3. A divat
A női emancipáció lépései között feltétlenül meg kell említenünk a
divatot, annak megváltozását. A divat minden korban az egyik legékesebb
bizonyíték arra vonatkozóan, hogy az emberek milyenné akarnak válni, hogy
milyen volt az ideális ember (külső) képe. Ugyanakkor egy-egy kor
ruhadarabjai arról is szólnak, melyek voltak a felhasznált anyagok, színek,
formák, és érdemes vizsgálni azt, hogy miért éppen azok terjedtek el.
A XIX. század 2. felében a nők valamennyi rétege szemtől-szembe került a
divat különböző jelenségeivel. A könyvkiadás és a sajtó fejlődése "házhoz
szállították" az új modellek rajzait. [62] A városiasodó életforma, az
egyre-másra nyíló nagyáruházak szintén állandóan "szem előtt" tartották a
ruhákat és kiegészítőket. A társasági élet színtereinek kiszélesedése, a
különböző szabadidős tevékenységek elterjedése magukkal vonták a ruházat
megváltozását. Ware szerint például Amerikában a századvégen az "új típusú
amerikai nő" öltözetében is gyökeresen szakított a hagyományokkal. A nő, aki
korábban több méter anyagból készült ruhákban járt, nehéz fűzőket,
alsószoknyákat hordott, kényelmes, szabad mozgást engedő ruhadarabokat
kezdett viselni, melyek lényegesen egyszerűbbek voltak, mint anyja,
nagyanyja ruhái. [63] Az amerikai történetírásban "petticoat-rebellion"-nak
nevezett változás tehát Európában is végbement.
A korabeli magyarországi könyvekben és folyóiratokban szinte
túlnyomórészt a francia divatról tudósítottak az írók, és a századvégen az
angliai viseletekről, melyek a mindennapi (otthoni) és sportruházatra voltak
hatással. Beniczky Irma úgy magyarázta ezt akkoriban, hogy
"valamennyi népek közt a franczia az, ki a divaton uralkodik
(...), mert a divat összeillik nemzeti jellemével és ingerlékeny,
élénk szellemével, mely mindig ujat ohajt és talál fel egész a
legvégső szélsőségekig..." [64]
Beniczky az "afrikai vadnőkkel" hasonlította össze európai társnőit, és
megállapította, hogy
"Bizony a mivelt nővilág is csak úgy piperézi fel magát
virággal, levelekkel, állatbőrökkel, csőrökkel, karmokkal,
tollakkal, kagylókkal, gyönggyel, fémekkel, üveggel, stb., csak
azzal az egy különbséggel, hogy amazok ezen tárgyakat inkább
természetes állapotban viselik, mi meg mesterségesen, sőt részint
művészileg átalakítva." [65]
A századvégen Csepreghy Ferencné (a Divat Újság című lap szerkesztője
1894-től) az "Új Idők" hasábjain másként vélekedett. Azt írta:
"A franciák szellemes találékonyságuknál és mesébe való
jó ízlésüknél fogva úgyszólván az egyedül hivatottak arra,
hogy a divatos öltözködés terén ők legyenek a szóvivők és
zászlótartók." [66]
Blaha Lujza, a neves színésznő is el volt bűvölve a francia főváros
divatjától, naplójában - párizsi utazásáról írva - az ottani ruhákról
is beszámolt. Részletes leírást adott még a mosólányok ünnepi viseletéről
is. [67]
A század 70-es és 80-as éveiben elsősorban a túlzásoktól és
nagyzolásoktól óvták a nőket az újságírók. Stetina Ilona a "Nemzeti
Nőnevelés"-ben szintén "az ember őstermészetében élő vágyakról és
ösztönökről" beszélt a divatmajmolással kapcsolatosan, és ő is úgy vélte,
hogy a nevelés, az akaraterő kifejlesztése, a takarékosságra való hajlam
fejlesztése útját szegheti a divat túlkapásainak és a nők esztelen
költekezéseinek. [68] Gerando Antonina is azt gondolta, hogy a tetszeni
vágyásnak nem lehet köze a fényűzéshez, szerinte is nevelni kell a helyes,
egyszerű, célszerű öltözködésre. [69]
A "Pécsi Figyelő" egyik újságírója viszont úgy látta egy évtizeddel
később, hogy a nők öltözködési szokásainak a férfiak vágyai a mozgatói. A nő
azért
"öltözködik feltűnően a legújabb divat szerint, hozatja a bécsi
ruhát, párisi kalapon és brüsszeli csipkén alul nem is beszél, tömi
a vállait, czipőire himez máslikat, mert hisz életczélja a férfiúra
utalja, ahhoz kell sorsát kötnie, valamivel csak kell egyet
meghódítania, akivel átküzdje a földi nyomoruságokat ..." [70]
Több lapban is gúnyolták a fűzőt, a krinolint és félkrinolint, majd az
ezeket felváltó turnűrt. A vicclapoknak is állandó témája volt a női
öltözetek és a "női hiúság" kifigurázása. 1890-ben például az alábbi
képaláírás jelent meg a pécsi "Veréb Jankó"-ban:
" - Jaj, Mici, ez a ruha olyan jól áll nekem, hogy szinte kedvem
volna templomba menni." [71]
Ugyanakkor, e gúnyolódások mellett az országos lapokban, magazinokban
rendszeresen helyet kaptak a főúri hölgyek kelengyéjét bemutató leírások, a
farsangi szezon ruhakölteményei, stb. 1894-ben például a "Vasárnapi Újság"
közölte gróf Károlyi Gyula menyasszonyának, Károlyi Melindának a
kelengyéjét. A ruhadarabokat túlnyomórészt Worth párizsi szabóságánál
készítették el.
"A menyasszonyi ruha nehéz elefántcsont szinü Satin Duchesseből
készült, egyszerüsége mellett rendkivül elegáns." [72]
Ezenkívül estélyi ruhák, színházi öltözet, diner-ruha, utcai ruha, úti ruha,
pongyolák, házi ruhák és különböző kiegészítők képezték a kelengye részét.
1895-ben ugyanebben a lapban közölték Wenkheim Kriszta grófnő
kelengyéjének leírását, mely jórészt Magyarországon készült, a Monaszterly
és Kuzmik utódai kezéből. Menyasszonyi ruhája mellé ő is két estélyi, két
színházi, két látogató és három utcai ruhát csináltatott, valamint 3
felöltőt és számos "matiné"-ruhát. [73]
1909-ben megjelent egy könyvecske, mely minden szükséges tudnivalót
tartalmazott "magyar urinők" számára, így a ruhatár leírását is. Eszerint az
úrinő legszükségesebb ruhái: 2 reggeli pongyola, 1 trotteur-ruha, 1
díszesebb posztóruha, 1 selyem vagy bársonyruha, 2 vászonruha, néhány
egyszerű selyem és zafír ingblúz és egy-két csipkés fehér blúz, diner-ruha,
soirée-ruha, sportruha, lovaglóruha, vadászruha, Lawn-tenisz-ruha,
korcsolyaruha, automobil-kosztüm, bicikli-ruha, úszóruha, kivételes
toilettek (pl.: vatikáni toilette, bridge-kabátok stb.), kabátok, kesztyűk,
esernyők, napernyők, legyező, ékszerek, fátyolok és kalapok. [74] A felső
réteghez tartozó nők ruhatára tehát nemhogy szerényebbé vált volna, inkább
bővült az évek során, hiszen az új szabadidős elfoglaltságok, tevékenységi
formák újabb ruhaneműket kivántak (pl.: "automobil-ruha").
A középosztályok, sőt az alsó rétegek hölgytagjai pedig megpróbálták
lehetőségeikhez mérten utánozni az előkelőbb nők ruhadivatját. Ezen
"igyekezetre" vonatkozóan érdekes adalékokat nyújtanak például azok az
egyházvizsgálati jegyzőkönyvek, melyek a századvég-századforduló táján
keletkeztek. Az egyházi elöljárók több esetben elmarasztalták híveiket
"romló erkölcseik" miatt, a nőket általában "fényűző" öltözködésük kapcsán
intették meg. Az 1880-as években Baranya megye református falvait vizsgálva
például megállapították a jelentéstévők, hogy a divatos, drága ruhákat
"városi nők" illetve vásározó kofák hozták divatba a baranyai aprófalvakban.
Nagyharsány leányai a jelentés szerint még akkor is
"nem egy, hanem több rendbeli selyem ruhával diszelegtek",
ha szüleik szegények voltak. [75] Old község asszonyairól azt írták, hogy
még lopni is képesek annak érdekében, hogy selyemruhára való pénzhez
jussanak.
"... mert a selyem hosszú szoknyára sok kell, - egynek-egynek a
legnehezebb selyemből van 6-8 öltözet." [76]
Jól kiolvasható az is a leírásokból, hogy a hagyományos paraszti ruházat és
népviselet a mindennapi öltözködést jelentette, a divatos, "városi"
holmikban (melyekből gyakorta csak egyetlen egy öltözetnyi volt) ünnep- és
vasárnapokon jártak. Szerdahely lakóiról ezt jelentették:
"Hétköznap saját szötte-fonta ruhájokba és többnyire mezétláb
vagy bocskorba járnak, de már vasárnap a bocskort kiszoritja
divatbol a csizma, a kis bundát és szür kankót a fekete csuha, a
nők az eddigi sárga és piros csizma helyett füzött cipőt viselnek,
s a téli kis czifra bunda helyett selyem (...) járja, sőtt a saját
szötte-fonta ruhájok fölé is egy boltban vett de saját magok által
vart virágos fél szerü szövetet vesznek fel." [77]
Alsó-Baranyából, Bellye községből is azt jelentették, hogy még a napszámos
nők körében is dívik a selyem és a bársony. [78] Több lelkész is úgy vélte,
hogy sokan azért nem járnak el rendszeresen a templomba, mert szégyenlik
magukat, amiért nincs divatos ruhájuk. Végső soron tehát az erkölcsi romlás
egyik jelét látták a divatozásban, egyesek pedig egyenesen úgy tartották,
hogy a fényűzésre való vágy az egyik oka a vallásos érzés kiüresedésének, az
erkölcsi hanyatlásnak, a csökkenő gyermekszámnak.
A századforduló talán legjelentősebb divattal összefüggő eseménye
volt az, hogy a fűző fokozatosan teret veszített az öltözködésben. Dr. Crocq
statisztikai számításait idézték minduntalan, aki kimutatta, hogy száz
fiatal hölgy közül 45 a túlságos fűzésből eredt betegségekben pusztul el, és
a többiek is életre szóló bajokban szenvednek. [79] Ám szinte e cikk
megjelenésével egy időben a "Vasárnapi Újság" hasábjain még mell- és
vállfűzőket reklámoztak, melyeket a fővárosi Haris bazárban árultak.
Bizonyos "P." ajánlotta
"ismert kitűnő szabásu saját gyártmányait, valamint párisi,
negligé- pánczél- és mell-vasfűzőket zár-kapoccsal."
Jászai Mari, a felvilágosult és "fűző-ügyben" is radikális gondolatokat
valló nő ezt írta egyik gúnyos újságcikkében:
"Mindenütt ott van, pedig sehol sem kell. A vékonynak
fölösleges, a vastagnak mártíromság. Hány szegény jó tyúk, a ki a
csibét viszi a bálokba, hány szegény anya ájuldozik az ülőhelyén -
mert éppen ülni kínos benne - míg a leánykája ugrál, nevet, nem is
képzelve, hogy a szegény anyja kéket-zöldet játszik a kíntól, mert
fűzőben van az illendőség kedvéért. A vastagot szebbé nem teszi,
mert »valahol csak ki kell jönnie« annak a soknak ugyebár, és
szebbé (...) nem tesz bennünket." [80]
A fűző végül lekerült a nőkről, de Morris új nőideálja, a derékban bő
övvel összefogott ingruhát viselő hölgy eleinte erkölcstelennek tűnt. [81] A
XX. század elejére azonban Amerika ás Európa-szerte lazább, kényelmesebb és
rövidebb lett a nők ruhája, nagyobb mozgásszabadságot engedve számukra a
munkavégzésben, a sportban, az otthoni és társasági színtereken. A
divathóbortok, a fényűzés azonban nem tűntek el ezekben az években sem... A
századelőn a korábbi divatrajzokat felváltották a fekete-fehér (néha
szinezett) fotók az újságokban, és a "Vasárnapi Újság"-ban például
rendszeresen közölték az előkelő hölgyek báli ruhás fényképeit, néha
oldalakon át. E képek tanúsága szerint nagy divat volt - különösen az
idősebb hölgyek körében - az, hogy "magyaros" ruhába öltöztek fel, néha már-
már a nevetségesség határát súrolva. (Mezőkövesdi "lánynak", kazári
"menyasszonynak" öltözött testes, éltes asszonyságok...)
Az újságok hirdetéseiben a ruhaneműk mellett a századvégen és századelőn
már tetemes mennyiségű szépítőszer reklámját is megtalálhatjuk. Kínáltak
svéd nyirfabalzsamot, szeplő- és hajhullás elleni kenőcsöket, hajfestékeket,
szagoló sókat és illatosítókat, Leichner-féle zsírpúdert és hermelinport,
pipere hölgyport, Csillag Anna hajnövesztőszert és egyebeket. Az újságok
többségében századunk 10-es éveiben a reklámok között a kebelnövesztők és
haskötők mellett megjelntek olyan hirdetések is, amelyek "női reticule-
kamarát", "önműködő hangszereket" (gramafont), teniszütőket és
korcsolyacipőket ajánlottak a hölgyek figyelmébe. Mindez jól mutatja a
szórakozási formák átalakulását, kiteljesedését.
Az 1910-es években a divatfotókon jól látható, hogy a divat valóban
nagyon sokat egyszerűsödött. A divattudósítók azonban többször is
megállapították, hogy egy-egy idényen belül jobban megváltozik a divat, mint
amennyire a nagymamák és dédanyák ruhája különbözött egymástól. [82] A
divatban az egyszerűség mellett utat tört magának a merészség. A "modern
lány" az első világháború kitörésének évében felhasított szűk szoknyákban
járt, "lehellet-könnyű gázok (!?) és tüllök" [83] vették körül, és a
tudósító szerint még a legemancipáltabb nő sem álmodott ilyen divatról
lánykorában.