Viszokay Tamás:
(viszokay@mail.matav.hu)
A HÓHÉR KEDVESE
(In: X Magazin Tudományos-Fantasztikus, Ismeretterjesztő és Információs
Havilap, Sefantor BT, 1997/augusztus)
és
(In: Solaria Magazin (A vallatóhóhér kedvese címmel), Seldon 96 BT
http://solaria.scifi.hu)
Kicsi fényes sziget volt a sötétségben. Riadtan verdesett, röpködött
körbe-körbe, minduntalan falakba ütközött. Amikor végre utat talált a
zártságból kifelé, már tudta, hogy amit érez, az megkönnyebbülés. Nem
fogalmazhatta meg, hiszen mag volt csupán, de felfogta a szó jelentését. Egy
másik érzése is volt, amit kötelességként fordított le saját kódjára.
Titokban, hogy most már nem kell félnie odabenn, abban a meleg, nehéz
homályban, szeretett volna körbenézni, de ez az újabb fogalom nem engedte.
Csupán hátrapillanthatott.
Először zavaros volt, de végre kitisztult a kép. Szavak keletkeztek
benne. Egy pincéből repült elő, ami sötét, magas épület alatt bújt meg. Az
ablakon rácsok. Éjszaka volt. Mennie kellett tovább, elrendelt sorsa felé.
Egy kunyhó, a mocsár szélén, végtelenül sivár, mégis jobb volt besuhanni
ide, mint abban a nagy palotában bolyongani. Két összefonódott test hevert a
gyékényen, és a kis csillogás tudta már, miért küldetett. Alászállt,
ráereszkedett arra a lényre, akit asszonynak neveztek ebben a
siralomvölgyben.
Megvárta, míg extázisa tet[fokára ér, akkor besüllyedt a testébe.
Kilenc hónap múlva megszületett.
* * *
Joachim már alig bírta hallgatni a szisszenéseket, amiket a korbács
keltett. Szünet nélkül csapkodta az alig hörgő foglyot, a Főbíró pedig
lankadatlanul ismételte kérdéseit.
- Ki volt veled a boszorkányszombaton?
- Hogyan idéztétek meg az ördögöt?
- Kik köpték le a Bibliát?
A pengearcú ember mozdulatlanul állt a cella közepén, fekete talárja
szigorú redőkben, ezzel is kihangsúlyozva az elitéltre lecsapó állami
szigort. Mániákus üldözője volt a boszorkányoknak és boszorkánymestereknek,
Joachim ezt több mint húsz éve tudta. Akkor még, fiatal emberként, a Főbíró
arcába nem vésődött be az a két mély ránc, amik ma félelmetessé teszik az
ábrázatát, ám megggyőződése és buzgalma ugyanolyan volt, mint ma.
- Bevallod a bűnödet? - süvöltötte.
A fogoly elájult. A bíró intésére Joachim egy vödör vizet kapott fel,
hogy rázúdítsa a szerencsétlenre. Ahogy azonban ránézett, remegni kezdett a
térde.
Már megint a látomás! A szakállas férfiarc lassan kisimult, elveszítette
szőrzetét. A haj megnőtt, csigássá, borzossá vált, a szempillák
meghosszabbodtak. Hedvig, a szeretője nézett rá. A hóhér kínlódva lefelé
fordította a szemét, a cella padlatára, hogy elkerülje a látványt, de a
spanyolcsizmával összetört láb is átváltozott.
- Joachim! - szólt mögötte a türelmetlen hang.
Ösztönösen rázúdította a vizet a testre, s közben fohászt mormolt. Hetek
óta tart a rémálom, minden elítéltben az a lány köszönt vissza neki!
Boszorkány lenne Hedvig? Ezt nem hitte, nem akarta hinni.
Kézfejével megtörölte izzadt homlokát. Csak nyugalom! Elmúlik majd.
És lám, a kínlódva könyökére támaszkodó rab ismét a férfi volt.
- Bevallod? - hangzott a monoton kérdés.
- Igen. Igen, uram!
- Halljuk!
- Boszorkánymester vagyok. Szombatonként embereket gyűjtök magam köré,
elmegyünk az erdőbe és táncolunk a Sátánnak.
A Főbíró járkálni kezdett, fel és alá.
- Hm. Hm. Kik azok az emberek?
- Az anyósom, Frau Littmayer az egyik. Ő a legnagyobb boszorkány. Repülni
is láttam.
- És?
- A... szomszédaim.
- Hányan?
- Úgy tizenöten.
A bíró az árnyékban meghúzódó írnok felé intett.
- Herr Ludwig majd lejegyzi a neveket. Diktálod, ugye?
Némi kétkedés látszott a férfin, de a korbács, amit a keskeny kéz
intésére Joachim felemelt, azonnali válaszra késztette.
- Igen, hogyne!
Joachim most is, mint mindig, hangtalan léptekkel hagyta el a pincebörtön
épületét. Valahányszor megtette ezt az utat, a kijáratot félelmetesen
messzinek érezte, s amíg végigment a fáklyákkal ritkán megvilágított, sötét
pincefolyosókon, rettegett, hogy találkozik valakivel. Nem akart a szemükbe
nézni. Nem félelemből, hiszen inkább ő volt az, akitől féltek. A viszolygás
riasztotta, ami a többi börtönalkalmazottból feléje áradt. Nem akarta látni
elfordított fejüket, vagy éppen tágranyitott, undorodó pillantásukat, nem
akarta hallani, az elmormolt, alig hallható köszönést, rettegett az
igyekezettől, ahogy a falhoz próbáltak lapulni, nehogy hozzá kelljen érniük.
Pedig ez is munka, akár a többi. Amikor huszonöt éve elkezdte, jó
munkának látszott. Állami alkalmazott, kosztot ingyen kap, havi bére van,
biztosan nem lesz gondja ételre, italra. És a Főbíró, a börtön ura kedveli!
Egy ideig nagyon ügyesnek tartotta magát, hogy meghallotta a legapróbb
zajt is, s így el tudott kerülni mindenkit a folyosókon. Később rájött, hogy
a többiek riasztanak, amikor kifelé indul.
Odakint nagy lélegzetet vett és a kapuőrök felé bólintott, akik csak
felemelték alabárdjaikat, de nem zártak össze előtte.
Visszanézett a komor épületre és megborzongott. Egyre
elviselhetetlenebbnek érezte a munkáját. Nemcsak a látomások zavarták,
valami más is volt. Hogy is mondta a bíró? Elhivatottság! Akikkel együtt
dolgozott, valamilyen formában mind kötődtek oda. A Főbíró szadista volt,
ott is boszorkányt keresett, ahol angyal lakozott, csak kínlódjon a fogoly.
Az írnok karriert akart, és ezt a nagy hatalmú ember mellett kívánta elérni,
ő is szívesen volt hát a kínzókamrában. A strázsa... az meg mindenkit
megerőszakolt, akit csak behoztak, lett légyen az nő vagy férfi. Neki ez
volt a hajtóereje.
Joachim kirítt a társak közül. Ő csak állami alkalmazott volt. Bérért
csinálta, meg azért, mert máshoz nem értett. Mit is tenne, ha elveszítené
ezt a munkát?
Legyintett és elindult megszokott kocsmája felé. Jól berúg, meg a lány is
ott van. De azért... jó volna soha többé nem jönni ide!
Lassan bandukolt az utcán a kocsma felé. Az a lány! A szajhák soha nem
dobták vissza Joachim pénzét, de igazi szeretője, az nem volt eddig. Már nem
is remélte, hogy lesz. Erre... A csapszék küszöbén kuporgott, amikor
rátalált. Mindenki levegőnek nézte, csak ő állt meg mellette. Kiváncsi volt,
mit keres itt, hiszen nem a rosszlányok ruháját viselte.
A haja, az igézte meg először. A hosszú barna haj olyan volt, mintha...
nehezen találta meg a szavakat, mintha soha nem fésülték volna meg, olyan
borzas göndör. Rendezetlen, őrült csigákban omlott a vállaira.
- Joachim úr, kérem! - könyörgő suttogásra riadt fel gondolataiból.
Az Ácsok utcájában állt meredten.
- Mi, mi? - fordult az alázatos pózban előtte álló ember felé.
- Joachim úr, kérem, ne szíveskedjék a mi házunk előtt álldogálni, ha meg
nem sértem. Tetszik tudni, ugye...
Tudta. A Főbíró meg volt róla győződve, hogy az általa kiválasztott
emberek ő magához hasonlóan megérzik a Sátánt. Figyeltette az
alárendeltjeit. Már megtörtént, hogy máglyán végezte egy egész család, mert
a hóhér a házuk előtt ült. Holott Joachim egyszerűen csak részeg volt, olyan
részeg, hogy nem bírt továbbmenni.
Síetve megindult, észre sem vette, hogy az emberek megsüvegelik. Félnek
tőle, ez eleinte tetszett neki, de aztán... Amikor családot akart alapítani,
az első két reménybeli após majd elolvadt az udvariasságtól, a lányát
azonban hozzá nem adta volna. Pária volt, nem is próbálkozott többé. Olyan
volt ő itt, mint a kivert kutya, aminek azért mindenki dob falatot, mert
félnek, különben megmarja őket.
Hedvig most is a különasztalnál várta. A férfi majdnem elmosolyodott. A
színtelen, ormótlan zsákruhán nem látszott, hogyan merednek előre alatta az
apró, hegyes mellek, nagy, barna udvarral a bimbók körül. Hogy milyen
csodás, hosszú lába van ennek a lánynak.
Össze is súgtak a népek a hátuk mögött, no né, a véreskezű mester mégis
talált magának valami kóbor ribancot, aki lehorgonyoz mellette. Mostanában,
amikor ennyi a menekült, nincs is csodálnivaló ezen.
Azért ő örült ennek a suttogásnak.
- Elfáradtál? - kérdezte, de csak akkor, amikor Joachim az első snapszra
megitta a kupa sört is. Addig csak nézte nagy, álmodozó barna szemeivel.
Bólintott és félrefordult.
A lány nem kérdezett többet. Mindig azt tette, amit ő, Joachim akart. No,
ez rendben is lett volna, hiszen ez így szokás, de mégis másmilyen volt. Nem
volt lapos, fura pillantás, kézmozdulat, ami annyira jellemző az
asszonyokra, ha nem tetszik nekik, amit a férjük mond. Mintha teljesen
azonosult volna vele.
Különben sem beszéltek sokat. A hóhér a dolgáról nem akart, másról meg
nem tudott. Egyszer az írnok is eljött vele, akkor aztán folyt a szó. De
többet nem hívta. A nagy Luther, az a törtető féreg róla áradozott. Nem
kérdezte meg, vajon mi változott Luther óta, amikor ugyanazt csinálják, mint
a pápisták? Boszorkányokat kajtatnak, égetnek. A svéd király hadai meg... Az
igaz Isten nevében halottasházat csináltak a környékből, pedig ez baráti
terület.
Az este nem úgy végződött, mint a korábbiak. A hóhér általában addig
ivott, míg az éjjeliőr kolompját meg nem hallották, akkor kézenfogták
egymást és hazamentek.
És másnap... minden kezdődött előről.
Ám most valami történt. Már a negyedik kupa sörnél tartott, amikor egy
kisgyerek szaladt oda, és belefúrta az arcát Hedvig szoknyájába. Onnan
könyörgött alázatos, de reménykedő hangon:
- Ugye kérsz nekem megint mézes süteményt, néni?
Joachimnak a torkán akadt a sör, bőszen köhögni kezdett. A gyerek erre
ijedten felnézett, és el akart menekülni, de Hedvig magához szorította.
- Nem bánt a bácsi.
A részeg férfi iszonyodva bámulta a kisfiú elroncsolt arcát. Amaz
megrettenhetett a tekintetétől, mert kitépte magát a lány karjaiból és
elszaladt.
- Úristen! - suttogta Joachim. - Mi történt ezzel a gyerekkel? - A hóhér
kiverte a szemét.
Felugrott, durván megragadta Hedvig ruháját.
- Nem igaz! Nálunk gyermeket sohasem...
- Még nem! Még eddig nem, ugye?
Szeretője nem kiabált, mégis hátratántorodott a szavaitól.
* * *
Reggel Hedvig mindig enni adott neki, mintha a férje lenne. Úgy mehetett
aztán vissza a tömlöcbe. A csigához, a spanyolcsizmához, a hétágú, ólmozott
korbácshoz, amivel néhány ütéssel le tudta nyúzni egy hát teljes bőrét.
A Főbíró minden nap megelőzte, Joachim sokszor gondolta azt, hogy talán
haza se ment.
Izzott a szeme annak az embernek, és soha nem tántorodott meg, el volt
kötelezve valaminek. Nem Istennek, huszonöt évi együttlét után ebben a hóhér
biztos volt. A Rend nevében végigélvezett kínzásoknak talán. És ez az
elkötelezettség erős volt. Még akkor sem rokkant meg, amikor...
Miért jut eszébe az a régi eset mostanában annyiszor? Majdnem húsz éve
már.
Amikor tizedszerre rántotta fel annak a fiatal lánynak a testét a
mennyezetre, lábán a kétszázfontos súllyal, belehalt az a lány. Ő nem vette
észre, felkapta a vizesvödröt, hogy leöntse. Akkor következett az iszonyat.
A boszorkány teste egyszerűen eltűnt, elenyészett, s helyette egy fényes,
sárga, arasznyi gömb maradt a levegőben függve. Joachim megborzongott, de
annyi lélekjelenléte volt, hogy a vödröt hozzávágta a jelenéshez. Erre az,
mint egy megriasztott madár, verdesni, cikázni kezdett ide-oda a
helyiségben. Nekivágódott a kínzóeszközöknek, aztán az őrt döntötte le a
lábáról, egyik faltól a padlatra, onnan fel a berácsozott ablakra vágódott.
Az írnok nyüszítve lapult a pultja alatt, a strázsa fel sem állt, de
látta, hogy remeg. Ő maga pedig menekült kifelé. Egyedül a Főbíró állt
mereven és mozdulatlanul, pedig egyszer a démoni fénygömb csak hajszállal
hibázta el a fejét. Mivel az a valami végül az ajtón suhant ki, a bíró reá
ripakodott:
- Ostoba fajankó! Miért engedted el a sátánt?
Térdrehullott akkor:
- Uram, én oly iszonyúan...
Leintette
- Tudom. Féltél. A Sátántól nem szégyen félni. Én is félek tőle. Mert,
aki nem fél tőle, az...
Ellökte magától, odalépett az őrhöz, talpra rángatta, és az arcába
csapott.
- De aki nem harcol ellene, az is! - üvöltötte.
Megint... megint jött a látomás. Az öregasszony helyett a kedvese
összetört, véres testét látta a kampón lógni.
- Üss, Joachim! - hallotta a bíró parancsát.
De most nem tette meg, elégszer verte már meg Hedviget. Mégha káprázat is
volt mindannyiszor, nem akarta többet. Keze, ami már nyúlt a korbács után,
most visszahúzódott. Jobbjában még ott tartotta a hegyes, tüzesre izzított
vasrudat. A szomszéd város hóhérja volt, aki azt a gyermeket megkínozta. Itt
nincs ilyesmi. Még nincs.
Erőteljes mozdulattal bedöfte a nyársat az öreg boszorkány nyakába. Az
azonnal meghalt.
Aztán megpördült.
Tekintetek.
Az értetlen. Az őr szája ámulatra nyitva, szeme kitágult, nem is akarta
elhinni, amit lát. Az italtól és a szűntelen nemi vágytól űzött arcon
izzadtság csorgott.
Az írnok mozdult, tán a pultja alá akart bújni, mint ahogy egyszer régen.
Szeme ide-oda villant, kiutat keresve, de közben a főnökét is vizslatta. A
sunyi.
És végül...
Az elégedett! Joachim úgy megdöbbent, hogy majdnem elejtette a rudat.
Erre nem volt felkészülve, erre a gonoszságra. Várta a dühöt, hogy a bíró
majd felrobban mérgében, hogy pártfogoltja cserbenhagyta, a fájdalmat is
szerette volna látni, mint a szülőjét gyűlölő gyermek, aki csak azért csinál
őrültséget, hogy kínokat okozzon azoknak, akik szeretik. És végül számított
a közönyre is, hogy a Rendnek ez a megszállottja semmit nem fog érezni,
gépiesen rendeli el a lefogatását.
Helyette... tiszta, érzéki elégedettség! Hát ez a bíró? Most már látta,
ez egyáltalán nem hisz semmiben. Nem a Rend híve, nem a jóé vagy rosszé,
egyszerűen csak azt gondolja: tetteim legfőbb tanúja tűnjön csak el! Így van
jól!
A tüzes vas átverte a Főbíró mellkasát. A pengearcon semmilyen érzelem
nem tükröződött, csak a vére spriccelt a hóhér arcába. Hangtalanul csuklott
össze.
Joachim kihúzta fegyverét, s egy lendülettel felfelé rántotta, felfogta
vele a strázsa kardjának támadását. Közben bal öklével arcon verte lenn, a
sisak alatt. Reccsenés hallatszott és a sérült férfi bősz üvöltése. A hóhér
nem kegyelmezett. Az őr megtántorodása adta időt felhasználva a szájába
döfött. A rúd vége kijött a tarkón. A sisak alatti sodronycsuklyát nem
ütötte át, csak az agyvelő darabjai türemkedtek át rajta.
Az írnok már majdnem az ajtónál járt. Neki a hátába döfött. Senki nem
juthat ki, hogy ő el tudjon menekülni.
Megmosakodott a dézsa vízben, mint mindig. Az, hogy csak a vér nagyja
jött le róla, ruháján, körme alatt ott maradt, nem érdekelte. Ez is úgy
volt, mint szokott.
Átlépte a hivatalnok testét, és ugyanolyan nesztelen léptekkel indult el,
mint szokásosan. Nem is figyelt fel rá senki. Arra sem, hogy véres, mocskos.
A kapuőrséget bólintással köszöntötte és elindult a kocsmába, mint mindig.
Reggelig úgysem lép be más a kínzókamrába, van ideje.
A kocsmában most egy egész üveg snapszot kért, egy korsó sörrel megitta.
Aztán magával intette a lányt. Csak akkor szólalt meg, amikor kiértek a
városból.
- Megöltem.
Hedvig csak pislogott egyet, de nem szólt.
- Most elmegyek - folytatta megsimogatva a kusza hajat. - Beállok a
svédekhez. A háború is jó mesterség.
A lány kezét kereste.
- Gyere velem! A legtöbb katonának a nője is együtt vonul a sereggel. Jól
megleszünk ott.
- Nem maradok veled. Más az utam.
Joachim megdöbbent.
- Ezt nem értem.
- Pedig egyszerű. Amiért jöttem, azt elvégeztem.
Elindult vissza a városba. Amikor a volt hóhér már nem látta, megállt,
testét kinyújtotta, két kezét a magasba emelte. Kisvártatva nem maradt
belőle más, csak egy arasznyi, fénylő, sárga gömb.
Azután eltűnt az is.