'Tóthné Horváth Éva':
A PROBLÉMA KEZDETE NEM ESIK EGYBE A FELNŐTTKOR KEZDETÉVEL
Az agresszió napi jeleivel mindenkinek szembe kell néznie, akár akar,
akár nem. Magunk köré tekintve mindenhol olyan bonyodalmakat látunk, amelyek
gyors megoldást követelnek. Hozzálátva e bonyodalmak megoldásához gyakorta
rá kell jönnünk, aligha találunk olyan megoldásokat, melyről azt
állíthatnánk, hogy nem sértik senkinek az érdekét és senkinek a vágyait nem
bántják. "Míg az empátia készsége, az intuíció napi szakszavaivá váltak az
üzleti életnek, úgy tűnik a személyes kapcsolatokban az emberek jelentős
hányada híján van ezeknek a képességeknek.
Az elmúlt években társadalmunk kulcsszavává a verseny vált. Nem
vitatható, hogy a fejlett nyugati demokráciákhoz való felzárkózáshoz szükség
van a nemzetközi versenyképességre. Nagy kérdés viszont, hogy ehhez
elengedhetetlen-e az egyének közötti gyilkos verseny, az együttműködést alig
ismerő individualizmus?
Azt hiszem, egyike az iskola előtti kihívásoknak az, hogy tud-e
programjaiban olyan szellemeket nevelni, akik a személyes teljesítmény
mellett fontosnak tartják a közösség érdekét. Tud-e az ifjúságnak úgy
mintákat adni, hogy rámutat a tananyag felszíne és mélye közötti
ellentmondásokra is? Ami az én gondolkodásomban azt jelenti, hogy a tudáson
túl az élet minőségének megbecsülésére nevel. Az élet tisztelete felfogásom
szerint segít a valós, rendszersemleges értékek felismerésében, a másik
ember megbecsülését, a másság elfogadását feltételezi, segíti elő.
Általános felfogás, hogy az iskolában megjelenő konfliktusok a legtöbb
esetben az iskolai élet zavarát, hibás működését jelentik. Ez a téves
megközelítés idézi elő azt a helyzetet, hogy ezen problémák szorításából a
szereplők igyekeznek a lehető legrövidebb idő alatt "szabadulni", ami
elhallgatást eredményez, nem segíti a valódi nehézségek megoldását. Nem
tagadva az iskola frusztráló hatását, nézetem szerint az okokat mélyebben
kell keresnünk, érintve a makro szintű társadalmi változásokat, illetve a
tanulók mikrokörnyezetét, különös tekintettel a családra.
Kutatásom feltáró jellegű, melynek célja, hogy a konfliktusokat a
serdülők megközelítésében vizsgálhassam. Arra kerestem a választ, hogy
melyek azok az élethelyzetek, mindennapi szituációk, melyeket konfliktusként
élnek meg.
A kutatáshoz felhasznált adatok felvétele 1996. májusában és 1997.
októberében történt, résztvevői az 506. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet
(ma Pollack Mihály Építőipari Szakközépiskola és Szakiskola) 100 tanulója és
20 tanára. Felhasznált kutatási módszerek voltak; irányított fogalmazás
tartalom-elemzése, kérdőív (diákokkal, tanárokkal), interjú (szülőkkel)
illetve a pályán eltöltött évek alatt felhalmozódott tapasztalat.
Mivel a szakmunkásképzés mindig is sajátos szelete volt az oktatásügy
egészének, elengedhetetlen, hogy néhány mondattal jellemezzem a
szakmunkásképzők világát. Az általános jellemzés szinte lehetetlen feladat,
a különbségek olyan óriásiak, hogy még a közös jellemvonások
megállapításakor is lépten-nyomon szembetűnik az eltérő. A szakmunkásképző
intézet hierarchiájában a legfontosabb differenciáló tényező az oktatott
szakmák, szakmacsoportok. Az egyes szakmák között óriási különbség van azok
presztizse, kereseti kilátásai, munkakörülményei tekintetében. A tanulók az
"elitszakmáktól" a "hiányszakmákig" képesség szerint nagyjából
osztályozódnak. Az elitszakmákra többnyire a jobb szociális körülmények
között élő, nagyobb mobilitási készséget mutató, magasabb aspirációs szintű
családok gyermekei jelentkeznek. A képesség szerinti osztályozódás tehát
többé-kevésbé leképezi a szociális különbségeket.
Az általános iskolából gyenge eredménnyel érkező tanulók számára az
iskola a kudarcélmények színhelyét jelenti. Elérhetetlennek tűnik az
eredmények produkálásához szükséges kitartás és értelmetlennek a tanulással
együttjáró áldozatvállalás. A tanulók általános műveltséghez való
viszonyának nemcsak forrása, de állandó megerősítője is a családi környezet.
Leegyszerűsítve; a kedvező dolgok együtt járnak a kedvezőkkel, a
kedvezőtlenek pedig a kedvezőtlenekkel. Nehezíti a dolgot, hogy sokszor az
iskola által közvetített értékrend ütközik a munka világának értékrendjével
is.
Kutatásom első lépéseként iskolánk száz tanulójával irányított
fogalmazást irattam a konfliktusok körében. A hívószövegben tudatosan nem
használtam a konfliktus fogalmát, csupán azt sugalltam, hogy jelenlétük a
mindennapjainkban nem rendkívüli. Az írások arra adtak választ, hogy
diákjaim hogyan értelmezik a konfliktus fogalmát, életük mely szféráját
nehezíti ezek jelenléte, illetve milyen stratégiákkal rendelkeznek,
egyáltalán rendelkeznek-e a konfliktusok megoldására.
A tartalmi elemzésen túl tanulságos az írások stilisztikai megfigyelése
is, magukon viselik a serdülők jellegzetes kommunikatív megnyilvánulásait. A
kulturális meghatározottságon túl az ifjúsági szubkultúra speciális hatásait
is elemezni kell a serdülők nyelvi megnyilvánulásaiban. Serdülőkorban a
gyermekkorhoz képest megnövekednek a verbális kifejezés lehetőségei, a
kommunikáció jelentős fejlődést mutat. A korábbiakhoz képest nő az emotív
funkciójú megnyilatkozások száma, de a lelki tartalmak kifejezését még
korlátozzák a szemantikai, grammatikai lehetőségek, illetve a
szakmunkástanulóknál a szókészlet hiánya.
A nyelvhasználatukban a megnyilvánulási formák felfoghatók a
szolidaritás, összetartozás érzéseként, illetve mindannak hangsúlyozására.
Szóhasználatuk, az argó, szintén a másik kirekesztését (ti felnőttek) és
saját összetartozásukat jelenti. A csoporthoz való tartozás érzéseként az
"én" helyett a "mi" szó dominál.
Sajnos érzelmeik elfedését sztereotípiák, szándékolt durvaság, irónia
szolgálják. Érzelmeik leginkább csak szembenállást, "lázadást" jelző,
agresszív töltésű kifejezésekben nyilvánulnak meg. (Bernstein-féle
korlátozott kód).
Erre utalnak az írásokban több esetben előforduló "verte az öreg a
nyálát", "benga nagy állat", "nagy köcsög" - felnőttekre utaló kifejezések.
Köztudott hogy a serdülő a csoport által használt nyelvet előszeretettel
beszéli ellenszegülésének eszközeként azzal szemben, akivel nem ért egyet.
Azzal a felnőttel, akinek elvárásait teljesíteni akarja, vagy pozitív
érzelmek fűzik hozzá - ezt a nyelvet nem használja.
Weintraub vizsgálta a serdülők pszichológiai állapotát és a nyelvi
funkciók megfelelését, és arra a következtetésre jutott, hogy nyelvi
lélektani folyamatok által is determináltak.
Az autoritással való szembenállást, a tekintélyellenséget tükrözi
szövegükben a negatív indulatokat kiváltó partnerrel kapcsolatos direkt
utalások, hivatkozások száma.
Megnyilatkozásaik erősen kritikus beállítottságra utalnak, írásaikban
relatíve gyakoriak a minősítések, értékelések. Tanítványaim nyelvhasználata
bizonyítékul szolgál arra, hogy az iskola nem tudta/tudja felszámolni a már
minden bizonnyal a beiskolázáskor is meglévő nyelvi hátrányt, ami nem más,
mint az otthoni és az iskolai nyelvhasználat különbözőségeiből eredő
nyelvhasználatbeli konfliktus.
Írásaikban is egyszerű kijelentéseket és kérdéseket, leíró, konkrét,
vizuális szimbolizmust, egyszerű logikai improvizációkat alkalmaznak.
Az írások tanulsága szerint mindegyikükből fájdalmas, esetenként
agresszív érzéseket vált ki a konfliktus. A megkérdezettek közül nem
találtam olyat, aki az általa leírt/átélt konfliktust konstruktív módon
értelmezné.
A legtöbb nézeteltérés színhelye a család, ezt követi a kortárscsoport,
az iskola, a munkahely és a partnerkapcsolatok.
A diákok jelentős része olyan családból származik, akik a közeli vagy
távolabbi múltban olyan nehéz élethelyzetbe kerültek, ami befolyásolja a
diákok konfliktushoz való viszonyát. (Elvált szülők, állami gondozás,
nevelőszülőknél való elhelyezés, félárvaság).
A szociális háttér vizsgálatának adatai azt mutatják, hogy a családok
jelentős része szociális nehézségekkel küszködik. A megkérdezettek közül
minden negyedik családot érint a munkanélküliség és közel ennyi a
rokkantnyugdíjas apák száma is - mely meggyőződésem szerint
kényszermegoldás, a munkanélkülivé válás megelőzése. Mindez azt bizonyítja,
hogy a szülők jelentős része saját élethelyzetét sem tudja eredményesen
megoldani.
Ez az együttélést szükségessé tevő tényezők katasztrófájához vezethet, a
mindennapok gyakorlatában az összeütközéseket, összecsapásokat állandóvá
teszi. Az ilyen ingerült közegben a családok nem tudják megújítani kohéziós
tényezőiket. A család feszültségfeloldó funkciója meggyengül, mindez pont
olyan élethelyzetben, amikor a gyermeknek egyre inkább szüksége lenne olyan
stabil közösségre, mely biztonságot nyújt a számára. Emellett az állandósuló
otthoni konfliktusok negatív mintaként szolgálnak a fiatal számára saját
konfliktuskezelési stratégiáinak kialakításához.
Elfogadó, harmonikus környezetben sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy a
kritikus helyzetet megoldhatónak tartjuk. A háttértámogatás jelentős
mértékben befolyásolja, hogy a konfliktus-megoldási stratégiák közül az
egyén melyiket választja.
A mindennapi pedagógiai munkám során felgyülemlett tapasztalat és a
kutatási eredményeim egybeesnek Kopp M. - Skrabski A. 1990-es években
végzett széles körű szociológiai kutatásaival. Ezek szerint a magyar
fiatalság jelentős része úgy érzi, nem számíthat szüleire nehéz
élethelyzetben.
A válaszok alapján még így is a szülői támogatás a legmagasabb érték
(30%), ugyanakkor 25% nyilatkozott úgy, hogy nehéz helyzetben szülei
támogatására keveset, 5% egyáltalán nem számíthat.
A mai világban sok család a jólétet tűzi ki legfőbb céljául, sok család
pedig a létminimum fölé kerülésért küzd. Mindkét esetben kevesebb idő marad
a gyermekre. A családi jólét fogalma nem azonos a jól-lét fogalmával, ami a
lelki-testi kiegyensúlyozottságot jelenti és biztosíthatja azt a légkört,
amelyben a család eredményesen működhet, megtartva feszültségfeloldó
funkcióját.
A szülőkkel folytatott beszélgetések tanulsága, hogy a szülőknek sok
esetben nincs befolyásuk gyermekük viselkedésére. Ennek hiánya megnehezíti a
serdülő helyzetét is, hiszen a tekintélykövetés mindenki szükséglete, ha
egyszerűen azt értjük rajta, hogy mintákra van szükségünk.
A serdülőkori, felnőtt tekintély elleni lázadás bizonyos fokig
elfogadható, a szülőkről való érzelmi leválást kíséri, másrészt tudatos
ellenállás. A szülői tekintély törékeny, a gyermekkorban kialakult
idealizált kép megváltozik, az általuk közvetített normák és értékek is
problematikussá válnak.
Pedagógiai munkám tapasztalata, hogy a tanulók nem szívesen osztják meg
problémás élethelyzeteiket másokkal, ezt bizonyítják az írásaik "nem mondom
el" és "inkább magamba fojtom" kijelentései.
A száz fogalmazásból negyvenen érintették ezt a kérdést, többségük (29)
úgy nyilatkozott, hogy senkinek nem beszél konfliktusairól. A kérdőív (bár
az iskolai konfliktusokra vonatkozik) ezt az eredményt erősíti meg.
Az iskolai konfliktusok döntő többségéről (55%) a szülőknek nincs
tudomása. A konfliktusok elhallgatása egyrészt lehet családi minta, másrészt
- feltételezésem, hogy - a serdülők azért nem avatják be szüleiket, mert
megítélésük szerint nem várhatnak támogatást a megoldáshoz, esetleg újabb,
immár családi nézeteltérés támad/hat. Gyakran hivatkoznak arra is, hogy
szüleik később visszaélnek őszinteségükkel, bizalmukkal.
A tanulók a szülőkkel való összetűzéstől jobban tartanak, mint a
tanárokkal való konfliktustól. Mivel a konfliktusmegoldó stratégia alapjait
a gyermekkori szocializáció határozza meg, vizsgálatom arra is kiterjedt,
hogy a családok milyen büntetéssel szankcionálják az általuk elvárt normák
be nem tartását.
A szülők leggyakrabban használt büntetési eszköze a szóbeli szidás, amely
gyakoriságával elveszítheti hatékonyságát. Igen gyakori (20%), hogy a szülő
konfliktus esetén látszólag megszakítja kapcsolatát a gyerekével, erősítve a
serdülőben azt az attitűdöt, hogy nem fordul szüleihez problémáival. A
tanulók által legnehezebben elfogadott büntetési formából következtetni
lehet a fő értékorientációra; legfőbb büntetésként az anyagi javak
megvonását élik meg.
A szakmunkástanulók iskolai konfliktusainak vizsgálata azt mutatja, hogy
ennek a rétegnek eltérőek a konfliktusai, mint a más típusú középiskolába
járó társaiké. Dögei Ilona kutatásai szerint a konfliktusokat a
gimnáziumokban az osztályzatokkal való egyet nem értés, az igazságtalannak
ítélt tanári értékelés, minősítés váltják ki.
Ezzel szemben a szakmunkásképző intézetben a tanár-tanuló konfliktusok
eléggé egyöntetűek: többségükben valamilyen viselkedésben, magatartásban
megnyilvánuló szabályok, normák megsértésével kapcsolatosak. Ezek a
konfliktusok nagy gyakorisággal hasonlíthatóak a szülő-gyermek
konfliktusokhoz, melynek alapja a generációs különbség. Maguk a diákok is
ebben látják a diák-tanár konfliktusokhoz vezető tanulói magatartás okait:
szemtelen megjegyzések, fegyelmezetlenség, igazolatlan hiányzás - míg a
butaságot csupán 1% jelölte meg okként.
Bár dolgozatom célja az iskolai konfliktusok kutatása volt, az eredmények
azt mutatták, hogy a diákok otthoni konfliktusai jelentősebbek. Optimizmus
lenne azt a következtetést levonnunk, hogy az iskola intézménye lett jobb.
Inkább arról van szó, hogy az elmúlt évek gazdasági-társadalmi változásainak
eredményeként, társadalmat jellemző értékválasztási zavar következtében a
család helyzete vált egyre kritikusabbá.
Gyermekeink, diákjaink viselkedése tükröt tart elénk nap mint nap,
eredményeinket - hibáinkat felismerhetjük bennük.
Tudja-e az iskola pótolni a család napjainkban meggyengülő funkcióit?
Feladata-e? Alkalmas-e erre sajátos kommunikációs rendszere?
Köztudott, hogy az iskolarendszerünk által közvetített kultúra alapvetően
verbális jellegű, követelményrendszere a fogalmi tudást részesíti előnyben.
Pedig egy vagy két diploma nem teszi az embert okvetlenül és
mindenféleképpen szellemi tulajdonossá.
Tudásunk annyit ér, amennyire megoldjuk vele életproblémáinkat.
Az iskolának egyik jövőbeni fő feladata, hogy óriási erővel mozgósítsa a
diákokban azt a tudást és képességeket, amivel elkerülhetik, hogy
belehasaljanak a napi bajokba. Mindez stratégiai fontosságú, hiszen ha a
polgár saját hatáskörében nem önálló szereplője, végrehajtója a helyi
rendszernek, akkor makro szinten sem sikeres a demokrácia.