Dimenzió #20

Csillagnézők

(csillagászattörténet, csillagászat, űrkutatás, fizika, asztrofizika)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                      CSILLAGÁSZAT AZ ÓKORI EGYIPTOMBAN

   Egyiptom   és   a  Nílus  neve  elválaszthatatlan  egymástól.  Az  áradás
időpontjának  ismerete  létfontosságú  volt az akkori emberek számára. Ennek
előrejelzésében szerencsés módon az égbolt legfényesebb csillaga, a Szíriusz
volt  a  segítségükre.  Az  egyiptomi  főpapok  megfigyelték,  hogy amikor a
Szíriusz  először tűnik fel az év során a hajnali égbolton - vagyis a Nappal
együtt  kel  föl  (heliakus  kelés) -, akkor pár nap múlva beköszönt a Nílus
áradása.  Ezért  szorgalmasan  lesték az eget, s amikor a csillag megjelent,
nagy  hókuszpókuszok  közepette  bejelentették  a  fáraónak,  hogy  mindenki
készüljön: hamarosan árad a Nílus! Ez az összefüggés szigorúan a papok titka
volt, hatalmuk egyik zálogát képezte.

   Az  időszámításnál  Mezopotámia  csillagászaival  ellentétben nem a Hold,
hanem a Nap járására alapoztak. Meghatározták a napév hosszát, vagyis azt az
időtartamot, ami a csillagokhoz viszonyítva a nap két azonos helyzete között
telik  el.  365 napos eredményt kaptak, azaz szerintük a Nap ennyi idő alatt
tesz  meg  egy  teljes kört a Föld körül. Ma már tudjuk, hogy éppen fordítva
történik  a  dolog, tehát a Föld kering a Nap körül és nem fordítva. Kevesen
tudnák  azonban  érvekkel  is alátámasztani ezt az alapvető tényt. A Földről
szemlélve ugyanis a "Napnál is világosabb", hogy a Nap jár körbe. Útja során
folyamatosan  kelet  felé  vándorol  az  ekliptikán. Ugyanígy viselkedik égi
kísérőnk,  a Hold is. A Hold keleti irányú mozgását könnyű megfigyelni, mert
viszonyításul  a  csillagok szolgálnak. A Nap esetében ez lehetetlen, hiszen
fénye  elnyomja a csillagok fényét. Azt viszont bárki megfigyelheti, hogy az
egyes  csillagok,  illetve  csillagképek  napról  napra  kissé  nyugat  felé
mozdulnak  el  az  égbolton.  Ebből  az  a  következtetés adódik, hogy a Nap
ellentétes irányú mozgást végez közöttük, s az év során egy teljes kört tesz
meg  az  ekliptikán.  Az  ekliptika  és  az égi egyenlítő két pontban metszi
egymást.  Az  égi  egyenlítő nem más, mint a Föld Egyenlítőjének az égboltra
való  kiterjesztése,  így az éggömböt északi- és déli éggömbre osztja. A két
metszéspont  neve  tavaszpont  (jele: a Kos jele) és őszpont (jele: a Mérleg
jele).  Ezekben  a  pontokban  van  ugyanis  a  Nap  március  21-én, illetve
szeptember  23-án,  az  északi félteke tavaszának, illetve őszének kezdetén.
Ezeken  a  napokon  a  Nap  pontosan keleti irányban kel és nyugati irányban
nyugszik,  továbbá  a  Földön  mindenütt  egyenlő hosszúságú az éjszaka és a
nappal.  Ezért  e  nevezetes  napokat  tavaszi-  és  őszi napéjegyenlőségnek
nevezzük.  Az  ókori  csillagászok  jól  ismerték  a tavaszi napéjegyenlőség
bekövetkeztének  időpontját:  ekkor  a  Nap  tehát  pontosan keleten kelt. A
következő tavaszi napéjegyenlőségig megszámolták a napokat, így kapták meg a
napév  hosszát.  Mindezeket  azért  említettük  meg,  mert ha a csillagokhoz
pontosan   nem  is  tudták  viszonyítani  a  Nap  helyzetét,  ezáltal  mégis
megtalálták  a megoldást. A 365 napos napévet 12, egyenként 30 napos hónapra
osztották, majd az év végéhez 5 ünnepnapot csatoltak.

   A  Szíriusz heliakus kelése július 20-án következett be, s az egyiptomiak
innen  számították az év kezdetét: ún. Szíriusz-évet használtak. A csillagot
ők  Szopednek  (görögösen  Szóthisz)  nevezték,  ami  az "új év és az áradás
hozóját"   jelenti.  További  megfgyeléseikből  kiderült,  hogy  a  Szíriusz
nevezetes  kelése  lassan eltolódik a 365 napos naptárhoz képest, vagyis nem
esik  egybe  az  új  év  első napjával. A késés négy év alatt már egy teljes
napot  tett  ki és legközelebb csak 1461 év múlva történt egyszerre az új év
kezdete  a  csillag  heliakus  kelése.  Ebből az adatból a napév hosszát már
pontosabban  is  meghatározhatták,  amely  így  365,25  napnak  adódott.  Az
évenkénti  negyednapos  eltérés  miatt  négyévente nem 5, hanem 6 ünnepnapot
csatoltak az év végéhez, vagyis egy szökőnapot vezettek be.

   Az ókori Egyiptomban alkalmazták az első komoly csillagászati műszereket:
nap-  és  vízórákat,  bemetszett pálcákat, egyszerű szögmérő eszközöket és a
függőónt. A legfontosabb eszközük a gnomon (árnyékvető pálca) volt. A gnomon
talán  a  legősibb  és legegyszerűbb csillagászati eszköz, nem más, mint egy
függőlegesen földbe szúrt pálca. Segítségével lehetett pontosan meghatározni
az észak-déli irányt: a pálca legrövidebb árnyéka jelölte ki ezeket.

   Magas  szintű  ismeretekről  árulkodnak  a  piramisok  is.  Közülük  is a
legnagyobb, a Kheopsz érdemli a legtöbb figyelmet. Szinte hajszálpontosan az
északi  szélesség 30º-ára építették, amely valószínűleg nem a véletlen műve,
hanem  magas  szintű  mérési technikáról árulkodik. Kiderült továbbá, hogy a
piramisról   az   árnyékok  alapján  a  napéjegyenlőség  időpontja  12  órás
pontossággal  leolvasható.  Az  i.  e.  XXVII. században felépített monstrum
alapéleinek tájolása majdnem pontosan észak-déli, illetve kelet-nyugati. Még
meglepőbb azonban, hogy a Szíriusz delelésekor a csillag sugarai merőlegesen
érik  a  piramis  déli  lapját, amely 51º 52'-cel hajlik a vízszinteshez. Az
ekliptikát  36 részre osztották, amelyeket különböző istenségeknek rendeltek
alá.

   Az  égitesteket  gömb alakúnak tekintették, majd az i. e. I. évezredtől a
Földet  is  szabadon  lebegő  gömbnek  írták  le.  Az egyiptomi csillagászat
egészen  fantasztikus  teljesítménye,  hogy  a Merkúr és a Vénusz bolygókról
mint  a  Nap körül keringő égitestekről beszéltek. Ez azonban - mint oly sok
más dolog is - papok titka maradt.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2017
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező