4. A nők bérezése
A XIX-XX. század fordulóján a nők - csakúgy, mint a férfiak -
Magyarországon is heti- vagy havibérért dolgoztak, esetleg napszámosként, az
órabért nem ismerték. 1892-ben változott meg a pénzrendszer az országban,
ekkor váltotta fel a forintot a korona (1 forint = 2 korona), a krajcárt a
fillér (1 krajcár = 2 fillér), de a korábbi elnevezések is tovább éltek. A
nők nem csak női mivoltukból következően részesültek alacsonyabb bérezésben,
hanem általában azért is, mert nem rendelkeztek szakképesítéssel. Aranyossi
Magda kutatásai szerint néhány korabeli adat bepillantást nyújt a munkásnők
bérezésébe: 1885-ben a Ziffer-féle gyapjúszövőben a nők napi 25 krajcárt,
1896-ban a jutagyárban heti 2-3 forintot, 1897-ben a szepes-iglói
szövőgyárban heti 1 forint 80 krajcárt kerestek, 1902-ben a cséplőgép
mellett dolgozó nők napi 80 fillért kaptak. [64] Magyarországon is
szokásosak voltak a különböző jogcímeken levont "büntetések". 1903-ban a
fehérnemű-tisztító munkásnők heti bére 10-11 korona volt, a szabónőké 6-10,
a nyomdai dolgozónőké 6-7, a cipőfelsőrész-készítőké pedig 12-18 korona. A
kereskedelmi alkalmazottak havonta 40-50 koronát kaphattak, de volt közöttük
olyan, aki 10-ért dolgozott. [65]
Az 1916 júniusára összehívott Feminista Kongresszust ugyan betiltották,
de megjelent az el nem hangzott előadások szövege egy kis kötetben. [66] A
könyvecskében Spády Adél foglalta össze az 1910-es népszámlálás adatai
alapján a különböző nőket foglalkoztató szakmák jellemző adatait, beleértve
a bérezést is. Ezekből az adatokból jól látszik az, ami Európa-szerte
jellemző volt: a nők segédmunkájukért illetve ugyanazon szakmunkájukért is
mindenütt alacsonyabb bérezésben részesültek, mint a férfiak. Míg a férfiak
heti keresete 20-40 korona között mozgott, addig a nők 6-14 korona heti
bérért dolgoztak. Még a hagyományosan "női" munkáknak tartott foglalkozási
ágakban is a férfiak kerestek többet, pl.: a mosásból és vasalásból élő nők
heti keresete 10-14 korona volt, a férfiaké 20-30. [67] A felsorolt
foglalkozások többségénél Spády megemlítette, hogy a nők nem, vagy csak
újabban szerezhetnek szakképzettséget. Így volt ez a nehézipari ágazatokban,
ahol általában csak segédmunkásként vagy napszámosként alkalmaztak nőket, a
papír-, sütő-, malom-, cukor-, konzervipari, a hentes- és mészáros-,
cukrász, szakács, vegyészeti-, kávéházi és szállodai alkalmazottak körében
is csak férfiak szerezhettek szakképesítést 1910-ig. A népszámláláskor női
szakmunkásokról találhatunk adatokat az alábbi foglalkozások esetében:
ékszerész, műszerész, órás, kosárfonás, fésűs, gyapjú-, szabó-, szűcsipar,
divatáru-készítés, varrás, fényképészet, fogtechnikus, ám az ő bérezésük is
fele - 2/3-a volt - a férfi szakmunkások bérének.
A mezőgazdasági munkákat végző nők is alacsonyabb bérezésben részesültek:
míg a férfi napszám átlagosan 151 fillér volt, addig a nőké 105 fillér. Az
egy hónapra leszerződtetett gazdasági munkásnő lakást, 3 kg szalonnát és 40
koronát kapott fizetségül, és cserében mindenfajta munkát el kellett látnia,
miközben egy 17 éves béresfiú a teljes ellátás és szállás mellé havonta
50-60 koronát kapott. [68]
Könnyen belátható, hogy a nők keresete valóban csak önmaguk fenntartására
volt elég, vagy kiegészítő keresetként szolgált férjük (eltartójuk) magasabb
bére mellett. A századelő árait összevetve a női bérekkel elmondható, hogy
bár az élelmiszerárak is relatíve magasak voltak és folyamatosan emelkedtek,
mégis a lakbér (illetve al- vagy ágybérlet) és a ruházkodás jelentette a
nagyobb terhet. Berend T. Iván és Ránki György táblázatban foglalták össze
az alapvető élelmiszerek 1901-es és 1913-as árait. (Lásd: 3. táblázat)
Budapesten a lakbér heti 2 forintnál kezdődött a századelőn, de évi 200 is
lehetett. Pikler J. Gyula korabeli (1906-os) adatai szerint Budapesten 1-2
helyiségből álló lakásokban élt a népesség 48,2%-a, és az esetek 60%-ában
egy lakóhelyiségre két embernél is több jutott. [69] Ugyanabban az időben
például Londonban az emberek 2/3-a 4 és több helyiségből álló lakásokban
lakott, mindössze 16,6% volt azok aránya, akik másod- vagy többedmagukkal
éltek 1 szobában. [70]
A "Szocializmus" című szociáldemokrata lap a századelőn többször is
foglalkozott az árak és bérek összevetésével, az árdrágítás okaival. Egy
1909-ben kelt cikkben az élelmiszerárakról volt szó, és a szerző a
spekulációval, a gyengébb terméssel illetve a mázsánkénti 6,20 korona
gabonavámmal magyarázta a búza árának emelkedését. [71] A statisztikus Engel
kutatásait ismertette, aki háztartási könyvek vizsgálata alapján kimutatta,
hogy minél kisebb jövedelmű egy család, jövedelmének annál nagyobb részét
kell élelmiszervásárlásra fordítania. (600 korona jövedelemnél 67,7%, 3000
korona esetében 56,9%.) [72]