Dimenzió #22

MeGiNT eLeVeN

(irodalom, gazdaság, számitástechnika, filozófia, fizika, kommunikáció, egyveleg)

                               ''Kovács Andrásď0:

                              ''NAGYAPA CSILLAGA

   Korán  jött az őszi alkonyat. Mire nagyapa kifogta kocsija elől a lovakat
és  lecsutakolva  az  istállóba  vezette  őket,  szinte teljesen sötét lett.
Unokája,  Ferkó,  már  ott  türelmetlenkedett  az  istálló  ajtajában.  Szép
csillagos este volt. Ilyenkor mindig csillaglesre indult nagyapa és unokája.
Különös örömet jelentett számukra a csillagok nézése.

   - Mondd  csak,  nagyapa,  tényleg  igaz,  amit a múltkor mondtál:  minden
embernek van külön, saját csillaga?

   - De még mennyire - válaszolt hamiskás mosollyal nagyapa -, ám csak annak
a csillaga ragyog oly fényesen ott fenn az égen, aki itt a földön is sugárzó
életet élt, és fényt árasztott maga körül.

   - Fényt árasztani? Úgy mint a szentjánosbogarak? - csodálkozott az unoka.

   - Nem  egészen.  Az  ember  tettei  által  válhat sugárzóvá, azzal,  hogy
másokat  is  hasonló cselekedetekre ösztönöz. Tudod, Ferkó, csillagnak lenni
az  Isten  egén,  ez  a  legnagyszerűbb  dolog  ezen  a teremtett világon. A
csillagok  nappal  magukba szívják a nap fényét, melegét, hogy aztán éjszaka
kicsiny   mécsesekként  mindet  a  földre  szórják.  Tulajdonképpen  nekünk,
embereknek  is  hasonló a dolgunk: Isten fényét felragyogtatni földi életünk
során.

   Míg  nagyapa  beszélt, tekintete izzott, mint a parázs, mintha két fénylő
csillag  ült  volna szemében. Aztán hirtelen elhallgatott - most egész másra
gondolt -, megfogta unokája kezét és csendesen csak ennyit mondott:

   - Gyere, induljunk, hideg már az este.

   Már  jó  ideje  egyre  rövidebbek lettek ezek az esti séták. Valahányszor
Ferkó ezt megjegyezte, a válasz mindig így hangzott:

   - Hiába,  egyre  fáradtabbak  a lovak, már nem úgy húzzák a kocsit,  mint
régen.

   Egyszer   aztán   nagyapa  szokatlanul  korán  jött  haza.  Még  a  lovak
csutakolása  is elmaradt, pedig erre Ferkó emlékezete óta nem volt példa. Az
alkony  nagyapát  már  az ágyban találta. Arca lázban égett, szemei fényesen
ragyogtak.  Hamarosan  megérkezett az orvos is, őt követte a tisztelendő úr.
Nagyanya   gyertyát   gyújtott,   mindenki   csendben  suttogott.  Amikor  a
tisztelendő  úr is elment, Ferkó észrevétlenül besurrant a szobába és az ágy
szélére telepedett.

   - Nagyapa, mi lesz a csillagokkal?

   - Én már csak egy karnyújtásnyira vagyok tőlük. De hadd lám, tudod-e még,
hogy mi a csillag dolga? - kérdezte suttogó hangon nagyapa.

   - Hogy magába szívja a nap fényét és éjszaka a földre szórja.

   - És az emberé?

   - Hogy  Isten  szeretetét  szívja  magába, és mint égen a csillag, itt  a
földön mások felé sugározza.

   - Úgy van. Látom, jól megtanultad. Ne feledd sohasem! Minden ember  Isten
csillaga.  Úgy  élj  itt  a  földön, hogy egyszer majd az örökkévalóság egén
ragyoghass - hangzott nagyapa utolsó tanítása a csíllagokról.

   Azzal  lehunyta szemét és elaludt. Hajnalban már nem kelt fel, hogy friss
abrakot  tegyen  lovai  elé,  s közben megbámulja a csillagokat. Csak aludt,
aludt...  végtelen  álomba  merülten;  csendben,  békén, csillagmosollyal az
arcán.

   Ferkó  szívén  átsuhant  a  keserű  fájdalom.  Hosszú hetekig nem találta
helyét.  De  aztán  újra eszébe jutottak a csillagok és nagyapa szavai. Most
már az ő csillaga is ott fenn ragyog, a földről égi pályára lépve.

   Felnézett   a   csillagos  égboltra.  Néhány  pillanatig  kétségbeesetten
keresgélt,  már-már  sírásra  görbülő  szájjal.  Egyszer csak meglelte, amit
keresett.  Rátalált  nagyapa  csillagára, közvetlenül a Göncölszekér felett:
ott ült a bakon, ostorral kezében...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.