Dimenzió #17

Antigravitációban

(irodalom, sci-fi, csillagászat, paratudomány)

                               Viszokay Tamás:
                          (viszokay@mail.matav.hu)

                                A GYÁVA EMBER

         (In: Osiris országa, Cherubion Kiadó Kft 1996, 225-232. o.)
                                     és
  (Solaria Magazin 5. szám, Seldon 96 BT,  1995., http://solaria.scifi.hu)


   Jas  Tremar  nevét  akkor hallottam először, amikor próbautamat töltöttem
Knight  kapitány  vadászhajóján.  A  főnök  azt  mondta,  valami próbát kell
kiállnom, meg kell verekednem ezzel az emberrel.

   Mondhatom,  nem  érdekelt  különösebben  ez  a  beígért küzdelem. Nyilván
valami  nagymenő,  karatéka-díjbirkózó keverék az illető, és elpáhol, mint a
taknyot.  Na  és  akkor?  Egy  jó  állás megér néhány pofont és rugást, s én
túlságosan  örültem  az  állásomnak  ahhoz,  hogy  akár egy kiadós verést is
vállaljak.  Bármit,  csak  ne kelljen tovább éhkoppon tengődnöm a lágerben a
Titánon.

   Ráadásul ásványvadásznak lenni nem akármilyen dolog!

   Nem  könnyű  élet,  az igaz. Naponta felröppenni szűk lakóterű hajókkal a
Yapetusról, nekieredni a Szaturnusz több száz gyűrűjének, szondázni megannyi
óriás  jégtömböt, rafinált módszerekkel ásványi szennyezettség után kutatni.
Ha az ember talál egy reményteljes tömböt, beirányozza olyan pályára, hogy a
Yapetus  körül  keringő  olvasztóba  jusson.  Ez  azt  jelenti,  hogy kézzel
szereled  fel a gyűrűdarabra a fúvókákat, ezer dolgot kell szemmel tartanod,
azt sem tudod, hol áll a fejed, közben pedig pattogsz, akár a nikkelbolha. A
hőpisztolyt  használni  kész  művészet,  hiszen  a  gravitáció gyakorlatilag
nulla. Aki már csinálta, csak az tudja, micsoda esztelen meló ez!

   Ha  pedig tévedett a vadászcsapat, és a jégben nincs elég ásvány, mindezt
ingyen  csinálod,  nem  kapsz  egy petákot sem, a kevés ón vagy vas elmegy a
költségekre.

   Mégis  felemelő  érzés  az  ásványvadászok közé tartozni, hiszen ebben az
életben  benne van a hírnév és a gazdagság lehetősége. Lehet, hogy húsz éven
át  csupán  a  betevő  falatért  melózol,  ám ha a szerencse melléd áll, egy
szempillantás alatt dúsgazdag lehetsz.

   Én pedig vagyont akartam gyűjteni. Tudtam, hogy nem könnyű, hiszen sok az
olyan  jégtömb,  amiben  alig van valami. De olyat is hallottunk nemegyszer,
hogy annyi germániumot találtak egy darab tömbben, hogy a legénység mehetett
is  haza  a  Földre,  és  élete  végéig dúskálhatott a jóban. És, nem utolsó
sorban,  válogathatott  a  jobbnál jobb nők között. Egy húszéves embernek ez
sem semmi!

   Kezdő utunk nem volt igazán sikeres, de azért zsebre tehettem első vadász
keresetemet,  amiből  körülbelül  három  esti  italozásra futotta. A Yapetus
telepe   ramaty   hely   volt,   ám  korábbi  létteremet,  a  menekülttábort
mérföldekkel  verte.  Itt  mindenkinek  saját  lakócső jutott. Igaz, a szoba
kicsi  volt,  a  budiba  meg  a zuhanyozóba úgy kellett bepréselnie magát az
embernek, mégis valóságos paradicsomnak éreztem az "új otthonomat".

   Az egyetlen kocsmában pedig bármit lehetett kapni, ha volt pénzed.

   Hála a csempészeknek, igazi gabonawhiskyt ihattam.

   - No, fiam - mondta Knight a pohárköszöntő után -, most jön a próba.  Ott
van...

   A sarokba, egy kis asztalkára mutatott.

   Mélabús pofával ülő fickót láthattam. Nagy megkönnyebbülésemre nem nézett
ki  valami  gyilkos  szerzetnek,  bár  jó  felépítésű, izmos legény volt. öt
társam sorjában hátbavágott, aztán előre tuszkoltak.

   - No, gyerünk, köss bele a fickóba! Mutasd meg neki!

   Mivel  eleve rosszabbra számítottam, különösebb félelem nélkül mentem oda
a pasas asztalához, és húsz évemnek minden gőgjével rádörrentem.

   - Hé, te tapló! A szomszéd asztaltól nézlek, de nem bírom tovább  bámulni
azt az ocsmány pofádat! Fordulj szépen a fal felé, vagy húzd el a beledet!

   Tremaron  nem látszott meglepődés, s ezt nagyon profi dolognak tartottam.
Éppen   ezért,   puszta  elővigyázatból  nem  engedtem  meg  magamnak  semmi
lazaságot. Ahogy kezdett felegyenesedni, azonnal ütöttem.

   A  feje  félrelendült a kemény jobbegyenestől, hátratántorodott, de végül
megőrizte az egyensúlyát.

   Hátam mögül bíztató hujjogás hallatszott. Tetszett az ütés a társaimnak!

   Már készültem a következőre, Tremar azonban nagyon furcsa dolgot csinált.
Rám vetette bús kék szemét, aztán... aztán megigazította a ruháját.

   - Azt hiszem, inkább hazamegyek, ha megengedi... - Meghajtotta a fejét és
kifordult az ajtón.

   Olyan   bambán   álltam,   hogy   a   kocsma   egész   vendégköre  az  én
határozatlanságomon kezdett vidulni.

   - Mi a nyavalya...

   Visszamentem az asztalunkhoz, ott is harsogó hahota fogadott.

   - Jól  csináltad,  öcsi!  -  kiabálta a fülembe Keynos, a  navigátorunk -
Igazi hős vagy!

   - De hát én...

   Valamennyien röhögtek. Rajtam.

   - Ez a lötyi Tremar soha nem verekszik senkivel. Elég csúnyán nézni rá és
máris elinal... Olyan gyáva mint a szar!

   Most  jöttem  rá,  hogy átvertek, nevetségessé tettek. Szólni azonban nem
mertem, a többiekkel együtt röhögtem. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy ne essen
rosszul  ez  a tréfa, de fontosabb volt a vadászélet. Ráadásul különös érzés
fogott  el  Tremarral kapcsolatban. Mintha valami érthetetlennel találkoztam
volna.  Vajon  miért ilyen beszari ez a fickó? Hiszen nem gyenge, vagyis nem
látszik annak.

   Végül  azzal  nyugtattam  meg magam, hogy egyszer hallottam egy orvostól,
miszerint vannak olyan emberek, akik valami fóbia miatt gyávák.

   Knight elmondta, hogy ő már három éve van itt a Yapetuson, s azóta minden
hajón  érkező  újonccal  megveretik egy kicsit Jas Tremart. Aztán meg azt is
hallotta,  hogy  a  pasi  tizenöt  éve, vagyis az első vadászokkal jött ide,
amikor  a  telep  még  nem  volt  sehol, a vadászok egyszerű vákum-sátrakban
laktak.

   - Hogy bírhatta ki ezt Tremar? - kérdeztem.

   - Cégember  ez!  -  lehelte felém a rumot Nitjes. - Vót' annak csöve  mán
akkor is.

   A kapitány helyesbített.

   - Már   nincs   cége.   Amikor  felfedezték,  hogy  a  gyűrűk    mennyire
szennyezettek, nagy verseny folyt. Akkor még csak szállingóztak az emberek a
Yapetusra,  a  vállalatok  bárkit  felvettek,  csak hogy előnyt szerezzenek.
Utána  pár  évvel  sorra elbocsájtották és nyugdíjazták a selejtes alakokat.
Azóta itt tengődnek, mivel ahhoz nem elég a pénzük, hogy hazamenjenek.

   Tajrészegre  ittam  magam aznap este, de jól tettem! A következő hetekben
nem  volt  mód a vigalomra. Siralmas eredményeket hozott a vadászat, egyszer
még  az  élelmet is hitelbe kellett megvennünk. A kemény munka szinte minden
gondolatot kivert a fejemből.

   Nem  is jutott volna eszembe Jas Tremar, ha nem látom meg a telep utcáján
(tudniillik egy van összesen) egy rendőrrel vitatkozni.

   Aznap  már  sikerült  ennem,  így  fogékony  és békés hangulatban voltam.
Megálltam, hogy megfigyeljem őket.

   Jas  hevesen magyarázott valamit a közegnek. Amaz eleinte válaszolgatott,
hirtelen  azonban  megütötte  a  gumibotjával,  hogy Tremar elesett. A férfi
lemondó pillantást vetett az egyenruhára, majd lehajtott fejjel elkullogott.

   Odamentem és megkérdeztem a robotrendőrt:

   - Megmondaná mi történt?

   - Nekem  az a programom, kérem, hogy válaszoljak a polgárok  kérdéseire -
forgatta nagy fémfejét.

   - Nem úgy tűnt.

   - No,  felizgatta  magát ez a polgár, és ilyenkor ugyancsak  kötelességem
helyreállítani a rendet.

   - Dehát mit kérdezett?

   - Arra  volt  kiváncsi  ez  a  polgár,  hogy  én  hogyan tudom megütni  a
polgárokat. Azzal kezdte, hogy megnyerte a tetszését, ahogy a múltkor rendet
teremtettem  egy verekedésnél. Én nagyon szívesen válaszoltam. Tudja, kérem,
az  emberek  csak  azért mondják, hogy egy robot közömbös a dicséretre, mert
lusták egy jó szót is mondani a magamfajtának. A rendőrfőnök úr például...

   - Igen, elhiszem - vágtam közbe -. És mit mondott neki?

   - Hát  elmagyaráztam,  hogy  először  derékszögbe emelem a jobb  kezemet,
aztán a könyökömet felfelé húzom, és akkor a kezembe ugrik a gumibot. Sajnos
valahogy  nem  ezt  a  választ várhatta, mert láthatóan felizgatta magát. Én
pedig  a  programomnak  megfelelően  jártam  el.  Igaz,  a  rendőrfőnök úr a
múltkorában...

   Nem vártam meg, hogy a főnök úr mit mondott, otthagytam a fémkasznit.

   Hm.  Mit  akarhatott Tremar ettől a robottól? Talán azt, hogy tanítsa meg
verekedni?  Embertől  biztosan  szégyellte  kérni.  Hát  igen, meglett férfi
létére... Egyszerűen körberöhögnék.

   Egy  hónapnyi stagnálás után végre fogtunk egy nagyobb zsákmányt. Kétezer
ecu-t   kaptunk   per   kopoltyú   s  egy  kissé  fellélegezhettünk.  Knight
engedélyezett egy hét pihenőt. Nyalogathattuk a sebeinket.

   Ami  engem illet, csak nyalgathattam volna, mert elkapott a klausztroláz.
Keynos  nyugtatott,  szűk csövek így, baromian szűk hajók úgy, ezen mindenki
átesik,  mégsem  éreztem túl kellemesnek. Ha csak megláttam egy csövet, vagy
űrhajókat említettek előttem, remegni kezdtem és összehánytam magam.

   Orvos  csak  egy  volt  az  egész  telepen  (mondanom  sem  kell, a cégek
tornyaiból hiába kértünk volna). Ő a szokásos gyógymódot alkalmazta. Felvert
a  kupola  tövében  egy  vákumsátrat,  ajtóval,  ablakkal  kifelé  a Yapetus
jégmezőire, és néhány üveg rumot is tett a bejárathoz.

   - Használni fog ez a kúra? - érdeklődtem bizonytalanul.

   A doki vállat vont.

   - Használnia kell, különben elpatkolsz.

   Ebben mindketten megnyugodtunk.

   A  sátor  hál'  Istennek  nem  zavart. Igaz, a bejáratot azért le kellett
szednem,  de  hogy egy falnyi szabad térrel megelégedtem, az már eredménynek
számított.

   A  telepen  gongszó  jelzi  az  embereknek, mikor kell úgy érezniük, hogy
éjszaka van. A második ging-gongra már tapasztaltam, hogy jobban vagyok. Nem
tudom,  a  kilátás  tette-e  vagy  a rum, de kihajolva már rá mertem nézni a
lakócsövekre.  Úgy  terveztem,  addig  bámulom  őket,  amíg  a  remegés  nem
jelentkeztik. Aztán másképp lett.

   Észrevettem  Jas  Tremart.  Szkafanderben  ügyködött  vagy száz méterre a
kupola  tövében.  A  telepen  sűrűbb a levegő, mint a Földön, jól hallottam,
hogy valamivel kocogtatja az üveget. Aztán... aztán meg kellett dörzsölnöm a
szemem.

   Tremar nekifeszítette testét a kupolának és beleolvadt! Átment rajta akár
a Faljáró.

   Habozás  nélkül  iramodtam  a zsiliphez. A klausztrolázat mintha elvágták
volna, remegés nélkül vettem fel a kis fülkében az űrruhát, és kibotladoztam
a Yapetus viharába.

   A  pasi már eltűnt, de a töredezett jeget követve a nyomában maradhattam.
Végül  egy  hódombot  megkerülve  láttam  meg, ott tördelte a szálkás jeget.
Hirtelen  egy  ajtó nyílt, s Tremar eltűnt mögötte. Rohantam, mint az őrült,
de már bezárult a nyílás, a jégfalnak ütköztem.

   Csapkodtam  a  falat  tehetetlen  dühömben,  de nemsokára lenyugodtam, és
visszahúzódtam   előbbi   helyemre.   Majdcsak  előbújik  egyszer,  s  akkor
meglephetem. Mit csinálhat itt?

   Hamarabb jött ki mint vártam.

   Egy csillogó pötty jelent meg a fejem fölött, nyilván egy csempészhajó.

   Tremar  mint  az  őrült rohant ki, valami szerszámmal a kezében. A pontra
tartotta az ovális formájú dolgot, követte vele a hajó mozgását, amíg le nem
tűnt a hegyek mögött. Vagy ötven méterre elszaladt az ajtótól, felhasználtam
az  alkalmat  és  belopóztam. Már csak a fémhulladék kötegek között rejtőzve
villant belém, hogy a férfin nem volt űrruha!

   Hihetetlen, de igaz: nem viselt űrruhát!

   Félni  kezdtem,  de  nyugalmat  parancsoltam  magamra,  s  próbáltam  nem
gondolkozni.

   Amikor  Jas  visszajött, összébb húzódtam, és már bántam, hogy egyáltalán
bejöttem ide. Mibe keveredtem vajon?

   Nagyméretű  jégbarlangban  voltunk, oldalfalainál furcsa szerkezetek. Úgy
nézett ki az egész, mint egy elhanyagolt kisérleti központ.

   Tremar  egy  komputer-konzol  előtt állt meg, háttal felém. Hanyagul maga
mellé  ejtette  a műszert, amivel a hajót vizsgálta. Aztán tanulmányozta egy
ideig a konzolon kivetített ábrát. Érthetetlen vonalfolyam volt, mint valami
vasúti  csomópont.  Néhány  perc  múlva szétnyitotta a zekét a mellén és ott
nézegetett valamit.

   Hirtelen megszólalt:

   - Előjöhet uram, bárki is. Én nem rejtegetek semmi értékeset. Nem érdemes
megölnie.

   Annyira meglepődtem, hogy belegabalyodtam a fémhulladékba, és nagyot esve
érkeztem meg Tremar elé.

   Azonnal  felpattantam,  s  nekiszegeztem a feszítővasat, amit előrelátóan
már korábban magamhoz vettem.

   - Leveheti  a  sisakját,  van  a  helyiségben  levegő  - közölte a  férfi
szenvtelen hangon. - Mikor rejtőzött el itt? Fogytán lehet már az oxigénje.

   - Én  vertelek meg a multkor, te tapló! - ordítottam rá. - Követtelek.  A
nyomodban voltam! Érted?

   Úgy látszott, megrettent.

   - Igen, értem - bólintott.

   Aztán  előrenyújtotta  a  kezét.  Nem  támadó  szándékkal  tette,  inkább
megnyugtatni akart.

   - Nem  vagyok  szörnyeteg!  Csak  azért  nincs szükségem a  szkafanderre,
mert... de jobb, ha megmutatom.

   Ismét  szétnyitotta a zekéjét, és iszonyatos látvány tárult a szemem elé.
Tényleg  le  kellett  vennem a sisakot, hogy jobban lássam. Nemcsak a zekéje
nyílt  szét, hanem a bőre is a mellkasán. És alatta csillogó fémszerkezetek,
huzalok ezrei!

   - Te robot vagy!

   - Igen.

   Lázasan  gondolkoztam.  Ez  valami szemfényvesztés. Senki nem hallott még
ilyen  technikáról.  Lehetetlen  ilyen  precízen lemásolni az embert! Számos
robotot  láttam  már,  de  olyannal,  ami  ennyire  emberi, még filmeken sem
találkoztam. Az általam ismert emberformájú robotok közül még a legmodernebb
is  csupán  egy  ember  durva  paródiájának hatott. Meg sem közelítették Jas
Tremart...

   De  mi  van,  ha  egy  katonai  titok... Akkor nekem lőttek! Megpróbáltam
önbizalmam maradékét összeszedni, ezért durva hangon folytattam:

   - Nem hiszem, hogy robot lennél! Meg akarom fogni azokat a... dolgokat!

   Az   járt  a  fejemben,  rántok  egy  nagyot  a  drótokon,  azzal  biztos
mozgásképtelenné  teszem.  De  kiváncsi  voltam.  Féltem,  hogy a nyekergője
bánná. Hallani akartam a történetét!

   Mintha  a  gondolataimat is kitalálta volna, nem hagyta "fogdosni" magát.
Visszazárta a zekét, és leült a konzol elé.

   - Évszázadok  óta  vagyok  itt.  Valakik,  az  alkotóim itthagytak,  hogy
távolról,  innen  a  Yapetusról  figyeljem  az  emberiséget.  Már rég vissza
kellett  volna  jönniük  értem, de ez nem következett be. Sajnos nincs hírem
róluk. Mintha elfelejtették volna ezt a naprendszert.

   Felsóhajtott.

   - Eleinte  nem  aggódtam.  Önök  még  nem  tudták elhagyni a Földet,  úgy
éreztem,  nyugodtan várhatok, és tehetem a dolgomat... Aztán az ember elérte
a  Marsot,  majd  a  Jupitert,  a Szaturnuszt. Kétségbeesetten sugároztam az
üzeneteket haza, de semmi választ nem kaptam. Látta biztos, mit csináltam az
előbb.  Minden  fénypontot  az  égen  elsőrendűen  úgy  értelmezek,  hogy az
alkotóim  hajója...  Önök egy ideig nem figyeltek fel a Yapetusra, de tudtam
hogy  ez  csak  idő  kérdése.  A gyűrű tele van létfontosságú ásványokkal...
Amikor  az  első  emberek  idejöttek,  nehéz helyzetbe kerültem. Módosítanom
kellett  a  parancsmintázatokat,  amik  rejtőzést  írnak elő. Szükséges volt
átalakítani  magam  emberré,  hiszen  elbújva nem tudom tovább teljesíteni a
feladatomat...  Azt  hittem, ha a közelükben tudok élni, mindennél fontosabb
információkat  szerezhetek  az  emberekről... Azonban az érzelmi egyensúlyom
felborult,   és  nem  tudom  a  munkát  elvégezni.  Az  önök  agresszivitása
tökéletesen  ismeretlen  az  engem alkotó fajnál, így számos dolgot képtelen
vagyok  megfelelően  értelmezni  és  hiányoznak belőlem a megfelelő reakció-
mátrixok is...

   Szorult helyzetem ellenére felnevettem.

   - Érzelmi egyensúly? Reakció-mátrixok? Mi a francról beszélsz?

   Az ismerős szomorú tekintettel nézett rám.

   - Maguk, emberek, ugye lehetetlennek tartják, hogy egy robotnak  érzelmei
legyenek? Nincs igazuk.

   A konzolra mutatott.

   - Ez az én belső térképem. Ezt tanulmányozom nap mint nap, már évek  óta,
hogy rájöjjek, mit és hogyan kellene változtatnom.

   Hirtelen melegem lett, megszorítottam a vasdarabot.

   - Te   attól   a  rendőrtől  azt  akartad...!   Át  akarod   alakítani  a
programozásodat, hogy a gondolkodásod is olyan legyen, mint az emberé!

   Bólintott.

   - Igen, ez a célom.

   Kezébe temette az arcát.

   - Hogy  miért?  -  felelt ki nem mondott kérdésemre. - Azért, uram,  mert
olyan jó volna egyszer... csak egyetlen egyszer visszaütni!

   Gondolkodás  nélkül  csaptam  a  szomorkásan  lehajló fejre. Olyan erővel
ütöttem,  hogy  a  vas  bezúzta  a fémkoponyát. Füst szállt föl és sistergés
hallatszott.

   Tremar   felállt  s  merev  léptekkel  elindult  felém.  Nem  vártam  be,
előreugrottam  és  belevágtam  a  vasat  a  mellkasába.  A mell szétnyílt. A
huzalok  közé  markoltam és annyit szaggattam ki, amennyit csak tudtam. Erre
szótlanul elhanyatlott.

   Kimenkültem a jégbarlangból.

   Napok múltán, "betegségemből felépülve" hallottam, hogy a jó öreg "Tapló"
felszívódott.  Nem  látták  kimenni,  ám a zsilipeknél nincs őrség. Mindenki
biztos  volt  benne,  hogy  Jas a bátorságát akarta bizonyítani, és kiment a
jégviharba.   Amilyen  nyámnyila  szegény,  nem  csoda,  ha  agyoncsapta  és
betemette egy lavina.

   Én meg tartottam a pofámat. Talán hibáztam, meg kellett volna mutatni azt
a barlangot. Csakhogy az ilyesmi mindenféle bonyodalmakkal jár. Jegyzőkönyv,
meg kérdések, és a jó ég tudja, mi még!

   Egyszóval, inkább vadásztam tovább, hiszen azért jöttem a Yapetusra.

   Évek  teltek  el, de végül ránk mosolygott a szerencse. Hat esztendő után
dúsgazdagon   hagytam   el   a   Szaturnusz   környékét.  Azóta  örvendhetek
tiszteletnek,  kényelemnek  és  a  nők  imádatának  egyaránt.  Boldog mégsem
vagyok.

   Félek.  Félek  attól, hogy Jas Tremar mégsem halt meg, hogy rendbe szedte
magát,  és  megszerezte a bántás képességét is. Félek, hogy Tremar visszajön
és bosszút áll rajtam.

   És mindenki máson...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.