Dimenzió #21

Magyar nők a dualizmus korában

(történelem)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                             1. Európai helyzet

   A  politikai és művelődési jogok kiszélesedésének hátterében - filozófiai
és  népesedési  tényezők  mellett  -  döntő  súllyal  esett latba az európai
gazdaság  átalakulása,  a nők egyre jelentősebb tömegeinek munkavállalása. A
nők   munkába  állása  tette  egyrészt  szükségessé  tanulásukat,  gazdasági
színtéren  való  szerepvállalásuk  pedig  eljuttatta  őket a politikai jogok
követeléséig.

   A  női  munka  történetét  számos  szociológus,  történész, közgazdász és
jogász  feldolgozta  már.  Mindannyian  különös figyelmet fordítottak a XIX.
század változásaira a nők munkábaállását illetően.

   Az  iparosodás  előtti  társadalmakban  a  nemek  szerinti munkamegosztás
egyértelmű  volt.  Ennek  ellenére  a "házon kívül" dolgozó nő jóval korábbi
jelenség,  mint a XIX. századi kapitalizmus időszaka. Korábbi századokban is
találhatunk  szép  számmal  fonó-  és  szövőnőket,  dajkákat,  tejeskofákat,
sörfőzőket, mosónőket, varrónőket és más foglalkozások képviselőit. Az ipari
forradalom  azonban  életrehívta  a gyári munkásnőket, akiknek a száma a XX.
századig   folyamatosan   növekedett  Európa-szerte.  [1]  Az  iparosodás  a
XVIII/XIX.   század   fordulóján  elválasztotta  a  termelés  és  fogyasztás
színhelyét.   [2]  A  múlt  századi  iparosodás  és  az  ezzel  együtt  járó
városiasodás  Európa-szerte  a  nők tízezreit kényszerítette otthonán kívüli
munkavállalásra.   Bár   számuk   folyamatosan  emelkedett,  mégis  le  kell
szögeznünk,   hogy   a   nők   nagyobb  hányada  mégiscsak  "háztartásbeli",
családjával és otthonával foglalkozó maradt.

   A   munkavállalókra  vonatkozó  adatokat  vizsgálva  e  folyamatnak  több
vonulata  domborodik  ki. Egyrészt az 1880-as évekig gyorsan és folyamatosan
nőtt  a  szolgálók  (cselédek)  száma,  akik a fejlődő városokban háztartási
alkalmazottként helyezkedtek el. Ők általában olyan mezőgazdasági vidékekről
kerültek  a  városokba,  ahol  vagy nem találtak munkát, vagy egyszerűen nem
akartak   ott   maradni.  Közülük  sokan  csak  férjhezmenésükig  dolgoztak.
Angliában   1851-ben  a  dolgozó  nők  40%-a  volt  cseléd,  és  csak  22%-a
textilmunkás;  Franciaországban  1866-ban  22%  illetve  10% volt ugyanez az
arány. Poroszországban pedig 1882-ben a bérből élő nők 18%-a volt cseléd, és
csak  12%-a  gyári munkás. [3] A városokban keletkező cseléd-állások tehát a
női  munkavállalás  kezdeti időszakában nagyobb hatással voltak az iparosodó
társadalmakra,  mint  a  nők  ipari  munkavégzése.  Mindez az alábbi okokkal
magyarázható: az új, növekvő városokban a kibontakozó ipar a férfiak számára
számos  munkalehetőséget  kínált, így a házi szolgák helyét - akik például a
XVIII.  századi  Franciaország  városi  cselédségének  még 1/3-1/2-ed részét
alkották - nőkkel kellett betölteni. Másrészt pedig a megváltozott gazdasági
körülmények,  a  XIX.  század  vívmányai  következtében kiterjedtebbé vált a
jólét,  az  anyagi  biztonság, így egyre több család megengedhette magának a
cselédtartást.  [4] Általában fiatal, 15-30 év közötti leányokat alkalmaztak
erre  a  munkára, akik szállást, élelmet és munkabért kaptak. Harriet Brown,
angol  cselédlány  leveléből, melyet 1870-ben írt anyjának, megtudhatunk egy
keveset a cselédek munkakörülményeiről. Ezt írta:

        "Fél  6-6  óra  körül  kelek  minden  reggel, és éjfél előtt nem
     kerülök  ágyba, és sokszor annyira fáradtnak érzem magam, de muszáj
     jó képet vágnom." [5]

A  mindennapos 16-18 órai munka, a sok cipekedés (tüzelő, szennyesruha, víz,
stb.) meglehetősen felőrölték sok fiatal lány erejét Európa-szerte. 1901-ben
Franciaországban  a  cselédek  82,9%-a,  Angliában  pedig  91,5%-a  nő volt.
McBride  angol  kutatónő  és  mások  adatai szerint viszont a századfordulón
egyre  inkább  hanyatlani  kezdett  a  számuk.  [6] A századelő statisztikai
adatai  Európában  és az Egyesült Államokban is azt mutatják, hogy a dolgozó
nők  ekkor  már nagyobb arányban kerültek ki az ipari illetve a szolgáltatói
szektorból.

   A  női munkavállalás másik, jelentősebb és dinamikusabban növekvő irányát
tehát  az  ipari  munka  jelentette.  Az  ipari  forradalom kibontakozásának
következményeként  a kialakuló gyárakban egyre több és több nőt alkalmaztak,
hiszen  számos  munkafolyamatot  ugyanúgy  képesek  voltak elvégezni, mint a
férfiak  -  ráadásul  jóval alacsonyabb bérért. A textilipar, a dohánygyárak
mellé  hamarosan felzárkóztak a porcelán-, tégla-, csavar-, szög-, cukor- és
gyertyagyárak,  mint  olyan  helyek,  ahol nőket szívesen alkalmaztak, sőt a
bányákban  is  dolgoztak,  mint  válogatók  és  teherhordók  (pl.:  Belgium,
Szilézia). [7]

   Számos   korabeli  leírás  maradt  ránk  arra  vonatkozóan,  hogy  milyen
egyszerű,  sokszor  embertelen  körülmények  között  éltek  és  dolgoztak az
iparban  foglalkoztatott  nők. A gyári munkásnők zöme fiatal lány volt, akik
gyakran  csak  "átmeneti  szükségszerűségnek" tekintették a munkát, és amint
férjhez  mentek,  abba  is  hagyták.  Több  korabeli  leírás is tanúskodik a
munkahelyekről.  Alice  Foley,  aki  az  1890-es  években kezdett dolgozni a
Lancashire-i textilgyárban, így emlékezett vissza az első napokra:

        "Először   nagyon   megrémített  a  zaj,  és  a  csattogó  gépek
     közelsége..." [8]

A  műhelyek piszkosak, levegőtlenek voltak, és a fiatal nőknek gyakran 12-16
órát  kellett  eltölteni  a  zúgó-kattogó gépek mellett állva. Pihenésük sem
volt  megoldott,  nem  volt  ritka,  hogy  ketten  béreltek  egy  ágyat,  és
meglehetősen     elégtelenül    táplálkoztak    (tej-kenyér-sajt    alkották
étrendjüket).  Feltehetőleg  ezért  már viszonylag korán, az 1840-es években
próbáltak könnyítéseket kiharcolni maguknak.

   Az  egyik  központi  kérdés  volt  a nők alacsonyabb bérezése, mely egész
Európában  jellemző volt a XIX. század folyamán mindvégig, és melynek hatása
egyes  esetekben  még  ma is érezhető. A bérek kiszámításánál kétféle érvvel
álltak  elő a tőkés vállalkozók, és ezek az érvelések a közvélemény (a férfi
munkások)  véleményét  is tükrözték. Egyrészt biológiai érvekre hivatkoztak,
és  a  nő  gyengébb  testét,  kisebb munkabírását emlegették. Másrészt piaci
okokkal hozakodtak elő, melyek szerint a nő kevésbé produktív, mint a férfi,
ezért  az  általa végzett munka kisebb értékkel bír. Jóllehet, egyenlő munka
elvégzése  esetén  mindezen  érvek nem voltak túl meggyőzőek, a nők relatíve
alacsonyabb  bérezésének szokása erősen tartotta magát. Ennek okát leginkább
abban  kereshetjük,  hogy a nők fokozódó munkábaállása ellenére a társadalom
csak  a  férfiakat  tartotta családfenntartónak. Ez még a szóhasználatban is
kifejezésre került: a múlt század közepén Angliában az egyedülálló férfiakat
"single"   szóval   illették,   míg  az  ugyanilyen  helyzetben  lévő  nőket
"unprotected"-nek  nevezték,  akinek  oltalmazása  férfias  feladat.  [9]  A
férfiak  munkabére tehát azért volt magasabb, mert nekik kellett eltartaniuk
az  egész  családot (illetve meg kellett alapozniuk a családalapítást), az ő
keresetük  határozta  meg  gyermekeik  gazdasági-társadalmi  helyzetét. A nő
viszont  keresetével csak "besegített" a család fenntartásába, a fő feladata
továbbra  is  a  gyermekszülés-  és  gondozás, valamint a háztartás vezetése
volt. [10] Ez a vélekedés azonban azoknak a nőknek az esetében sem módosult,
akik  például  kénytelenek voltak eltartani önmagukat vagy gyermekeiket vagy
esetleg  idős,  beteg  szüleiket.  A nők keresete - ugyanazon munkavégzés és
teljesítmény  esetében  - fele,  2/3-a  volt a férfiakénak. Spanyolországban
a  XX. század  elejéig  ez  az arány  50-60% volt [11], Franciaországban kb.
2/3%  [12],  az  USA-ban  pedig  1900-ban  kb.  76%.  [13]  A  férfiak a női
munkásokban gyakorta "bértörőt" láttak, és általában a munkásszervezetek sem
harcoltak  a  nők  egyenlő  bérezéséért.  A  dolgozó nőket gyakran különböző
gúnynevekkel   illették,   például   a   katalán   textilgyárak   munkásnőit
"betolakodónak"   (chinche)   és   tolvajnak   (mechera)    nevezték   férfi
társaik. [14] Az alacsony bérezés mellett a különböző "büntetések" is inkább
a   munkásnőket   sújtották.   Pokzovszkaja   doktorasszony   1913-ban   egy
szentpétervári  gyár  munkásnőinek helyzetét próbálta feltárni, de az általa
vázolt  kép  Európa  más részein is megfigyelhető volt. Ő leírta azt, hogy a
nők  fizetéséből  az  alábbi  "bűnök"  miatt  eszközöltek levonásokat: késői
kelés,  a szabványtól eltérő (selejt) munka, nevetgélés, gyengélkedés. A nők
napi  fizetése  ebben a gyárban napi 0,45 rubel volt, míg a büntetés összege
napi fél rubelre is rúghatott... [15]

   Szintén  fontos kérdés volt - az alacsony bérek mellett - az éjszakai női
munka,  illetve  a  fiatalkorú  lányok munkavállalása. Franciaországban csak
1886-ban  fogadták  el a nők éjszakai munkáját tiltó törvényt, amely azonban
csak  1892-től  élt.  [16]  A  valóságban  még  ezután is kijátszották ezt a
törvényt.  1890-ben  Berlinben is ülésezett egy nemzetközi konferencia, ahol
ezt  a  kérdést  tárgyalták.  1875-ben, a Német Szociáldemokrata Párt gothai
alakuló kongresszusán szintén megvitatták a női munka kérdését, és végül azt
kérték,  hogy tiltsák be a női munkát ott, ahol az káros lehet az egészségre
és az erkölcsökre. [17]

   A  századvégre  megnövekedett  a  szolgáltatói szektorban alkalmazott nők
aránya  a  munkavállalók  között.  Az  általános vélekedés szerint a gépírás
azért  való  a  nőnek,  mert  úgyis  hasonlít a zongorázáshoz (ez a vélemény
alátámasztja,  hogy a középosztálybeli nők voltak e munkákban "érdekeltek");
az  ápolásra,  kedvességre hivatkozva a kórházakban ápolónőként, az oktatási
intézményekben  pedagógusként kezdték alkalmazni a nőket; a hivatali, postai
munkák  esetében  pedig  a nők alkalmazkodóképességét hangsúlyozták, és azt,
hogy  képes  önmagát alávetni (a férfiaknak), és nem akar mindenáron "főnök"
lenni...  [18] Az alkalmazottak között igen gyors mértékben emelkedett a nők
száma.  Angliában  például  1870  előtt  alig  dolgozott tanárnő és ápolónő,
titkárnő  pedig egy sem, 1900-ban pedig már 40 ezer ápolónő, 45 ezer tanárnő
és  90  ezer  titkárnő  dolgozott  a  szigetországban. [19] Franciaországban
1906-ra a dolgozó nők 40%-át a szolgáltatóipar foglalkoztatta. [20]

   Azok  a nők, akik férjhez mentek és gyerekeket szültek, gyakorta feladták
vagy   elveszítették   állásukat.   Számukra  további  kereseti  lehetőséget
jelentettek  az olyasfajta munkák, amelyeket otthon is végezhettek, miközben
ellátták  a  háztartást, és gyermekeiket nevelték. Mosást, vasalást, varrást
vállaltak,    hogy    valamicske    pénzzel    hozzájáruljanak   a   családi
költségvetéshez. Egy Emma Döltz nevű varrónő, akinek már az anyja is ezzel a
munkával  keresett pénzt, 1900-ban megjelent versében tömören foglalta össze
a hozzá hasonló nők sorsát:

                              Otthon dolgozó nő

                   Gyorsan megmosom a szemem,
                   Már öt óra van, jaj, Istenem!
                   Mily rövid az éj, fáradtan kelek,
                   Olyan vagyok, mint kit megvertek,
                   Begyújtok hamar a hideg szobában,
                   Reggelit készítek kutyafuttában,
                   Aztán mielőbb a varráshoz kezdek,
                   Hogy holnapra már készen is legyek..." [21]

   A   XX.   század   elejétől  elszaporodó  óvodák,  iskolák,  készruhákat,
készételeket  árusító  boltok,  üzemi  étkezők,  mosodák jelentős segítséget
nyújtottak  a  dolgozó  nők  bizonyos rétegeinek, és mindez lehetővé tette a
családos nők nagyobb arányú munkábaállását is.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2017
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező