Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               TIZEDIK FEJEZET

      `amelyben szomorú és nehéz vasárnapra virrad a  kisdiák,  zúgó
       fejjel  néz  a  jövőbe,  s valami ismeretlen erő hajtja olyan
       utakra, amerre különben soha el nem indult volna.`


   Már  egészen  megszokta,  hogy éjjel felébred, s nem alszik tovább, hanem
szemeit belemereszti a sötétségbe és végiggondol minden lehetetlen dolgot.

   Hogy ismerkedett meg János úr Bellával?

   Ez  csak  igazságtalan  módon  történt,  hiszen  Bella  azt  mondta: hogy
"sehogyse  szívesen".  Még  nem  is tudta kiféle, miféle, már nem volt semmi
kedve  hozzá, hogy megismerkedjen vele, s mégis olyan vidáman és fesztelenül
beszélgettek  együtt,  s  álldogáltak  a kirakatok előtt. Szerette volna úgy
gondolni,   hogy   János   úr   erőszakkal  belopódzkodott  Doroghyékhoz,  s
hamissággal  rábeszélte,  hogy  valami  gonoszságot  elhiggyen... Miért volt
Bella  tegnap  olyan  szelíd  és szomorú... Holnap el kell menni Törökékhez,
megmondani a néninek, hogy János úr... Ilonka kisasszonynak kell megmondani,
hogy János úr valami gonoszságot akar, mert az gazember úr.

   Félálomban,  félimetten  egész  tisztán  hallja  a  saját  hangját, ahogy
beárulja  János  urat,  s  a  néni  kétségbeesik,  Ilonka kisasszony magából
kikelve  sír,  s  a  bácsi  kiveszi  a csibukot a szájából, felhúzza szürke,
vastag  szemöldökeit  magasra, s azt mondja: "Megtiltom neked, hogy ártatlan
leányokat veszélybe sodorj!"

   Arra  egy  pillanatig  sem gondol, mi lehet az a veszély, amibe beleviszi
Bellácskát, de a szíve fáj a szomorúságtól, tegnap olyan szelíd és fájdalmas
volt  a  kisasszony,  hogy  sírni  kezd:  érzi,  valami  rettenetes,  valami
elképzelhetetlen fenyegeti, amitől fél, még ő maga sem tudja, de már fél...

   Alig  várja a reggelt, hogy megvirradjon, fel lehessen öltözni, mehessen,
s  fel  van háborodva mindenki ellen, saját maga ellen, Viola ellen, Sanyika
ellen, az apjuk ellen, az anyjuk ellen, a röhines ellen, a szobafőnök ellen,
aki itt nyugodtan alszik, a fiúk ellen, a kollégium ellen, a tanárok ellen.

   Törökék  ellen,  a  hideg ellen, s a magas kerítések ellen, a sors ellen,
hogy  őneki  még  most is ilyen kicsinek s gyengének kell lennie, ha ő olyan
erős  volna,  mint  Sámson,  akkor  megfogná  ezt  a  Török  Jánost,  ezt  a
borbélylegényes  kinyalt  ficsúrt,  s úgy odamázolná a palánkhoz, az orrával
dörzsölné  le  a  kerítés  deszkájáról  a krétafelírásokat, hogy: "Nátha van
eladó!"

   Ezen  nevetni kezd, kuncogva magában, kielégülve, de nem mer megmoccanni,
mert valaki még fel talál ébredni. Ha most neki tündér hatalma volna, hogy a
falakon  át  tudna  repülni, akkor most azonnal elrepülne a kollégiumból (de
így  paplanostul, mert odakint rettenetes hideg lehet, szinte érzi, ahogy az
ablakokon  át  beszivárog  a fagy láthatatlan lehelete), szóval látja, ahogy
átsuhan  a  coetusokon,  s  az  ágyakban  feküsznek  a  fiúk,  aki lerúgta a
takaróját,  azt  ő  betakarná,  aztán  érzi,  hogy  átrepül a hátsó falon, a
konviktus tetőzete fölött, át a hátsó udvar fölött, a kis csöndes cívisházak
cseréptetei  alatta maradnak el, míg csak meg nem találja a Doroghyék házát,
s   ott   besuhan  a  sötét  szobába...  megborzong,  s  nevetve  didereg  a
gyönyörűségtől (de azt úgy kellene, hogy fényesség legyen körülötte, de csak
oly  világosság,  hogy  csak  ő lásson, s őt senki se lássa), s akkor látná,
hogy  szegény,  bánatos, szomorú Bella fekszik az ágyában, és talán sír... S
erre  mindjárt  könny  buggyan ki a az ő szeméből is. Azzal elmúlik az egész
ábránd, s megint újra eszméletre ébredve újra kezdi a fantáziálást, jó volna
ott  teremni  a János úr szobájában, s ököllel beleverni az arcába, az orrát
verné,  hogy  vastagra dagadjon, akkor nem menne holnap, s míg el nem múlik,
Bellának feléje se... De ennek úgy kell történni, hogy ne ébredjen fel, mert
nagyon  erős, csak érezze a verést, és tudja, hogy ki veri őt, s hogy mindig
féljen,  ha csak eszébe jut is Misi, a Nyilas Mihály neve, úgyhogy ne merjen
többet  a  leány  után menni, s őt elbolondítani... Hej, hogy tudná sarokkal
taposni,  a  hasára  felállni,  s rajta táncolni, s azt kiáltani: kell neked
leány? te gazember!

   Megrúgta  a  vaságy  pálcáját  úgy,  hogy  megfájdult tőle a lába, de még
nagyobb baj, hogy megreccsent az egész ágy, s fel talál ébredni valaki.

   Aztán  megint  az  arany  jut  eszébe: de jó volna, istenem, hirtelen jól
meggazdagodni.  S  kitalálja,  hogy  például,  ha  ő  akarná,  akkor  minden
embernek, akit lát, a zsebéből a pénz átmenne az ő zsebébe.

   Vagy  a  postán,  a  sok  pénz,  ha  ő kint áll a rácson, felrepülnének a
bankók,  mint  a  pillangók,  s  beszállanának  az  ő  kebelébe.  Vagy  az ő
kívánságára az angol bank pincéjéből az arany mind ide folyna egy kísértetes
csövön  az  ő  krumplisvermükbe  otthon,  ahol  marékkal  szórta ki a békát.
Istenem...  ha  annyi  pénze  volna... adna mindenkinek... Akkor elszégyelli
magát,  hogy  ez mégis tolvajság, mert valakitől elvenni, az tolvajság, és a
postamesternek  meg  kellene  fizetni  és...  De  úgy lehetne, hogy az olyan
aranyokon  volna  hatalma, ami senkié, az elveszett pénz gurulna őhozzá; ami
úgyis  elvész,  volna  egy  szél, ami éppen őhozzá sodorná, csak fel kellene
venni,  vagy  volna  egy  mágnes,  odahúzná  hozzá...  vagy  a  földben  még
kibányászatlan  arany lenne az övé, s az ő parancsára mind körmöci aranyakká
verve volna egy barlangban elhelyezve, s az ő szavára: `Szézám, nyílj ki!` -
kinyílna,  és akkor ő táskával hordaná ki onnan az aranyat, vagy pedig itt a
kollégiumban   volna   egy   szoba,  amelyiknek  a  padlója  alatt  volna  a
kincseskamra,  s  ő  egy  dobbantással fel tudná nyitni, de úgy, hogy csak ő
látná  addig,  amíg nem akarja, hogy más is lássa: akkor a kollégiumnak adna
százezer  aranyat  stipendiumra,  hogy  minden  diák ingyen tandíjas legyen,
ingyen  könyvet  kapjon,  de csak a parasztgyerekek, és ingyen tápintézet is
persze, hogy kedvük legyen tanulni, mert a cívisek a gyerekeiket nem akarják
kollégiumba adni, ha ott vannak is, egy-két év múlva hazaviszik... S otthon,
a szülőfaluját, a szép kis diófaligetes falut, a legszebb falucskát az egész
világon,  ott  mindenkinek  annyi  pénzt  adna,  amennyi csak kell neki, s a
Tiszát  is töltéssel építtetné körül, mert a Tisza minden évben közelebb van
a faluhoz, s a temetőt már félig el is vitte, az édesapja szavára emlékszik,
hogy:  így  vitte  el az ő gyerekkorában a régi temetőt, s mikor ők gyerekek
voltak,  már  ti. az édesapja, s kint csikót őriztek a Tisza-parton, egyszer
találtak  a  partban  egy  sírt,  s  abban  cserépfazekakat,  s  mikor egyik
beledugta  az  öklét,  koromfekete lett az egész keze, úgy nevettek rajta, s
most látta az édesapját, ahogy édesen elmosolyodott, ott ülve, hogy szokott,
a  forróra  befűtött  szobában  az ágyon. Ott szokott mesélni szegény, mikor
jókedve  volt,  ha  hazajött  valahonnan,  s egy kicsit ittak, vagy vasárnap
reggel,  mikor  nem  volt  munka,  ott  maradt  az  ágyban,  s  ők, gyerekek
mindnyájan felmásztak rá, s a hátán és a kinyújtott karján táncoltak. Érezte
az  édesapja  karjának  kőkeménységét:  egyszer  az  édesanyja  azt  mondta:
"apátoknál  nincs  szebb  ember  a  világon, mikor fiatal volt, olyan volt a
teste,  mint  az üveg, s fehér, mint a márványkő", s istenem, be jó volt ott
hemperegni  mellette, bebújni a lába mellé a melegbe, s egyre közelebb lenni
hozzá... és ő mint egy nagy komondor a kölkeit, úgy rázta le magáról néha, s
feljebb  ült,  és  az  arca  ragyogott,  ahogy  mesélt  a  Tiszalaposról,  a
Papréttyéről,  az  éccakai  legeltetésekről, mikor virtuskodásból valamelyik
nagygazdának  minden  éccaka  lelegeltették  valamelyik darab vetését, hiába
őrködött villával, fejszével, egész éjszaka, hol egyik földjét őrizte, hol a
másikat,  míg itt volt, ott etették le, mikor ott volt, itt hajtottak bele a
búzájába...  És mikor mesélte, hogy hogy lopták a sót a tutajról, s jöttek a
fináncok és egy gazda mind a kútjába hányta, pedig a legnagyobb gazda volt a
faluba,  egész  évben  nem  lehetett  inni a kútból, ment elolvadt a sok só;
aztán  hallja  az  apja  kedves,  egészséges  hangját,  hogy: "hő, hát mikor
Szegedre  vittem  a  sok  almát!  lábbón!  hű,  atyaisten,  de sok alma vót!
Eladtuk,  hoztam  anyádnak  három  ruhára  valót,  meg  egy kosár pénzt, úgy
öntöttem  az  ölébe... hej, teremtő isten, de sokat is csináltam életembe...
mit  tudják  ezek  a  boglyasok,  amékek  az  orrukat  se  merik  kidugni  a
faluból..."  Oh,  szegény  édesapám,  hát  még mikor jött haza, s elmondta a
virtust,  hogy  itt  vagy ott ezzel-azzal összeakadt, mert azt hitték, ilyen
kis   emberrel  el  lehet  bánni:  olyan  pofonokat  kaptak  a  nagy  mohoda
élhetetlenek,  hogy  repültek.  "Az  igaz  - szokta mondani az édesanyjuk -,
apátoknak  rettenetes keze van, olyan, mint a vas." És nevetett, nevetett rá
nagyot az édesapa...

   Édes,  meleg  boldogság  öntötte  el  vékony,  sovány, gyenge kis tagjait
ezekre  az  álomemlékekre, beljebb bújt a saját paplanába, s annak egy meleg
csücskét  az  arcához  szorította,  s  erőltette  magát,  hogy  az  édesapja
drágaságos  jó meleg testét öleli, s elszunnyadt végre, mindenről, rosszról,
bajról megfeledetten.

   Reggel  arra  ébredt,  hogy  a  diákok  nagy mosdásokat csaptak. Vasárnap
reggel  lábmosás  is  volt.  Először sorra mosdottak, arcot, mellet, nyakat,
aztán  sorra  járt  a  lábmosáshoz  a cseréplavor. Tele volt vízzel az egész
szoba,  s  őrajta  csodálkoztak,  hogy  annyi  zsinyegésre  fel  se  ébredt.
Nevettek, hogy ő csak akkor mosdott, mikor már mindenki más megmosta a lábát
is a tálban.

   El is mentek hazulról, mire ő készen lett.

   Harangoztak    is,    az    oratóriumba    kellett    menni,   templomba,
istentiszteletre.

   Mikor  öltözött,  a kotró port kavart a szemébe, és sürgette, hogy menjen
már a csudába, ne legyen itt láb alatt.

   - Hagyjál békén - mondta vissza durván. - Akkor megyek, ha készen leszek.

   - De neked is megyek evvel a seprűvel.

   - Na lássuk, na lássuk!

   Sose volt ilyen támadó, a másik nem is ismert rá, s odadobta a seprűt.

   - Ha  nem  hagysz  takarítani,  akkor  seperj  ki  magad.   Nem fogok itt
ácsorogni, s mindenkire várni!

   - Jól van!

   Ezzel  a  kotró  le  is csapta a törött, nyúzott cirokseprűt, felcsapta a
kalapját s elment.

   Annál jobb, legalább maga maradt a szobában.

   Most aztán lassan és kényelmesen öltözött.

   Mennyire  szeretett volna ma szép lenni. Úgy röstellte kopott, kis, barna
ruháját,  ezeket az utálatos nadrágszárakat, se nem hosszú, se nem rövid. Ha
neki  olyan  elegáns  nadrágja  volna,  mint Orczynak, térdig érő, s térdnél
gombos.  Vagy  még  jobban szeretett volna hosszú nadrágot, amilyen Pálfinak
van, egészen hosszú nadrág, mint a felnőtteknek, ezt még Orczy is irigyelte,
egyszer  panaszkodott is neki, hogy kérte a szüleit, hogy engedjék meg, hogy
ő  már hosszú nadrágba járjon s azt mondták, hogy majd ötödikbe. Akkor ő még
nem  értette  az  ilyet,  azt is mesélte egyszer az őszön Orczy, hogy Gyéres
tanárral  ment  az  utcán, s egy kirakatban felöltők és férfiruhák voltak, s
megállottak  a  kirakat  előtt,  s egy szép vadgalambszürke tavaszi felöltőt
nézett Gyéres tanár úr, s azt mondta:

   - Felférne már egy új űbercíher.

   És  Orczy  azt  mondta  hozzá,  hogy  bizony  a  kurta,  barna,  gigerlis
űbercíhere  már  kopott - ő ezt sem értette: ő olyan elegánsnak látta Gyéres
tanár  urat,  hogy  utálatos  volt  miatta  neki. S akkor, mondja Orczy: azt
mondja Gyéres:

   - No sebaj, úriember übercíherje nem is szabad, hogy új legyen.

   Ezek  a megjegyzések a fülében maradtak, mint ismeretlen dolgok, de sosem
értette,  hogy  lehet  valakinek  fontos  a  ruha.  Az ő apja, ha egy foltos
nadrágot  vett  is  fel, egy tofla csizmával, akkor is a legtakarosabb ember
volt  az  egész  faluban,  olyan  helyesen állott meg, oly bátran, keményen,
nyílt  és  tiszta  arccal,  hogy  azok a nagy, sötét csontos, sovány, fekete
parasztok, ha felvették a túri vásárt, akkor is csak sült parasztok maradtak
mellette.

   De  most  szeretett  volna  új  ruhát, új cipőt, mert ez már kifeslett és
csámpás: egyszer mondta az édesapja, mikor gyalog mentek Szerencsre:

   - Hogy  jársz te, mindjárt letöröm a bokádat, hát egyik lábad a  másikhoz
vered, te csámpás.

   Azóta  úgy  igyekezett  szépen  s  jól  járni,  s  mindenkinek figyelte a
lépését, hogy is kell lépni.

   Csak  zsebórája  volna,  ha  itt ketyegne baloldalt, jaj, de szeretné, de
láncot  nem, hogy lássák és fityegjen, mint Lisznyai úrnak: ő úgy viselné az
órát, mint Nagy úr, lánc nélkül, s minden percben megnézné.

   Egyszóval   nagy   ember   szeretne   lenni:   unja   már  ezt  a  hosszú
gyerekeskedést,  aminek, úgy látszik, sohasem lesz vége. Igaza van a második
öccsének,  aki a nyáron folyton kérdezte, hogy : Édesanyám, hány éves vagyok
én? - Hétéves vagy, fiam; mondták neki vagy egy hétig, míg kifakadt: "Hát én
már mindig csak hétéves leszek?"... Ő is unja már, hogy mindig csak kisdiák,
kisdiák,  s  körülötte ezek a szamár gyerekek úgy bele tudnak nyugodni, hogy
ők  algimnázisták,  s  ahhoz  valóan  viselik magukat, tudják, mikor lesznek
harmadikosok, negyedikesek, ötödikesek, nyolcadikosok: ő kész ember szeretne
lenni,  és  nem  iskolába  járni,  ő már tudni szeretne mindent, s érteni és
végezni   valamit,   de  nem  latin  szintaxisra,  meg  geometriai  példákra
gondolni...   hogy   tudnak   ezek  kacagni,  felhallatszik  az  udvarról  a
gyerekzsibongás,  milyen  vidámak  és  nevetősek, csak úgy csillog az arcuk,
csupa  öröm  az egész élet, mindenen mulatnak, s örülnek, ha vasárnap van, s
pihennek és mulatnak, még a templom is olyan rendes dolog nekik...

   Mikor  végre  fel  volt  öltözve  ugyanazokba  a  loncsos ruhákba, amikbe
tegnap,  csak a fehérneműje volt tiszta s kikefélködött, akkor már sajnálta,
hogy a takarítást olyan könnyelműen magára vállalta, a többiek már mind lent
vannak  az  osztályokban,  s osztályonként fognak felmenni az oratóriumba: ő
majd egyedül megy oda, s igyekszik beosonni az osztály közé, s még külön meg
kell kérni a felírót, hogy húzza ki a hiányzók közül.

   Mikor  bent  volt  az  iskola  templomában,  nagyon  jól érezte magát, az
oratóriumnak   a   nevét  is  szerette,  olyan  imádságosan  hangzott  neki:
"oratórium...",  s  a  rendkívül magas terem, a magas fapadokkal, amelyekben
minden  önérzete  mellett  is  elveszett, mint egy kesztyű, s eszébe jutott,
hogy  ebben a teremben kiáltották ki 48-ban a függetlenséget, s ott ült fent
Kossuth  Lajos,  és  onnan  szónokolt  bűvös  hangon: ha ő azt a szónoklatot
hallotta volna...

   Most  a vallástanár prédikált. Előbb a kórus énekelt, s ez is oly különös
és  titkos  hatású  volt,  mintha nem emberi hangok lettek volna ott fenn az
emelvényen,  a karban, ahogy négy szólamra énekeltek, s csak úgy dobták ki a
hangot,  mintha  valami távoli trombitaszó volna, de a vallástanár éppen úgy
beszélt,  mint órán, épp olyan csendes és szelíd volt, csak sokkal lassabban
mondta  a  hangokat,  s mintha nem is a száján eresztette volna ki, hanem az
orrán  öblögette volna: egy félhanggal mindent feljebb, mint rendesen beszél
valaki.

   Templom  után  még  egy pillantást vetett a Hatvani professzor sírkövére,
emellett  sohase  tudott elmenni, hogy betűzni ne próbálja a nevét, s mindig
igyekezett  felidézni  annak  a  bűvös  tündéri  erejét,  amellyel  el tudta
varázsolni  a  négy  szalmacsutakot  négy  kövér disznóvá, s mikor a paraszt
megvette a debreceni piacon, s hazahajtotta Sámsonba, akkor otthon a portája
udvarán négy szalmacsutakká változott... S mikor a debreceni főbíró utolérte
négylovas hintóval, s azt mondta neki: no, professzor uram, üjjék fel, ő azt
felelte  rá, hogy nem lehet, sietek; avval a botjával a porba hintót rajzolt
hat  lóval,  beleült,  s  egy  pillanat  múlva  elrobogott a főbíró mellett,
szemével  látta,  s  megismerte a parádés kocsiban, s csakugyan, mikor beért
Debrecenbe, akkor a professzor már kikönyökölt az ablakon s csibukozott.

   Megcirógatta  a  kemény,  összevissza  töredezett  s ragasztott sírkövet,
mintha  a  híres  professzor  palástját  érintené, s aztán ugrálva ment le a
hátsó lépcsőn a szétbomlott, rendekben nem csoportosuló diákság közt.

   Úgy  gondolta,  hogy  még  ebéd  előtt  elmegy  Törökékhez,  de  már  fél
tizenkettő  volt,  s  mindjárt  ebéd,  s  nem  is illik ebéd előtt valakihez
elmenni,  kivált, hogy a múlt vasárnap volt ott, s mindjárt kitalálnák, hogy
valami baj van.

   De  mikor  ebéd  után rögtön sietve ment a Nagymester utca felé, akkor is
meglassította  a  lépést, ahogy a leányiskolához közeledett, mert félt, hogy
csudálkozni  fognak,  hogy  ilyen  hamar  már  megint  itt  van, mikor pedig
hónapokig  se  ment  azelőtt...  Négy  órakor  már  Orczyéknál  kell  lenni,
elhatározta,  hogy  épp  olyan  okos  lesz,  mint Orczy, aki tegnap délelőtt
mindenkivel beszélt... ha ő olyan ügyes tudna lenni, mint Orczy...

   Míg   lassan  csámborgott,  s  bal  kezével  a  kerítések  deszkáit  meg-
megérintette, egy vastag, de puha kéz nehezedett a vállára:

   - Ni, kisdiák, kis nevelő, hogy s mint?

   Ijedten nézett fel a magasba: Szikszay bácsi volt.

   Persze, megy megint, mint minden vasárnap. Török bácsihoz ment.

   Szótlanul  mentek  egymás mellett, csak az tűnt fel neki, hogy most nincs
senki Szikszay bácsival, se Szikszay néni, sem egyik gyereke se. A bácsi nem
szólt  hozzá  egy  szót  se tovább, hátrafeszítette vastag derekát, s halkan
dúdolt:

                 `Kis kutya, nagy kutya... Ne ugass hiába...
                  Van nekem szeretőm...`

   Ijedten  nézett  rá:  ez  is azt dalolja, amit a Doroghy Sanyi apja, az a
nagy  Rinaldo  Rinaldini...  mert  éppen  olyan a szakállával, bundájával...
Milyen más ez az óriási, puha, pohos, vörös orrú Szikszay bácsi, a debreceni
módra pedert, hosszú, hegyes bajuszával...

   Szikszay bácsi hol dalolt, hol fütyült, de egész hangosan. hogy:

                 `Téglás híres város... trallala határos...
                  Ott lakik a babám...`

   És újra fütty...

   A  bácsi mindig szokott dúdolgatni az utcán, de most olyan erősen dalolt,
s  különösen  olyan  hangosan  fütyült, hogy ő nem mert rápillantani, hogy a
bácsi észre ne vegye, hogy ez milyen feltűnő...

   Így értek a kapuhoz.

   Elöl  ment  be  Szikszay  bácsi,  utána kullogott ő, mint egy kiskutya, s
egyáltalán  nem  látszott  meg  rajta, mikor az ajtót betette, hogy most itt
valami bosszúálló, s rendcsináló férfiú jelent meg a színen.

   Nem sietett nagyon a bácsi után, inkább hátra ment egy kicsit az udvarba,
s  hátulról  jött  fel  néhány perc múlva a folyosón végig, nagyon beijedt a
bátorságtól,  és  sokért  nem  adta  volna, hogyha most egyáltalán nem volna
itt...  Míg  megállt  az  ajtónál,  gondolt  is  arra,  hogy  legjobb  volna
megpattanni,  de  hiszen  Szikszay  bácsi  azóta  mondta, hogy ő itt van, és
várják, és ha megszökik, mit gondolnak, így aztán bátorságot vett magának, s
bement.

   A konyhában, szokás ellenére, senki sem volt. De a szobaajtó nyitva volt,
és odabent nagy beszélgetés volt, nem is beszélgetés, hanem sírás.

   A vér is meghűlt benne, Szikszay bácsi sírt.

   Hogy? ez a bácsi, aki mindig tele volt jókedvvel és dallal, s az imént is
az utcán úgy dúdolt, hogy zengett tőle a város...

   Felcsukló zokogások közt hallott néhány szót, s a néni mondta utána:

   - De Lajos, Lajos, az istenért, nincs lelked, ilyet még ki is mondani?

   És a néni is sírt, s Ilonka kisasszony is sírt...

   - Nem  -  kiáltotta Szikszay bácsi -, nekem más választásom nincs...  ezt
elviselni nem lehet: inkább százszor a halál, mint ilyen megaláztatás!...

   - Lajos  bácsi  -  kiáltotta Ilonka kisasszony is - meg kell kérni  azt a
gazembert!

   - Soha!  -  üvöltötte  Szikszay  bácsi.  - Soha!... - s egyre  dalolóbban
ismételte: - Soha... Inkább százszor a halál...

   Most  beleszólt  Török  bácsi is a maga megszáradt kis hangján, de érezni
lehetett jobban a belső meghatottságot, mint a többiek jajgató szaván:

   - Kérésről szó sincs... Nincs is értelme... De azért ennyire kétségbeesni
nem szabad... nincs is értelme...

   - De ki vagyok én? Szikszay Lajos! - kiáltotta mennydörgő hangon Szikszay
bácsi,  s  mellére  ütött,  hogy  csak  úgy kongott bele -, hogy énvelem így
merjenek  elbánni!...  Azért  küzdöttem,  dolgoztam  huszonöt  esztendeje  a
nyomorult város szolgálatában, hogy velem így merjenek...

   Aztán  elmondta  a dolgot, s csak úgy ömlött belőle a szó: a polgármester
az  ő nagy ellensége, aki már régen harcolt vele, hogy kitúrja az állásából,
de  a  régi  főispánnál  nem  tudott  elérni  semmit, mert az tudja, ki volt
Szikszay Lajos!... Hanem ennél az új főispánnál, ennél a taknyosnál sikerült
a   vén   gazembernek   befeketíteni...  s  most  megkapta  a  fegyelmit,  a
felfüggesztést,   az   elcsapatást:   tegnap   a   pénztárt  revidiálták,  s
százhetvenkilenc forint miatt...

   - Elszámolási   hiba,   vagy  a  gazok,   ők  csináltak  bele  valamit...
Százhetvenkilenc    forint   miatt   huszonkét   esztendő   minden   érdemét
elseperték...

   - És  miért?   kérdem tőled, Török Pál!... Azért, mert ebben az országban
becsületnek,  önérzetnek  helye  nincs:  itt  csak  talpnyaló  szolgákra van
szükség,  akik  felfelé  önérzet  nélkül  hízelkednek, lefelé kímélet nélkül
árverezik el a szegényeknek az utolsó párnáját is... Mért volt mindez, Török
Pál?...  azért,  mert  én  nem vagyok debreceni születés: tehát én nem tudok
belehelyezkedni  azoknak a felfogásába, akik Basahalmán innen látták meg ezt
a  tolvaj  napvilágot...  D.  V.:  én  nem  vagyok Debrecen Városi... D. V.:
énnekem  nem  az a hitvallásom, ami a Debreceni Vasfejűeknek... D. V.: az én
miatyánkom  nem  az,  amit  ez  a D. V. jelent, ami rá van ütve minden marha
tomporára, minden csikóra, disznóra, minden karszékre és könyv sarkára... Én
nem  tudtam  megtanulni  huszonöt  év alatt sem a Debreceni Vallást, hogy D.
V....  Nem  én,  Török  Pál:  mert  mindenki  tudja,  mit jelent az a D. V.:
`Dugdel; Viddel...` Mindenki tudja, mindenki gyakorolja, csak Szikszay Lajos
nem: ezért kapott Szikszay fegyelmit.

   Csönd  volt egy darabig, aztán Szikszay bácsi dallamos hangján szónokolva
s keseregve dúdolta tovább:

   - Én  komolyan  vettem  a  számvevői  állást: hányszor koppantottam rá  a
polgármester úr körmire, hogy hol vannak a makkoltatott sertések és bizonyos
városi  pénzek? Nagyerdei széna meg a hortobágyi elhullott jószágok bőre?...
Én  tudom csak, mit akartak csinálni a gázgyár ötvenéves szerződésével: száz
évre akarták megkötni, hogy az unokáik unokái is nyögjék Debrecenben; maga a
bajor  társaság  szemérmesebb volt, csak kilencvenkilenc évre kérte... Ötven
is  elég  lesz,  mondta  Szikszay  Lajos; megmondhatja Pósalaky, mit csinált
abban  az  időben  Szikszay!...  Ha  tudnák  az emberek, még harminchat évig
mindennap  áldaniok  kellene a nevemet; és uramisten, most ki vagytok dobva,
hat  gyermekemmel semmitlenül, állásból elmozdítva, egy falat kenyér nélkül,
megbecstelenítve,     koldusbotra     juttatva,     nevemtől     megfosztva:
százhetvenkilenc forint miatt...

   Leborult az asztalra, s úgy zokogott, hogy az asztal zörgött bele.

   - De  hát  ez  lehetetlen,  Lajos,  ez  lehetetlen, kedves jó  Lajosom! -
kiáltotta a néni.

   - Lehetetlen!...  Vót  pofája  annak  a  gazembernek,  hogy  azt vágta  a
szemembe, hogy ha nem ő volna a polgármester, most engem tömlöcbe csuknának,
vizsgálati fogságba, mindaddig, amíg ki nem derül minden igazság!

   - Csukasson  le, uram - mondtam neki -, csukasson le, de olyan  tömlöcbe,
ahol  vizsgálat  nélkül  szúrják  szíven  az  embert!... Hallatlan! velencei
dózsénak képzeli magát a debreceni polgármester! Hát akkor legyen neki hozzá
ólomkamrája is!

   - Így  feldúlni  egy  életet,  így  dúlni fel, így törni ketté,  derékon,
bepiszkítani,  magvát  is  megtörni! Hogy fogja az én fiam a sikkasztó nevet
letörölni  ebben  az  országban,  ebben  a  Disznó  Városban,  hol azt a sok
tolvajságot, amit elkövettek a városon, amiről mindenki tud, mind rám fogják
kenni,  s  a cívisek az utcán bot végivel fognak utánam mutogatni, hogy: ott
megy a Város tolvaja...

   Két  ököllel  verte az asztalt, hol egyikkel, hol másikkal, nagyot, puhát
ütött rá, aztán hirtelen csöndben rákezdte:

                 `Kis kutya, nagy kutya... Ne ugass hiába...
                  Van nekem szeretőm...`

   És rendesen végigfütyölte a nótát...

   De  ez  a fütty olyan kísérteties volt, mintha a meggyilkolt ember utolsó
sikoltása lett volna.

   Misi  kitágult  szemmel,  iszonyodva hallgatta a felnőtt embereknek ezt a
borzasztó katasztrófáját.

   - Itt  más  hátra  nincs,  mint  vagy felakasztom magam,  vagy felhasítom
magam, de itt kiút nincs.

   - Lajos! - kiáltott egyszerre sikoltva a néni is, Ilonka kisasszony is.

   Akkor Török bácsi szólalt meg:

   - Ne rémüldözzenek, ő ezt nem fogja megtenni! Nem teszi meg, mert először
is  hat  gyereke  van,  neveletlen  apró gyerekek, akik őrá néznek... mert ő
könnyen  megszabadulna,  igen:  legjobb  meghalni...  nincs  annál  jobb,  a
halottnak  nincs  baja...  De  ő  ezt  nem  teszi  meg,  mért, azért, mert ő
egészséges  ember,  egészséges  lelke  van,  tele  van  vérrel  és erővel és
becsületes munkaképességgel... Ő kibírja, hogy az igazság ideje eljöjjön; ha
még  százszor  olyan  nyomorban  is, mint amilyen fenyegeti, ha csupa száraz
kenyéren  is,  ha  favágással  is:  ő  kibírja, mert benne elpusztíthatatlan
életerő  van...  Én  más:  én  nem  bírnám ki... én nem... Ha énrám szakadna
valami  ilyen  baj,  én  igen...  bennem  már nincs erő, hogy elviseljek egy
hasonló  szerencsétlenséget...  én  már nem bírok harcolni, én már nem bírok
verekedni.

   Elfojtotta a hangját a könny...

   Csönd volt soká. Aztán fulladtan folytatta:

   - Nézd csak, én még ezekkel se bírok már küszködni... Jól tudod, ezt a mi
rossz  fiúnkat  én  elég  sokáig nem bírtam elviselni. Már úgy tizenhat éves
kora  óta  megutáltam,  s egészen eddig az esztendeig nem szóltam hozzá, nem
törődtem  vele. Most végre megemberelte magát, állást vállalt, rendesen, már
úgy  ahogy  végzi  a  dolgát,  sokat  nem  kívánok  tőle, majd lassan az idő
meghozza, megkomolyodik, megházasodik, a felesége majd csak rendbe szedi, de
elgondoltam,  hogy  mégis  öreg  ember  vagyok;  mért  vigyek sírba haragot,
akármilyen  rossz  is, mert haszontalan, könnyelmű kölyök ma is... És most a
feleségem kezdi... ez nem tudja szívlelni... Itt tíz éven át harcolt velem s
ellenem: és most ő nem veszi fel.. Én ezt a kis harcot sem bírom...

   Szikszay bácsi elkezdte fütyölni, hogy:

                           `Téglás híres város...`

   Akkor azt mondta:

   - Nézze,  kedves Juliskám, olyan nagy bajok vannak most a világban,  hogy
béküljenek össze a családok...

   - Istenem,  egy anyát kell békíteni gyermekével - mondta sírva a  néni -,
de  én nem tudom tűrni, mióta ilyen közel van, hogy... `nem tiszta`... Az én
gyermekem: hát honnan örökölte? se az uram, se én... és ez olyan piszkos...

   - Inkább nagyon is keni-feni magát - morogta Szikszay bácsi.

   - A  szíve  nem tiszta... valamit, mindig valamit takar. Most is  utazik:
még ma! Hova?

   - Kiküldetése van, oda utazik - szólt az apa.

   - Csak higgye, apa, apámmal mindent elhitet.

   Misi nem bírt tovább itt maradni, minden pillanatban iszonyúan félt, hogy
rajtakapják a hallgatódzáson: már régen meg kellett volna mutatnia magát.

   De  most  már  egyáltalán  nem  is  bírt nyugton maradni, hogyha János úr
elutazik. Ez a szó úgy csapott rá, mintha puskapor vetette volna ki.

   Lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzott, kinyitotta, s kilopakodott rajta.

   Szerencsésen  be  is  zárta  maga  után  az  ajtót, s akkor futva, mint a
tolvaj, ki az udvarból.

   Azonban alig tett néhány lépest az utcán, legnagyobb megdöbbenésére János
úr   jött   szembe   vele.   Szívesen  lett  volna  láthatatlanná,  s  egész
elfeledkezett  a  múlt  éjszakai  viharos  képzelődéseiről,  mikor  néminemű
pofonok  is  jártak  az  eszében,  melyekkel János urat felruházni kész lett
volna,  megfelelő  testi  erő  varázsszerű  elnyerése  esetén. Jobbnak látta
azonban  egyelőre  gyáván  s  úgynevezett  tisztességesen  kalapot  emelni s
köszönni, hogy:

   - Jónapot kívánok.

   - Hopp,  öcskös  -  szólt  János úr szokott lármás  hetykeségével - gyere
csak, ipse, fogd meg a táskám, míg bemegyek az öregekhez köszönni.

   Ezzel a kezébe nyomott egy kis kurta fekete táskát.

   Nem  volt nehéz az a táska, de Misire annyira megalázó volt, hogy csaknem
a földre ejtette.

   - De  vigyázz  rá,  azt  a  bürkit!...  El  ne  lopják tülled: `pénz  van
benne...`  - Ezzel tovább ment a kapu felé. Aztán még egyszer visszafordult:
- Utazom Géza bátyádhoz, addig gondold ki, hogy mit izensz neki!

   Misi  sóbálvánnyá  válva  maradt  ott az utcán, és szórakozottan a falnak
támaszkodva bámult a porba.

   Szédelgett;  az utca elég széles volt hozzá, hogy akár el is szédülhessen
tőle,  olyan  széles  volt,  hogy  régebben,  mikor  itt  lakott,  esténként
csodálkozva látta, hogy mikor jött a csorda hazafelé, egész szélességben úgy
elterült  az út közepén a töméntelen marha, mint kint a pusztán. Két csordás
terelte  nagy  karikásokkal;  amott  szemben  van egy bolt, a csordás mindig
annak  a  boltnak  az  ajtajába  állott,  s réztrombitáját nekiszegezte az ő
ablakuknak,   s   hajnalban  rázendített  a  gyülekezőre.  A  bácsi  egyszer
kinyitotta  az  ablakot,  s  azt  mondja a legénynek: "Gyere csak ide fiam".
Odahíjta, s egy pohár snapszot adott neki. "Ez azért van, mondta, mert olyan
szépen  trombitálsz.  A  katonaságnál  tanultad?" "Igen", felelte a csordás.
"Na, csak mindig fújjad, mindig kapsz egy pohárral." Másnap reggel már aztán
igazán  nem  lehetett  aludni,  úgy  szólt  a  trombita,  még  Árpád pajzsra
emeltetése  is  táncolt  tőle  a falon. A bácsi álmosan, dagadt szemmel, egy
ingben,  mezítláb  újra  kihajolt  az  ablakon,  s újra adott neki egy pohár
pálinkát.  Harmadnap  reggel ismét. Ő nem győzött eleget csodálkozni a bácsi
nagylelkűségén, hiszen azelőtt eleget panaszkodott emiatt a trombitás miatt.
De  negyednap  a  bácsi  nem adott semmit, ötödnap sem. És hatodik napon nem
szólt  a  trombita, hanem a bejáró asszony meghozta a hírt, hogy haragszik a
csordás,  aszonta,  hogy  többet  a  vén  kupciher  nem  hallja  ingyen az ő
trombitálását...  Lement a Parragh-malomhoz, s ott fújta ezentúl, jó messze,
úgyhogy ide még annyi nesze se hallatszott, ami a hajnal-álmot megérintse.

   Tavaly  egész  télen  mulattak ezen, s most egyszerre, kínjában, felújult
benne az emlék, s mosoly támadt az arcán.

   Már  olyan régen nem nevetett, hogy az arca megérezte a gyűrődést, s újra
elfanyalodott tőle.

   Vajon  micsoda  pénz van ebben a táskában, honnan van ennyi pénze ennek a
lumpnak  -  gondolta  aztán  magában,  s  égette a kezét, mintha lopott pénz
volna.  És  miért  bízta  rá,  miért  nem  vitte  be  magával,  és  még hogy
megfenyegette  Géza  bátyámmal,  nagyon  szomorúnak  találta,  hogy  ő ilyen
haszontalan  kisfiú,  ha most ő bika volna, nagy, fekete, kormos nyakú bika,
amilyen  otthon  a  falu  utcáján  szokott sétálni, s mindenki befut előle a
házba,  gyerek  a  világért  se  marad  kint, de nagy ember sem, s a szarván
gyerekököl nagyságú gomb van... de jól felöklelné, mikor kijön, azt a betyár
embert, hallotta, hogy egyszer a bika egy csordást, aki verte, úgy felszúrt,
hogy  a  béle  mind  kifolyt: most szinte érezte, hogy az utcán rohan ő, s a
szarváról  lecsorog  János úrnak a bele, hurkája, úgy húzza a földön, mint a
kutya a mészárszékből a büdös combot.

   János  úr  kijött, s egy másik táskát hozott magával, s neki egy szót sem
szólt, hogy adja oda a kis táskát, csak intett, hogy menjen vele.

   Ez   újabb  megaláztatás  volt,  mert  úgy  festett  a  dolog,  mintha  ő
megfogadott  hordárja  volna  neki,  s  gyorsan  ment, úgyhogy őneki folyton
félfutva kellett mellette menni.

   Különben  még  jó, hogy egy szót sem szólt, valami baja vagy gondja lehet
János úrnak, mert nagyon sötét az arca s gondolkozik, ami pedig nemigen volt
szokása.

   De  Misi  elhatározta,  hogy  bármiképpen  is,  de  meg fog válni ettől a
megtiszteltetéstől:   nem   fogja  a  vasútig  vinni  a  csomagot.  Mikor  a
kollégiumhoz értek, azt mondta:

   - Kérem szépen, János úr, nekem be kell menni.

   János úr megállt, ránézett.

   - No  fiú, te nagyon kevély vagy, nem kellett a minap a hatos, de  ha tíz
pengőt adok, elveszed?

   - Köszönöm  szépen,  nem  kérek - mondta ijedten Misi, s úgy  meghátrált,
mintha  pofonnal  fenyegette  volna  meg.  Még a kezét is szinte az arca elé
kapta.

   János  úr megfogta a karját, erőltette, dulakodott vele, akkor végigmérte
mérgesen:

   - No, pukkadj meg... pukkancs!

   Azzal  felvette  a  kis  táskát  a  földről, s elment a Nagytemplom felé.
Többet nem nézett vissza.

   Misi darabig utána nézett, aztán beszaladt a kollégiumba, nagyon fel volt
lázadva, minden tagja remegett.

   Kielégítetlennek érezte magát; csak legalább egy szót mondott volna neki.
Csak  egy  goromba  szót  mert volna odavágni, de olyan gyáva volt, mint egy
nyúl...

   Most  mit  csináljon, semmi dolga a kollégiumban, a coetusba felmenni nem
akart,  még a fiúkkal szólni kellene, körülvágtatott a folyosókon, s egyszer
csak  ott állott a fekete tábla előtt, ahova minden gyerek minden percben el
szokott   futni,  s  a  rácsra  kiakasztott  cédulát  betűzte:  az  érkezett
leveleket.

   És ott volt a neve, mégpedig a pénzesutalványok között.

   Újabb reszketés fogta el örömében.

   Bement,  de  a  rendes  pedellus  nem  volt  bent,  a  belső szobában más
pedellusok kártyáztak kutyát, s nagyokat kacagtak, ő darabig csak ácsorgott,
s nem akart szólni, végre valamelyik rászólt, hogy mit akar.

   - A levelemet... ki van írva, kérem.

   Erre   egy   felállott,   nem  a  rendes  pedellus,  egy  másik,  s  nagy
kulcscsörgés, kotorászás után kiadta neki a rózsaszínű lapot.

   Ahogy  ránézett,  megismerte  az  édesapja  írását,  s  erre  a kis szíve
elkezdett  nagyon  kalapálni,  mert  az  édesapja  betűi,  ezek  az erélyes,
hirtelen,  nagyszerű  betűk,  mindig felvillanyozták, olyan volt ez az írás,
mint  a  baltával frissibe lecsapkodott forgácsok, boldog volt, hogy a szeme
köztük turkálhat, s már látta az édesapja arcát, nevetését, kevés bajuszát s
nyájas  kék  szemét,  ha  az  édesapja  levelét  látta, minden betűtől külön
kacagott, ha az édesanyjáét, a szíve elszorult, s bűntudatában remegett.

   - Még három óráig kiveheti a pénzt - mondta a pedellus, s eltette az ő öt
krajcárját.

   - Hol?

   - Hát a postán.

   Kiment, s a szélfújta folyosón elkezdte olvasni a néhány sort. Csak ennyi
volt:

   `Kedves  fiam,  vegyél  magadnak  valamit. Semmi bajunk, vigyázz magadra.
   Anyád pakkot küld karácsonyra. Csókol szerető Apád.`

   - Fiam, vegyél magadnak valamit - ismételte magában, s a szeme tele  volt
könnyel,  s  elfutott,  ki  a  kollégiumból.  -  Kedves fiam, kedves fiam! s
hallotta  az  édesapja  bátor,  édes  hangját:  No,  fiam!  vegyél  magadnak
valamit!...  De  hiszen van neki pénze, azon se vesz magának semmit. Hát mit
vegyen  rajta,  van neki mindene, és ha nincs, hát akkor nincs. Otthon nincs
semmi,  és  ő  vegyen  magának  valamit?  Igen,  ha  vehetne  valamit,  amit
hazaküldjön,  de  mit? Minden haszontalanságot: hát otthon vegyenek valamit,
mert   itt  semmi  se  kell.  Vegyenek  húst  a  gyerekeknek,  nemcsak  édes
nagyanyámnak, meg cukrot...

   Úgy  szaladt, ahogy csak bírt, s egy-kettőre a postán volt. Bement a kapu
alá, zöld postakocsik voltak az udvarban, vasárnapiasan pihentek, egy postás
jött  ki  pipával  a  szájában;  megkérdezte,  hol  lehet  felvenni a pénzt:
megmutatta s hozzátette:

   - De siessen, mindjárt három óra.

   Ekkor  hirtelen arra gondolt, hogy nem lehet hazamenni karácsonyra - mert
ha az édesanyja pakkot küld - akkor biztosan nem lehet hazamenni, s biztosan
azért nem lehet, mert nincsen pénzük útiköltségre: négy forint, és otthon is
nagy   lehet  a  szegénység,  hogyha  nem  híják  haza...  ő  visszaküldi  a
forintot...

   Bement  a  postazárkába,  s  a  léckerítésen  át  megkereste  az egyetlen
hivatalnokot, aki ott ült, s azt mondta, de a sírástól nem bírt beszélni:

   - Kérem szépen, lehet pénzt küldeni?

   A hivatalnok egy darabig ránézett, s azt mondta:

   - Talán felvenni?

   - Nem  kérem,  én  nem  akarom felvenni, hanem vissza akarom  küldeni - s
odaadta az utalványt.

   A hivatalnok forgatta a lapot.

   - Szóval nem fogadja el. Írja rá, hogy nem fogadja el.

   Ő átvette a lapot s ceruzát, hogy ráírja.

   De  hirtelen  megijedt,  hogy írja ő az édesapjának azt, hogy nem fogadja
el.  Mit fog mondani édesapja rá? "a fene a taknyos kölykit, mér nem fogadja
el  az  apjától",  s  nevetett  sírása  közben,  ahogy az édesapja káromkodó
hangját hallotta.

   - Nem, kérem szépen - mondta zavarban -, én ezt el akarom fogadni, de  én
két forintot akarok visszaküldeni.

   A  postás  sovány,  szőke,  olyan  postásember  volt;  kicsit  érdeklődni
kezdett,  bár  félt  már,  hogy  elutasítja, mert a postások iszonyúan rideg
emberek, de nem tette azt, hanem valami megható gyöngédséggel mondta:

   - Akkor ezt vegye fel, és címezzen egy másik utalványt.

   - Igenis.

   Az asztalhoz ment, amely fekete volt a sok ráfröccsentett tintafolttól, s
egy  rossz  tollal,  amilyen  csak  a  postahivatalokban  található,  vastag
tintával, amely gombot csinált a toll hegyén, aláírta az utalvány hátlapján.

   A  postás  levágta  a  szelvényt, s odaadta neki, erre olyan boldog lett,
hogy  hiszen  épp az volt a bánata, hogy az édesapja írását nem fogja látni,
legalább az üzenete megmarad.

   Kapott  egy  másik  tiszta  utalványt,  s arra ráírta keservesen a címet,
olyan  csúnyán  írta  a  rossz tollal, hogy nagyon szégyellte, és ő is írt a
szelvényre, de csak annyi, hogy:

   `Édes jó Apám, nagyon szépen köszönöm, kezit csókolom édes jó apámnak, de
   nekem  van  pénzem,  csak  tessék  búsulni rajtam. Kezét csókolom szerető
   hálás fia Misi.`

   Mikor  elolvasta, ijedten vette észre, hogy kimaradt az a szó, hogy `ne`,
ezt  még  beleszúrta, de nagyon is sokáig piszmogott az írással, s a postás,
akármennyire  erőt  vett  rajta  az  emberi érzés a kisfiúval szemben, mégis
konstatálta babhéj zörgő hangon, hogy:

   - Siessünk, három óra.

   Odaadta  a  lapot,  és hozzáfogott kabátja bélésébe letörülgetni a tintás
ujjait.

   A postás kért tőle egy forintot és öt krajcárt.

   Kiguberálta  a  kis  bugyellárisból, s kapott érte egy kis cédulát. Olyan
furcsa volt az, hogy egy idegen kéz leírta az ő édesapjának a nevét...

   Sírva  szaladt ki és boldogan. Nagyon szerette volna még egyszer látni az
édesapja  írását,  ahogy  le  volt  írva  azokkal  a  pattogó,  nagy, ugráló
betűkkel, hogy `Nyilas Miháj`...

   Kacagott  tőle,  mert  j-vet  volt  írva,  pedig  az édesapja nem szokott
helyesírási  hibát  csinálni,  de  a  j-t  és az ly-et azt nem becsüli külön
semmire.

   Ilyen büszke és boldog még sose volt életében, s elszaladt egészen a Piac
utcán végig.

   Mikor  a  Vasút utcához ért, megállott, de aztán eszébe jutott, hogy négy
órakor kell Orczyéknál lenni, s még csak három óra.

   Azért csöndesebben tovább haladt a vasúti állomás felé.

   Itt  az  utca  szűk  volt, s a végén nagy tér közepén állott az alacsony,
egyemeletes, sárga állomás.

   A  kis  gőzös  pöfögve  ment  ki  mellette, s megállott jobbra az állomás
előtt. Balkézre volt a rongyos kerítésű sétatér, ahová néha ki szoktak jönni
a  diákok,  kivált  ősszel, mikor az olajbogyók érnek. Gyönyörű nagy olajfák
állottak  ott  bent,  s annak hamvas, lisztes bogyóit szerették rágcsálni, ő
valami egészen különös gyönyörűséget érzett az olajfa illatától, éppen olyan
édes  volt,  kellemes  az  neki,  amennyire  iszonyodott  az  akácfa  fürtös
virágának  szagától.  Ez  az  idegen fa, az olajfa, amelyet sehol sem látott
idáig,  csak  itt Debrecenben néhányat, elvezette a gondolatait más földekre
és  más  ég alá. Eszébe jutott nagybátyjának egy jó szava: "milyen kár, hogy
Árpád  apánk  tovább  nem  ment  a  népével, néhány napi lovaglásnyira: most
Olaszországban  ülnénk,  s  nem  kellene  fűteni".  Ezen elmosolyodott, mert
gondolatai  ugyanolyan  erős  hatással  voltak  rá, mintha eleven társalgást
hallana.

   A  kegyetlen,  hideg téli szél, amely itt az alföldön még iszonyúbb, mint
másfelé,   hol  megindult,  hol  elállt,  s  ő  össze-összehúzta  magát  kis
köpenyében.  Végre  arra  gondolt,  hogy  bemegy a pályaudvarra, bár szokása
szerint nem mert idegen helyre, ahol semmi dolga sincs, bekukkantani, még az
utcán  is  csak  azért  tudott járni, mert az a szokás volt, hogy az emberek
folyton  kimennek  az utcára, akár van ott dolguk, akár nincs, de nem érezte
rendben  magát,  úgy  képzelte,  az  embernek  folyton  valami  munkát  kell
végeznie,  ez a rendeltetése, s megszokta az édesapja mellett, hogy: gyorsan
végezz, aztán kezdj újat.

   Dobogó  szívvel  ment  be  az állomás nagy ajtaján, bérkocsi állott éppen
ott, s csíkos zubbonyú hordárok nagy koffert szedtek le a bakról.

   Bent  az  előcsarnok  meglehetős  magas  volt,  s  középen  lehetett nagy
üvegablaknál jegyet váltani. Ott ődöngött az utasok között, s furcsán hatott
rá   a   sok  ismeretlen  ember  zaja,  zúgás,  kongó  morajlás,  szünet  és
változatosság  nélkül,  s  förtelmes  bűz  a  vörös festékkel fertőtlenített
mellékhelyiségek felől.

   Inkább jobbra ment, a másod- és elsőosztályú várótermek felé, Bemenni nem
lehetett,  nem  is  akart,  a  kékzubbonyos  portás ott állott az ajtóban, s
mindenkitől jegyet kért.

   De  azért  azt  nem  állhatta  meg,  hogy  óvatosan be ne kukucskáljon az
üvegajtókon. Nagyon különösnek találta, hogy az emberek folyton utaznak. Épp
olyan ez, mint a hangyák sürvítése, az ember nem tudja, hova szaladnak olyan
fáradhatatlanul.  Ezek  folyton  csak  utaznak?  Ezeknek  az embereknek az a
dolguk, hogy mindig utazzanak?

   Egyszerre csak felsikoltott.

   Bent az üvegajtón belül meglátta Bellát.

   Kővémeredve  állt  a  helyén, s elnyílt ajkakkal, kimeredt szemmel nézett
rá.

   Aztán  megijedt, hogy esetleg Bella megfordul s kinéz. mert hirtelen nagy
mozgolódás volt, s csengetni kezdtek a portások; ijedtében elszaladt egészen
a jegypénztárig.

   Ott megállt, s lángvörös arccal szorította dobogó szívére a kékre fagyott
két kis kezét.

   Akármilyen  ijedt  volt is, kis idő múlva összeszedte magát annyira, hogy
újra visszalopakodott a váróterem ajtaja felé.

   De  ahogy  belesett,  óvatosan  előrenyújtott  nyakkal, hogy egy pillanat
alatt  elbújhasson,  s  mégis  annyira  vigyázva, hogy idegeneknek ne legyen
szembetűnő: már nem látta a leányt.

   A  közönség  tódult  kifelé,  a  portás érthetetlen hangon hosszú névsort
kiabált, amerre a vonat menni fog, s meg-megrázta kis éles hangú csengőjét.

   Misi  ott  állott  azon  a helyen, ahonnan először meglátta Bellát, s ott
állott  egész addig, míg mindenki ki nem ment a váróteremből, s egészen üres
maradt a helyiség. Kint, túl a másik üvegajtón hallotta s látta a megmozduló
vonatot,  aztán  elrobogott a sok sötét kocsi, kitisztult kint a pályaudvar,
hordárok  jöttek visszafelé, s számolták a krajcárokat és hatosokat, s ő még
mindig csak nézett, nézett, s nem tudta mit gondoljon.

   Aztán   ugyanúgy   gondolat   nélkül   megfordult,  csöndesen  kiment  az
állomásról,  kint  megint  őrülten  fújt  s  szembe  vágott  a  szél,  fejét
lehajtotta,  hogy  a kalapja széle alá bújjon, s fájt az arca a csípős, éles
széltől, amely szinte eldöntötte.

   Könnyes  volt a szeme, mire a házak tövébe ért, akkor megállt a szél, s ő
könnyebben ment előre.

   - De  hát  ez nem lehet igaz - mondta magában felvont  szemöldökkel. - Én
meg vagyok már bolondulva, hogy mindenkit Bella kisasszonynak nézek.

   Az  lehetetlen,  hogy  tegnap  este  ő lett volna Török úrral, s most meg
elutazzon, hiszen tegnap délután egy szót se szólt előre...

   De  miért  szólna neki? Tavaly olvasott egy regényt az `Ország-Világban`,
egy  régi-régi  kötetben,  s abban olyan furcsa dolgok voltak, amit ő nem is
értett  meg,  azt gondolta, hogy az csak regény: a férfiak s nők egymás közt
olyan  furcsa  viszonyban  vannak,  amit ő nem akart elhinni... De most kezd
valamit  megsejteni,  s  egyszerre még sokkal magasabbnak s határtalanabbnak
tűnt  fel...  Igaz, Bella kisasszony azt mondta, hogy "szívesen sehogyse..."
De  ki  tudja, hátha ez azt jelentette, hogy azért mégis, hátha, ki tudja...
Hiszen,  ha  azt  akarta  volna mondani, hogy `nem`, akkor azt mondta volna,
hogy  `nem`...  és  menjen  a  dolgára,  és hagyja őt békén, mit firkál neki
levelet,  ez  szemtelenség,  a  fene egye meg... S mit tudom én, mit szoktak
mondani a szép leányok, ha nem akarnak valamit, de ez olyan zsiványság volt,
hogy   "sehogyse  szívesen",  s  "szívesen  sehogyse..."  Már  biztos,  hogy
találkoztak, sőt talán már ismerték is egymást, és most megszöktek.

   Hirtelen  megütődött:  eddig  nem  is gondolt arra, hogy Bella kisasszony
Török úrral utazott el, mert hisz nem voltak együtt a váróteremben... De hát
János  úr  ezzel a vonattal akart utazni, biztos most már, hogy ő azért ment
ki  az  állomásra,  mert ő érezte, hogy ez nem rendes dolog, s látni akarta,
hogy utazik el a táska pénzzel...

   Most már igazán bele lehet bolondulni, és sírni szeretne, és máris sír, a
könny  lecsordul  a  szeméből  az arcára, hogy az a gyönyörű szép leány, aki
olyan jó volt tegnap, és olyan szépen beszélt, s olyan szelíd és jó volt, és
nem  volt  olyan  hamis  vad, mint máskor, hogy ez ezzel a piszok alakkal el
tudott utazni... Istenem, istenem, ilyen szerencsétlenség...

   Akkor elért a Kistemplomig, amelyiknek nincs a tornya felépítve, csak úgy
van  hagyva,  mint  a  csataképeken  a  bástyák a várak tetején, s itt van a
Kossuth  utca,  s  itt be kell fordulni jobbra, mert már háromnegyed négy, s
Orczyéknál kell lenni négy órakor.

   Hogy milyen borzasztó ez a ma délután már megint... Ő soha többet nem fog
elmenni  Doroghyékhoz,  ha  Bella kisasszony elutazott, mert ő ott mindenkit
utál,  minek  menjen  oda,  ha  már  nincs  ott,  akiért érdemes volt menni.
Szegény...  milyen  kedves  volt,  mikor  a  kamarában a sötétben ott voltak
együtt,  és mikor azt mondta, hogy: nahát, én nem tanítanám ezt a szamárt...
és mindig... S ő elutazott, és neki tovább kell tanítani azt a szamár, buta,
disznó, szemtelen Sanyit.

   Úgy  utálja már ezt az Orczyt is, úgy fél tőle, ez most látni fogja, hogy
ő  sírt,  s  ő  nem  akar  elmondani neki semmit, és biztosan mindent el fog
mondani.

   Kicsit várt, hogy lecsillapodjon, s kifújja magát, de mikor ütötte a négy
órát,  akkor ijedten bement a kapun, éppen úgy, mint ahogy öt órakor szokott
bemenni az öregúrhoz.

   Most   már   tudott   csengetni,  de  mikor  ajtót  nyitottak,  egy  öreg
cselédasszony  nyitott  ajtót,  egy  igen  jóarcú  néni, akkor egyszerre nem
ismerte  meg  az  előszobát,  s most megint eltévedt a sok ajtó közt, csak a
fogasra  ismert  végre  rá,  de  azon  is  csodálkozott,  hogy zöld, pedig ő
vörösnek emlékezett, hogy vörös posztó van a falon rámában a fogas alatt.

   Az  öregasszony  jól  megnézte, s nem szólt semmit, beeresztette az Orczy
szobájába.

   Orczy ott volt most is a másik szobában, de már jött kifelé:

   - Nahát, most már mit csináljunk - mondta izgatottan, s megfogta a kezét.

   - Szervusz  -  mondta  Misi  gépiesen, ahogy előre elkészítette a szót  a
szájában.

   Orczy nem nevetett, nagyon komoly volt, s azt mondta

   - Szervusz.

   - Mivel mit csináljunk? - kérdezte Misi.

   Orczy lelkendezve, minden higgadtságát elveszítve mondta:

   - Most jön haza a Fáni, volt a tőzsdén most ebéd után, mosogatás után,  s
képzeld, valaki tegnap délután felvette.

   - Mit?! - kiáltott Misi.

   - A nyereményt!

   Erre hallgattak, és egymásra bámultak.

   - Pedig  mondta  a  tőzsdésné,  hogy  ő,  mikor  szerdán  jelentkezett  a
nyereményért,  azt mondta, csak szombaton fizet ki. Azért mondta, hogy hátha
valaki  más  fog  jelentkezni, de kint voltak a számok négy napig, s más nem
jelentkezett, hát ő kifizette.

   Misi összetette a kezét, s elbutulva bámult Orczyra.

   - És most nincs itthon se apa, se anya, most én nem tudom mit  csináljak.
Fáni, Fáni... jöjjön csak!

   Az  előbbi  öregasszony bejött, s mindjárt hozzáfogott beszélni borzasztó
kétségbeeséssel,  mintha  az  ő  pénzét  lopták  volna  el,  tördelte kezét,
sápított  és  jajgatott;  hogy  "jaj  istenem,  jaj  teremtő istenem, csak a
nagyságos  úr  volna  idehaza,  jaj istenem, hogy nekem nem tudott szólni az
úrfi  előbb,  jaj  ha  én tegnap mentem volna el, oh, istenem, ez borzasztó,
nahát a tőzsdésné is egészen odavan, hogy ő nem is tudja, kinek fizette ki".

   A  Fáni nevű öregasszony a fejéhez szorította a két kezét, s úgy topogott
le  s  fel,  s annyira kétségbe volt esve, hogy az ijedtsége átragadt Misire
is,  aki  csak  most kezdte érezni, hogy micsoda égbekiáltó szerencsétlenség
történt,  ha  még  ilyen  idegen  emberek  is  ilyen iszonyatosan meg vannak
rémülve.

   Akkor  azt  mondta neki a vénasszony, hogy üljön le, s ő leült, és tovább
hallgatta,  ahogy  már  másodszor  vagy  harmadszor  elmondta  szóról  szóra
ugyanazt  a  történetet, hogy honnan ismeri a tőzsdésnét, hányszor szokott ő
egy  esztendőben  lutrira tenni, hogy sohase nyert, csak odahordja a pénzét,
igaz,  mindig  csak  tíz krajcárt szokott tenni, de vagy az álmát teszi meg,
vagy  pedig  ott  van  egy  szerencseláda,  abból  húz  ki öt számot, hogy ő
mindenféle  lutrira  tett  már, de sohase nyert egyen se, csak egyszer a kis
unokahúgával  húzatott számot, mert az ártatlan gyereknek szerencséje van, s
akkor  az kijött, de rossz lutrira tették, mert a prágaira tették, s a wieni
lutrin jött ki az öt szám...

   Ő  pedig  csak  hallgatott,  hallgatott, s Orczy sem tudott mit csinálni,
csak idegességében nevetett s ugrált.

   És folyton azt kiabálta, hogy:

   - Mért nem jön ez a Gimesi, hogy mért nem jön már ez a Gimesi!

   Úgy elrepült egy óra, észre sem vették.

   Mikor  a másik szobában háromnegyedet ütött az óra, akkor Misi felugrott,
hogy neki menni kell.

   - Egy magas, pedrett bajszú, olyan kisütött bajszú, göndör hajú úr  vette
fel  -  mondta Fáni, s Misi azonnal látta, ahogy János úr bement a boltba, s
odatartotta a táskáját, s belerakták a sok pénzt, s ő a kezében vitte ma ezt
a táskát...

   Most  már igazán közel volt az elájuláshoz. Elkezdett hangosan zokogni, s
szégyellve a sírását, kirohant az ajtón az előszobába. Alig tudta felvenni a
köpönyegét,  Fáni  is  tartóztatta,  Orczy  is  tartóztatta,  hogy  mindjárt
hazajönnek  a  szülei, s ők majd csinálnak valamit, igaz, hogy ő azért hívta
négy  órára,  mert  tudta,  hogy  négykor  nem  lesz itthon senki, és elnöki
tanácskozást akart tartani, nem gondolta persze, hogy így fordul a kocka.

   Misi  zokogva,  sírását fojtva, könnyeit folyton az öklével szétdörzsölve
ment  le  a  lépcsőn,  aztán  futni  kezdett,  s  befordult jobbra a színház
udvarára.

   Még   annyi   ereje   volt,  hogy  megnézte  a  színlapot,  s  legnagyobb
csodálkozására  ma  is a `Fenegyerekeket` adták. Aztán nem törődött többet a
színházzal, futott hátra a kerten át a csizmadiaszín felé.

   Most hogy menjen az öregúrhoz, annyit sírt, amennyit csak bírt, az öregúr
azóta   biztosan  tudja,  mert  tegnap  nem  olvasta  neki  a  brünnit,  hát
kérdezősködött a brünni után, és neki is van valami öreg cselédasszonya, aki
megfejtette  az  álmot,  s  azt is tudja már, mert most Debrecenben az ilyen
öregasszonyok  mind  ezt  beszélik, hogy öt számból négy kijött a brünnin, s
egy egész koffer pénzt fizettek érte valami tolvajnak.

   Mikor  a  Csapó  utcán  balra  kellett  volna fordulnia, hogy a piac felé
menjen  az  öregúrhoz,  nem  mert arra menni, hanem a kollégium felé sietett
tovább.

   A  kollégium  ajtajában  három  fiú  állott,  egy  kintlakos, meg kettő a
21-ből.  Azok  mindjárt  szólottak  hozzá,  s azt mondta az egyik 21-es, nem
akar-e színházba menni?

   Színházba?  Hogy  jut  ez  eszébe  valakinek,  mikor  ő  még sohasem volt
színházba.

   - Én  nem  akarok  -  mondta  az  a  fiú  - mert én azt  hittem, a `Piros
bugyellárist`  adják, itt van e, vettem a széniori hivatalban két jegyet tíz
pízér, ha kell, vedd meg, odaadom.

   Hát'sz  ő  egész  életében borzasztóan vágyott színházba, s most nem bírt
ellenállni, kivette a kis bugyellárist, kikapart belőle egy tízkrajcárost és
odaadta.

   - Hanem,  há  - mondta a fiú -, hét órakor ott kell lenni, érted?  És van
kimaradásod?

   Misi megijedt.

   - Nincs.

   - Akkor  eredj  az  osztályfőnöködhöz  kérni, ott ül a Bikába, láttam  az
elébb, a kávéházba ül, csak odaadod az igazolójegyet, osztán aláírja.

   A  két  fiú nevetett, de ő komolyan vette, és mindjárt megfordult, hogy a
Bikába menjen aláíratni. De mikor odaért, akkor az inába szállt a bátorsága.
Nem mert bemenni a fényes kávéházba, pedig leskelődött, s látta, hogy Gyéres
tanár  úr  csakugyan ott ül, s újságot olvas és szivaroz, s többen is vannak
együtt,  s  nagy fényesség van, mert az összes gázlámpa ég, s a gázlámpáknak
nemcsak  úgy  libegnek  a lángjaik, mint a kollégiumban, mint valami lepkék,
hanem rendes lámpaüvegjük van, s fényesen égnek.

   Erre   elfordult   s   elszaladt.   Úgy  érezte,  hogy  neki  menni  kell
Doroghyékhoz, s meg sem állott, míg csak oda nem ért.

   Ott  is ijedten állott a kapu előtt egy darabig, a kilincsen volt a keze,
de  nem  tudott  benyitni. Hátha itthon van Bella s rá fog nézni, és akkor ő
szégyelli magát s mit fog mondani, mért jött.

   De  társaság  jött  a  sötétes  utcán  végig,  s  nem is parasztok, hanem
úriemberek,  talán  éppen  tanárok,  és  azok  látni  fogják, hogy ő fogja a
kilincset,  s  nem  megy  be,  s ha elszaladna, akkor mindjárt felismernék s
feljelentenék.

   Iszonyú állapotban volt s kétségbeesetten benyitott.

   Bent  a kutya elkezdett ugatni, mert már el volt eresztve a láncos kutya,
s ő nagyon-nagyon félt a kutyától, mert egyszer megharapta otthon a Takácsék
kis  fekete  kutyája,  s  a Droftiéké is, a posta felé, most is meglátszik a
térdén.

   Ijedtében  visítani  kezdett,  s  kijött  Viola  a házból, s rákiáltott a
kutyára.

   Mikor őt megismerte, nagyon megörült, kézen fogta s bevitte.

   - Nahát,  ez nagyon szép, hogy eljött kedves Nyilas, nagyon kedves,  hogy
eljött, igazán nagyon szép magától.

   Ő  mosolyogni  igyekezett,  de  olyan  sápadt volt, hogy mikor belépett a
lámpafényre, azt kérdezték tőle, hogy mi baja?

   Otthon volt az egész család, az apa is ott ült, szokott bús képpel, éppen
indulásra készen, csak a szivarját készítette elő, hogy rágyújtson.

   - No Sanyika, most játékot keressetek elő, egyszer nem fogtok tanulni.

   Sanyika  nevetett,  de sunyin nézett, nem hitt ő ebben a nevelőben, félt,
hogy mégis csak latin lecke lesz belőle.

   Misi  folyton  abban  bízott,  hogy  Bella előlép valahonnan, de nem volt
sehol.

   Mintha Viola megérezte volna:

   - Bella nincs itthon - mondta.

   Misi intett, hogy tudja. Erre Viola gyanakodva nézett rá.

   - Látta valahol? - kiáltott fel önkéntelen.

   Misi szörnyen megijedt.

   - Hol? - kérdezte erélyesen Viola.

   - Az állomáson.

   - Hol?!... - kiáltott Viola, s mindnyájan rábámultak.

   Erre  ő elvörösödött s elmondta, hogy sétált, s kint volt az állomáson, s
látta az elsőosztályú váróteremben Bella kisasszonyt, aki felült a vonatra s
elutazott.

   Erre borzasztó megrökönyödés lett.

   Mindenki úgy nézett rá, mint egy gyújtogatóra.

   - El-u-ta-zott!...  -  tagolta Viola, s előre  hajlott. - El-u-ta-zott...
Hova?... Kivel?...

   Misi   sarokba   szorítva   nézett  rájuk.  Valami  félelmes  felfordulás
következett most.

   - Kivel látta, kivel látta? - kérdezte szakadatlanul Viola.

   - Én  senkivel  sem  láttam, egyedül volt egy elsőosztályú  váróteremben.
Mikor újra benéztem, már nem láttam, indult a vonat.

   Viola  felkapta  a  lámpát,  s  keresni  kezdett  a  szekrényen, ágyakon,
széttúrt  mindent,  s  végre  a másik szobából egy levéllel tért vissza. Ezt
rögtön széttépte, a borítékot két darabban marcangolta szét, s felolvasta:

   `Kedves  apa,  én ma elutazom, miattam ne aggódjanak. Valószínűleg többet
   segítek  így  a  családnak, mint ha egész nap mosogatnék Viola kisasszony
   elragadtatására.
                                                              Kezét csókolja
                                                                   Bella`

   Viola lecsapta a levelet:

   - Piszok! - kiáltotta.

   Később azt is kiáltotta:

   - És  az  első  osztályon  kell  neki  utazni!  Első  osztályon.  Mi  itt
meggebedünk  az  éhségtől, itt kinyúlunk és megkrepálunk, s ő első osztályon
utazik!  Nem  is  jó  a harmadik a nyomorult piszoknak!... nahát én tisztába
vagyok a kisasszonnyal. Fuj... fujjj...

   Misi  darabig  némán  ült,  s  nézte  a családot. Az anya néma volt, mint
mindig,  de  még  sápadtabb  s halálra váltabb, Sanyi összehúzta a nyakát, s
egész  az  asztal  alá  kuporodott,  Ila  most  nem  kacagott,  úgy meg volt
szeppenve,  mint  egy macska, az első ijedtségtől megnyúlt az arca, s sokkal
csinosabb volt, mint úgy rihencsen.

   Az apa pedig lassan szívogatta a szivarját, s a bajusza körül mosolygott,
vagy mintha derűsebb lett volna.

   Végre felállt s azt mondta:

   - No szervusztok, gyerekek.

   - S apa elmegy! és apa el tud menni.

   Az apa csodálkozva nézett rá.

   - Na? Mér?

   - S minket itthagy a feneketlen kétségbeesésben.

   - De  mi  az istenharagjának aggódsz annyit rajta... Nem féltem én azt  a
lányt... Nem hallod, hogy első osztályon utazott...

   Viola  szikrázó  szemmel  nézett  az  apjára,  az  erkölcsi  felháborodás
arkangyala volt ő ebben a feldúlt s elzüllött családban.

   Az apa elmente után néma lett mindenki. De kivel is beszélt volna valaki,
egyiküknek  sem  volt  a  másik  számára  semmi mondanivalója. Egyszerre úgy
látszott  egy  percre,  mintha  Bella  tartotta  volna  össze ezt a szétugró
családot.

   Amint a percek haladtak, neki egyre erősebben jutott eszébe a színház.

   De  nem  tudott  elmenni,  attól félt, hogy azt fogják mondani, hogy csak
azért  jött, hogy kellemetlenséget okozzon. Megkérdezte hát Sanyikától, hogy
elvégezte-e a holnapi leckét.

   Sanyi hümmögve mondta, hogy a dolgozatot nem csinálta meg.

   Viola erre felpattant, s kegyetlenül leszidta.

   - Neked - mondta - azért tanulni kell, ha az a semmiházi rongy megszökött
is,  én  itt vagyok, s ha ég, föld összeszakad is, de a te dolgodnak rendben
kell  folyni.  És  úgy  vigyázz,  hogyha ez a fiú meg nem tud tanítani, majd
kapok én nagydiákot hozzád, aki kétvégű bottal fog tanítani.

   Ilából  hirtelen  kiröffent a kacagás, a "kétvégű botra", ami valami nagy
fenyegetésnek volt szánva.

   Nem  is  volna rendben a dolog vihogás és tanulás nélkül, elővették hát a
holnapi leckét, s Misi is jól járt vele, mert bizony ő sem tanult még ma egy
árva krükköt sem.

   Velük  vacsorázott is, és igen jó vacsora volt, úgyhogy Misi nem értette,
mért  panaszkodnak folyton az éhenhalásról, ha ilyen pompás töltött káposzta
van vacsorára Fél hétkor ment el tőlük szorongó szívvel a színházba.

   A  színház  az  egy csudálatos este volt, olyan tündéri varázslatos, hogy
azt  leírni  nem lehet, csak egy dolog szorította a szívét, míg elragadtatva
nézte a színpadot, ahol valami kalaposbolt volt, vagy micsoda, s csupa fehér
cilinder,  és rendkívüli szép kisasszonyok, akik szintén olyan fiatalurakkal
szemtelenül  megszökő félék voltak, de ő alig tudott valamit megérteni, mert
két  dolog  járt  az  eszében, egyik az, hogy egy ilyen orcátlan darabba nem
adott  volna engedélyt az osztálytanár, a másik pedig az, hogy kilenc órakor
bezárják a kollégium kapuját, s ha ő akkorra haza nem megy, akkor kicsukják,
s  vagy  egész  éccaka  az  utcán  fog hálni, s megfagy reggelre, vagy pedig
felírják,  az  igazolójegyét  elveszik,  s  akkor  holnap  az  irodában kell
jelentkezni, s ez egyenlő a halállal.

   Az  első  felvonás után hát megszökött, s hazaszaladt, bár még csak nyolc
óra volt.

   Igen,  de  azt  meg  szégyellte, hogy most a coetusban bizonyosan tudják,
hogy ő színházban van, s hamarabb hazamenjen. Elbújt hát a régi kollégiumban
az  oratórium  táján,  s  ott  leskelődött  kapucsukásig, s aztán addig, míg
rettenetes  sokára  nem  jöttek  nagy lármával olyan fiúk, akik a színházból
jöttek.

   Akkorra  aztán  jéggé  fagyva,  dideregve,  vacogva  lopódzkodott  haza a
szobába.

   Már mindenki aludt, a szobafőnök felébredt, s azt kérdezte mérgesen.

   - Maga hol csavarog?

   - Színházban voltam, szobafőnök úr kérem.

   - Gyújtsa meg a lámpát.

   De  az  ő  keze  annyira  fázott,  hogy nem mert erre vállalkozom, inkább
engedelmet kért, hogy sötétben feküdhessen le.

   Mikor lefeküdt, sokáig nem bírt felmelegedni, vagy egy óra hosszáig ébren
volt, míg annyira enyhült a teste, hogy gondolkozni tudott.

   - Vajon istenem, most is fut még a vonat Bella kisasszonnyal?
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező