TIZEDIK FEJEZET
`amelyben szomorú és nehéz vasárnapra virrad a kisdiák, zúgó
fejjel néz a jövőbe, s valami ismeretlen erő hajtja olyan
utakra, amerre különben soha el nem indult volna.`
Már egészen megszokta, hogy éjjel felébred, s nem alszik tovább, hanem
szemeit belemereszti a sötétségbe és végiggondol minden lehetetlen dolgot.
Hogy ismerkedett meg János úr Bellával?
Ez csak igazságtalan módon történt, hiszen Bella azt mondta: hogy
"sehogyse szívesen". Még nem is tudta kiféle, miféle, már nem volt semmi
kedve hozzá, hogy megismerkedjen vele, s mégis olyan vidáman és fesztelenül
beszélgettek együtt, s álldogáltak a kirakatok előtt. Szerette volna úgy
gondolni, hogy János úr erőszakkal belopódzkodott Doroghyékhoz, s
hamissággal rábeszélte, hogy valami gonoszságot elhiggyen... Miért volt
Bella tegnap olyan szelíd és szomorú... Holnap el kell menni Törökékhez,
megmondani a néninek, hogy János úr... Ilonka kisasszonynak kell megmondani,
hogy János úr valami gonoszságot akar, mert az gazember úr.
Félálomban, félimetten egész tisztán hallja a saját hangját, ahogy
beárulja János urat, s a néni kétségbeesik, Ilonka kisasszony magából
kikelve sír, s a bácsi kiveszi a csibukot a szájából, felhúzza szürke,
vastag szemöldökeit magasra, s azt mondja: "Megtiltom neked, hogy ártatlan
leányokat veszélybe sodorj!"
Arra egy pillanatig sem gondol, mi lehet az a veszély, amibe beleviszi
Bellácskát, de a szíve fáj a szomorúságtól, tegnap olyan szelíd és fájdalmas
volt a kisasszony, hogy sírni kezd: érzi, valami rettenetes, valami
elképzelhetetlen fenyegeti, amitől fél, még ő maga sem tudja, de már fél...
Alig várja a reggelt, hogy megvirradjon, fel lehessen öltözni, mehessen,
s fel van háborodva mindenki ellen, saját maga ellen, Viola ellen, Sanyika
ellen, az apjuk ellen, az anyjuk ellen, a röhines ellen, a szobafőnök ellen,
aki itt nyugodtan alszik, a fiúk ellen, a kollégium ellen, a tanárok ellen.
Törökék ellen, a hideg ellen, s a magas kerítések ellen, a sors ellen,
hogy őneki még most is ilyen kicsinek s gyengének kell lennie, ha ő olyan
erős volna, mint Sámson, akkor megfogná ezt a Török Jánost, ezt a
borbélylegényes kinyalt ficsúrt, s úgy odamázolná a palánkhoz, az orrával
dörzsölné le a kerítés deszkájáról a krétafelírásokat, hogy: "Nátha van
eladó!"
Ezen nevetni kezd, kuncogva magában, kielégülve, de nem mer megmoccanni,
mert valaki még fel talál ébredni. Ha most neki tündér hatalma volna, hogy a
falakon át tudna repülni, akkor most azonnal elrepülne a kollégiumból (de
így paplanostul, mert odakint rettenetes hideg lehet, szinte érzi, ahogy az
ablakokon át beszivárog a fagy láthatatlan lehelete), szóval látja, ahogy
átsuhan a coetusokon, s az ágyakban feküsznek a fiúk, aki lerúgta a
takaróját, azt ő betakarná, aztán érzi, hogy átrepül a hátsó falon, a
konviktus tetőzete fölött, át a hátsó udvar fölött, a kis csöndes cívisházak
cseréptetei alatta maradnak el, míg csak meg nem találja a Doroghyék házát,
s ott besuhan a sötét szobába... megborzong, s nevetve didereg a
gyönyörűségtől (de azt úgy kellene, hogy fényesség legyen körülötte, de csak
oly világosság, hogy csak ő lásson, s őt senki se lássa), s akkor látná,
hogy szegény, bánatos, szomorú Bella fekszik az ágyában, és talán sír... S
erre mindjárt könny buggyan ki a az ő szeméből is. Azzal elmúlik az egész
ábránd, s megint újra eszméletre ébredve újra kezdi a fantáziálást, jó volna
ott teremni a János úr szobájában, s ököllel beleverni az arcába, az orrát
verné, hogy vastagra dagadjon, akkor nem menne holnap, s míg el nem múlik,
Bellának feléje se... De ennek úgy kell történni, hogy ne ébredjen fel, mert
nagyon erős, csak érezze a verést, és tudja, hogy ki veri őt, s hogy mindig
féljen, ha csak eszébe jut is Misi, a Nyilas Mihály neve, úgyhogy ne merjen
többet a leány után menni, s őt elbolondítani... Hej, hogy tudná sarokkal
taposni, a hasára felállni, s rajta táncolni, s azt kiáltani: kell neked
leány? te gazember!
Megrúgta a vaságy pálcáját úgy, hogy megfájdult tőle a lába, de még
nagyobb baj, hogy megreccsent az egész ágy, s fel talál ébredni valaki.
Aztán megint az arany jut eszébe: de jó volna, istenem, hirtelen jól
meggazdagodni. S kitalálja, hogy például, ha ő akarná, akkor minden
embernek, akit lát, a zsebéből a pénz átmenne az ő zsebébe.
Vagy a postán, a sok pénz, ha ő kint áll a rácson, felrepülnének a
bankók, mint a pillangók, s beszállanának az ő kebelébe. Vagy az ő
kívánságára az angol bank pincéjéből az arany mind ide folyna egy kísértetes
csövön az ő krumplisvermükbe otthon, ahol marékkal szórta ki a békát.
Istenem... ha annyi pénze volna... adna mindenkinek... Akkor elszégyelli
magát, hogy ez mégis tolvajság, mert valakitől elvenni, az tolvajság, és a
postamesternek meg kellene fizetni és... De úgy lehetne, hogy az olyan
aranyokon volna hatalma, ami senkié, az elveszett pénz gurulna őhozzá; ami
úgyis elvész, volna egy szél, ami éppen őhozzá sodorná, csak fel kellene
venni, vagy volna egy mágnes, odahúzná hozzá... vagy a földben még
kibányászatlan arany lenne az övé, s az ő parancsára mind körmöci aranyakká
verve volna egy barlangban elhelyezve, s az ő szavára: `Szézám, nyílj ki!` -
kinyílna, és akkor ő táskával hordaná ki onnan az aranyat, vagy pedig itt a
kollégiumban volna egy szoba, amelyiknek a padlója alatt volna a
kincseskamra, s ő egy dobbantással fel tudná nyitni, de úgy, hogy csak ő
látná addig, amíg nem akarja, hogy más is lássa: akkor a kollégiumnak adna
százezer aranyat stipendiumra, hogy minden diák ingyen tandíjas legyen,
ingyen könyvet kapjon, de csak a parasztgyerekek, és ingyen tápintézet is
persze, hogy kedvük legyen tanulni, mert a cívisek a gyerekeiket nem akarják
kollégiumba adni, ha ott vannak is, egy-két év múlva hazaviszik... S otthon,
a szülőfaluját, a szép kis diófaligetes falut, a legszebb falucskát az egész
világon, ott mindenkinek annyi pénzt adna, amennyi csak kell neki, s a
Tiszát is töltéssel építtetné körül, mert a Tisza minden évben közelebb van
a faluhoz, s a temetőt már félig el is vitte, az édesapja szavára emlékszik,
hogy: így vitte el az ő gyerekkorában a régi temetőt, s mikor ők gyerekek
voltak, már ti. az édesapja, s kint csikót őriztek a Tisza-parton, egyszer
találtak a partban egy sírt, s abban cserépfazekakat, s mikor egyik
beledugta az öklét, koromfekete lett az egész keze, úgy nevettek rajta, s
most látta az édesapját, ahogy édesen elmosolyodott, ott ülve, hogy szokott,
a forróra befűtött szobában az ágyon. Ott szokott mesélni szegény, mikor
jókedve volt, ha hazajött valahonnan, s egy kicsit ittak, vagy vasárnap
reggel, mikor nem volt munka, ott maradt az ágyban, s ők, gyerekek
mindnyájan felmásztak rá, s a hátán és a kinyújtott karján táncoltak. Érezte
az édesapja karjának kőkeménységét: egyszer az édesanyja azt mondta:
"apátoknál nincs szebb ember a világon, mikor fiatal volt, olyan volt a
teste, mint az üveg, s fehér, mint a márványkő", s istenem, be jó volt ott
hemperegni mellette, bebújni a lába mellé a melegbe, s egyre közelebb lenni
hozzá... és ő mint egy nagy komondor a kölkeit, úgy rázta le magáról néha, s
feljebb ült, és az arca ragyogott, ahogy mesélt a Tiszalaposról, a
Papréttyéről, az éccakai legeltetésekről, mikor virtuskodásból valamelyik
nagygazdának minden éccaka lelegeltették valamelyik darab vetését, hiába
őrködött villával, fejszével, egész éjszaka, hol egyik földjét őrizte, hol a
másikat, míg itt volt, ott etették le, mikor ott volt, itt hajtottak bele a
búzájába... És mikor mesélte, hogy hogy lopták a sót a tutajról, s jöttek a
fináncok és egy gazda mind a kútjába hányta, pedig a legnagyobb gazda volt a
faluba, egész évben nem lehetett inni a kútból, ment elolvadt a sok só;
aztán hallja az apja kedves, egészséges hangját, hogy: "hő, hát mikor
Szegedre vittem a sok almát! lábbón! hű, atyaisten, de sok alma vót!
Eladtuk, hoztam anyádnak három ruhára valót, meg egy kosár pénzt, úgy
öntöttem az ölébe... hej, teremtő isten, de sokat is csináltam életembe...
mit tudják ezek a boglyasok, amékek az orrukat se merik kidugni a
faluból..." Oh, szegény édesapám, hát még mikor jött haza, s elmondta a
virtust, hogy itt vagy ott ezzel-azzal összeakadt, mert azt hitték, ilyen
kis emberrel el lehet bánni: olyan pofonokat kaptak a nagy mohoda
élhetetlenek, hogy repültek. "Az igaz - szokta mondani az édesanyjuk -,
apátoknak rettenetes keze van, olyan, mint a vas." És nevetett, nevetett rá
nagyot az édesapa...
Édes, meleg boldogság öntötte el vékony, sovány, gyenge kis tagjait
ezekre az álomemlékekre, beljebb bújt a saját paplanába, s annak egy meleg
csücskét az arcához szorította, s erőltette magát, hogy az édesapja
drágaságos jó meleg testét öleli, s elszunnyadt végre, mindenről, rosszról,
bajról megfeledetten.
Reggel arra ébredt, hogy a diákok nagy mosdásokat csaptak. Vasárnap
reggel lábmosás is volt. Először sorra mosdottak, arcot, mellet, nyakat,
aztán sorra járt a lábmosáshoz a cseréplavor. Tele volt vízzel az egész
szoba, s őrajta csodálkoztak, hogy annyi zsinyegésre fel se ébredt.
Nevettek, hogy ő csak akkor mosdott, mikor már mindenki más megmosta a lábát
is a tálban.
El is mentek hazulról, mire ő készen lett.
Harangoztak is, az oratóriumba kellett menni, templomba,
istentiszteletre.
Mikor öltözött, a kotró port kavart a szemébe, és sürgette, hogy menjen
már a csudába, ne legyen itt láb alatt.
- Hagyjál békén - mondta vissza durván. - Akkor megyek, ha készen leszek.
- De neked is megyek evvel a seprűvel.
- Na lássuk, na lássuk!
Sose volt ilyen támadó, a másik nem is ismert rá, s odadobta a seprűt.
- Ha nem hagysz takarítani, akkor seperj ki magad. Nem fogok itt
ácsorogni, s mindenkire várni!
- Jól van!
Ezzel a kotró le is csapta a törött, nyúzott cirokseprűt, felcsapta a
kalapját s elment.
Annál jobb, legalább maga maradt a szobában.
Most aztán lassan és kényelmesen öltözött.
Mennyire szeretett volna ma szép lenni. Úgy röstellte kopott, kis, barna
ruháját, ezeket az utálatos nadrágszárakat, se nem hosszú, se nem rövid. Ha
neki olyan elegáns nadrágja volna, mint Orczynak, térdig érő, s térdnél
gombos. Vagy még jobban szeretett volna hosszú nadrágot, amilyen Pálfinak
van, egészen hosszú nadrág, mint a felnőtteknek, ezt még Orczy is irigyelte,
egyszer panaszkodott is neki, hogy kérte a szüleit, hogy engedjék meg, hogy
ő már hosszú nadrágba járjon s azt mondták, hogy majd ötödikbe. Akkor ő még
nem értette az ilyet, azt is mesélte egyszer az őszön Orczy, hogy Gyéres
tanárral ment az utcán, s egy kirakatban felöltők és férfiruhák voltak, s
megállottak a kirakat előtt, s egy szép vadgalambszürke tavaszi felöltőt
nézett Gyéres tanár úr, s azt mondta:
- Felférne már egy új űbercíher.
És Orczy azt mondta hozzá, hogy bizony a kurta, barna, gigerlis
űbercíhere már kopott - ő ezt sem értette: ő olyan elegánsnak látta Gyéres
tanár urat, hogy utálatos volt miatta neki. S akkor, mondja Orczy: azt
mondja Gyéres:
- No sebaj, úriember übercíherje nem is szabad, hogy új legyen.
Ezek a megjegyzések a fülében maradtak, mint ismeretlen dolgok, de sosem
értette, hogy lehet valakinek fontos a ruha. Az ő apja, ha egy foltos
nadrágot vett is fel, egy tofla csizmával, akkor is a legtakarosabb ember
volt az egész faluban, olyan helyesen állott meg, oly bátran, keményen,
nyílt és tiszta arccal, hogy azok a nagy, sötét csontos, sovány, fekete
parasztok, ha felvették a túri vásárt, akkor is csak sült parasztok maradtak
mellette.
De most szeretett volna új ruhát, új cipőt, mert ez már kifeslett és
csámpás: egyszer mondta az édesapja, mikor gyalog mentek Szerencsre:
- Hogy jársz te, mindjárt letöröm a bokádat, hát egyik lábad a másikhoz
vered, te csámpás.
Azóta úgy igyekezett szépen s jól járni, s mindenkinek figyelte a
lépését, hogy is kell lépni.
Csak zsebórája volna, ha itt ketyegne baloldalt, jaj, de szeretné, de
láncot nem, hogy lássák és fityegjen, mint Lisznyai úrnak: ő úgy viselné az
órát, mint Nagy úr, lánc nélkül, s minden percben megnézné.
Egyszóval nagy ember szeretne lenni: unja már ezt a hosszú
gyerekeskedést, aminek, úgy látszik, sohasem lesz vége. Igaza van a második
öccsének, aki a nyáron folyton kérdezte, hogy : Édesanyám, hány éves vagyok
én? - Hétéves vagy, fiam; mondták neki vagy egy hétig, míg kifakadt: "Hát én
már mindig csak hétéves leszek?"... Ő is unja már, hogy mindig csak kisdiák,
kisdiák, s körülötte ezek a szamár gyerekek úgy bele tudnak nyugodni, hogy
ők algimnázisták, s ahhoz valóan viselik magukat, tudják, mikor lesznek
harmadikosok, negyedikesek, ötödikesek, nyolcadikosok: ő kész ember szeretne
lenni, és nem iskolába járni, ő már tudni szeretne mindent, s érteni és
végezni valamit, de nem latin szintaxisra, meg geometriai példákra
gondolni... hogy tudnak ezek kacagni, felhallatszik az udvarról a
gyerekzsibongás, milyen vidámak és nevetősek, csak úgy csillog az arcuk,
csupa öröm az egész élet, mindenen mulatnak, s örülnek, ha vasárnap van, s
pihennek és mulatnak, még a templom is olyan rendes dolog nekik...
Mikor végre fel volt öltözve ugyanazokba a loncsos ruhákba, amikbe
tegnap, csak a fehérneműje volt tiszta s kikefélködött, akkor már sajnálta,
hogy a takarítást olyan könnyelműen magára vállalta, a többiek már mind lent
vannak az osztályokban, s osztályonként fognak felmenni az oratóriumba: ő
majd egyedül megy oda, s igyekszik beosonni az osztály közé, s még külön meg
kell kérni a felírót, hogy húzza ki a hiányzók közül.
Mikor bent volt az iskola templomában, nagyon jól érezte magát, az
oratóriumnak a nevét is szerette, olyan imádságosan hangzott neki:
"oratórium...", s a rendkívül magas terem, a magas fapadokkal, amelyekben
minden önérzete mellett is elveszett, mint egy kesztyű, s eszébe jutott,
hogy ebben a teremben kiáltották ki 48-ban a függetlenséget, s ott ült fent
Kossuth Lajos, és onnan szónokolt bűvös hangon: ha ő azt a szónoklatot
hallotta volna...
Most a vallástanár prédikált. Előbb a kórus énekelt, s ez is oly különös
és titkos hatású volt, mintha nem emberi hangok lettek volna ott fenn az
emelvényen, a karban, ahogy négy szólamra énekeltek, s csak úgy dobták ki a
hangot, mintha valami távoli trombitaszó volna, de a vallástanár éppen úgy
beszélt, mint órán, épp olyan csendes és szelíd volt, csak sokkal lassabban
mondta a hangokat, s mintha nem is a száján eresztette volna ki, hanem az
orrán öblögette volna: egy félhanggal mindent feljebb, mint rendesen beszél
valaki.
Templom után még egy pillantást vetett a Hatvani professzor sírkövére,
emellett sohase tudott elmenni, hogy betűzni ne próbálja a nevét, s mindig
igyekezett felidézni annak a bűvös tündéri erejét, amellyel el tudta
varázsolni a négy szalmacsutakot négy kövér disznóvá, s mikor a paraszt
megvette a debreceni piacon, s hazahajtotta Sámsonba, akkor otthon a portája
udvarán négy szalmacsutakká változott... S mikor a debreceni főbíró utolérte
négylovas hintóval, s azt mondta neki: no, professzor uram, üjjék fel, ő azt
felelte rá, hogy nem lehet, sietek; avval a botjával a porba hintót rajzolt
hat lóval, beleült, s egy pillanat múlva elrobogott a főbíró mellett,
szemével látta, s megismerte a parádés kocsiban, s csakugyan, mikor beért
Debrecenbe, akkor a professzor már kikönyökölt az ablakon s csibukozott.
Megcirógatta a kemény, összevissza töredezett s ragasztott sírkövet,
mintha a híres professzor palástját érintené, s aztán ugrálva ment le a
hátsó lépcsőn a szétbomlott, rendekben nem csoportosuló diákság közt.
Úgy gondolta, hogy még ebéd előtt elmegy Törökékhez, de már fél
tizenkettő volt, s mindjárt ebéd, s nem is illik ebéd előtt valakihez
elmenni, kivált, hogy a múlt vasárnap volt ott, s mindjárt kitalálnák, hogy
valami baj van.
De mikor ebéd után rögtön sietve ment a Nagymester utca felé, akkor is
meglassította a lépést, ahogy a leányiskolához közeledett, mert félt, hogy
csudálkozni fognak, hogy ilyen hamar már megint itt van, mikor pedig
hónapokig se ment azelőtt... Négy órakor már Orczyéknál kell lenni,
elhatározta, hogy épp olyan okos lesz, mint Orczy, aki tegnap délelőtt
mindenkivel beszélt... ha ő olyan ügyes tudna lenni, mint Orczy...
Míg lassan csámborgott, s bal kezével a kerítések deszkáit meg-
megérintette, egy vastag, de puha kéz nehezedett a vállára:
- Ni, kisdiák, kis nevelő, hogy s mint?
Ijedten nézett fel a magasba: Szikszay bácsi volt.
Persze, megy megint, mint minden vasárnap. Török bácsihoz ment.
Szótlanul mentek egymás mellett, csak az tűnt fel neki, hogy most nincs
senki Szikszay bácsival, se Szikszay néni, sem egyik gyereke se. A bácsi nem
szólt hozzá egy szót se tovább, hátrafeszítette vastag derekát, s halkan
dúdolt:
`Kis kutya, nagy kutya... Ne ugass hiába...
Van nekem szeretőm...`
Ijedten nézett rá: ez is azt dalolja, amit a Doroghy Sanyi apja, az a
nagy Rinaldo Rinaldini... mert éppen olyan a szakállával, bundájával...
Milyen más ez az óriási, puha, pohos, vörös orrú Szikszay bácsi, a debreceni
módra pedert, hosszú, hegyes bajuszával...
Szikszay bácsi hol dalolt, hol fütyült, de egész hangosan. hogy:
`Téglás híres város... trallala határos...
Ott lakik a babám...`
És újra fütty...
A bácsi mindig szokott dúdolgatni az utcán, de most olyan erősen dalolt,
s különösen olyan hangosan fütyült, hogy ő nem mert rápillantani, hogy a
bácsi észre ne vegye, hogy ez milyen feltűnő...
Így értek a kapuhoz.
Elöl ment be Szikszay bácsi, utána kullogott ő, mint egy kiskutya, s
egyáltalán nem látszott meg rajta, mikor az ajtót betette, hogy most itt
valami bosszúálló, s rendcsináló férfiú jelent meg a színen.
Nem sietett nagyon a bácsi után, inkább hátra ment egy kicsit az udvarba,
s hátulról jött fel néhány perc múlva a folyosón végig, nagyon beijedt a
bátorságtól, és sokért nem adta volna, hogyha most egyáltalán nem volna
itt... Míg megállt az ajtónál, gondolt is arra, hogy legjobb volna
megpattanni, de hiszen Szikszay bácsi azóta mondta, hogy ő itt van, és
várják, és ha megszökik, mit gondolnak, így aztán bátorságot vett magának, s
bement.
A konyhában, szokás ellenére, senki sem volt. De a szobaajtó nyitva volt,
és odabent nagy beszélgetés volt, nem is beszélgetés, hanem sírás.
A vér is meghűlt benne, Szikszay bácsi sírt.
Hogy? ez a bácsi, aki mindig tele volt jókedvvel és dallal, s az imént is
az utcán úgy dúdolt, hogy zengett tőle a város...
Felcsukló zokogások közt hallott néhány szót, s a néni mondta utána:
- De Lajos, Lajos, az istenért, nincs lelked, ilyet még ki is mondani?
És a néni is sírt, s Ilonka kisasszony is sírt...
- Nem - kiáltotta Szikszay bácsi -, nekem más választásom nincs... ezt
elviselni nem lehet: inkább százszor a halál, mint ilyen megaláztatás!...
- Lajos bácsi - kiáltotta Ilonka kisasszony is - meg kell kérni azt a
gazembert!
- Soha! - üvöltötte Szikszay bácsi. - Soha!... - s egyre dalolóbban
ismételte: - Soha... Inkább százszor a halál...
Most beleszólt Török bácsi is a maga megszáradt kis hangján, de érezni
lehetett jobban a belső meghatottságot, mint a többiek jajgató szaván:
- Kérésről szó sincs... Nincs is értelme... De azért ennyire kétségbeesni
nem szabad... nincs is értelme...
- De ki vagyok én? Szikszay Lajos! - kiáltotta mennydörgő hangon Szikszay
bácsi, s mellére ütött, hogy csak úgy kongott bele -, hogy énvelem így
merjenek elbánni!... Azért küzdöttem, dolgoztam huszonöt esztendeje a
nyomorult város szolgálatában, hogy velem így merjenek...
Aztán elmondta a dolgot, s csak úgy ömlött belőle a szó: a polgármester
az ő nagy ellensége, aki már régen harcolt vele, hogy kitúrja az állásából,
de a régi főispánnál nem tudott elérni semmit, mert az tudja, ki volt
Szikszay Lajos!... Hanem ennél az új főispánnál, ennél a taknyosnál sikerült
a vén gazembernek befeketíteni... s most megkapta a fegyelmit, a
felfüggesztést, az elcsapatást: tegnap a pénztárt revidiálták, s
százhetvenkilenc forint miatt...
- Elszámolási hiba, vagy a gazok, ők csináltak bele valamit...
Százhetvenkilenc forint miatt huszonkét esztendő minden érdemét
elseperték...
- És miért? kérdem tőled, Török Pál!... Azért, mert ebben az országban
becsületnek, önérzetnek helye nincs: itt csak talpnyaló szolgákra van
szükség, akik felfelé önérzet nélkül hízelkednek, lefelé kímélet nélkül
árverezik el a szegényeknek az utolsó párnáját is... Mért volt mindez, Török
Pál?... azért, mert én nem vagyok debreceni születés: tehát én nem tudok
belehelyezkedni azoknak a felfogásába, akik Basahalmán innen látták meg ezt
a tolvaj napvilágot... D. V.: én nem vagyok Debrecen Városi... D. V.:
énnekem nem az a hitvallásom, ami a Debreceni Vasfejűeknek... D. V.: az én
miatyánkom nem az, amit ez a D. V. jelent, ami rá van ütve minden marha
tomporára, minden csikóra, disznóra, minden karszékre és könyv sarkára... Én
nem tudtam megtanulni huszonöt év alatt sem a Debreceni Vallást, hogy D.
V.... Nem én, Török Pál: mert mindenki tudja, mit jelent az a D. V.:
`Dugdel; Viddel...` Mindenki tudja, mindenki gyakorolja, csak Szikszay Lajos
nem: ezért kapott Szikszay fegyelmit.
Csönd volt egy darabig, aztán Szikszay bácsi dallamos hangján szónokolva
s keseregve dúdolta tovább:
- Én komolyan vettem a számvevői állást: hányszor koppantottam rá a
polgármester úr körmire, hogy hol vannak a makkoltatott sertések és bizonyos
városi pénzek? Nagyerdei széna meg a hortobágyi elhullott jószágok bőre?...
Én tudom csak, mit akartak csinálni a gázgyár ötvenéves szerződésével: száz
évre akarták megkötni, hogy az unokáik unokái is nyögjék Debrecenben; maga a
bajor társaság szemérmesebb volt, csak kilencvenkilenc évre kérte... Ötven
is elég lesz, mondta Szikszay Lajos; megmondhatja Pósalaky, mit csinált
abban az időben Szikszay!... Ha tudnák az emberek, még harminchat évig
mindennap áldaniok kellene a nevemet; és uramisten, most ki vagytok dobva,
hat gyermekemmel semmitlenül, állásból elmozdítva, egy falat kenyér nélkül,
megbecstelenítve, koldusbotra juttatva, nevemtől megfosztva:
százhetvenkilenc forint miatt...
Leborult az asztalra, s úgy zokogott, hogy az asztal zörgött bele.
- De hát ez lehetetlen, Lajos, ez lehetetlen, kedves jó Lajosom! -
kiáltotta a néni.
- Lehetetlen!... Vót pofája annak a gazembernek, hogy azt vágta a
szemembe, hogy ha nem ő volna a polgármester, most engem tömlöcbe csuknának,
vizsgálati fogságba, mindaddig, amíg ki nem derül minden igazság!
- Csukasson le, uram - mondtam neki -, csukasson le, de olyan tömlöcbe,
ahol vizsgálat nélkül szúrják szíven az embert!... Hallatlan! velencei
dózsénak képzeli magát a debreceni polgármester! Hát akkor legyen neki hozzá
ólomkamrája is!
- Így feldúlni egy életet, így dúlni fel, így törni ketté, derékon,
bepiszkítani, magvát is megtörni! Hogy fogja az én fiam a sikkasztó nevet
letörölni ebben az országban, ebben a Disznó Városban, hol azt a sok
tolvajságot, amit elkövettek a városon, amiről mindenki tud, mind rám fogják
kenni, s a cívisek az utcán bot végivel fognak utánam mutogatni, hogy: ott
megy a Város tolvaja...
Két ököllel verte az asztalt, hol egyikkel, hol másikkal, nagyot, puhát
ütött rá, aztán hirtelen csöndben rákezdte:
`Kis kutya, nagy kutya... Ne ugass hiába...
Van nekem szeretőm...`
És rendesen végigfütyölte a nótát...
De ez a fütty olyan kísérteties volt, mintha a meggyilkolt ember utolsó
sikoltása lett volna.
Misi kitágult szemmel, iszonyodva hallgatta a felnőtt embereknek ezt a
borzasztó katasztrófáját.
- Itt más hátra nincs, mint vagy felakasztom magam, vagy felhasítom
magam, de itt kiút nincs.
- Lajos! - kiáltott egyszerre sikoltva a néni is, Ilonka kisasszony is.
Akkor Török bácsi szólalt meg:
- Ne rémüldözzenek, ő ezt nem fogja megtenni! Nem teszi meg, mert először
is hat gyereke van, neveletlen apró gyerekek, akik őrá néznek... mert ő
könnyen megszabadulna, igen: legjobb meghalni... nincs annál jobb, a
halottnak nincs baja... De ő ezt nem teszi meg, mért, azért, mert ő
egészséges ember, egészséges lelke van, tele van vérrel és erővel és
becsületes munkaképességgel... Ő kibírja, hogy az igazság ideje eljöjjön; ha
még százszor olyan nyomorban is, mint amilyen fenyegeti, ha csupa száraz
kenyéren is, ha favágással is: ő kibírja, mert benne elpusztíthatatlan
életerő van... Én más: én nem bírnám ki... én nem... Ha énrám szakadna
valami ilyen baj, én igen... bennem már nincs erő, hogy elviseljek egy
hasonló szerencsétlenséget... én már nem bírok harcolni, én már nem bírok
verekedni.
Elfojtotta a hangját a könny...
Csönd volt soká. Aztán fulladtan folytatta:
- Nézd csak, én még ezekkel se bírok már küszködni... Jól tudod, ezt a mi
rossz fiúnkat én elég sokáig nem bírtam elviselni. Már úgy tizenhat éves
kora óta megutáltam, s egészen eddig az esztendeig nem szóltam hozzá, nem
törődtem vele. Most végre megemberelte magát, állást vállalt, rendesen, már
úgy ahogy végzi a dolgát, sokat nem kívánok tőle, majd lassan az idő
meghozza, megkomolyodik, megházasodik, a felesége majd csak rendbe szedi, de
elgondoltam, hogy mégis öreg ember vagyok; mért vigyek sírba haragot,
akármilyen rossz is, mert haszontalan, könnyelmű kölyök ma is... És most a
feleségem kezdi... ez nem tudja szívlelni... Itt tíz éven át harcolt velem s
ellenem: és most ő nem veszi fel.. Én ezt a kis harcot sem bírom...
Szikszay bácsi elkezdte fütyölni, hogy:
`Téglás híres város...`
Akkor azt mondta:
- Nézze, kedves Juliskám, olyan nagy bajok vannak most a világban, hogy
béküljenek össze a családok...
- Istenem, egy anyát kell békíteni gyermekével - mondta sírva a néni -,
de én nem tudom tűrni, mióta ilyen közel van, hogy... `nem tiszta`... Az én
gyermekem: hát honnan örökölte? se az uram, se én... és ez olyan piszkos...
- Inkább nagyon is keni-feni magát - morogta Szikszay bácsi.
- A szíve nem tiszta... valamit, mindig valamit takar. Most is utazik:
még ma! Hova?
- Kiküldetése van, oda utazik - szólt az apa.
- Csak higgye, apa, apámmal mindent elhitet.
Misi nem bírt tovább itt maradni, minden pillanatban iszonyúan félt, hogy
rajtakapják a hallgatódzáson: már régen meg kellett volna mutatnia magát.
De most már egyáltalán nem is bírt nyugton maradni, hogyha János úr
elutazik. Ez a szó úgy csapott rá, mintha puskapor vetette volna ki.
Lábujjhegyen az ajtóhoz lopódzott, kinyitotta, s kilopakodott rajta.
Szerencsésen be is zárta maga után az ajtót, s akkor futva, mint a
tolvaj, ki az udvarból.
Azonban alig tett néhány lépest az utcán, legnagyobb megdöbbenésére János
úr jött szembe vele. Szívesen lett volna láthatatlanná, s egész
elfeledkezett a múlt éjszakai viharos képzelődéseiről, mikor néminemű
pofonok is jártak az eszében, melyekkel János urat felruházni kész lett
volna, megfelelő testi erő varázsszerű elnyerése esetén. Jobbnak látta
azonban egyelőre gyáván s úgynevezett tisztességesen kalapot emelni s
köszönni, hogy:
- Jónapot kívánok.
- Hopp, öcskös - szólt János úr szokott lármás hetykeségével - gyere
csak, ipse, fogd meg a táskám, míg bemegyek az öregekhez köszönni.
Ezzel a kezébe nyomott egy kis kurta fekete táskát.
Nem volt nehéz az a táska, de Misire annyira megalázó volt, hogy csaknem
a földre ejtette.
- De vigyázz rá, azt a bürkit!... El ne lopják tülled: `pénz van
benne...` - Ezzel tovább ment a kapu felé. Aztán még egyszer visszafordult:
- Utazom Géza bátyádhoz, addig gondold ki, hogy mit izensz neki!
Misi sóbálvánnyá válva maradt ott az utcán, és szórakozottan a falnak
támaszkodva bámult a porba.
Szédelgett; az utca elég széles volt hozzá, hogy akár el is szédülhessen
tőle, olyan széles volt, hogy régebben, mikor itt lakott, esténként
csodálkozva látta, hogy mikor jött a csorda hazafelé, egész szélességben úgy
elterült az út közepén a töméntelen marha, mint kint a pusztán. Két csordás
terelte nagy karikásokkal; amott szemben van egy bolt, a csordás mindig
annak a boltnak az ajtajába állott, s réztrombitáját nekiszegezte az ő
ablakuknak, s hajnalban rázendített a gyülekezőre. A bácsi egyszer
kinyitotta az ablakot, s azt mondja a legénynek: "Gyere csak ide fiam".
Odahíjta, s egy pohár snapszot adott neki. "Ez azért van, mondta, mert olyan
szépen trombitálsz. A katonaságnál tanultad?" "Igen", felelte a csordás.
"Na, csak mindig fújjad, mindig kapsz egy pohárral." Másnap reggel már aztán
igazán nem lehetett aludni, úgy szólt a trombita, még Árpád pajzsra
emeltetése is táncolt tőle a falon. A bácsi álmosan, dagadt szemmel, egy
ingben, mezítláb újra kihajolt az ablakon, s újra adott neki egy pohár
pálinkát. Harmadnap reggel ismét. Ő nem győzött eleget csodálkozni a bácsi
nagylelkűségén, hiszen azelőtt eleget panaszkodott emiatt a trombitás miatt.
De negyednap a bácsi nem adott semmit, ötödnap sem. És hatodik napon nem
szólt a trombita, hanem a bejáró asszony meghozta a hírt, hogy haragszik a
csordás, aszonta, hogy többet a vén kupciher nem hallja ingyen az ő
trombitálását... Lement a Parragh-malomhoz, s ott fújta ezentúl, jó messze,
úgyhogy ide még annyi nesze se hallatszott, ami a hajnal-álmot megérintse.
Tavaly egész télen mulattak ezen, s most egyszerre, kínjában, felújult
benne az emlék, s mosoly támadt az arcán.
Már olyan régen nem nevetett, hogy az arca megérezte a gyűrődést, s újra
elfanyalodott tőle.
Vajon micsoda pénz van ebben a táskában, honnan van ennyi pénze ennek a
lumpnak - gondolta aztán magában, s égette a kezét, mintha lopott pénz
volna. És miért bízta rá, miért nem vitte be magával, és még hogy
megfenyegette Géza bátyámmal, nagyon szomorúnak találta, hogy ő ilyen
haszontalan kisfiú, ha most ő bika volna, nagy, fekete, kormos nyakú bika,
amilyen otthon a falu utcáján szokott sétálni, s mindenki befut előle a
házba, gyerek a világért se marad kint, de nagy ember sem, s a szarván
gyerekököl nagyságú gomb van... de jól felöklelné, mikor kijön, azt a betyár
embert, hallotta, hogy egyszer a bika egy csordást, aki verte, úgy felszúrt,
hogy a béle mind kifolyt: most szinte érezte, hogy az utcán rohan ő, s a
szarváról lecsorog János úrnak a bele, hurkája, úgy húzza a földön, mint a
kutya a mészárszékből a büdös combot.
János úr kijött, s egy másik táskát hozott magával, s neki egy szót sem
szólt, hogy adja oda a kis táskát, csak intett, hogy menjen vele.
Ez újabb megaláztatás volt, mert úgy festett a dolog, mintha ő
megfogadott hordárja volna neki, s gyorsan ment, úgyhogy őneki folyton
félfutva kellett mellette menni.
Különben még jó, hogy egy szót sem szólt, valami baja vagy gondja lehet
János úrnak, mert nagyon sötét az arca s gondolkozik, ami pedig nemigen volt
szokása.
De Misi elhatározta, hogy bármiképpen is, de meg fog válni ettől a
megtiszteltetéstől: nem fogja a vasútig vinni a csomagot. Mikor a
kollégiumhoz értek, azt mondta:
- Kérem szépen, János úr, nekem be kell menni.
János úr megállt, ránézett.
- No fiú, te nagyon kevély vagy, nem kellett a minap a hatos, de ha tíz
pengőt adok, elveszed?
- Köszönöm szépen, nem kérek - mondta ijedten Misi, s úgy meghátrált,
mintha pofonnal fenyegette volna meg. Még a kezét is szinte az arca elé
kapta.
János úr megfogta a karját, erőltette, dulakodott vele, akkor végigmérte
mérgesen:
- No, pukkadj meg... pukkancs!
Azzal felvette a kis táskát a földről, s elment a Nagytemplom felé.
Többet nem nézett vissza.
Misi darabig utána nézett, aztán beszaladt a kollégiumba, nagyon fel volt
lázadva, minden tagja remegett.
Kielégítetlennek érezte magát; csak legalább egy szót mondott volna neki.
Csak egy goromba szót mert volna odavágni, de olyan gyáva volt, mint egy
nyúl...
Most mit csináljon, semmi dolga a kollégiumban, a coetusba felmenni nem
akart, még a fiúkkal szólni kellene, körülvágtatott a folyosókon, s egyszer
csak ott állott a fekete tábla előtt, ahova minden gyerek minden percben el
szokott futni, s a rácsra kiakasztott cédulát betűzte: az érkezett
leveleket.
És ott volt a neve, mégpedig a pénzesutalványok között.
Újabb reszketés fogta el örömében.
Bement, de a rendes pedellus nem volt bent, a belső szobában más
pedellusok kártyáztak kutyát, s nagyokat kacagtak, ő darabig csak ácsorgott,
s nem akart szólni, végre valamelyik rászólt, hogy mit akar.
- A levelemet... ki van írva, kérem.
Erre egy felállott, nem a rendes pedellus, egy másik, s nagy
kulcscsörgés, kotorászás után kiadta neki a rózsaszínű lapot.
Ahogy ránézett, megismerte az édesapja írását, s erre a kis szíve
elkezdett nagyon kalapálni, mert az édesapja betűi, ezek az erélyes,
hirtelen, nagyszerű betűk, mindig felvillanyozták, olyan volt ez az írás,
mint a baltával frissibe lecsapkodott forgácsok, boldog volt, hogy a szeme
köztük turkálhat, s már látta az édesapja arcát, nevetését, kevés bajuszát s
nyájas kék szemét, ha az édesapja levelét látta, minden betűtől külön
kacagott, ha az édesanyjáét, a szíve elszorult, s bűntudatában remegett.
- Még három óráig kiveheti a pénzt - mondta a pedellus, s eltette az ő öt
krajcárját.
- Hol?
- Hát a postán.
Kiment, s a szélfújta folyosón elkezdte olvasni a néhány sort. Csak ennyi
volt:
`Kedves fiam, vegyél magadnak valamit. Semmi bajunk, vigyázz magadra.
Anyád pakkot küld karácsonyra. Csókol szerető Apád.`
- Fiam, vegyél magadnak valamit - ismételte magában, s a szeme tele volt
könnyel, s elfutott, ki a kollégiumból. - Kedves fiam, kedves fiam! s
hallotta az édesapja bátor, édes hangját: No, fiam! vegyél magadnak
valamit!... De hiszen van neki pénze, azon se vesz magának semmit. Hát mit
vegyen rajta, van neki mindene, és ha nincs, hát akkor nincs. Otthon nincs
semmi, és ő vegyen magának valamit? Igen, ha vehetne valamit, amit
hazaküldjön, de mit? Minden haszontalanságot: hát otthon vegyenek valamit,
mert itt semmi se kell. Vegyenek húst a gyerekeknek, nemcsak édes
nagyanyámnak, meg cukrot...
Úgy szaladt, ahogy csak bírt, s egy-kettőre a postán volt. Bement a kapu
alá, zöld postakocsik voltak az udvarban, vasárnapiasan pihentek, egy postás
jött ki pipával a szájában; megkérdezte, hol lehet felvenni a pénzt:
megmutatta s hozzátette:
- De siessen, mindjárt három óra.
Ekkor hirtelen arra gondolt, hogy nem lehet hazamenni karácsonyra - mert
ha az édesanyja pakkot küld - akkor biztosan nem lehet hazamenni, s biztosan
azért nem lehet, mert nincsen pénzük útiköltségre: négy forint, és otthon is
nagy lehet a szegénység, hogyha nem híják haza... ő visszaküldi a
forintot...
Bement a postazárkába, s a léckerítésen át megkereste az egyetlen
hivatalnokot, aki ott ült, s azt mondta, de a sírástól nem bírt beszélni:
- Kérem szépen, lehet pénzt küldeni?
A hivatalnok egy darabig ránézett, s azt mondta:
- Talán felvenni?
- Nem kérem, én nem akarom felvenni, hanem vissza akarom küldeni - s
odaadta az utalványt.
A hivatalnok forgatta a lapot.
- Szóval nem fogadja el. Írja rá, hogy nem fogadja el.
Ő átvette a lapot s ceruzát, hogy ráírja.
De hirtelen megijedt, hogy írja ő az édesapjának azt, hogy nem fogadja
el. Mit fog mondani édesapja rá? "a fene a taknyos kölykit, mér nem fogadja
el az apjától", s nevetett sírása közben, ahogy az édesapja káromkodó
hangját hallotta.
- Nem, kérem szépen - mondta zavarban -, én ezt el akarom fogadni, de én
két forintot akarok visszaküldeni.
A postás sovány, szőke, olyan postásember volt; kicsit érdeklődni
kezdett, bár félt már, hogy elutasítja, mert a postások iszonyúan rideg
emberek, de nem tette azt, hanem valami megható gyöngédséggel mondta:
- Akkor ezt vegye fel, és címezzen egy másik utalványt.
- Igenis.
Az asztalhoz ment, amely fekete volt a sok ráfröccsentett tintafolttól, s
egy rossz tollal, amilyen csak a postahivatalokban található, vastag
tintával, amely gombot csinált a toll hegyén, aláírta az utalvány hátlapján.
A postás levágta a szelvényt, s odaadta neki, erre olyan boldog lett,
hogy hiszen épp az volt a bánata, hogy az édesapja írását nem fogja látni,
legalább az üzenete megmarad.
Kapott egy másik tiszta utalványt, s arra ráírta keservesen a címet,
olyan csúnyán írta a rossz tollal, hogy nagyon szégyellte, és ő is írt a
szelvényre, de csak annyi, hogy:
`Édes jó Apám, nagyon szépen köszönöm, kezit csókolom édes jó apámnak, de
nekem van pénzem, csak tessék búsulni rajtam. Kezét csókolom szerető
hálás fia Misi.`
Mikor elolvasta, ijedten vette észre, hogy kimaradt az a szó, hogy `ne`,
ezt még beleszúrta, de nagyon is sokáig piszmogott az írással, s a postás,
akármennyire erőt vett rajta az emberi érzés a kisfiúval szemben, mégis
konstatálta babhéj zörgő hangon, hogy:
- Siessünk, három óra.
Odaadta a lapot, és hozzáfogott kabátja bélésébe letörülgetni a tintás
ujjait.
A postás kért tőle egy forintot és öt krajcárt.
Kiguberálta a kis bugyellárisból, s kapott érte egy kis cédulát. Olyan
furcsa volt az, hogy egy idegen kéz leírta az ő édesapjának a nevét...
Sírva szaladt ki és boldogan. Nagyon szerette volna még egyszer látni az
édesapja írását, ahogy le volt írva azokkal a pattogó, nagy, ugráló
betűkkel, hogy `Nyilas Miháj`...
Kacagott tőle, mert j-vet volt írva, pedig az édesapja nem szokott
helyesírási hibát csinálni, de a j-t és az ly-et azt nem becsüli külön
semmire.
Ilyen büszke és boldog még sose volt életében, s elszaladt egészen a Piac
utcán végig.
Mikor a Vasút utcához ért, megállott, de aztán eszébe jutott, hogy négy
órakor kell Orczyéknál lenni, s még csak három óra.
Azért csöndesebben tovább haladt a vasúti állomás felé.
Itt az utca szűk volt, s a végén nagy tér közepén állott az alacsony,
egyemeletes, sárga állomás.
A kis gőzös pöfögve ment ki mellette, s megállott jobbra az állomás
előtt. Balkézre volt a rongyos kerítésű sétatér, ahová néha ki szoktak jönni
a diákok, kivált ősszel, mikor az olajbogyók érnek. Gyönyörű nagy olajfák
állottak ott bent, s annak hamvas, lisztes bogyóit szerették rágcsálni, ő
valami egészen különös gyönyörűséget érzett az olajfa illatától, éppen olyan
édes volt, kellemes az neki, amennyire iszonyodott az akácfa fürtös
virágának szagától. Ez az idegen fa, az olajfa, amelyet sehol sem látott
idáig, csak itt Debrecenben néhányat, elvezette a gondolatait más földekre
és más ég alá. Eszébe jutott nagybátyjának egy jó szava: "milyen kár, hogy
Árpád apánk tovább nem ment a népével, néhány napi lovaglásnyira: most
Olaszországban ülnénk, s nem kellene fűteni". Ezen elmosolyodott, mert
gondolatai ugyanolyan erős hatással voltak rá, mintha eleven társalgást
hallana.
A kegyetlen, hideg téli szél, amely itt az alföldön még iszonyúbb, mint
másfelé, hol megindult, hol elállt, s ő össze-összehúzta magát kis
köpenyében. Végre arra gondolt, hogy bemegy a pályaudvarra, bár szokása
szerint nem mert idegen helyre, ahol semmi dolga sincs, bekukkantani, még az
utcán is csak azért tudott járni, mert az a szokás volt, hogy az emberek
folyton kimennek az utcára, akár van ott dolguk, akár nincs, de nem érezte
rendben magát, úgy képzelte, az embernek folyton valami munkát kell
végeznie, ez a rendeltetése, s megszokta az édesapja mellett, hogy: gyorsan
végezz, aztán kezdj újat.
Dobogó szívvel ment be az állomás nagy ajtaján, bérkocsi állott éppen
ott, s csíkos zubbonyú hordárok nagy koffert szedtek le a bakról.
Bent az előcsarnok meglehetős magas volt, s középen lehetett nagy
üvegablaknál jegyet váltani. Ott ődöngött az utasok között, s furcsán hatott
rá a sok ismeretlen ember zaja, zúgás, kongó morajlás, szünet és
változatosság nélkül, s förtelmes bűz a vörös festékkel fertőtlenített
mellékhelyiségek felől.
Inkább jobbra ment, a másod- és elsőosztályú várótermek felé, Bemenni nem
lehetett, nem is akart, a kékzubbonyos portás ott állott az ajtóban, s
mindenkitől jegyet kért.
De azért azt nem állhatta meg, hogy óvatosan be ne kukucskáljon az
üvegajtókon. Nagyon különösnek találta, hogy az emberek folyton utaznak. Épp
olyan ez, mint a hangyák sürvítése, az ember nem tudja, hova szaladnak olyan
fáradhatatlanul. Ezek folyton csak utaznak? Ezeknek az embereknek az a
dolguk, hogy mindig utazzanak?
Egyszerre csak felsikoltott.
Bent az üvegajtón belül meglátta Bellát.
Kővémeredve állt a helyén, s elnyílt ajkakkal, kimeredt szemmel nézett
rá.
Aztán megijedt, hogy esetleg Bella megfordul s kinéz. mert hirtelen nagy
mozgolódás volt, s csengetni kezdtek a portások; ijedtében elszaladt egészen
a jegypénztárig.
Ott megállt, s lángvörös arccal szorította dobogó szívére a kékre fagyott
két kis kezét.
Akármilyen ijedt volt is, kis idő múlva összeszedte magát annyira, hogy
újra visszalopakodott a váróterem ajtaja felé.
De ahogy belesett, óvatosan előrenyújtott nyakkal, hogy egy pillanat
alatt elbújhasson, s mégis annyira vigyázva, hogy idegeneknek ne legyen
szembetűnő: már nem látta a leányt.
A közönség tódult kifelé, a portás érthetetlen hangon hosszú névsort
kiabált, amerre a vonat menni fog, s meg-megrázta kis éles hangú csengőjét.
Misi ott állott azon a helyen, ahonnan először meglátta Bellát, s ott
állott egész addig, míg mindenki ki nem ment a váróteremből, s egészen üres
maradt a helyiség. Kint, túl a másik üvegajtón hallotta s látta a megmozduló
vonatot, aztán elrobogott a sok sötét kocsi, kitisztult kint a pályaudvar,
hordárok jöttek visszafelé, s számolták a krajcárokat és hatosokat, s ő még
mindig csak nézett, nézett, s nem tudta mit gondoljon.
Aztán ugyanúgy gondolat nélkül megfordult, csöndesen kiment az
állomásról, kint megint őrülten fújt s szembe vágott a szél, fejét
lehajtotta, hogy a kalapja széle alá bújjon, s fájt az arca a csípős, éles
széltől, amely szinte eldöntötte.
Könnyes volt a szeme, mire a házak tövébe ért, akkor megállt a szél, s ő
könnyebben ment előre.
- De hát ez nem lehet igaz - mondta magában felvont szemöldökkel. - Én
meg vagyok már bolondulva, hogy mindenkit Bella kisasszonynak nézek.
Az lehetetlen, hogy tegnap este ő lett volna Török úrral, s most meg
elutazzon, hiszen tegnap délután egy szót se szólt előre...
De miért szólna neki? Tavaly olvasott egy regényt az `Ország-Világban`,
egy régi-régi kötetben, s abban olyan furcsa dolgok voltak, amit ő nem is
értett meg, azt gondolta, hogy az csak regény: a férfiak s nők egymás közt
olyan furcsa viszonyban vannak, amit ő nem akart elhinni... De most kezd
valamit megsejteni, s egyszerre még sokkal magasabbnak s határtalanabbnak
tűnt fel... Igaz, Bella kisasszony azt mondta, hogy "szívesen sehogyse..."
De ki tudja, hátha ez azt jelentette, hogy azért mégis, hátha, ki tudja...
Hiszen, ha azt akarta volna mondani, hogy `nem`, akkor azt mondta volna,
hogy `nem`... és menjen a dolgára, és hagyja őt békén, mit firkál neki
levelet, ez szemtelenség, a fene egye meg... S mit tudom én, mit szoktak
mondani a szép leányok, ha nem akarnak valamit, de ez olyan zsiványság volt,
hogy "sehogyse szívesen", s "szívesen sehogyse..." Már biztos, hogy
találkoztak, sőt talán már ismerték is egymást, és most megszöktek.
Hirtelen megütődött: eddig nem is gondolt arra, hogy Bella kisasszony
Török úrral utazott el, mert hisz nem voltak együtt a váróteremben... De hát
János úr ezzel a vonattal akart utazni, biztos most már, hogy ő azért ment
ki az állomásra, mert ő érezte, hogy ez nem rendes dolog, s látni akarta,
hogy utazik el a táska pénzzel...
Most már igazán bele lehet bolondulni, és sírni szeretne, és máris sír, a
könny lecsordul a szeméből az arcára, hogy az a gyönyörű szép leány, aki
olyan jó volt tegnap, és olyan szépen beszélt, s olyan szelíd és jó volt, és
nem volt olyan hamis vad, mint máskor, hogy ez ezzel a piszok alakkal el
tudott utazni... Istenem, istenem, ilyen szerencsétlenség...
Akkor elért a Kistemplomig, amelyiknek nincs a tornya felépítve, csak úgy
van hagyva, mint a csataképeken a bástyák a várak tetején, s itt van a
Kossuth utca, s itt be kell fordulni jobbra, mert már háromnegyed négy, s
Orczyéknál kell lenni négy órakor.
Hogy milyen borzasztó ez a ma délután már megint... Ő soha többet nem fog
elmenni Doroghyékhoz, ha Bella kisasszony elutazott, mert ő ott mindenkit
utál, minek menjen oda, ha már nincs ott, akiért érdemes volt menni.
Szegény... milyen kedves volt, mikor a kamarában a sötétben ott voltak
együtt, és mikor azt mondta, hogy: nahát, én nem tanítanám ezt a szamárt...
és mindig... S ő elutazott, és neki tovább kell tanítani azt a szamár, buta,
disznó, szemtelen Sanyit.
Úgy utálja már ezt az Orczyt is, úgy fél tőle, ez most látni fogja, hogy
ő sírt, s ő nem akar elmondani neki semmit, és biztosan mindent el fog
mondani.
Kicsit várt, hogy lecsillapodjon, s kifújja magát, de mikor ütötte a négy
órát, akkor ijedten bement a kapun, éppen úgy, mint ahogy öt órakor szokott
bemenni az öregúrhoz.
Most már tudott csengetni, de mikor ajtót nyitottak, egy öreg
cselédasszony nyitott ajtót, egy igen jóarcú néni, akkor egyszerre nem
ismerte meg az előszobát, s most megint eltévedt a sok ajtó közt, csak a
fogasra ismert végre rá, de azon is csodálkozott, hogy zöld, pedig ő
vörösnek emlékezett, hogy vörös posztó van a falon rámában a fogas alatt.
Az öregasszony jól megnézte, s nem szólt semmit, beeresztette az Orczy
szobájába.
Orczy ott volt most is a másik szobában, de már jött kifelé:
- Nahát, most már mit csináljunk - mondta izgatottan, s megfogta a kezét.
- Szervusz - mondta Misi gépiesen, ahogy előre elkészítette a szót a
szájában.
Orczy nem nevetett, nagyon komoly volt, s azt mondta
- Szervusz.
- Mivel mit csináljunk? - kérdezte Misi.
Orczy lelkendezve, minden higgadtságát elveszítve mondta:
- Most jön haza a Fáni, volt a tőzsdén most ebéd után, mosogatás után, s
képzeld, valaki tegnap délután felvette.
- Mit?! - kiáltott Misi.
- A nyereményt!
Erre hallgattak, és egymásra bámultak.
- Pedig mondta a tőzsdésné, hogy ő, mikor szerdán jelentkezett a
nyereményért, azt mondta, csak szombaton fizet ki. Azért mondta, hogy hátha
valaki más fog jelentkezni, de kint voltak a számok négy napig, s más nem
jelentkezett, hát ő kifizette.
Misi összetette a kezét, s elbutulva bámult Orczyra.
- És most nincs itthon se apa, se anya, most én nem tudom mit csináljak.
Fáni, Fáni... jöjjön csak!
Az előbbi öregasszony bejött, s mindjárt hozzáfogott beszélni borzasztó
kétségbeeséssel, mintha az ő pénzét lopták volna el, tördelte kezét,
sápított és jajgatott; hogy "jaj istenem, jaj teremtő istenem, csak a
nagyságos úr volna idehaza, jaj istenem, hogy nekem nem tudott szólni az
úrfi előbb, jaj ha én tegnap mentem volna el, oh, istenem, ez borzasztó,
nahát a tőzsdésné is egészen odavan, hogy ő nem is tudja, kinek fizette ki".
A Fáni nevű öregasszony a fejéhez szorította a két kezét, s úgy topogott
le s fel, s annyira kétségbe volt esve, hogy az ijedtsége átragadt Misire
is, aki csak most kezdte érezni, hogy micsoda égbekiáltó szerencsétlenség
történt, ha még ilyen idegen emberek is ilyen iszonyatosan meg vannak
rémülve.
Akkor azt mondta neki a vénasszony, hogy üljön le, s ő leült, és tovább
hallgatta, ahogy már másodszor vagy harmadszor elmondta szóról szóra
ugyanazt a történetet, hogy honnan ismeri a tőzsdésnét, hányszor szokott ő
egy esztendőben lutrira tenni, hogy sohase nyert, csak odahordja a pénzét,
igaz, mindig csak tíz krajcárt szokott tenni, de vagy az álmát teszi meg,
vagy pedig ott van egy szerencseláda, abból húz ki öt számot, hogy ő
mindenféle lutrira tett már, de sohase nyert egyen se, csak egyszer a kis
unokahúgával húzatott számot, mert az ártatlan gyereknek szerencséje van, s
akkor az kijött, de rossz lutrira tették, mert a prágaira tették, s a wieni
lutrin jött ki az öt szám...
Ő pedig csak hallgatott, hallgatott, s Orczy sem tudott mit csinálni,
csak idegességében nevetett s ugrált.
És folyton azt kiabálta, hogy:
- Mért nem jön ez a Gimesi, hogy mért nem jön már ez a Gimesi!
Úgy elrepült egy óra, észre sem vették.
Mikor a másik szobában háromnegyedet ütött az óra, akkor Misi felugrott,
hogy neki menni kell.
- Egy magas, pedrett bajszú, olyan kisütött bajszú, göndör hajú úr vette
fel - mondta Fáni, s Misi azonnal látta, ahogy János úr bement a boltba, s
odatartotta a táskáját, s belerakták a sok pénzt, s ő a kezében vitte ma ezt
a táskát...
Most már igazán közel volt az elájuláshoz. Elkezdett hangosan zokogni, s
szégyellve a sírását, kirohant az ajtón az előszobába. Alig tudta felvenni a
köpönyegét, Fáni is tartóztatta, Orczy is tartóztatta, hogy mindjárt
hazajönnek a szülei, s ők majd csinálnak valamit, igaz, hogy ő azért hívta
négy órára, mert tudta, hogy négykor nem lesz itthon senki, és elnöki
tanácskozást akart tartani, nem gondolta persze, hogy így fordul a kocka.
Misi zokogva, sírását fojtva, könnyeit folyton az öklével szétdörzsölve
ment le a lépcsőn, aztán futni kezdett, s befordult jobbra a színház
udvarára.
Még annyi ereje volt, hogy megnézte a színlapot, s legnagyobb
csodálkozására ma is a `Fenegyerekeket` adták. Aztán nem törődött többet a
színházzal, futott hátra a kerten át a csizmadiaszín felé.
Most hogy menjen az öregúrhoz, annyit sírt, amennyit csak bírt, az öregúr
azóta biztosan tudja, mert tegnap nem olvasta neki a brünnit, hát
kérdezősködött a brünni után, és neki is van valami öreg cselédasszonya, aki
megfejtette az álmot, s azt is tudja már, mert most Debrecenben az ilyen
öregasszonyok mind ezt beszélik, hogy öt számból négy kijött a brünnin, s
egy egész koffer pénzt fizettek érte valami tolvajnak.
Mikor a Csapó utcán balra kellett volna fordulnia, hogy a piac felé
menjen az öregúrhoz, nem mert arra menni, hanem a kollégium felé sietett
tovább.
A kollégium ajtajában három fiú állott, egy kintlakos, meg kettő a
21-ből. Azok mindjárt szólottak hozzá, s azt mondta az egyik 21-es, nem
akar-e színházba menni?
Színházba? Hogy jut ez eszébe valakinek, mikor ő még sohasem volt
színházba.
- Én nem akarok - mondta az a fiú - mert én azt hittem, a `Piros
bugyellárist` adják, itt van e, vettem a széniori hivatalban két jegyet tíz
pízér, ha kell, vedd meg, odaadom.
Hát'sz ő egész életében borzasztóan vágyott színházba, s most nem bírt
ellenállni, kivette a kis bugyellárist, kikapart belőle egy tízkrajcárost és
odaadta.
- Hanem, há - mondta a fiú -, hét órakor ott kell lenni, érted? És van
kimaradásod?
Misi megijedt.
- Nincs.
- Akkor eredj az osztályfőnöködhöz kérni, ott ül a Bikába, láttam az
elébb, a kávéházba ül, csak odaadod az igazolójegyet, osztán aláírja.
A két fiú nevetett, de ő komolyan vette, és mindjárt megfordult, hogy a
Bikába menjen aláíratni. De mikor odaért, akkor az inába szállt a bátorsága.
Nem mert bemenni a fényes kávéházba, pedig leskelődött, s látta, hogy Gyéres
tanár úr csakugyan ott ül, s újságot olvas és szivaroz, s többen is vannak
együtt, s nagy fényesség van, mert az összes gázlámpa ég, s a gázlámpáknak
nemcsak úgy libegnek a lángjaik, mint a kollégiumban, mint valami lepkék,
hanem rendes lámpaüvegjük van, s fényesen égnek.
Erre elfordult s elszaladt. Úgy érezte, hogy neki menni kell
Doroghyékhoz, s meg sem állott, míg csak oda nem ért.
Ott is ijedten állott a kapu előtt egy darabig, a kilincsen volt a keze,
de nem tudott benyitni. Hátha itthon van Bella s rá fog nézni, és akkor ő
szégyelli magát s mit fog mondani, mért jött.
De társaság jött a sötétes utcán végig, s nem is parasztok, hanem
úriemberek, talán éppen tanárok, és azok látni fogják, hogy ő fogja a
kilincset, s nem megy be, s ha elszaladna, akkor mindjárt felismernék s
feljelentenék.
Iszonyú állapotban volt s kétségbeesetten benyitott.
Bent a kutya elkezdett ugatni, mert már el volt eresztve a láncos kutya,
s ő nagyon-nagyon félt a kutyától, mert egyszer megharapta otthon a Takácsék
kis fekete kutyája, s a Droftiéké is, a posta felé, most is meglátszik a
térdén.
Ijedtében visítani kezdett, s kijött Viola a házból, s rákiáltott a
kutyára.
Mikor őt megismerte, nagyon megörült, kézen fogta s bevitte.
- Nahát, ez nagyon szép, hogy eljött kedves Nyilas, nagyon kedves, hogy
eljött, igazán nagyon szép magától.
Ő mosolyogni igyekezett, de olyan sápadt volt, hogy mikor belépett a
lámpafényre, azt kérdezték tőle, hogy mi baja?
Otthon volt az egész család, az apa is ott ült, szokott bús képpel, éppen
indulásra készen, csak a szivarját készítette elő, hogy rágyújtson.
- No Sanyika, most játékot keressetek elő, egyszer nem fogtok tanulni.
Sanyika nevetett, de sunyin nézett, nem hitt ő ebben a nevelőben, félt,
hogy mégis csak latin lecke lesz belőle.
Misi folyton abban bízott, hogy Bella előlép valahonnan, de nem volt
sehol.
Mintha Viola megérezte volna:
- Bella nincs itthon - mondta.
Misi intett, hogy tudja. Erre Viola gyanakodva nézett rá.
- Látta valahol? - kiáltott fel önkéntelen.
Misi szörnyen megijedt.
- Hol? - kérdezte erélyesen Viola.
- Az állomáson.
- Hol?!... - kiáltott Viola, s mindnyájan rábámultak.
Erre ő elvörösödött s elmondta, hogy sétált, s kint volt az állomáson, s
látta az elsőosztályú váróteremben Bella kisasszonyt, aki felült a vonatra s
elutazott.
Erre borzasztó megrökönyödés lett.
Mindenki úgy nézett rá, mint egy gyújtogatóra.
- El-u-ta-zott!... - tagolta Viola, s előre hajlott. - El-u-ta-zott...
Hova?... Kivel?...
Misi sarokba szorítva nézett rájuk. Valami félelmes felfordulás
következett most.
- Kivel látta, kivel látta? - kérdezte szakadatlanul Viola.
- Én senkivel sem láttam, egyedül volt egy elsőosztályú váróteremben.
Mikor újra benéztem, már nem láttam, indult a vonat.
Viola felkapta a lámpát, s keresni kezdett a szekrényen, ágyakon,
széttúrt mindent, s végre a másik szobából egy levéllel tért vissza. Ezt
rögtön széttépte, a borítékot két darabban marcangolta szét, s felolvasta:
`Kedves apa, én ma elutazom, miattam ne aggódjanak. Valószínűleg többet
segítek így a családnak, mint ha egész nap mosogatnék Viola kisasszony
elragadtatására.
Kezét csókolja
Bella`
Viola lecsapta a levelet:
- Piszok! - kiáltotta.
Később azt is kiáltotta:
- És az első osztályon kell neki utazni! Első osztályon. Mi itt
meggebedünk az éhségtől, itt kinyúlunk és megkrepálunk, s ő első osztályon
utazik! Nem is jó a harmadik a nyomorult piszoknak!... nahát én tisztába
vagyok a kisasszonnyal. Fuj... fujjj...
Misi darabig némán ült, s nézte a családot. Az anya néma volt, mint
mindig, de még sápadtabb s halálra váltabb, Sanyi összehúzta a nyakát, s
egész az asztal alá kuporodott, Ila most nem kacagott, úgy meg volt
szeppenve, mint egy macska, az első ijedtségtől megnyúlt az arca, s sokkal
csinosabb volt, mint úgy rihencsen.
Az apa pedig lassan szívogatta a szivarját, s a bajusza körül mosolygott,
vagy mintha derűsebb lett volna.
Végre felállt s azt mondta:
- No szervusztok, gyerekek.
- S apa elmegy! és apa el tud menni.
Az apa csodálkozva nézett rá.
- Na? Mér?
- S minket itthagy a feneketlen kétségbeesésben.
- De mi az istenharagjának aggódsz annyit rajta... Nem féltem én azt a
lányt... Nem hallod, hogy első osztályon utazott...
Viola szikrázó szemmel nézett az apjára, az erkölcsi felháborodás
arkangyala volt ő ebben a feldúlt s elzüllött családban.
Az apa elmente után néma lett mindenki. De kivel is beszélt volna valaki,
egyiküknek sem volt a másik számára semmi mondanivalója. Egyszerre úgy
látszott egy percre, mintha Bella tartotta volna össze ezt a szétugró
családot.
Amint a percek haladtak, neki egyre erősebben jutott eszébe a színház.
De nem tudott elmenni, attól félt, hogy azt fogják mondani, hogy csak
azért jött, hogy kellemetlenséget okozzon. Megkérdezte hát Sanyikától, hogy
elvégezte-e a holnapi leckét.
Sanyi hümmögve mondta, hogy a dolgozatot nem csinálta meg.
Viola erre felpattant, s kegyetlenül leszidta.
- Neked - mondta - azért tanulni kell, ha az a semmiházi rongy megszökött
is, én itt vagyok, s ha ég, föld összeszakad is, de a te dolgodnak rendben
kell folyni. És úgy vigyázz, hogyha ez a fiú meg nem tud tanítani, majd
kapok én nagydiákot hozzád, aki kétvégű bottal fog tanítani.
Ilából hirtelen kiröffent a kacagás, a "kétvégű botra", ami valami nagy
fenyegetésnek volt szánva.
Nem is volna rendben a dolog vihogás és tanulás nélkül, elővették hát a
holnapi leckét, s Misi is jól járt vele, mert bizony ő sem tanult még ma egy
árva krükköt sem.
Velük vacsorázott is, és igen jó vacsora volt, úgyhogy Misi nem értette,
mért panaszkodnak folyton az éhenhalásról, ha ilyen pompás töltött káposzta
van vacsorára Fél hétkor ment el tőlük szorongó szívvel a színházba.
A színház az egy csudálatos este volt, olyan tündéri varázslatos, hogy
azt leírni nem lehet, csak egy dolog szorította a szívét, míg elragadtatva
nézte a színpadot, ahol valami kalaposbolt volt, vagy micsoda, s csupa fehér
cilinder, és rendkívüli szép kisasszonyok, akik szintén olyan fiatalurakkal
szemtelenül megszökő félék voltak, de ő alig tudott valamit megérteni, mert
két dolog járt az eszében, egyik az, hogy egy ilyen orcátlan darabba nem
adott volna engedélyt az osztálytanár, a másik pedig az, hogy kilenc órakor
bezárják a kollégium kapuját, s ha ő akkorra haza nem megy, akkor kicsukják,
s vagy egész éccaka az utcán fog hálni, s megfagy reggelre, vagy pedig
felírják, az igazolójegyét elveszik, s akkor holnap az irodában kell
jelentkezni, s ez egyenlő a halállal.
Az első felvonás után hát megszökött, s hazaszaladt, bár még csak nyolc
óra volt.
Igen, de azt meg szégyellte, hogy most a coetusban bizonyosan tudják,
hogy ő színházban van, s hamarabb hazamenjen. Elbújt hát a régi kollégiumban
az oratórium táján, s ott leskelődött kapucsukásig, s aztán addig, míg
rettenetes sokára nem jöttek nagy lármával olyan fiúk, akik a színházból
jöttek.
Akkorra aztán jéggé fagyva, dideregve, vacogva lopódzkodott haza a
szobába.
Már mindenki aludt, a szobafőnök felébredt, s azt kérdezte mérgesen.
- Maga hol csavarog?
- Színházban voltam, szobafőnök úr kérem.
- Gyújtsa meg a lámpát.
De az ő keze annyira fázott, hogy nem mert erre vállalkozom, inkább
engedelmet kért, hogy sötétben feküdhessen le.
Mikor lefeküdt, sokáig nem bírt felmelegedni, vagy egy óra hosszáig ébren
volt, míg annyira enyhült a teste, hogy gondolkozni tudott.
- Vajon istenem, most is fut még a vonat Bella kisasszonnyal?