  a  portáson  kívül.  Kihúzott  egy  sporttáskát a
szekrénye  alól, s elindult vele a szobájába, hogy összecsomagoljon. Félúton
azonban  meggondolta  magát,  visszavitte  a  táskát és a férfi után indult.
Tudta,   hogy   hova   fog   menni,   mit   fog  csinálni.  Úgy  érezte  még
megakadályozhatja azt, ami történni fog.

   Az  utcák kihaltak, a kövezet nyálkás volt, a lámpák épphogy pislákoltak.
Csendben,  magábazuhanva  baktatott  egy  férfi  a  roskatag  házak  között.
Gondolataival  volt elfoglalva, de azért legbelül tudta, hová igyekszik. Nem
sietett, úgy vélte van bőségesen ideje.

   Szemerkélni kezdett az eső, de őt ez nem zavarta. A mai nap megrázó volt,
szörnyűséges,  s ha csak a fele igaz annak, amit a pszichológusnő elmondott,
akkor  is  borzasztó volt, amit vele tettek, a kísérlet, az emlékei, önmaga.
Egy  embert  öltek  meg,  s  a hullának újra lelket adtak, mint Frankenstein
doktor  a torzszülöttének. Ha nem tudja meg, most sokkal nyugodtabb lehetne,
vidáman   ringathatná   abban   a  hitben  magát,  hogy  valamilyen  baleset
következtében felejtett el mindent, ezért nem emlékszik semmire sem. De nem!
Nem!  Nem!  Őt  megölték,  úgy  ölték  meg,  hogy  ezt  galád  módon neki is
megmondták  -  utólag.  Nem  haragudott  a  nőre, tudta, hogy nem ő tehet az
egészről, csupán csak eszköz volt egy ördögi kézben.

    Nem  hagyták  nyugodni  a  pszichológus  szavai  sem:  "életfogytiglanit
kapott...  valamiért"  -  ezek  a  szavak örökké ott csengtek a fülében, nem
hagyták  nyugton.  Mit  tehetett,  amiért  ilyen  szörnyű  büntetést kellett
kapnia?  Talán  megölt  valakit vagy esetleg több embert is? Brutálisan vagy
csak  hirtelen  haragból?  Ezek  a  kérdések  szinte marták belülről, teljes
levertségbe  és  halálfélelembe  taszították. Saját magától iszonyodott meg,
legalábbis  régi énjétől, aki végül is önmaga volt. Vagy mégsem? Lehet, hogy
csupán  a  test  azonos?  Nem  -  válaszolta magának, mert eszébe jutott mit
mondott  a  doktornő:  felszínre  fognak jönni régebbi emlékei, tehát valami
mégiscsak maradt belőle.

   Lefordult  az egyik keresztutcába, elérte a nyomornegyed szélét, nadrágja
csupa  víz lett, miközben átgázolt az egyik mély sáros tócsán. A házak egyre
kisebbek, egyre csúfabbak és öregebbek lettek. Kiütközött rajtuk a nyomor, a
szenvedés  és  a  szerencsétlen, bent senyvedő emberek fájdalma. Lehet, hogy
ezeknek  az  embereknek  jót tenne az emlékezettörlés? Elfelejtenék mindazt,
amit az élet kegyetlen szablyája a húsukba és a lelkükbe vésett.

   Az  egyik  ház  előtt  egy  kislány álldogált, kezében egy pórázon borzas
kutya  lengett, már fél lábbal a másvilágban, olyan sovány volt az állat s a
kislány  is.  Pedig  a tündöklő múltú Egyesült Államokban nem lehetett látni
ilyet  ez  idáig.  Az  európai háborúk átterjedtek ide is, nem kerülték el a
világ  ezen  táját sem. Az éhség is lassan mindennapossá lesz, de hozzá kell
szokni,  másképp  nem  lehet átvészelni ezt a zavaros évtizedet. A férfi úgy
haladt  el  a kislány mellett, hogy minderről tudomása se volt, de a kislány
tekintetéből megértett valamit.

   Elfordult  a  könyörgő  arctól, s ment tovább. Sietősebbé tette lépéseit,
hogy  minél  hamarabb elhagyhassa a nyomornegyed bedőlt utcáit. Mikor már az
emelkedőn  baktatott  felfelé,  volt  egy  pillanat,  amikor örülni kezdett.
Szerette  a természetet, az állatokat. Ekkor villantak be képek a múltjából:
kicsi volt és egy kertben játszott, amikor jött a vihar. Emlékezett az ijedt
állatok  arcára,  a  szénakazalra  és  arra a furcsa illatra. Ezt az illatot
érezte most is és boldog volt, igaz mindössze pár pillanatra.

   Aztán visszatértek a gondjai, ellepték és ismét búskomor lett. Már nem is
vágyott  annyira  a  hegycsúcsra,  arra  a kiálló sziklára, ahova leülhet, s
ahonnan  körbenézhet, látva az egész környéket. Az ösvény kacskaringós volt,
behajlottak  az  ágas-bogas  bokrok,  cserjék, pár helyen megkarmolták, de a
fájdalom  most  csak  erőt  adott.  Ha  már  idáig eljutott, nem volt szabad
megállnia, fel kellett másznia, elérni a magasságot, a csúcsot.

   Ment  előre,  vadul, pihenni se állt meg, pedig érezte milyen hevesen ver
mellében  a  szíve,  szaporán  és  sípolva  veszi  a levegőt, minden nagyobb
lépésnél  nyög a hátában nyilalló fájdalomtól. Egyszerre nyíltak szét a feje
fölött  a  fák  koronái, s akkor látta meg a csúcsot. Büszkén állt ott talán
már több évezrede, változatlanul.

   Próbálta megfejtenie egy szó jelentését. Azelőtt - ezt mondta a nő, s nem
értette  mit  jelent  ez, de tudta, hogy ha idejön megfejti a titkot, rájön,
miért harapta el a mondatot a pszichológusnő, miért nem folytatta. Átkarolta
a  sziklát  és  leroskadt,  hangosan  szedte  a  levegőt, kavarogtak benne a
gondolatok, el akarta hallgattatni őket, de nem sikerült. Jó öt perc kellett
ahhoz,  hogy  megnyugodjon.  Leült  a ferde sziklára és felnézett az égre, a
halványan  pislákoló  csillagokra,  s  a  fehér fényét árasztó teliholdra. A
levegő nem volt hideg, az eső már régen elállt, a felhőket elfújta a szél. A
távolban  még vörösen derengett az égbolt alja, nemrég nyugodott le a nap, a
másik  irányban  azonban  teljes  volt  a  sötétség,  s  csak az apró pontok
jelezték:  éjszaka  van,  nem  az ő tudatára borult teljes sötétség. A tájat
figyelte,  a messzeségben fénylő falvakat, városokat, a magas fehér sipkával
borított  ormokat,  a  csillogó  víztükröket.  Aztán  tekintetét  a lába elé
ejtette, a csupasz sziklára. Így ült percekig, maga elé bámulva.

   Keresni kezdett a földben, de nem talált semmit, sáros kezét a nadrágjába
törölte,  s  megfordult.  Ekkor  látta  meg  az apró fényes valamit a szikla
tövében.  Lemászott  érte  s  fölemelte.  Egy igazolvány volt, elég ázott és
sáros. Óvatosan nyitotta ki, s belepillantott. Megpróbálta úgy tartani, hogy
ráessen  a  hold fehér fénye, s lássa is mi van az első oldalon. Egy fénykép
és  egy  név,  ami nem mondott neki semmit sem, de a fénykép annál inkább. Ő
volt  a  képen,  bár  sokkal  fiatalabb korában, mégis őt ábrázolta. Ijedten
dobta  el,  mintha  egy  bombát  talált  volna, amely nem robbant fel a maga
idejében.  Kezdte  megérteni mit jelent az a szó, s azt is, miért nem akarta
elmondani  neki  a  nő.  Ő  már járt itt, talán nem is olyan régen, hetekkel
ezelőtt.  Az  előző  kísérlet  nem sikerült, s megismételték. Újra töröltek,
újra  öltek.  De  volt  annyi  esze  akkor, hogy valami nyomot hagyjon hátra
utódjának,  még  mielőtt  végrehajtják  rajta a törlést. Tudta, hogy ez lesz
most  is  a vége, tudta, hogy a mohó professzor nem fogja feladni, hiszen be
kell  bizonyítania  a  kormánynak,  hogy  a  módszer  használható.  S mi ő a
professzor  szemében? Csupán egy kísérleti majom, ami ha véletlen elpusztul,
akkor  csak  ennyit  mond:  "szegény kis állat... hozzanak egy másikat!" Már
tudta, értette, s nem is félt.

   Zajt  hallott  maga  mögül,  megfordult  s meglepődött, amikor a doktornő
sziluettje bontakozott ki a bozótból. A nő szótlanul leült mellé a kőre.

   - Honnan tudta, hogy idejöttem? - kérdezte sziszegve a férfi a nőtől.

   A nő válaszolni akart, de a férfi megelőzte:

   - Onnan, hogy ezelőtt pár héttel is felmásztam ide?

   - Ezek szerint tudja...

   - Nem vagyok hülye! - üvöltötte a nőnek. Jó érzés volt kiabálni, még ha a
nő nem is tehet az ő szerencsétlen sorsáról.

   - Én nem is...

   - Látja  ezt?  -  a  nő  kezébe nyomta az igazolványt - Itt találtam.  Én
hagytam  hátra  saját  magamnak. Úristen! Még a nevemet se tudtam eddig, nem
tudta,  hogy  így  hívnak.  Még  ezt se akarták elárulni. Mitől féltek, hogy
kudarcot vall a kísérletük?

   - Én nem féltem ettől - jutott végre szóhoz a nő. - Tudtam, hogy ez  lesz
a  vége.  Mit  gondol, miért mondtam el mindent magának? Miért engedtem meg,
hogy  elhagyja  az  intézetet? Mert a múltkor is ez történt, ugyanezt tette.
Ember! Magának csak az emlékeit törölték ki, a jellemét nem tudták.

   - De maga is ott volt, miért hagyta, hogy másodszor is...? - tette fel  a
benne lappangó kérdést a férfi a nőnek.

   - Hagytam? Ha nem beszélek a professzorral, akkor visszaviszik a börtönbe
és kivégzik.

   - Kivégeznek? De miért, mit tettem. Árulja el!

   - Maga  háborús  bűnös, potenciális veszély a kormányunk számára.  Ezért.
Hazudtam, amikor azt mondtam, hogy csak életfogytiglanit kapott, s akkor is,
amikor  azt  mondtam,  hogy önként vállalkozott erre a kísérletre. A kormány
emberei magát jelölték ki erre a feladatra.

   - Azt hiszem most már mindent tudok, ennél többet nem is akarok. Csak még
egyet.  - a férfi nyelt egyet, aztán folytatta: - Mit fognak tenni ezek után
velem? Kivégeznek?

   A nő elfordította a tekintetét, egy darabig a távolt kémlelte céltalanul,
aztán a férfi arcába nézett.

   - Igen.

   A férfi csendesen bólintott és felállt.

   - Ha  akar, maga ölhet meg, s azt mondhatja majd, hogy öngyilkos  lettem.
Csak egy taszítás, s lezuhanok a mélybe.

   - A  fenébe!  Hát nem érti? Én nem akarom magát megölni. Meneküljön,  még
amíg lehet, mert már biztosan úton vannak errefele.

   A  férfi a nő szemébe nézett, csak most értette meg, kicsoda is valójában
a  pszichológusnő,  rájött,  hogy  ő  volt  az  egyetlen  ember,  aki  végig
segítette. Elbúcsúzott és titkával együtt eltűnt a bozótosban.

   A  nő  még  percekig  ült csendesen, aztán ő is elindult lefelé a lejtőn,
vissza   az  intézetbe.  Félúton  elhajította  a  rádiótelefonját,  hogy  ne
foghassák rá, szándékosan nem szólt vissza az intézetbe.

   Az  első lámpa fényénél elővette az igazolványt, mosolyogva nézte a képet
és olvasta el az annyiszor hallott nevet: John Derinack Smith.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.