Dimenzió #17

Antigravitációban

(irodalom, sci-fi, csillagászat, paratudomány)

                          KEMÉNY ÉS LÁGY ELMÉLETEK

   De   bizony,   hogy  oda  mutat.  Nem  véletlenül  mondotta  V.  Brjuszov
költő:   [11]   "Az  atlantidák  világának  elfogadása  a  ókori  történelem
legégetőbb rejtélyeit is megoldja ... Érthetővé válik az emberiség legrégibb
kultúráinak  egysége  ... Atlantisz szükséges a történelem számára, és éppen
ezért fel kell tárni." Csakhogy sok más tény épp ellenkező irányba mutat. És
azok  keményebb,  jobban  számszerűsítheti  tudományok  tényei, pl. fizikai,
geofizikai és geológiai tények. Lássunk néhányat!

   Való  igaz,  hogy  az  Atlanti-óceán  közepén, durván észak déli irányban
húzódik  egy  magas kiemelkedés a fenéken; ez az Atlanti-hátság, nyilvánvaló
jelölt  Atlantiszra.  Csakhogy,  mindenhol  mélyebben  van 2000 méternél. Az
ugyan soha sem lehetett szárazon a legutóbbi eljegesedés alatt!

   Na  és mi van akkor, ha volt egy tenger fölé nyúló csúcsa egy szárazföld,
amely  mondjuk  akkora,  mint  Grönland,  és  az,  teszem  azt robbanásszerű
vulkánkitörésekben,  elpusztult,  leomlott?  Nos,  itt  kezdődik  a  fizikus
kompetenciája.  Itt  fizikai  folyamatokról  van  szó,  azoknak van jellemző
energiája,  időtartama  meg efféle, amiben nem lehet alkudozni. De jegyezzük
meg: hasonló katasztrófák történtek a Földön.

   Jáva  és  Szumátra közt volt egy Krakatau nevű vulkáni sziget. A tűzhányó
1883-ban,  két  évszázados  nyugalom  után  kitört, lerombolva a sziget nagy
részét, és elpusztítva 18 km3 kőzetet. [20] Valamikor a bronzkorban, úgy 900
évvel  Szolónék  előtt,  Kréta és Athén közt kitört a Théra (vagy Szantorin)
vulkán,   lerombolva   szigetecskéje   nagyobbik   részét,   és  elpusztítva
(lerombolva,  szétszórva)  72 km3 anyagot. A sziget lakott volt. Ezek voltak
történelmünk  ismert legnagyobb efféle katasztrófái. Héderváry megbecsülte a
Szantorin  katasztrófájában (napok alatt) felszabaduló energiát. A számérték
nem  mond sokat. Két összehasonlítás inkább: az energia az 1896 és 1962 közt
kipattant  összes földrengés egyesített energiájának 9-szerese, és az ismert
leghevesebb  földrengés  energiájának  223-szorosa. Az elmúlt 5000 évben nem
volt  még  egy ekkora katasztrófa, tehát nem valószínű, hogy az elmúlt 10000
évben ennél sokszorta nagyobb lett volna.

   Szóval   földtani  folyamatok  napok  alatt  elpusztíthatnak  egy  lakott
szigetet.  Ha  kicsi.  De  ha pl. akkora, mint Grönland? Az 2 millió km2. Ha
ennyi  anyagot  akarunk  2000  méter mélységig elpusztítani, az 4 millió km3
anyag,  50000-szerese  a  Szantorinnál  elpusztultnak.  Még  egy tizedakkora
sziget  lerombolásához is 5000-szer akkora energia kellene, mint a Szantorin
kitörésében felszabadult.

   Nos,  a  földrengéseknek  megvannak a maguk törvényszerűségei: ezeket nem
mind  ismerjük,  de  azért  megvannak.  Mennél  nagyobb  egy  rengés,  annál
ritkábban  pattan  ki.  Egy Szantorin-méretű rengéshez, úgy látszik, 5000 év
kell;   egy   5000-szer,  vagy  50000-szer  nagyobb  rengés  10000  évenként
egyáltalán nem várható. Ezért elhanyagolhatóan kicsiny az esélye annak, hogy
10000  éve volt egy ekkora, hacsak 10000 éve nem volt valami különösen aktív
szakasz  a Föld életében, de annak más jeleit is kellene látnunk. A tudomány
pedig nem úgy dolgozik, hogy a későbbi eseményt egy valószínűtlen korábbival
magyarázza: ilyen tudománnyal semmire sem mennénk.

   A   fenti  valószínűségi  érvelés  persze  azonnal  érvényét  veszti,  ha
megtaláljuk  a pusztulás maradványait. Erre volna is esély: millió km3 anyag
még  a tenger alatt sem tűnhet el. Egy nyom van is: a századforduló táján az
Atlanti-hátságból  lávadarabot  emelt ki egy kutatóhajó, és a vizsgálat arra
mutatott,  hogy levegőn szilárdult meg, kb. tízezer éve. (Ismertette Termier
francia geológus egy 1912-es párizsi tudományos konferencián. [21]) Az ügyre
nemsokára visszatérünk; addig csak annyit, hogy a római jog szerint egy tanú
nem tanú. Hol a többi anyag?

   Menjünk  most tovább! A század elején Wegener felismerte, hogy a térképen
szépen  összeillik  Afrika  nyugati  és  Dél-Amerika keleti partja. Bizonyos
kőzetek  meg Nyugat-Európa és Észak-Amerika közt folytonosak. Megalkotta hát
a kontinensvándorlás elméletét: a kontinensek különböző sebességekkel úsznak
a  Föld  olvadt  anyagán.  [22]  Próbálta  mérni  is  a sebességet: szerinte
Grönland  évi  32  métert úszik Amerika felé, miközben Észak-Amerika évi 3,5
métert távolodik Európától. [22], [23]

   Ez  nagyon  nem  tetszett  a  geológusoknak.  Nem  is  csoda. A vonatkozó
számítások  részleteit sohasem láttam, de könnyű követni, mi a baj. Egyrészt
az  óceánok  fenekén  is  van  kéreg,  és azt nehéz lenne széttolnia az úszó
Afrikának.  Másrészt,  ha valami lassan mozog egy súrlódó folyadékban, akkor
ehhez   egy   sebességével  arányos  erő  kell.  Megszorozva  Grönland  mért
sebességét  a  méreteivel meg a magma súrlódási együtthatójával, akkora erőt
kapnánk,  amire  egyszerűen  nincs  mód  (mert  pl. az darabokra szaggatná a
kontinenseket).  Kár, mert Wegener ötlete jól magyarázta volna a partvonalak
hasonlóságait,  és  a  megkövült  őslénymaradványok  hasonlóságait is távoli
földrészeken.  Az  elgondolás  szuggesztív  erejű  volt (Termier azt mondta,
olyan  neki,  mint  egy "szép álom" [22]). És ha ekkora mozgások folynának a
kéregben, akkor Atlantisz maradványai is eltűnhettek volna szemünk elől.

   Lehet,  hogy  az  elutasítás  kategorikusnak tűnik, de egy hasonló esetre
alkalmazható  Weisskopf szép példája. Ha egy felfedező jönne, és azt mondaná
a  földrajztudósoknak,  hogy  talált egy 30 km magas hegyet (nem a Marson és
nem  gyémántból),  nem  is  kellene  ellenőrizni.  Miért?  A  hegy alján egy
molekulát nyom minden felette lévő, és ettől energiája kb. annyival nő, mint
amennyi  helyzeti  energiája  lenne,  ha  felvinnők  a hegy tetejére. Ezt ki
tudjuk  számítani.  Ha nagyobb lenne, mint a megolvasztásához kellő hő (amit
ismerünk),  akkor  a  hegy  alul  szétfolyna.  Innen  adódik  egy  kb. 10 km
maximális magasság, [24] és az úgy is van.

   Sajnos,  Wegener  elméletének elvetése után a helyzet nem lett világos. A
régészek egy sereg adatot produkáltak pl. olyan állatvándorlásokra, melyek a
mai  térképeken  érthetetlenek. Vegyük pl. Nyugat-Európát és Észak-Amerikát!
Az  átvándorolt első francia és angol telepesek lényegében a megszokottakhoz
hasonló állatokat találtak. Ott is volt farkas, medve, szarvas, görény, csak
kicsit  másfajta. Ló nem volt, de később kiderült, hogy az észak-amerikai ló
"nemrég"  pusztult ki. Kézenfekvő volt arra gondolni, hogy régebben létezett
egy  földhíd,  amely  azután  elsüllyedt.  A  kövületek  hasonlóságaiból  és
eltéréseiből látszott, hogy a kapcsolat a miocén korszakig állt fent.

   Ez  mintha  egészen  Atlantisz-szerűen hangzana. Csakhogy a miocén korban
még  nem volt ember, a földhidat meg nem lehetett Atlantisz felé vinni, mert
ott  túl mély ma a tenger. Homályosan egy északi útra gondoltak, Britannián,
a  Shetland-okon,  Farőeren,  Izlandon  és  Grönlandon  át  Kanadába. Erre a
legtöbb  helyen  a  tenger  aránylag  sekély  (ma nem mélyebb 600 méternél),
helyütt-helyütt meg az állatok átúszhattak.

   Gyermekkoromban az ismeretterjesztő művek meg a múzeumi falitérképek tele
voltak   ilyen   bizonytalan  földhidakkal,  amelyeket  homályosan  zátonyok
soraként  képzelhettünk  el, a térképen meg olyasmiknek, mint ma az Ázsia és
Ausztrália  közt  húzódó Indonéziát. Hogy ezek hogyan jöttek létre és hogyan
pusztultak  el,  az  megint csak némileg homályos volt. Egyszerű elöntés nem
jöhetett  szóba.  Ha  a mai összes jég elolvadna, az óceánok szintje úgy 100
méterrel  emelkedne,  és  ennél  több  víz  a Földön a belátható múltban sem
lehetett,  de  kevesebb  sem  nagyon.  600  méterrel lejjebb akkor mehetne a
tengerszint, ha az összes szárazföldet 1800 méter vastag kifagyott jégtakaró
borítaná,  és  ilyen  hiper-eljegesedés  biztosan  nem  volt az oligocénban.
Persze  földtörténeti korszakok alatt lassan sok minden történhetett, hiszen
a "hegyképző erők" felgyűrték valahogyan az Alpokat és a Kaukázust is.

   Nos,  az  egész homályos kép hasonlított az Atlantisz-pártiak érvelésére.
Földhidak,  vándorlások,  süllyedések  és elöntések. Csak (!?) hosszabb idők
alatt.  A  századfordulón  a  miocént  még  1-2  millió  évre  tették tőlünk
(részletek a következő részben), később ezt megtízszerezték, 20-30 millióra.
Nem  csoda, hogy a 60-as évekig az Atlantiszt használó elméletek még valahol
a  tudomány  perifériáján  voltak.  Geológiai  konferencián  nem  lett volna
célszerű  előadni  őket,  de  talán  néprajzin  még  elmentek  volna,  ha az
előadónak  sok  néprajzi hasonlósága van ami megmagyarázandó, és nem lovagol
nagyon  a földrajzi részleteken. Ténylegesen, szakmunkák irodalomjegyzékében
máig  túlélt egy hasonló ötlet. [26] A dél-indiai tamilok és a kelet-afrikai
etiópok  közt vannak embertani hasonlóságok; mindkettő mintha europid-negrid
keverék  lenne.  Másrészt  tudjuk,  hogy Kelet-Afrika valamikor összefüggött
Indiával;  elképzelhetünk  és  elképzeltek  azóta  elsüllyedt  szigeteket és
zátonyokat  Szomáliföldtől  keletre,  ahogyan  valamiképpen  csatlakoznak  a
Maldive és Laccadive szigetekhez. (Érdekes, hogy ehhez hasonló szigetsorokat
láthatunk  Martin  Behaim  1492-es  földgömbjén is. [25]) Nos, V. Giuffrida-
Ruggieri  embertani  elméletében  az etiópok és a tamilok a felső őskőkorban
még  együtt éltek Kelet-Afrikában, tehát a földhíd az ember megjelenése után
tűnt  volna  el.  Eme elméletet ma már nem fogadják el, de lehetőségként még
embertani szakmunkában megemlíthető. [26]

   Szóval  valamikor  a 60-as évek elején Atlantisz már nagyon valószínűtlen
volt,  de  megemlíthető.  A  geológus  bármikor  meg  tudta cáfolni, [26] de
néprajzi     ihletésű     ismeretterjesztő     művekben    még    esetenként
valószínűsítették.  [27]  A  helyzet  azután a 60-as évek közepén a globális
lemeztektonikai szemlélet megjelenésével vált tisztábbá.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.