Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                             KILENCEDIK FEJEZET

      `amelyben  isten tudja csak, mi fog történni; a kisdiák  örül,
      hogy szombat van ez után a nehéz hét után; úgy érzi, ma be fog
      valami  fejeződni:  hét  végére kell,  hogy a bajoknak is vége
      legyen`


   - Még mindig nem tudod, ki lopta el? - kérdezte Orczy súgva, ahogy reggel
az osztályba bejött.

   - Nem.

   - Nem is gondoltál rá?

   - Hát...

   - Én már tudom.

   Misi  szégyellte  a  tegnapi dolgot, hogy elnököt választottak, ha valaki
megtudná,  föld  alá süllyedne, de most egyszerre meglepte az elnök. Azt nem
várta, hogy már tudja is, ki a tolvaj.

   - Illetve tudom, hogy kell kinyomozni.

   - Ja?

   - Össze fogjuk írni, kikkel lakol egy szobában.

   - Igen - dünnyögte Misi.

   - Írd le mindjárt, légy szíves, a nevüket egy papirosra.

   Misi papírt keresett, de Orczy elébe tett egy levélpapírt:

   - Erre.

   Nagyon finom, sárgásfehér papír volt, Misi nagyon szerette a szép papírt,
maga  elé  vette,  s  míg  ráírta  a  szobafőnök és a többi lakótársa nevét,
gyönyörködött benne.

   Mikor kész volt, odatolta Orczy elé, aki közben egész fesztelenül beszélt
valami adomát a hátamögöttieknek.

   De  abban  a  pillanatban  abbahagyta,  mikor Misi kész volt, s visszaült
mellé.

   - Hányadikos ez a Lisznyay?

   - VIII.

   - És Nagy József?

   - VIII.

   - És Andrási, ez az A-ista?

   - Igen. Andrási, Böszörményi, A-ista, Sándor, Csicsó, meg én B-ista.

   - Sándor? - mondta Orczy.

   Felállott  és hátranézett, kereste Sándor Mihályt, az szokása szerint nem
ült  a  helyén,  hanem  az első pad mellett lődörgött, nem beszélt senkivel,
csak ácsorgott, s hallgatta a fiúk beszédét itt is, ott is.

   Orczy intett neki, Sándor odaszaladt.

   - Ti egymás mellett ültök az asztalnál, ugye?

   - Hol? A coetusba?

   - Ott, igen.

   - Mondjad,  milyen  rendben  van  ennek  a  Misinek  a holmija?  Ez olyan
rendetlen fiú, ugye?

   Sándor nevetett.

   - Nemigen van jó rendbe, mert a reskontót is elvesztette.

   Orczy kicsit hallgatott.

   - Milyen reskontót?

   S meglökte titokban Misit a térdével, hogy hallgasson.

   - Azt  mondta  a múlt szombaton, egy forinttal megtett öt számot, s  most
nem leli a cédulát, amit a tőzsdén adtak a pénzről.

   - Hallatlan - mondta Orczy. - Biztosan elhányta.

   - Lehet,  mert  mindig,  ha  keres valamit, minden zsebébe sorra  keresi,
akkor se találja meg.

   Gimesi  most  jött  az  osztályba, megkerülte Sándort, aki a padjuk előtt
állott, és beült a helyére. Nagyon friss volt, s nevetett a szeme.

   - Majd én kikutatom az ő zsebét - mondta.

   Orczy hirtelen azt mondta Sándornak:

   - Te, kérlek, a számtanpéldád megvan?

   - Meg.

   - Ugyan, mutasd meg.

   Sándor elszaladt a füzetért.

   Akkor Orczy odahajolt a másik kettőhöz egészen közel, s azt mondta:

   - Ha vallatok, tanuld meg, hogy bele ne szólj, se te, se te, mert mindent
elrontasz.  Misi  nagyon  jól  viselte magát, egy szót se szólt. Nem szabad,
hogy  az  osztály tudja, hogy nyomozunk, mert akkor mindenki arról beszél, s
délre a tanárok is tudják. Hallgassatok, mikor az elnök dolgozik.

   Gimesi  megértően s engedelmesen bólintott, Misi izgatottan és magyarázva
suttogta Orczynak:

   - Sose   tettem   a   zsebembe   a   reskontót,  mert   betettem  a   kis
bugyellárisomba, oszt abból sose vettem ki, innen veszett el.

   Orczy  úgy  tett,  mintha  érdekelné  a  Sándor  Mihály számtani példája,
végignézte, s azt mondta: rossz az eredmény.

   Sándor nagyon meghökkent.

   - Hol rossz?

   - Szorozd újra, ez a szorzás rossz.

   És a számtani példáról beszéltek, a reskontó többet nem jött szóba.

   Mikor  a  tanár bejött, Orczy maga elé tette a füzet alá a Misi írását, a
szobatársak nevét, s folyton nézte. Néha odafordult Misihez.

   - Ez a Nagy úr az a kis púpos?

   - Igen.  Nagyon  derék,  jó  ember  -  tette  hozzá  gyorsan   Misi, hogy
valamiképp gyanúba ne vegye Orczy.

   Orczy azt mondta:

   - Majd meglátjuk a végén.

   Óraközben  Orczy  ugrált  és  hancúrozott,  Misi  csodálkozva látta, hogy
egyszer csak Csicsóval beszélget.

   Idegesen  várta  vissza,  hogy  mit  tudott  meg,  de  Orczy  kétszer  is
visszakerült hozzá, s nem szólt semmit. Vígan nevetgélt, s mindenkihez szólt
valamit.

   Csengetés  után,  mikor  mindenki  helyre ült, csendesen s izgatottan azt
kérdezte tőle:

   - Mit mond Csicsó?

   Orczy nevetett:

   - Arra  azonban  figyelmeztetlek,  hogy  az elnöktől nem szabad  kérdezni
semmit...  Most az egyszer megmondom, hogy Sándor és Csicsó nem gyanúsak, ez
két tökfilkó, hanem ezt a Böszörményit óraközben elő fogom venni.

   Egyebet nem mondott semmit, de az óra alatt azt mondta:

   - Mi volt köztetek?

   - Köztünk? - mondta lángvörösen Misi.

   - Igen, valami volt.

   - Semmi  -  mondta  Misi,  s  a  tanár  felé nézett ijedten, hogy  fel ne
szólítsa a suttogásért.

   Azután  eszébe  jutott,  hogy  Orczy  ismeri  a szobát, hiszen volt náluk
tegnapelőtt,  mikor ő nem volt otthon. Akkor kigondolt valamit, s azon módon
odabújt Orczyhoz, s a fülébe súgta:

   - Mikor pakkom jött, megette a cipőkenőcsöt, azért dühös rám.

   - Ja - mondta Orczy, s halkan nevetett, mert eszébe jutott az egész pakk-
hecc, amiről ő is tudott annak idején.

   Óraközben  tízkor  "kicsiny  a  rakás,  nagyobbat kíván" volt az udvaron.
Szép, száraz nap volt, hideg, de télikabátban voltak kint. Kicsődültek az A-
osztályosok  is, és nagy üvöltéssel ők is részt vettek a játékban, ami abból
áll, hogy egy fiút letepernek, s rá birkózás közben a másik, harmadik, akkor
elkiáltják,  hogy:  "kicsiny a rakás, nagyobbat kíván", s akkor mint a méhek
futnak  elő  a  körüllévő  fiúk,  rá  a  csomóra,  s  egyre  nagyobbra  nő a
gyerekhegy,  míg csak aki lent van, jajgatni nem kezd, akkor aztán egyszerre
ijedten szétoszlik az egész.

   Misi  látta, hogy Orczy Gimesivel kétszer is suttog, röstellt leskelődni,
lassan őt is elkapta a hőség, s rávetette magát egy csoportra.

   Nagy  visítás  volt, túlkiabálták a kopasz ákácfákon milliószámra nyüzsgő
verebeket, s úgy belehevült és kipirult, hogy egyszer csak arra ébredt, hogy
senki  sincs  a  feje fölött, mert mélyen belekerült a gombolyagba, s valaki
azt kiáltja:

   - Még mindig nem állsz fel, te haszontalan! - s egy jó botütés a hátán.

   - Mék szemtelen ez? - sikítja torkaszakadtából, s hátranéz:  hát a szúrós
bajszú  latin tanár, Hertelendy áll mögötte borzas szakállával, s nagy görbe
botját ütésre emelve fenyegeti.

   De  nem  ütött  le  többször, ellenben ő rémítően megijedt, s alig tudott
lábra állani.

   Az osztálybeliek aztán nevettek rajta, hogy kifogta az öreget.

   Ő  is  nevetett,  mikor  a  professzor  eltűnt  a tanári szoba táján, sőt
egyszerre úgy nekiszilajodott, hogy három fiúval is verekedni kezdett.

   Valami  ideges  tűz gyúlt ki a vérében, s fel tudta volna hányni az egész
osztályt. Szegedi most is sorra kötekedett:

   - Pofozás,  pofozás  barátom?  Gyere  csak ide megverekedni - de ettől  a
fiútól  megretirált,  nem  vette  magára  a kihívást, hanem tovább szaladt a
kúton  túl,  s  ott  csodálkozva  látta,  hogy Orczy Böszörményivel tárgyal.
Ezektől  még jobban megijedt, s gyors futásban, mintha valaki hátulról űzné,
megint  vissza  akart futni, közben meggondolta, s be az osztályba a második
kapun.

   Ki  volt  izzadva,  ahogy  berontott.  Simonffy  Pisti éppen mesélte tele
szájjal,  hogy  Nyilas  hasba rúgta az ötödikesek osztályfőnökét, Hertelendy
tanárt, mikor az őt megbotozta.

   Ez  már  csak legenda volt, mert nem rúgta meg, de Pisti olyan hangosan s
úgy beszélte, hogy azt mindenki elhitte, még ő maga is.

   Varga János azt mondta:

   - Annak elég nagy hasa van, legalább jól belerúgtál?

   Misi nevetve nézett hátra. Berta Imre, az osztály Herkulese most ült le a
helyére, ő is nevetett, aztán megveregette a vállát:

   - Jól van, cimbora.

   Ez  a  vállveregetés  jólesett neki, pedig ő bizony nem rúgta meg a tanár
hasát,  és  mégis  kezdte  a  talpán érezni azt a furcsa csiklandást, mintha
megrúgta volna.

   - A legjobb az volt - mondta Orczy, aki most jött be, s már látta a Barta
Imre  vállveregetését  -, az volt a legjobb, hogy Jármyt bíztattam fel, hogy
kezdje  a  kicsiny a rakást, és van neki egy aranyórája, és legalólra került
az  aranyóra, s rá az egész iskola! - és hangosan kacagott, s vele mind, aki
a környéken volt.

   Misinek  azonban  az tűnt fel s elkomolyodott, hogy Orczy biztatta fel az
egész  heccet, s ő maga egész nyugodtan tárgyalt Böszörményivel a kúton túl.
Böszörményi,  az  nagyon  vad  fiú, mindig verekedik, és az ilyen komédiákba
szeret benne lenni; már egész biztos volt benne, hogy Orczy azért `rendezte`
a  kicsiny  a  rakást,  hogy  híre  menjen  az osztályokba, s Böszörményi is
kijöjjön az A-ból, hogy észrevétlen szóba állhasson vele.

   Nagyon  szerette volna megkérdezni, hogy mit beszélt vele, szerette volna
hallani szóról szóra, hogy beszélt, mit kérdezett, s az mit mondott, kezdett
neki Orczy szörnyűségesen imponálni...

   Most  már  kíváncsi  volt, mi lesz a következő óranegyedben. Hát Andrásit
hogy  fogja  kicsalni  az osztályból? Szégyellte, hogy ő úgy el hagyta magát
bolondítani  az  elébb, mint egy kisgyerek, ahelyett, hogy leskelődött volna
Orczy után. Most uralkodni fog magán, gondolta magában.

   Orczy egy szót sem szólt óra alatt, csak egyszer kért egy törlőgumit, s ő
boldog  volt,  hogy  adhatott neki, és hogy elsőrendű, finom Oroszlán-gumija
volt,  amit  most  vett a héten, s kicsit jólesett, hogy olyan sok pénze van
még,  egy  forint  s ötven krajcár a zsebében, pedig már harmincat elköltött
elseje óta.

   Mikor tízpercre csengettek, Orczy mindjárt kifutott, télikabátját is kint
a  folyosón  vette  magára;  ő utána sietett, de elkésett, mert nem rakta le
idejében  a  füzeteit,  s  ha  úgy  hagyná  az ember az asztalon a holmiját,
biztosan szétrepülne az egész a talpak alá.

   Mikorra kiment az udvarra, már Orczyt nem látta sehol.

   Egész  tízperc azzal telt el, hogy szégyenkezve kereste: Orczynak úgy jár
az esze, ő pedig még azt se tudja megtenni, hogy kitalálja, mit akar Orczy.

   Gimesivel  összetalálkozott  az  udvaron.  Gimesi is utánuk jött ki, mert
valami  szeget  ütött  a  fejébe,  hogy  hol  vannak  ezek,  meg is kérdezte
mindjárt:

   - Hol van Orczy?

   - Én nem tudom.

   - Nem együtt vagytok?

   Misi ránézett.

   Ő  pedig  úgy gondolta, hogy Orczy éppen Gimesivel van jobb viszonyban, s
vele titkolódzik őelőtte.

   - Hát hisz tik suttogtatok az elébb - mondta.

   - Én  nem  suttogtam  - szólt Gimesi őszintén. - Csak Orczy  mondta, hogy
híjam ki az osztályból Bayt.

   - Az A-ból?

   - Igen.

   - Bayt?

   - Igen.

   - Mit akart ő Bayval?

   - Tudom én?

   Összenéztek, s elkezdtek nevetni.

   - Csak  azt mondta, hogy vagyok Bayval! Mondok, jól, 'sz  unokatestvérem.
Hát  akkor  híjd  ki.  Kihíjtam,  s  azzal  elbújtak  ketten, otthagytak, és
elkezdtek suttogni.

   - De mit?

   - Mit tudom én, nincs nekem olyan hosszú fülem, ott állottak, én meg ott.
Nem  hallhattam.  Csak  láttam,  hogy  Bay nemsokára bement, akkor elkezdték
Jármyval,  hogy  kicsiny a rakás, nagyobbat kíván, és én is benne voltam, és
aztán  láttam,  hogy azzal a vastag fiúval beszélt Orczy, az a pecsenyeképű,
tudod mék.

   - Andrási? - kiáltott Misi. - Már avval is beszélt?

   - Hát még kivel?

   Misi  csak  nézett  maga  elé, egyszerre megérezte, hogy nem kell mindent
elmondani.

   - Nem  is  ismeri  Andrásit,  mégis  beszél  vele  -  mondta   hazugul, s
elfordította a szemét.

   Elhatározta,  hogy  ki  fogja  lesni  Orczyt,  de ő sem mondja meg ezután
senkinek, amit tud.

   A csizmás kis pedellus elment, keresztül az udvaron, mellettük.

   Mind a ketten megérezték, hogy csengetni megy.

   Utánanéztek, s Gimesi azt mondta:

   - Emlékszel, tavaly, hogy fel volt cifrítva a csengő.

   - Mikor?

   - Érettségikor! Aj, de buta vagy, a nyolcadik osztály. Hát nem emlékszel,
hogy  a  nyolcadik osztály virágokkal meg mindennel felcifrázta a csengőt az
osztályvizsgakor,  még  virsli  is,  meg  kolbász,  sonka  lógott rajta, meg
narancs.

   - Ah!

   - Hát  én  láttam;  nekem  ne  beszélj! majd figyeld meg  júniusba, ha az
osztályvizsga  lesz  a  nyolcadikba,  most  is fel fogják díszíteni, mert ez
szokás. Kollégiumi szokás.

   Önkéntelenül  a csengő felé mentek, amely éppen a nyolcadik osztály előtt
volt   a  falba  beerősítve,  s  a  pedellust  nézték,  ahogy  kurta  karját
felnyújtotta,  s megfogta a csengő lelógó vastag drótfogantyúját, s rángatni
kezdte a kisded harangot.

   Mire   megfordultak   volna,   hogy   az   osztályukba   fussanak,   nagy
meglepetésükre Orczy jött ki a nyolcadik osztály ajtaján.

   Orczy  is meg volt lepve, hogy őket meglátta, s egy pillanatig így néztek
egymásra,  akkor  elkezdett  nevetni  Gimesi hangosan, Orczy csendesen, csak
Misi nézett komolyan.

   Ő  már tudta, hogy most a két nyolcadikossal beszélt. Elment a bátyjához,
aki nyolcadikos, és közben megnézte Lisznyay urat is, meg Nagy urat is.

   Orczy fesztelenül futott hozzájuk:

   - Azt kijelentem, hogy az elnök után leskelődni tilos.

   Ezzel otthagyta őket, s nagy futással elment.

   Egymásra  néztek,  s  Gimesiből  kitört  a kacagás, ahogy behunyt szemmel
szokott  nevetni, mint a kakas a napra; hát most is elkukorékolta magát, úgy
nevetett, belevörösödve, ahogy bírt:

   - Elnök! Ennek a fejibe ment az elnök. Hát 'sz én meg titkár vónék,  vagy
mi a csuda, osztán nincs ennyi titkom se - s kisujja körmét mutatta.

   De  Misi  nem  szólt,  ő  már  komolyan vette Orczyt, már szinte félt: ez
mindent  meg  fog  tudni, s rettegve gondolt a szemétládára, s háta mögött a
halnyelű bicskára.

   Utolsó óra következett, s Orczy egyszer odahajolt hozzá:

   - Misi.

   - No.

   - Akárki  kérdez  a reskontó felől, csak azt mondd mindenkinek, hogy  azt
már visszaadtad az öregúrnak.

   Misi ránézett, meghökkenve, hiszen ő ezt mondta neki is, mikor legelőször
kérdezte  a  számokat;  hiszen  ő találta ki, hogy nem fogja bevallani, hogy
elvesztette a cédulát. Most érezte, hogy Orczy már csakugyan mindent tud, és
lesütötte a szemét.

   Később Orczy még egyszer súgta:

   - Akárhogy  kérdezgetnek  is,  te csak mindig ragaszkodj ahhoz, hogy  már
visszaadtad.

   Misi csendesen bólintott, zavarban és suttogva.

   De  mintha  ebben  a  pillanatban megrándult volna az Orczy szája. Mintha
győzedelmesen  elmosolyodott  volna,  s  ő  felsülve  és  pironkodva marta a
száját,  hogy  elárulta  magát: Orczy `most tudta meg`, őtőle, hogy nem adta
vissza az öregnek a cédulát.

   Dühösen  összeszorította a fogát, és sötéten nézte a füzetet, nem látva a
betűket s a mondatokat benne.

   Megalázottnak  érezte  magát,  forrt  benne  valami  indulat  s láz, hogy
ennyire gyerek, most nagyon gyűlölte Orczyt, s szerette volna oldalba bökni,
hogy kiessen a padból.

   Ellenben Gimesit most nagyon szerette: szegényke, kis Gimesi, jó kis fiú,
milyen  csendesen  ül  itt  mellette, s nem sejt semmit abból, ami történik.
Izgalmas  rablókalandnak  érezte,  amit  Orczy  csinál,  de  Gimesi  egy kis
csenevész  lurkó  volt,  aki  sima,  kis, fehér arcával ártatlanul ül ott, s
harmadik az osztályban.

   Most  megértette  azt  is,  miért akarta Orczy, hogy ő legyen a titkár, s
Gimesi a jegyző. Ha titkár volna, akkor több bizalommal lenne hozzá...

   Vajon  óra  után  fog valamit mondani? Holnap vasárnap, megbeszélésre van
szükség,  talán  azt  fogja  mondani,  hogy  hol  találkozzanak, s már el is
gondolta,  hogy  valami  titokzatos  helyen, valami torony tövében, vagy egy
nagy  fa  alatt  az erdőben. Később az jutott eszébe, hogy talán a lakásukra
hívja.  Erre egy csomó érzés lobbant fel, hangulatok; a viasz szagát érezte,
amellyel  szobrokat  öntöttek;  aztán  az uzsonna hófehér abroszát és finom,
színes rajzú porcelán csészéit látta, aztán a szőke hajú jutott az eszébe, s
lángbaborult  az  arca,  a  dundi szőke hajú kis úrileány... a kunyica... az
álom titkosa...

   Ebben a pillanatban egy cédula volt előtte:

   `Holnap délután pont 4 órakor nálunk.`

   - Írd alá - súgta Orczy.

   Nem értette, miért írja alá.

   - Írd oda a nevedet.

   - Minek?

   Orczy türelmetlen lett:

   - Írd alá. Körlevél. Gimesi is írja alá.

   Erre ő zavartan aláírta a nevét. S odaadta Gimesinek.

   - Írd oda a nevedet - mondta neki.

   Gimesi szó nélkül odaírta.

   Erre visszaadta a cédulát.

   Orczy csengetéskor szokása szerint már összepakolt, s abban a pillanatban
elment, ahogy a tanár az ajtón kilépett. Nem is köszönt senkinek.

   De ő Gimesivel kezet fogott.

   - Szerbusz.

   - Szerbusz, délután eljössz hozzánk? - szólt Gimesi.

   - Hát nem lehet.

   - Mér?

   - Menni kell tanítani.

   - Ja.

   Új  köszönés  nélkül  sietett  el;  csak azért, hogy Orczyt utánozza. Nem
tudott  volna eddig ily komisz lenni, mindig utolsó volt, mindenkit maga elé
eresztett,   senki   előtt   titkot  nem  tartott,  csak  kérdezni  kellett,
mindenkinek  mindent megmondott, s mindenkinek csak kedvében akart járni, de
most  valami megindította, hogy erős legyen, s magában maradjon, s ne hagyja
magát.

   Rohanva  ment fel a lépcsőn, két fokot ugrott egyszerre; kifulladt, mikor
felért  a második emeletre. Még senki sem volt a coetusban, ő nyitotta ki az
ajtót, az ajtófélre felakasztott kulccsal.

   Örült,  hogy  üres  a szoba, legalább egy percig magában maradt; könyveit
betette  a  fiókjába, nagyokat lélegzett, semmire sem gondolt, de feszítette
valami belülről.

   Aztán  jött  a  szobafőnök  kiskabátban,  mindig így járt, télen sem vett
felsőkabátot,  ha  az  osztályba ment le; jöttek az A-beliek, majd Csicsó és
végre Sándor Mihály, aki a lépcsőn is a beszélgetőket hallgatta.

   Szégyellte  magát előttük, ki tudja, mégis nem vették-e észre, hogy Orczy
vallat? Gyorsan ki a szobából a régi kollégiumba, s az öreg boltozatok alatt
az  ablakig  futott,  azon  nagy,  fekete  vasrácsok  voltak, a por vastagon
belepte  a  fekete  szurokfestéket,  kinézett a Nagytemplom tornyára. Fekete
varjak  rengeteg hada szállongott körülötte, s károgásuk behallatszott, ő is
kitárta  karjait, szeretett volna felszállni, elrepülni, s úgy érezte karja,
vágya  beleütődik  a kollégium boltozatába. Mint börtönbe volt itt befojtva,
pillanatra  sem  maradhat  magában, s mégis egyedül kell élnie, társ nélkül,
beszéd  nélkül,  szívét  ki nem öntheti senkinek. Megfogta a vasrácsot, alig
érte  át  az  ujja,  ha ő most oly erős volna, mint Sámson, hogy megrázná, s
összedűlne az épület, s a kövek mind a fejére szakadnának.

   A  konviktusi  csengő lármázott rá, és ő visszafutott a szobába. Mikor az
ajtóhoz  közeledett,  nyílt a kilincs, kitódult a hat diák, s ömlött a többi
szobából  is  a  sok bentlakos. Befutott köztük, felvette a köpenyét, s ő is
rohant utánuk.

   Még  csak  annyit  se  mondott  neki  a  sok beszélő, diskuráló, fecsegő,
folyton szájat jártató diák, hogy: - Szervusz.

   Ebéd után sietett Doroghyékhoz.

   Ahogy  belépett  a  magas,  rideg,  átláthatatlan  deszkakapun,  amely  a
debreceni  házakat  annyira  jellemzi,  s  amelyeken  belül  sivár  és  üres
parasztudvarokat  talál  az  ember:  kemény  téli  szél  csapott  az arcába,
lélegzete is elállt, míg végigszaladt a tornácon, s bebújt a ház ajtaján.

   A  kis  előszobába  ugyanabban a pillanatban lépett ki Bella a konyhából,
mikor  ő  belépett  az  udvar  felől.  A  leány  örvendezve  kiáltott fel, s
megölelte Misit.

   - Isten hozta, kedves.

   Misi  nevetett,  az  arca  pillanatra  hozzáért a leány blúzához, s forró
teste jólesett hidegtől hunyorgó szempilláinak.

   - Kezit csókolom - mondta hebegve.

   A  leány  még  egy  pillanatig  tartotta két kézzel, így egészen szembe s
föléje  hajolva,  mintha valamit mondani akarna, de nem szólt, csak gyönyörű
porcelán fogait mutatta, s édességes jó illat áradt belőle.

   - Sok leckéjük van? - szólt, aztán eleresztette, de még feltartóztatta.

   - Van...

   - Nagyon sok?

   - Elég.

   A leány nevetve fordította el az arcát, s valahova messze nézett.

   - Hát akkor tessék... Misi úr...

   S utat mutatott az ajtóhoz, bal kézzel.

   Misi kinyitotta az ajtót, és bement.

   A  néni  szokása  szerint  most  is ott ült a keskeny szobában, a helyén,
három  ágy  közt  a kis asztal fején, nagy ócska foteljében, halkan köszönve
ment  el  előtte,  s  az  köszönéstelen merev pillantásával komolyan, szinte
üldözve kísérte, míg csak be nem menekült a másik ajtón.

   Csak  Ilonka  volt  a  szobában,  s  ahogy  ő belépett, azonnal elkezdett
pukkadozva nevetni.

   Misi szinte zavarba jött, hogy egyedül volt vele:

   - Kérem szépen, nincs itt Sanyika? - mondta.

   A kisleány összeszorította az ajkát, hogy el ne röhintse magát.

   - Nincs idebenn? - mondta újra.

   Erre kitört a nevetés.

   - Hiszen látja, hogy nincs.

   Misi  elpirult,  az  meg  kiszaladt, és berántotta maga után az ajtót; ha
most  olyan  erős  volna,  s olyan hosszú karja lenne, s a falon is át tudna
nyúlni, akkor utánanyúlna a bezárt ajtón át, megfogná a haját, és megcibálná
alaposan.

   Talán  csak  szól  odakinn  Sanyinak, gondolta magában, s leült az asztal
mellé, ahol már ki voltak rakva a könyvek.

   Kivette  kis  ceruzáját a zsebéből, s vonalakat kezdett firkálni egy irka
szélére.   A   szoba   meleg  volt,  álmosító,  csöndes,  a  másik  szobából
behallatszott az óra ketyegése, s ő hirtelen ezt írta le:

                           `Simonyi óbester
                            Kisgyerek korára,
                            Felmászott egyszer a
                            Veres toronyba.`

   Már  régen  motoszkált a fejében ez a vers. Ki tudta, mikor jutott eszébe
ez  a  négy  sor, de nem bírja folytatni, a többit nem tudja kitalálni, mert
soha  sincs  ideje  gondolkodni  rajta.  Azt akarja elmondani versben, mikor
Simonyi  óbester  felment  a veres toronyba, kiszedte a madárfiakat, aztán a
pajtásai  leejtették,  de  neki  semmi  baja se lett. Már vagy két hónap óta
folyton  ott  jár  az  eszében, s balladát akar belőle csinálni. Olyat mint:
Megesküdt  a király Hunyadi Lászlónak... Egy éjszaka végig elmondta versben,
de nem kelhetett fel, hogy leírja, s reggelre elfelejtette.

   Hirtelen tovább írta:

                            `Magos volt a torony
                             Magos a teteje,
                             Az egész fedele
                             Verebekkel tele.`

   Ennek  nagyon  megörült,  ezt igazán nem várta, észre se vette, hogy írta
le, mert egy cseppet se gondolkozott rajta.

                           `Kidugtak egy deszkát,
                            Ő kiállott rája...
                            A fiúk tartották,
                            Alásszolgája...`

   Puff.  Elsavanyodott  az  arca. Milyen szépen indult, már azt hitte, hogy
egész  végig  ilyen  könnyen  fog  menni,  de  azt, hogy: alásszolgája, csak
butaságból írta oda, mert nem jutott eszébe semmi... Na, most alásszolgája a
versírásnak. De hogy is jut neki eszébe, hogy ő verset tudjon írni.

   `Rája`: erre rím, hogy: mája, bája, hája, pofája... hopp.

                         `A fiúk tartották,
                          Mindnek járt a szája...`

   Egy kicsit örvendezve nevetett, aztán rossznak találta.

                           `Kidugtak egy deszkát,
                            Ő kiállott rajta,
                            Tartották a fiúk
                            A sok csibész fajta.`

   Álmodozva nézett maga elé, akkor áthúzta, s újra írta:

                            `A sok betyár kölök,
                             Kidugott egy deszkát,
                             Annak a hegyébe
                             Kiállították.`

   Nem jó, keresztülhúzta ezt is.

   Akkor  áthajlott  a  feje  fölött egy arc, a melegségéről ismert rá, hogy
Bella.

   - Maga verset ír?

   Misi  hirtelen  kitépte  a  papírlapot,  összegyűrte,  s  kétségbeesetten
szorította az öklébe.

   De a leány elkapta a csuklóját s kacagva ki akarta venni belőle.

   A  kisfiú vad erővel kezdett vele dulakodni. A leány sokkal erősebb volt,
de  ő  összegömbörödött,  a melléhez szorította az öklét, a leány két karral
szorosan  átölelte,  hogy  kifeszítse.  Egyikük sem tudta, hogy történt ez a
hirtelen  birkózás,  és  hogy egyiknek mire mindenáron a vers, a másik pedig
mért nem adhatja, még az élete árán sem.

   Jó néhány másodpercig szinte hangtalanul dulakodtak.

   - No  adja  ide,  Misike,  Misike aranyos, egyetlen drágám - esedezett  a
leány - meghalok, ha ide nem adja.

   De  a  fiú  győztesen  nevetett  s  az öklét a zsebébe dugta. Az arca éle
kipirult, fekete szeme csillogott és megnőtt.

   Csak a fejét rázta meg dacosan, boldogan, hogy: azt nem.

   - Misike,  kedves,  aranyos  - s a lány megcirógatta az  arcát -, muszáj,
hogy  ideadja, én olyan borzasztó kíváncsi vagyok a maga versére, a magácska
versére, kedves kis aranyos Misike, Misuka, adja ide Misikém.

   - Nem  lehet  -  mondta  a  kisfiú,  s  a  hideg  borsódzott   a  hátán a
gyönyörűségtől.

   - Hiszen  úgyis  nekem csinálta - mondta a leány babusgató  suttogósan -,
hiszen úgyis ideadja - s erősen és furcsán nézett a szemébe.

   Misi  azt  akarta  kacagva  kiáltani, hogy: volt eszébe neki csinálni, de
maga  sem  tudta mért, nem mondta ezt meg, hanem ráhagyta, engedte, hogy azt
higgye a lány.

   - Miről  van  benne  szó,  Misike,   rózsasziromról,  violaillatról?  kis
poéta?... kicsi, pici, kis poétácska?

   Misi  paffá lett. Szeretett volna egy nagyon nagyot kacagni. Rózsaszirom?
Arról is lehet verset írni?... de a szívében maradt a kacagás.

   - Ha nem adja ide, megaprehendálok - gügyögte a lány.

   A fiú csak megrázta újra konok fejét.

   - Jó: haragszom magára.

   Elővette a kézimunkáját, s leült az asztalon túl az ablak elébe.

   - Juszt is haragszom - mondta még egyszer, s többet nem szólt.

   Misi is leült a helyére, a leány elkomolyodása kicsit elszomorította. Már
közel volt hozzá, hogy megmutassa.

   Akkor bejött Sanyika.

   Nem köszöntek egymásnak, Sanyi leült a helyére, szembe Bellával, s rögtön
észrevette,  hogy  a füzetéből kitéptek egy lapot. Nagy szemet meresztett, s
jobbra  nézett  Misire,  balra  nézett  Bellára,  de nem szólt, csak savanyú
arccal  bámult.  Misi röstellte megmondani, mi történt, hát csak a tanulásra
fordította  a  szót...  Nehezen  indult,  kínosan vergődött a lecke, de Misi
egyszer  ránézett  Bellára,  a  szemük  találkozott,  s a lány oly szelíden,
biztatóan  nézett  rá,  hogy  őt  valami  édes melegség futotta át, s mintha
szárnyra  kapott  volna,  kitisztult  előtte  minden gondolat, s helyesen és
találóan  állapította  meg  a  hármasszabály  alapelvét.  S ahányszor valami
szépet  s  jót  mondott,  félszemmel  mindig odapillantott Bellára, s mindig
magán   érezte   annak   gyöngéd,   becéző,   elismerő   pillantását,  s  ez
kimondhatatlanul jólesett neki.

   Szerette  volna,  ha  ez  a  délután  örökké  tartott  volna,  soha ilyen
frissnek,  okosnak,  tüneményesnek  nem érezte magát, most egyszerre mindent
meg  tudott  volna  tanítani,  a  legnehezebb dolgokba belefogott, s már nem
Sanyikának  magyarázott,  hanem  valami  magasabb  cél  volt előtte, egészen
magasztosan  akarta  magát kifejezni, s olyan szavakat használt, amiket soha
máskor  nem  mert  volna  kimondani:  mint "költőiesen", "szellem", "illatos
virág"  és  efféléket.  Mikor Bella lámpát gyújtott, kevés ideig csönd volt,
nézte a gyufa fellobbanását, s mellette a leány ábrándos, szelíd arcát, ez a
leány  mindig olyan eleven, kacagós volt, inkább kötekedő és csúfondáros, de
most  olyan  szelíd volt, oly gyöngéd, most igazán jó testvér volt. Még soha
ilyen közel nem érzett magához senkit az édesanyján kívül, most olyan boldog
volt,  elfelejtett  minden  rosszat és csúnyát az életben, csak az ne nyomta
volna,  hogy  nemsokára  el  kell menni, s maga sem tudta, mért rettegett ma
különösebben  az öregúrtól: erőszakkal elnyomta magában a gondolatot, hogy a
reskontó dolga fenyegeti...

   De hiába, a meleg csöndben, ahol mindenki hallgat, csak ő beszél, beszél,
végre  elcsüggedt,  elszomorodott.  Egy  latin mondatot fordítottak, hogy: a
római nép dicső eredete minden honpolgár szívére felemelő hatást gyakorol.

   Erre így szólt:

   - A  magyar  nép  eredete  bezzeg  nem gyakorol felemelő hatást a  magyar
honpolgárok szívére.

   Bella csodálkozva nézett fel.

   - Miért nem?

   - Mert a magyarok olyan komiszak, hogy semmit sem tudnak az  eredetükről,
s nem is törődnek vele.

   - Miért ne törődnének, Misike?

   - Azért,  mert  úgy  gondolják,  hogy nem érdemes törődni vele, mert  nem
valami  nagy  uraságból  eredtek,  hanem  szegény pásztoroktól, csikósoktól,
gulyásoktól  és parasztemberektől, azért nem törődnek a rokonokkal sem, mert
megmaradtak szegényeknek, és parasztok ma is.

   - Milyen rokonok, Misike?

   - A  magyaroknak  is  vannak  rokonai!  Bezzeg  a németek meg az  angolok
tudják,  hogy ők rokonok, meg az olaszok tudják, hogy a franciákkal rokonok,
hanem a magyarok nem tudják, hogy a finnek a rokonok, vagy a törökök, vagy a
bolgárok, vagy mik.

   - Ők se tudják mirólunk.

   - Mert  a  szegények  nem  tartják  a rokonságot, csak a gazdagok.  Pedig
nemcsak a grófoknak vannak rokonaik, hanem a szegény napszámosoknak is, csak
nem rokonoskodnak, mert nem tudnak vendégséget adni.

   - Honnan tud maga a magyarok rokonairól?

   - Én  nem  tudok  sokat,  csak egy kicsit, hallottam édesanyámtól, meg  a
nagybátyámtól,  aki  tanár,  meg  Nagy  úrtól  tegnap,  meg  a tanár úrtól a
földrajzórán,  olvastam  is  már róluk az ősmagyar meséket. Mikor a magyarok
kijöttek  Ázsiából,  hogy elfoglalják ősüknek, Attilának birodalmát, akkor a
testvéreik  otthon maradtak, s ők többet sose hívták meg őket, hogy jöjjenek
utánuk.

   - Mér jöttek volna utánuk?

   - Azért, mert nekik nagy volt ez az ország, nem lett volna jó, ha a többi
magyarok  is  mind  eljöttek  volna,  de a gazdag rokonok a szegényekről nem
akarnak  tudni  semmit. Ha valakinek grófi birtoka van, hiába nagy neki, nem
híja meg a szegény rokonokat.

   Bella  megütődve  nézett a fiúra, akinek égett az arca, izzott a szeme, s
haraggal  és  lelkesedéssel  beszélt,  olyan  őszintén,  mintha legtitkosabb
gondolatait annak mondaná ki, aki egyetlen megértője a világon.

   - Az  igaz  -  szólt  halkan s elkomolyodva a lány -, a gazdag rokon  nem
ismeri többet a szegény rokont.

   - Meg  is érdemlik - kiáltott Misike -, hogy tönkremenjenek a végén.  Nem
volna  jó  ma  a  magyaroknak,  ha  Magyarországon  csak  magyarok  laknának
mindenfelé,  s  nem tótok, románok, szerbek, svábok és másfélék? Hiszen ezek
sohase  fognak  segíteni a magyarságon, de ha magyar volna mindenfelé, akkor
mégis  csak  együtt  tartanának.  De ők nem akarták idehíjni az otthoniakat,
mert  nem  akartak  osztozni  velük.  Ők mind grófok akartak lenni itthon, s
jobban lehet uralkodni a szegény idegeneken, mint a testvéreken.

   - A  testvéren  is  csak  uralkodni akar a testvér - mondta Bella  titkos
értelemmel.

   - Az  igaz,  azt én is tudom - mondta Misi -, mert mi tönkrement  emberek
vagyunk, s édesapám csak most három esztendeje költözött abba a faluba, ahol
most  lakunk,  mert  otthon egy tüzesgép miatt, ami felrobbant, elárverezték
hatszáz  forint  adósságba minden földünket, két házunkat, s akkor eljöttünk
ebbe  a  faluba, mert itt az édesanyámnak rokonai és sógorai vannak, és azok
azt  mondták:  "gyeride  sógor,  olyan életed lesz, mint a paradicsomba". És
mikor  eljöttünk,  akkor  béresnek  akarták  befogni  édesapámat,  és súroló
asszonynak  édesanyámat,  és még fizetni se akartak neki. Mert édesanyám, ha
valakinek varr egy reklit, akkor akármelyik parasztlány fizet érte húsz vagy
huszonöt  krajcárt,  de Sára néném egy csupor tejet se akar adni, legfeljebb
azt  mondja:  "hogy milyen ügyes vagy te, Borcsa". És a nevét is úgy mondja,
hogy  Borcsa, pedig az édesanyám nagyon gyűlöli, mert ő odahaza mindig Borca
meg  Borika  volt.  De  azért  mondja  így,  hogy evvel is éreztesse, hogy ő
feljebb  van,  s  csak  úgy szólítja, mint valami cselédet. Szegény rokon ne
menjen  gazdag rokonok közé, mint szegény, mert akkor szobalány lesz belőle,
és  mosogatócselédnek  használják. De ha úgy megy oda, mint hasonló úr, vagy
még gazdagabb úr, akkor megbecsülik, s kedvébe járnak!

   Bella  megdöbbenve  nézett a kisfiúra, rendkívül elkomolyodott, arca lágy
volt és szomorú.

   - Ebben  teljesen  igaza  van,  Misike, szegény lány csak gazdagon  mehet
közéjük.

   Misike kissé hallgatott.

   - Ha  most  felfedeznének  - mondta később - régi könyveket és  írásokat,
hogy a honfoglalás korában a magyarságnak egyik ága tovább ment nyugatra, és
belőlük  lett  Franciaországnak  a  lakossága,  akkor  rögtön elkezdenének a
magyarok írni és beszélni, hogy a mi nagy rokonaink a franciák vagy angolok,
és  hízelegnének,  törleszkednének... De hogy a rokonok csak cseremiszek meg
zürjének  meg  tatárok meg tudomisén mifélék, jobb nem is beszélni róluk, ha
semmi hasznunk sincs belőle: ezért haragszok én a magyarokra.

   - Minek törődjenek velük - ismételte Bella.

   - Pedig  lehet,  hogy  azok  a finnek szebb és jobb emberek, mint akár  a
franciák,  akár az angolok, és ha olyan szerencsések lettek volna, éppen úgy
tudnának  műveltek  lenni is, de arra nem vállalkozik a magyar ember, hogy ő
tegyen  valami  rokont műveltté és gazdaggá. Édesapámnak egy forintja sincs,
harminc  krajcár  napszámért  kell  neki  egész nap dolgozni, faragni a fát,
pedig  ha  akármelyik  gazdag  rokona  a  faluban  jótállana  érte,  akkor ő
vállalkozna,  s  talán  egy  esztendő  alatt  vissza  tudná  szerezni,  amit
elvesztett,  vagy többet is. De ezt nem akarják megtenni, inkább odajönnek a
házunkhoz fürtös gubába a nagygazda sógorok, s megisszák a pálinkát, amit az
én   édesapám   a   napszámkeresetből   hozat   nekik.  Erőszakosan  tartják
szegénységbe, hogy valamiképp hozzá ne jusson valamihez, mert azt hiszik, ha
ő  valamivel  jobb  sorba  volna,  akkor már ők nem volnának olyan nagy urak
mellette.

   - Csak gazdagon szabad megjelenni a gazdag rokonok közt - mondta Bella, s
később hozzátette sóhajtva: - Csak egy napra volnék gazdag, hogy megjelenjek
köztük, akkor már minden magától menne.

   Maga elé nézett, kissé előrehajolva, s kézimunkája felett olyan volt nagy
sötét  karbunkulus  szemeivel,  előre  óhajtó finom, nemes arcával, mint egy
felrepülő, elszálló madár.

   Misi  egy  pillanatig megütődve nézett rá, olyan furcsa és szokatlan volt
neki,  hogy  ezt  a  pillanatot  sohase  feledte  el  többet.  Aztán  tovább
folytatta:

   - A  gazdag  magyarok a szegény magyaroknak sohase akartak javára  lenni,
csak  kárára,  és  a  gazdag magyar nemzet a szegény rokonnemzetekhez sohase
volt  jó  egy percig se: ezért nem tudunk mi semmit a mi őseinkről, és ezért
nincs  nekünk  rokonunk.  Nem  is  lesz a magyarból nagy nemzet soha, mert a
magyar  nem  olyan,  mint  a  latin, a latinok még kevesebben voltak, mint a
magyarok,  mikor  kezdték  a történetet, mert csak egy város voltak, s mégis
meg  tudták  hódítani  a  világot,  de a magyarság még a saját országát sem.
Hanem  mikor  a  rómaiak  elindultak  világot  hódítom,  akkor  ők mindenkit
bevettek magukhoz római polgároknak, a magyarok meg, ha lehetne, mindenkitől
megtagadnák  a  magyarságot,  csak  ő maga maradjon magyar, aki éppen veri a
mellét, hogy ő az igazi magyar. Nem is ragaszkodik hozzájuk senki.

   - Csak egy ruhám volna - mondta Bella -, hogy elmehetnék a  nagynénémhez,
a  Petky  hercegnéhez,  s  megcsókolhatnám a kezét, s megmondhatnám neki, ki
vagyok.

   Misi újra kizökkent indulatából, újra elölről kezdte:

   - Pedig  magyar  vagy nem magyar, német vagy nem német, francia vagy  nem
francia, angol vagy kínai, az olyan mindegy, most magyarázta meg a tanár úr,
hogy  az  emberiség  egészen  egy fokon van, az egész emberiség; már tízezer
évvel  ezelőtt  egészen  egyforma volt a koponyája és minden csontja, vagyis
már  akkor  mindegy volt, hogy milyen nyelven beszélt: ember volt és megvan.
Ha  a  kisbabát franciául tanítják, francia lesz, ha angolul, angol lesz, ha
négerül,  néger  lesz,  ha  iskolába  járatják, egyetemi tanár lesz, ha nem,
akkor faluvégi csordás lesz; hát akkor mire olyan büszke egyik ember a másik
mellett.  Olyan  sokat  beszéltünk  erről  édesanyámmal:  hogy istenem, ez a
pondró  ember  hogy tud egymás mellett kevélykedni, egyik a másikat lenézni.
Ha  egy  parasztlány három stráfot varrat a réklijére, akkor már lenézi azt,
aki  két  stráfot  varratott.  Jönnek édesanyámhoz a parasztasszonyok, s azt
mondják:  Boriska néni, de nekem olyan ruhát tessék varrni; amilyen senkinek
sincs  a faluban, de ne tessék azután az én ruhámat megvarrni senkinek, hogy
olyan  senkinek  se  legyen,  amilyen  nekem  van.  Pedig mi az a ruha, amit
varrat,   éppen   olyan,   mint  a  másiké,  úgyhogy  idegen  meg  se  tudja
különböztetni:  ez  is  paraszt, az is paraszt. Csak az egyiknek ilyen rózsa
van rávarrva, géppel kivarrva, a másiknak meg olyan szegfüves minta. Ennyi a
különbség  az  emberek  közt, de azt tetszik hinni, hogy ha Barta Juliskát a
Göröndi-portára tennék, akkor ő nem tudna ott éppen olyan kényes lány lenni,
mint  Göröndi  Mártus,  vagy  Göröndi  Mártus,  ha  ő volna Barta Julisnak a
helyén,  nem  éppen  úgy  járna  napszámba,  mint Barta Julis? A pénz az oka
mindennek, mert Göröndiéknél sok a pénz, Bartáéknál meg nincsen semmi pénz.

   - Igen - sóhajtott Bella -, a pénz az oka mindennek.

   - Édesapámnak harminc krajcárért egész nap kell dolgozni, rongyos ruhába,
izzadva, kifáradva. Egy tanárnak a fizetéséért már csak iskolába kell járni,
mint  egy  diáknak,  s  folyton  szép  ruhában  lehet  járni,  még a keze se
piszkolódik  be  soha.  Egy  gazdag  embernek  pedig dolgozni se kell, mégis
mindig gazdag, s mindene van.

   Bella komolyan nézett a kisfiú szemébe:

   - Most valamit kérdezek magától, Misike, de úgy feleljen rá, ahogy igazán
gondolja.  Ha  valaki  nagyon szegény és örökké szenved és csak nyomorog, és
megvan  rá  a  lehetőség,  hogy többet sohase nyomorogjon, és a leggazdagabb
emberek  közé  kerüljön,  s  mindig  bőségben  legyen,  és  a  testvérein is
segíthessen, a szülein is: akkor szabad neki elmulasztani ezt az alkalmat?

   Misike  az édesanyjára gondolt s az édesapjára és a kis testvéreire, akik
most  a  hideg  szobában  a  földön csúszkálnak, s maguk alá nedvesítenek és
felhűlnek,  s  az ajtórepedésen befú a szél, s az ajtófélfa vastagon fehér a
dértől, s azt mondta:

   - Nem szabad.

   Bella lehajtotta a fejét.

   Hosszú ideig csönd volt. Misi szeretett volna beszélni, de elszorította a
torkát a fájdalom: egyszerre eszébe jutott, hogy a kezében volt a szerencse,
a  reskontó,  amelyért  ma  neki legalább is ezer forintot kellene kapni, az
édesapjának  minden vagyonát hatszáz forintért árverezték el, s most ő ezret
adhatna,  s  akkor minden jó volna, és szép lenne, s egyszerre urak lennének
az  ő  szüleiből,  testvéreiből,  s  őbelőle  magából is, és elfacsarodott a
szíve,  hogy az a nyomorult cédula hogy tudott elveszni... Az ajka remegett,
s  szerette volna elmondani még ezt is Bellának, de nem merte, mert ott volt
Sanyika  is, aki ugyan egy szót se szólt bele az egész beszélgetésükbe, mert
nagy  szamár,  s  nem  is  érti,  amit  eddig beszéltek, de ezt elmondaná az
iskolában,  nem  szólt,  különben  is mindjárt öt óra, s neki sietni kell az
öregúrhoz.

   Akkor  bejött  nagy  robajjal  a  vénlány, Viola, ahogy belépett, csakúgy
áradt belőle a hideg, odakint kegyetlen fagy lehet, s azt mondta:

   - Na,  ez  is  megvan. Kifizettem a parasztot, tíz forint előleget  adtam
neki,  de  mennyi  beszédbe  került!  utálatosak,  hogy  mi  mindent kellett
lenyelni:  de  most  aztán lesz olyan darab földünk, hogy az egész évi koszt
megterem rajta. Nem is örülsz neki?

   Bella  kiegyenesedett, aztán hátradőlt, a szeme félig lehunyódott, s csak
annyit mondott:

   - Igen?

   - Igen, igen, örülhetsz neki.

   Aztán hozzájuk fordult Viola:

   - Hát  hogy  megy  a  tanulás? Mikor lesz a bizonyítvány-kiosztás?  Mikor
adják  ki a vakációt? Már itt van karácsony. Három hét múlva ünnep, még csak
két hét, és vége a diligenciának.

   Misi  lehajtotta  a fejét, nincs mivel dicsekedni. Igazán nem volt biztos
benne, hogy Sanyika többet tud-e, mint mikor kezdték a tanulást.

   - Nagyon kellene tanulni - mondta csendesen.

   - Bella ezután külön fog tanulni Sanyikával.

   Bella nem pattant fel, csöndesen ülve maradt, s újra csak azt mondta:

   - Igen.

   - Segítsen  rajta,  és  segítsen  mindnyájunkon, amit tud - szólt  élesen
Viola, s lerakta kis, fekete macskaprémjét és felsőkabátját.

   - Jó  - szólt Bella alig hallhatóan -, én segíteni fogok  mindnyájatokon,
amennyit tudok...

   Misi  megütődve  nézett  rá, a szívébe nyilallott valami, mert úgy látta,
hogy könny csillog a szemében.

   - Jaj  istenem, még ez a hét esztendő - mondta Viola. - Ebben  mindnyájan
bele  fogunk  gebedni,  de nem baj, nem sajnálom se magamat, se mást: csak a
gyereknek legyen aztán jobb élete.

   Misi értette már, de megdöbbent tőle: látta, hogy a kis Sanyi valaha mint
finom grófias úrfi fog élni, szegény testvéreinek kínjaiból, verejtékéből, s
indulatosan, gyűlölködve gondolt rá.

   Felállott,  mert el kellett mennie az öregúrhoz, de nem is bírta ki, hogy
még tovább is maradjon köztük.

   - Igaz - mondta Viola -, ez a magácskáé.

   S két ezüst forintost tett a kezébe.

   Misi  meglepetve vette át a pénzt, nem is gondolta, hogy már egy hónapja,
hogy idejár.

   Halkan,  szemérmesen, szégyenkezve megköszönte, mint valami alamizsnát, s
majdnem kezet csókolt.

   Mikor kint volt, Bella utánament:

   - A verset nem hagyja itt? - kérdezte igen halkan s igen gyöngéden.

   Misi  a  zsebébe  nyúlt,  a  sötétben  lángvörösre  gyúlt arccal, s a már
elfeledett, gyűrt papirost kimarkolta, hogy odaadja: de viszont valami másik
érzés  visszatartotta,  nagyon rossznak érezte a verset, s félt, hogy nagyot
csalódik és kineveti a leány, azért azt mondta:

   - Ne tessék haragudni...

   Bella  megsimogatta az arcát, sietve megcsókolta a homlokát, s ő rémülten
és sietve kilépett az ajtón a holdvilágra.

   Egész  úton  futott  úgy,  hogy a lélegzete is elállott. Csak a kollégium
táján   csendesedett   meg.   Nagyon   elintézetlennek  találta  az  életet,
rendezetlennek,   szabálytalannak,  oktalannak.  Nem  értette,  mi  hiányzik
belőle,  nem  értette,  miért van ilyen buta összevisszaság. Hiszen utóvégre
okosak  az  emberek,  sok  mindent meg tudnak érteni, magyarázni: miért kell
ilyen két szerencsétlen családnak lenni, mint az övék és a Doroghyéké.

   Bella nagyon közel volt most a lelkéhez, ez a jósága és gyöngédsége, hogy
a  versét  meg  akarta ismerni, ez egészen megrendítette: most már sajnálta,
hogy  nem  adta  oda,  szégyellte,  mert  ennyi  jóságot  még  senkitől  sem
tapasztalt.  Ha  a  fiúk  megtalálnák  a  versét,  biztos,  hogy kinevetnék,
kicsúfolnák,  s Bella, egész nagylány létére, milyen kedves volt hozzá egész
délután.  Milyen  kár,  hogy  ez  a  család  is elvesztette az uraságot, még
jobban,  mint  ők,  mert  mi  volt az ő vagyonuk ehhez képest, egész vonatot
bérelt ki egy útra a Doroghyék nagyapja, azt biz ők nem tehették volna... Ha
neki  most  pénze  volna, annyi pénze, hogy például egy egész véka, vagy egy
szobával,  akkor  minden  régi  birtokukat  visszaváltaná,  s odaajándékozná
nekik.  De nem Violának, hogy az tovább hárpiáskodjon, s gazdagon még jobban
követelődzhessen  és  parancsolhasson.  Se  nem  az  apjuknak, hogy eligya s
eltékozolja,  nem  is  Sanyinak,  aki  csak verést érdemel a haszontalansága
miatt,  se  nem  annak  a  kis  röhincsnek,  se nem a múmia anyjuknak, hanem
egyedül  csak Bellának, hogy megmutathassa, ki ő: hogy uralkodhasson a többi
felett,  mindenki  felett, hogy legyenek szép ruhái, palotája, szolgái, s az
egész világ kedvében járjon, s királynő legyen ebben a városban: ... hanem a
verset, azt akkor sem fogja odaadni neki... Ha tízszer megcsókolja is.

   Kacagott magában, csiklandósan és boldogan.

   Jó  volna  olyan  sok  pénz:  ha  volna  egy arany forintja, amely mindig
visszatér,  ahányszor  elkölti, akkor összevásárolná Bellának az egész város
minden  boltját, selymeket küldene a lakására; de az lassan megy, jobb volna
például ha itt az úton a lába előtt egy pénztárca feküdne tele ezresekkel, s
azt senki sem keresné rajta, vagy ha arannyá válna, amihez hozzányúl, de nem
minden,  mint  Midás  királynak,  csak  az, amit ő arannyá akar változtatni,
akkor  arany  virágokkal  kedveskedne,  vagy ha tudná, hogy hol van elásva a
régi aranykincs a földben, ahogy otthon a parasztok beszélik, hogy felcsap a
kékes  lángja:  akkor  azt  ő  felásná,  vagy  ha a tündér megjelenne, s azt
mondaná,  hogy három kívánságod teljesül, akkor ő kettőt kívánna, a harmadik
mindig az volna: még három kívánságom teljesüljön...

   Csak   úgy   repült   a   fantáziája,   s   ezer  módját  képzelte  el  a
kincsszerzésnek,  s  minden  kincset  a  Bella személyéhez köt, s minddel őt
akarja  elhalmozni  fáradhatatlanul... Milyen forró volt a szája a homlokán.
Talán lázas szegény.

   Az  öregúrnál  kimerülten  olvasta  az  újságokat.  Egyik  lapnak a végén
megdöbbenésére ott látta a kis hírt, hogy: lottóhúzás.

   Annyira megrettent, hogy az öregúr észrevette:

   - No, mia, mia?

   - Semmi... A kislutri-számok - mondta.

   - No csak, kijöttek?

   - Nem.

   - Neem? Hinnye kánya.

   Misi felolvasta:

   - Budapest: 5, 95, 4, 11, 92. Wien: 12, 37, 43, 7, 88.  Prága: 71, 7, 46,
83, 18. Linz: 34, 45, 76, 13, 2.

   Az  öregúr  soká  hallgatott, Misinek dobogott a szíve. A brünni nem volt
itt, isten tudja, miért.

   - Hát osztán, mékre vót a miénk tíve? - kérdezte az öregúr.

   - Hát Budapest - mondta Misi.

   - Osztán mi gyütt ki Budapesten?

   - 5, 95, 4, 11, 92.

   - No ebbül egy se jó szám... - mondta az öregúr mérgesen, nem is  beszélt
róla többet, azt mondta: - Mi van még abba az újságba?

   Misi sietve olvasott tovább.

   A  hazugságtól  egész  boldog  lett,  nevetni  tudott volna, milyen simán
sikerült.   Sose   tudta,   hogy   fogja  letagadni.  Ha  az  öregúr  nagyon
kérdezősködne,  akkor  nem  is  tudná eltagadni. De ilyen könnyű a hazugság,
csak  egy szó az egész. Érdemes volna annyi bajt magára zúdítani, mikor csak
ennyibe került a szabadulás?

   Többet  nem  is hozta szóba az öregúr. Mikor kijött tőle, az udvaron nagy
hideg  volt,  összehúzta  magán  a  kis  köpönyeget,  és  sietve ment haza a
kollégiumba.

   Megelégedett  volt  és  éhes.  Amilyen átkozott rossz volt a tegnapi nap,
annál jobb volt a mai.

   Amint  a  Nagytemplomhoz  ki  akart térni a gyalogjáróról, valaki feltűnt
neki.  Először  nem  is  gondolt  senkire,  hiszen  nem szokta ő a hölgyeket
meglátni, de mintha valami ismeretlen erő odavonzotta volna a szemét egy női
alakra.

   Nagy  izzólámpa  égett  egy  kirakat  előtt,  s  egy  fiatalember meg egy
kisasszony állottak ott, s vidáman nevetgélve beszéltek.

   Mind a ketten a kirakatot nézték.

   Lábai gyökeret vertek. A fiatalember Török János volt.

   És a leány: Bella kisasszony.

   Ha villám csapott volna le mellette, századrésznyire sem lepte volna meg,
vagy  ha  a  Nagytemplom  levette  volna  veres  turbánját, és előtte földig
hajolva köszön, udvariasan visszaköszönne, de ez fává gyökereztette.

   Rémület és iszonyat fogta el, s nem bírt álló helyéből megmozdulni.

   Azok  ott  állottak tőle alig öt lépésre, s hallotta felcsendülni a Bella
jól  ismert édes kacagását. A hangját hallotta, ahogy könnyen és vidáman azt
mondta:

   - Hiszen jófélék maguk, ha maguknak hinni lehetne.

   - Isten bizony - esküdözött dörmögve a fiatalember, s meghajlott a  leány
felé.

   Bella  ebben  a  pillanatban  úgy  tett,  mintha  megmozdulna, s arrafelé
indulna, ahol ő volt, de ő annyira megrémült attól, hogy találkozzanak, hogy
mint  egy  megijesztett  kiskutya,  elkezdett  iszonyúan futni, s csak akkor
nézett vissza, mikor már az emlékkert sötét kerítése alatt volt.

   Onnan már nem látta őket, s ettől még jobban fájt a szíve.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező