Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                            TIZENEGYEDIK FEJEZET

      `amelyben a  kisdiák  átmegy a  felnőttek  minden  gyötrelmén,
       gyermekül   ismeri   meg   a   kenyérkereső   emberek   földi
       szenvedéseit`


   Reggel öltözés közben egy tízforintost talált a zsebében.

   Először  fel  akart  kiáltani  a  meglepetéstől,  aztán  nem  mert meg se
pisszenni,  bemarkolta  a  pénzt a kezébe, bedugta a zsebébe, s beharapta az
ajkát, nem tudta, hogy kerülhet az az ő zsebébe.

   Tíz forint, szent isten, eszébe villant, hogy Török úr tegnap azt mondta,
mikor  a  pakktáskát visszaadta, hogy egy hatos nem volt elég, de tíz forint
elég lesz. Hogy megnyugtassa a lelkiismeretét... Ennyit bizony adhatott is a
gazember úr...

   Olyan  izgatott  lett, hogy nem volt képes összeszedni az iskolába viendő
könyveit.

   Perzselte  a  zsebét,  sütötte a testét a tízforintos... Bizony nem fogja
visszaadni...  venni  fog  egy  pár  cipőt  hatért,  és karácsonyra hazamegy
négyért...  Éppen jókor, már lyukas, az a szerencse, hogy hideg van, nincsen
hó,  ha  lucsok  lesz,  nem lehet majd kimenni, mert belemegy a víz, s annyi
sokat kell szaladni a munka után.

   A  bankót  a  kabátja oldalzsebében nem érezte jó helyen, mert ki találja
rántani  a  zsebkendővel  felelés  közben,  vagy  akárhol,  Jézus, ha valaki
meglátná,  hogy  neki  tíz forintja van... Bedugta a nadrágzsebébe, csak úgy
marékra gyűrve, de hisz a nadrágjának nincs is zsebe, mert egyszer, hogy nem
volt  zsebkendője,  a nadrágzsebét kiszakította, s azt használta. Iszonyodva
nyúlt  a pénz után, az máris jó mélyen lecsúszott, de még megtalálta. Boldog
volt,  hogy újra a markában szoríthatta, no, de ugyan hova tegye. A fiókjára
nézett:  igen,  de  mi  lesz,  ha  a  kotró valamiért belenyúl, s megleli...
legjobb  volna a titkos fiókba tenni, de hátha megint vizsgálat lesz, kivált
most,  hogy  a  reskontó...  A  könyveibe  nem lehet, legjobb volna bélésébe
belevarrni,  ahogy a nagybátyja csinálta, a suszter, mikor Romániából gyalog
jött  hazafelé,  ahogy  mesélte  egyszer... Csakhogy ez soká tart, és nem is
biztos,  hogy  meg  tudja csinálni, és hol és mivel varrná meg, kapott ugyan
cérnát,  tűt  otthon,  s  egyszer  már  megvarrta  a  nadrágját  hátul, ahol
elfeslett, de az csak olyan összehúzás volt...

   Akkor  nyolc órára csengettek, a fiúk már mind mennek lefelé, Sándor neki
is odaszólt:

   - Nem jössz még, Nyilas?

   - Megyek, de elfelejtettem az izét...

   Ezzel kinyitotta a ládát, s nagy buzgón kezdett benne kutatni.

   De nem merte odatenni, inkább a kismellénye felső zsebébe tette, csak úgy
beledugta,  éppen  alighogy  belefért,  mert abba a zsebbe, hogy olyan kicsi
volt, még sohase tett semmit.

   Nem  merte a ládában hagyni, pedig mikor ment lefelé a lépcsőn, gondolta,
jobb lett volna otthagyni, mert hátha itt valami baj lesz, megmotozzák, vagy
valami,  vagy  kilóg  a  csücske,  s minden percben odanyúlt, hogy csakugyan
egészen benne van-e a zsebében.

   Borzasztó volt az idegessége, minden percben irult-pirult, s az osztályba
rettenve  ült  le,  a lopott pénz miatt. Nem baj, az övéből van lopva, ennyi
legalább megvan, mondta...

   Orczy jött, s bizalmasan és súgva köszönt neki.

   - Szervusz, lesz valami, meglesz a pénz!

   Mintha villámcsapás érte volna.

   Meglesz a pénz?... akkor ez rossz helyen van az ő zsebében: ez a tízes.

   - Igen? - mondta Orczynak, nyelve.

   - Apa  a  rendőrségre  ment  -  mondta  Orczy,  s  ettől Misi még  jobban
megijedt. A hideg verejték is kiütött a homlokán.

   Orczy  gyorsan  és  suttogva  elmondta,  hogy  a  papa  nagyon  fel  volt
háborodva,  s  azt  mondta,  hogy  bármibe  kerül  is,  de  azt  a gazembert
elfogatja,  s már tegnap beszélt a rendőrfőnökkel, aki "a papának a markában
van": ne félj, az mindent megcsinál...

   - Hát  te  mért  nem  jöttél el tegnap délután? - szólt át Orczy  vidáman
Gimesinek.

   - Hová? - kérdezte Gimesi.

   - Hozzánk.

   - Hozzátok? Minek?

   - Hát aláírtad?

   - Mit?

   - A körlevelet.

   - Milyen körlevelet?

   Orczy csodálkozva, s nevetve nézett rá.

   - Hát nem írattad alá? - szólt Misinek.

   Misi csak most figyelt fel.

   - De igen, igen - bizonygatta.

   - Ja,  azt a papírt? - emlékezett Gimesi. - Hász ráírtam a nevem, de  nem
tudtam, hogy minek.

   Ezen Orczy soká nevetett, s még Misi is elmosolyodott.

   - Hisz körlevél volt, elnöki levél - mondta Orczy súgva.

   - Mér  nem  mondtátok  meg  -  mondta  Gimesi   paprikaveresen  -,  ilyen
marhaságot.

   Akkor  bejött  a  tanár,  s  nem lehetett tovább beszélni. Misi óra alatt
kábultan,  zsibbadtan  ült, szemét le-lehunyta, torka csiklandott, és a nyál
bőven  gyűlt  a  szájában:  a  tízforintos izzott a szíve fölött, s egyúttal
attól  szédelgett  a  feje,  hogyha az egész pénzt megkapná... ezer forintot
vagy  kétezret...  ugyan mennyi fér egy pakktáskába?... A karjában kereste a
kis  táska  tegnapi  súlyát,  s  úgy  gondolta, volt öt kiló... öt kilogramm
pénz... az jó sok pénz lehet... vajon ezer korona, az hány kiló?... hirtelen
csodálkozva  nézett  fel,  milyen furcsa: ott ül a tanár fent a katedrán, és
magyaráz,  s nincs más gondja, csak magyaráz, itt vannak a fiúk s ki figyel,
ki  nem,  de  egynek  sincs más dolga, csakhogy itt legyen, mindegy az, akár
figyel,  akár nem, év végire majd csak elvégzi... Csak ő az egyetlen, akinek
sokkal,  sokkal  fontosabb  dolgai  vannak, ő úgy nem tud itt lenni, neki az
egész  teste  egy  valóságos  seb,  tele  van  az  egész  szíve-lelke idegen
dolgokkal, de hogy is van az, mit keres ő ezek közt a `gyerekek` között...

   Fáradtan  dűlt  hátra,  s  lehunyta  a  szempilláit, kábultságában szinte
elaludt.

   - Ugye, Nyilas Misi! - mondta hirtelen a tanár.

   Rettegve felugrott, s nem tudta, miről van szó.

   - Ugye,  jó  egy  jóízűt  aludni  az órán? - mondta a tanár, s  általános
kacagás lett az osztályban.

   Misi elszégyellte magát, lesütötte a fejét, a tanár intett, hogy leülhet;
azt  se  vette  észre. Addig állott, amíg a tanár maga oda nem ment hozzá, s
meg nem fogta a két vállát, így csendesen lenyomta, hogy üljön le.

   Misi  ettől  a  jóságtól sírni tudott volna, hogy a tanár úr nem vexálta.
mert úgy gondolta, inkább egy négyest érdemelt volna meg.

   - Jaj  istenem!  - a tanár keze végigsiklott a bal vállán s le a  mellén,
csaknem  megérintette  a  tízforintost  a  zsebében. Majdnem elájult utólag:
odaadni  egy koldusnak, vagy az iskolai jótékony célra... vagy visszaküldeni
Török  bácsinak,  az  ő  fiáé...  jaj visszaküldeni hamar... jaj, ha egyszer
kiderül,   inkább   felajánlani  az  egész  évi  keresetét  az  öregúrnál  a
konviktusnak,  vagy  egész  életében a koldusok javára dolgozik, vagy a haza
javára,  vagy  cukrot  nem  eszik többet életében, vagy örökké mezítláb jár,
hóban is, vagy... csak azt a veszedelmet elkerülni...

   Második óraközben a pedellus jött be az ajtón, s azt kiáltotta:

   - Nyilas Mihály!

   Misi  éppen  a  számtanpéldát  csinálta,  amit  még  sohasem  hagyott óra
előttre,  csak  most, s rettenetesen sietett vele, hogy addig készen legyen,
míg  a  tanár  úr  bejön.  Ijedten  állott  fel, s az egész nyüzsgő, lármázó
osztályban mély csönd lett.

   - Jöjjön  az  igazgatói  irodába - mondta István, a tüdővészes  pedellus,
akinek  egészen  uras formája volt, sokan tanárnak is nézték, de megtörten s
halkan  járt, az arca rozsdavörös volt a tüdőkórtól, s a fiúk azt beszélték,
hogy  már  régen  meghalt  volna,  de  fiatal feleséget vett, s az fog előbb
meghalni,  de  ha  annak  a  halála  után megint fiatal leányt kap, akkor az
megint  éltetni  fogja  a saját haláláig. E miatt a hír miatt, amit különben
nem  hitt el, mert ő már odahaza hozzászokott, hogy a parasztok babonái csak
ostoba  fecsegések,  mégis  titokzatos  alak  volt Misi előtt ez az ember, s
nagyon félt tőle. Most megdermedt a rémülettől, hogy füzetet, tollat, tintát
otthagyva,  sietve  és  sápadtan  s reszkető lábakkal ment a szolga után. Az
osztályban  tízszeresen  felzúgott  a  zsivaj,  s  ő  érezte, hogy most róla
beszélnek.

   Ahogy  bement  az  igazgatói  előszobába,  ahol  már  egyszer  egy  kínos
negyedórát  töltött, újabb rémület csapott rá, mintha a halál kapuján lépett
volna be.

   A  szolga  mindjárt  ment az igazgató úrhoz, s őt vitte magával, várni se
kellett, s ez most még ijesztőbb volt.

   Az  igazgató  úr,  deres szürke szakállal, ott ült az íróasztal felett, s
valamit  nézett. István alázatosan jelentette, hogy "Nagytiszteletű igazgató
úr,  alássan kérem, Nyilas Mihály itt van." Misi az igazgatót nézte, aki nem
hagyta  abba  az  olvasást,  s nagy, kerek pápaszem volt az orrán. Kis időre
aztán,  a  csöndben  annyira megcsillapodott, hogy körülpillantott, s látta,
hogy  két  ember  van a szobában. Az egyik magas, sovány, szőke ember, úr, a
másik  pedig  rendőr.  Még  eddig  rendőrt  sose  látott  közelről,  csak  a
pályaudvaron  és a városház előtt, de sose nézte meg, mert félt tőlük, hanem
most  ez  a két ember erősen nézte őt, olyan kemény és szúró szemmel, hogy ő
iszonyodva  kapta  el a pillantását, s majd meghalt: Jézus isten, ezek őérte
jöttek.

   Misi  már  az igazgatóra, mint megváltóra kezdett nézni, annak az arcától
eddig  nagyon  félt,  de  most  jól  esett  látni a szakállas, borzas arcot,
oldalfelől  viszont érezte, ahogy a testét, mint éles tűk járják keresztül a
rendőrök nézései.

   - Mija!  -  mordult  fel  egyszerre  az  igazgató.  -  Micsoda  reskontót
sikkasztottál te el?!...

   Misi reszketni kezdett, kinyitotta a száját, s nem tudott szólani,

   Az igazgató hátramozdította a székét, s elordította magát:

   - Na hajjuk! Ki vele! Ipse!... - Aztán keményen kirúgott ököllel mutatott
a  szobában levő rendőrökre. - Idejöttek ezek a tisztelt rendőrök. Vallatni!
Nyomozni!  Betörtek  a  kollégiumba,  pandúrmódra!  Mert  nem szent ma már a
törvénynek  még  a kollégium sem! Keresztültörik a falakat is!... Fegyverrel
rontanak rám... Még keresztül is lőnének, ha ellentállanék...

   A coll úr igen békítve s alázatosan mondta:

   - Alázattal  bocsánatot  kérek, nagytiszteletű igazgató úr, a  tekintetes
főkapitány úr alázattal bocsánatot kér a nagytiszteletű igazgató úrtól, hogy
ne méltóztassék a mi megjelenésünket szigorúan venni...

   - Hát  hogy  vegyem?!  Kitüntetésnek?  Ez  a  kollégium   megbecsülése? -
ordított az igazgató. - Tolvajok laknak itt? rablógyilkosok? hogy fegyverrel
kell  rátörni  a  Múzsák csarnokára, hogy az egész ifjúság lelkinyugalma fel
legyen háborítva?! He?

   - Alázattal kérem, a legújabb miniszteri rendelet, a belügyminiszter...

   - Fütyülök  a  belügyminiszterre, és fütyülök a külügyminiszterre, és  ha
tudni  akarják az urak, fütyülök Deák Ferencre, és az egész kiegyezésükre...
Én itt: a kollégium autonómiája vagyok: s ahhoz ne nyúljanak!...

   - Alázattal kérem, tekintetes igazgató úr...

   - Tőlem ne kérjen semmit! És engem ne provokáljon, és engem ne hozzon  ki
a  flegmámból!  Két  ekkora  Góliátnak kell itt kardosan, csákósan betörni a
kollégium  megszentelt  termeibe,  egy ilyen csöpp kis báránykáért... Nahát:
itt  van  ez az ártatlanság, nézzék meg, akkora, mint egy kesztyű... Hát ezt
akarják  felfalni?...  Ez a gyerek, tudják az urak, ki ez a gyerek?.. Ez egy
színjeles  tanuló,  ez  a  kollégium  kitüntetettje, ez egy bentlakó!... egy
bentlakó   diák!...   A  becsületességnek,  a  megbízhatóságnak,  a  puritán
nevelésnek  példánya,  aki  előtt  kalapot  emelhetnek  az  urak... hát most
bemutattam  az  uraknak  a  vádlottat:  ajánlom  magam!  -  és  intett, hogy
elmehetnek.

   De a rendőrök nem akartak mozdulni. A hókaképű meghökkenve kezdte újra.

   - Alázattal kérem...

   - Megmondtam már!... - ordított rá az igazgató, felpattanva az asztaltól,
kilépett  a  sarokból,  mint  egy  várból,  és  merészen s elszántan nyomult
elébük.

   - Megmondtam  már,  hogy  éntőlem  ne  kérjenek semmit!  Se alázattal, se
alázat  nélkül!  Éntőlem  `élőszóval`  egy  árva  igét  se  kérjenek,  és ne
kérdezzenek!...  A  kollégium  autonómiájában  benne  van,  hogy  éntőlem  a
rendőrség  csupán egyetlen formában kérdezhet valamit: `írásban`... Vagy nem
tudnak az urak írni?

   - Az ügy sürgősségére való tekintettel...

   - Semmi  sürgősség...  Vegye  tudomásul, hogy ebben az életben semmi  sem
sürgős:  csak  a  tisztesség!... De micsoda feleselés ez!... A Bach-huszárok
sem  mertek hozzányúlni a kollégium autonómiájához!... Hozzányúltak a nemzet
szabadságához,  hozzányúltak  a vallás szabadságához, hozzányúltak a tanítás
szabadságához: de a kollégium autonómiájához soha!... Tudja maga, ki volt az
a  Balogh  Péter  püspök?...  Az a Balogh Péter isten kegyelméből egy kisded
lumen  volt,  de isten irgalmából egy hatalmas karakter! Tudja maga, mikor a
Kistemplomban  összegyűltek  60-ban egyházkerületi gyűlésre az egyház vezető
férfiai:  akkor  a  városkommendáns  bécsi  parancsra ágyúkat szegeztetett a
templomnak,  s  aztán  a  fegyverrel  és  katonasággal  körülvett  templomba
csendörcsákósan  belépett,  s  azt  mondta: "A gyűlés megtartását megtiltom:
őfelsége,  a  Császár  nevében."  Arra  azt feleli Balogh Péter: "Én pedig a
gyűlést   ezennel   megnyitom:   őfelsége,  az  Isten  nevében..."  És  most
rekomendálom magamat! Isten álgya!

   Egy kézmozdulattal intett, s hátat fordított a rendőröknek.

   Azok  pár  pillanatig még ácsorogtak, akkor meggondolták magukat, s rideg
köszönéssel elsompolyodtak.

   Mikor elmentek, az öreg igazgató leült a székbe s kiáltott:

   - István!

   A szolga bejött.

   - Híjja be Gyéres tanár urat.

   Pár perc múlva bejött a fiatal tanár.

   - Parancsoljon, igazgató úr.

   Az  igazgató  kis  ideig  nem nézett rá, bele volt merülve az előtte levő
írásokba. Akkor hirtelen felnézett, borostás hangon dörmögte:

   - Mondja csak, professzor úr, ismeri ezt a deákot?

   Gyéres ránézett Misire.

   - Hogyne, kérem, tanítványom a második osztályban.

   - Micsoda reskontó-históriája van ennek?

   - Reskontó? - mondta csodálkozva Gyéres, és fejét rázta. - Azt nem tudom.

   - Nem tudja?! - mondta a vén baka fejét csóválva. - Hát kisfiam,  mondjál
el mindent, mert a tanár úr nem tudja!

   Erre  Misi  egyenesebbre állt, kissé körülnézett, úgy elszórakozott azon,
ami az imént itt lefolyt, hogy elfelejtette, hogy miatta van az egész.

   - Igazgató  úr,  kérem szépen - mondta - én egy öreg vak úrnak  mindennap
felolvasok, egy óráig fiz krajcárért!...

   - Igen?  No, ez derék! - mondta az igazgató nagyot helyeselve. - Az három
forint egy hónapra! Sok pénz! Nagy segítség a te szegény édesapádnak.

   - És, kérem szépen, az öreg Pósalaky úr...

   - Pósalaky? - kiáltott az igazgató. - A volt városi tanácsos?

   - Igenis.

   - Úgy! Nagyon jól van...

   - Az  öreg  Pósalaky  úr,  kérem szépen, tegnap múlt két hete,  vasárnap,
adott egy forintot, hogy tegyem meg a kislutrin, amit álmodott.

   - Amit álmodott?

   - Igen.

   - Hejnye  no...  hát  az  ilyen  vén  szamár... megtéteti a lutrin,  amit
álmodott?...

   - Igen, mert a mosónéja megfejtette a számokat.

   - Mosónéja!  Ördög vigye a vén füleseket! Mosónékkal áll össze  vénségére
álmot magyarázni!... Nyertél neki legalább egy szakajtó pénzt?

   - Nem, kérem szépen - mondta dideregve Misi, aki elnevette magát ott fent
az  arcán,  de  lent  a szíve körül halálosan reszketett -, én a budapestire
tettem meg a számokat és a brünnin húzták ki.

   - Brünnin  -  mordult  fel az igazgató - brünnin... Budapesti,  brünni...
Nyert vagy nem nyert?...

   - Nem nyert.

   - Nahát!...  persze,  hogy  nem  nyert!...  Ostoba   fráterek...  - Ezzel
felállt,  s  egy  papramorgós  leckét  tartott  a babonáról. - Pósalaky uram
elvesztett  egy forintot, és amiatt ez a szamár Kiss Mátyás (mindig tökfilkó
volt),  ez  a  mostani  főkapitány,  két csendőrt küld ide nekem, két talpas
pandúrt,  és  felforgatná  az  egész  kollégium autonómiáját... Eridj órára,
micsoda óra van most?

   - Számtan.

   - Lódulj, ne lopd az időt...

   Misi  boldogan hátat fordított, s elfutott, még hallotta, ahogy az öregúr
azt mondta Gyéresnek:

   - Egy ilyen vén tökfilkó miatt...

   Akkor  István  betette  az  ajtót,  s  ő boldog melegséget érzett a szíve
körül,  úgyhogy  sírva fakadt tőle, s az osztályba nem tudott bemenni, míg a
csöndes folyosón ki nem sírta magát.

   Csakhogy  másnap,  óraközben megint jött István. Most már nem kiáltotta a
nevét,  csak  intett  neki  egy  ujjal,  s ő halálsápadtan, a tegnapinál még
sokkal  jobban megijedve állott fel, s olyannyira ijedt volt, hogy átbotlott
az  Orczy  térdén.  Persze,  tegnap óta mindenki a lutriról beszélt, s már a
nyolcadikosok  is  tudták,  hogy  valaki  felvette  a  pénzt, amit a kisdiák
nyert...

   Misi  sok mindenre gondolt, míg az igazgatói irodába ért. Tegnap nem volt
felolvasni  Pósalaky  úrnál,  mert  hogy  az  igazgató úr azt mondta, hogy a
forintja miatt ő jelentette fel a rendőrségnél, hát nem mert többet gondolni
se  rá,  hogy  odamenjen  valaha  a színe elé. Sőt ő tudta, hogy az igazgató
semmit  se  tud,  s  ő tudta, hogy Pósalaky úr az egészről semmit se sejt és
ahelyett,  hogy haszna lett vón a lutrizásból, még kellemetlen pletykába fog
keveredni,  hogy  ő  jelentette  fel...  pedig  nem igaz, mert az Orczy apja
jelentette  fel... Szóval ő egy árva szót se szólt tegnap óta senkihez, csak
magában kotlott, és bújt az emberi szemek előtt.

   Most nem eresztették be olyan hamar, mert odabent tanácskozás volt.

   Végre behíjták.

   Az igazgató mérgesen nézett rá.

   - Te peniperda, mindennap van valami?!... Ismered ezt a kisasszonyt?

   Misi  rémülten  látta Violát a szobában. Viola sírt, és az arcát kendővel
szárogatta, s nagy folyékonysággal, szinte, hogy magát igazolja, mondta:

   - Tönkrement  az egész életünk, és őneki tudnia kell valamit, mert ő  tud
valamit a húgom dolgáról, kérem igazgató úr...

   Az  igazgató  nem szólt, csak bámult a kisfiúra. Ez pedig a szúrós szemek
előtt dadogva, s levegő után kapkodva állt, s kérdés nélkül dadogni kezdte:

   - Kérem szépen, igazgató úr, énnekem rámparancsolta Török úr, hogy  adjam
oda a levelet Bella kisasszonynak, de én nem tudok egyebet.

   Az igazgató mérgesen nézett rá.

   - Veled  mindennap  baj van... Mit avatkozol bele  mindenkinek a dolgába?
Mit keresel te a szerelmeskedőfélék közt?

   Misi reszketett:

   - Én  a  Viola  kisasszony öccsét, a Gyéres tanár úr  parancsára, tanítom
számtanra és latinra.

   - Tanítod?

   - Igen.

   - Hm. Pénzér?

   - Két forintért egy hónapba.

   - No  lám.  Hát te tanítsz is! - mondta szórakozottan az  igazgató. - Hát
kisasszony,  itt  nincs  semmi  panaszra  való  ok. Ez a gyerek!... nem tett
semmit!...  Ez  egy  eminens  fiú, az osztály dísze, és azonfelül kollégiumi
jótéteményben  részesül... Hogy lehet egy ilyen kisfiú ellen panaszt emelni?
Mi köze van neki a felnőttek szerelmeskedéséhez?

   Viola kisasszony zavarba jött s hebetelt.

   - Én úgy gondoltam, kérem, igazgató úr...

   - Ne  gondoljon  maga semmit. Bizonyára tisztességes dolog, ami  történt,
menjen  haza  szépen, ki istenben bízik, sosem csalatkozik, majd jóra fordul
minden.

   Azzal elküldte:

   - Hagyjanak békét az én diákjaimnak! - mondta morogva, mintha csak  saját
magának mondaná.

   Viola  sírva  fakadt,  hirtelen  elfordult,  s  alig hallható köszönéssel
elsietett.

   Misi állva maradt ott, ahol volt.

   Akkor csengettek, az igazgató ránézett:

   - No ipse - mondta fenyegetően, felállva az asztaltól, és egyre  közelebb
jött  -,  te  haszontalan paniperda; te... te mindenbe benne vagy!!... Veled
mindennap  bajom  van!... Az egész világ mind a nyakamra jár miattad... kell
neked  szerelmes  leveleket  hurcolni?...  Már gondolom, hogy abba a tegnapi
dologba  is  ludas  voltál!... hát csak azt mondom neked, hogyha még egyszer
behívatlak,  ha  még  egyszer  meg  kell  látnom  ezt  a  maszatos,  mocskos
fizimiskádat: addig nem is szólok hozzád, előbb egy olyan pofont kapsz, hogy
kirepülsz az ablakon!... Lódulj.

   Misi megfordult, s behúzott farkkal elsietett.

   A  folyosó  már  üres  volt,  s őrajta sírógörcs tört ki, a Petőfi-szobor
előtti  lépcsőházban  leroskadt  a  lépcsőre, s oly szívszaggatóan zokogott,
hogy az egész teste rázkódott tőle.

   Hát  kinek,  kinek  mondjon  ő  egy  szót,  egyetlen  szót  ezen az egész
világon... Senki sincs, aki őt megértené...

   Lépéseket   hallott,  s  felszaladt  a  lépcsőn,  pedig  az  osztályuk  a
földszinten  volt, s arra kellett volna mennie. Felszaladt az első emeletre,
aztán  el  akart bújni, de sehol sem volt zug, a folyosók ridegek és nyíltak
voltak,  az  oldallépcsőn  megint  feljebb  ment egy emelettel, s azon vette
észre magát, hogy a coetusok előtt jár.

   Leakasztotta  a  kulcsot,  bement  a  szobába, lefeküdt az ágyra, s addig
sírt,  amíg  kimerültségében  el nem aludt. Nem is volt órán egész délelőtt.
Tizenkét  órakor lement az osztályba a könyveiért, a fiúk már kitódultak, és
Sándor  hozta felfelé a könyveit. - Hol voltál, hol voltál? - tudakolta - de
ő  csak  azt  mondta: beteg vagyok... Látta a pajtása nevetéséből, hogy érti
ezt a betegséget. Délután elment órára, de másnap nem akart lemenni. El volt
szánva, hogy akármilyen suskussal, de otthon marad. Most már nem ment többet
sem az öregúrhoz, sem Doroghyékhoz, s már az osztályban sem mert megjelenni.

   De  mintha csak megérezte volna az igazgató, már jött a reggeli csengetés
előtt  István  bácsi,  fel  a második emeletre, be a szobába, s persze, hogy
őérte jött.

   Félholtan vánszorgott a pedellus után. Már sem élt, sem halt. Az igazgató
reggel mindig dühösebb volt, mint később, s amint betolták hozzá az ajtón az
ő  szegény  kis,  izzadt  fejét, engedelmesen hagyta cipelni magát, már neki
mindegy volt.

   Az igazgató egy hosszú bottal sétált le s fel a szobában.

   Mikor őt meglátta, mindjárt üvölteni kezdett:

   - No,  te  paniperda!...  Mit  ígértem  neked  tegnap!  Hát már  egy órai
békességem  sincs  miattad?...  Már az egész kollégium fel van fordulva. Már
itt egyéb nem történhetik többet, csak a te szennyesednek a tisztára mosása!

   S megsuhogtatta a feje fölött a pálcát.

   De megsajnálta vad haragjában is a szegény, magánkívüli, sápadt s egészen
tönkrement fiúcskát.

   - Itt van már a halom írás, itt az egész vizsgálat!

   S a pálcával nagyot csapott az asztalra, s vérbenforgó szemekkel meredt a
kisdiákra.

   - Evvel  hálálod meg az én jóságomat! Te akasztófáravaló!... de hát  majd
megtudok most mindent, ha te nem beszélsz is...

   Döngő   lépésekkel  járt  fel  s  alá  a  szobában.  Hirtelen  megállt  s
ráordított:

   - Mi az istenharagja az a reskontó?!

   Hogy Misi semmit se szólt, tovább járkált. Egyszer újra megállt.

   - Mér nem mentél vasárnap óta felolvasni Pósalakyhoz?!

   Misi újra nem szólt.

   Az igazgató tovább döngette a padlót.

   - Mindent  felfordít,  a  haszontalan!  ahová a lábát beteszi!  Itt a sok
írás:  Törökék családi élete, a nevelőségben a família, a lutris asszony, az
Orczy  apja...  A  fejem  zúg  tőle,  három nap óta semmi egyébre nem szabad
gondolnom,  csak  hogy egy elvetemedett lurkó az egész kollégium tekintélyét
tönkreteszi a városban.

   Újra nekiindult a mérges sétának. Akkor nagyot ordított:

   - István! István!

   A szolga bejött.

   - Hol van már az a professzor!

   - Még nem jött be, alássan kérem, nagytiszteletű igazgató úr.

   - Naplopók!  Még  nem  jött  be!... Ha én itt tudok lenni, ő nem  tud itt
lenni,  majd én csinálok rendet ebben a züllött, betyár kollégiumban!... Itt
hagyom  az  egészet!...  Nem  leszek  soká naplopó professzorok és ördögadta
diákok bábja!

   - Vigye  ezt a kölyköt a karcerbe. De kétszer ráfordítsa a kulcsot,  majd
megtanítom én őket... A kulcslyukon kibúvik az ilyen gazember lurkó...

   István  bácsi  megfogta  a  kezét.  Misi engedelmesen, egyetlen pisszenés
nélkül ment vele, s már látta a sötét és vasrácsos tömlöcöt, ahova be fogják
csukni, s iszonyodott a teste a kígyók és békák érintésétől.

   De  István bácsi a szomszéd kis szobába vitte, ami tanári olvasó volt, és
senki sem volt benne.

   - Üjjünk  csak  le - mondta neki csendesen, s olyan jóságos hangon,  hogy
Misinek kibuggyant a könnye.

   - Ugye nem haragszik az igazgató úr, István bácsi? - kérdezte zokogva.

   István bácsi végighúzta kétfelé hajló, vékony, barna bajuszát.

   - Haragszunk  biz'  a  - mondta csendesen -, de azért nem kell  megijedni
tülle, mert a mi haragunk nem olyan veszedelmes, mint másoknak a jóakaratja.

   Misi új zokogási rohamba tört ki.

   - Akkor hát vigyen a karcerbe, mert megharagszik.

   - Karcerbe - mondta István bácsi -, milyen karcerbe? Hiszen mi szüntettük
meg   a   karcert  mán  tíz  esztendeje!  nincsen  mán  karcer  a  debreceni
kollégiumba!  Azt  csak  úgy  mondtuk... Ha maga nem csinál semmit, akkor ne
féljünk semmitől. Gondoljunk az idesanyánkra, oszt nem lesz semmi bajunk...

   Misi  odaborult  az  asztalra,  az  egyetlen  ember,  aki  annyi  idő óta
szelíden, s jósággal szólott hozzá.

   István csöndesen folytatta:

   - Nagyon ordítós ember - mondta halk hangján - a nagytiszteletű  igazgató
úr, de majd meglátjuk, no... majd megvizsgáljuk a dógot...

   Kinn hallatszott az igazgató rivalgása:

   - István!

   Az öreg szolga hamar kidöcögött.

   Misi magában maradt.

   Összehúzódott  kicsire,  s  szégyellte  magát halálosan. Ő most karcerben
van,  tömlöcben,  mert  mégis  csak becsukták... Nem az osztályban van, ahol
vidáman  tanulnak a többiek, s jelesre felelnek, vagy jóra vagy elégségesre,
de  még  az  is  szabad,  tiszta  ember,  aki  beszekundázik.  Csak  ő,  ő a
tömlöcben...  Úgy  érezte  magát, mintha befogták volna, s kalickába teszik.
Egész  nevetséges és ijesztő, hogyan? egy szabad ember, befogva, bezárva, és
nem  mehet  ki?...  Egész új szemmel nézte a falakat, hogy ő azon nem törhet
át,  az  ablakot,  amelyen  nem  lehet kiugrani; hogy az ajtón sem mehet ki,
megbénult  idegekkel,  mint  a szárnyavesztett, csupasz hernyóvá lett lepke,
ájuldozott és lihegett.

   Roppant   fáradtságot   érzett,   kábultan   elterült  a  nagy  fotelben,
összekuporodott  a  sarkában,  s  úgy  tetszett  neki,  el is szundított. De
egyszerre  felébredt, mert érezte, hogy hajón van, s a hajó a tengeren megy,
és látta a nagy vizet körös-körül, s a víz nem kék volt, hanem szürke, olyan
színű, mint a Tisza, és a hajó olyan volt, mint egy igen-igen nagy ladik. És
a  parton  indiánok  üvöltöttek,  s csattogtatták a tomahawkjukat, s veresre
voltak  festve,  s  a  fejük  mind egy-egy tanárnak a feje volt, ott látta a
vallástanárt,  Gyéres tanárt, Báthori tanárt, Sarkadi tanárt, és bent volt a
csónakban  egy mogorva öreg kormányos, akitől nagyon félt, hogy megrúgja, ez
volt a vén baka, az igazgató, és akkor az indiánok mind rájuk nyilaztak, s a
vén  baka  ordított s a nádpálcájával elverte a nyilakat, s ő lent kuporgott
István  bácsival  a  ladikban, aztán gondolta magában, most kint van az élet
tengerén,  és diadalokat fog nyerni, és nagy haja volt s azt a szél fújta, s
a  sziklán  állott,  mint Petőfi Sándor a lépcsőházban, s azt szavalta, hogy
Simonyi  óbester kisgyerek korában felmászott egyszer a veres toronyba... de
nem  tudta  tovább  a  verset, és akkor a vállán volt egy köteg léc, amit az
édesapjával  vitt  az  országúton,  s  azt  mondta:  Na, édesapám, ha a fiúk
látnák, hogy én mit csinálok. Mit, fiam?... Hogy lécet viszek az úton... No,
mit  mondanának?  Nekem  olyan úrifiú osztálytársaim vannak, azok nem fognák
meg  a  lécet,  mert félnének, hogy a kezük piszkos lesz, és nem is vinnék a
vállukon...  Azután  különös  fütyörészést hallott, s egy csodálatos kertben
volt,  s az a kert az övé volt, és a sárgarigó kiabálta a fán, hogy: lufirkó
bíró, lufirkó bíró, s ő nevetett, mert az a kert az övé volt, s ott egy nagy
diófa  volt,  s Bella neki felesége volt, s a sárga hajú kislány az ő leánya
volt,  és  ő  ott  nagyon-nagyon  boldog  volt,  azután bement a Bikába, s a
pincéreknek  parancsolta, hogy hozzanak neki sok bort, és mindenki ránézett,
s  akkor  a  színházban  volt,  és  a  színészek  fehér  cilinderben  voltak
körülötte,  s  azt  kiáltották,  hogy éljen, éljen, és ő el akarta szavalni,
hogy  Simonyi  óbester  kisgyerek korába, de a nyelve nehéz volt, s nem bírt
egy hangot se kimondani, s igen szerencsétlen volt...

   S  akkor iszonyú félelem fogta el, mert sötét szobában volt, s az ajtó be
volt  zárva,  s  kint  üvöltöttek  a  boszorkányok,  s  ő iszonyatosan félt,
reszketett,  s kicsire összehúzódott, akkor láthatatlan szellemek jöttek be,
felkapták  a  székét, kacagást hallott, s felrepítették a levegőbe, s a feje
szédült,   s   egyszer   csak  nagyot  zuhant,  irtózatos  mélységbe  esett,
elvesztette az eszméletét és leesett a földre.

   Ott  szedte  össze  magát sírós és fáradt arccal, és szomorúan ült vissza
helyére,  s  arra  gondolt,  hogy miért nem szereti őt senki... Mindenik fiú
vidám  és  megelégedett,  miért  nem tudják őt is szeretni, hiszen meg tudna
halni  egy mosolyért, ha valaki ránevetne, s a kezét odanyújtaná neki, miért
olyan  idegenek hozzá a fiúk s a tanárok és mindenki, a coetusban se szereti
senki, s az öregúr nem szerette, sose szólott hozzá szívesen. Viola gyűlöli,
Sanyika  gyűlöli,  Törökék  se  szeretik,  gúnyolódnak  vele, még a néni is,
Ilonka kisasszony is... Bella se szerette, mert ha szerette volna, akkor itt
volna, s nem utazott volna el avval a gazemberúrral... Orczy se szereti, nem
mondta  meg  neki a titkot, kivel mit beszél, Gimesi se szereti, nem jött el
vasárnap  Orczyékhoz... Gyéres tanár úr se szereti, s múltkor úgy nézett rá,
szinte  haragosan,  a  többi  tanár se, persze, még az igazgató úr legjobban
szereti,  hiába  kiabál úgy: az férfias... De az se szereti, mert bosszúsága
van  vele;  senki se szereti, miért is szeretné. István bácsi se szereti; ki
tudja,  hátha  ez  a  halálát  ragasztotta  rá  a  simogatásával,  mert öreg
tüdővészesek  a  halált  a  fiatalra ragasztják... Nem szereti senki, senki:
csak az édesanyja meg az édesapja, s erre zokogásba tört ki.

   Volt ideje sírni is, felocsúdni is.

   Oh, be jó volna most felmenni a torony tetejébe, fel a vörös kupolához, s
onnan  levetni magát a mélybe... vagy kisgyerek lenni örökre, s az édesanyja
szoknyájába  kapaszkodva  járni  a  szobában  mezítláb  a  híves, tapasztott
földön, s nem tudni semmiről semmit.

   Aztán   összevonta   a   szemöldökét,   s   szégyellte  magát  az  ostoba
gondolatokért,  s  hirtelen  elhatározta,  hogy  többet  nem  tekinti  magát
kollégiumi  diáknak.  Itt  őt  mindenki  sértette, bántotta: igazságtalanul.
Igenis  ő  nem  fogja  védeni magát, és nem fog megmagyarázni semmit, annyit
tudhatna minden felnőtt ember, hogy egy kisfiú... szégyellje magát, aki róla
rosszat  tesz  fel.  Rendőrség keresi őt, mint egy tolvajt vagy gyilkost, és
Viola  elmegy  az  igazgatóhoz  vádaskodni,  s az igazgató mindenkinek hisz,
pedig  öreg  ember,  már  megtanulhatta volna, hogy az embereknek az arcából
olvasni  tudjon.  Többet  vele nem fognak packázni. Ha most ennek vége lesz,
vonatra ül s hazamegy. Többet a debreceni kollégiumban szenvedni nem fog!

   Fel is állott, s az ablakhoz ment. Az udvar üres volt, s ő mereven nézett
a  kútra.  Most  egyszerre  minden gyűlöletes volt előtte. Ott a kút mellett
bújt  Orczy  suttogni  Böszörményivel  az  ő  ügyéről,  s  máig sem tartotta
kötelességének,  hogy  mindent  elmondjon. Úgy gyűlölte most ezt a kutat is,
nem akarta többet látni, s elhatározta, hogy soha többet Debrecenbe nem jön,
és Debrecenről hallani sem akar. Van iskola másutt is. És ha az édesapja nem
fogja taníttatni, akkor nem fog tanulni: költő úgyis lehet belőle. Csokonait
is  kicsapták  az  iskolából Debrecenben, még a harangot is meghúzták, mikor
kicsapták... Kicsit megborzong, talán őutána is meg fogják húzni a kollégium
csengőjét, s az egész iskola tudni fogja, hogy ki van csapva.

   A  szeme  tele  lett  könnyel,  s  ő  nem  bánja,  elég, ha ő tudja, hogy
ártatlanul  bántják.  S  ebben  a percben annyira nem számit neki az emberek
véleménye,  annyira nem fontos neki, hogy mit gondolnak, s mit mondanak róla
ezek  a felnőttek; az a fontos, hogy mi az igaz, az neki most fontos, hogy ő
most  valami nagy dologban van benne. Különös és csodálatos, hogy becsukták,
őrzik,  puskával  mennének  utána,  ha  megszökne;  felnőtt emberek, nagyok,
férfiak, a fejüket törik valamin, amiben ő benne van, s amiről ő többet tud,
vagy  legalábbis  többet sejt, mint azok a felnőttek... Lassan, mintha a köd
oszlana,  szétfoszlik  a  lelkéből  a  lankadtság,  a  csüggedtség, a köd, s
mosolyogni  kezd,  mert  úgy látszik neki, mintha áttörte volna a gyermekkor
határát, s egyszerre belekerült volna a felnőttek világába.

   Mennyit  vágyott  a  hosszú  nadrágra,  s  a  zsebórára,  és  a felnőttek
megbecsülésére:  íme  most  a  hosszúnadrágosok,  az órások és szakállasok a
legkomolyabban törődnek ővele...

   Már szinte tetszik is neki ez a hecc, mintha most a markában volna valami
erő,  ami  a  felnőtteket szorítja. Mintha a mesebeli kis dongót fogta volna
meg,  s  az  volna  itt  a  tenyerében,  amelytől  a  vadkannak, s a hétfejű
sárkánynak a varázsereje függ.

   Egyszerre  csengetnek.  Látja,  ahogy  a  kis csizmás pedellus, az András
nevű,  húzza  a csengő láncát, s a hang végigsivít a kollégium falai között.
Pár  perc múlva már fiúk nyüzsögnek ki az udvarra, s ő ijedten visszahúzódik
az  ablaktól,  mert azt nem lehet, hogy őt itt meglássák a karcer ablakában.
Hiába  nem  karcer: mégis tömlöc ez... Az arca újra kigyúl, s az egész teste
lázban  van,  a  vére  zsibong, le s fel futkároz az ereiben, hiába biztatja
magát, hogy ez mind semmi, hogy ez nem számít, hogy őneki igazsága van, és ő
van  felül,  és  hogy  őtőle  bocsánatot  kell  kérni  mindenkinek, aki most
megbántja,  még  az  igazgató  úrnak  is:  azért  mégiscsak  ég  az  arca  a
szégyentől,  s  hiszen  nem  magyarázhatja  meg  mindenkinek,  hogy neki van
igazsága,  nem  azoknak,  akik  őt ide becsukják, s ez a szégyenkezés nagyon
kínos;  istenem,  talán  csendőrök  fogják végigkísérni az utcán hátrakötött
kézzel;  most  újra látja, hogy kísértek egy nyáron öt embert a falun végig,
mert  nem  akartak  aratni a földesúrnak, négy csendőr ment utánuk feltűzött
szuronnyal,  kakastollal, s ők kisgyerekek, nézték, éppen délben volt, mikor
az  iskolából  jöttek  hazafelé, s kimeredt szemmel bámulták az embereket; ő
már  akkor  sem  értette,  miért kell az embereket csendőrrel kísértetni, ha
aratni nem akarnak... S azóta mindig úgy érezte, ha csendőrt látott, hogy az
őrá  les,  őrá  vár,  hogy egyszer csak őtet is maga elébe veszi, mert ő sem
akart  aratni a földesúrnak, mert ő érezte, hogy ő csak annak akar dolgozni,
akinek jólesik, s már parányi gyermekszívvel lázadónak érezte magát, mielőtt
tudta volna, hogy mi az a lázadó, s nem akart rabszolga lenni, mielőtt tudta
volna,  hogy  mi  az  a  rabszolga.  De  mikor  egyszer egy meleg nyári este
megállott  az  udvaruk  előtt  két lovascsendőr, s bekiáltottak nagy hangon,
hogy:  "Itthon van-e Nyilas?" Akkor az édesanyja, aki éppen búzát rostált az
udvaron,  kiejtette a kezéből a rostát ijedtségében, csak úgy lehanyatlott a
karja, s a rosta kiömlött a ponyvára, szerencsére - nem a földre, ő látta az
édesanyja  elsápadt  arcát,  s velesápadt, de aztán az édesanyja összeszedte
magát,  s  erős hangon mondta: "Miért keresik?" A csendőr sokáig nem felelt.
Nagy  lovon  volt  a  két  nagy  csendőr,  barna bajuszuk volt, kemény, nagy
emberek,  igen  nagyokat tudhattak pofozni, ha elfogtak valakit, nagy fekete
öklükbe  fogták a ló gyeplőszárát. Végre az, aki kérdezett, elmosolyodott, s
azt  mondta:  de  már akkor a szomszédok mind kigyűltek a kerítésekre, hogy:
viszik  Nyilast...  Azt  mondta  akkor  a csendőr, hogy: "Együtt mulattunk a
minap a tarcali kocsmába, hát meg akartuk keresni, ha már itt járunk!..."

   Erre  mindnyájan  fellélegzettek,  s  büszkék  lettek,  hogy a szomszédok
látják,  hogy  az  ő édesapjuk olyan ember, aki csendőrőrmesterekkel mulat a
tarcali kocsmában.

   - Mondja meg neki, tésasszony, hogy tiszteli Fazekas őrmester.

   Ezzel  elugratták  a  nagy  sárga lovakat, de őbenne még most is vegyesen
mozog  az  öröm  s  a rettegés: mert hátha mégis egyszer nem barátnak, hanem
ellenségnek jelennek meg a nagy kakastollasok.

   Ezalatt kivárta, amíg újra csengettek, a gyerekek eltűntek az udvarról, s
akkor  ő  megint  ki  mert  nézni,  aztán  újra  egyedül  maradt  magában  a
gondolataival.  Kínos  óra  telt  el  az  új csengetésig; egyedül, egyedül a
rettentő  szobában.  Az  idő  legnagyobb  része azzal telt el, hogy le s fel
járkált  lábujjhegyen,  hogy  kifelé zajt ne okozzon: ne vegyék észre őt, ne
gondoljanak  vele,  közben  néha  csak  futó  pillanatokig,  néha  kialakult
képekben   nyugtalanító   s   felemelő  érzéseit  érzékítette  meg.  A  nagy
igazságtalansággal  szemben,  ami vele történik: a jövőjét állította szembe.
Egy  futó pillanatban látta magát híres és nagy embernek, magas lesz és erős
ember,  s  nagy  szakállt  fog  viselni,  hosszú  szakállt,  mint  Széchenyi
Döblingben  azon  a  képen,  s  akkor ezek az emberek mind kicsik lesznek, s
bocsánatot  fognak  tőle  kérni,  szeretett tanítványuknak fogják mondani, s
protekciót  kérnek  tőle:  és  ő igen, ő segíteni fog rajtuk, s nem is fogja
említeni, hogy mit tettek vele. Aztán megint tompa kábulatba zsibbadt, akkor
újra  Toldi  Miklós  erejét  érezte magában, s megfogta gondolatban, behunyt
szemmel  az  ajtót,  s  annak  kilincsét úgy megroppantotta, hogy a markában
maradt,  kirúgta az ajtót, az előszobába ment, be az igazgatói irodába, s az
asztalt úgy törte darabba, hogy a vastag tölgyfa szakadt a keze közt, mint a
vaj,  s a tanárok meg voltak rémülve, és alázattal kértek tőle bocsánatot, s
ő  megbocsátott nekik. Aztán mezítelenül állott előttük, mint a Zichy Mihály
képén  Ádám  a  sziklán,  lobogó  hajjal,  s hátravetett két karral a szikla
szélén,  alatta a mélység és a sötétség, s ő isten trónja előtt áll, tisztán
és  szűz  testtel, s pipacsok nyíltak a búzában körülötte, s már otthon volt
az  édesanyja előtt, és ő szegény kisfiú volt újra és odaborult az édesanyja
ölébe,  aki  azt  súgta  neki:  Légy jó, fiam, légy jó, kisfiam, mindhalálig
fiacskám, légy jó mindhalálig...

   Még  egy  óraköz is eltelt és senki sem nyitott ajtót rá. Eszébe jutott a
mese,  hogy  az  óriás addig hordta a hegyet, míg a lába, dereka, nyaka mind
elkopott,  s  a koponyája görgött az utolsó görönggyel, s akkor jött a Jézus
Krisztus,  felvette  a  szorgalmas  koponyát,  s  azt  mondta neki: Fiam, én
megbocsátok  neked,  s megcsókolta a szúvas öreg csontot, s akkor megváltott
fehér dalia lett az óriásból, aki fehér lovon lovagolt be a mennyországba...
Úgy  fog  ő is itt elkopni a szenvedésben, de a végén híres ember lesz, s az
emberek csodálni fogják, és hogyha egykor visszatér Debrecenbe, a város népe
mind  kimegy elébe az állomásra, s az ötösfogatot befogják, s a polgármester
és  a püspök jönnek eléje, s üdvözölni fogják őt, s ő máris szégyellte magát
a nagy ünnepség miatt..

   És  nem  fogja  ismerni  a  mai  osztályt,  oly  idegenek azok ott benn a
tanteremben,  ahogy  ott  ülnek  s  tanulnak,  de  mit  tanulnak?  neki  oly
ostobaságnak látszott az az egész tanulás: így tanulni, hogy feladják óráról
órára  a  leckét,  s a kihagyott mondatokat nem kell megtanulni... Ő mindent
tudni akar, egyszerre tudni, úgy képzeli, hogy az belölről jön, aki akar, az
tud,  akinek felnyílik a lelke, abból kijön a tudomány, s akkor a tudatlanok
hallgatnak  a  szavára, és olvassák az írását, mert csak írni kell, és akkor
minden  igazság...  Simonyi  óbester  kisgyerek korába, felmászott egyszer a
veres  toronyba...  Magos  volt  a  torony,  magos a teteje, az egész fedele
verebekkel tele...

                        `Simonyi óbester
                         Mint egy hős kiállott,
                         Látta onnan maga alatt
                         Az egész világot.

                         Kebelét megrakta
                         verébfiókákkal.
                         Nem cserél most boldogságot
                         az egész világgal.

                         Dobjatok le, nem baj,
                         van ezernyi szárnyam...
                         csúnya irigy földöncsúszók
                         nézhettek utánam...

                         Nem is földre száll az,
                         hanem fel az égbe,
                         kinek százezer szárny
                         csattog a szívébe...`

   Kacagott  és ujjongott, hangtalanul és kidagadt szívvel, s úgy volt, hogy
most  csakugyan  elrepül: ha az ablak nyitva volna, akkor kiszállna rajta, s
felrepülne  először  a  gyönyörű jegenyeakácokra a többi madarak közé, s ott
fog  csicseregni  nem  emberi  dadogással,  hanem pergő, csattogó, csicsergő
madárnyelven,  legyen  áldott,  aki  e  fákat  ültette, legyen átkozott, aki
valaha  kivágja,  mint a Simonyi-gát fasorát... Aztán elrepül, el, el, el...
teleszíjja a tüdejét sok-sok levegővel, s érezte, hogy suhant fent a ragyogó
kék égen...

   S hangosan valami madárhangot mondott, olyat hogy: tulululu!...

   És  akkor  kinyílt  az  ajtó, bejött a pedellus, s látta, hogy a karjával
repülő mozdulatot tett, s hallotta, hogy azt mondta: tululu!

   Igen  elszégyellte  magát,  lesütötte a fejét, el is takarta a kezével, s
lángvörös lett az arca, azt mondta: jaj istenem.

   István  bácsi  nemigen  mondott  semmit,  csak  egy kicsit gyanús szemmel
nézte,  mintha  egy  kicsit  megbolondult  volna, s intett neki, hogy jöjjön
vele.

   Ő ment szó nélkül utána, de még mielőtt a szíve elszorult volna, nevetett
egy pillanatig, s úgy gondolta, hogy ő most nagy költő lett. Csak le kellett
volna írni a verset, mert elfelejti...

   Nem  az  igazgatói  irodába  vitték,  hanem a másik oldalon egy nagy üres
tantermen  mentek keresztül, s azon túl volt egy kis keskeny tanári szoba, s
abban  volt  öt  vagy  hat  tanár.  Székeken  ültek  az  ajtótól befelé, úgy
összeszorulva,  mintha  nem  szokott  volna itt ennyi ember egyszerre együtt
lenni.

   Csupa  idegen  arc  volt, ismerte őket látásból, de nem tanította őt ezek
közül   egy  sem.  Ijedten  nézte  ezeket  az  arcokat:  ez  most  a  tanári
törvényszék, gondolta magában.

   Odaállították  maguk  elé,  és  ő  sápadtan s reszketve állott. Akkor azt
mondja az egyik cvikkeres, ősz tanár:

   - Nyilas  Mihály második gimnazista, felelj a következő kérdésekre...  De
figyelmeztetlek,  hogy  becsületesen  és  lelkiismeretesen felelj, mert most
életedről és halálodról van szó. Négy kérdéscsoportra kell válaszolnod: Első
az,  hogy  miként  bíztak  meg téged azzal, hogy Pósalaky úrnak egy forintot
tegyél  a lutrira, és mikor tetted meg, hol s kinél, és milyen számok voltak
azok, s mi történt a reskontóval.

   Misi kimeresztette a szemét és nem tudott felelni:

   - Én,  kérem  szépen,  tanár  úr,  ebbe  a  kis bugyellárisban  őriztem a
reskontót, és innen elveszett.

   - Igen?  - mondta szigorúan a tanár. - Elveszett? Ez ugyan már a  második
kérdéscsoporthoz  tartozik,  de  tekintve,  hogy  az  előzmények  nagyon jól
tisztába  vannak  hozva,  tehát  térjünk  át a másik kérdéscsoportra: Honnan
ismered  te Török Jánost, mit ígért ő neked a reskontóért, mikor fizette ki,
amit ígért.

   - Nekem? - mondta a kisfiú.

   - Neked, neked! Majd fel fogom frissíteni az emlékezetedet. Itt van Török
Jánosnak  a  levele,  hogy ő neked tíz forintot ígért a reskontóért, s neked
meg is adta, mikor a táskáját a kollégiumig vitted.

   Misivel  elfordult  a  világ,  halotthalvány  lett  és szédelgett, nézett
ezekre  az emberekre, akik szigorúan, tanáriasan s ellenségesen pillantottak
rá.

   - Hol van a tíz forint?

   - Azt  ő  erőszakkal  nyomta a zsebembe, s én csak másnap találtam  meg -
rebegte a gyermek.

   - Hol van a tíz forint?

   - Már  én  azt  visszaküldtem  Török  bácsinak, mert az ő fia Török  úr -
hazudta Misi.

   - Igen? ez javítja a helyzetedet, de nem mossa le a tényt, hogy te a  más
által rád bízott vagyont könnyelműen, anyagi kecsegtetésekért eladtad.

   Erre  a  vakmerő hazugságra Misi még azt se tudta mondani, hogy nem igaz.
Az  ő  hazugsága  az  imént,  hogy  már el is küldte, az szent dolog volt, s
megnyugtatta a lelkiismeretét: mert bizonyisten gondolt rá. De ez a hazugság
fellázította  s  kétségbeejtette,  úgyhogy  már kezdte nem hinni, hogy süt a
nap, és kemény a kő...

   - Most  lássuk  csak  mindjárt a harmadik kérdéscsoportot: Mi történt  az
ötödik  osztály  termében,  hányszor  voltál  ott,  mit tapasztaltál, hogyan
szólanak azok a tanárgyalázó nóták, s milyen tivornyákban vettél ott részt.

   Misi  nagy  szemeket  meresztett.  Az  ötödik  osztály termében?... Ő ott
sohasem  volt.  Homályosan  rémlett  neki  valami,  hogy  a  fiúk  szerdán s
szombaton  délután be szoktak járni. Az ötödik osztály ugyanis egészen külön
volt a többi osztálytól a régi kollégiumban, s annak volt egy előszobája is,
és  ez a diákok fantáziáját úgy izgatta, mint egy romantikus várkastély; ott
csakugyan  lehetett valami, mert ő egyszer hallotta, hogy gugyit isznak ott,
de őt, persze, be se vették volna.

   - Mert  -  folytatta  szárazon  az  elnöklő cvikkeres tanár -, mert  az a
vélelem  került felszínre, hogy a fiú azért adta el a reskontót készpénzért,
a   bizonytalan   nyereséget   biztos   haszonért,  hogy  ezen  erkölcstelen
összejövetelekeni készpénzkiadásokhoz hozzájárulhasson.

   - Én ott nem voltam soha, nem is tudtam mostanáig, hogy ott volt valami.

   A hangja olyan határozott volt, hogy a tanár így szólt:

   - Menjünk  csak  akkor  a negyedik kérdéscsoportra:  tudomásunkra jutott,
hogy te pénzeket küldözgettél, kinek, mennyit s miből?

   A kisfiú szemét elöntötte a könny, torkát elszorította a fájdalom, s csak
nézett  ezekre  a  kopasz, ősz, ellenséges emberekre; hát ezek nem értik őt,
vagy az lehetetlenség, hogy egy ember megértse a másikat?

   - Kérem  szépen,  én  nem  bántottam  senkit,  én nem csináltam  senkinek
semmit.

   - Ez egy haszontalan fiú - szólalt meg mellette jobbról egy vastag  tanár
-, még a cipőkenőcsöt is megette.

   Misiben  megállott,  megdermedt  a kitörő sírás: a cipőkenőcsöt! azt is ő
ette  meg?  és  nem  Böszörményi? az övét!... Nézett erre az emberre, akinek
egészséges, húsos arca volt, szürke szeme, s gesztenyeszínű sodrott bajusza.
S akkor megszólalt a másik tanár.

   - Nem helyes dolog megengedni, hogy a gyerekek a kollégiumon kívül valami
címen  kint járhassanak. Mit csináltál te valamelyik este lámpagyújtás után?
a leányokat bámultad az utcán?...

   Misi  most  erre a tanárra nézett, ez egy kis kövér, potrohos ember volt,
hátradőlve  ült  a  székén, fél lábát a szék lábába akasztva, s fél karral a
szék  karján  lógva,  az  ujjait  összefonta a mellén, úgy ült ott, mint egy
batyu:  vastag  ajkú  pöffedt kis ember volt, barna bőrű s kevés bajszú, oly
undorító  volt, mint egy varangy, Misi ijedten rámeredve nézett, s nem tudta
elképzelni,  mire  gondol  ez  a  tanár  úr, hol látta őt, már sem sírni nem
tudott, sem nevetni, csak nézett iszonyodással s nem emlékezett.

   És  nem  tudta  elfordítani a szemét róla, annyira iszonyodott tőle, hogy
nem bírt betelni ezzel az iszonyattal.

   Aztán  a  tanárok maguk közt kezdtek valamit vitatni, de ő nem volt képes
figyelni,  csak  árván  állott  ott,  s nem azért volt árva, mert bántották,
hanem  azért,  mert  nem értette ezeket az embereket, éppoly kevéssé értette
őket,  mint azok őt. Gondolta kicsit magában: jó volna mindent elmondani, de
nem  lehetett,  mert  akkor  saját magát dicsérni kellett volna, azt kellett
volna  mondania, hogy ő különb a többi fiúnál és mindenkinél, mert ő nemcsak
hogy nem tett, de nem is gondolt rosszat senkinek és semmiről. De hogy lehet
ezt  megmondani, s talán nem is igaz, és talán igazuk is van a tanároknak, s
ő  csakugyan  rossz  és  gonosz ember, s kereste a múltjában az igazságot, s
akkor  elhatározta,  hogy meg is fogja mondani a bicskát, amit ellopott: ott
van a szemétláda mögött.

   - De  micsoda egy megátalkodott fiú ez - szólalt meg ebben a  pillanatban
az  elnök  -  semmi kérdésre sem felel, ez egy sötét gonosz lélek, ahelyett,
hogy  kitárná  a  szívét, hogy úgy olvassunk benne, mint a nyitott könyvben,
hallgatással tetézi a bűnt, amit elkövetett. Beszélj!

   Misi azt gondolta e pillanatban magában, hogy ti mindnyájan elébem fogtok
jönni,  s csókolni fogjátok a kezemet, ha én hites ember leszek, és hangosan
azt mondta:

   - Tanár úr, kérem, én nem csináltam semmit!

   S  mikor  ezt  mondta, s hallotta a saját hangját, akkor szégyellte, hogy
ilyen  taknyos  gyerek,  és  ilyeneket mond, ahelyett, hogy valami szépet és
nagyot cselekedne.

   - Mióta tanítsz Doroghyéknál?

   Misi gondolkozott; nem emlékezett rá.

   - Még csak egyszer kaptam náluk fizetést.

   - Úgy.  Hát  te a fizetésen keresztül emlékezel? Nagyon helyes.  Mennyi a
fizetésed?

   - Két forint.

   - Egy hónapra?

   - Igen.

   - Osztálytársadat tanítod?

   - Igen.

   - Mire?

   - Számtanra és latinra.

   - Egyébre nem?

   - Nem.

   - Földrajzra, magyarra, semmire?

   - Nem.

   - Szóval, tefelőled minden egyéb tárgyból megbukhat.

   Misi hallgatott.

   - No,  de  hát  ez  persze nem tartozik most ide - szólalt meg egy  másik
tanár.

   - De  igenis,  idetartozik  - szólt az elnök -, mert ez határozza meg  az
erkölcsi  felfogását:  önző,  követelő, anyagi érdekkel telített lélek. Hogy
ismerkedtél    meg,    s   milyen   viszonyban   voltál   a   növendéktársad
testvérnénjével, hogy is nevezik, Bellával?

   Misi szemöldökét felhúzza magasra:

   - Jóban - mondta csendesen.

   - Hogy, hogy?

   - Kérem szépen, az jó leány - mondta Misi.

   - Jó  leány!  -  kiáltott  fel a professzor - egy leány, aki az  erkölcsi
romlottságnak  akkora  fokára  süllyedt, hogy megszökik egy sikkasztóval, az
neki  jó  leány!  Nahát,  beszélj, beszélj, ne kelljen mindent harapófogóval
kihúzni belőled!

   De  Misi  lesütötte  a  szemét,  s  nem szólt. Az egész olyan tétovának s
bizonytalannak látszott előtte, érezte, hogy ezek az emberek hiába felnőttek
és  okos  emberek,  mégsem  fognak  megtudni  semmit;  hogy lehet megismerni
valakinek  a  lelkét,  ha ellenségesen, gyilkos szándékkal akarnak rést ütni
bele,  és úgy feszegetni ki titkait: óh, istenem, ha volna valaki, aki előtt
kiönthetné  szívét,  négyszemközt  és  ártatlanul  s odaadással. Elnézett az
ablak  felé,  s  szemei  csüggedten  meredtek  el  a  homályos  és  pókhálós
ablakrámán, amely sivatag volt és sivár, mint az ő élete.

   - Engedje meg, kolléga úr, hogy én intézzek kérdéseket hozzá.

   - Tessék.

   - Mondd  csak,  fiam,  mondd csak gyermekem - szólott a fekete  szakállas
ember,  aki most hozzáfordult -, hogy vetemedhettél te arra... mégis nem kis
dolog,  hogy  azt  a reskontót eladd pénzért, értsd meg, pénzért eladni, tíz
forintért  eladni  azt  a  reskontót! ezt neked érezni kellett, hogy ezt nem
szabad!... Miben bíztál, abban, hogy úgyse húzzák ki!?...

   - Én nem adtam el!

   - Megállj  csak,  jól  van,  te  azt  mondod,  nem adtad el; akkor  miért
hazudtál  az  öregúrnak, hogy a budapesti lutrira tetted, és nem a brünnire,
és a brünni számokat nem olvastad fel neki.

   - Nem volt benne az újságba, tanár úr.

   - Ne hazudj!...

   - Nem volt benne.

   - Ne  feleselj!  Jobb  lett  volna,  ha  nem adtad volna el!  De eladtad!
Eladtad,  gazember!  Ne  hazudj  a  szemembe,  kis gazember! mert úgy váglak
pofon,  hogy  kibicsaklik  a  nyakad!  Hogy  mersz  nekem itt szemtől-szembe
hazudni!... Miféle gyerek vagy te! Mi az apád?

   Misi hallgatott:

   - Nem hallottad? Mi az apád?

   - Ács.

   - Na, meglátszik. Úgy nevelni rá a hazugságra... Ez bele van trenírozva a
hazudozásba. Miféle anyja, apja van az ilyennek.

   Misi erre a szóra merev lett, s a fogát összeszorította s úgy nézett izzó
pillantással  a  tanárra,  hogy majdnem felszúrta azt. S a tanár, aki néhány
perccel  előbb  még  édeskés  pillantással akarta lekenyerezni a gyereket, s
mézes   szavakat   keresgélt,   hogy  önmaga  ellen  tanúságra  bírja,  most
parasztdühvel   kelt  ki  magából,  s  a  gyerek  pillantásától  felbőszítve
felugrott a helyéről:

   - Te  alávaló!  Nem  reszketsz  előttem,  te gaz lélek! kitépem a  füled,
te!...

   De  Misi  már  úgy állt, mint egy vascövek, állkapcsát összeszorította, s
orrcimpái  kitágultak,  mint  a lihegő lóé, fakó arca még fakóbb lett, s úgy
nézett ki, mintha egy pillanat múlva kész volna nekimenni a tanárnak.

   - Teljesen  romlott erkölcsi karakter - mondta az elnök  türelmetlenül -,
azt  én az első tekintetre megállapítottam. Csak ilyen előfeltételek mellett
magyarázható  meg emberileg a bűncselekvényeknek az a szövevényes halmazata,
amely  előttünk  áll,  s amely nem egy tizenegy-tizenkét éves gyermeknek, de
egy kipróbált és rafinált gonosztevőnek is becsületére válnék.

   - Kár, hogy egy jeles tanuló ilyen kutyafog!

   - Jeles  tanuló,  jeles tanuló - mondta az elnök -, az ész, az  egyformán
lehet  az  isten  adománya  s  az  ördög  ajándéka.  Az a kérdés, mi lakik a
szívben,  s  nem  az, hogy mi az agyban. Romlott szívvel a legeszesebb ember
sem  fog  az  emberiségre  áldásos  cselekedeteket  elkövetni,  jó  és nemes
lélekkel   azonban  a  legkorlátoltabb  ember  is  hasznos  tagjává  lesz  a
társadalomnak.  És  a  debreceni kollégium hagyományaihoz nem az illik, hogy
világszerte  híres  gonosztevőket  neveljünk, hanem az, hogy e hazának hű és
érdemes, erkölcsös és hasznos polgárokat istápoljunk.

   - Én  nem  akarok  debreceni diák lenni tovább - kiáltott fel  Misi, mire
általános elképedés lett.

   - Debreceni  diák!...  Nem  akarsz  debreceni  diák lenni!...  Először is
aligha  rajtad áll, barátocskám... és másodszor, még az akasztófán is büszke
lehetsz  rá,  hogy  valaha  bármely rövid ideig is debreceni diák voltál!...
gaznép!

   A  hangjában  valami  rendkívüli áhítat és pietás, lelkesedés volt, amint
azt  a  szót  kiejtette, hogy "debreceni", amely szinte magasztos hevülettel
töltötte  el, úgyhogy felállott az ünnepélyességnek e pillanatában, s vele a
többiek  is  önkéntelenül  felállottak,  hogy  mint  az  isten  színe  előtt
dokumentálják  azt,  amit ez a szó jelentett: Debrecen! Örökre feledhetetlen
maradt  ez a pillanat a gyermek lelkében, mert a patriotizmusnak ezt a magas
és  izzó  fokát  soha többet az életben sehol nem tapasztalta, s mint minden
igaz  és  nagy érzés, valóban átragadt reá is, és egyszerre szégyellte magát
vakságáért  és  szerencsétlenségéért...  hogy bár egy pillanatra is el tudta
veszteni a debreceniség egész lelket betöltő varázsát.

   De  amint  felállottak,  egyszerre  el  is  vesztették a vizsgálat eddigi
formaszerű  nyugalmát,  mozogni  kezdettek, jönni-menni, párban beszélgetni,
heves  és  ingerült  hangon  szólottak  az ifjúság romló erkölcséről, a haza
jövőjéről...

   - Eredj  ki  - szólt aztán az elnök a gyereknek -, majd várj be, és  majd
hívatunk, ha kellesz.

   Akkor  a  kisfiú az igazgatóhoz fordult, aki az egész gyűlésen némán volt
jelen, s azt mondta neki:

   - Kérem  szépen,  igazgató  úr,  azért jó fiúnak tetszik engem  gondolni,
ugye?

   Az igazgató egy pillanatra felkapta a szemöldökét, azután azt mondta:

   - Hm...  Éppen  azt akarjuk megtudni... Éppen ezt firtatják a  professzor
urak!.

   A  kisfiú lehajtotta a fejét s kiment, de szíve azért titkon mégiscsak az
öregúrnál maradt egy kicsit.

   Ahogy  kilépett  az  ajtón,  s  még  hallotta a heves beszélgetést, amely
odabent  újra  kitört,  a  tanterem  ajtaján  bejött  valaki,  akin  az első
pillanatban  maga  sem  tudta  miért,  csak  éppen  valami boldog, felfakadó
örömben  ismert rá az ő valakijére: a nagybátyja jött meg, Isaák Géza, nagy,
barna  bunda volt rajta, olyan úri nagybunda, s keskeny kis fején fekete kis
keménykalap  volt,  nagy  sötét  szeme  kutatva  pillantott  körül,  s ahogy
felismerte kisöccsét, kitárt karral sietett hozzá.

   - Misikém - mondta, s a keblére ölelte.

   És a kisfiút, aki annyi időt töltött el idegenek közt, s nem mondta senki
neki ezt a szót, hogy `Misikém`... elöntötte a könny, s beleroskadt a bátyja
karjába,  s  belefúrta az arcát annak jéghideg bundájába, s szakadt, szakadt
belőle a zokogás.

   Soká,  soká sírt: kimondhatatlan az a boldogság, hogy sírhat, valakinek a
szívére   borulva,   a   bátyjának,   az  eszményképének,  az  egész  család
szemefényének, az édes jó Géza bátyjának, akiről oly régen nem hallott hírt,
nem kapott levelet, akire nem is gondolt a nagy bajában, hogy az megjött, és
megszabadítja őt...

   - Bántanak  -  fuldoklott  ki  belőle  ez  az  egy szó -, bántanak,  Géza
bátyám...

   És  az kesztyűtlen kézzel megsimogatta a fejét, s megcsókolta a homlokát,
s nedves szemmel nézett a szemébe: az ő nagy, dióbarna szeme is könnyel volt
tele, oh, azok a drága, nagy komoly szemek!

   - Édes kisfiam...

   - Nem  leszek  többé  debreceni diák! - kiáltotta a gyerek. - Nem  akarok
többet!... bántanak!...

   És  zokogott  s  csuklott  és  hörgött,  és  nem bírta elég erővel kiadni
magából  a  tajtékzó,  lávádzó nagy feszültséget, ami annyi idő óta felgyűlt
benne...

   A  bátyja  magához  szorította, ölelte s szorongatta, kigombolt kabátjába
vette  a didergő, reszkető, halálsápadt, kis, szomorú fekete gyereket, aki a
ruhát marta, s az öklét véresre harapta, hogy elfojtsa a kínos zokogását.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező