A NAGYMAMA
A nagymama, akiről a történet szól, épp olyan átlagos volt, mint a
nagymamák általában. Ő is épp úgy kedveskedett unokájának mint a többi,
minden délben főzött és mosta a jócskán elkoszolódott ruhákat. És mint a
legtöbb nagymama, ő sem mondta soha azt unokájának, hogy nem ér rá vagy hogy
nincs kedve valamihez. Mindig, mindenben az unoka kedvében akart járni, mert
bár az unoka ekkor már túl volt a harmincon, még egyáltalán nem akart önálló
lenni.
A helytelen életmód okozta szívpanaszai ellenére, Carlo továbbra is a
külvárosi, füstös kis kocsmákban töltötte napjait s kora hajnalonként
részegen, alkoholgőztől büdösen tért nyugovóra a nagymama kissé már
megkopott, de még biztos otthont jelentő, külvárosi házában.
Egyik este - a már bevált életforma szerint - ismét együtt kártyázgatott
cimboráival, amikor az asztalnál ülők közül valaki felvetett egy ördögi
tervet. Azt javasolta, hogy valamilyen módon forgassák ki vagyonából a
nagymamát.
Carlo-nak nem tetszett az ötlet. Bármennyire is züllött volt, a nagymamát
mégis kedvelte. Semmi okot sem talált arra, hogy bármiféle kárt is okozzon a
kedves öregasszonynak, aki szülei halála óta gondoskodott róla.
Csakhogy ezen az estén nagyon magas összeget kért kölcsön barátaitól,
melyet néhány óra múlva el is veszített pókeren. És hát a kártyaadósság az
becsületbeli ügy, amit arrafelé huszonnégy órán belül rendezni kellett.
Bárhogy könyörgött, nem kapott haladékot.
Útközben, hazafelé menet rémisztő gondolatok gyötörték, sőt a szíve is
elkezdett rendetlenkedni. Bár kezelőorvosa már többször is felhívta a
figyelmét arra, hogy a legkisebb izgalmi megterhelés is elég lehet ahhoz,
hogy szíve végképp felmondja a szolgálatot, mégsem volt hajlandó változtatni
életmódján.
Hogyan is tudna ő ilyen szívvel megölni valakit?
Amikor hazaért, a nagymama még ébren volt és egy távol élő rokonától
kapott levelet olvasgatott. Carlo megpróbált a lehető leghamarabb elaludni,
de sehogyan sem jött álom a szemére, hiszen másnap estig nagyon sok pénzt
kellett előteremtenie. A bűnös gondolatok mint megannyi démoni sugallat, ott
rajzottak fejében. Úgy érezte, hogy belefog őrülni, he nem tud kikeveredni
az önmaga által felállított csapdából, és a rossz győzött. A részegség és a
reményvesztettség érzete megtette hatását.
Már szürkés fénnyel közeledett a hajnal, amikor halkan kinyitotta az
ajtót, és a szemben lévő szobához osont. Óvatosan benyitott. A nagymama
szobájában ekkor még sötét volt és csak a redőny résein átszűrődő, haldokló
holdfény világította meg valamelyest az ágyban fekvő idős hölgyet. Carlo
felemelt egy használaton kívüli kispárnát és a nagymama arcára szorította.
Az áldozat még csak meg sem mozdult, nem küzdött az életéért, ezért
levette a párnát a nagymama arcáról. Nem tudta mennyi idő telhetett el a
gyilkosság óta, de úgy érezte, mintha már órák óta állna az öreg, kissé
nyikorgó ágy mellett.
- Milyen könnyű megölni valakit - suttogta a sötétben és egyébként beteg
szíve most olyan egyenletesen működött, mintha semmi sem történt volna.
Visszament szobájába, lefeküdt, és néhány perc múlva már aludt is.
Reggel felszabadultan ébredt. Mosolyogva nézte meg a nagymamát és miután
látta, hogy semmi sem változott hajnal óta, hozzákezdett a szoba
átkutatásához.
Amikor megtalálta a díszes kis pénztartó dobozt, nagyot csalódott.
Mindössze néhány kisebb címletű bankjegyet talált benne. Még egyszer
átkutatta a szobát, de nem talált több pénzt. Mégsem keseredett el mert
tudta, hogy a nagymama már évekkel azelőtt megírta végrendeletét, melyben
sok pénzt hagyott rá.
Helyreállította a rendet és értesítette a nagymama háziorvosát, akinek
megérkezésekor azt hazudta, hogy reggel, amikor felébredt, már úgy talált rá
a holttestre.
- Hát sajnos itt már semmit sem tehetünk - állapította meg fejcsóválva a
család idősödő, hűséges doktora.
- Meghalt? - kérdezte döbbenten Carlo. - Mi történt vele?
- Hát ugye az ember öregszik, a szervezet gyengül. Mi is így járunk, ha
egyáltalán megérhetjük ezt a szép kort - elmélkedett az orvos elmerengve. -
Kiállítom a halotti bizonyítványt, többet itt már úgysem tehetek.
Nagy kő esett le Carlo szívéről. A halotti bizonyítványban a halál
okaként végelgyengülés szerepelt. Nem ő gyilkolta meg a nagymamát. Amikor a
fejére szorította a párnát, már halott volt.
Déltájban elment kedvenc kocsmájába, ahol bejelentette barátainak a
nagymama halálát. Így sikerült elérnie, hogy haladékot kapjon, míg
hozzájuthat örökségéhez.
* * *
A végrendelet felolvasására a nagymama lakásában került sor, egy kissé
már kopaszodó, joviális arcú ügyvéd és két tanú jelenlétében.
Carlo jól számított. A nagymama rendelkezett néhány régi részvénnyel,
melyek az idő múlásával már elég sokat értek ahhoz, hogy segítségükkel
megoldhassa problémáját.
A nagymama két részre osztotta vagyonát. Egyik fele, mely már önmagában
is jelentős összegnek számított, Carlo birtokába került, a másik fele egy -
a nagymamáéhoz hasonló nevű - távol élő rokont illetett meg.
Ez a kis módosítás egyáltalán nem érdekelte Carlo-t, csak az adósságait
szerette volna a lehető legrövidebb úton elrendezni.
- Mondja, ügyvéd úr, mikor juthatnék hozzá az engem megillető
értékpapírokhoz? - kérdezte határozatlanul.
- Hamarosan uram, csak még várunk valakit - válaszolta az ügyvéd monoton,
komor hangján. - Önnek valószínűleg nagy meglepetés lesz ismét találkozni
valakivel, akit régen még nagyon szeretett.
Nem telt el negyedóra és valaki kopogtatott a bejárati ajtón. Carlo
azonnal ment is ajtót nyitni.
Amikor az ajtót kinyitotta, szemei tágra nyíltak a rémülettől.
- Neeem! - ordította és az ebben a pillanatban megállt szívéhez kapott.
Azonnal meghalt.
Az ajtóban álló idős hölgy a nagymama távolélő nővére volt, aki a
nagymama által előző éjszaka olvasott levélben jelezte érkezését. Annyira
hasonlított Carlo nagymamájára, hogy egyetlen pillantás is elég volt ahhoz,
hogy ne tudja elviselni a megrázkódtatást. Talán azt hitte, a nagymama tért
vissza a halálból, hogy megbüntesse cselekedetéért.
Ted Clever