Ambrus Attila József
(alex@iqdepo.hu )
A SIRIUS HÁROM REJTÉLYE
(In: Tele Fiction Magazin, MTV1-Teletext, 42. szám, 1998. március 12-19)
Égboltunk mintegy 6.000 szabad szemmel látható távoli csillaga között a
Nagy kutya csillagkép főcsillaga a Sirius. A Nap, a Hold, a Vénusz és a
Jupiter után a legfényesebb lámpás az éjszakai égbolton.
Már az ősi egyiptomiak is tisztelték e csillagot. Az egyiptomi
időszámítás szerint az újév közvetlenül a Sirius első hajnali megjelenésével
vette kezdetét. Ez minden évben megközelítően egybe esett a Nilus
áradásával. A Sirius feltűnése a hajnali égbolton más kultúrák érdeklődését
is felkeltette.
A 19. század első felében Friedrich Wilhelm Bessel csillagász felfedezte
a Sirius "első rejtélyét": a csillag szokatlanul változó saját mozgását.
Régen a csillagokat "mozdulatlan"-nak hitték, de Edmond Halley
összehasonlítva a Sirius korábbi és későbbi helyzetét már 1718-ban
kijelentette, hogy a csillagok nem mozdulatlanok.
Bessel azonban a Sirius mozgásában apró ingadozásokat fedezett fel,
amiket megmagyarázni nem tudott. Bessel gondolkodott és rájött: "Ha a
rendszert kettős csillagnak fogjuk fel, akkor nem meglepő, hogy az egyik
csillag mozgását változónak észleljük, hisz e változékonyság, valamint
ismétlődése a két csillag közös súlypontja körüli keringésének periódusában
szükségszerű. Ha ezzel szemben a változást egy egyszerű csillagon figyeljük
meg, feltételeznünk kell, hogy ez a csillag egy kisebb rendszer egyetlen
látható része."
Bessel azt a következtetést vonta le, hogy a Sirius körül egy
"láthatatlan" kisérő is kering, amely tömegvonzásával megzavarja a csillag
mozgását. Bessel haláláig hitt elméletének igazában, azonban gondolatai csak
1861-ben váltak bizonyossá, amikor Alvan Clark amerikai távcsőkészítő az
akkoriban legmodernebbnek számító teleszkópjával felfedezett egy apró fényes
pontot a Sirius mellett.
Ettől kezdve a csillagászok megkülönböztetik a fényes Sirius A-t és
kísérőjét a Sirius B-t, mely a főcsillagot majdnem 50 év alatt kerüli meg
elliptikus pályán.
Ezzel megoldódott a Sirius első rejtélye.
A második rejtély a Sirius B rejtélye sem váratott sokáig. Gustav Robert
Kirchhoff és Wilhelm Bunsen német tudósok 1860-ban fedezték fel a
spektrálanalízist. Ezzel lehetővé vált a távoli csillagok kémiai és fizikai
tulajdonságának vizsgálata. A csillagok fényének színképelemzéséből sikerült
megtudni a csillagokban uralkodó nyomást és a felszíni hőmérsékletet, és így
az elektromos és mágneses jelenségeket is vizsgálhatták.
A Sirius B rejtélye a hőmérséklet vizsgálásakor merült fel. A Sirius A
hőmérsékletét 10.000 Kelvinben határozták meg. Az objektumot a fehér
csillagok osztályába sorolták. Kiszámították, hogy a 8,7 fényévnyire lévő
csillag a Napnál jóval nagyobb energiát sugároz szét és tömege kb.
kétszerese a Napunkénak.
Ezzel szemben a Sirius B, melynek tömege közel azonos Napunkéval, mégis
csekély fényt bocsát ki magából, pedig a távolsága megeggyezik a Sirius A
távolságával. 1915-ig a Sirius B-t kihúnyó - vörös - napnak vélték, azonban
Walter Sydney Adams kimutatta, hogy a csillag hőmérséklete megegyezik a
Sirius főcsillag hőmérsékletével.
A rejtély abban nyilvánult meg, hogy a Sirius B fénye hatezerszer
gyengébb a Sirius A-énál. Ennek csak egy magyarázata lehetett, az, hogy a
felszíne jóval kisebb. Ezeket a csillagokat manapság "fehér törpéknek"
nevezi a tudomány.
Kicsi a bors, de erős, azaz a fehér törpéknél a kis méret ellenére óriási
anyagsűrűséggel kell számolni. Azóta tudjuk, hogy a Sirius B alig 47.000 km
átmérőjű, azonban ebben a "kicsi labdában" a Napunk tömege sűrűsödik össze.
Ez azt jelenti, hogy a Sirius B minden köbcentimétere 37 kg tömegű, azaz egy
gyűszűnyi e csillag anyagából nálunk itt a Földön 1.500-szor nehezebb lenne
mint ugyanennyi platina, mely a Földön a második legnehezebb elem.
Ezzel el is érkeztünk a Sirius harmadik, egyben legnagyobb rejtélyéhez.
Arthur M. Young az afrikai népek mitológiájával foglalkozott, ő hívta fel a
figyelmét egy Robert K. G. Temple nevezetű amerikai orientalistának egy
afrikai törzsre. Temple ekkor kezdett foglalkozni a mai Mali Köztársaság
területén élő, egykori szudáni törzsel, a dogonokkal. A dogonok mintegy
negyedmilliós népe Timbuktu városától délre, a Bandiagara fennsíkon él.
Temple kutatásairól "A Sirius-rejtély" című 1976-ban megjelent könyvében
számolt be.
A dogonok a világegyetem keletkezéséről a következőképpen vélekednek -
írja Temple könyvében: "A teremtés kiinduló pontja a Sirius Digitariának
nevezett kísérője, amely a Sirius körül kering. A dogonok szerint a Digitaria
a legkisebb és legnehezebb csillag. Benne van minden dolgok csírája. Saját
tengelye és a Sirius körüli mozgása biztosítja a világmindenség teremtő
erőinek továbbélését..."
A dogonok még további meglepő dolgokat is elárultak: A Digitaria a létező
"legkisebb dolog", ám egyszersmind a legnehezebb csillag. Anyaga fém, a neve
"szagala", fényesebb mint a vas, és olyan nehéz, hogy "földi lény" nem tudja
felemelni. Akkora, mint egy ökör kiterített bőre, de 480 szamárrakományt
nyom, ami közel 35.000 kg tömegnek felel meg. A Siriusnak a Digitarián kívül
még egy kísérője van, az úgynevezett "emme ya". Ez a csillag nagyobb, de
négyszerte könnyebb a Digitariánál. Ugyanolyan irányban és ugyanannyi idő
alatt kerüli meg a Siriust, mint a Digitaria, de pályája hoszabb, vagyis
jóval távolabb van tőle.
Két francia tudós, Marcel Griaule és Germaine Dieterlen 1950-ben
közzétették "Egy Szudáni Sirius-rendszer" című tanulmányukat, miután 1946 és
1950 között évekig éltek a dogonok között. A két francia tudós az
anyaggyűjtés után joggal jelentették ki: "Mindeddig tisztázatlan, mi több,
fel sem merült a kérdés, hogy csillagászati eszközökkel nem rendelkező
emberek hogyan ismerhetik szemmel aligha látható égitestek mozgását és
tulajdonságait."
A dogonok azonban az előbb említetteken kívül még sok más megdöbbentő
vallomást is tettek. 1965-ben Dieterlen felesége "A sápadt róka" című
könyvében arról írt például, hogy a dogonok elbeszélése szerint a
Szaturnuszt gyűrű veszi körül, a bolygók a Nap körül forognak, a Jupiternek
négy holdja van, és naprendszerünket a Tejút felé a Szaturnusz határolja,
mint a naprendszer legkülső, legtávolibb bolygója. Mellesleg a dogonok
szerint az egész világegyetemben rengeteg értelmes faj létezik.
A dogonok kijelentései néhol eléggé homályosak, de sokmindenben
"telitalálatot" értek el. Sok tudós foglalkozik azóta is a kérdéssel:
"Honnan tudja mindezeket a dolgokat ez a civilizálatlan, természeti nép?"
Egyesek szerint az ősidőkről szájról-szájra átörökített tudás mögött talán
a csillagokból a régmúltban idelátogatott "idegenek" állhatnak. A dogonok
az ősöktől örökölt rajzaikban a Sirius A és B egymáshoz viszonyított
mozgási pályáját a legkisebb tévedés nélkül napjainkban is bármikor
megrajzolják Afrika száraz homokjában, és nem feledkeznek meg az "emma
ya"-ról sem. Melyet a tudomány egykor Sirius C-nek nevez majd, ha végre
bebizonyosodik, hogy tényleg létezik. A dogonok tudják, mi még nem.