'Alec Norwood':
(norwood@scifi.hu)
AZ URALKODÓ ÁLMA
(Forrás: Galaxis Császára, Cherubion, Debrecen, 1998. és
Solaria Magazin, http://solaria.scifi.hu)
"Az éj sötétje, a mélység halálos csendje, a semmi kietlensége.
Az űr. Néma azoknak, akik hallgatják, sötét azoknak, akik
nézik, bámulják, rejtőzködő azoknak, akik titkait keresik. Az
ember azonban lehúzta a leplet, megismerte és meghódította az
univerzumot, űrhajói száguldva szelték át a hatalmas
kiterjedésű teret, rendszertől rendszerig tartó ugrásokkal;
hatalmas csillagvárosok születtek a semmiből és pusztultak el
örökre, hogy az utódok még azt se tudják, voltak, léteztek a
múlt homályában.
Emberek, akik hatalmasnak hitték magukat, bizonyultak
kicsinek, erejűk nagy volt, de elhanyagolható az üres
semmijéhez képest. Legendát akartak teremteni, de csak
példázatok születtek, mert nem voltak méltóak arra a sorsra,
amire önmagukat szánták. Az uralkodók korszaka volt ez, kik
régen meghaltak, s ma csak kevesen tudnak létezésükről..."
A tér ama pontján nem volt semmi sem, kivéve az apró, emberi szem számára
láthatatlan, ritkásan elszórt anyagmorzsákat. Végtelen nyugalom árasztotta
el a teret, ember nem járt itt és amekkora az univerzum, igen nagy volt az
esélye annak, hogy sohasem is fog.
A hatalmas test egyik pillanatról a másikra tűnt elő, egy fényes villanás
kíséretében. A fémszerkezet még remegett enyhén, amikor kilépett a hadihajó
a hipertérből, aztán lassan megnyugodott. Ember még nem alkotott ekkora
gyilkos gépezetet, mint ez a hajó, amely képes volt pár energiatöltettel
letarolni egy bolygó felszínét. Rettegés kísérte, amerre ment, bár még sose
vetették be senki ellen sem a galaxisban, mégis a híre vészterhes volt. Az
Emperor méltán viselte nemes nevét, arról az emberről elnevezve, aki
markában tartotta a galaxist, adókat zsarolt a bolygók szabad népétől, és
császárra nevezte ki magát, mert senki se választotta volna meg önként.
A hajó hosszúkás volt, építése egy kisebb bolygó összes fémkészletét
felemésztette, emberek ezrei dolgoztak a kivitelezésben és százak a
terveken. A fegyverzet és az irányító berendezések a legprecízebb mérnökök
kezeit dicsérték, a páncélzat tökéletes volt, úgy tervezték, hogy ember
által építhető hadihajó ne tudja átütni. Az Emperor büszkén vonult végig a
galaxison, a lakott rendszereken, megmutatva a hatalmat, ami az uralkodó
kezében volt.
A parancsnok idegesen lépkedett ide-oda, kezeit néha meglóbálta. A
navigátorok, technikusok, mérnökök vigyázzban álltak mögötte. A nagykövet
unottan álldogált az egyik sötét zugban. A parancsnok megengedhette magának
a fegyelmezetlenséget, bár tudta, hogy nem jó, ha beosztottjai ezt látják,
de mostani helyzet annyira különleges volt, hogy már ilyesmi se számított.
Az irányítóterem nagy volt, sorokban terminálok álltak, megfigyelőernyők,
műszerfalak. Mégis mindig két dolog fogta meg az embereket, akik
ismeretlenül léptek be ide: a középen lebegő hatalmas sötét űrtérkép, és a
termet az ajtóval szemben beborító megfigyelőablak, amelyen keresztül a
vénséges csillagok milliárdjai pislákoltak be. Ezért csupán halvány derengés
vonta be az irányítótermet, különben nem lehetett volna látni a távoli
napokat, galaxisokat, szupernóvákat. A pultok felett kékes világítás égett,
néhány helyen emberek ültek és némán figyelték a monitorokat. A többiek mind
sorokban vártak.
A széles ajtó minden hang nélkül lassan szétnyílt, öt alak vált láthatóvá
az éles fényben. Két magas, egyenruhás férfi lépett be előre, egy lassan
lépkedő ember követte, majd megint két egyenruhás. Az ajtó aztán ismét
bezárult és megint csupán a halvány derengés uralkodott a teremben.
Az egyenruhás, feszes tartású négy férfi hátul maradt, csak az általuk
eddig körülvett ember közeledett csendesen. Fehér köpenyt, aranyozott,
csatos övet és szürke kesztyűt viselt, ujjain egy zöld és egy vörös gyűrű
világított, ősz, csapzott haját vékony ezüst korona övezte. Arca ráncos volt
és öreg, megviselt, de szembogaraiban vad, fiatalos tűz égett. A parancsnok
térdet hajtott és kezet csókolt.
- Ó, uram. Isten hozta a hajón - mormolta halkan.
- Állj fel, fiam - az uralkodó hangja mély volt, kissé rekedtes.
Az emberek feszengve lesték, hogy mi fog történni. Tisztelték és félték a
császárt, ismerték hatalmát, de hallottak irgalmatlanságáról is.
- Nagy megtiszteltetés az embereimnek és nekem, hogy velünk tart erre az
útra - mondta a parancsnok halkan.
- Úgy vélem, fiam, hogy nagy esemény, amit átélünk. A galaxisunk védelme
végre teljes, álmaim valóra váltak. Sikerült megépíteni az első ilyen
hadihajót, meg kell néznünk mit tud és utána döntenünk, érdemes továbbiakat
építeni. A periféria lázadói végre megértik, hogy nincsen más, csak a
galaxis, vagy csatlakoznak vagy meghalnak.
- Igen, uram - helyeselt a parancsnok.
- A halál, fiam, ez az egyetlen dolog, amellyel az embereket
engedelmességre lehet kényszeríteni, előbb vagy utóbb így meghátrálnak. El
kell ismerniük az isteni igazságot, melyet én viszek el nekik - sípolva
vette a levegőt az uralkodó, a parancsnokot zavarta ugyan, de megpróbálta
még a gondoltát is elűzni ennek, hiszen az uralkodó belelát mindenkinek a
fejébe, egyből megérezné ezt a zavaros gondolatot.
- Most pedig, fiam, vezess körbe kérlek - utasította a parancsnokot a
császár. A hadrendbe állt navigátorok szétváltak, hogy utat engedjenek az
uralkodónak. A tompa derengésben látta a két középen lépkedő ember a katonák
arcát, a többségén földöntúli mosoly ült. A császárt elégedettség töltötte
el, míg a parancsnokban megmozdult valami furcsa gondolat, de nem
engedhette, hogy a felszínre törjön, félt az uralkodó haragjától.
Egy órát töltöttek el együtt, a parancsnok magyarázott, az uralkodó
kérdezett. Húsz percig álltak a széles panoráma előtt, aztán császár némán
bámulta a csillagokat és nem szólt sokáig semmit se. A parancsnok pedig
egész idő alatt őt figyelte csendben. Valahol csodálta az öregembert, de
ugyanakkor meg is vetette a kegyetlenség miatt. Ez alatt a rövid egy óra
alatt többször eszébe jutott, hogy míg ő csak negyvenöt éves, addig ez az
öregember már túl van a százhatvanon is. Nem tudta mennyi idős pontosan a
császár - kevesen emlékeztek arra az időre, amikor még nem volt a galaxisnak
uralkodója, aki összefogja a világokat, egyesítse és leigázza azokat, akik
nem akarnak csatlakozni. Végiggondolva, az uralkodó egyetlen eszköze a
pusztítás volt, amellyel szépen lassan a maga akarata alá gyűrte a
rendszereket, a bolygókat, az embereket, ezen szépíteni sokat nem lehet,
legfeljebb ügyesen forgatott szavak mögé bújtatni. De a parancsnok nem tudta
kivonni magát az uralkodó alól, neki is nagy része volt az öldöklésben,
hiszen ő a galaxis negyedik embere, ő volt a flotta, és most ennek a
monstrumnak az ura, amely milliárdok halálát okozhatja órák alatt. Óriási
teher volt a pusztítás, s nehezen birkózott meg vele eleinte, amikor még
gyalogosként harcolt, pedig akkor egy-egy bevetés során mindössze pár embert
ölt meg, most meg percek alatt százakat, ezreket. De valahogy hozzászokott
ehhez, mint annyi máshoz az életben.
Ott álltak és nézték a csillagokat. Aztán egyszer csak megfordult az
uralkodó és a parancsnok vállára tette a kezét.
- Látod, fiam, ezt a sok apró fényes csillagot, a távoli galaxisokat. Ez
az univerzum a mienk. Csupán ezé a maroknyi emberé és az én feladatom, hogy
egyesítsem ezt a népséget, megmutassam nekik, hogy mekkora a tér. S ezt nem
akadályozhatja meg senki és semmi sem, még maga az istenek sem. Itt most én
leszek az isten...
A parancsnok némán állt, úgy érezte, hogy az uralkodó ismeri minden
rejtett gondolatát, hiszen az előző szavak saját gondolataira voltak
válaszok. De már nem félt az uralkodótól annyira, rájött, hogy bármit gondol
felőle, az nem számít. Ennek a hatalmas embernek csupán a tettek
számítottak, csupán ezt az egyetlen dolgot tudta értékelni, és a többit
apróságnak tartotta. Valahol megértette a császárt és ez volt a lényeges.
- Uram - kezdte óvatosan -, miért mondtad az előbb, hogy te leszel... az
isten? - nehezére esett kimondania ezt a szót.
- Fiam, az emberek mindig is vágytak egy olyan valakire mint én.
Vágyakoznak egy olyan elérhetetlen lény után, aki kételyek közt tartja őket,
de sejtelmesen mégis megadja a választ. Olyan lény kell nekik, aki
hatalommal bír, ki maga is ember volt valaha és aki irányítja őket. Semmi
más nem kell hozzá, s én leszek ez a lény. Tudom, kegyetlen vagyok, de hát
minden isten az volt, még ha nem is ezt állította magáról. Érted?
- Igen, uram - válaszolt.
Tovább mentek, de a beszélgetés már másról folyt. Az uralkodó megcsodálta
a terminálokat, a műszereket és a középen méltósággal forgó hologramot,
aztán kedvesen mosolyogva, őrei kíséretében kilépett a teremből. Még órák
kellettek, mire teljesen visszaállt a rend a régi kerékvágásba. Az emberek a
császár hatása alatt voltak.
Másnap az egyik technikust rajtakapták, amint a hiperhajtómű áramköreit
piszkálgatja; megkérdezték tőle az őrök, hogy mit akar, de nem válaszolt,
makacs módon hallgatott és kijelentett, csak a parancsnokkal hajlandó
beszélni, vagy magával az uralkodóval, senki mással.
Amikor jelentették a parancsnoknak, először meglepődött a dolgon, sehogy
se fért a fejébe, hogy miért akarna vele egy technikus találkozni. A
bajkeverőt egy kicsiny cellában őrizték, amíg ki nem derül, hogy pontosan
mit keresett a lezárt részben, az aknarendszerben, a vezérlő elektronikánál.
Igaz, szerszám, egy rövid csavarhúzót leszámítva nem volt nála, de az
azonosítója alapján nem lett volna szabad lemásznia a vezérlőelektronikához.
A parancsnok értetlenül állt a történtek előtt és talán épp ezért döntött
úgy, hogy személyesen vizsgálja ki az ügyet.
Még volt a vacsoráig két óra, s nem volt semmilyen fontos dolga sem,
elindult lefelé a legalsó szintre, ahol a katonák szállásai és a
börtönszekció volt. A lifttel pillanatok alatt suhant a mélybe, kilépett a
hiányosan megvilágított folyósóra. Alig tett meg pár lépést a tükörsima
fémlapokkal határolt folyosón, olyan érzése támadt mintha már valahol máshol
látta volna ezeket a falakat. Mintha valamit felhasználtak volna a hajó
tervezői, amit valahol egyszer láttak. Nem jutott eszébe, pedig emlékezett
rá világosan, hogy ugyanilyen félhomályban sétált csendesen egy folyosón,
valahol a galaxis egy más pontján. Talán az öreg Terrán? Nem, ott biztosan
nem, mert a Terrán nincsenek ilyen helyek. Megpróbálta kiverni a fejéből,
most nem ért rá ilyesmivel foglalkozni, egyébként is figyelnie kell a
kereszteződéseknél a falra festett jelzéseket, hogy odataláljon a börtönhöz.
Öt perc se telt el, amikor egy alacsony berácsozott ajtóhoz ért. A vasak
mögött egy széles szobában, kopott asztal mögött egy egyenruhás katona ült,
de ruhájának színe elárulta, hogy ő a védelmiekhez tartozik. A parancsnok
megigazította a kabátja szegélyét és előrébb lépett, hogy a monitort bámuló
férfi észrevegye.
A rács nagyon lassan nyílt szét, a parancsnok megvárta, amíg szabad lesz
az útja és belépett. Az asztal mögött ülő fiatal férfi felpattant és
tisztelgett, ő pedig - korántsem olyan hevesen mint a kiskatona -
viszonozta.
- Vezessen a fogolyhoz! - utasította, mintha nem tudná az őr, hogy kihez
jött. Kíváncsiságból megkérdezte, van-e még a technikuson kívül a cellákban,
de nem volt. Egyetlen foglyuk volt és az is félig civil személy. Jellemző! -
gondolta.
A cella tényleg nagyon kicsi volt, alig fértek el benne ketten. Már előre
odakészítettek a parancsnoknak egy széket. Leült és fürkészve bámulta a
technikus arcát. Kortalannak látszott, nem tudta megállapítani, hogy fiatal-
e vagy idősebb. A másik arcát beborító dús szakáll okozta talán vagy a
huncut mosoly? Nem tudta megállapítani. Mindenesetre azt észrevette, hogy a
priccsen fekvő férfi rajta mosolyog.
- Mi olyan vicces? - kérdezte agresszívan.
- Ó, uram. Látja, eljött hozzám. Pedig meg volt az esélye, hogy
kivizsgáltatja alaposan az ügyemet, kiszab egy kisebb büntetést, esetleg
kitesz a következő lakott bolygón. De akkor nem tudta volna meg azt, amit
mondani akarok.
- Hogy hívják? - kérdezett ellenvetést nem tűrő hangon.
- Morgannak, uram.
- Rendben. Mit keresett a hiperhajtómű vezérlőben Morgan?
- Hadd kérdezzek most én először, megígérem, utána válaszolok minden
kérdésére - ült fel a szakállas és mélyen a parancsnok szemébe nézett, de az
elkapta a tekintetét. Gondolkodott a válaszon, aztán visszafordult.
- Rendben. Kérdezzen, de tőlem ne várja, hogy mindenre választ adjak.
- Nos. Tudja, uram, hogy mi a végső úti célja ennek a szörnyeteg hajónak?
- Igen, pontosan tudom - hangzott a válasz.
- Ön azt hiszem téved, uram. Nem tudja, mert amiről azt hiszi, az
hazugság. A császáron és még néhány emberen kívül senki sem tudja az
igazságot. A végső cél a Terra.
A parancsnok meghökkent, közelebb hajolt, nem akarta, hogy bárki is
meghallja odakint, mit beszélnek.
- De hiszen a Terra a galaxis túlsó felében van, mit keresnénk mi ott? -
kérdezett értetlenül vissza.
- Ó, uram. Az uralkodó legfőbb vágya, hogy elpusztítsa a Terra-lakókat,
leigázza azt a csodálatos bolygót, amelyből talán csak egy van az egész
univerzumban.
- Ugyan már! Miért tenné? Kétségtelen, hogy vannak problémáink a Terra-
rendszerrel, de apró diplomáciai súrlódásokért nem fogjuk felégetni az
összes bolygójukat. Ez képtelenség!
- Nem uram, itt téved ön. Nem ismeri saját uralkodóját. Neki csupán egy
dolog a fontos: minél nagyobb hatalma legyen, uralkodni akar minden atomon a
galaxisban, de ez nem fog sikerülni. A Terrát pedig azért akarja letarolni,
megsemmisíteni, mert a Terra ereje jóval nagyobb mint az övé, hisz mindenki
tudja, hogy ez a bolygó volt fajunk bölcsője, pszichológia erejét akarja
kitörölni az emberekből, mert erősebb mint ő.
- Badarság! Elég legyen ebből! Mit keresett az elektronikánál? - váltott
témát a parancsnok - Most maga következik! Válaszoljon!
A szakállás a zsebébe nyúlt és egy kicsiny, keskeny kártyát húzott elő és
a parancsnok kezébe adta.
- Tudja mi ez, uram?
- Egy elektronikus áramkör, de nem tudom mire való, nem vagyok szakértő.
- A hiperhajtómű vezérlésénél egy ugyanilyenen irányítja a kioldást,
blokkolást. Ha sikerült volna kicserélnem az eredetit ezzel, a hajtóművek
pár órán belül beindultak volna látszólag maguktól, a hajó rövid ugrást
végez a hipertérben és pontosan egy csillag belsejében köt ki. De sajnos
megzavartak...
- Úristen! Maga őrült! Miért akarta elpusztítani a hajót?
- Hát még mindig nem érti?! Ez egy elmebeteg öregember, semmi más...
- Ne merészeljen így beszélni... - fakadt ki a parancsnok.
- ...meg kell akadályozni, hogy eljusson a Terráig! - fejezte be a
technikus.
- Maga tényleg nem normális!
- Nekem semmi bajom sincs, uram, de az uralkodója túl magasra akar
repülni, túl sokat akar elérni, túl nagy hatalmat tudhat a magáénak, túl
akar szárnyalni mindent - de nem fog sikerülni. Tudja hány millió, hány
milliárd embert öletett meg minden ok nélkül? Tudja hányaknak kellett
menekülniük a pusztító ereje elől? És most itt van az Emperor, a félelem
száguldó szimbóluma, halkan oson az űr rejtett járatain keresztül, elhozva
mindenki számára a halált, a rettegést és az iszonyatot. Parancsnok, maga a
Terrán született, védje meg nekünk, embereknek ettől az őrülttől, akár az
élete...
- Elég legyen, fogja be a mocskos száját, maga áruló - kiabált a
fogollyal. - Honnan vette ezt a sok hülyeséget, honnan a fenéből tudhatná
maga, ha állítólag még nekem se árulta el az uralkodó? Ezt magyarázza meg
nekem!
- Biztosan hallott már Tadaussi-köztársaságról. Ez egy több rendszerből
álló szövetség, tagjaik nem hajlandók alávetni magukat az uralkodó
akaratának.
- Igen, de mi köze az egészhez a tadaussiaknak?
- Én nekik dolgozom - mondta csendesen a szakállas, mintha egy kicsit
szégyellné.
- Ó, tudhattam volna! Maga átkozott áruló! Egy kém a hajón! - kiabált,
nem érdekelte az sem, ha kint hallják.
- Én áruló? Uram, ön az áruló, ha hagyja elpusztítani a hazáját, a
bolygót, melyről fajunk származik.
- Hallgass, vagy szétlövöm a fejed! - kihúzta a fegyverét az oldalán lógó
tokból és a fogolyra szegezte. A férfi leborult előtte, felnézett és
mosolygott.
- Ha lelő, az azt jelenti, hogy megértette, amit mondtam. Látja, én is
vagyok olyan fanatikus, mint az a rohadék odafent! Látja, uram! Na, ki az
áruló?
Csak egy alig érezhető remegés futott végig a fegyveren, semmi többet nem
érzett. Aztán a fogoly fennakadt szemeire nézett. Elrakta a pisztolyt és
kilépett a cellából. Látta, hogy kint az őr döbbenten néz rá, egy darabig
némán követte a parancsnokot a tekintetével. Már a lift előtt járt, amikor
rájött, hogy még mindig a lapocskát szorongatja a markában, a zsebébe
süllyesztette, megigazította az egyenruháját és belépett a fülkébe.
A hídon csend volt, mindössze öten tartózkodtak a teremben. Három ember a
pultok előtt ült és bámulta a terminálokat, folyt a hajó szokásos éjszakai
ellenőrzése, de ehhez nem kellett személyzet, hiszen mindent a gépek
végeztek. Csupán az a néhány ember ült itt, akik a számítógépek eredményeit
figyelték.
A vezérlőterem közepén a hologram előtt a parancsnok és egy tiszt állt,
halkan beszélgettek a hajóról, a legénységről. A parancsnok azonban nem
nagyon figyelt oda, nyugtalan volt a technikus miatt. Már két nap telt el az
eset óta, de nem kapott semmilyen visszajelzést. Pedig várta, hogy
felelőségre vonják vagy legalábbis megkérdezik, hogy miért lőtte le. Tudta,
hogy nem terheli valós felelősség, parancsnoki minőségében bármit megtehet,
csak az uralkodónak kell számot adnia tettével. Nem, ezért nem fogják
felelőségre vonni.
Az idő lassan telt, a tiszt közben visszaült a helyére, hogy folytassa a
munkáját, a parancsnok egyedül maradt a gondolataival. Megtapogatta a
zsebében lapuló kártyát, nem tudta még mindig elhinni, hogy a hajón egy
tadaussi kém lapult meg, aki játszi könnyedséggel a halálba küldhette volna
ezt a monstrumot. Azzal is tisztában volt, hogy rajta kívül senki se tud a
meghiúsult merényletről, talán nem is kéne említeni? Az uralkodónak el fogja
mondani, bár sejtette, hogy iszonyatos megtorlás lesz a következménye, a
Tadaussi-köztársaságnak befellegzett, ha az Emperor belép a Tadauss Alpha
rendszerbe. Kő kövön nem marad, a hadihajó erejével még maguk a tervezők
sincsenek teljesen tisztában, nemhogy az uralkodó vagy a kezelő személyzet.
Persze, ha hallgat, és megőrzi a titkot magának, akkor még marad a
tadaussiaknak idejük, ha nem is sok, mert egyszer biztosan sor kerül a
köztársaságiak kifüstölésére is.
Aztán rájött, hogy nehéz lenne az uralkodó elől elrejtenie a gondolatait,
hiszen úgy olvas az emberek fejében, mint más egy nyitott könyvben.
Elhatározta, elmond az uralkodónak mindent, ami két nappal ezelőtt történt.
Nagyjából egy óra telt el, amikor hirtelen fényesség árasztott el a
termet. Az uralkodó lépett be négy testőrével, a gárdisták hátul maradtak és
az öregember megállt pár lépéssel előrébb. A parancsnok elé ment, letérdelt
és köszöntötte urát. Most szürke tógát viselt, arcát a csuklya mögé
rejtette. Megfogta a parancsnok karját és óvatosan felhúzta, jelezve, hogy
keljen fel. Az ablakhoz lépkedtek, s amíg oda nem értek az uralkodó nem
szólt egy szót sem. Kinéztek a csillagokra, ugyanúgy mint két nappal
ezelőtt.
- Majdnem százhatvan éve élek a galaxisban, de ehhez fogható szépséget
sehol másutt nem láttam. A csillagok örökéletűek hozzánk képest, annyira
parányiak, kicsik vagyunk. De eljött az idő, hogy végre mi uralkodjunk a
milliárd nap fölött, az ember erre teremtett az istenek által. A távolság
nem távolság többé, az ugrással legyőztük legfőbb ellenségünket, az időt!
Régen, amikor még nem ismerték az emberek a hiperugrást, évezredekig tartott
volna, amíg az egyik csillagtól elérnek a másikig.
A parancsnok nem tudta követni az uralkodót, sokkal súlyosabb problémák
foglalkoztatták, nem tudott figyelni a szavakra, a saját szavait próbálta
megfogalmazni, nem tudta, hogyan mondja el a császárnak, mire készült az
alattomos gazember.
Az uralkodó hátat fordított a csillagoknak és a parancsnokra nézett.
- Tulajdonképpen azért jöttem, mert sajnos módosítanunk kell az előre
tervezett útirányunkat. Mekkora ugrásra elegendő üzemanyagunk van?
A parancsnok ereiben megfagyott a vér. Nyelt egyet, megpróbálta nem
kimutatni ijedségét.
- Akár a galaxis túlsó felébe és mehetünk, bőségesen van - válaszolt és
meglepődött, mennyire természetes volt a mondata. Az uralkodó nem sejtett
semmit sem, látszólag. Talán mégiscsak legenda az, hogy olvas az emberek
fejében kavargó gondaltok között?
- Remek - az öregember arcán kísérteties mosoly jelent meg.
- Mi lesz... mi az új úti célunk? - kérdezte hebegve, továbbra is
próbálta megtartani a közömbösség álarcát, de már egyre nehezebben ment.
- A Terra! - a szavak mennydörögtek, pedig ugyanolyan hangerővel mondta
az uralkodó, ahogyan eddig beszélt, a parancsnok mégis úgy érezte. Hát
mégis? Mégis igaza volt annak a szerencsétlennek? Úristen! - gondolta. Nem
tudta mit mondjon, mit tegyen. Ujjai megmarkolták a zsebében fekvő
lapocskát, de elhatározta, nem szól az uralkodónak. Félt attól, hogy az
öregember rájön. Nem tudta mennyire ismeri zavaros gondolatait, de félt az
uralkodó ismeretlen hatalmától, amelyről mende-mondák keringtek, de még
bizonyíthatóan senki sem adott számot róla.
- Uram - kérdezte félénken - miért megyünk a Terrához?
- Hogy kipróbáljuk a hajómat! Azok az átkozottak meg akartak ölni!
A parancsnok zavaros tekintetéből látta az uralkodó, hogy nem érti.
- Két vagy három napja elfogtak a hajón egy szerelőt, aki babrálni akart
a hajtóművek vezérlésénél. Terrai ügynök volt. Átkozott népség! Ha sikerül
megbütykölnie az elektronikát, akkor most már ki tudja, mi maradt volna az
Emperorból. Persze számítottam ilyesmire, csak a legrosszabb az egészben,
hogy az ellenségeink tisztában vannak a hajó egyik gyenge pontjával. De
megkettőztem mindenhol a lejáratnál az őrséget.
Egy ideig csendben hallgatott a parancsnok, nem tudta, mit mondjon, de
aztán összeszedte magát. Teljesen meg volt zavarodva, nem értette a
helyzetet.
- Uram, beszéltem a technikussal és ő tadaussi kém volt, nem terrai.
Az uralkodó arca megremegett, mintha nem tudná eldönteni, mit válaszoljon
erre, de aztán elmosolyodott és így szólt:
- Fiam, csak nem hiszed el egy ellenséges ügynök szavát? Nekem megbízható
forrásaim vannak - várt egy pillanatot, a parancsnok mélyen az öregember
csillogó szemébe nézett. Ilyet sose mert ez idáig tenni, ki tudja miért, de
az uralkodó előtt mindenki lesütötte a tekintetét, mintha már az aszott arc
látványa is bűn volna a császárral szemben.
- Vagy talán megkérdőjelezed a szavam? - folytatta az uralkodó.
- Nem - rázta meg a fejét erőtlenül a parancsnok. - Csak... tévedtem.
- Készüljünk fel, fiam, az ugrásra. Én addig visszavonulok pihenni.
Hosszú lesz az éjszaka... - azzal megfordult és kisietett, oldalán a négy
testőrrel az irányítóteremből. A parancsnok magára maradt ismét, fejében
vadul kavarogtak a gondolatok, vadul söpörtek végig, mint a Terra mezői
fölött a viharok. Szerette a Terrát, nem csak szülőbolygója volt, hanem az
egyetlen hely a világegyetemben, ahol otthon érezte magát. Szerette az
galaxisban máshol ritkán fellelhető hatalmas zöld erdőket, végtelen füves
síkságokat, hóval borított hegycsúcsokat, a békés városokat. A Terrán lakni
kiváltság volt, nagyon kevesek engedhették meg maguknak az ott születetteken
kívül ezt a luxust. Ó, és az állatok, a növények, az illatok, a puha föld, s
a kis ház a fennsík tetején. Ott született, ott élte gyerekkorát; ezekre az
évekre mindig mosolyogva emlékezett vissza.
És most itt áll, majd összeroppan a hihetetlen felelősség alatt. A Terra
nem csupán egy bolygó, a Terra mindig is Terra marad, amíg világ a világ, s
senkinek sincs joga ahhoz, hogy lekopaszítsa, elpusztítsa, kisöpörje a
galaxis térképéről. Még nem tudott dönteni, még nem. Kivette a lapocskát a
zsebéből, és a halvány fény felé tartotta. Nem volt rajta semmi különleges
sem, mégis mintha ólomból lett volna, tudta, hogy ezt csak ő érzi, megbékélt
a tudattal. Percekig bámulta az aprócska kártyát, amellyel
megakadályozhatja, hogy az uralkodó véghez vigye a borzalmat.
Szerencsétlen flótás - gondolta -, mindenképp meg kellett halnia, ha nem
ő, akkor az uralkodó végzett volna a technikussal. Ha pedig most megteszi,
akkor vele az uralkodó fog. Lassan kezdett rájönni, hogy a szakállas
tadaussi igazat mondott, csak eddig az igazságot a parancsnok saját maga
előtt eltakarta. Hány és hány világot támadtak meg, hány és hány embert
öltek meg az uralkodó nevében. Úristen! És miért? Hogy egy beteg ember
magáénak tudhassa a galaxist mielőtt meghal. Átkozott!
Előző nap leellenőrizte az apró elektronikus áramkört: tényleg a
hiperhajtómű egyik logikája, s ezt behelyezve a megfelelő helyre, a
hajtóművek beindulnak a kártyában tárolt program alapján. Kívülről senki sem
tud beavatkozni. Nevetséges, hogy a hajó egyik leggyengébb pontja a
legfontosabb eszközben van, a hajtóművekben. Azt nem volt ideje megfejteni,
hogy mi a végcélja a programnak, de sejtette, hogy a rajtakapott technikus
nem hazudott - egy csillag belseje, a fényes, forró halál!
Zsebébe rejtette a kártyát, majd óvatosan körbenézett. A navigátor és a
három mérnök némán leste továbbra is a képernyőket. A parancsnok tudta, hogy
ezek az emberek tisztában vannak vele: a Terrához indul az Emperor, hogy
pusztítson, öljön. A beszélgetés végét hallották, tudták, tudniuk kellett
minek kéne jönnie most, mégsem szóltak egy árva szót sem. Vagy lehet, hogy
tényleg nem hallottak semmit?
Kilépett az ajtón és elindult. Már ekkor tudta mit kell tennie.
Pár másodperc kellett, hogy hozzászokjon az erősebb fényhez. Elindult a
hajó belsejébe vezető útjára, maga sem tudta, hogy pontosan hova kell
mennie, csupán a sejtéseire hagyatkozott. Egy óráig barangolt az Emperor
egyforma járataiban, amíg megtalálta az akna lejáratát. Több őrrel is
találkozott, de szerencséje volt, ezt a lejáratot nem őrizték, a tadaussi
más úton jutott el a vezérlőig. Tudta, hogy amint bedugja az
azonosítókártyáját az ajtó melletti résbe, fent a vezérlőben tudni fogják,
hogy a parancsnok átlépte az alacsony zsilipkaput. Remélte, hogy lesz elég
ideje.
Ránézett a karján lévő órára, már négy perce elhagyta a bejáratot, ment
egyre lejjebb és lejjebb egyenesen a hajtóművekig. Az agya előtt megjelenő
sematikus ábráról tudta, hogy aprócska benyílóban lesz az ajtó, ami mögött
ott az elektronika. Öt perc múlva megtalálta, amit keresett. Majdnem
guggolva kellett átbújnia a nyíláson, de végre bent volt. Első ránézésre nem
volt semmi érdekes az apró beugróban. A falat itt nem borították csövek,
kábelek, hanem téglalap alakú, lekerekített fémlapok, négy csavarra
odaerősítve a falhoz. Ezek alatt van valahol az apró egység, amit ki kell
cserélnie. Csak nem tudta, melyik lapot kell levennie. Elkezdte az elsővel,
de nem ment, nem volt nála semmilyen szerszám. Elővette az
azonosítókártyáját, nagy nehezen az élével sikerült kicsavarni, leemelte, de
nem találta meg mögötte, amit keresett. Ijedten nézett körbe, tudta, hogy
ennyi lemezt lecsavarni nem lesz ideje, jó ha öt perce van, amíg az őrök
ideérnek. Érezte, hogy remegni kezd a keze, megpróbálta magát megnyugtatni.
Tudta, hogy sikerülni kell, sikerülnie kell, különben...
Körülnézett, ekkor látta meg az egyik oldalsó lemezen a finom hosszú
karcolást. Mintha megcsúszott volna egy csavarhúzó - jutott egyből eszébe -
ez lesz az! Odalépett és elkezdte lecsavarni a védőlemezt. Az utolsó csavart
hagyta a helyén, könnyedén el tudta fordítani és feltárul mögötte az
elektronika azon része, amit keresett. Egyből kiszúrta a vékony lapkát, amit
ki kellett cserélni. Óvatosan kifeszegette a pöcköket, de egy pillanatra
megállt fülelni. Távolról mintha dobogást hallana - már közelednek. Egy
ideig hallgatózott, aztán eszébe jutott, hogy be kell fejeznie. Kicserélte a
kártyát, az eredetit zsebébe csúsztatta és rögzítette a védőburkolatot.
Elégedett volt, hogy még maradt ideje. Gondolt arra, hogy megpróbál kibújni
az őrség markából, de hamar rájött, hogy már felülről is közelítenek. Aztán
eszébe jutott, hogy ha elfogják és megtalálják a zsebében a lapkát, akkor
egyből tudni fogják, mit cserélt ki. Azt a látszatot kell keltenie, mintha
nem tudta volna végrehajtani a tervét. Hevesen nekilátott az első lemez
melletti lecsavarásához. Kettőt sikerült leemelnie, amikor a dobogás
erősödött mögötte és meghallotta a kiáltásokat. Egy fegyver csöve
szegeződött a torkának hátulról.
- Fordulj meg nyomorult! - az őr hangja zihált a kimerítő mászástól.
Engedelmeskedett és elvigyorodott, amikor meglátta a katona arcán a zavart
döbbenetet. Nem számított rá, hogy a parancsnok, az uralkodó generálisa az
áruló, leeresztette a fegyverét, a két ember egymással szemben állt, mélyen
egymás szemébe néztek, figyelték egymás arcán a legapróbb rezdüléseket. A
fiatal katona zavart volt, összekuszálódtak benne a történtek, míg a
parancsnok tekintetéből büszkeség és elégedettség áradt. A fegyver csöve
aztán ismét a torkának szegeződött. A katona intett és ő csendesen követte
felfelé a létrán.
A trónterem nem volt olyan nagy mint az parancsnoki híd, nagyjából fele
akkora helyet foglalt el. A terem végében egy emelvényen vaskos magas
támlájú székben az uralkodó ült, ujjaival az állát támasztotta alá, mint
valami réges-rég mintázott kőszobor alakja. Arcán ideges rángás futott
végig, amikor meglátta a foglyot. Gyomra összeszorult az idegességtől,
legszívesebben kiabált volna, de nem merte megtenni az emberek előtt - majd
ha kiküldte őket, egyébként még egyelőre nem akart egyedül maradni a
parancsnokkal. Kezeit becsúsztatta lebernyege redői alá, érezte a hűvös fém
gyilkos érintését, ettől egy kicsit megnyugodott.
- Engedjétek el! - utasította az őröket, akik egyből engedelmeskedtek és
csendesen hátrább léptek. - Fiam, jöjj közelebb. Helyes. Térdelj le!
- Uram - a parancsnok megtette, amit az uralkodó parancsolt.
- Most pedig halljam, mit kerestél a hiperhajtómű elektronikájánál! - az
öregember hangjában érezni lehetett a gyengeség halvány remegését,
bármennyire próbált uralkodni az érzésein, nem tudta teljesen elnyomni.
- Uram... el akartam pusztítani ezt a hatalmas hajót - mondta őszintén a
még mindig térdelő férfi.
- Az Emperort. Miért? Magyarázatot akarok!
- Uram, a magyarázat egyszerű. Az az ember nem terrai kém volt, hanem
tadaussi, ezt te is nagyon jól tudtad. Mégis megpróbáltad rákenni a
terraiakra a merényletet, csak hogy ürügyet kovácsolj a Terra leigázásához.
- Elég legyen! - kelt ki magából az uralkodó, kiemelkedett a székből.
Intett az embereinek, hogy hagyják magukra őt. Szinte futva menekültek a
katonák, testőrök az öregember haragja elől, amely ilyenkor kíméletlenül
csapott le mindenkire, aki a közelben tartózkodott. Csak azután folytatta,
miután becsukódott az ajtó: - A Terra, a Terra! Miért érdekelne minket a
Terra? Eddig több világot meghódítottunk, miért épp a Terra ilyen fontos,
olyan mint a többi.
- Azért, uram - állt fel a parancsnok -, mert ez a bolygó volt az
emberiség bölcsője, pótolhatatlan és utánozhatatlan. Ha elpusztítod, vele az
emberiséget pusztítod el. Sajnálom, amiért csalódnod kellet bennem, de túl
nagy volt a felelősség, ekkorát nem bírtam ki.
- Felelősség! Miféle felelősségről zagyválsz! Hiszen az mind az enyém, te
csak a parancsaimat teljesíted, mint egy gép, milyen felelősséged lenne? Ha
valakinek van, akkor az csak én lehetek a galaxisban, senki más. Vagy talán
te vagy a császár? Téged választott a nép?
- A nép? - képedt el a parancsnok - Hiszen téged nem a nép választott, te
önmagadat választottad. Felesleges itt és most szépíteni a dolgokat!
- Én vagyok a galaxis ura, s ettől a címtől senki sem foszthat meg! Még
maga a nép sem! - azzal kitárta a két karját a képzeletbeli ég felé.
- Igaza volt a tadaussinak, őrült vagy! Veszélyes...
- Én? - kiabált a császár. Lelépett az emelvényről s a parancsnok elé
állt. - El akartál emészteni az Emperorral együtt, ezek után én vagyok az
őrült?!
- Mi őrültség akkor, ha egy bolygó elpusztítása nem az? Miért kellett
pont a Terrát kiszemelned, a Terrát, ami fontosabb, lényegesebb a legerősebb
vallásoknál is?
- Az emberekből ki kell űzni a múltjukat, ami egy régvolt világhoz köti
őket. Másképp nem lesznek képesek meghódítani az univerzumot. S én vagyok
az, akinek ezen változtatni kell, az áldozatok nagyok, de nem számítanak.
Nem számít semmi sem.
- Ebben tévedsz, uram. S ebbe buksz is bele, csupán idő kérdése!
- Elképzelhető - az uralkodó tett egy lépést hátra és oldalt fordult, a
falra festett képmását nézte. - De akkor is kitörölhetetlen nyomot hagyok a
fejlődés hosszú, rögös útján, amellyel előbbre jutunk. Egyben azonban biztos
vagyok, te azt már nem fogod megérni.
- Tudom, hogy megölsz, de ezt sajnos vállalnom kell. Azt hiszem ez a
legkevesebb amit a sok millió ártatlan emberi életért cserébe adhatok. De az
én halálom visszaadja az emberiségnek azt, amit te elvettél tőle, mert uram,
velem jössz!
A császár megijedt, előhúzta a redői rejtekéből a fegyvert és a
parancsnok mellének szegezte, tudta csupán egy apró mozdulat és holtan esik
össze a másik férfi.
- Bármit próbálnál tenni, a közelembe nem jutsz!
- Ó, uram, én nem foglak bántani, ne félj! De akkor is pusztulni fogsz
erről a világról.
- Hallgass, nyomorult! Miután lelőttelek az első dolgom lesz, hogy kiadom
a parancsot az ugrásra, aztán amikor a Terrához érünk, élvezettel fogom
végignézni, amint az Emperor felperzseli azt a mocskos sárgolyót.
- A Terra a világok legszebbike, semelyik másik bolygón nincsen annyi
szépség, mint ott. Ha felégted, azzal az emberiség lelkét füstölöd ki az
univerzumból, magaddal együtt. - ismételte meg a parancsnok.
- Úgy beszélsz arról az átkozott világról, fiam, mintha valaha is jártál
volna ott.
A parancsnok közelebb lépett az uralkodóhoz, aki számára csupán már csak
egy öregember volt és sziszegve mondta:
- Átkozott, hát ennyit nem tudsz rólam? Ott születtem...
Az uralkodó lesújtva állt, megszólalni se tudott egy darabig. Már értett
mindent és tudta, hogy az egész az ő hibája. Nem ismerte eléggé egyik
legfontosabb emberét. Hiszen az Emperor megépüléséig nem is találkozott vele
személyesen jóformán. Kár, hogy meg kell ölnöm - gondolta. Feljebb emelte a
fegyvert, száját idétlen vigyor torzította el, célzott és már húzta volna
meg a ravaszt, amikor valahonnan a hajó gyomrából lassú remegés indult.
Mindketten tudták mit jelent ez.
- Mi ez? - kérdezte az uralkodó - Ki adott utasítást ugrásra?
A parancsnok előhúzta az elektronikus kártyát a zsebéből.
- Ennek egy majdnem tökéletes másolata, amit kicseréltem - a parancsnok
meglobogtatta a császár előtt. Az uralkodó arcán a ráncok görcsbe gyűrődtek,
kezei ökölbe szorultak és üvölteni kezdett. A tehetetlenség elsöpörte minden
gátlását, kibújtak belőle a vad ösztönök. A falak az energianyaláb fényénél
halványan felragyogtak, megvilágították a csuklya alatt az öregember állati
vadságot tükröző arcvonásait, visszacsillantak szembogarából, aztán megint
olyan sötét lett, mint előtte volt.
Az őrök feszült csendben várakoztak a trónterem bezárt ajtaja előtt, nem
tudták mi folyik bent, bár halványan sejthették. Öt perc telt el, hogy a
császár kizavart mindenkit. Ekkor kezdődött, a lassú moraj, ami elért
hozzájuk, mint a tenger dagadó hullámai a távoli parthoz - valahonnan a
hajótest mélyéből jött. Tudták, hogy a hiperhajtóművek indultak be, ugráshoz
készülődött a hajó. Az emberek zavartan pislogtak egymásra, nem értették,
hiszen előtte mindig szólni szoktak. Most azonban az összes kommunikációs
egység néma volt, a levegő megállt, a feszültség viszont egyre növekedett.
A trónterem ajtószárnyai kivágódtak és kirohant rajta az uralkodó, nem
szólt semmit, csupán elsietett. Akik látták az arcát, rémülten húzták meg
magukat, leírhatatlan düh és idegességet lehetett kiolvasni az öreg
pergamenszerű vonásaiból. Aztán a tekintetek befelé fordultak, a terembe.
Páran elfordultak, mások meredt szemekkel nézték a parancsnok holttestét,
előtte egy aprócska sugárpisztoly hevert. Mindannyian tudták, hogy az
uralkodó végzett vele. S ekkor, mintha egyszerre döbbentek volna rá, mi
történt, el kezdtek a liftek felé rohanni.
Az vezérlőteremben teljes volt a felfordulás, a mérnökök falfehér arccal
álltak a konzolok fölött vagy idegesen a semmibe révedve tördelték a
kezüket. Ekkor rontott be az uralkodó testőrség nélkül és egyenesen a halott
parancsnok helyetteséhez ment, aki a széles ablaknak háttal állt és
idegességében a száját harapdálta, egyenruhája gyűrött, arcán a félelem
tükröződött, amikor a dühödt uralkodót meglátta. Az öregember megállt vele
szemben, a fiatal férfi pedig letérdelt, ahogyan az illem előírta, ám az
uralkodó erősen megszorította a karját és felrántotta.
- Állj fel! Mi ez az egész? - vonta kérdőre.
- Uram, nem tudjuk pontosan, de úgy néz ki a hiperhajtóművek beindultak
maguktól - válaszolt félszegen.
- Nem értem mi a gond?! - dörrent rá a tisztre - Állítsák le!
- Nem lehet, uram. Nem fogad a vezérlő egyetlen utasítást sem. De...
- Akkor küldjenek le egy embert a vezérlőelektronikához! Mire vársz,
nyomorult? - kiabált.
- Uram, már elindult, de... de... nem fog odaérni.
Az uralkodó elhallgatott. Tudnia kellett volna, hogy az az átkozott
elárulhatja, tudnia kellett volna, hogy a Terrán született. Nem tudta ugyan,
hogy merre vezet a hipertéren atvezető út, de sejtette, hogy egy olyan
helyre, ahonnan még az Emperor sem tud visszatérni. Lelkét a rettegés sötét
fuvallta szállta meg, kisöpörte a tudatát, érezte, hogy elemészti.
Elpusztították! Nem is a halál tudata fájt a legjobban, hanem az, hogy nem
sikerült véghez vinnie, amit akart. Átkozottak!
A révületből egy kiáltás hozta vissza a valóságba. Az egyik navigátor
kiáltott a mellette álldogáló tisztnek:
- Uram! Megvannak a végső koordináták! A számítások szerint egy csillag
belsejébe vezetnek! - erre a kijelentésre megfagyott a levegő a
vezérlőteremben. Az emberek felálltak és némán szemlélték az uralkodót, aki
zavartan pislogott körbe.
- Mi a fenét várnak tőlem! Tehetetlen vagyok!
Az emberek nagy része elhagyta a vezérlőt, a császár egyedül maradt az
ablak előtt a tiszttel, érezte, hogy nem uralkodó már, csupán egy megtört
öregember. Tudta, hogy gyors lesz a vég, semmit se fog észrevenni, de nem is
izgatta a halál annyira. Már megtapasztalta, megismerte, hiszen annyi embert
ölt meg. A rohadékok! Most nem lenne ilyen helyzetben, ha előbb rájön annak
az átkozott árulónak a titkára. A Terra! Ó, hisz csupán egy bolygó a sok
közül, mit számít?
Aztán lejjebb apadt a dühe, amikor rájött, hogy tulajdonképpen sose látta
a Terra hegyeit, az erdőket, a réteket, amikről a parancsnok beszélt neki.
Talán tényleg akkora kincs volna?
A vezérlő hirtelen elsötétedett és vörös fények gyúltak mindenütt. A
kijelzők villogtak, csipogás hallatszott az üres terminálokból. Rajtuk kívül
alig tartózkodtak a teremben, az uralkodó körbenézett a katonáin, s mikor
meglátta, hogy többen sírnak, a fogai között sziszegte: - Gyáva népség!
- Beindult a fluxuáció, nincsen visszaút - mondta elfojtott hangon a
tiszt. Az uralkodó tudta, hogy a hajtóműben zajló folyamatok
visszafordíthatatlanná váltak végleg.
Hát mégis sikerült a terrainak! Legyőzte az uralkodót, aki magát
nagyobbnak hitte a galaxisnál, aki uralni akart mindent. Nem érzett
keserűséget, csak dühöt, mérhetetlen indulatot az emberek iránt, akik
becsapták, rászedték és elárulták. Aljasság!
Utolsó pillanatban elmosolyodott. Azért emlékezni fognak rá, mint a
legkegyetlenebb emberre, aki valaha is élt. Talán nem hiába halt meg,
magával rántva a hatalmas hadihajó legénységét. Több ezredmagával megy
sírba, de tudta, hogy egyszer még vissza fog térni, hogy befejezze, amit
elkezdett.
A hajó mélyéből feltörő zúgás erősödött, aztán egyszer csak elhalt. A
hajtómű elvégezte, amit kellett, megtermelte az energiát a tér
megbontásához. Megfordult, hogy lássa, amint megnyílik egy csillag belseje
előttük. Tudta, hogy mire felfogja, mit lát, már rég halott lesz. A tér
elhomályosodott, s az emberi kéz által építette legnagyobb hajó eltűnt a
térből, a távoli pontként pislákoló csillagok közönyösen vették tudomásul,
hogy itt volt, s azt is, hogy elment - örökre.
" ..., de egyszer eljönnek ismét, pusztítani, uralkodni,
leigázni, hogy aztán megint az örök feledésbe merüljenek,
eltűnve röpke évezredekre az ember történetéből. Most
nyugszanak csendesen, de egyszer felébred a szunnyadó erő, és
végigsöpör a galaxisokon."