A GRAVITÁCIÓ TITKAI
Ebben a fejezetben nem a tudomány által már meglehetősen jól ismert
gravitációtörvényekkel kívánunk foglalkozni, csak akkor hivatkozunk rájuk,
amikor a szerző elméletének megvilágítása érdekében szükséges.
Ezúttal annak az eddig megoldatlan rejtélynek próbálunk a végére járni a
kedves olvasóval együtt, hogy mi is okozza a gravitáció jelenségét, vagyis
azt, hogy az anyagatomok vonzóerőt fejtenek ki, lehetővé téve nagyobb
anyagcsoportok, így az égitestek kialakulását is. Ha nem lenne gravitáció,
akkor nem jöhetett volna létre a mai formájú élet és az értelem, amelyet
anyagból felépülő lények, mint az ember is, hordoznak. Már most
előrebocsátjuk, hogy egy későbbi fejezetben foglalkozunk annak
lehetőségével, hogy magasan szervezett energiából is létrejöhettek esetleg
értelmes lények, de ennek tárgyalásáig kérjük a kedves olvasó türelmét.
A gravitáció természetét nagyon sok kísérleti és elméleti módszerrel
próbálták már megfejteni. Ilyen volt például Weber alumíniumhengerekkel
végzett kísérlete, amellyel a feltételezett gravitációs hullámokat akarta
detektálni.
Feltételezte, hogy nagy tömegű égitestek, például szupernovák
összeomlásakor a bekövetkező hatalmas tömegváltozás gravitációs hullámokat
kelt. Kísérletei azonban nem vezettek igazán meggyőző eredményre.
A szerző azt a feladatot tűzte maga elé, hogy az atom belsejébe hatolva
próbálja megoldani a gravitáció keletkezésének rejtélyét, és megígéri, hogy
mindezt e könyv olvasói számára is közérthető módon teszi. Húzza tehát össze
magát kicsire a kedves olvasó, hogy a szerzővel együtt elférjen az atom
belsejében. Induljunk el tehát újabb expedíciós utunkra! Megérkezve az
atommag felszínére, nézzünk alaposan körül. Azt látjuk, hogy a felszín
domborzatos, egy pozitív töltésű dombról, vagyis egy proton tetejéről
lesétálhatunk a völgybe, és onnan továbbmenve egy semleges töltésű neutronra
kapaszkodhatunk fel. Továbbsétálva ismét egy völgybe érünk, ahonnan ismét
egy pozitív töltésű protonra juthatunk. Sétánk során tehát váltakozva
következnek a pozitív töltésű és a semleges töltésű részecskék. Lábunk alatt
azonban a "talaj" kissé rezeg, mert a protonok és a neutront alkotó proton,
elektron és antineutrinó állandó kombináció-rekombináció folyamatokat végez.
Ha ezután feltekintünk az "égre", azon cikázó, kis égitesteket látunk. Amint
azt már bizonyára kitalálták, ezek az elektronok. A korábbi atommodellek is
hasonlóan képzelték el az atomot, ezek azonban az elektronokról azt
tételezték fel, hogy a bolygókhoz hasonló kör- vagy elliptikus pályákon
keringenek. Ma már azonban tudjuk, hogy az elektronok nem ilyen pályákon
haladnak, hanem nagyon gyorsan mozogva, az atommag körül rezegve mindenütt
ott vannak, mintegy felhőt alkotnak. Csak bámulni lehet az elektronok
szervezettségét, hogy ebben a nagy és látszólag rendezetlen cikázásban nem
ütköznek össze, de a fizikában valóban rend van! Ha a kedves olvasó nem
szédült el e nagyon is rendezett cikázás láttán, és tud figyelni saját
magára, akkor újabb furcsa, vibráló érzést fog érezni, feltéve, hogy sok
milliárd herzes rezgések detektálására is képes. Mivel a szerző képzeletben
már többször is járt az atomok belsejében, most az Ön segítségére siet, hogy
megmagyarázza, mi is ez az érzés: az atommag pozitív töltésű protonjai és az
éppen felettük elhaladó elektron között sztatikus erőtér alakul ki egy
villanásnyi időtartamra. Az elektron közeledtekor ez az egymás közötti
sztatikus erő egyre nő, eléri csúcspontját, majd amikor az elektron
továbbhalad, a sztatikus erő csökken. Ekkor az atommagban levő proton
töltése árnyékolásmentesen kifelé hat, az atomon kívülre. Ezután jön a
következő elektron, amely hasonló módon először növekvő, majd csökkenő
sztatikus erőteret hoz létre önmaga és a között a proton között, amin éppen
a kedves olvasó és a szerző álldogál.
Figyelembe kell venni, hogy nemcsak fölöttünk, hanem oldalirányban,
távolabb is haladnak el elektronok, amelyek a nagyobb távolság miatt ugyan
kisebb, de szintén érzékelhető sztatikus erőteret hoznak létre. A
"dobogóként" szolgáló protonunk és az elektronok között tehát sohasem szűnik
meg a sztatikus erőhatás, de ennek az erőtérnek a nagysága az elektronok
mozgása miatt egy igen nagy frekvenciájú modulációval rendelkezik. Akkor,
amikor nincs a közelben elektron, az atommagban levő protonok pozitív
töltése távolabb hat, és vonzóerőt fejt ki az ellentétes előjelű töltésekre.
Ez a kifelé ható elektrosztatikus vonzóerő is az atom saját
elektronjainak és a szomszéd atomok elektronjainak hatásával bonyolultan
modulált térerő.
A gravitáció rejtett titkát tehát elméleti alapon már meg is fejtettük,
vagy hogy korrektebben fogalmazzunk: használható elméletet állítottunk fel,
és ezzel megteremtettük a további vizsgálatok alapját. Kibújva tehát az
atomból és újra kiegyenesedve a kedves olvasó és a szerző bátran
továbbléphet.