''Kovács Andrásď0:
''AZ ARANYHAJÚ TÜNDÉR BÚCSÚJA
Gyönyörű muzsika töltötte be az erdőt. A dal felszállt az égig, majd a
felhők öléről visszahullva csodálatos harmóniába olvadt a vöröslő és aranyló
lombok színeivel.
Ma is - mint hosszú ideje már minden reggel - a tisztás közepén egy mohos
fatönkön ott üldögélt az Aranyhajú Tündér kezében lanttal, és csodaszépen
énekelt. Körülötte madarak fuvoláztak. A tündér csak dalolt, dalolt, és azt
se bánta, ha az őszi ködöktől néha csatakos lett hófehér ruhája. Mikor már
mindenki ott tolongott körülötte, elhallgatott, és hangjában némi
szomorúsággal megszólalt:
- Ma reggel búcsúzni jöttem közétek.
Ez a rövidke mondat éles tőrként fúródott kis barátainak szívébe.
- Ne menj el! - susogta könyörgőn a szél.
- Maradj még! - kérlelték hajlongva a bokrok és a fák.
- Szomorúak leszünk nélküled! - sírtak az állatok.
- Ha elmész, ki vidít fel bennünket csilingelő nevetéssel, ki vigasztal
zengő énekével? - kérdezték sírós hangon a vadvirágok.
- Milyen volt az életetek, mielőtt eljöttem hozzátok?
- Szomorú.
- Unalmas.
- Egyhangú...
- És amikor idejöttem?
- Ó, akkor megváltozott minden. Te énekeltél és mi táncoltunk.
- Később már mi is énekel- tünk veled.
- Igen, és az összes dalomat megtanultátok. Most már ti magatok is
elűzhetitek a szomorúságot. Már boldogultok nélkülem is. Valamikor én is
szomorú voltam, de valaki megtanított dalolni, és lantot adott a kezembe.
Csak annyit kért cserébe, hogy másokat vidámítsak, és mindig Istent
dicsérjem. Azután a dal a szárnyaira vett, s egy gyönyörű hajnalon tündérré
lettem. Azóta erdőről erdőre szállok, és vidámítom a világot. Most tovább
kell mennem, hisz még nagyon sok munkám van, nagyon sok ember szívében ütött
tanyát a szomorúság és a bánat. De ne féljetek, a dalaimban már ti is benne
éltek, és ha énekelek, a ti szívetekben is szól a dal. A szeretet dala. Itt
az idő, most már igazán mennem kell, de egy napon visszatérek, s akkorra már
az egész világon mindenütt zeng majd az ének.
A tündér mosolyogva búcsúzott, ahogy jött: lanttal a kezében. Gyönyörű
aranyhaja hullámzott utána. Ők nézték, nézték, egészen addig, míg ott fenn a
magasban eggyé nem olvadt a napsugárral.
Érezték, először nagyon halkan, majd pedig egyre hangosabban szól
szívükben a dal, zeng a tündér muzsikája, és lassan teljesen eltűnik belőle
a szomorúság és a bánat.
Azóta a bárányfelhők fodrai közt felbukkanó napsugárban a tündér
aranyhaja lobog, a tavaszi szellő lágy ölelésében ő mosolyog, s a madarak
zengő énekében az őszi lombok alatt ő dalol.
Ki tudja, talán a te szívedben is ott van valahol...