Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                            TIZENKETTEDIK FEJEZET

      `amelyben kiviláglik, hogy a kis Misi  egész  életében  minden
       munkáját  ugyanolyan  csodálatos  és rendkívüli zűrzavarok és
       kétségbeejtő  válságok  között  vitte  végbe,  mint  első kis
       versének költését`


   - Maradj itt, fiacskám - szólt a nagybátyja kimondhatatlan szeretettel -,
bemegyek hozzájuk, te csak várj itt, csak várj itt szépen.

   Misi  összekucorgott a középső padsorban, az első pad szélén, s remegett,
reszketett.  A homlokát a kezére fektette, a hideg rázta, vacogott a foga, s
a  vacogás  taktusára  egyszerre  csak elkezdte mondani: Simonyi - óbester -
kisgyerek  -  korába...  felmászott - eccera - verestoronba... Magasvolt - a
toron  -  magosa - teteje - azegész - fedele - verebe - kkeltele - Simonyi -
óbester - mintegy hős - kiállott - ott látta - alatta - azegész - világot. -
Azsebét  -  megtömte  -  verébfi  - ókákkal - nemcserél - nemostan - azegész
világgal...

   Egyszerre  megütődött,  úgy rémlett neki, hogy szebb volt ez a karcerben,
mikor először kitalálta.

   Ijedtség fogta el... Mintha elveszített volna valamit. Valami kiesett...

   Újra kezdte mondani: Lámmegmondtam - Angyalbandi - nemenjaz - alföldre...
Betyároknak,  zsiványoknak  -  közibe - közibe... Ez sokkal jobbnak tetszett
neki, s próbálta: - trallalala - trallalala - trallala - trallala...

                         `Kebelét megrakta
                          verébfi - ókákkal,
                          nemcserélne most az egész
                          kerek - világgal...`

   A  homlokát  erősen a pad széléhez szorította, s erőltette az agyát, hogy
eszébe jusson, a szemét behunyta, hogy fájt, s vicsorított hozzá:

                        `Kebelét megrakta
                         apró verébfival,
                         nem cserél most boldogságot
                         a - kollégiummal...`

   Hevesen  elkezdett  kacagni. A vers zörgött, zötyögött, de ez a gondolat,
hogy  ő  most  nem  cserélne, ő az üldözött, a bántott, a kínzott gyerek, az
egész  kint  ugráló  vidám kollégiumi néppel... "Nem vers, de igaz!" (Tavaly
Ilonka  kisasszony  mesélt  egy adomát Törökéknél, hogy volt egyszer egy úr,
aki  meg  akarta  tréfálni  az  inasát,  s  azt mondta neki: Tudsz te verset
mondani, Miska? Nem? Hát én mondok neked egy verset.

                      `Hallod-e te hebehurgya Miska,
                       Szeret engem a húgod, Juliska!`

   És  hozzátette, hogy: látod szamár, ez vers, de nem igaz. Erre azt mondta
a legény:

                    `Hallja-e a nagyságos úr,
                     szeret engem a nagyságos asszony!`

   És ő is hozzátette: tetszik-e látni nagyságos úr, ez nem vers, de igaz.)

   Ezen  ő  tavaly  mindig nevetett, ha eszébe jutott, pedig nem értette, de
most  éppen  ilyennek  tetszett neki a saját kádenciája: hogy nem cserélne a
kollégiummal. Nem vers, de igaz.

   Olyan soká nevetgélt, lehajtott fejjel, a homlokával a pad szélén, hogy a
szeme  is  könnyes  lett,  és olyan éhes, hogy hirtelen úgy érezte, kiesik a
hasa.  Aztán  megint  a  Simonyi  óbester  jutott  eszébe,  már ördög bánja,
kicsapják, nem csapják, de istenem, hogy lehetett elfelejteni azt a szépet:

                       `Százezer szárny csattog annak
                        a szívébe...`

vagy  hogy  volt. Sehogy se bírta visszahozni, mintha nem is ő találta volna
ki, csak olvasta volna vagy álmodta volna, s mindjárt elfelejtette...

   Hirtelen  ezen  is  nevetni  kezdett;  ilyen butaságot, az ember költ egy
verset,  és  azt  is  elfelejti...  Azok  a  csúszómászók kiverték a fejéből
odabenn:

                         `Csúnya irigy csúszómászók,
                          van ezernyi szárnyam...
                          nézhettek utánam...`

ilyenek voltak valahogy benne.

   Előkaparta  a  mellénye zsebéből a ceruzát, de papírja nem volt. Csak egy
kis  cédulát talált, de attól hevesen elkezdett a szíve dobogni, az édesapja
utalványának a szelvénye volt...

   Lehajtotta  a  fejét,  s  újra  a  padra borult, mintha porrá lett volna,
összeesett,  megsemmisült.  Hirtelen  azt  a fáradtságot érezte, az édesapja
sorsát, az ő szerencsétlenségét; most megsejtette, mi volt a kinyizsi baj...
Olyan  kicsire gubbaszkodott, amilyenre lehetett... A nehéz porban cammogott
hirtelen,  a  forró  homokon,  mikor  a  múlt  nyáron ételt vitt édesapjának
Kinyizsre,  s  a  mély homokban térdig járt, s alig bírta a hőségen a lábát:
most  a dermesztő hidegben ugyanazt a verejtéket érezte kiütni magán, amit a
hő  nyáron  érzett...  Szörnyű  káromkodást  hallott,  az  egész teste végig
iszonyodott, ahogy a kiskaput benyitotta, látta a nagy fekete parasztot, aki
ordítva  emelgette  az  öklét, s két-három feketeruhás parasztasszonyt, akik
uszították,  s  torkuk  szakadtából  acsarkodtak,  s az édesapja ott állott,
olyan kicsi volt köztük s csüggedt...

   - Az  isten így meg úgy... - röpködött az isten neve vastagon és  durván,
és   zuborogva,   rotyogva   a   paraszt  szájából,  mint  a  trágyalé...  -
Százhatvankét   forintért   vállalta,   má  kétszáztízet  kiattam,  még  hun
vagyunk!... Még se ódala, se ajtaja, se semmi az isten...

   Mikor  az  édesapja meglátta őt, ahogy az ételhordó szilkével beállított,
ránevetett, mintha ez mind szélfúvás volna, oda se hederített nekik:

   - No,  Gazsi  -  mondotta  tréfásan, mert minden gyerekének szokása  volt
valami tréfás nevet adni -, mit hoztál? krumplilevest?

   - Csirkebecsináltat - mondta ő.

   - Pszhő  - tett valahogy úgy furcsán az  édesapja - csirkebecsináltat!...
Várj  csak  egy  kicsit,  megyek  mindjárt  veled  -  s hátra akart menni az
udvaron,  de  a  parasztok,  akiket egy percre megállított a veszekedésben a
gyerek megjelenése, most újra elkezdték:

   - Egy  krajcárt  se!  Nem fizetek többet, maga becsapott, meglopott, maga
gazember!

   De az édesapja most egyszerre paprikamérges lett:

   - Fogja  be  a  száját  kend,  mert úgy  belevágom ezt a fejszét, valahol
egy...   Itt  hagyom,  csinálja  meg  magának!...  Dűjjön  össze  az  egész,
szakaggyon rá az...

   - Százhatvankét forintért vállalta!

   - Az  isten  a százhatvankét forintjával! Hát hol van az a  százhatvankét
forint?...  Többet  megivott  abból  kend,  mint én, mer én fizettem kendnek
áldomást,  de  kend  még  egy  deci  pálinkát  se nekem! Itt a százhatvankét
forintja  a  házába,  ott  a  gerenda,  ott a szarufa, ott a zsindely, itt a
munka! A guta döglessze meg a kendtek százhatvankét forintját, tetvesek!

   - Vállalta,  csinálja meg, ha vállalta, csinálja meg! Minek vállalta,  ha
nem tuggya annyiból kicsinálni - rikácsolták az asszonyok.

   - Mit vállaltam én? hun van az, amit én vállaltam, maguknak húsz centivel
magasabb  fal  kellett,  tíz  centivel  nagyobb  ablak  kellett,  dupla ajtó
kellett, vastag szarufa kellett, maguknak palota kellett, hiszen azt a görbe
nyakát  fel se tudja emelni olyan egyenesre, hogy felnézzen a háza tetejére,
valahun  egy fogatlan vénasszony! Ne járjon a szája már, menjen, haljon meg!
Egy ilyen vénasszonynak már nem kastély-, annak már a koporsóba a helye!

   Sok  hallgató  volt,  nevették,  az  édesapja  kézen fogta. Gyer innen! -
kiáltott  rá, s elmentek az utcára, onnan a kocsmába, mire odaértek, akkorra
már  az  édesapja  lecsillapodott,  hogy  nem  hallották a tovább folytatódó
csatározást.

   De  ő  reszketett,  a lába remegett, a szíve vert, s úgy gondolta, hogy a
parasztoknak  van  igaza, s az édesapja becsapta azokat, pedig úgy dolgozott
nekik,  mint  a tűz, három ember nem csinál meg annyit egy nap alatt, mint ő
egy  óra  alatt, hogy vág, emel, dob, rendez, ég a mozdulata, valami emésztő
tűz  lobog  benne: mit értik azt ezek a nehéz, tohonya, lassú mozgású népek,
hogy  áll,  hogy  áll  az  a  napszámos, pipa lóg a szájában, a csizmát alig
mozdítja  idébb,  odább: ember ez is?... az ő édesapja tízszer átfut a falun
azalatt,  míg  az  egy  kosár  földdel  végigtehénkedik  fel a padlásra... S
mekkora fákat repít fel a tetőre, még reggel semmi sincs sehol, estére olyan
pár szarufák sora áll, be is van lécezve, s milyen tehetetlen marhákkal kell
dolgoznia...  És  azok  a  gazok,  azért a pénzért: nem nézik azok, hogy mit
teremtett oda nekik a kis Nyilas mester, csak azt számították, spekulálták a
tompa  eszükkel, hogy: a forint: a krajcár... Hogy mindent megkapjanak, amit
csak  szemük, szájuk kitalál, de ők egy garassal többet ne adjanak, mint ami
ki volt `alkudva`, kupori, zsugori módon... Saját magának dolgozott szegény,
úgy   dolgozott,  mint  saját  magának  a  legkülönb  ember:  ez  igen,  ezt
elfogadták,  ennek  nevettek,  hogy  kaptak egy bolondot, aki nekik így töri
magát, hisz ők fizették a fát, az anyagot, a napszámot, látták, hogy nem lop
el belőle semmit, nem keres, és mikor a kimondott összegen túlment, mert nem
telt  ki  belőle:  elkívánták  volna,  hogy a vállaló mester elmenjen haza a
falujába,  adja  el a házát, a ruháját, az ingét s fizesse tovább az ő házuk
költségét...  Emésztő  düh  s  olthatatlan gyűlölet égett a gyermek lelkében
most.  De  akkor becstelennek tartotta az apját, s úgy gondolta, igenis, meg
kellene tenni, és inkább tönkremenni, minthogy ilyen csúfságot érjen...

   Néhány  kanállal  evett az apja jóízűen az ételből: - Na, egyél! - mondta
aztán,  s  odatolta neki, és ő szemérmes restelkedéssel mentegetődzött, mert
azt  szerette  volna, ha elteszi magának estére vagy holnapra. De rászólt. -
Egyél  te mókus, vagy odaadom ennek a cigánygyereknek! - Erre ő gyorsan enni
kezdett, mert tudta, hogy megteszi.

   És  tessék,  valahogy  ugyanolyan  bajban  van  most  ő is, mint akkor az
édesapja:  íme  egész sereg vén ember, tanárok, férfiak ültek össze, hogy őt
szidják, büntessék, kicsapják. Végigsimította a homlokát, s azt mondta:

   - Jaj  istenem,  istenem  -  s  ebben a sóhajban benne volt a  legnagyobb
fáradtság: az emberek értelmetlenségével való viaskodás kimerültsége...

   Mi  az,  mi  az,  ami  megakadályozza  az  embereket  abban, hogy egymást
megértsék?

   Hát  lehetetlen,  hogy  az  igaz  ember a sötét és buta emberek közt élni
tudjon?...  Az  édesapja  egy  perzselő  tűzáradat,  amely  munkában  ég,  s
olthatatlan  sebességgel  teremt  mindenki  számára  valamit, amire másoknak
szüksége  van:  s  minden  munkájának  a  vége  veszekedés,  elégedetlenség,
felzúdulás...  Ő ijedten s gyáván búvik el az emberek szeme elől, s teljesen
magába  bújva, vackában, zugában, gondolatainak csöndjében él, s kisgyerekül
már  akar valamit mindenkinek adni, tenni, gondolni akar jó gondolatot mások
számára: és íme, már a legelső lépésén ekkora felzúdulást ébreszt...

   Nem, ez elintézhetetlen... Soha ezt ő megmagyarázni, kifejteni, világossá
tenni  nem tudja, nem képes ő megvilágosítani az emberek elméjét: ez az eset
rajta marad, amíg él, el fogják emlegetni, míg emberek emlékezni tudnak...

   Nézte, nézte a ceruzáját, amely hatszögletű volt és kopott és rövid, és a
két  oldala  a  végén  le  volt  faragva,  két  egymással  szemközti  lapja,
hullámosan, szépen: s ez volt az ő jele, kézjegye a ceruzán, hogy ez az övé,
nem  is azért, hogy megismerje, ha elvész, mert ha elveszne, ellopnák, ő nem
kérné  vissza,  s ő el sem árulná soha, hogy az övé, mint a kalapját, azt is
megismerte  a  kertészlegény fején, mégis őrajta maradt a gyanú, csak azért,
hogy  most,  míg  az  ő  tulajdona,  olyan  legyen,  amilyen senkinek sincs:
senkinek  a  világon,  csak  neki  van  így  megfaragott  plajbásza,  és más
senkinek...  Kopogtatni kezdett vele, koppantgatni, hogy: Simonyi óbester...
mint egy hős kiállott... ottan látta körös-körül... az egész világot!...

   Ah,  nem  így  volt:  szebb  volt.  Hogy  lehetett  elveszteni.  A  fogát
összeszorította,  s  azt  gondolta,  az  szinte  dicsőség,  hogy elveszett a
reskontó,  patvar  vigye  a pénzt, a sok pénzt, az egész koffer bankót... de
elveszíteni a saját költeményét...

   Didergett   valami   titkos  kéjtől,  hogy  mégis  volt  egy  verse,  ami
elveszett...  ha  el  nem  veszett  volna, akkor talán híres lett volna, tán
egyszer az iskolában tanították volna a tanárok, s beszekundázott volna, aki
nem  tudja  elmondani...  megmagyarázták  volna,  hogy  azt,  hogy "százezer
szárny" nem úgy kell érteni, hogy valóságos madárszárnyak... hanem izé...

   Bentről  hangokat  hallott,  erre  elszorult a szíve, de nem tudta miért?
egészen  meg  volt könnyebbülve, istenem, mit búsul, hisz már nincs baj: itt
van  Géza bátyám!... Megvan a megváltás... itt a megváltó... hisz már nem az
ő  gondja,  hogy  mi  történik  tovább,  levette  a  válláról a felelősséget
valaki...   és   úgy  hasonlított  most  a  Géza  bátyám  arca  a  jó  Jézus
Krisztuséhoz,  épp olyan szelíd jó szakálla van, barna szakálla, erős szeme,
ami  átlát  a  szíveken  és mindenható... Magára veszi most, kideríti most a
bűnt, hogy nem bűn, hanem erény... úgy jó, ha van, aki az emberről leveszi a
felelősséget,   így   jó...   hogy  felegyenesedik  az  emberi  lélek  az  ő
dicsőségében,  s aki előbb sárral lett dobálva, most tisztán és dicsőségesen
fehér...

   Kijöttek   a   tanárok   zsibongva,  s  ő  már  úgy  állott  fel,  szinte
átszellemülten dideregve.

   - No, szegény kis nebuló - mondta az igazgató erős katonahangján - mindig
mondtam,  mit  kerítenek ilyen nagy feneket ennek a szamárságnak... Nézzetek
rá! sugárzik róla a becsületesség...

   Misinek arcát elöntötte a könny.

   - Jó  tanuló,  jó  munkás,  pénzkereső  gyerek:  büszke  lehet  a szegény
édesapja rá... No, sebaj fiam, csak ezután megbecsüld magad...

   Sápadtan,  pirosan,  ijedten  s  álmélkodva  állt  fel Misi, de a tanárok
tovább  is sötétek, gonoszak, idegenek voltak, mintha nem lett volna ínyükre
a   szerencsés   befejezés:   a   kövér,   pohos   krumplifejű  tanár  olyan
vállveregetően nézett rá, hogy ő megint csak nem bírta róla levenni a szemét
az  utálattól,  még  mikor tovább ment, még mindig utána nézett, hogy tovább
utálhassa.  Mért  nézte ezt a tanárt oly elökröndöző undorral, szegényke nem
is  tudta,  milyen  tehetségtelen  történész  volt e professzor, csak később
tudta  meg,  hogy Bethlen Gáborról milyen iszonyúan ostoba írásokat írt ez a
hájfejű,  aki  rothadt elteltséggel nézett mindent a világban, ami ész, szív
és erő. Az elnök egészen megváltozott jóakarattal nézett rá, ez rendes ember
volt, olyan, amilyennek kell lenni: ha szid, zsörtölődő, ha dicsér, fecseg:

   - No  fiacskám,  ezek  után csak egy tanácsot adok: azt, ami benne  van a
kollégium címerében: "Ora et labora!"... Tudod, mit jelent ez? imádkozzál és
dolgozzál!  ezt  tartsd  szem  előtt:  akkor  a jóisten segítségét nem fogod
nélkülözni...  Hát  akarsz-e  már  debreceni  diák  lenni?  -  s körülnézett
nevetősen a kollégákon, mint aki tudja, hogy mitől döglik a légy, s egyúttal
két kézzel igazította meg cvikkerjét.

   De  ekkor  Misiből  kigyúlt valami dac, megmerevedett, és rekedt lett, és
azt felelte:

   - Nem.

   Nagy  konsternáció  tört  ki  az  egész  társaságon,  elképedve  néztek a
gyerekre,  s  leginkább persze az elnök, aki egyszerre nem tudta elég nagyra
nyitni apró szemeit:

   - Neem?...  -  s szemöldökét olyan magasra húzta, ahogy bírta - és  miért
nem?!... - rikácsolta el magát.

   Misi  hallgatott.  Már  majdnem  elkiáltotta magát, hogy: `csak: nem`!...
mikor  a  szeme  a  bátyjáéval  találkozott,  aki  komolyan, csodálkozva, de
megértően figyelmeztetve s kérve pillantott rá... és az ő szeme ott maradt a
drága  barna  szemekben,  a  mély  és mennybéli drága szempárban, aki mintha
messze  mese-messziből,  a túlvilágról, ködökön, felhőkön, elmúlt élteken át
pillantott  volna  rá,  s  elbágyadt  és  ellankadt, s elvesztette erejét, s
érezte,  hogy  megrokkan  benne  az  akarat,  a gonoszság, elomlik az erő, a
kegyetlenség, s jóságra és türelemre válik, s mély szakadék szélén ingott és
lebegett,  s nem mondta tovább, nem mondta, csak gondolta, suttogta, magában
vacogta:  számtalanszor,  hogy:  nem...  nem...  nem...  csak: nem!... csak:
nem!... csak: nem!...

   - Nem  kell  kínozni a gyereket! - mondta az igazgató. - És ha nem  akar,
nem  akar!... Ember lesz a pataki diákból is, nemcsak a debreceniből, hogy a
tatár vigye el!

   Erre  ő  még  jobban  összecsuklott  s érezte, hogy a bátyja kézen fogja,
jégdermedt kezeit még hűvösebb kezébe veszi, s aztán elvezeti a sok beszédek
és már tűrhetetlen okos emberek közül...

   Vakon, mintegy szellemkézen ment... lépcsőkön fel, folyosókon tova.

   - Melyik az ágyad? - kérdezte a bátyja, mikor a coetusban voltak.

   Ő  az ágyához ment, s szeretettel simogatta fekvőhelyét: - ez az én ágyam
- mondta, s megérintette, mint éjfélkor koporsóját az ébredő halott. - Ez az
én  ládám  -  mondta,  s rátette ujjait a ládára, mint a fejfára -, ez az én
fiókom  -  és  megkerítette  virágfakasztó  varázzsal  debreceni diákságának
kopott sírkertjét, a zöld asztal elejét...

   Kihúzta a fiókot, hogy valamit kiszedjen belőle, maga sem tudta mit, csak
tétovázott  a keze, az ujja a legszeretettebb szál virág után a sírhanton, s
hirtelen  kiemelte  a  pergamenbe  kötött  könyvet, az üreset... és remegett
tőle,  mert  tudta, hogy a verset ebbe fogja... ah, nem fogja beleírni, nem,
nem,  mert akkor elolvasnák, és megtudnák, és beszéd lenne róla, és a titkot
elveszteni...  azt nem... és mégis ezt a könyvet vitte csak, a többi az mind
vesszen  el...  mert  csak  ez  az  egy a becses, a legbecsesebb, a fehér, a
tiszta,  a jövő életnek szimbóluma, a könyv, amely sosem telt meg, mert soha
az élet eleget, nagyot, belevaló méltót hozni nem hozhat...

   De semmi mást nem vitt, csak ezt szorongatta, s ment bátyjával tovább, és
a  hátsó  lépcsőn  mentek  le  a  kollégiumból,  a  Nagytemplom felőli régi,
szédítően magas boltozatú lépcsőn, ki a világba.

   A  zeneterem óriási kétszárnyú ajtaján taktusos éneklés szűrődött ki, s a
szíve megzajdult: soha többet oda bejutni nem fog ő, és soha többet nem lesz
debreceni  diák...  a kín fullasztotta be, mikor lement a lépcsőn, hogy azon
többet vissza ne forduljon, minden fokon egy hulló könnycseppjét ejtette el,
így szállt, lejjebb, lejjebb a mélybe, a mélybe, s már nem debreceni diák...

   Az  első  emeleten  a  prepák  hegedültek,  a szívébe sikított az édes jó
cincogás,  ami  az  őszt  olyan  kimondhatatlanul  különössé tette, a bicegő
skálák,  s a kezdő kezében ijedten sikító szegény hegedűk... és ő többet már
nem debreceni diák...

   Most   hirtelen   szemébe   tűnt   a  nagy  szemétláda,  a  szürke  óriás
tölgyszekrény,  amely  mögött  örökre  ott lakik a Böszörményi bicskája... s
megrándult  a  karja,  s szeretett vón odatérdepelni, mint a templomban, s a
homlokát a földre tenni a bűnbánattól bűneiért, és... kikotorni... s elvinni
a bicskát... emlékül, hogy ő volt debreceni diák.

   Lejjebb  a  féllépcsőn  megismerte  a  helyet,  ahol a dinnyét megette az
ősszel,  hogy  ne  kelljen  másnak  adni belőle, senkinek, s a földszinten a
nagydiákok  könyvtárát,  ahonnan  könyveket  cipelt Nagy úrnak, `A debreceni
lunátikust`,  oh,  istenem,  Nagy úr... a kis, púpos, jó ember, s a magyarok
dicsőséges  ősi  eredete,  mind megmarkolta a szívét, hogy azt hitte meghal,
mire kiérnek a kapun, s még ráadásul e pillanatban felcsendül a csengő, és ő
összerezzent: a Csokonai csengője, amivel őt kiharangozzák a kollégiumból...

   Csak  tizenkét  órát  csengettek,  s  ő  kint  volt  egy ugrással, lent a
téglajárdán, ott nagyot lélegzett, kinyílt a tüdeje, s teleszívta magát: még
az  imént  elnyomott  kis szenvedő debreceni diák, most felszabadult, boldog
ember az emberek között...

   Röpülve  ment  keresztül  a városon a bátyja hűs kezén, szellemkéz biztos
erején...

   És  mikor  a  Pongrác bolthoz értek, egyszerre csak ijedten visszanézett,
úgy  érezte,  a  Nagytemplom  magasba  emeli  piros  sapkáját, s azzal, mint
süveggel  gyerek  a lepkét, egy nagy kiáltással leborítja őt: ezen a helyen,
ahol   minden   s   annyi   történt  vele,  az  öregúr  kapuja  előtt,  s  a
divatkereskedés, ahol Bellát látta, s ahol a fiúval veszekedett, s a sivatag
tér  szörnyűsége:  a  rádőlő  templom  árnyéka:  harangkongás:  elszédült, s
ájultan hullott a járdára.

   Még  mikor  a kövön feküdt, a jeges aszfalton, nem vesztette el az eszét,
emlékébe  villant,  hogy  milyen  forró  volt  ez  az  aszfalt,  mikor  az a
mezítlábas  belépett,  akinek  a  lábnyoma  most is ott van a Nagyvárad utca
felé,  a  vasút  felé, Bella elutazott, oh, jaj, szegény Bella... Vajon az ő
lebukásának  nyoma itt marad a hideg aszfalton... és Debrecen utcáin?... - s
mosolygott.

   Csak  az  ágyban  tért magához, igen rossz és kínos emlékek közt, az ajka
tüzességét  érezte  és  a  lehelete forróságát, és a hosszú, hosszú vergődés
nyomorúságát, a vére úgy dolgozott, mint a gőz a kazánban, gépész nagybátyja
tüzesgépjében,  egyszer  hallotta  titokban,  hogy az édesapja birtoka azért
úszott el, mert elárverezték, mert a tüzesgép felrobbant az alföldön, de nem
csak  úgy  magától,  hanem  mert  felrobbantották...  s emiatt licitáltak el
mindent,  a  Tisza-parti kis faluban, a nagy diófákat és a szilvásokat, ahol
hetekig  főzték  ősszel  a lekvárt, s ők koldusok lettek s földönfutók, akik
féltek  a  csendőr kakastollától és a váltó nevétől és a pálinka szagától...
és  ő  most  úgy  félt,  hogy  neki  most  fel  kell robbannia, mint annak a
kazánnak,  és  el  kell  pusztulni,  az  édesapja  élete  is  itt  van  az ő
betegségében,  és hogy az ő életét is felrobbantotta az alföldi robbanás, és
az  apja  őseinek  nagy  szerencsétlensége, a jobbágyok, a földesurak rajtuk
feküdtek, míg csak ki nem robbant a világ... Jaj...

   Mikor  jobban  lett,  piros  narancsot  hozott  neki  a  bátyja,  vérbélű
narancsot  kettőt,  s ő kezébe vette és gyönyörű volt, ő sose mert venni, ki
volt  téve  a  Leidenfrost  kirakatába  "vérbélű  narancs",  de sajnált érte
darabjáért három krajcárt... s virágot is hozott neki, s eszébe jutott, hogy
ő  már  volt  egyszer  ilyen  beteg: a meneküléskor, mikor a szülei szekéren
futottak, a Tisza-partról messze, más megyébe, homokra a fekete földekről...
s  ő  meg  az  öccse,  ketten  betegen feküdtek a nagybátyjánál, a gépésznél
vereshimlőbe, s azt írta a bácsi az édesapjának: "sógor a gyerekeid betegek,
gyere  értük,  mert  én  nem vállalom!"... ilyen kegyetlenül, és az édesapja
eljött,  akkor is nagy tél volt, és betoppant, s csinált neki csergő játékot
dióhéjból,  doboló játékot, s nem vitte el őket, mert biztosan egy krajcárja
sem volt... és vajon most van-e?

   Sokat sírt, befelé fordulva a falnak...

   Egyszer  eljöttek  hozzá Orczy meg Gimesi, mikor egyedül volt, s nem volt
otthon a bátyja.

   Nagyon  örült és nagyon izgatott lett. Kezet fogott velük, s büszke volt,
ilyen  szép ágyban fekszik a szállodában, meleg szobában, mint a gőzfürdő, s
az  éjjeli  szekrényen  orvosságos  üvegek  vannak s poharak, ezüstkanál, és
beteg!

   - Szervusz, Misi.

   - Szervusz, Orczy.

   - Szervusz.

   - Szervusz, Gimesi.

   - Hát hogy vagy.

   - Hát csak jól.

   - Hát  én  olvastam  a  Török  úr  levelét,  amit írt a rendőrségnek,  te
olvastad?

   - Én nem olvastam.

   - Hát hogy bevallja, hogy ő lopta el a zsebedből a reskontót.

   - De mikor?

   - Mikor mutogattad náluk, az apjáéknál.

   Misi visszagondolt, az lehetséges. Mert nem adta vissza.

   - És azt is megírta, hogy a tíz forintot akkor dugta a zsebedbe, amikor a
pakktáskát letetted.

   - Igen, azt gondoltam.

   - És  százhúsz  forintot kapott a trafikban, és abból tíz forintot  neked
adott,  negyven  forintot  elköltött  ruhára  Bellának, ez ötven, tíz forint
egyébre,  az  hatvan,  húsz forintba került az út, az nyolcvan, tíz forintot
adott  Bellának,  mikor  a  hercegékhez  ment,  az  kilencven, a kocsit is ő
fizette  ki,  az két forint és csokrot is vett háromért, az kilencvenöt és a
többit  ellumpolta, és az utolsó tizenöt krajcáron vett három levélbélyeget,
s  megírta  bűneit  egyben  az  apjának,  egyben  a te bátyádnak, s egyben a
rendőrségnek,  s  akkor bele akart ugrani a Dunába, de nem ugrott bele, mert
hideg volt a víz biztosan.

   Orczy  és  Gimesi  nagyot  nevettek,  de Misi folyton csak azt mondogatta
elhűlve: százhúsz forint, százhúsz forint... ez az egész?

   Szörnyen le volt hangolódva: százhúsz forint az egész... Akkor mivel volt
tele a pakktáska?...

   - De  nem baj, mert kifizették - mondta Orczy - az egészet! Már  Pósalaky
úr  meg  is  kapta  a hatvan forintot és a te bácsid az ötven forintot, mert
tízet  már  kaptál, azt beleszámították. De a te Géza bácsid nem fogadta el,
mert  Törökék  szegények  és  ő  sok jóval tartozik nekik - azt mondta. Mert
Török tanító fizette ki, hogy a fia becsületét megmentse.

   Misi,  savanyú  volt  a  szája, úgy hallgatta. A fiúk sokat beszélnek, az
egész  iskola  tudja,  hogy  ő  nem  akar többet debreceni diák lenni, és ez
nagyon tetszik mindenkinek.

   Akkor  megérkezett  a Géza bátyja, s megkérte a fiúkat, hogy most hagyják
magában Misit, mert megint láza lesz.

   Másnap  eljött  Viola  Sanyival.  Viola  nagyon  sírt,  s bocsánatot kért
Misitől,  s  meg  is  csókolta, azt mondta, hogy "Bella csókoltatja az ő kis
poétáját"  (ettől  Misi  lángvörös  lett),  és  hogy  Bella  nagy szerencsét
csinált, a hercegéknél van, és már küldött is ezer forintot, vonatról rögtön
kocsiban  a  hercegékhez  ment,  s  a tanti nagyon szépen fogadta, és nagyon
szereti,  s  rá  fogja  hagyni az egervári uradalmat, mert nagyon hasonlít a
meghalt  lányához,  és  az  kilencezer  hold,  s most már meg van alapítva a
szerencséjük,  és  most  már  Sanyi Pestre megy tanulni, ha itt megbukik, és
egyetemi tanárt vesznek mellé nevelőnek!

   Misi ezt mind úgy hallgatta, mint az álmot, s újra nagy láza lett.

   Egy  hét  múlva  már  jobban  volt,  fel is kelt, de maga is nevetett egy
kicsit rajta, elfelejtett járni, csak úgy szédelgett, mint az őszi légy.

   - Mikor  megyünk a kollégiumba - kérdezte egy este a bátyja  váratlanul -
órára? - tette hozzá szelíden.

   Misi lesütötte a szemét, igen halkan mondta:

   - Soha.

   Soká hallgattak. A tűz világított, s kint a kis gőzös tutult.

   - Akkor mi lesz belőled? - kérdezte a bátyja egészen halkan.

   Misi  sokáig  hallgatott,  nem  merte  kimondani, ami a szívén volt, csak
lesütötte a fejét.

   - Hát mi akarsz lenni, édes fiam? - kérdezte a bátyja újra.

   Misi hirtelen azt mondta:

   - Az emberiség tanítója.

   Újra hallgattak soká.

   - Tanító: tanulás nélkül még senki sem lett!... - szólt a bátyja.

   Misi  elszégyellte magát, hiszen ő akar tanulni, nem is tanulni: tudni...
Tudni  akar  ő:  mindent,  amit  ember  tud, s megrémült, hogy most elárulja
magát,  a  titkot,  amit  senki se tud, még ő maga sem akar önmaga előtt sem
tisztázni...  amit senkinek se tudna megmondani, talán csak az édesanyjának,
hogy: "költő"...

   - Hogy  gondolod, Misikém? - szólt édes tréfájával a bölcs  bátyja - csak
úgy  elindulsz  és  mégy  az úton? és aki szembejön az élet országútján, azt
mindjárt tanítani kezded?

   Misi lehunyta a szemét titkos mosollyal:

   - Igen.

   A bátyja fél szemmel, mosolyogva nézett rá.

   Sokára  a jószagú szivarját kivette a szájából, s azt mondta erélyesebb s
rendesebb hangon:

   - Én  úgy  gondolom,  legjobb lesz, ha eljössz abba az iskolába, ahol  én
tanítok, és ott majd tanulsz, odáig, amíg mind megismered a declinátiókat és
conjugátiókat  és  mindent,  amit  mások tudnak, hogy te is tovább taníthass
másokat.

   Soká  csendben ültek, Misi lassan sírt és boldog volt, és örült, hogy így
lesz. Akkor azt mondja a bátyja nyájas szelídséggel - mint egy lelki biztató
hang, mely a szívet feloldja a zárakból, s kiteríti az isten színe elé:

   - Vagy más egyébre akarod te tanítani az emberiséget?

   Misi  lopva  nézte,  nézte  a  bátyját, újra könny öntötte el a szemét, s
összekuporodott,  mint  egy  kis  giliszta,  s  egészen  halkan  és  egészen
csendesen azt rebegte:

   - Csak arra, hogy légy jó... légy jó... légy jó mindhalálig...

   S   fejét   leejtette,   s   márványszínű   lett  a  szoba,  s  egyszerre
kimondhatatlan  vágy  fogta  el, menni, elmenni innen abba az iskolába, ahol
már ő tanít... ő... a drága, az édes jó bátyja... az égbe... az égbe... mert
az maga az ég...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező