Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                              NYOLCADIK FEJEZET

      `amelyben kitűnik, hogy Misi olyan gyerek, aki nem szereti, ha
       vele foglalkoznak,  kivált mikor valami  kellemetlenség áll a
       háta mögött: hagyják békén; jó ilyenkor haza és nagy gondokra
       gondolni, jó elfelejteni a nagy mellett a kis bajt`


   Ebéd  után leült a helyére, s tanulni akart. A szoba üres volt, csak Nagy
úr  feküdt  az  ágyán,  s  olvasott.  Ő kihúzta a fiókját, s eszébe jutott a
megkezdett levél, amit szüleinek kezdett írni, de már legalább egy hete csak
ott volt a fiókban, ezt hamar elővette, s kikészített tintát, tollat:

   `Édes jó szüleim!

   Ne  tessék haragudni, édes jó szüleim, hogy olyan régen nem írtam édes jó
   szüleimnek, de`

   Ennyi volt a levél. Darabig nézte, csak ott ne volna az a de, akkor tudná
folytatni,  de  mit  írjon,  hogy mért nem írt eddig? Hazudni nem mert, mert
folyton  ott  világolt  mögötte, a nyakát sütötte az édesanyja szava: "fiam,
mindig  úgy  viseld magad, mintha látnálak... Gondold azt, hogy az én szemem
lát, s akkor soha nem teszel semmit, ami nem helyes."

   Érezte  azt  a  jó  szemet,  szinte  csiklandozta  a  félelem a torkát, s
csüggedten nézte a levelet.

   Nagy  úr az ágyon megmozdult, erre ő hamar bemártotta a tollat a tintába,
s írni kezdett:

   `...  nem  volt  időm,  mert  minden  délután  öttől hatig felolvasok egy
   öregúrnak, aki vak, s tíz krajcárt fizet egyórai olvasásért, csakhogy már
   egy  félórával  előbb kell elindulni, mert elkésni nem lehet, mikor pedig
   hazajövök,  akkor  van a vacsora a konviktusban, este pedig tanulni kell,
   és szerdán, szombaton délután sem írhatok, mert akkor egy osztálytársamat
   kell  tanítani latinra és számtanra, ezért nem írhattam idáig még édes jó
   szüleimnek.`

   Itt  megállott  s pihent, ebből elég jól kivágta magát, mosolygott is egy
kicsit örömében. Erre még édesanyja se szólhatna, ugye, semmit.

   Kint  fújt  a  szél, s havas lucskot vert az ablakhoz. Szegény édesanyját
látta  most, ahogy meztelen karral viszi a moslékot a disznónak. Lekönyökölt
az  asztalra  s nézte, nézte vakulásig a saját betűit, közben eszébe jutott,
tavaly,  mikor  ő  otthon  volt.  Megérkezett  egyszer  hozzájuk  az "András
bátyám",  az  édesanyjának a testvére, gépészkovács, nagyon derék, jó ember,
okos  ember,  szépen  tud  beszélni,  mindig  mintha  prédikálna,  mert  pap
szeretett  volna  lenni,  de  nem  taníttatták  ki,  szép  kongó hangja van,
mindenkit  túlkiált,  s  mindig  csak  szépeket  és  jókat  mond,  mintha  a
katedráról  mondaná  a híveknek, s ott volt egész télen náluk, mert nem volt
állása,  csak  rakta  a  fát  a tűzre, s ott ült a kis széken, csak olvasott
egész  télen,  regényeket  olvasott,  meg  újságot és gépészeti könyveket, s
miatta  mindig  jobban  kellett  főzni, mert ő bizony nem ette meg a hitvány
ételeket,  bort  is  ivott  néha,  fél  litert  hozatott ővele a kocsmából s
megitta, mondta néha: "Bertalan, gyere igyál egy pohár bort!" De az édesapja
azt  kiáltotta  rá: "Dehogy iszok, akkor nem tudok dógozni!..." Mert ő egész
télen  szántalpat faragott, s egyszer is egy ilyen rút, zimankós időben kinn
kínlódik  egy  nagy  tőkével,  amit el kellett ékekkel hasítani, s ahogy ott
birkózik, kimelegedve, megy kifelé az édesanyja, s látja az urát, hogy a rút
időben  hogy  vesződik szegény, hamar bemegy, s azt mondja Andrásnak: "Ugyan
te!...  Van  neked  lelked!...  El  tudod nézni, hogy az a szegény ember úgy
kínlódik  avval  a  nagy  fával!... Ereggy segíteni neki!..." Arra az András
bátyám   megmozdul   nehézkesen,   s   kinéz   a   könyvből,  s  azt  mondja
felduzmaszkodva: "Dehogy megyek! Eszem ágába sincs!"... Azzal visszafeküdt a
könyvbe,  s  tovább  olvasott.  Kis  idő  múlva  mérgesen  felállt, s elment
hazulról.

   Édesanyja  hangot  se  lelt, csak kifordult a szobából, s odakint sírt, ő
ott  pisszegett  körülötte,  bezzeg  szívesen  segített  volna!  ki is ment,
legalább nézni! Ott fagyoskodott darabig az édesapja mellett, s kékre fagyva
didergett,  mikor észrevette az apa s rákiáltott: "Mit vacogsz itt! takarodj
be!"  De ő csak állt. Igazat megvallva, szívesen szaladt volna be, mert kint
rettenetes  hideg volt, s neki valósággal fájt a hideg. Senki sem tudta az ő
önfeláldozását, sem apja, sem anyja, sem más, s ez még jobban fájt, mindjárt
veszekedett is kis öccseivel, akik a szobában lármáztak: csend legyen! s meg
is rázta a kis Ferikét.

   Könny  csordul  ki  a  szeméből, itt ülve a kollégium meleg coetusában, s
lekönyököl,  hogy  a  két öklével eltakarja könnyeit, most vajon hogy vannak
odahaza,  van-e  tűzifájuk,  s van-e kenyerük, és a nagyanyja most is vesz-e
mindig  egy  kiló  kávét, mert nem issza meg a tejet magában, és köménymagos
levest  a  világért  sem, neki mindig külön kávéja van, amiből senki más nem
kap,  ő  maga  pörköli  és darálja a régi kávédarálón, s olyankor tele van a
szagával  az  egész  ház,  s  azt a szagot ki nem állhatja egyikük sem, mert
abból  ők  úgysem  részesülnek.  És  húst  is  mindig hozat a nagyanya, mert
gyomorbajos,  s  nem  tud  azon  a  hitvány  ételen megélni, amit a gyerekek
esznek, s nem mer neki senki sem szólani, mert nagyon tisztelik a nagyanyát,
mert  az  ő  apja  döntötte nyomorúságba, mikor elárverezték miatta otthon a
birtokot  egy  rossz  spekuláció miatt, azért hallgatni kell, isten őrizzen,
hogy megsértődjék... Ők ketten nem is szenvednek, sem ő, sem az apja, mert a
nagymama  gondoskodik  magáról, az édesapa pedig agyondolgozza magát, s vagy
jókedvű, vagy mérges, de a mérge se tart soká, mert egy-kettőre kikáromkodja
magából  kedvére,  senki más nem szenved, csak az édesanyja, akinek dolgozni
kell  az egész családra, pedig vékony, gyenge, szomorú kis teste nem dologra
való,  csak  a  nyomorúság kényszeríti rá, hogy dolgozzon, mert ő is olvasni
szeretne   s  tanulni  s  szórakozni,  de  folyton  mosnia  kell  és  főzni,
takarítani,  varrni  a  sok  gyerekre,  s még a parasztlányoknak is varr, az
egész  ház tele van a friss kartonok szagával... S enni is szeretne szegény,
jókat, s pihenni, de mindig csak az övé a legrosszabb falat, akkor eszik, ha
az  ura  bevágja  az ajtót: "moslék, edd meg magad, amit főztél!.." Akkor ők
megeszik, kis éhes, sovány gyerekecskék, a sovány, kiapadt anyjukkal...

   Soká  ült  itt  a  levél  fölött,  s  egészen  elbágyadt,  nem bírt ülni,
szeretett  volna  lefeküdni,  de nem mert, nem volt megengedve. Pedig ma már
annyit szenvedett, úgy ki volt merülve, hogy nem bírt a széken ülni. Letette
a  fejét  a  karjára egy kicsit az asztalon, nem akart elaludni, de egy perc
múlva  már  le  volt ragadva a szeme, még azt gondolta, hogy csak egy kicsit
gondolkozik a levélen, s már aludt.

   Azt  álmodta,  hogy  az  édesapja  mondta: "No, add csak azt a reskontót,
megyek a pénzért."

   Ennek  örült,  mert  nem  tudott  volna  elmenni  a  pénzért, hanem azért
iszonyúan  megrémült,  mert tudta, hogy elveszett a reskontó. Hamar úgy tett
hát,  hogy  keresi,  ugrált,  minden  fiókot  kihúzott,  a  sifon fiókját, a
ládafiókot,  a gépfiókokat, csak úgy ugrált a kis házban, minden pillanatban
egy másik fiókban babrált, az édesapja meg csak nézte, nézte ingerülten:

   - Tán elhattad, te bitang!

   Nem  mondott  egyebet, de ő rettegett, hogy most mindjárt káromkodni fog,
mert  iszonyúan  tudott káromkodni, ha megharagudott, s annál jobban ugrált,
úgy röpködött a kis házban, mint egy veréb, érezte a szárnyát, ahogy ide-oda
csapódott,  semmi  súlya  nem  volt  a  testének, csak úgy verdesett, minden
bútorhoz hozzácsapódott, s nem lelte a reskontót.

   - Mit ugrálsz itt! Nem harapom le az orrod!... Na, hova tetted!

   Erre  ő  megállott,  végre,  reszketve  állott  az  édesapja  előtt,  aki
pirosbarna  arcával,  nagy, bölcs homlokával komolyan nézett rá, s alig volt
nála magasabb, s csak nézett szép, kék szemével erősen és komolyan.

   Akkor ő lesütötte a fejét s azt mondta:

   - Nincs meg.

   - Hova lett? Ki lopta el?

   Ő alig hallhatóan kimondta:

   - Böszörményi.

   - Böszörményi?

   - Bosszúból, hogy rám fogta, hogy én elloptam az ő kését, és bedobtam egy
nagy  szemétláda  mögé, hát ő most, hogy bajt csináljon, ellopta a reskontót
és széttépte, és én láttam is, mikor széttépte, de nem tudtam, hogy mi az, s
azért nevet rajtam.

   Az apja lassan gondolkodva elfordította a szemét, s azt mondta:

   - Jó, most megyek, kiköszörülöm a fejszét, gyere hajtani a köszörűkövet.

   S  már  akkor hajtotta is a köszörűkövet szélsebesen, s hallotta a fejsze
sivítását, ahogy a köszörű fogta.

   És  iszonyúan félt, hogy most az édesapja kettéhasítja Böszörményit, mert
tudta,  hogy arra kell a köszörülés, s iszonyúan rázta a hideg, s már látta,
hogy  Böszörményi  jön az utcán Debrecenben a nagy piacon, s nevetve jön, és
nem tudja, hogy most ketté fogják vágni, s prémes sapka van a fején, s akkor
az  édesapja  emeli  a  fejszét,  s  emeli olyan magasra, mint a Nagytemplom
gombja, hogy lecsapjon Böszörményire, s akkor ő belekapaszkodik a karjába, s
torkaszakadtából kiáltja, hogy: Édesapááááám!...

   Az iszonyú rémületre felijedt, mert megiszonyodott, hogy Nagy úr az ágyon
észrevegyen valamit.

   De Nagy úr olvasott, s ő ködös, lázas szemmel bámult rá egy darabig.

   Megértette,  hogy álom volt az egész, pedig olyan eleven volt, azt hitte,
ez mind megtörtént.

   Addig  bámult  Nagy úrra, míg ez megmozdult, észrevette, erre ő megijedt,
félt  attól,  hogy  valaki  most  szóljon hozzá, hamar lesütötte a szemét, a
levélre  nézett,  de  az  is  bántotta,  félelmes volt most újra elolvasni a
betűit, nyugtalan és hajszolt életének e jeleit.

   Nagy úr felült az ágyon, s így szólt:

   - Látja,  kis  Nyilas,  ez  borzasztó... Tudja, mit olvasok?...  A magyar
nemzet  legősibb  történetét,  azokat  az  utazásokat,  amiket  a  magyarság
őshazája felé végeztek eddig magyar emberek.

   Erre  Misi  mohón nézett fel, ez az egy téma, talán az egyetlen, ami most
meg  tudja  őt  ragadni,  egyszerre  mohó  láz  és éhes vágy támadt benne, s
kívánta hallani, amit Nagy úr mondani akart.

   - Úgy  élünk  mi itt Európa közepén, mint egy zabigyerek... Persze,  maga
nem  tudja,  mi  az  -  mondta  Nagy úr -, és én nem is fogom megmagyarázni:
szóval  tudja,  egy  olyan  gyerek, aki szégyelli a születését, nem ismeri a
szüleit,  s  nem  is  mer  utánajárni,  csak emészti a kíváncsiság, hogy bár
mindent megtudna róla...

   Misi  találva  érezte magát, soha senkinek nem merte elmondani a szüleit,
sem  a  szegénységüket,  sem a bajaikat, sem azt, hogy az apja paraszt volt,
sem  azt,  hogy az anyja kicsit púpos, sem azt, hogy a nagybátyjai milyenek,
sem  azt,  hogy  tönkrementek,  egy  szót  sem, mert nem volt egy szónyi sem
otthon az életükben, amivel dicsekedni lehetne...

   - Most  látja,  itt  élünk  Európa  kellős  közepén,  olyan   ez  a   kis
Magyarország,  mint  egy  szív, még a szívnek a két kamrája is meg van benne
rajzolva.

   Ezt  Misi  nagyon szépnek és igaznak találta, nemigen ismerte ugyan még a
szív  belsejét,  de  a  szív  a legszebb szó, amit a nyelv mondhat, s boldog
volt,  hogy  a  magyar  föld  a  szívhez  hasonlít, s a saját életére is azt
gondolta,  hogy az minden baj és nyomorúság mellett is a szív nevét érdemli,
mert a szívük él nekik, mintha egy nagy beteg szív volna az egész életük.

   - Hát  nem  borzasztó  az,  hogy  itt  vagyunk  Európa   közepén,  élünk,
dolgozunk, kínlódunk, dalolunk, vigadunk; s nincs az egész világon sehol még
nép,  amelyik  megértené  a  mi  nyelvünket...  Sem  a  nyelvünket,  sem  az
érzéseinket,  sem az életünket. Magunkban kell itt lennünk, senkire se lehet
számítani, csak ellenségünk van a világon, barátunk, rokonunk sehol.

   Misinek könny szökött a szemébe, mert a maga élete, a saját sorsa ez. Itt
kell  neki  Debrecenben,  ebben  az  idegen,  nagy  városban,  ebben  a nagy
kollégiumban  élnie,  s  nincs  senkije, semerre, aki segítene rajta, akármi
történhetik itt vele, nem fogja védeni senki soha...

   - Nem  volt  ez  mindig így - folytatta Nagy úr -, volt valaha messze  az
Uralban,  a  Volga  mellett egy `Magna Ungaria`, Nagy-Magyarország, abban az
időben,  mikor  ideköltöztünk  erre  a  mostani  hazánkba, akkor folytonosan
összeköttetésben  voltunk az őshazával. Bíborbanszületett Konstantinos görög
császár még írja, hogy az ő korában, Krisztus születése után a X. században,
követeket   szoktak   küldözni   a   magyarok   keleten  maradt  rokonokhoz,
meglátogatták őket, tudakozódtak felőlük, s gyakran kaptak hírt tőlük.

   Misi  megerőltette az agyát, ő még a gimnáziumban nem tanult történelmet,
azt  csak majd a következő osztályban fog tanulni, de már az elemi iskolában
is  tanult  valamit  a magyarok históriájáról: annyit már tanult, amennyinél
többet  sohasem  fog  otthon  tanulni  egy  parasztgyerek sem. Azok otthon a
faluban  felnőnek,  emberek  lesznek,  s  nem  fogják többet hírét hallani a
történelemnek,  annyival  élnek, amit ő tavaly kileckéztetett tőlük... De az
nem  volt kép az ő lelkében, amit ott tanult, csak szavak voltak, amik semmi
különöset  nem jelentettek. Arra emlékezett, hogy "őseink Ázsiából költöztek
ebbe  a szép hazába, Árpád vezérlete alatt". Most azonban egy pillanat alatt
valósággá,  emberi történetté lett előtte a magyar nemzet élete. Délelőtt az
öreg  Názótól  megkapta  az  ősember  érzését,  s  most  egyszerre  látta az
ősmagyarokat,  olyan  ruhában,  ahogy tavaly Törökéknél az ágy fölött volt a
képen az Árpád pajzsra emeltetése.

   - De  még  azután  is kellett, hogy érintkezzenek egymással, mert  tudtak
egymásról.  Nem  hallott  még maga Julián szerzetesről? Nem?... Hát IV. Béla
király   idejében  ez  a  Julián  szerzetes  négy  társával  elindult,  hogy
megtérítse keresztény vallásra a régi magyarokat, akik, persze, még pogányok
voltak.  El is jutottak oda, sok viszontagság után. Konstantinápolyon mentek
keresztül,  gyalog,  borzasztó  út...  Onnan  a  Kaukázusba...  Vegye  elő a
térképet, megmutatom.

   Misi  gyorsan előkereste a Kozma-atlaszt, s kikeresték belőle Oroszország
térképét.

   - Így  ment  le  talán Székesfehérvárról a Duna mellett, talán  csónakkal
Belgrádig,  onnan  gyalog  Konstantinápolyig. Ott hajóra ült, s harminchárom
nap alatt áthajóztak a Krími félszigetre, keresztül a Fekete-tengeren, onnan
megint  gyalog  a  Volgáig.  De  a Krímből kettő visszafordult, mert már nem
bírták  a nyomorúságot, a koplalást és az üldözést, ők ketten tovább mentek.
Valahol   a  Volgánál  utolérte  őket  valami  ragályos  betegség,  s  abban
elpusztult  az  utolsó  társa  is.  Gellértnek  hívták, de nem ez volt Szent
Gellért. (Szent Gellért nem volt magyar, hanem olasz, ez épp ilyen hittérítő
volt  nálunk  Julián  előtt  kétszáz  évvel.) Szóval Julián szerzetes gyalog
vándorolt  felfelé  a  tatárok  földjén,  egészen Kazánig. Ezen a tájon volt
akkor   Bolgárország.   Csupa   pusztaság  volt  ez  az  egész  vidék,  csak
bőrsátrakban laktak a pusztai népek, marhát őriztek, mint itt a Hortobágyon,
itt  még  most  is  úgy  élnek a gulyások, mint ott éltek... Hát mondom, itt
véletlenül  egy  magyar asszonnyal találkozott, akivel beszélni tudott, s az
megmagyarázta  neki, merre menjen Nagy-Magyarországba... El is ment az úton,
s  másfél  nap  múlva  szerencsésen  megérkezett a magyarokhoz... Nahát, itt
megörültek neki, házról házra híjták, etették, itatták, kérdezősködtek, mint
otthon  a  messzire  elvándorolt  testvérekről.  Kérdezték, hun vagytok, hun
szenvedtek?  tudjuk  mink,  hogy  megszereztétek  az  Attila örökségét, csak
becsüljétek  is meg... és efféléket... De nem sokáig maradhatott itt, mert a
nagy   magyarok   fejedelme   azt   mondta  neki:  Térj  vissza,  vérem,  az
országotokba,  s  mondd meg a királynak, az én testvéremnek, hogy én, a régi
magyarok fejedelme, köszöntöm és ölelem és csókolom őtet, s azt üzenem, hogy
hamar készüljön a nagy veszedelemre! Jönnek napkeletről a tatárok, s azok az
egész  világot  el  fogják pusztítani. Már én is megkaptam a parancsot, hogy
minden  fegyveresemmel  hozzájuk  kell  csatlakozni,  de  ennek a parancsnak
ellentmondani   nem   lehet.   Ő   legalább   gyűjtse   össze  fegyvereit  s
szövetségeseit,  hogy illendően tudjon ellentállni a tatárnak... Így szegény
Juliánus  már június 21-én megindult visszafelé, de nem azon az úton, amerre
jött, hanem egy rövidebb úton, amit a nagy-magyarországiak tanácsoltak neki.
A  Volgán  jött  felfelé  hajóval,  azután  az Okán tizenöt napig, azután az
oroszok  és  a  mordvinok országa közt jött el, a ruténeken át s a Vereckei-
szoroson  haza. Karácsony harmadnapján érkezett meg betegen a királyhoz, IV.
Bélához,  s  mindent elmondott neki... És úgy is lett, négy esztendő múlva a
tatárok  itt  voltak,  s  mindent kipusztítottak... Azért mégis annyit elért
Magyarország  akkor  is, hogy a tatárok nem mentek tovább Európába... Mindig
ez volt a mi sorsunk: nekünk kellett feltartani a keleti vad népeket, mindig
Magyarország  volt  a  szélső  harctér,  ahol  igazi bástya fogadta a keleti
hordákat...  Nem  bámulatos?  hogy a magyarság azért jött keletről ide, hogy
ezer  éven  át  folyton  ő  akadályozza  meg,  hogy  Európát  baj  ne érje a
keletiektől?...  Abba  fogyott  el  a  vérünk,  hogy  a  keleti  atyafiakkal
verekedtünk,  s  védelmeztük a nyugati idegeneket, akik ezer éven át folyton
idegenek maradtak hozzánk és gyűlöltek.

   Darabig  szótlanul  nézték  a  térképet.  Most  Nagy  úr kinyitotta Ázsia
térképét.

   - Nézze,  valószínűleg  itt volt az az ősi bölcső, ahol a történelmi  kor
elején  éltek  még  a  magyarok.  (S meghúzta az ujjával Szibéria délnyugati
részét  délen  az Aral-tóig, nyugaton az Uralig, északon az Obig, keleten az
Altáj-hegyekig.)   Itt   élt  együtt  a  finn-ugor-osztyák-magyar,  hun-avar
népség...  Abban  az  időben  nagy  nyugalom  volt  az  egész  világon, nagy
fejedelmek  voltak,  nagy  birodalmak,  akkor  csinálták az ősi eposzokat és
meséket.  Az ősi hősénekek elmondták a mesés őskort, a világ teremtését és a
nép  kialakulását,  a mesék pedig mulattatták a nagy fejedelmek udvarát. Egy
pár  ezer  évnek  kellett  eltelnie  az  utolsó  népvándorlás  óta,  mert ne
gondolja,  hogy  ez a népvándorlás volt az egyetlen, mikor a római birodalom
felbomlásakor  az ázsiai hordák elözönlötték egész Európát. Volt már azelőtt
is, mikor a turáni népek egész Franciaországig feldúlták azt az ősi világot,
amelyről még nincsen is írott emlék. Úgyhogy a németek, angolok vére szintén
tele  van  turáni  keveredéssel,  az  tette  őket erőssé... És ki tudja, még
régebben  hány  ilyen  népvándorlás  volt  már,  hiszen  valaha itt nem volt
tenger,  ahol  most  ez a töméntelen sziget van Ázsia és Ausztrália közt: ez
mind egy összefüggő szárazföld volt, s szabadlábbal, meg lóháton mehettek át
Amerikából  Ausztráliába  s  Ázsiába  és olyan földrészekre, amelyek ma lent
vannak  a víz fenekén... Mert azt tudja, ugye, hogy a Föld, az belül tűz, ma
is,  csak  egy  vékony kéreg van a tetején, ami föld. Most már, mint mikor a
szénégetők  égetik  a  szenet,  ha  a szén összébb hull, mikor kiég, akkor a
tetejére hányt föld - látott már maga szénégetést?

   - Igen, a nagybátyám kovács és akkor láttam, egyszer voltunk kint vele  a
beregi erdőn.

   - Nahát,  akkor  tudja,  mit  beszélek:  egyszer  csak behorpad a  föld a
szénkúpon.  Hát  így  horpad  be  néha  a földkéreg. Akkor persze a víz mind
megmozdul,  és befut az új süllyedésekbe. Hát így történt az, hogy ez a déli
világ  egyszer  csak  víz  alá  került. Mert nem itt volt ám a műveltség ősi
helye  Európában,  hanem ott délen, a mai malájoknál. Tudja. Ezek a legősibb
mesterei  a  kultúrának.  Most  csupa  vadember, de valaha ők fedezték fel a
csillagászatot  is...  Ez  volt  az `özönvíz`. Ami a legmagasabb hegyeket is
ellepte.  És  minden  ember elveszett... No, de ez nagyon régen volt, csak a
vallásos könyvek tartották fenn az emlékét. Az, amit a magyarokról beszélek,
hogy  valaha  itt  laktak  a  mai  "kirgiz  steppén",  együtt  a többi rokon
népekkel,  ez  sokkal  későbbi  dolog,  ez már itt volt a görögök korában...
Megérti maga, amit én beszélek?

   - Igen.

   - Hát  nézze, abban az időben, mikor a görög világ is a végét járta,  már
túl  voltak  a  nagy  kultúrán, jött a barbár Nagy Sándor, aki elfoglalta az
egész  Görögországot,  akkor  itt is mindenütt mintha csak megérett volna az
egész  világ  a  rothadásra:  itt  volt  Kisázsiában messze keletig a perzsa
birodalom,  aztán  az  indiai birodalom, aztán itt fent a tatárok birodalma,
aztán  a  finnugor népeké, aztán Európában évszázadok, sőt évezredek óta egy
helyen  lakó népek, a folyók mentén terjedtek a szláv fajok, keresztül-kasul
harcoltak  rajtuk  a  germán  fajták:  hát akkor ez a Nagy Sándor egy csapat
macedón katonával nekivág a világnak, s összetöri az egész keleti uralmakat:
megveri  Dáriust,  elmegy  egész  végig  az Iráni fennsíkon az Indusig, mint
mikor  a  villám  belevág az erdőbe, s mindent felforgat és feldúl. Az egész
nem  tartott  csak  egynéhány évig, akkor meghalt: de iszonyú híre lett. Itt
fent  a turáni népek megtudták, hogy az irániak ilyen gyengék. Felfordult az
egész  békés  világrend. Megindultak a Góbi-sivatag tatár népei meg a turáni
népek,  s  hozzáfogtak  dúlni  dél  felé a gazdag Kínát s a gazdag Perzsiát.
Ettől  megjött  az  étvágyuk,  s most ezek a komisz pásztornépek nem akartak
egyebet, csak rabolni. Kínának volt esze, épített ellenük egy olyan kőfalat,
hogy  azon  nem  ment át a lovas tatár! Tizenkét méter magas kőfallal vették
körül  az  egész ország északi határát, borzasztó munka volt, százötven évig
építették,  ez  csak  attól a hangya kínai fajtól telt ki... De amikor már a
tatárok nem akartak ráfanyalodni a kancatejre, hogy megkóstolták a vért, hát
elindultak nyugatra Európa felé, mert annak is olyan híre volt, mint a kínai
gazdagságnak,  egyik  nyomta  a  másikat  előre.  Ebbe az időbe már a finnek
kiszakadtak  a magyar-ugor népek közül, s előre mentek északra, a lappok még
jobban  északra,  ezek  szegények  fel  is  szorultak  maig  a  Jeges-tenger
partjára... de alighanem a magyarok is kiszálltak valahol, mert tudja, Kézai
Simon,   aki   az  utolsó  Árpádházi-király  idejében  írta  le  a  magyarok
történetét, azt írja egy helyen, hogy a magyarok valaha olyan helyen laktak,
ahol  örökös köd van, s nyár nincsen csak három hónapig, akkor is csak három
óráig  látni  a napot, hat órától kilencig: hát ez az északi sarköv leírása,
az  északi  fény  az  az  örökös köd, és csakugyan, ott három hónap az egész
nyár...  Honnan  tudták  volna  ezt  ezelőtt  hatszáz  esztendővel,  ha  nem
emlékezett   volna   a   szájról   szájra   szálló   hagyomány  a  személyes
tapasztalatra...  Na, de becsülöm az eszüket, hogy ha ott jártak is, nem sok
időt  töltöttek ott, nem tetszett a magyarnak ott a világ... Jobb lesz nekik
a  Duna-Tisza  közén...  gondolták  magukba,  s szépen lelegeltettek az Ural
túlsó  partján,  le  egész a Volga mellett... Itt szakadhattak el valahol. A
konzervatív  öregek  azt  mondták:  hogy  jó lesz mán nekünk ez a feőd, de a
hetyke  fiatalok  addig  hepciáskodtak, míg tovább nem mentek, átúsztattak a
Volgán,  elmentek a Don mellett, azon is átúsztak a tömlőiken, s úgy akadtak
a  meotiszi ingoványokba, ez az itt e: a Krím-félsziget. Mikor aztán itt nem
fértek,  mert  ezek  sose  fértek  a bőrükbe, hát kijöttek a Dnyeperhez: itt
kötöttek  szövetséget  a görög császárral, itt verték meg őket a besenyők, s
tovább  szorították  a  Dnyeszteren  át,  az lett az Etelköz. Hát osztán mán
innen csak egy lépés volt, hogy bejöjjenek a Kárpátokon. Be is jöttek, s itt
vónának maig... Szép hely, jó hely, csak dógozni ne kéne benne...

   Misi egészen elfelejtette minden búját-baját, s hangosan felnevetett.

   - Igaz is - mondta Nagy úr mosolyogva - nem eleget verekedtünk annyi ezer
esztendő  óta? Csak menjen végig az Aral-tótól fel az Ural mellett az Északi
Jeges-tengerig,  le  az  Ural  mellett  a  Káspi-tóig,  keresztül  a Fekete-
tengernél, Lebédia, Etelköz, itt Pannóniáig: és itt ezer esztendőn keresztül
tíz esztendő nem volt háború nélkül: még ennyi békességünk se volt tán, mint
most  negyvennyolc  óta...  Már negyvennégy éve béke van!... fel kell írni a
históriába, vagy ahogy Debrecenben mondják: a kéménybe korommal!...

   - És erre nyugatra nincs rokonunk? - kérdezte Misi.

   - Nyugat-Európában? - kiáltott fel Nagy úr. - Hogy volna!... Itt laknak a
román népek, a germán népek, a szláv népek: teljesen idegenek... A franciák,
spanyolok, olaszok? Mi közünk van hozzájuk? Vagy a németek, angolok, svédek,
norvégok,  dánok,  hollandok:  teljesen  idegenek.  Vagy  az oroszok, tótok,
horvátok,   szerbek,   pláne   ezek,   akik   közel   vannak,   mind  megölő
ellenségünk!...  Úgy  be vagyunk fogva, mint egy kalitkába. Kivel kössünk mi
szövetséget? Francia, spanyol, olasz: ezek harcolnak, míg az érdek úgy hozza
magával,  aztán ünneplik egymást, mint rokonok. Német és angol? Nincs köztük
egyéb  ellentét,  csak  az,  hogy  melyik  legyen az első a világon... Ezért
készek  volnának  az  egész  emberiséget lángba borítani, de különben nagyon
értik  egymást,  két  testvérnyelv és testvér észjárás... Az orosz, az pedig
mint  egy  nagy kotlós, mind maga alá akarja gyűjteni a szláv népecskéket...
De  hova  csatlakozzék  a  magyar?  A nyelvünkben nincs egy szó, egy íz, ami
ezekhez  hasonlítson, s éppen úgy nincs a vérünkben sem. Csak annyi rokonság
van  a  nyelvünk s a körülfekvő nyelvek közt, amit felszedtünk tőlük, amivel
gazdagodtunk,  készen  átvettünk az ő műveltségükből, így jött be a temérdek
szláv  szó,  megtanultuk,  s  beolvasztottuk, germán szó, latin s román szó,
amit  megvettünk,  megszereztünk  tőlük,  de ezt is úgy átformáltuk, hogy az
édesanyja  se  ismerne  rá... A magyar ember meg tud tanulni a világ bármely
nyelvén tökéletesen, de a magyart még soha idegen születésű meg nem tanulta,
hogy épkézláb módon tudjon rajta beszélni.

   - De hát ez borzasztó - bámészkodott Misi a térképen -, semmi rokon.

   - A rokonok?... Azokból pedig mi hasznunk?... Rokon volna a bolgár: de az
elvesztette  az  ősi  nyelvét  és  szláv  lett... Rokon volna a török: de az
mohamedán,  s  neki  semmi  egyéb  rokonság  nincs, csak a vallásbeli. Ezért
nemcsak  hogy  nem voltunk velük atyafiak, de a legtöbbet tőlük szenvedtük a
világ  teremtése  óta. Rokonok a finnek: de szegények messze vannak, s ők is
rabságban,  még  százszorta  jobban,  mint  mi. Rokonok az észtek, zürjének,
szamojédok,  mordvinok,  cseremiszek, votjákok, osztyákok, de hát ez má csak
olyan rokonság, hogy Ádámról, Éváról, meg a diófáról.

   Misi a foga közül tréfásan szólt:

   - Édesapám  azt úgy szokta mondani, hogy: persze hogy rokonok  vagyunk, a
te anyád meg az én anyám: két asszony.

   - Így  valahogy... - mondta Nagy úr. - A Magna Ungaria, amit még  most is
Jugriának  írnak  sok  térképen,  megszűnt  a  tatárjáráskor. Az egész népet
elsodorta, szétszórta, minden önállóságtól megfosztotta a mongol áradat. Még
Mátyás  király  idejében  tudtak  valamit  felőlük,  mert  Mátyás  követeket
küldött,  hogy nyomozzanak utánuk: neki volt velük célja, az országban úgyis
kevés  a  magyarság,  betelepíti  őket  ide. De már akkor az orosz birodalom
egységes volt, és görögkeleti vallású volt a cár, s nem engedte még azt sem,
hogy találkozzanak, hogy hírt vigyenek egymásról. Aztán jött a mohácsi vész,
a  török  rabság,  akkor  már  senki  sem  gondolt többet rájuk. Még Bethlen
Gábornak  sem  jutott eszébe, hogy a törökökhöz küldött követeivel próbáljon
utána  nyomozni  a  Kaukázusban s a Volgánál a magyar ősrokonoknak... Nem is
érezték  ők  ennek  a  szükségét, mert akkor nem nemzeti szövetségben, hanem
vallásiban  éltek  az  emberek  s az országok. Bethlen Gábornak nem a pogány
ősmagyarok  voltak  a rokonai, hanem a protestáns svédek; Gusztáv Adolf volt
az  ő lelki testvére, nem Karakum... meg a sabartoiasfaloi... (Így is hívták
egy   időben   valami   ok   miatt,  írja  Konstantinos  Porphyrogenetos,  a
magyarokat.)

   Sokáig    nézték   a   térképet.   Misire   kezdett   rátelepedni   ismét
magányosságának  érzése.  Ahogy  a  térképet  nézte,  amelyeknek  változatos
színeibe,  a  szép  kis  debreceni  cipó  formájú Magyarország pirossal volt
befestve,  elszédült  attól  a  rengeteg néptömegektől, amelyek körös-körül,
zöld, sárga, lila falánksággal rajzanak, mintha mind száját tátaná, s arccal
fordulna felé titokzatos és kísérteties lények módjára.

   - Fenyegetik... - mondta rebegve.

   Nagy úr is soká hallgatott:

   - Hát bizony, nem az a kérdés,  hogy honnan szerzünk rokonokat, hanem az,
hogy  meddig  van  haszna  Európának  belőlünk.  Eddig  is  nagyon szép volt
Magyarország,  de  eddig  szívesen  lemondtak arról az élvezetről, hogy örök
csatatéren  lakjanak...  Mert  mintha azért volna vörösre festve ez a megye,
mert  ez  örök  vértenger  volt: jöttek a besenyők, jöttek a kunok, jöttek a
tatárok,  a törökök, ezeket a magyar vagy beolvasztotta, s megmentette tőlük
Európát,  vagy  megverte, s vérével védelmezte meg a Nyugatot. Hát, istenem,
Németországnak, Franciaországnak, Angliának sem volt fenékig tejfel az élet,
de  hát ők veszekedhettek egymással, s dolgozhattak a belső harcok közben, s
azok  segítségével  az  emberi  általános kultúra építésén. De Magyarország?
Nekünk  nem  lehetett soha elvi vitákkal szórakozni, mi nem akaszthattuk fel
egymást  tudományos problémák miatt: nekünk egyszerűen meg kellett dögleni a
török,  tatár,  német háborúk alatt... Igaz, a balkáni népeknek még rosszabb
volt  a  sorsuk...  mert  ezek  állandó  hódoltságban  éltek,  s voltaképpen
kiegészítő  területek  voltak a török korban a török államhatalom számára. A
szerb,  bolgár,  dalmát,  román  népek  adták  a  janicsárságot,  ötévenként
sorozták  a gyerekeiket janicsároknak, valódi töröknek nem is volt szabad az
lenni,  s  az állami tisztviselők is mind a balkán fajokból kerültek ki, még
nagyvezér is alig volt igazi török eredetű. Tehát ebben a korban voltaképpen
a  Balkán  élte ki magát, mint török uralom s Európa ostora. De a magyarság,
az mindig csak jégtörő és védőgát volt... De mi lesz a jövőben?... Az az egy
bizonyos,  hogy  a  múlt érdemeiért nem fogják fenntartani az országunkat...
sem  a  fajtánkat... Kell, hogy valami hasznuk legyen belőlünk. Hogy mi lesz
ez,  azt  nem tudom: persze, az volna a legjobb s legszebb, ha minden magyar
ember olyan kiváló volna, s olyan dolgokat tudna produkálni, amiből az egész
emberiségnek haszna lenne...

   Ez  a  beszéd  mélyen  megrendítette  a kis Nyilast: eddig nem is gondolt
volna  arra,  hogy  az  országok  és a népek együtt számítanak, s egy életet
jelentenek,  de most úgy nézett a térképre, mintha tíz-tizenkét ember állana
előtte kidagadó izmokkal, ökölre s bajvívásra készen.

   - Hát akkor miért vagyunk szövetségben Ausztriával?

   - Szövetségben  vagyunk?  -  kérdezte  gúnyosan  Nagy  úr. - Nem  vagyunk
szövetségben,  csak  felfalt  bennünket Ausztria. De az a baj, hogy túlságos
nagy  falat vagyunk neki. Nézze csak, Európa térképén Ausztria mint egy nagy
száj  vesz  körül  bennünket:  csak  nem  bír  lenyelni.  Nincs teste, nincs
zacskója,  ahova beolvasszon, csak egy száj az egész, egy fertelmes kitátott
száj.

   - Ez  is!  -  mondta  Misi  -  tessék nézni, ez is itt lent! - s  Románia
félkörére mutatott Erdély mögött.

   - Igen  -  mosolygott  gúnyosan a nagydiák -, az is harapós, az is mar...
Nagyon  tátog ott, nagyon be akarja falni Erdélyt, de az is nagyobba fogott,
mint  amennyit  nyelhet...  Hanem  az biztos, hogy... kutyamód körül vagyunk
fogva...  az  ember csak azért bosszankszik, mert eszibe se jut... Milyen jó
volna  most,  ha  ezt  a  mardosást  érezzük, szövetséget köthetnénk a hátuk
mögött,  példának  okáért a németekkel, hiszen azokban is van egy kis turáni
vér:  az  első  népvándorlásból  (van  a  másodikból is elég). Ha meg a déli
sarkon  kezd  csaholni ez a badár kuvasz, akkor meg a jó bolgár néppel meg a
törökkel  szövetkezhetnénk;  csakhogy  a bolgár, mondom, szláv lett, a török
meg  tetszhalott  (és  az  is  csúnyán  el  van  szlávosodva,  nagyon  sokat
felszedett az is a sok győzelme alatt).

   Így  politizált  a  két  gyerek  a  kollégium  második emeletén egy rideg
fehérre meszelt coetusban egy iskolai térkép felett, 1892-ben.

   Tűnődve nézték mind a ketten a térképet, s keresték a szabadulás útját.

   - Nincs  más  hátra - mondta a nagydiák - muszáj elvárni a  sorsot, aztán
lesz,  ahogy  lesz.  Ha Ausztria eddig fel nem habzsolt, ezután már nem fog,
mert  több  baja  van  neki,  mint  nekünk.  Abba  a  percbe,  csak meg kell
mozdítani,  szétrobban,  s  lesz  belőle egy-kettő-három vagy négy ország...
Magyarország mindig megmarad, jó zajda ez a Kárpát ponyvája itt körül, amibe
bele  van  kerítve, s jó kötél a Duna-Tisza: hiszen csak kibírjuk addig, míg
eljön  az  a  jövő  idő, hogy a földrajz parancsa szerint, Magyarország lesz
Európa  igazi  központja  és  fővárosa. Mert nézze, ez a geometriai központ:
keletről,  nyugatról,  északról,  délről mind idetart. Ez itt középen olyan,
mint  a  szív vagy a gyomor (az sem alábbvaló a szívnél): ennek az országnak
van  a legnagyobb jövője a következő ezredévekben. Hiszen most már elvesznek
a  természetrajzi akadályok, a földrajzi távolságokat megszünteti a vonat, a
hegyeket  lenézi  az  ichor  (tudja, Jókai megjövendölte, hogy a jövő század
regénye  már  a  repülőgép  jegyében  fog  lefolyni: már a levegőben fogja a
csatákat  megvívni  az  ember).  Egyszóval  csak  a  központiság  jelent még
valamit.  Itt  ez  az  áldott  Nagyalföld, ha ezen gazdálkodó emberek fognak
dolgozni,  Európa  belső  kertje  lesz,  olyan,  mint a kiskert a parasztház
körül,  kint a nagy mezők, az orosz síkság, balra a gyár- és bányavidékek, a
német,  francia kultúra; itt tesz középen a Duna-Tisza kertjében a kormányzó
hatalom  belső vára... Ebbe segíthet a magyar a jövő nemzedékeknek: meg kell
építeni  itt  az egyenlőség, szabadság, testvériség igazi hazáját, akkor nem
lesz  ellenségünk,  sehol, mert az ellenség csak a rablás, a hatalom alapján
támad,  az  egyenlőség,  a  testvériség  alapján nincs ellenség; ezért lehet
bízni  csak  a  jövőben, mert sehol a világon még nem volt olyan forradalom,
mint  a  mienk  48-ban, hogy a főurak s a köznemesség önként ajánlotta fel a
parasztságnak  a  nemesi  jogokat,  ha ezt keresztül tudja csinálni az egész
nemzet  testében:  akkor  a  magyarság egy olyan erős vár lesz, amelyhez nem
hasonlítható  a  legnagyobb  birodalom  sem...  De  hát  ezt  maga nem érti,
öcskös...

   A  kis  Nyilas  megfeszített aggyal hallgatott, a nagyobb diáknak valóban
már  inkább  szavaiból  kiáradó  belső  tüze  hatott  rá, mint gondolatainak
meggyőző fonala.

   Azért   nem  hagyhatta  abba  a  nagydiák  a  beszédet  anélkül,  hogy  a
következőkben össze ne foglalja:

   - Ha  nemzetiségünk a külföldön, sehol a világon nincs hasznunkra,  érti,
akkor  a  magyarságunk  nem  segít  ahhoz,  hogy ezzel hódítsuk magunkhoz az
idegen  népeket!  A  magyarságunk csak arra való, amire a szegény embernek a
családi  érzése,  hogy  idehaza  összetartsunk,  mert  mindnyájan  egyformán
nyögünk  alatta:  egyikünk sem bújhat ki a felelősség és a súly alól, hogy ő
is  magyar:  no  hát!  akkor  valami  egyebet  kell ebből az erőből erősödve
produkálnunk, amire büszkén nézzen a külföld... Érti? Hogy a külföldinek az,
hogy  `magyar`,  ne  azt  jelentse,  hogy  ez is egy kis rabló a nagy rablók
közt!...  Hanem  azt,  hogy  ez  is  egy  komoly és jó munkás a többi munkás
mellett.  Hogy  erre  lehet  számítani!  Hogy  ennél  jó  helyen  vagynak  a
talentomok!  Hogy  erre  büszkén  nézzenek:  hogy  nézd, a kis magyarság mit
csinált  a maga földjéből! Hogy mennyit szenvedett török-tatár alatt, mégis,
ahogy   lehetett,  rögtön  munkába  állott,  rögtön  teremtett!.  Tanult  és
dolgozott...  Szeretett  és  boldogan munkálkodott... Nincsen itt semmi más,
csak  szeretni kell dolgozni, tanulni, vidámnak lenni s építeni!... Amit más
meg tud tanulni, azt a magyar is tudja!... A magyar jobban tudja! Mert ennél
nincsen serényebb, munkásabb és hasznavehetőbb nép a világon!... Nincs itten
semmi baj ebben az országban: csak a politika...

   Akkor  csengettek odakint az udvaron, s a nagydiák feltette a kalapját és
kiment.

   Misi  még  szerette  volna  megkérdezni  tőle,  mi  az a politika, de már
elment.

   Darabig  még  ott  könyökölt  a térkép fölött: a térkép kezdett barátjává
lenni,  a  színes  foltok  elevenséget  kaptak,  szinte megmozdultak a szeme
előtt,  mint  egy  élő  boly,  s  ezentúl hosszú töprengéseiben Magyarország
drága,  szép,  kerek  pajzsa  egyre  szebb  színben kezdett fényleni a szeme
előtt.

   Aztán megerősödve és felüdülve a levelét írta tovább.

   Leírta  benne  életét,  az  osztálytársait,  akiket szeret, a tanárait, s
valamennyit  dicsőítve  és magasztalva, és nem emlékezett most semmire, csak
arra, ami szép és jó volt az életében, úgy érezte, ma egészen újjászületett,
s  szentül  elhatározta,  hogy  úgy  fog dolgozni, tanulni, felelni, hogy az
egész  iskola  bámulja:  saját magát ennek a mindenfelől tátongó ellenséggel
körülvett  magyarságnak  érezte, s szinte büszke volt szülei szegénységére s
alacsony  sorsára,  mert  érezte,  hogy abból erőt fog meríteni minden baj s
minden  nyomorúság  elviselésére,  neki  az  volt  a példaképe már, hogyha ő
egymaga  keresztül  bír verekedni a bajokon, akkor az egész magyarság győzni
fog...

   Mikor a levelét megírta, borítékba tette, volt neki még otthonról két kis
levélborítékja,  azt  még  az édesanyja tette a ládájába. Egyik zsírpecsétet
kapott  a csomag idejében, ezt nagyon szégyellte, habozott is, hogy ne tépje
el,  de  elröstellte  magát:  úgy érezte, nem szabad a hibáit sem eltakarni,
legyen ez intő jel, hogy ezentúl jobban vigyázzon a holmijára.

   Összeszorította  a fogait, s a szemöldökét összehúzta, úgy nézett a távol
jövőbe, s a latin szintakszissal hóna alatt kiment a coetusból.

   A  kulcsot  felakasztotta az ajtófélre, ahogy szokták, s elment tanulni a
füvészkertbe.

   Szorgalmasan  s  buzgón  tanult,  s  csak akkor eszmélt fel, mikor kettőt
ütött  az  óra; fél öt volt, sötét is volt már, fázni is kezdett: csak akkor
jutott eszébe, hogy mennie kell az öregúrhoz, ez a ma délutánja olyan furcsa
volt, mintha kiesett volna a világból, egészen magában volt, magára maradva,
mintha nem is tartozna sehova és senkihez.

   Ma  kivételesen  nem  is  örült  a  felolvasásnak  sem.  Bántotta  ez  az
értelmetlen  olvasás,  hogy  neki  darálni  s darálni kell a szavakat, csupa
olyan dolgot, amiből semmit sem ért. Hiába próbált meg figyelni, a második s
harmadik sorban már egészen ismeretlen s idegen volt minden. Hogy megértette
Nagy  urat ma délután, pedig még nem tanult sem földrajzot. sem történelmet,
és  mégis  mindennel tele van a lelke, s ezeket az újságcikkeket nem érti, s
nem, hiába, nem.

   Egyszer csak azt kérdi az öregúr:

   - Még most se húzták ki a számokat?

   Egyszerre meghűlt benne a vér. Erezte, hogy megáll a nyelve, megmered, és
sápadt lesz... Pár pillanatig nesze sem volt, akkor megerősödött abban, hogy
szerencséjére az öregúr nem lát, aztán egyet nyelt, s így szólt:

   - Még nem vót az újságba...

   Ez  igaz  is, mert az újságba benne szokott lenni a húzás, de ő még eddig
nem látta.

   - Nem vót?

   - Nem!

   - Énnye, a tyúk kaparja meg... Máma sincs benne?

   Misi forgatta az újságot, nézte.

   - Nincs - mondta megkönnyebbülve.

   - Másikba sincs?

   Azt is végignézte.

   - Nincs.

   - No, gyerünk tovább.

   Tovább  olvasott,  de  bent  tele volt aggodalommal, nagyon érdeklődik az
öregúr: mástól is kérdezősködni fog, s akkor mi lesz.

   Mikor eljött az öregúrtól, kedvetlen s szomorú. Rosszul érezte magát, már
ma  délután  kezdett  elfeledkezni  erről  az  egész  kellemetlen  dologról,
szerette  azt  hinni,  hogy  elmúlt az egész... Hát, istenem, elveszett az a
cédula...  honnan lehet azt többet előkeríteni... de mit törődik vele más...
az csak az ő baja... meg az öregúré...

   Lógó  fejjel,  lassan ment haza, mindjárt a konviktusba ment, ahol Sándor
Mihály azt kiáltotta felé, amint meglátta:

   - Nyilas! Fent voltak Orczy meg Gimesi a coetusba.

   - Fent? - szólt ijedten Misi.

   - Igen, téged kerestek.

   Leült  a  helyére, s a villáját kezdte törülgetni, mert az szokás volt, a
szervétába szúrva kitörülni, a konyhában nem mosogatták el valami rendesen.

   Mit kerestek nála Orczy meg Gimesi, ezen nagyon megijedt, mert biztosan a
lutri miatt.

   - Mér  nem  voltál  délután  órára? - kérdezte később Sándor Mihály,  aki
átnyúlt  az  asztalon,  hogy  a só- és paprikatartót elvegye. A brúgóját jól
megsózta s paprikázta, diákszokás volt: evés előtt ezzel csináltak étvágyat.

   - Délután? - mondta Misi, s bambán nézett maga elé.

   - Igen, kérdezett a tanár úr is.

   - Hát  máma  nem  szombat  van? - mondta Misi, s lángvörös lett,  egészen
elfeledkezett arról, hogy iskola van, de hogy esett ki az eszéből?

   Még  csak  ez  volt hátra, hogy így el tudjon felejteni valamit, s épp az
iskolát.

   Nem  tudta  megmagyarázni  a  szobafőnöknek sem, hogy mért nem volt órán.
Végre  is kisütötték, hogy beteg volt, Lisznyai úr nagyon mérges volt, s azt
mondta,  hogy  ő  nem  lesz  dedósoknak a szobájában, ilyet még nem hallott,
mióta  "kétágú",  hogy  valaki  csak  úgy elfeledkezzék az iskoláról. A fiúk
nevettek, különösen Böszörményi, akinek a nevetésében valami egészen különös
volt.

   - Csuda,  hogy  a  fejét  el  nem  hagyja  valaki  -  mondta  gúnyosan -,
szerencse, hogy a nyakánál fogva oda van ragadva, mert azt is elhagyná.

   Misi  úgy érezte, hogy ennek van valami nagy fontossága, hogy Böszörményi
ilyen  hetykén  beszél, mert még a coetusban senki se beszélt a reskontóról,
de  már  Böszörményi  biztosan  számítja,  hogy  egyszer  csak ki fog sülni:
egészen bizonyos volt benne, hogy ez lopta el a cédulát...

   Este megírta a magyar írásbeli dolgozatot.

   - Mit  írjak,  micsoda  betegsége  volt?  -  kérdezte Lisznyai úr  másnap
reggel.

   - Én nem tudom. Nagy úr se ment órára.

   - Nyolcadikba  nem volt első óra - mondta Lisznyai úr -, szóval nem  kell
igazolvány.

   - De kérek szépen - motyogta az orra alatt Misi.

   Az  osztályban  azt hitte, mindenki rajta fog nevetni, de bizony senki se
vette észre.

   Csak mikor Orczy megjött, ez intett neki, már az ajtóból:

   - Megbeszéltem a szakácsnénkkal a dolgot, az a kérdés, hogy a  budapesti,
a  wieni,  vagy a brünni, vagy a prágai, vagy a linzi lutrin volt-e kihúzva.
Melyikre tettél?

   Misi hallgatott.

   - Azt se tudod?

   Nem tudta azt sem.

   - Mert  legalább  ezer  vagy kétezer forintot kellett nyerni.  Ha brünni,
akkor biztos legalább kétezer forint.

   Misinek a szája is nyitva maradt: kétezer forint!... Ez valami egészen új
volt!...  Kétezer  forint!...  Ezt ő el se tudta képzelni, mi az... Otthon a
kis  házat  a  szülei  háromszáz  forintért vették kerttel együtt... Kétezer
forint... Úgy hallgatta, mint az Ezeregyéjszaka meséit...

   Megjött Gimesi is, mindjárt idebújt hozzá, egy cseppet se látszott rajta,
hogy haragszik a tegnapi dolgok miatt, mindjárt közéjük dugta a fejét:

   - Azt  mondta a szakácsnénk, hogy kétezer forintot nyert, isten  bizony -
szólt Orczy. - Ennek fele az öregé, akkor is ezer pengő marad neki...

   Gimesi nagyot csapott az asztalra:

   - Baráték - mondta -, e mán döfi.

   Orczy azt mondta:

   - De  azt  tanácsolom, nem kell senkinek megmondani, maradjon ez  hármunk
közt, mert ha megneszeli a tolvaj, akkor mindennek vége.

   Misi rábámult: Ez már azt is tudja, hogy tolvaj van?

   Összebújtak hárman, s egészen suttogva beszéltek.

   Orczy mondta:

   - Minekünk  most  szerződést  kell  kötni,  hogy   mindent   megbeszélünk
egymással, óra után kimegyünk a hátulsó udvarba, és megbeszéljük rendesen.

   - Igen  -  mondta Gimesi -, én azt indítványozom, vegyük be  Tannenbaumot
is.

   - Nem kell senkit - mondta Orczy -, egyelőre csak maradjunk hárman.

   - Helyes a bőgés - mondta Gimesi -, nekem az is mindegy.

   - Csak vigyázni kell - szólt Orczy -, hogy senki meg ne sejtsen semmit.

   Ahogy elmúlt az óra, rögtön elfutottak mindhárman a hátulsó udvarba.

   Ott  hátul  volt  az  a  bizonyos  barna,  rossz szagú deszkavár, annak a
sarkánál, a kerítésnél összedugták a fejüket, s hozzáfogtak tanácskozni.

   - Legelőször  is  biztosítani  kell  -  mondta  Orczy  -  a titoktartást.
Választunk magunk közül egy elnököt.

   - Helyes, én rád szavazok - mondta Gimesi.

   - Én is - szólott Misi, bár nem értette, miért kell három közt egy elnök.

   - Na  jó,  ha  ti  akarjátok,  nem bánom - mondta Orczy -, de csak  akkor
fogadom  el,  ha  becsületszentségetekre  megesküsztök,  hogy mindenben szót
fogadtok. De vakon engedelmeskedve.

   - Helyes.

   - Helyes.

   - Nem  szabad  sokat együtt lenni - mondta Orczy -, mert az gyanút  kelt:
hanem  most  nekem  úgyis  ablakórám  lesz,  majd én kigondolom a tervet, és
megcsinálom az alapszabályokat.

   Ezzel kezet fogtak.

   Misi  nagyon furcsán érezte magát, láza volt, s dobogott a szíve, hogy az
ő ügyéből ilyen titokzatos dolog lett.

   A  következő  óra  énekóra  volt,  s  most  aztán igazán hiába beszélt és
finomkodott  Csoknyai  tanár úr, egész órán keresztül lázban és önkívületben
ült  Misi,  csak  azon  csodálkozott,  hogy  Gimesi  épp  olyan fesztelen és
természetes,  mint  máskor  volt,  babrált a füzeteivel, ceruzát faragott, a
könyveit  kiszedte meg berakta, szóval éppúgy piszmogott, és moszatolt, mint
más énekórán. Misi viszont lázban, elrévülve ült, s egész testén forró érzés
folydogált le s fel.

   Mikor vége volt az órának, Orczy mindjárt jött:

   - Tudjátok,  mi történt? - kérdezte nevetve - az udvaron járkáltam a  kút
körül,  akkor odajön egy akadémista vagy teológus, leveszi a sapkámat, s így
tesz  vele,  megcsapja  a  fejem, azt mondja: te mért nem mégy órára? Mondom
neki,  most nincs órám, mert énekóra van... Igen! azt mondja, zsidó vagy! és
meg akarja nyomni a fejem!...

   Ezen nagyon kacagtak, idegesen nevettek mind a ketten.

   - Én  nem  vagyok zsidó, hanem katolikus - mondtam neki -, de az  meg azt
mondta rá: ismerlek! avval elment!

   Gimesi görcsösen nevetett:

   - Jaj  de jó vicc - mondta, s a szemét egészen behunyta, úgy  nevetett, s
az egész arca vörös lett a nevetéstől.

   Orczy folytatta:

   - Akkor  jön egy tanár, az az öreg, olyan fehér hajú, akit Imre  bácsinak
híjnak,  azt  mondja: na, ha nincsen órád, ne ácsorogj itt kint, hanem gyere
fel a könyvtárba. Hát felvitt a kollégiumi nagykönyvtárba, ahol nincs egyéb,
csak  könyv,  és  ott  adott nekem egy jó könyvet, és azt olvastam, s ezután
mindig odamegyek, ha lyukas órám lesz.

   Misi  csodálkozva  s  irigykedve  nézett  Orczyra,  oda szeretett volna ő
bejutni:  istenem,  egy  olyan szoba, ahol csak könyv van, ennél tündéribbet
elképzelni sem tudott.

   - Hát   én   osztán   ott   mindent   kigondoltam   és   megcsináltam  az
alapszabályokat,  itt  van,  leírtam,  három példányban, hogy mindenikünknél
legyen egy.

   Alapszabály!  Misinek  ez is nagyon varázslatos volt. De honnan tud Orczy
ilyeneket  kitalálni.  Tisztelettel  nézett  rá,  mint  valami  felsőbbrendű
lényre.

   Az alapszabályok így hangzottak:

   `- Alapszabály:  1. A név: lutristák. 2. A tagok vérszövetségben  vannak,
mint  testvérek.  3.  Semmi  titok nem létezik. 4. Elnök, titkár, jegyző. 5.
Idegeneknek elárulni tilos.` Ez az egész.

   - Én jegyző szeretnék lenni - mondta Misi Gimesinek csendesen.

   - Te meg indítványozzál engem titkárnak, mert én meg titkár.

   - Gimesi titkár - súgta Misi Orczynak.

   - Hisz te vagy a titkár - mondta Orczy -, a te titkod az egész.

   Ez ellen nem lehetett szólani.

   - Nem igaz? - mondta Gimesinek Orczy - az ő titka, hát akkor ő a titkár.

   Gimesi elkedvetlenedett.

   - A  titkárnak  titkot  kell tartani, ez meg már mindent elárult, én  még
jobban tudom, mint ő.

   - Az  igaz - mondta Orczy s nevetett. - Ha jó titkára volna  magamagának,
akkor most nem tudnánk semmit, ez igaz.

   - Ez csak jegyzőnek való, hogy feljegyezze, amit más csinál.

   Misi  nem  érezte  magát  sértve,  nevetett,  s  már  boldog volt, hogy a
Csittvári Krónikába végre lesz mit beírni.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező