1. Európai helyzet A politikai és művelődési jogok kiszélesedésének hátterében - filozófiai és népesedési tényezők mellett - döntő súllyal esett latba az európai gazdaság átalakulása, a nők egyre jelentősebb tömegeinek munkavállalása. A nők munkába állása tette egyrészt szükségessé tanulásukat, gazdasági színtéren való szerepvállalásuk pedig eljuttatta őket a politikai jogok követeléséig. A női munka történetét számos szociológus, történész, közgazdász és jogász feldolgozta már. Mindannyian különös figyelmet fordítottak a XIX. század változásaira a nők munkábaállását illetően. Az iparosodás előtti társadalmakban a nemek szerinti munkamegosztás egyértelmű volt. Ennek ellenére a "házon kívül" dolgozó nő jóval korábbi jelenség, mint a XIX. századi kapitalizmus időszaka. Korábbi századokban is találhatunk szép számmal fonó- és szövőnőket, dajkákat, tejeskofákat, sörfőzőket, mosónőket, varrónőket és más foglalkozások képviselőit. Az ipari forradalom azonban életrehívta a gyári munkásnőket, akiknek a száma a XX. századig folyamatosan növekedett Európa-szerte. [1] Az iparosodás a XVIII/XIX. század fordulóján elválasztotta a termelés és fogyasztás színhelyét. [2] A múlt századi iparosodás és az ezzel együtt járó városiasodás Európa-szerte a nők tízezreit kényszerítette otthonán kívüli munkavállalásra. Bár számuk folyamatosan emelkedett, mégis le kell szögeznünk, hogy a nők nagyobb hányada mégiscsak "háztartásbeli", családjával és otthonával foglalkozó maradt. A munkavállalókra vonatkozó adatokat vizsgálva e folyamatnak több vonulata domborodik ki. Egyrészt az 1880-as évekig gyorsan és folyamatosan nőtt a szolgálók (cselédek) száma, akik a fejlődő városokban háztartási alkalmazottként helyezkedtek el. Ők általában olyan mezőgazdasági vidékekről kerültek a városokba, ahol vagy nem találtak munkát, vagy egyszerűen nem akartak ott maradni. Közülük sokan csak férjhezmenésükig dolgoztak. Angliában 1851-ben a dolgozó nők 40%-a volt cseléd, és csak 22%-a textilmunkás; Franciaországban 1866-ban 22% illetve 10% volt ugyanez az arány. Poroszországban pedig 1882-ben a bérből élő nők 18%-a volt cseléd, és csak 12%-a gyári munkás. [3] A városokban keletkező cseléd-állások tehát a női munkavállalás kezdeti időszakában nagyobb hatással voltak az iparosodó társadalmakra, mint a nők ipari munkavégzése. Mindez az alábbi okokkal magyarázható: az új, növekvő városokban a kibontakozó ipar a férfiak számára számos munkalehetőséget kínált, így a házi szolgák helyét - akik például a XVIII. századi Franciaország városi cselédségének még 1/3-1/2-ed részét alkották - nőkkel kellett betölteni. Másrészt pedig a megváltozott gazdasági körülmények, a XIX. század vívmányai következtében kiterjedtebbé vált a jólét, az anyagi biztonság, így egyre több család megengedhette magának a cselédtartást. [4] Általában fiatal, 15-30 év közötti leányokat alkalmaztak erre a munkára, akik szállást, élelmet és munkabért kaptak. Harriet Brown, angol cselédlány leveléből, melyet 1870-ben írt anyjának, megtudhatunk egy keveset a cselédek munkakörülményeiről. Ezt írta: "Fél 6-6 óra körül kelek minden reggel, és éjfél előtt nem kerülök ágyba, és sokszor annyira fáradtnak érzem magam, de muszáj jó képet vágnom." [5] A mindennapos 16-18 órai munka, a sok cipekedés (tüzelő, szennyesruha, víz, stb.) meglehetősen felőrölték sok fiatal lány erejét Európa-szerte. 1901-ben Franciaországban a cselédek 82,9%-a, Angliában pedig 91,5%-a nő volt. McBride angol kutatónő és mások adatai szerint viszont a századfordulón egyre inkább hanyatlani kezdett a számuk. [6] A századelő statisztikai adatai Európában és az Egyesült Államokban is azt mutatják, hogy a dolgozó nők ekkor már nagyobb arányban kerültek ki az ipari illetve a szolgáltatói szektorból. A női munkavállalás másik, jelentősebb és dinamikusabban növekvő irányát tehát az ipari munka jelentette. Az ipari forradalom kibontakozásának következményeként a kialakuló gyárakban egyre több és több nőt alkalmaztak, hiszen számos munkafolyamatot ugyanúgy képesek voltak elvégezni, mint a férfiak - ráadásul jóval alacsonyabb bérért. A textilipar, a dohánygyárak mellé hamarosan felzárkóztak a porcelán-, tégla-, csavar-, szög-, cukor- és gyertyagyárak, mint olyan helyek, ahol nőket szívesen alkalmaztak, sőt a bányákban is dolgoztak, mint válogatók és teherhordók (pl.: Belgium, Szilézia). [7] Számos korabeli leírás maradt ránk arra vonatkozóan, hogy milyen egyszerű, sokszor embertelen körülmények között éltek és dolgoztak az iparban foglalkoztatott nők. A gyári munkásnők zöme fiatal lány volt, akik gyakran csak "átmeneti szükségszerűségnek" tekintették a munkát, és amint férjhez mentek, abba is hagyták. Több korabeli leírás is tanúskodik a munkahelyekről. Alice Foley, aki az 1890-es években kezdett dolgozni a Lancashire-i textilgyárban, így emlékezett vissza az első napokra: "Először nagyon megrémített a zaj, és a csattogó gépek közelsége..." [8] A műhelyek piszkosak, levegőtlenek voltak, és a fiatal nőknek gyakran 12-16 órát kellett eltölteni a zúgó-kattogó gépek mellett állva. Pihenésük sem volt megoldott, nem volt ritka, hogy ketten béreltek egy ágyat, és meglehetősen elégtelenül táplálkoztak (tej-kenyér-sajt alkották étrendjüket). Feltehetőleg ezért már viszonylag korán, az 1840-es években próbáltak könnyítéseket kiharcolni maguknak. Az egyik központi kérdés volt a nők alacsonyabb bérezése, mely egész Európában jellemző volt a XIX. század folyamán mindvégig, és melynek hatása egyes esetekben még ma is érezhető. A bérek kiszámításánál kétféle érvvel álltak elő a tőkés vállalkozók, és ezek az érvelések a közvélemény (a férfi munkások) véleményét is tükrözték. Egyrészt biológiai érvekre hivatkoztak, és a nő gyengébb testét, kisebb munkabírását emlegették. Másrészt piaci okokkal hozakodtak elő, melyek szerint a nő kevésbé produktív, mint a férfi, ezért az általa végzett munka kisebb értékkel bír. Jóllehet, egyenlő munka elvégzése esetén mindezen érvek nem voltak túl meggyőzőek, a nők relatíve alacsonyabb bérezésének szokása erősen tartotta magát. Ennek okát leginkább abban kereshetjük, hogy a nők fokozódó munkábaállása ellenére a társadalom csak a férfiakat tartotta családfenntartónak. Ez még a szóhasználatban is kifejezésre került: a múlt század közepén Angliában az egyedülálló férfiakat "single" szóval illették, míg az ugyanilyen helyzetben lévő nőket "unprotected"-nek nevezték, akinek oltalmazása férfias feladat. [9] A férfiak munkabére tehát azért volt magasabb, mert nekik kellett eltartaniuk az egész családot (illetve meg kellett alapozniuk a családalapítást), az ő keresetük határozta meg gyermekeik gazdasági-társadalmi helyzetét. A nő viszont keresetével csak "besegített" a család fenntartásába, a fő feladata továbbra is a gyermekszülés- és gondozás, valamint a háztartás vezetése volt. [10] Ez a vélekedés azonban azoknak a nőknek az esetében sem módosult, akik például kénytelenek voltak eltartani önmagukat vagy gyermekeiket vagy esetleg idős, beteg szüleiket. A nők keresete - ugyanazon munkavégzés és teljesítmény esetében - fele, 2/3-a volt a férfiakénak. Spanyolországban a XX. század elejéig ez az arány 50-60% volt [11], Franciaországban kb. 2/3% [12], az USA-ban pedig 1900-ban kb. 76%. [13] A férfiak a női munkásokban gyakorta "bértörőt" láttak, és általában a munkásszervezetek sem harcoltak a nők egyenlő bérezéséért. A dolgozó nőket gyakran különböző gúnynevekkel illették, például a katalán textilgyárak munkásnőit "betolakodónak" (chinche) és tolvajnak (mechera) nevezték férfi társaik. [14] Az alacsony bérezés mellett a különböző "büntetések" is inkább a munkásnőket sújtották. Pokzovszkaja doktorasszony 1913-ban egy szentpétervári gyár munkásnőinek helyzetét próbálta feltárni, de az általa vázolt kép Európa más részein is megfigyelhető volt. Ő leírta azt, hogy a nők fizetéséből az alábbi "bűnök" miatt eszközöltek levonásokat: késői kelés, a szabványtól eltérő (selejt) munka, nevetgélés, gyengélkedés. A nők napi fizetése ebben a gyárban napi 0,45 rubel volt, míg a büntetés összege napi fél rubelre is rúghatott... [15] Szintén fontos kérdés volt - az alacsony bérek mellett - az éjszakai női munka, illetve a fiatalkorú lányok munkavállalása. Franciaországban csak 1886-ban fogadták el a nők éjszakai munkáját tiltó törvényt, amely azonban csak 1892-től élt. [16] A valóságban még ezután is kijátszották ezt a törvényt. 1890-ben Berlinben is ülésezett egy nemzetközi konferencia, ahol ezt a kérdést tárgyalták. 1875-ben, a Német Szociáldemokrata Párt gothai alakuló kongresszusán szintén megvitatták a női munka kérdését, és végül azt kérték, hogy tiltsák be a női munkát ott, ahol az káros lehet az egészségre és az erkölcsökre. [17] A századvégre megnövekedett a szolgáltatói szektorban alkalmazott nők aránya a munkavállalók között. Az általános vélekedés szerint a gépírás azért való a nőnek, mert úgyis hasonlít a zongorázáshoz (ez a vélemény alátámasztja, hogy a középosztálybeli nők voltak e munkákban "érdekeltek"); az ápolásra, kedvességre hivatkozva a kórházakban ápolónőként, az oktatási intézményekben pedagógusként kezdték alkalmazni a nőket; a hivatali, postai munkák esetében pedig a nők alkalmazkodóképességét hangsúlyozták, és azt, hogy képes önmagát alávetni (a férfiaknak), és nem akar mindenáron "főnök" lenni... [18] Az alkalmazottak között igen gyors mértékben emelkedett a nők száma. Angliában például 1870 előtt alig dolgozott tanárnő és ápolónő, titkárnő pedig egy sem, 1900-ban pedig már 40 ezer ápolónő, 45 ezer tanárnő és 90 ezer titkárnő dolgozott a szigetországban. [19] Franciaországban 1906-ra a dolgozó nők 40%-át a szolgáltatóipar foglalkoztatta. [20] Azok a nők, akik férjhez mentek és gyerekeket szültek, gyakorta feladták vagy elveszítették állásukat. Számukra további kereseti lehetőséget jelentettek az olyasfajta munkák, amelyeket otthon is végezhettek, miközben ellátták a háztartást, és gyermekeiket nevelték. Mosást, vasalást, varrást vállaltak, hogy valamicske pénzzel hozzájáruljanak a családi költségvetéshez. Egy Emma Döltz nevű varrónő, akinek már az anyja is ezzel a munkával keresett pénzt, 1900-ban megjelent versében tömören foglalta össze a hozzá hasonló nők sorsát: Otthon dolgozó nő Gyorsan megmosom a szemem, Már öt óra van, jaj, Istenem! Mily rövid az éj, fáradtan kelek, Olyan vagyok, mint kit megvertek, Begyújtok hamar a hideg szobában, Reggelit készítek kutyafuttában, Aztán mielőbb a varráshoz kezdek, Hogy holnapra már készen is legyek..." [21] A XX. század elejétől elszaporodó óvodák, iskolák, készruhákat, készételeket árusító boltok, üzemi étkezők, mosodák jelentős segítséget nyújtottak a dolgozó nők bizonyos rétegeinek, és mindez lehetővé tette a családos nők nagyobb arányú munkábaállását is.
Dimenziók
- #1 - Itt és most (Értekezés a térről és időről)
- #2 - Világ(egyetem)
- #10 - Álmodozók - Irodalmi antológia
- #11 - eLeVeN
- #12 - Mozaikok a nevelés történetéből
- #13 - Achilles Dent - a gondolkodó ember
- #14 - Y-akták - Tele Fiction Magazin
- #15 - Kábulatban
- #16 - Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)
- #17 - Antigravitációban
- #18 - Nem iskolás fokon...
- #19 - Gyermekszemlélet
- #20 - Csillagnézők
- #21 - Magyar nők a dualizmus korában
- #22 - MeGiNT eLeVeN
- #23 - Valahol kinn az űrben...
- #24 - Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -
- #25 - Az örökkévalóság pillanatai
- #26 - Gitta írásai - Kaderják Gitta
- #27 - Hó hull sóhajomra (Don-kanyar - Elveszve a végtelenben)
- #28 - Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?
stag weekends in Budapest
