CSILLAGÁSZAT AZ ÓKORI EGYIPTOMBAN
Egyiptom és a Nílus neve elválaszthatatlan egymástól. Az áradás
időpontjának ismerete létfontosságú volt az akkori emberek számára. Ennek
előrejelzésében szerencsés módon az égbolt legfényesebb csillaga, a Szíriusz
volt a segítségükre. Az egyiptomi főpapok megfigyelték, hogy amikor a
Szíriusz először tűnik fel az év során a hajnali égbolton - vagyis a Nappal
együtt kel föl (heliakus kelés) -, akkor pár nap múlva beköszönt a Nílus
áradása. Ezért szorgalmasan lesték az eget, s amikor a csillag megjelent,
nagy hókuszpókuszok közepette bejelentették a fáraónak, hogy mindenki
készüljön: hamarosan árad a Nílus! Ez az összefüggés szigorúan a papok titka
volt, hatalmuk egyik zálogát képezte.
Az időszámításnál Mezopotámia csillagászaival ellentétben nem a Hold,
hanem a Nap járására alapoztak. Meghatározták a napév hosszát, vagyis azt az
időtartamot, ami a csillagokhoz viszonyítva a nap két azonos helyzete között
telik el. 365 napos eredményt kaptak, azaz szerintük a Nap ennyi idő alatt
tesz meg egy teljes kört a Föld körül. Ma már tudjuk, hogy éppen fordítva
történik a dolog, tehát a Föld kering a Nap körül és nem fordítva. Kevesen
tudnák azonban érvekkel is alátámasztani ezt az alapvető tényt. A Földről
szemlélve ugyanis a "Napnál is világosabb", hogy a Nap jár körbe. Útja során
folyamatosan kelet felé vándorol az ekliptikán. Ugyanígy viselkedik égi
kísérőnk, a Hold is. A Hold keleti irányú mozgását könnyű megfigyelni, mert
viszonyításul a csillagok szolgálnak. A Nap esetében ez lehetetlen, hiszen
fénye elnyomja a csillagok fényét. Azt viszont bárki megfigyelheti, hogy az
egyes csillagok, illetve csillagképek napról napra kissé nyugat felé
mozdulnak el az égbolton. Ebből az a következtetés adódik, hogy a Nap
ellentétes irányú mozgást végez közöttük, s az év során egy teljes kört tesz
meg az ekliptikán. Az ekliptika és az égi egyenlítő két pontban metszi
egymást. Az égi egyenlítő nem más, mint a Föld Egyenlítőjének az égboltra
való kiterjesztése, így az éggömböt északi- és déli éggömbre osztja. A két
metszéspont neve tavaszpont (jele: a Kos jele) és őszpont (jele: a Mérleg
jele). Ezekben a pontokban van ugyanis a Nap március 21-én, illetve
szeptember 23-án, az északi félteke tavaszának, illetve őszének kezdetén.
Ezeken a napokon a Nap pontosan keleti irányban kel és nyugati irányban
nyugszik, továbbá a Földön mindenütt egyenlő hosszúságú az éjszaka és a
nappal. Ezért e nevezetes napokat tavaszi- és őszi napéjegyenlőségnek
nevezzük. Az ókori csillagászok jól ismerték a tavaszi napéjegyenlőség
bekövetkeztének időpontját: ekkor a Nap tehát pontosan keleten kelt. A
következő tavaszi napéjegyenlőségig megszámolták a napokat, így kapták meg a
napév hosszát. Mindezeket azért említettük meg, mert ha a csillagokhoz
pontosan nem is tudták viszonyítani a Nap helyzetét, ezáltal mégis
megtalálták a megoldást. A 365 napos napévet 12, egyenként 30 napos hónapra
osztották, majd az év végéhez 5 ünnepnapot csatoltak.
A Szíriusz heliakus kelése július 20-án következett be, s az egyiptomiak
innen számították az év kezdetét: ún. Szíriusz-évet használtak. A csillagot
ők Szopednek (görögösen Szóthisz) nevezték, ami az "új év és az áradás
hozóját" jelenti. További megfgyeléseikből kiderült, hogy a Szíriusz
nevezetes kelése lassan eltolódik a 365 napos naptárhoz képest, vagyis nem
esik egybe az új év első napjával. A késés négy év alatt már egy teljes
napot tett ki és legközelebb csak 1461 év múlva történt egyszerre az új év
kezdete a csillag heliakus kelése. Ebből az adatból a napév hosszát már
pontosabban is meghatározhatták, amely így 365,25 napnak adódott. Az
évenkénti negyednapos eltérés miatt négyévente nem 5, hanem 6 ünnepnapot
csatoltak az év végéhez, vagyis egy szökőnapot vezettek be.
Az ókori Egyiptomban alkalmazták az első komoly csillagászati műszereket:
nap- és vízórákat, bemetszett pálcákat, egyszerű szögmérő eszközöket és a
függőónt. A legfontosabb eszközük a gnomon (árnyékvető pálca) volt. A gnomon
talán a legősibb és legegyszerűbb csillagászati eszköz, nem más, mint egy
függőlegesen földbe szúrt pálca. Segítségével lehetett pontosan meghatározni
az észak-déli irányt: a pálca legrövidebb árnyéka jelölte ki ezeket.
Magas szintű ismeretekről árulkodnak a piramisok is. Közülük is a
legnagyobb, a Kheopsz érdemli a legtöbb figyelmet. Szinte hajszálpontosan az
északi szélesség 30º-ára építették, amely valószínűleg nem a véletlen műve,
hanem magas szintű mérési technikáról árulkodik. Kiderült továbbá, hogy a
piramisról az árnyékok alapján a napéjegyenlőség időpontja 12 órás
pontossággal leolvasható. Az i. e. XXVII. században felépített monstrum
alapéleinek tájolása majdnem pontosan észak-déli, illetve kelet-nyugati. Még
meglepőbb azonban, hogy a Szíriusz delelésekor a csillag sugarai merőlegesen
érik a piramis déli lapját, amely 51º 52'-cel hajlik a vízszinteshez. Az
ekliptikát 36 részre osztották, amelyeket különböző istenségeknek rendeltek
alá.
Az égitesteket gömb alakúnak tekintették, majd az i. e. I. évezredtől a
Földet is szabadon lebegő gömbnek írták le. Az egyiptomi csillagászat
egészen fantasztikus teljesítménye, hogy a Merkúr és a Vénusz bolygókról
mint a Nap körül keringő égitestekről beszéltek. Ez azonban - mint oly sok
más dolog is - papok titka maradt.