Dimenzió #21

Magyar nők a dualizmus korában

(történelem)

          2. A szabadidő eltöltése, szórakozási módok; női sportok

   A   szabadidő   eltöltéséről,   a   korabeli  nők  szórakozási  formáiról
világszerte   számos   forrás   található.  A  századvég  polgári  és  főúri
családjaiban   élő  nők  kirándulásokkal,  bálozással,  színházlátogatással,
olvasással, sportolással, hímzéssel, zenéléssel töltötték ki szabadidejüket.
Általánosságokban  nehéz megállapításokat tennünk, hiszen a naplókból inkább
egyes nők életvitele bontakozik ki, az illemtankönyvek és újságok pedig csak
egy-egy  szűkebb  réteg  vagy korosztály asszonyairól írtak. A századvégre a
városlakó   munkás-  és  cselédlányok  is  kialakították  saját  szórakozási
szokásaikat   és  színtereiket  -  általában  jól  elkülönülve  a  gazdagabb
rétegektől.

   Az  utazás,  a  kirándulás,  a  séta  volt  az egyik kedvenc időtöltése a
korabeli  nőknek a források szerint. A kevésbé tehetősek településük divatos
főutcáján  vagy  erdőjében,  parkjában sétáltak, a gazdagabbak pedig nagyobb
(külföldi)  utazásokat  tettek. Ehhez persze hozzájárult Magyarországon is a
gőzhajózás,  a  vasút és a városi tömegközlekedés nagyarányú fejlődése. Nagy
Ivánné,  akinek  1883  és  1895  között írt naplója ránk maradt, bejegyzései
szerint  nagyon sokat utazott férjével és rokonaival együtt. Gyakorta mentek
Verőcéről  hajóval  Pestre,  Bécsbe.  Kirándulásokat  tettek  a  Felvidékre,
Esztergomba, Vácra, Balassagyarmatra, híres fürdőhelyekre. Naplójának néhány
sora tanúskodik arról, mit csináltak egyes helyeken:

        "...  1887.  ápr.  2.  Voltunk  a  Somossy  Orpheumba a törpéket
     megnézni,  mind  igen csinos kis teremtések voltak - de bizony, azt
     elég  egyszer  megnézni.  3. jöttünk haza. (...) 1887. máj. 27. ...
     megnéztük  a  krasznahorkai  várat s láttuk Serédi Sofia holttestét
     üveg  koporsóba,  és  ebédeltünk Váralján Erdősi igazgatónál. (...)
     1888.  jún.  5.  mentünk  Váczra...  és Iván Pestre ment és délután
     vissza  jött  a hajón s miis mentünk a hugommal Esztergomba - a hol
     igen  rossz  éjszakám  volt  -  6-a  meg-néztük  a nagy templomot a
     primási  kincstárt,  palotát,  képtárt  és  kupolát  - délután haza
     jöttünk vasuton Verőczéig." [17]

Bár  a  naplóból  kiolvasható,  hogy  szerzőjének nem voltak anyagi gondjai,
mégis  ő  maga nézett a gazdaság dolgai után. Figyelemmel kísérte a tehenek,
lovak  szaporodását,  ő  maga  ültette  meg  a  kotlósokat,  fát hozatott és
vágatott,  vaskályhát  és egyéb dolgokat vásárolt. Mindennapi munkái mellett
pedig  vendégeket  fogadott,  bálokba  járt,  a bécsi Praterban mulatott. Rá
valószínűleg illett Beniczky korabeli véleménye, mely szerint az utazás

        "a  legnagyobb  szellemi  élvezetek  egyike  azok  számára,  kik
     értelemmel bírnak a természet szépségeinek felfogására." [18]

   A  szaporodó  utazgatások,  az  átalakuló városi közlekedés miatt egyesek
aggodalmukat  fejezték  ki  az  újságok  és illemtankönyvek hasábjain, attól
féltek,  hogy az utcán sétálgató vagy nyilvános járműveken utazó lányok, nők
erkölcsei  megromlanak.  Különösen azt tartották többen felháborítónak, hogy
más  országokban  kezdtek a lányok, nők egyedül (kíséret, felügyelet nélkül)
járni.  A  "Magyar Háziasszony" című lapban például 1882-ben azt írták, hogy
bár az USA-ból a szabadelvűség beszivárgott Európába, azért nem volna jó, ha
Magyarországon  is  (miként  Angliában)  egyedül  járkálnának  a lányok. Így
érvelt az újságíró:

        "Nálunk  nincs  szüksége  a  lánynak arra az önállóságra, melyet
     amerikai nővérei igénybe vesznek...",

és  hozzátette  még,  hogy  ez  különben  is  veszélyes, mert a magányos nőt
inzultálhatják,  meg  aztán  a  magyar  nők  természete  is ellenáll ennek a
liberális szokásnak. [19] A századfordulóra azonban sok minden megváltozott,
a   szaporodó  fürdőhelyeken,  strandokon  lazultak  a  szigorú  viselkedési
szabályok. Trencséntepliczre, Pöstyénbe vagy a Balatonhoz a nők akár egyedül
is elutazhattak egy kis "vízkúrára"...

   A  séta,  kirándulás  mellett  a  mozgásnak  más formái is elterjedtek: a
"Vasárnapi  Újság"  1880-ban  kuriózumként közölte a francia hölgyek körében
akkoriban terjedő időtöltést, a vadászatot. [20] A legtöbb sportág esetében,
mely  a  nők  körében  elterjedt,  a  közvélemény (főként a férfiak) eleinte
rosszallásukat  fejezték  ki.  A nőknek ezért szinte minden egyes sportág és
mozgásforma  esetében  meg kellett vívniuk a maguk "emancipációs küzdelmét",
ugyanúgy,  mit  az  élet  más  területein,  a  jogban  vagy a gazdaságban. A
"Vasárnapi  Újságban"  például  egy  férfi  még  1909-ben  is  gúnyolódva és
lekicsinylően  szólt  a női vadászokról, akiknek szerinte még elnevezést sem
lehet  találni,  olyannyira alkalmatlanok eme "sport" művelésére. Szerinte a
nők  hiába  vadászgatnak,  mert  nem  értenek az effélékhez; soha nem tudnak
csendben  maradni;  nincs bennük szenvedély; alkalmazkodásra hajlóak; csak a
fess vadászruha érdekli őket; nem mennek el egyedül vadászni; azt sem bánják
végeredményben, ha elmarad a vadászat. [21]

   A vadászathoz hasonlóan a nők által művelt biciglizés, teniszezés, úszás,
a vívás és a tornagyakorlatok társadalmi szintű elfogadása is lassú folyamat
volt;  általában  a  századvégig  váratott  magára.  E sportágak művelésének
természetesen a ruhadivat is jelentős korlátokat szabott. A fűzők, abroncsos
és  turnűrös  szoknyák,  a  több  méternyi kelmét tartalmazó ruhaköltemények
eltűnése és egyszerűsödése tette csak lehetővé a női test szabad mozgását.

   A  korcsolyázás az egyik első olyan sporttevékenység volt, amely a magyar
társasági  életben már az 1870-es évekre polgárjogot nyert. A sporttörténeti
szakkönyvek  az  európai korcsolyázás kezdeteit a XIII-XIV. századra teszik,
amikor  is  a  németalföldi lakosság sportolás vagy téli közlekedés céljából
lábára  csont,  majd  később  vas  és  fa kombinációjával készült korcsolyát
kötött.  [22]  Magyarországon  egészen  az 1860-as évekig a korcsolyázás nem
volt  divatos  sportág,  a  nők körében pedig különösen nem. Az 1860-as évek
végén - vélhetőleg a bécsi korcsolyázó-egyesület megszervezésének hírére - a
magyar  fővárosban  is  szervezkedni  kezdett  néhány  fiatalember,  hogy  e
sportágat meghonosítsa, elterjessze magyar földön (azaz jégen) is. [23]

   A  nők  és  ifjú leányok számára eleinte kifejezetten károsnak vélték eme
testmozgás elsajátítását és gyakorlását. Persze, nem a korcsolyázó-egyesület
alapítói,  hanem  egyes nevelők, akik úgy gondolták, hogy a leányok letérnek
az  erény  útjáról, ha lábukra korcsolyát csatolnak. Voltak orvosok is, akik
azt  harsogták,  hogy a fiatal női szervezetnek árt a korcsolyázás, meghűlés
és  egyéb  betegségek  okozója lehet e sport, vagyis az egészségre ártalmas,
ezért lányok számára kerülendő szórakozás. [24]

   A  városligeti  tavon  azonban  "megtört  a  jég", egyre többen és többen
merészkedtek  a befagyott víztükörre. A korabeli újságok tudósításai szerint
Eötvös  József  bárónak  és két leánykájának is szerepe volt abban, hogy más
nők  is  korcsolyát  csatoltak: a miniszter és gyermekei ugyanis jó példával
jártak  elől,  gyakorta  látogatták  a  jégpályát.  Eleinte  a  példa  és  a
kiváncsiság  inkább  a  férjes  asszonyokat  vonzotta  a  jégre,  főként  az
arisztokrata  hölgyek  köréből.  1872-ben  viszont a "Vasárnapi Újság" egyik
száma  már  arról  számolt  be, hogy a korcsolyasport a nők körében teljesen
elterjedt.  Az  újságíró  szerint  valószínűleg azért, mert ez a mozgásforma
könnyű és kellemes időtöltés. [25]

   Emellett biztosan több dolog is szerepet játszott abban, hogy a nők egyre
nagyobb  számban keresték fel a jégpályákat. Egyrészt az egyesületek, pályák
fejlődése,   kiépülése,  a  korcsolya  tökéletesedése  (a  Halifax-rendszerű
fémkorcsolyát felváltotta a vékony pengéjű acélkorcsolya), és a műjéggyártás
korszerűsítése.  [26]  A  korcsolyázás  külön  ruhadivatot hívott életre. Az
újságokban  a  korcsolyasporttal  összefüggő írások tetemes részét teszik ki
azok  a  rajzos tudósítások, melyeket a női olvasók számára írtak a párizsi,
bécsi  és pesti korcsolyázóruhákról. Türelmetlen hölgyek követeltek újabb és
újabb   modelleket   az  újságoktól,  melyek  olvasói  levelekre  válaszolva
vadonatúj  ruhák  rajzait  közölték.  [27]  Még  a  századvégen  is gyakorta
olvashatunk  efféle  híradásokat  az  újságokban,  és  az  Ignotus által írt
levelekből  még  1893-ban is kiolvasható, hogy a jégpálya megnyitására külön
toilettet  csináltattak  az  asszonyok, az "Emmához" hasonló polgárfeleségek
is. [28]

   A nők számára a korcsolyázás több volt, mint holmi sport. A fiatal lányok
a jégpályán találkoztak hódolóikkal, a férjes asszonyok számára a jégpálya a
társasági élet és a "divatbemutató" egyik színtere volt a múlt század végén.

   A századvég Magyarországán feltűnt az új sportág, a kerékpározás, melynek
hívei  ugyanolyan  akadályokkal kellett, hogy megküzdjenek, mint 20-25 évvel
azelőtt  a  korcsolyázás  hódolói.  A  férfiak  körében a kerékpározás hamar
elterjedt, ám nők számára ezt veszedelmes, az illemmel összeegyeztethetetlen
sportnak  tartották.  Több  ellenző úgy vélte, hogy a nők csak azért akarnak
kerékpározni,  hogy  lobogó ruháikat mutogassák és gavallérokat szerezzenek.
"A  Kerékpáros  Hölgyek  Lapja", mely a Pécsen szerkesztett "Kerékpár-Sport"
című  kétheti  újság melléklete volt 1897-től, egyik számában azt ajánlotta,
hogy  a hölgyek inkább biciglizzenek "egyelőre" szoknyában, mivel a nadrágot
sokan  nem  nézik  jó  szemmel. Ám annyit megengedhetőnek tartottak az újság
készítői, hogy a szoknya

        "a  rendesnél 8-10 cm-rel rövidebb legyen, szélessége 3 méternél
     több ne legyen",

és  sapka  helyett  szalmakalapot hordjanak a sportos hölgyek. [29] Jellemző
azonban,  hogy  még e szaklap írói sem haboztak a kerékpározó hölgyek elleni
gúnyt  illetően.  Több  cikkben is arra utaltak, hogy a sportos hölgyek csak
férjre  vadásznak, és nem a testmozgás érdekli őket. Erre utaltak például az
ilyesfajta viccek:

        "Czéltalan:
         Kerékpáros: - Kisasszony  pompásan  kerékpározik. Ugyan, miért
                       nem lép be egyletünk tagjai közé?
         Hölgy:      - Miért lépjek be, hiszen valamennyien nősek." [30]

   Mások  azt  emelték  ki, hogy a kerékpározás káros az egészségre, illetve
arra  figyelmeztettek,  hogy  a leányok nagy veszélyben vannak a kerékpáron,
hiszen  nem  tudja  őket  elkísérni  az anyjuk vagy a gardedámjuk. Több cikk
alapján   jól   látható,   hogy  főleg  a  férjes  asszonyok  kerékpározását
helyeselték (persze, abban az esetben, ha házastársuk is kerekezett...) [31]
Akadtak  azonban néhányan, akik megértően és támogatólag viselkedtek a sokak
által  csak  hóbortnak  tartott kerékpározó hölgyekkel szemben. Például az a
Herendi  H.  Artúr  nevű  alkalmi  rímfaragó,  aki egy hosszas költeményét e
sorokkal kezdte:

                 "Kerékpár most a szivek mozgatója,
                  Azon oldódik minden probléma.
                  Azért talán oly lelkes hódolói:
                  Asszony, leány, anyós és nagymama." [32]

   A  franciáktól  és  angoloktól  átvett sport a századfordulóra már számos
követőre  talált a magyar hölgyek körében is, ám nem ez volt az utolsó olyan
sportág, amely műveléséhez a nőknek ki kellett vívniuk maguknak a jogot.

   A  tornázás  is  a  franciáktól "terjedt", és nagyon lassan hódított tért
Magyarországon,  nem  csak  a leányiskolákban, annak dacára, hogy a korabeli
nevelésügyi  lapok  (pl.  Néptanítók  Lapja,  a  Nemzeti  Nőnevelés stb.) és
nevelési  szakkönyvek  rendszeresen foglalkoztak e témával. A testneveléshez
azonban  alkalmas  sportterek  és  tornatermek  kellettek,  ezek  pedig  - a
tanfelügyelői  jelentések szerint - az 1870-es 90-es évek között még jórészt
hiányoztak.  A  századelőről  már számos olyan pillanatfelvétel maradt ránk,
melyek  tornázó  kisleányokat  mutattak  be  a  a  korabeli újságolvasóknak.
Például  egy  1909-es  cikkben,  mely  egy  budapesti  vívó- és tornaiskolát
mutatott  be,   kisleányokat   láthatunk   fiúkkal   együtt   tornázni.   Az
újságíró   szerint   ez   javára   válik   a   lánykák  testi  fejlődésének,
mozgásalakulásának.  [33]  A  lap  egy  másik cikkében ugyanebben az évben a
fővárosi  Szent  Angelina  görög-keleti szerb leánynevelő intézetet mutatták
be,  ahol  a  növendékek  svéd tornatanárnő vezetésével edzették testüket. A
képeken  matrózruhás  leányok  kapaszkodnak  a  bordásfalakon  (!), és botos
gyakorlatokat mutatnak be. [34]

   A  mozgásnak  egy  másik formáját jelentette a tánc, mely a nők és lányok
szabadidejének egyik érdekes színfoltja volt. A farsangi szezonban rendezett
bálok,  az  egész éven át látogatott táncestélyek és tánciskolák a társasági
élet  és  az  illemtanulás fontos színterei voltak. Még - az egyébként kissé
maradian  gondolkodó  -  Beniczky  Irma is ajánlotta egyik korai könyvében a
táncot,  de  kiemelve,  hogy nem fűzőben és szűk cipőben illik járni. [35] A
táncoló  hölgyek  azonban  még  a  századvégen  is gyakorta fűzővel ügyeltek
alakjukra,  mely  ruhadarab  akkorra  már  szélesebb  körben  a gúny tárgyát
képezte.  A  Veréb Jankó című pécsi vicclapban például ez az anekdota jelent
meg:

        "Tánczközben
        - Nemde uram, ön is tagja a pécsi atletikai klubnak?
        - Honnan sejti ezt nagysád?
        - Nagyon erősen tud szoritani.
        - Óh bár én szoritanám;  de azt tartom, hogy más atléta szoritja
          kegyedet.
        - Más atléta? Miféle más atléta?
        - No ne jőjjön mindjárt zavarba. A derékfűző." [36]

   A   bálozás,   a   táncvigalmak,   az   ezekkel   járó  "felhajtások"  és
előkészületek,  valamint a tetemes anyagi kiadások gyakorta arra ösztönözték
a  férfi  újságírókat,  hogy  a bálozó nőket nevetségessé tegyék. 1879-ben a
"Vasárnapi  Újság"-ban  például  egy  "boldogtalan  apa"  tollából  származó
gúnyos,  jó  humorral megírt cikk jelent meg a bálokról. Szerinte a mulatság
semmi  jót  nem  hoz a leányoknak és nőknek, hiszen egész éjjel ugrálhatnak,
szétbomlik   a   frizurájuk,   elszakad   a   ruhájuk,   cipőjük,   ráadásul
kényelmetlenek  is ezen öltözékek, bál után pedig nem lehet kocsit kapni, és
a nagy mulatozást másnap fejfájás követi. [37] (Hogy mennyire nem túlzott az
"apa",   azt   jól   mutatják  azok  a  kiállítási  tárgyak  -  széttaposott
selyemcipellők,  szoros  míderek  és  elszakadt  ruhák -, melyek az Országos
Széchényi   Könyvtár  kiállításán  szerepeltek.)  [38]  Számos  foglalkozási
csoportnak, társadalmi rétegnek megvoltak a saját báljai, erre jól utalnak a
korabeli   újsághíreken  és  meghívókon  kívül  a  táncrendek  formái,  pl.:
jogászbálon   "paragrafusjel"  alakú,  gyógyszerészeknek  patikamérleg  stb.
dukált.  Mint  F.  Dózsa  Katalin  írja,  a farsangi bálok egyaránt fontosak
voltak vidéken és Pesten.

        "Az  évad a legtekintélyesebbnek tartott jogászbállal kezdődött.
     Utána  következett a technikus-, a Magyar Gazdasszonyok Egyesülete,
     a Nőképző Egylet, a protestáns, a medikus-, a bölcsőde- és mentőbál
     - általában mindegyik jótékony célú volt. 1873-ban rendezték meg az
     első  athléta-,  a  XX.  század  elejétől  pedig  az  igen  elegáns
     Széchényi-   és   Izabella-bálokat.   A  legelőkelőbb  az  időnként
     Budapesten  is  megtartott  udvari  bál  volt.  A farsangot a kissé
     bohém, jelmezes művészbál zárta." [39]

Látható tehát, hogy több bált is női szervezetek rendeztek, és a bevételeket
jótékonyságra fordították.

   A  lányok 14-15 éves korukban kerültek először bálba, és férjhezmenetelük
után  bálanyák  lehettek (azaz egy-egy bál fővédnökei). Az "Új Idők"-ben egy
újságíró  humoros  formában  számolt  be  egy  bálanya napirendjéről, akinek
tengernyi  elfoglaltsága ellenére a legfőbb gondja, hogy leányát jól férjhez
adja,  és legszentebb kötelessége, hogy e leányt mindenütt állandóan szemmel
tartsa. [40] Kisleányairól a fentebb már idézett "boldogtalan apa" ezt írta:

        "Miczike...  tizenöt  (éves).  Ez már inkább chloroformot szagol
     be,  semhogy  itthon  maradna,  s  Muczika,  a ki még csak tizenkét
     tavaszt  látott,  világfájdalmat  érez,  hogy itthon kell maradnia,
     keservesen panaszolja, hogy milyen boldogtalan egy lény ő, s készül
     kolostorba." [41]

 Nagymama  korú  hölgyek  is jártak bálokba, erről vall például az "Új Idők"
egyik írása, amelyben báli legyezők beszélgetnek. [42]

   Nem   csupán  a  farsangi  szezonban  rendeztek  mulatságokat;  különböző
jótékonysági estek, táncünnepélyek egész évben voltak, gyakran éppen egy-egy
helyi  nőegyesület  szervezte  és  rendezte ezeket. 1893-ban például a Pécsi
Jótékonysági  Nőegylet  szervezett  egy  kocsi-virágkorzót,  melynek  teljes
programja  és  lefolyása  ránk  maradt  a  korabeli sajtótermékek lapjain. A
rendezvényen  a  város  közép-  és felsőbb rétegéhez tartozó családok vettek
részt,  de  szemlélője  volt  a kocsifogatoknak és egyéb látványosságoknak a
város apraja-nagyja. Az eseményt lövésekkel nyitották, és a díszes fogatok a
Széchenyi  térről  vonultak  fel  a  Tettyére.  Ott  hagyományos szórakozási
formákkal  mulattatták az összegyűlteket, volt céllövészet, léggömberegetés,
kifli-evés-verseny,  zsákbanfutás és karikadobálás, este pedig természetesen
bál.  Az est fénypontja azonban az akkori kor legnagyobb szenzációja volt: 8
"villamos  ívlámpával"  kivilágították  az esti Tettyét, mely látványosság a
források szerint sok nézőt vonzott. [43]

   A  társasági  élet  és  művelődés  színterei  voltak  még  a színházak, a
hangversenytermek.   Sok   nő  vett  részt  különböző  egyletek,  társaságok
életében. Somogyi így írt erről gúnyos hangnemben:

        "Ebéd  után  (a nő) részt vesz egy nő-egylet - mert egy ilyennek
     szinte  választmányi  tagja,  ha  nem  elnöknője  - választmányának
     ülésében.  Az  ülésben  köztetszésben  részesülő  beszédet  tart  a
     gazdasszonyi  teendők  fontosságáról,  az anyagi jóllét emeléséről,
     vagy  a cselédek megjutalmazásáról. Az ülés után meglátogatja egyik
     vagy  másik barátnéját, hol már több rokon lelket együtt talál. Itt
     egy-egy  csésze  kávé  vagy  csokoládé  mellett, alapos megbeszélés
     tárgyát  képezik:  a  cselédek  rosszasága, a férfiak zsarnoksága s
     több efféle." [44]

   A  század  utolsó  éveiben  Európa  több városában női klubok és kaszinók
nyíltak.  Egyik  korabeli  forrás  szerint  az  első ilyen intézményt - régi
szalonok hagyományaiból merítve - 1897-ben nyitották Párizsban, ahová csak 2
nő  társaságában  léphetett be férfi. Az Igric álnév mögé rejtőzött újságíró
úgy vélte, ezen intézmény azért jött létre, hogy a nők

        "megbeszéljék  a  módokat  arra, hogyan küzdjék ki a női nem rég
     elkobzott jogait." [45]

Más  adat  szerint  Anglia volt a legelső női klubnak a hazája, Zsoldos Benő
újságíró  cikke  szerint  már 1884-ben létezett Londonban az Alexandra Club,
melynek  minden  brit  "urinő"  tagja lehetett, ha udvarképes volt. 1892-ben
pedig  ugyancsak az angol fővárosban jött létre a Pioneer női klub, és a női
írónők  klubja. [46] 1899-ben Szontagh Emil azt írta, hogy 22 női társas kör
van  Londonban, közel hetvenezer taggal. [47] A századforduló táján a magyar
főváros  lapjaiban  is  többen  szóltak  a  női klubokról, a férfi újságírók
tagadták  ennek  létjogosultságát.  Páran  kifejtették,  hogy a magyar nőnek
otthon  jobb,  nem kell "nők klubja". Néhányan leírták azt a női időtöltést,
mely  szintén szemet szúrt a férfiaknak: a kávéházak látogatását. A délutáni
órákban  a  kávéházakban uzsonnázó, kávézgató hölgyeket bűnösnek vélték, azt
írták  róluk,  hogy  miközben pletykálkodnak, elhanyagolják a családjukat, a
háztartást.  [48]  Az  "Élet"  című  lapban  egy V. S. monogram mögé rejtőző
szerző  azt  írta,  hogy  sürgető  szükség  van  a  női  klubokra a kávéházi
unaloműzés  helyett,  mert a nők minél nagyobb önállósítása ezt megköveteli.
[49]  Egy  másik  újságíró  is  azt  írta,  hogy  érthető  az,  ha  a  nők a
kávéházakban  töltik  idejüket,  hiszen  a  középosztálybeli  nők nem tudják
megvenni  a  könyveket és képes magazinokat, divatlapokat, a New York, Fiume
és  Múzeum  kávéházakban  pedig  mindezek  a  rendelkezésükre  állnak. Ő azt
javasolta, hogy az egyesületek vagy magánszemélyek alapítsanak könyvtárakat,
vagy  olyan  klubokat,  ahol  uzsonnát  is  felszolgálnak   az   olvasnivaló
mellé. [50]

   A  nők  szabadidős  elfoglaltságai  mellé tehát a századvégre általánosan
felzárkózott  az  olvasás.  Mint  a történelem során oly gyakran, a neves és
kevésbé ismert személyiségek megpróbáltak tanácsokat adni a fiatal lányoknak
és  nőknek  azzal  kapcsolatosan,  hogy  mit  is  olvassanak.  Az iskolai és
népkönyvtárak  szervezése  vidéken  is lehetőséget nyújtott a művelődésre, a
növekvő  könyv-  és  lapkiadás  pedig  szintén  a  megnövekedett  igényeket,
illetve  az  iskoláztatás kiszélesedését, az analfabétizmus visszaszorulását
tükrözte.  [51]  Beniczky  Irma  már  az  1870-es  évek  elején  többször is
szomorúan  állapította meg, hogy a nők csak a kölcsönkönyvtárak "kívül-belül
szennyes"  műveit  olvassák,  szépirodalmi  lapokat pedig csak akkor vesznek
kézbe, ha divatrésze is van. [52] A folyóiratokban közölt szépirodalmi művek
azonban  gyakran  nem  voltak  magasszintű,  valódi  művészi értékekkel bíró
alkotások,  mint  ahogyan azt már 1862-ben a Nővilág című lap is szóvátette,
és   "emészthetetlen   kotyvalék"-nak   nevezte   a  megjelenő  verseket  és
novellákat.  [53]  Többen  károsnak  vélték  azt,  ha a nők válogatás nélkül
olvassák  az  eléjük  kerülő  műveket,  "képzeletet izgató regényeket" [54],
ezért   javasoltak   olyan   alkotásokat,   melyeket   valóban  érzelem-  és
értelemnemesítőnek gondoltak. Medve Imre például elsősorban a magyar írók és
költők műveit ajánlotta a hölgyek figyelmébe, Kazinczy, Kölcsey, Vörösmarty,
Petőfi,  Eötvös  József,  Jókai,  Fáy András és mások nevét emelte ki, a női
írók  közül pedig Jósika Júlia, Karacs Teréz, Vahot Sándorné, Ferenczy Teréz
és  "Emília"  nevét.  [55]  Láthatjuk  tehát, hogy a század nem csupán a női
olvasók,  hanem  a  női tollforgatók megjelenésének időszaka is volt. (Erről
tanúskodik  a  folyóiratokban  megjelent, nőktől származó tetemes mennyiségű
írás is.)

   Több  könysorozat  darabjait  az  alkotók  és  kiadók  elsősorban  nőknek
szánták,  mint  például  a  Vasárnapi  könyvtár,  az Ismerettár, a Közhasznú
Családi Könyvtár és a Magyar remekírók sorozat műveit. Ezek egyes példányait
a folyóiratokban is bemutatták, népszerűsítették.

   A  "Magyar  Háziasszony"  című lapban nem csak azt tették közzé, hogy mit
olvassanak  a  magyar  nők, hanem azt is, hogy mit nem ajánlatos. A "francia
naturalisztikusok" műveit találták például károsnak, mert a nők

        "nagyon meg találnák ismerni az életet ezernyi bajával, tömérdek
     undokságával  s  visszariadnának a küzdelemtől, mely mindnyájunknak
     közös rendeltetése." [56]

Sem  a  realitásokról,  sem  az  ábrándokról  szóló  regényeket nem tartotta
megfelelő  olvasmánynak e vezércikk írója, hiszen a franciák mellett a német
szentimentalisták  műveit  is  károsnak  tartotta,  mert  "balga ábrándokat"
meríthetnek belőlük a nők.

   Jósika  Júlia 1885-ben megjelent könyvében a legátfogóbban megfogalmazta,
hogy  miért  kell a művelt leányoknak olvasniuk. Szerinte ez a gondolkodásra
és  önismeretre  nevel, a műveltség megszerzésére szolgál. Ő a hagyományosan
felsorolt  könyvek mellett ajánlotta az útleírásokat, a művészettörténeti és
világtörténeti  műveket,  sőt  a természettudományos írásokat. A lapok közül
pedig  a  Vasárnapi  Újságot.  [57]  Szomaházy István a "Magyar Lányok" című
lapban  a századvégen hasonló műveket javasolt olvasnivalónak. Legalább napi
1  órát  ajánlott  olvasásra, és a külföldi könyveket - különösen a "francia
rémregényeket"  -  a  magyar  határokon kívülre akarta "hajigálni". [58] (Az
újság  megjelenésekor  a  szerkesztő, Tutsek Anna, vezércikkében kifejtette,
hogy  az  a  cél vezérli, hogy a magyar lányok kezébe olyan lap jusson, mely
kerüli az idegenszerűséget, és az igazi nemzeti szellem fogja áthatni minden
sorát  [59]  -  Szomaházy  is  ennek  szellemében  írta  cikkét.) A "Nemzeti
Nőnevelés" egyik 1910-es cikke szerint, melyben a polgári iskolák leányainak
olvasási  szokásairól is szó esett, a szerző kiemelte az ifjúsági könyvtárak
szerepét.  Konkrét helyszíneket is említett, ahol a lányok sokat olvastak: a
nagybányai  iskolában  például  18  mű elolvasása (legalábbis kikölcsönzése)
jutott egy lányra. [60] A szerző azonban felhívta az iskolák figyelmét, hogy
jobban válogassák meg, mit adnak a lányok kezébe.

   A  századfordulóra  az olvasás, tánc, színház, séta, sporttevékenységek a
férfiak rosszallása ellenére széles körben elterjedtek a nők körében, mint a
szabadidő  eltöltésének  lehetséges  módjai.  Újabb  szórakozási  formák  is
megjelentek,  mint  például  a  mozi, mely a szegény nők számára is elérhető
időtöltés  volt.  Míg egy-két évtizeddel korábban a nőknek nem illett idegen
férfiakkal  érintkezniük,  mindez  a filmszínházak megjelenésével fellazult,
hiszen  ott  vadidegen  férfiak  és  nő  kerültek  egymás  mellé  a sorokban
(jóllehet, az eltérő helyárak miatt a vagyoni alapú elkülönülés fennmaradt).
Ware, amerikai történész azt írta ezzel kapcsolatosan, hogy mindez

        "szimbolizálta   a   szabadidő  heteroszexuális  orientációjának
     növekedését." [61]

Ahogyan  a  munkahelyek  és  a  világi  iskolák  többségében is megtörtént a
századfordulóra  a "koedukált" együttlét bevezetése, a szórakozás színterein
is mindez lezajlott. Ahogyan a mozikban is, úgy a városok más helyszínein is
elkülönültek  egymástól az embercsoportok - így a nők is -, mindenki a saját
társadalmi   pozíciójának,   családi  helyzetének,  szerepkörének  megfelelő
helyekre járt.

   Az indusztrializáció és urbanizáció, a gazdasági és társadalmi változások
tehát  a  századfordulóra  lényegesen  megváltoztatták  az  addigi  uralkodó
ideológiákat,  és  a  nők-  elsősorban  a  városiak  -  számára kitágultak a
lehetőségek.  A  középosztálybeli  nők  főként  szabadidejük növekedése és a
háztartásvezetésben  kivívott önállóságuk miatt, a munkásnők pedig bérerejük
miatt  részt  kértek  a  közéletből,  és  nyilvános  színterekre  vágytak. A
mezőgazdaságból  élő  nők  (családok)  élete sokkal lassabban változott meg,
Magyarországon még a két világháború között is sok helyütt szinte érintetlen
volt a paraszti életforma.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.