Dimenzió #17

Antigravitációban

(irodalom, sci-fi, csillagászat, paratudomány)

                               Viszokay Tamás:
                          (viszokay@mail.matav.hu)

                       A DOKTOR ÉS A SZULTÁN TÖRTÉNETE

   (In: X Magazin Tudományos-Fantasztikus, Ismeretterjesztő és Információs
                  Havilap, Sefantor BT, Dóc, 1997/december)
                                     és
     (In: Solaria Magazin, Seldon 96 BT, 1997, http://solaria.scifi.hu)


                                     1.

   Huszein  egy  fekélyes  beteget kezelt, amikor a dörömbölést meghallotta.
Óvatosan letette csipeszeit, és kiment a ház udvarába.

   Segédjét, aki a kaput nyitotta, valósággal elsöpörték a beözönlő katonák.
Az   ezüst-fehérbe   öltözött  szultáni  testőrök  korbáccsal  verték  ki  a
várakozókat az utcára, rémísztő ordítások közepette.

   A  doktor  szolgái  bemenekültek  a  házba, ő azonban nyugodtan megállt a
közeledő   csoport  előtt.  Látta,  hogy  súlyosan  sebesült  embert  hoznak
hordágyon.

   Egy díszes turbánt viselő katona ráförmedt.

   - Ha  kedves az életed, te orvos, mire odanézek, már meg is  gyógyítottad
ezt  az urat! Mert, Allahra mondom, különben a fejed közelről fogja nézni az
udvar porát!

   Huszein elmosolyodott.

   - Nem tudjátok az uratokat jól utánozi. Mahmud őfelsége csakugyan  gőgös,
erőszakos, de egyáltalán nem ostoba.

   Néma  csend  lett  ezekre  a  szavakra,  a  testőrparancsnok  a száját is
eltátotta döbbenetében.

   A  horezmi  doktor,  mintha  mi  sem  történt volna, leguggolt a sebesült
mellé. Feltépte a nadrágot és végigtapogatta a dagadt, elkékült lábat.

   - Mi történt? - kérdezte hátra se nézve.

   Ahogy  várható  volt,  kitört  a  pánik.  A  katonák egymás szavába vágva
próbálták  elmondani  a  balesetet.  Vezetőjük  végre, mellvértjét csapkodva
kardjával, csendet teremtett.

   - Mester!  -  szólt  most  már udvariasan. - Ártatlan kis vadászat  volt,
vagyis  annak  indult.  Aztán egy vadkan megdöfte a trónörökös lovát, az meg
levetette Ajjub urat. Sajnos a lába beleakadt a kengyelbe, úgy vonszolódott.
Mi,  Allahra  mondom,  nem  tudtunk rajta segíteni, mind a vadkannal voltunk
elfoglalva, nehogy megöklelje a herceget is.

   Az  orvos tapogató keze végül a combnyak fölött talált egy kemény csomót.
Elgondolkodva  fogta  meg az állát. A csípőizület ugrott ki. Maga elé idézte
az  emberi  csont-  és  izomrendszernek  ezt a részét, és nem volt boldog. A
pont,  amire  nyomást  kell  gyakorolni,  hogy  a csípő visszatérjen eredeti
helyére,  nagyon  mélyen  van  a  testben.  Gyorsan kell cselekedni, mert az
izület  annyira  kitágulhat,  hogy  ki-be  jár  majd,  vagyis  a  trónörökös
gyakorlatilag nyomorékká válik.

   - Hozzatok egy lovat! - mordult a testőrökre.

   Huszein  a paripát a fal egyik egyik kőgyűrűjéhez kötötte, majd egy zsák,
sóval bőven megszórt zabot adott neki.

   - Ajjub  herceg  holnap  reggelig itt marad. Mondjátok meg a  szultánnak,
hogy jó kezekben van, és nem kell aggódnia. Meg fogom gyógyítani.

   A  katonák  arca  még  halványabbá vált. Úgy akarták intézni, hogy Mahmud
csak  akkor  tudja  meg,  mi történt, amikor már épségben van a fia. Haragja
akkor nem sújtana rájuk.

   A tudós észrevette habozásukat.

   - Sajnálom  -  mondta.  - Arra van szükségem, hogy a ló félholt  legyen a
szomjúságtól,  különben  egyáltalán  nem gyógyul meg a gazdátok. Várnom kell
reggelig.

   Ilyen  helyzetben  várakozni rettenetes dolog. Csak annyit tehetett, hogy
egy  kenőcsöt  kevert  ki, ami talán megerősíti az inakat, s nem lazulnak el
holnapig.

   Miközben  kenegette  az  ájult ember csípőjét, elgondolkodott a sors fura
útjain.

   Tulajdonképpen  kényszer  hatására  jött  el Gaznába. Mahmud hívó levelei
egyre  erőszakosabbak  lettek,  családostól  elmenekült  Buharából,  hogy ne
kelljen  választ  adnia  rájuk. Úgy gondolta, a magafajta természettudósnak,
akinek  életeleme  a  kétkedés,  előbb-utóbb  sötét börtön jutna itt, ahol a
"Szent  Hit"  fénye világít. De a szultán Urgencsben is utolérte s ő rájött,
nem menekülhet.

   Családját  hátrahagyva  egyedül,  pontosabban  a  századnyi  "kisérővel",
érkezett meg az Iszlám Kardjának városába.

   Mahmud  azonban nem fogadta, levegőnek nézték az udvaroncai is, így aztán
megélhetés után kellett néznie. Természetesen orvosi rendelőt nyitott.

   És,  milyen  érdekes,  ez  bizony  jól jön most a szultánnak! Ha mellette
lenne,  ha  éppen  ők  is  vadásznának  valahol száz mérföldre, Ajjub herceg
viselhetné a nyomorékok nehéz sorsát. Mahmud Gaznevi pusztai dinasztiája nem
tűr  meg  csonka embert a trónon. Hiába települtek át ide, a hegyekbe ezek a
húntörök  származékok,  hiába  vették fel az Iszlámot, a régi szokás nagyobb
úr.

   Hajnalban nem hallott harsona és dobszót, a testőröket tehát nem végezték
ki. Nagyot fújt. Az első jó jel!

   A  hercegnek  enni  adtak,  s Huszein elkábította egy kis ópiummal. Aztán
feltették  a  szomjában  hangosan  nyihogó  lóra,  és a hasa alatt egymáshoz
kötözték  a  lábait.  Végül az orvos intésére megkezdődött a vödrök hordása.
Ahogy   az   állat   szívta   és   szívta  magába  a  vizet,  oldala  lassan
kigömbölyödött,  kifeszítve, széttárva a lábakat. A tudós Ajjub mögött állt,
figyelve   a   csípőt.   Már   a  tizedik  vödörnél  tartottak,  amikor  egy
kitüremkedést fedezett fel. Megvan! A lábak kikényszerített helyzete miatt a
mélyen lévő csípőizület közvetlenül a bőr alá feszült fel.

   Két  kezével ránehezedve nyomta oldalra a dudort. A beteg felordított, ám
ahogy  a  lóról  levették, jól látszott, hogy a lába természetes helyzetében
van. Néhány perc múlva már fel tudott állni.

   A  szultán  csapata  szótlanul  figyelte az eseményeket, de mikor látták,
hogy   Ajjub   herceg   néhány  lépést  tesz,  a  fegyveresek  odaszaladtak,
letérdeltek  és  a  kezét  csókolták,  mások  a  földre  borulva adtak hálát
Istennek.

   A horezmi doktornak nevethetnékje támadt.

   Egy diszruhás mollah állt eléje.

   - Mester!  Légy  szíves megjelenni holnap a nagy fogadáson, az  udvarban,
hogy Őfelsége, a Hit Védelmezője átadhassa jutalmadat. Fejét csóválva nézett
a  távozók  után. Íme, Isten igazsága! Egy nagy tudós csak úgy nyerheti el a
kegyet, ha valaki szenved emiatt.


                                     2.

   - Huszein  úr,  Abu  Ali ibn Szina lépjen elő! - hangzott az  udvarmester
kiáltása.

   Avicenna  átbotladozott  a  nemesi  sokaságon,  akik  előzőleg  a  falhoz
szorították  az  egyszerű,  szürke  köpenyes  öregembert.  Kilépett  a vörös
szőnyegre,  ami a szultán magasba helyezett trónjához vezetett. Néhányan még
nem  tudták,  hogy  mit  tett,  susorogtak  maguk  között,  ki  lehet  ez az
ágrólszakadt,  akit  közvetlenül  a  kasmiri  követek után, elsőül a hazaiak
közül fogad a Hit Védelmezője?

   Mahmud  Gaznevi felállt arannyal bevont, pávatollas székéből, úgy fogadta
Avicenna leborulását. Ez a nyilvánvaló kegy újabb suttogásokat szült.

   Az  udvarmester, ura intésére hosszan ismertette az orvos hőstettét, majd
egy  párnán  súlyos  aranyláncot  vitt  le  Huszeinnek.  Ezután intett, hogy
távozhat, de közben apró gyöngyház lapocskát dugott a kezébe.

   Ez újabb kegyet, magánkihallgatást jelentett.

   Avicenna  szerényen  félrehúzódott,  megvárta,  míg a többszáz előkelőség
lassan  elhagyja  a  termet,  aztán  a  trón mögötti kis ajtóhoz ment. A két
testőr csak egy pillantást vetett a felmutatott jelvényre, és félreálltak.

   Mahmud  az  egyik  ablaknál  állt,  ujjaival  idegesen dobolt a növény és
betűmutívumokkal  sűrűn  faragott,  nehéz táblán. Hátra sem nézve maga mellé
intette a tudóst, majd kimutatott az ablakon.

   - Ezt  a  várost  én építettem. Tíz év előtt alig volt itt néhány  rozoga
kunyhó.  És  most nézd! Emberek tízezrei élnek itt, köztük a Hit Harcosainak
tömegei.

   Szembefordult vele, s összehúzta sötét szemét.

   - És te, Avicenna mester, nem voltál kiváncsi a városomra! Hogy engem nem
akartál látni, az is sértett, de elvégre, az botor óhaj volna, hogy mindenki
szeressen.   ám   te,   ahogy  hallottam,  nagy  tudós  vagy.  Hogy  még  az
építőművészet e csodái sem érdekelnek, azt nem értettem.

   Nézd  csak!  Az  ott  a  Nagymecset.  A  legnagyobb a világon. A fürdőket
bagdadi  építészek  tervezték. A tornyok karcsúbbak, mint Buharában, mert én
kínai  mintákat  adtam  a  kőműveseknek,  olyanokat,  amiket  még  a  kalifa
udvarában  sem  ismernek.  Huszein  lesütötte  a szemét és nem szólt. Hogyan
mondhatta  volna  el,  hogy  Mahmuddal  a  kényurat és a fanatikus moszlimot
akarta elkerülni.

   A  kistermetű  uralkodó  járkálni  kezdett  fel  és  alá,  halk, ruganyos
léptekkel, kezeit lazán lóbálva maga mellett.

   - Mégsem  haragudhatok  rád többé, mert megmentetted a fiamat.  Bőven meg
fogom  hálálni,  ne  félj. Aranyban fogsz dúskálni, a legszebb szüzek állnak
majd rendelkezésedre, de...

   Avicenna felsóhajtott. Gondolta, hogy lesz "de".

   Mahmud arcán mosoly jelent meg.

   - Tudod, én az Iszlám Kardja vagyok.

   Ez  a  szkeptikus  kijelentés  váratlanul  érte  a másikat. Eddig amolyan
kötelező  ledorongolásnak  tartotta  a  személyes  találkozót,  most azonban
figyelni kezdett.

   - Az  orvosi  tudományod  első  a  világon,  ezt bizonyítottad.  Fogod is
gyakorolni,  ha szükség lesz rá. Ám elsősorban nem ezért hivattalak Gaznába.
Más  célom van veled. Te, mint a tudományokban oly jártas személy, bizonyára
érdekesnek  fogod  találni  a  tisztséget,  amit  neked szánok. A krónikásom
leszel. Egy holdhónap múlva indulnak a hadaim Kasmír ellen!

   Avicenna  tapasztalta,  hiába  győzködi az uralkodókat, hogy ő elsősorban
természettudós,   a   Mahmudhoz   hasonlóak   nem   szoktak  figyelni  ilyen
apróságokra.  Vagy  mégis?  Vajon  miért  nem egy írót választott? Akadt itt
jónéhány, méghozzá a tehetségesebbek közül. Miért gyűjtötte őket Mahmud maga
köré, ha ezt az irodalmári feladatot éppen rá akarja bízni?

   Aztán,  hogy belegondolt, kezdett kialakulni egy halvány kép. A tudós nem
akart  elhamarkodottan  következtetéseket  levonni, hiszen aki a természetet
vizsgálja, az bizonyítékokra és pontosságra törekszik.

   Akárcsak   a   szultán!  Nem  dicsőítést  vár,  hanem  azt,  hogy  tettei
megtámadhatatlanul legyenek indokolva. Hát persze!

   Csendben  maradt,  pedig  az  uralkodó valami választ várt tőle, látszott
rajta.  Zavarában  ismét  az ablakhoz lépett. Mahmudot nem Allah kente fel a
Hit  Védelmezőjévé,  hanem  a papok, beleértve a Kalifát is. Ez az ember nem
elvakult!  Csupán  politikus,  meglovagolja a szelet, ami hirtelen a magasba
röpítette.

   Kiáltozás  vonta  el a figyelmét gondolatairól. Megrökönyödve nézte, hogy
az előbb látott kasmiri követséget láncraverték odalenn, a palota udvarán.

   - Az  első lépés - mondta mellette Mahmud. - Nem vették fel az  Iszlámot,
hát itt maradnak. Különben, legalább nem viszik hírűl rossz hangulatomat, és
fenyegetéseimet.

   A  követek  tiltakozása felhallatszott, és Huszein a zavaros kiáltozásból
kihallott  egy  ismétlődő  ritmusú  kántálást.  Versnek  hangzott.  A tiszta
fehérbe  öltözött férfi, aki szavalta, láthatóan nem a követség vezetői közé
tartozott,   mégis  méltósággal  beszélt.  Avicenna  néhány  szót  ismert  a
szanszkrit nyelvből, még Al-Biruni próbálta tanítani jónéhány évvel ezelőtt,
akitől első információit szerezte Indiáról.

   A  szöveg  nagyrészt  érthetetlen  volt,  de  az  "égi  tűz"  kifejezésre
felfigyelt, mert többször ismétlődött.

   Mikor  a  foglyokat  elvezették, Avicennának különös gondolatai támadtak.
Tudta,  hogy  nem  ússza  meg  a  krónikaírást,  de  valahogy nem volt kedve
mészárlások taglalására fordítani idejét.

   Mahmud felé fordult.

   - Felséges  uram,  ha  megengeded,  volna  egy  kérésem a  krónikaírással
kapcsolatban.

   - Mondjad! - bólintott kegyesen Mahmud.

   - A  hadjárat megindult a kasmiriak foglyul ejtésével. Tehát a leírást  a
mai napon kellene kezdeni.

   - Igaz, igaz!

   - Azt szeretném kérni, uram, hogy beszélhessek a foglyokkal.

   - Rendben van - vágta rá azonnal a szultán. - De azért valamit ne felejts
el!  Hidd  el, én nem vagyok önhitt ember. Csupáncsak Isten kezének... érzem
magam.  Ez  a  helyzet  nagy felelősséggel jár, és én tudom, mit jelent ez a
felelősség.  Épp  ezért ne valami vérengző fenevadnak írj le, hanem bölcs, a
történéseket mérlegelő embernek.


                                     3.

   A  börtön  a  zsarnokoknál megszokott éjsötét pokol volt, pocsolyákkal az
alján,  férgekkel  tele.  Apró cellákban sinylődtek a foglyok, láncra verve,
kenyéren és vizen.

   Avicenna  döbbenetére  a  kasmiri  követség  tagjai  is ilyen bánásmódban
részesültek.

   Most jött csak rá, milyen jól tette, hogy a versmondó férfit kikönyörögte
saját  titkárának  a  börtönből. Mahmud nehezen állt rá, de Huszein ütötte a
vasat,  a  szultán  ezekben a napokban aligha tagadott volna meg tőle bármit
is.

   Sorra  nézett  be  a  folyosótól balra és jobbra, vasráccsal elválasztott
cellákba,  de  nem  sokáig  kellett  keresnie  a  férfit.  Hangja  messziről
elárulta. Úgy érezte, valami imádságot kántál.

   Sajnálta,  hogy  a  többieket  nem  hozathatja  ki  innen, így gyorsan és
szégyenkezve  ment  el,  csak  megmutatta  az  őröknek,  melyik fogolyra van
szüksége.

   Alkonyatra  az  indiait  megmosdatták,  felöltöztették és úgy vezették be
Avicenna lakosztályába.

   A  magas  termetű  hindu  szótlanul  állt,  sötét  tekintettel  méregette
Huszeint.

   - Mit akarsz tőlem? - kérdezte tökéletes arab nyelven.

   A tudós a gyümölcsös tálra mutatott.

   - Foglalj helyet és egyél valamit.

   A másik azonban állva maradt.

   - Nem fogom elárulni a királyomat - mondta.

   - Miért gondolod, hogy ezt várom tőled?

   A felelet egy vállvonással együtt érkezett.

   - Úgy hallottam, a szultánod csak az árulóknak kegyelmez.

   Avicenna felállt és erővel nyomta le vendégét a párnákra.

   - Én is elég nehéz helyzetben vagyok, bár természetesen nem olyanban mint
te.

   Az indus meglepődve vonta fel szemöldökét, de nem szólt.

   - Nem   Gaznevi   küldött.   Orvos  vagyok,  ezenkívül   a   természettel
foglalkozom, kutatok, értekezéseket írok.

   - Al-Biruni? - kérdezte halkan a másik.

   Huszeint  melegség  és  csodálkozás töltötte el. Ezek az emberek, ezek az
oly  távoli  indusok  ismernék  a  horezmi  tudósok  nevét? Eljutottak ide a
munkáik?  Milyen  kár  szétrombolni  ezt  az  országot,  ahol  érdeklődnek a
természet rendje iránt!

   - Al-Biruni már évekkel ezelőtt meghalt - rázta a fejét.

   Aztán észrevette, hogy az indiai szemében felsimerés csillan.

   Annál  inkább  érzékenyen  érintették  a következő szavak:

   - Avicenna  nem  lehetsz.  Az soha nem állna egy Mahmudhoz hasonló  sakál
szolgálatába.

   A tudós behunyta a szemét.

   - A mondásod szép, ismeretlen idegen. Bemutatkozni ugyanis
elfelejtettél a sértegetés előtt.

   - Darjalam brámin a nevem.

   Huszein gyümölcslevet töltött egy serlegbe, és a kasmiri elé tette.

   - Tudod, barátom - mondta szemrehányóan -, van egy másik közmondás is.  A
döglött  teve  már  semmire  se  jó.  Nálunk,  Horezmben  jól  ismerik ezt a
tanulságot.

   - Nem tudom, hogy érted ezt.

   Huszein elmosolyodott.

   - A szultán a maga nemében bonyolult lélek. Megvannak a gyengéi.

   - Engem Mahmud nem érdekel! - Darjalam láthatóan dühös volt.

   - Nem?  Kár.  Pedig ő fogja lerohanni a földedet, és a többi  tartományt.
Meg  fogja semmisíteni a városaitokat, elveszi a hiteteket! Így sem érdekel?
Azt a verset is meg fogja semmisíteni, amit délután, az udvaron idéztél.

   Darjalam felugrott.

   - Mi  közöd  hozzá,  mit szavaltam? Hagyjál engem békén! Vitess vissza  a
börtönbe,  én  nem  akarok  melletted  maradni.  Áruló  vagy,  ibn  Szina, a
tudományod árulója!

   Avicenna elengedte a füle mellett az újabb sértést.

   - Márpedig velem maradsz - mondta. - Én vagyok Mahmud krónikása, te pedig
a titkárom leszel.

   Darjalam úgy látszott, rá akar ugrani, Huszein azonban nem
zavartatta magát.

   - Égi   tűzről  beszéltél  délután.  Ha  ilyen   reakciót  vársz   Mahmud
támadására, akkor Kasmir helyzete mégsem reménytelen. Talán azért vagy ilyen
arrogáns.

   A hindu szeméből kihúnyt a düh, de a keserűség megmaradt.

   - Rendben van, te krónikása e kiváló uralkodónak - gúnyolódott.

   - Megtudhatod, mit szavaltam. Talán elrémíszti a te ragyogó  szultánodat.
A  Mahabhárata  egy  részlete volt. Egy eposz, amit lefordítottunk arabra és
elhoztuk  neki  ajándékba,  mert  azt  hittük, ó magunkból indultunk ki, azt
hittük,  egy  uralkodó  szükségképpen  művelt  is  és  szereti az irodalmat.
Tévedtünk, de talán még a javunkra válhat. Olvasd csak el, ha az imámjai nem
vetették még tűzre, mint az ördög alkotását.


                                     4.

   Az  ötvenezer  főnyi  lovassereg  három  úton  vonult fel az Indus északi
folyásához.  A  hatszáz  mérföldes  utat  jó  idő, tíz nap alatt tették meg,
Mahmud nemcsak városát építette fel, kiváló útrendszert is létrehozott.

   A  szép  vidék  látványa  nem  vidította fel Huszeint, mert lépten-nyomon
találkoztak  a  gaznai szultán uralmának jeleivel. Nemegyszer voltak tanúi a
"megtérített"   lakosság   imájának.   Az  erőszakkal  turbánozott  hindukat
korbáccsal hajtották a vadonatúj mecsetekbe.

   A  szultán  a folyóparton két nap pihenőt adott csapatainak, majd a sereg
átkelt  Kasmírba. Lassan belemerültek a hatalmas, csendes tavakkal és tiszta
folyókkal, termékeny völgyekkel tarkított föld ölelésébe.

   Avicenna  a  Mahabháratát  csak  akkor fejezte be, amikor már mélyen bent
jártak az országban.

   A  Kauravák  és  Pándavák gigászi küzdelme, a színesen megrajzolt figurák
tömege  sokáig  kavargott  a fejében, elhatározta, hogy mégegyszer elolvassa
majd az eposzt, nyugodtabb körülmények között. De most a vimanákra, ezekre a
titokzatos  repülő  szerkezetekre  kellett  koncentrálnia,  amikkel Darjalam
fenyegetőzött elfogatásakor.

   Az  eposz  szerint  a  vimanák tűztengerrel pusztították el az ellenséges
hadseregeket,  sőt valami ragályt is terjesztettek, amiben ezrével hullottak
el  azok,  akik  a  tűztől  megmenekedtek. Huszein nemigen hitte el ezeket a
leírásokat, kérdéseire azonban Darjalam egyre csak azt hajtogatta:

   - A vimanák nem puszta elmeszülemények. Valóságos tárgyak, de többet  nem
mondhatok.

   A  brámin  kényelmetlen  helyzetben  utazott.  A  szultán  könnyű  láncot
tétetett  a bokáira, és így nem tudott lóra ülni. Egy teve oldalán lógó nagy
kosárban kuksolt.

   Avicenna szomorúan, megértően nézte, de azért ellenvetést tett.

   - Pedig jó volna! Hidd el, én segíthetek rajtatok, de kell valami, amivel
igazán megdöbbenthetem a szultánt.

   - Miért vagy olyan biztos benne, hogy te, pont te, aki az ő szemében csak
egyszerű  tollnok  vagy,  nagyobb  szóval bírsz majd, mint a mollahok vagy a
tumenek (tízezredek) parancsnokai?

   A másik elmosolyodott.

   - Többet nem mondhatok.

   Később  már nem volt helye ennek a könnyű iróniának. Amit a nomád lovasok
műveltek a kasmíri városokban, azt Avicenna, bár kötelessége lett volna, nem
tudta leírni.

   És  a  rablást,  az  el  nem  mondható kegyetlenségeket tétlenül nézte az
indiai  sereg,  egyre csak visszafelé húzódott Mahmud elől. A Kánán síkságon
állapodtak meg végül a radzsput lovagok, ahonnan a főváros, Martand irányába
a  legjobb  utak vezettek. A krónikás itt már kénytelen volt tollat ragadni,
de  mi  tagadás, nem sok írnivalója akadt az ütközetről. Több, mint húszezer
lovag  maradt  holtan  a  csatatéren.  Bátrak  voltak  ezek  az India-szerte
hírneves  zsoldosok, ezt nem lehetett tagadni. Csakhogy az egyéni képességek
nem  sokat  értek  Mahmud  ellen,  aki egyetlen ökölként mozgatta seregét, s
mindig oda csapott vele, ahol a lovaikkal együtt páncélba burkolt radzsputok
sorai   megbomlottak.   A  nomád  reflex-íjak  átütötték  a  lovak  gyengébb
bőrpáncélját,  s  a  gyalogsorba  kényszerült indiai harcosokat lerohanták a
muzulmánok.  Nagy  rések  támadtak  így  a kasmiri hadrendben. Mahmud lassan
darabokra  szabdalta  az  ellenséges  hadat,  aztán  már csak az elszigetelt
csapatok felmorzsolása volt hátra.

   - Tudod, a mi civilizációnk haldoklik - mondta Darjalam  megsemmisülten a
csata után.

   Mivel Huszein csak egy fintort vágott, folytatta:

   - Nemcsak  arról  van szó, hogy a rádzsput lovagok már nem a  régiek. II.
Lalitáditja   királyunk   kétszáz  évvel  ezelőtt  még  hódító  hadjáratokat
vezetett,  s  igaz,  ez ma már lehetetlen volna. A katonai gyengeség azonban
csak egy része a bajoknak. Manapság a kultúránk lényege vész el.

   A  hinduizmus,  Avicenna,  sohasem volt egy egyeséges hit. Egyszerűen egy
életforma  ez.  Az  isteni  lényeget  tiszteltük  mindig, nem érdekes milyen
formába bújtatva. Akár Visnu volt, akár Krisna, tudtuk és éreztük, hogy mind
az egyetlen isteni központnak a kisugárzása.

   Némán sétáltak egy ideig.

   - Amikor a Gupta Birodalom összeomlott - mondta aztán a brámin - négyszáz
éve, seregnyi apró állam alakult ki. Mindenki, Kasmír is, részesedni akart a
koncból,  s  a  vezető réteg elmerült a marakodásban India szerte. Gondolom,
nem   kell   ecsetelnem,  milyen  hatással  volt  ez  a  népre.  Az  emberek
életkörülményei  folyamatosan  rosszabbodtak, megszokottá vált az éhezés. És
nem volt remény, mindenki elbizonytalanodott.

   Ilyen  helyzetben  az  egyszerű  ember  megfoghatatlannak  érzi az isteni
kisugárzást,  nem  tud  belőle  vigaszt meríteni, nem tud reménykedni abban,
hogy   valami   felsőbb   erő  jobbá  teszi  a  sorsát.  Ilyenkor  az  egyes
kisugárzásokat  egyre  inkább  külön isteneknek tekintik, s felruházzák őket
konkrét  tulajdonságokkal, konkrét igéretekkel. Siva, Agni, Indra, Varuna és
a többiek mind megannyi, jobbulást igérő személyiségek lettek.

   Az  ilyesmi  pedig,  Huszein  barátom,  gyengíti a népet. A Kisugárzásnak
éppen  az  a  szerepe,  hogy mert megfoghatatlan, csak keretet ad, a konkrét
cselekedetek   az   emberekre   várnak.  Most  viszont  a  cselekedet  is  a
megszemélyesített istenekre marad. És ez óriási baj!

   Láttad,  mi történt? Az ellenállás, mondhatni, jelképes volt. Hiába vitéz
a radzsput, ő is csak az isteni segítségre várt.

   Szomorúan rázta a fejét.

   - Nem hiszem, hogy Mahmudnak nehéz dolga lesz. És... az a legborzasztóbb,
hogy  lenne  némi remény. A mi kultúránknak most vissza kellene húzódnia, az
ismeretlenségben kellene lapulnia, hogy ki ne vesszen. Így volt ez, amikor a
kusánok  ültek  a  nyakunkra  ezer  éve.  A buddhista államvallás árnyékában
tovább  éltünk.  De  most  nem tudom, mit tegyünk. Itt néhány hét alatt vége
lesz mindennek. Nincs időnk megszervezni az alászállást!

   - Beszélj, Darjalam! Mondd el, mi van a birtokodban, és én segítek!

   A kasmiri hosszan, vizsalatóan nézett rá.

   - Rendben  van  -  mondta  aztán.  -  Azt  hiszem,  most  már  nincs  más
választásom. Elviszlek egy helyre, és ott megláthatod a titkot.


                                     5.

   Három  napig  lovagoltak,  míg  megkerülték  a  kánáni  síkot délről záró
hegyet.  Akkor  nyugatra  fordultak,  és felkaptattak a kétezer láb magasban
lévő fennsíkra. Ott meglátták a kristálytiszta vulkáni tavat. A talaj lassan
lejtett  feléje,  fokozatosan  bukkantak ki a csaknem szabályos kör alakú tó
fantasztikus  formájú  parti  sziklái.  A  kőfalak  minden oldalon meredeken
zuhantak  a  vízbe,  s a zuhanás érzete olyan élethű volt, hogy első látásra
egy,  a tóba omló sziklalavina kimerevített pillanatának érezte a látványt a
szemlélő.  Avicenna  még  sohasem  látott  ilyen fajta asszimetriát, ami itt
betöltötte a tájat. Némelyik kő iszonyúan torz állatfigurákra emlékeztetett,
mások  mintha  szándékosan  úgy lettek volna elhelyezve, hogy ösztönösen egy
rendszer  sejlett  fel  mögöttük,  ami  azonban  érthetetlen volt az emberek
számára.

   A  horezmi  megállt, úgy csodálta a látványt, ráadásul az a hátborzongató
érzése  támadt,  hogy  ismeri  ezt  a  helyet.  Az egyik radzsputnak kellett
megböknie.

   - Síetnünk kell, uram! Lehet, hogy üldöznek.

   Ahogy  közelebb  értek, barlangszájak jelentek meg a falakon, s maga a tó
megnőtt.  Noha  átmérője  nem  volt  több  kétezer lábnál, sokkal nagyobbnak
látszott.

   Az  egyik  nyílás előtt toprongyos öregember állt, meghajlással üdvözölte
Darjalamot.

   Az  megálljt  intett  a csapatnak, majd a tizenkét lovaghoz fordult, akik
életben maradtak a gaznai sereg tábora elleni támadás után.

   - Most menjetek el! - mondta a brámin.

   A barlangfolyosó kissé lejtett, majd egy szélesebb térségen kettévált. Az
egyikben  lépcsők  vezettek lefelé, az öreg hindu ezeken indult el, Darjalam
azonban a másik, emelkedő folyosóba irányította a horezmit.

   Egy teraszon végződött a járat, ahol csodálatos kilátás nyílt a tó vizére
vagy  száz  lábnyi  magasságból.  A  kasmiri nem hagyta, hogy Huszein sokáig
gyönyörködjék.  Elővett  egy  sípot, és hosszan belefújt. A hang nagyon éles
volt, s messzire elért, még a túlparti hegy is visszhangozta.

   - Nézd! A tó vizét nézd!

   Huszein  kavargást látott a vízben, egy hullám indult alóluk, ami egészen
a  másik  partig  elért.  Aztán  követte  egy másik, ez azonban az előbbitől
háromszáz  lábnyira  haladt.  Örvények  támadtak  a  tó vizében a hullámokon
kívül, de a belső rész nyugodt maradt.

   Néhány   perc  múlva  a  hullámok  helyén  egyszerre  két  egyenes  vonal
emelkedett  ki,  s  pillanatok  alatt húsz láb magas fallá nőttek. Újabb pár
percnyi  mozdulatlanság  után a falakon belül a víz apadni kezdett. Avicenna
észrevette,  hogy  a fémnek látszó korlátokon kívül a víz szintje növekszik,
de  megállapodik közvetlenel a perem mellett. Allah, micsoda szerkezet lehet
az, ami ilyen rövid idő alatt kiszivattyúz ennyi vizet, és átönti a főtóba!

   Hamarosan előtűnt az iszap.

   - Most figyelj! - emelte fel a kezét a brámin.

   A  megnyílt  tómederben  mozgást látott, két csillogó fémalkotmány jelent
meg,  aztán  ezek  is  egyre  csak  növekedtek,  míg  elérték  az elzárt víz
szintjét.

   Ezüstös  fényben  ragyogott  a  két korongszerű tető, a gömbök, s az őket
összekötő  vastag  csövek, amik az ismeretlen szerkezetnek a vázát alkották.
Úgy néztek ki, mint egy-egy, sarkára állított hatalmas kocka, aminek csúcsai
a  nagy  gömbök  voltak.  A  felső  csúcson nyugodott a két korong. Száz láb
átmérőjűek  lehettek. Mi ez? akarta kérdezni Avicenna, de aztán benne ragadt
a kérdés.

   A   korongok  elváltak  a  fémszerkezettől  és  függőlegesen  a  levegőbe
emelkedtek. Körülbelül kétszáz lábbal felettük állapodtak meg. Aztán forogni
kezdtek, és közben különböző színű fényeket villantottak. Félelmetes látvány
volt!

   - Ezek a vimanák - mondta halkan Darjalam. - Itt nyugosznak már évezredek
óta.  Kevesen tudják a titkot, az emberek többsége ide sem mer jönni, mert a
Mahabhárata  egy nagy vimana-csatájának helye éppen erre a tóra illik. Abban
az ütközetben félmillió ember halt meg.

   - Igen! - nézett társára a horezmi. - Hát innen volt olyan ismerős! Abban
a csatában a kövek...

   - ...  megolvadtak  -  fejezte be a brámin. - Lefolytak a  hegyoldalakon,
aztán megdermedtek.

   - Mi,  braminok  eljöttünk  ide  - folytatta kis hallgatás után. - Ez  is
régen  volt,  többszáz  éve.  Nem  vimanákat  kerestünk, mi is a Kauravák és
Pándavák nagy ütközetének színterét kutattuk.

   - Gyere velem! - intett az elhűlve álló Avicennának.

   Lefelé  menet  a  barlangban,  most  abba a folyosóba fordultak, ahová az
öregember ment be. Hosszú lépcsősor után egy nagyobb terembe jutottak.

   Huszein  a  helyiség  közepén  egy  nagy ládát fedezett fel, ami ugyanúgy
csillogott, mint a vimanák odafenn. Hitetlenkedve tapogatta, kopogtatta meg.

   - Valamilyen fém, de nem vas.

   Avicenna  megpördült  a  hirtelen  hangra. Az öreg brámin guggolt a sötét
háttérben.

   - Nehogy  megijedj!  -  mosolygott  rá  Darjalam. - Ő Hputra,  magasrendű
beavatott. Nézd csak meg jobban azt a ládát!

   A  tudós  belenézett.  Ugyanazt  az ezüstös fémet látta, közepén egy apró
gömbbel, amit előre és hátra lehetett mozgatni.

   A beavatott rámutatott a gömbre.

   - Most  felfelé  áll.  Ha  lehúzom,  elsüllyed a torony a vimanákkal,  és
bezárul a víz.

   A horezmi megcsóválta a fejét.

   - Mennyi  titok  van  itt!  Mondd,  miért  nem  használjátok fel? Ezek  a
vimanák...! Ha a csapatok felett elszállnátok velük, csatáznotok sem kéne.

   A brámin megrázta a fejét.

   - Hagyományaink  azt  tartják,  az  égiek  elvitték  belőle   a   gyilkos
fegyvereket,  mondván, az ember kipusztulna innen, ha a kezére adnák őket. A
vimanák irányításának módja pedig feledésbe merült.

   Megprópáltuk,  de  nem tudjuk kinyitni a korongokat, sőt az ajtajukat sem
találjuk, a felület sima.

   Huszeinre nézett.

   - Nos, tudsz kezdeni ezzel valamit?

   Avicenna elgondolkodva bólogatott.

   - Meg fogom mutatni Mahmudnak. Idehívom, had lássa. Onnan - mutatott a tó
szemközti  oldalára - a szikla mellől, ami olyan, mint egy kupola. Úgy látom
van egy ösvény a tetőről ahhoz a platóhoz.


                                     6.

   Mahmud  Gaznevi  gyanakodva  álldogált  a  hegyoldalban,  mellette papjai
ördögűző ritusokat végeztek. A szultán ügyet sem vetett rájuk, inkább a tóba
omló  sziklákon  járatta a tekintetét. Száz válogatott legény kísérte el, és
persze  a  teljes  mollahi  gyülekezet,  amely  természetesen  egy emberként
követte  Mahmudot,  szent  háborújába. A hét főpap arca nem gyanakodó, hanem
szigorúan  elutasító  volt. Egy szavát sem hitték el Avicennának, s ahogy az
korábban sejtette, máris a vesztét kívánták.

   - Gonosz  varázslat? - vonta fel a szemöldökét Mahmud, amikor a  rongyos,
"fogságából" megszökött Huszein elmesélte neki, hogy mit látott.

   - Kedves  krónikásom - folytatta a szultán -, nyilván sok  viszontagságon
mentél  keresztül, míg meg tudtál szabadulni. De azért odaküldök pár embert,
nézzék meg azt a... azt az állítólagos mágiát.

   Huszein számított erre a reagálásra, ezért nagyobb nyomatékkal folytatta.

   - Darjalam  brámin,  aki  elrabolt,  valamilyen  pogány,  sötét   erőknek
könyörgött,  hogy  pusztítsanak  el  téged,  ó, Iszlám Kardja! De nem jutott
eredményre,  így  nyugodtan  odamehetsz. Látnod kell, hogy felkészülj rá, ha
esetleg később működne a varázslat.

   A mollahok felé sandított.

   - A Sátán sok mindenre képes!

   - De Allah hatalmasabb! - kiáltott fel egyikük.

   - Pontosan ezért kell megnézni azt a dolgot! Hogy az Isten még könnyebben
legyőzhesse a Gonoszt.

   A  csoport  jól  látható volt a barlangszájból, ami a teraszra vezetett a
túlsó parton. Avicenna remélte, hogy Darjalam időben intézkedik.

   És, íme, már megkezdődött a vizek kavargása.

   A  szultáni csapat elnémult. Felemelkedett a fémfal, lefolyt a víz, aztán
lassan  kiemelkedtek  az ezüstös szerkezetek, tetejükön a vimanákkal. Amikor
azok elváltak alapzatuktól és felemelkedtek, a mollahok felhördültek.

   Huszein  egész idő alatt Mahmud arcát figyelte. Ahogy sejtette, nem ijedt
meg, gondolkodott. Járj, jár csak te agy! fohászkodott a horezmi. Találd ki,
mi a legbiztonságosabb megoldás!

   Amikor,  egy  félóra  múlva,  visszahúzódott  a csoda, a csapat szótlanul
lovagolt el. Félúton a szultán maga mellé intette Avicennát.

   - Az a Darjalam nem célzott arra, hogy máshol is vannak vimanáik?

   Huszein majdnem leesett a lóról.

   - Te, uram, olvastad a Mahabháratát?

   - Hát  persze,  hogy olvastam! Istentelen zagyvaság az egész, de aki  nem
ismeri az ellenségét, az akár hadba se vonuljon.

   - Nos? - kérdezte ismét a szultán. - Vannak még vimanák?

   Avicenna bizonytalnul intett.

   - A brámin csak azt mondta, hogy van még erejük.

   - Van még erejük - ismételte Mahmud. - És tudják-e használni?  Ej-ej, már
lezúdították volna ránk azt az égi tüzet, ha tehették volna, nem?

   - Bizonyára, uram.

   Mahmud hallgatott egy ideig.

   - De  az  egyszerű  harcosok  számára a tigris akkor is ijesztő, ha  csak
papírból  van  -  mondta  aztán. - Hm. Fel kell készülniük erre a látványra,
hogy ha ilyesmivel kerülnek szembe, ne ijedjenek meg. Sőt nyugodtan menjenek
neki,  pusztítsák  el,  mert  az  a  Sátán alkotása, és Isten már elvette az
erejét. Ehhez pedig idő kell!

   Másnap  már  vonultak  is  hazafelé.  A  zsákmány, amit a városok sorának
kifosztásával, a hindu templomok lekopaszításával szereztek, bőséges volt, a
hadjárat tehát nagy sikereket hozott. Mahmud a mollahokat okította:

   - A pénteki könyörgésbe be kell venni a Sátán alkotta tárgyakat, s  Allah
hatalmát,  ahogy  erejüket  elvette.  El kell mondani a Sátán megalázását, a
gonosz erők elpusztításának történetét. A hadaknak minden nap említsétek meg
ezeket!   Jó  lenne,  ha  elterjedne,  hogy  Mahmud  Gaznevi  találkozott  a
Gonosszal,  de  Allahhoz  fordult,  és  Ő  megsegítette.  Saját  szemetekkel
láttátok, hogy az ördögi szerkezetek nem tudtak ártani a szultánnak.

   Avicenna  pedig  egy  alkalmas  pillanatban kereket oldott a seregtől, és
visszament a tóhoz.

   - Hogyan tudtad ezt elérni? - kérdezte Darjalam.

   - Tudod,  Mahmud  nem  buta  ember,  sőt  nagyon  sok  esze van.  Ebben a
helyzetben azonban éppen az esze fogta meg.

   - Ezt nem értem.

   Huszein felemelte az ujját.

   - Hát  figyelj!  A  gaznai  szultánt  máris  mindenki  az Iszlám  legfőbb
hősének,  Mohammed  pártfogoltjának tartja Horezmtől Bagdadig. Ő van hivatva
arra, hogy Indiára turbánt tegyen, megtérítse az Iszlámnak az egész hatalmas
országot.  Mahmud viszont nem biztos benne, hogy az "Iszlám Kardja" szerepét
megfelelően  el  tudja  játszani.  Már  az első alkalommal, amikor beszéltem
vele,  rájöttem,  hogy  nem  az  a fanatikus, aki még két csonka karjával is
tartaná  a  Dzsihád  zöld  lobogóját.  Ha  ilyen volna, végetek lenne hamar.
Mahmud  azonban  látja  mindazt az akadályt, nehézséget, amit egy igazi "Hit
Védelmezője" nem ismer fel. Annak ott van Allah, akire mindent ráhagyhat. De
aki nem hisz, az csak önmagában bízhat! És, szerencsére, a szultán valójában
hitetlen.  Nomád  maradt,  s azt tartja, az a jó, az a biztonságos, ha minél
több istennek áldoz. Minden kockázatot ki akar zárni.

   Sajnos  nincs  sok  időtök,  néhány  év csupán. Addig is tele lesz Kasmír
Mahmud kémeivel. Aztán újra eljön, és akkor már nem fog visszafordulni.

   - Nem  baj. Addigra el tudjuk rejteni, amit kell, meg tudjuk szervezni  a
fennmaradásunkat. Most már hallgatni fog ránk a király és a nép!

   Mélyen meghajolt a tudós előtt.

   Aztán kisétáltak a barlangból.

   - Visszamész Gaznába? - kérdezte Drajalam.

   - Nem, most már nem mehetek. Ez a második eltűnés már nagyon gyanús.  Meg
aztán,  szabad  szeretnék lenni. Hiába voltam Mahmnud kegyeltje, ennek előbb
utóbb  vége  lenne.  A  mollahok befolyása hosszú távon felülkerekedik azon,
hogy én meggyógyítottam a fiát. Logikus is. Milyen Iszlám Kardja az, aki nem
követi  feltétel  nélkül  a  hitet?  És  Mahmud  azt fogja tenni, mert ez az
érdeke.

   - Hova vigyünk, hova juttassunk?

   - Le  kéne  mennem  az  Indus torkolatáig. Onnan, ahogy hallom, hajón  el
lehet  jutni  Iránba.  Utána  elmegyek  a családomért és letelepszünk valami
békés helyen.

   Felsóhajtott.

   - Bár tudom, az ilyen tájék egyre kevesebb.

   - És nem fog a szultán kerestetni?

   - Bizonyára fog. De nyugodj meg, nem akar majd megöletni. Hogy az  Iszlám
egyik  nagy  tudósa  megszökött az Iszlám Kardjától, azt ő is titokban fogja
tartani.

   - De mivel  viszonozzuk ezt a tettet? - kérdezte a brámin - Ez a segítség
elenyésző.

   - Vigyetek  el  egy  kórházatokba,  hogy tanulhassam néhány hónapig a  ti
gyógymódjaitokat.

   - Csak ennyi?

   Avicenna oktatóan emelte fel az ujját.

   - Három dolog a tiéd, mondja a horezmi. Amit megeszel, megiszol, meg amit
megtanultál. Csak ezeket nem vehetik el tőled.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.