Dimenzió #17

Antigravitációban

(irodalom, sci-fi, csillagászat, paratudomány)

                              KÜLVÁROSI FÉNYEK

   Két lány futott a határ felé. Az egyik még nem lehetett több tizenhatnál,
a másik meg csak épphogy elhagyta a húszat. Ő fogta a fiatalabbik jobb kezét
és  húzta,  vonszolta  a  szabadságot  jelentő szántóföld felé, ami határsáv
gyanánt  szolgált  a  hatalmas  medve  és  a bika által elrabolt legendás nő
között.

   Amikor  elérték az első, felforgatott göröngyöket, meglapultak. Az életük
múlott  azon,  hogy  észrevétlenek  tudnak-e maradni. Teljesen mindegy volt,
melyik   ország   határőrei   fedezik   fel   őket.   A  rosszabbik  esetben
visszakerülnek  a  Szovjetunióba,  jobbik  esetben  lelövik  őket valamelyik
oldalon a túlbuzgó határőrök. Egyiket sem szerették volna.

   Volt  annyi  eszük,  hogy  semmit  se  jelentsen számukra az egyébként is
semmitmondó  hazaszeretet  kifejezés.  Ők  talán  tudták  volna  szeretni  a
kietlen,  szeméttől  és nacionalizmustól bűzlő sztyeppéket, ha nem tartották
volna többre az életüket, mint amennyire azok a barmok tartják, akik az ekét
vonszolják a felégetett, terméketlen földeken.

   Elérték az első falut. Csak ekkor vették észre, hogy már magyar területen
járnak.  Szemeikben  mint  megannyi  hajnalcsillag  villant fel a remény, de
hamar  ki  is aludt amikor megértették, hogy ebben az országban is épp olyan
veszélyben  vannak,  mint  otthon.  Gyorsan  túl  kellett  jutniuk  a lakott
településen,  mert  ismerték azt a táblát, mely minden lakost felhatalmazott
arra, hogy jelentse az illegálisan érkezőket.

   Nem tudták, merre menjenek tovább. Az látszott a legbiztonságosabbnak, ha
megbújnak valahol, amerre nem járnak az emberek.

   A  hirtelen  leszálló  est  jótékony sötétségbe burkolta alakjukat, amint
űzött  vadként  osontak  a  szeméttelep  felé. Ott töltötték az éjszakát egy
kényelmetlen vashordóban.

   Mikor  a  felkelő  nap  sugarai  először érintették a láthatár peremét, a
lányok  már  egy  útszéli  csárdában  üldögélek és egy-egy forró teát ittak.
Reggelire  már  nem  futotta  volna  a  szeméttelepen  összegyűjtött  üvegek
betétdíjaiból.

   Kezeikkel  a  már majdnem elviselhetetlenül forró csészéket szorongatták,
mintha ettől egész testük átmelegedhetett volna.

   Sokáig  üldögéltek  ott  céltalanul,  nagy  reményeket fűzve a még nagyon
távoli nyugat megérintéséhez.

   Ruhájuk  gyűrött,  több száz kilométeren koszolódott. Mindezek ellenére a
lányokban  látható  módon  bujkált  a  szépség  és  egy jobb, magasabb rendű
élethez  való  ragaszkodás  készsége. Talán ez keltette fel annak a nőnek az
érdeklődését, aki hosszas megfigyelés után melléjük ült.

   Nem  beszélt sokat. Határozott volt és ez nagyon tetszett az elkeseredett
lányoknak. Munkát és szállást ígért. Előlegként fizetett nekik egy-egy italt
és bográcsgulyást.

   Ők hittek és reméltek.
   Még az este elvitte őket egy kényelmes luxusautó.

                                   *  *  *

   Klára  nyolc,  Péter  tizenhét  éves  volt.  Mindketten  egy németországi
magánklinikán  feküdtek  sok  más  társukkal  együtt.  Egy  dologban  nagyon
hasonlítottak  egymásra.  Mindannyiuknak  szüksége  volt valamire, amit csak
kívülállók  adhattak  meg  nekik. Szüleik csalással és sikkasztással nehezen
összeharácsolt   pénze   és  nagyon  sok  öltönyös,  jól  menő  "üzletember"
közbenjárása kellett ahhoz, hogy megkapják, amire szükségük volt.

   Ezen  a  reggelen  mindketten  úgy  ébredtek,  hogy ismét egészségeseknek
mondhatták magukat.

   Sohasem  tudták  meg,  hogy  két - nagyon is élni akaró - lánynak kellett
meghalnia ahhoz, hogy ismét működőképes veséik lehessenek.
                                                               Fekete József
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.