HOGY REPÜL AZ IDŐ!
A kedves olvasók, akárcsak jómagam, bizonyára gyakran gondolkoztak,
méláztak el vonaton vagy utasként kocsiban ülve, és észre sem vették, hogy
elrepült az idő, és a jármű már meg is érkezett. Régóta ismert ez a
jelenség, aminek azonban - és ezt hangsúlyozom -, nincs köze a most
ismertetett fizikai elmélethez. Azért hivatkozom rá mégis, hogy lássuk: a
fogalom nem teljesen ismeretlen.
A bevezetőben hivatkoztam a már általános iskolában is tanított,
legegyszerűbb mozgásegyenletre: s = v * t. Mit láthatunk ebből az
egyenletből? Azt, hogy nagy távolságot (s) akkor tudunk megtenni, ha a v
sebesség nagy. Az emberi tudomány ezzel próbálkozik: energiafaló,
környezetpusztító, hatalmas hajtóműveket, motorokat gyárt a minél nagyobb
sebességek elérésére. A képletben azonban szerényen, és a szerző elméletének
megszületéséig "érintetlenül" ott árválkodott az időt kifejező kicsiny t
betű, mint amellyel semmi dolgunk, hiszen ha sokáig utazunk - eddig is
tudtuk -, nagy lesz a megtett út.
A fizika azonban megállapította Einstein felfedezése nyomán, hogy gyenge
gravitációs térben gyorsabban telik az idő, erős gravitációs térben
lassabban.
Einsteint e "képtelen" állítása miatt erősen támadták korának tudósai,
akik hihetetlennek tartották a felvetést, mely szerint az órák nem járnak
egyformán az Univerzum minden pontján. Az úgynevezett atomórák
megjelenésekor, 1962-ben céziumórákkal ellenőrizték Einstein elméletét, és
az a kísérlet során beigazolódott. Egy víztorony alján és tíz méterrel
feljebb elhelyeztek egy-egy ilyen órát, és a felső időmérő gyorsabban járt.
Einstein elmélete leírta az ikerparadoxon-jelenséget is, mely szerint egy
testvérpár hegyen lakó tagja hamarabb megöregszik, mint völgyben élő
testvére, mert a hegyen, vagyis a Föld tömegközéppontjától távolabb a
gravitációs térerő kisebb, ezért ott az idő gyorsabban telik.
Mivel a Föld gravitációs terében ezek a magasságkülönbségek csak igen
kicsi gravitációs térerőkülönbséggel járnak, az időeltérések igen kicsik,
úgyhogy csak az említett nagy pontosságú eszközökkel mutathatók ki. Más a
helyzet azonban, ha ezek a gravitációs térerőkülönbségek és a miattuk
bekövetkező időeltérések is nagyok. Ekkor már lényegesen másképp látnánk
mozogni a hegyen lakó testvért, aki mintha futólépésben közlekedne, a
völgyben lakó testvér pedig lomhának tűnne.
Térjünk most vissza a korábban leírt elméleti levezetéshez, mely szerint
a gravitációs tér ereje csökkenthető, ha antigravitációs teret viszünk a
közelébe. Láthatjuk, hogy az antigravitációs térerőt fokozatosan és
folyamatosan növelve kinullázhatjuk a gravitációs térerőt, tehát
folyamatosan átmehetünk az egyik térből a másikba. Feltételezhető, hogy az
idő telési sebességének változása is ilyen folyamatos, tehát a nullpontot
átlépve nem következik be törés, valamilyen hirtelen ugrás az időtelési
sebességének változásában sem.
Nézzük végig tehát, hogy hogyan is telik az idő erős gravitációs térből
indulva. Erős gravitációs térben az idő lassan telik. Ahogy csökken ennek a
térnek az ereje, úgy az időtelés sebessége egyre nő. Nulla gravitációnál
valamilyen értékű, a kedves olvasók jól érzékelhetik, hogy körülbelül
milyen, hiszen kozmikus méretekben a Föld igen kis tömegű égitest, amelynek
gravitációs térereje is kicsi, ilyen méretekben nézve közel nulla, a
valóságban, mint tudjuk, 9,81 m/sý.
Láthatjuk tehát, hogy az antigravitációs térerő az idő gyorsításának
irányába hat, és ha ezt a térerőt tovább növeljük, akkor antigravitációs
térben az idő egyre tovább gyorsul. Igen nagy antigravitációs térerő esetén
az idő már igen gyorsan telik, és a Földről, a Föld által meghatározott
gravitációs térerőből nézve csodálatos jelenségeknek lehetünk szemtanúi.
Az antianyagot és a hozzá kapcsolódó antigravitációt a mai tudomány
mindeddig nagyvonalúan elfelejtette, és megelégedett azzal, hogy
megemlítette: a Big Bang-kor antianyag is keletkezett az anyaggal azonos
mennyiségben. Tovább nem foglalkoztak vele, hanem mint nem vizsgálható,
eltűnt, zavaró valamit tudománytalan módon elfelejtették.
A szerző viszont próbált tudományos alapossággal ennek is a végére járni,
és ez vezette el fizikai elméleteihez. Nem követtem el azt a hibát, amit
elkövettek a Kolumbusz által közölt megfigyeléseket és tapasztalati tényeket
(idegen fajú emberek holttestei, ismeretlen fajtájú fatörzsek az óceánon)
semmibe vevő középkori tudósok.
Erős antigravitációs térben utazók nem szakadnak szét, nem nyomódnak
össze a hatalmas gyorsulásoknál, mert nem is gyorsulnak az általunk ismert
értelemben. Tehát nem a v sebességük változik meg hirtelen, oly módon
például, hogy a gázkart meghúzva, motorjaikat felbőgetve rándítják meg
űrhajójukat, hanem talán egy kis szabályozó potenciométer kézzel történő
megcsavarásával űrhajójuk antigravitációs terének erejét növelik, és ezzel
az időt lódítják meg. Az űrhajó tehát továbbra is az addigi sebességgel
halad, de az űrhajót körülvevő antigravitációs tér ereje hirtelen megnő, és
ettől kezdve a földi megfigyelő számára a már említett egyszerű képlet
alapján hirtelen hatalmas utat lehet megtenni a t megnövekedése miatt. Az
űrhajóból kinézve ekkor a földi események látszólag nagyon lelassulnak. Ezt
a jelenséget gravitációs térre már Einstein is leírta, természetesen
ellenkező előjellel.
A Big Bang-kor tehát antigravi-
tációs térrel rendelkező antianyag is
létrejött, és lehet, hogy ebben is be-
indult az evolúciós fejlődés.
Az antianyag világában csak a mi
időszámításunk szerint telik gyorsan
az idő, és ha ott létrejöttek értelmes
lények, az ő számukra évmilliárdok
teltek el. Ha az ő csillagászaik az antianyaggömbhéj belsejébe néztek, úgy
láthatták, mérhették a még a Big Bang utáni szétrobbanás elején tartó
anyagvilágot, mint egészben levő gömböt, mint a világegyetem közepén levő,
izzó "Napot".
Gondoljunk arra, hogy a kérész, vagyis a tiszavirág számára is csak egy
nap a világ, amely hajnaltól napnyugtáig tart...
A Big Bang-kor tehát antigravi-
tációs térrel rendelkező antianyag is
létrejött, és lehet, hogy ebben is be-
indult az evolúciós fejlődés.
Az antianyag világában csak a mi
időszámításunk szerint telik gyorsan
az idő, és ha ott létrejöttek értelmes
lények, az ő számukra évmilliárdok
teltek el. Ha az ő csillagászaik az antianyaggömbhéj belsejébe néztek, úgy
láthatták, mérhették a még a Big Bang utáni szétrobbanás elején tartó
anyagvilágot, mint egészben levő gömböt, mint a világegyetem közepén levő,
izzó "Napot".
Gondoljunk arra, hogy a kérész, vagyis a tiszavirág számára is csak egy
nap a világ, amely hajnaltól napnyugtáig tart...