Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               HETEDIK FEJEZET

      `amelyben csodálatos, hogy a szenvedő ember  körül  is  minden
       természetes és  vidám: szinte nem  érdemes élni,  ha az  élet
       ilyen kevéssé vesz részt a szív fájdalmában`


   A földrajzórát nem az osztályban tartották, hanem fent a második emeleten
a  természetrajzi  teremben.  Reggel hát nem kellett lemenni az osztályba, s
így  csengetés  után  még késhetett néhány percet, úgyis oly kétségbeesetten
törődött  és  szerencsétlen  volt;  egész  éjszaka álmatlanul fetrengett, ha
elszunnyadt,  újra  felébredt, a lelkiismeret nem hagyta aludni, s nem bírta
elképzelni,  mi történt a reskontóval. Iszonyú volt ez, reggelre kábultan és
kimerülten  virradt,  és  csak  a  friss,  jéghideg  víz ébresztette fel egy
kicsit.

   Már  az  osztály  bent  zsinyegett,  hamar beült az első padba a helyére.
Hangot  se  adott, csak úgy bújt és sunyított, hogy senki észre ne vegye; az
éjszakai  reszketéstől  lesoványodott,  és  fakó volt, mint a penész, dehogy
tudott  ő  most tanulásra gondolni vagy leckére, félig meghalt, azt se tudta
jóformán, milyen könyvet hozott magával.

   Orczy  az  asztal  tetején  ült,  háttal  a  tanári  szobának, szemben az
osztálynak,  s  színésziesen mesélt, a fiúk szájtátva hallgatták, s hangosan
kacagtak minden. szavára, de úgy, hogy ne legyen nagy hangja.

   - Embörségös   embör  vagy...   -   mondta  Orczy,  s  utánozta  az  öreg
professzort,   a   földrajztanárt,  akit  szokás  volt  folyton  kicsúfolni,
kimókázni,  úgyhogy  mindenki  tudta egy kicsit a hangját csúfolni, de olyan
jól  senki,  mint  Orczy,  aki  a  fejét  legörbítette, s furcsa torokhangon
mondta, és olyan öreges pislogással: embörségös embör vagy, édös fiam!

   Kórusban  nevettek  rá,  a  másik  oldalról  is  sokan  idenéztek, bár az
általános  zajban  nem hallották az Orczy hangját, de látták, hogy az öreget
utánozza,  s  ez  igen  mulatságos volt, és bátor dolog, mert az öreg minden
pillanatban beléphet.

   Akkor hozzáfogott Orczy mesélni az ismert mondókák egyikét: az öreg, mint
gróf  úrfiak  nevelője  járt Egyiptomban, s minden órán szóba hozta Égyiptus
országát:  -  "Mikor  én Égyiptus országába jártam - mondta az öreg dünnyögő
hangján  -,  hát  látok  ott  két  nagy fertelmes krokogyélus madarat!..." -
Kibubbanva  kezdett  hahotázni  az  osztály  -  "hát  kitáttya  a  száját  a
krokogyélus   madár:   én   pedig   fogom   a  szimpla  puskám,  osztán  jól
rádupláztam!..."  -  Sikongó,  visongó  halk kacagásba törtek ki a fiúk, s a
legközelebbi  padban  levők  is  mind  előrehajoltak,  a hátrább levők pedig
ráfeküdtek  a  padjaikra,  hogy  szinte  belebújtak  Orczyba,  aki  erre még
halkabban  kezdett  mesélni,  de  még  elevenebb  gesztusokkal  - "hát az én
pflintám  golóbisa  puff  belevágott az egyik krokogyélus madár jobbszemibe,
onnan  meg  átugrott  a másik krokogyélus madár balszemibe, onnan újra ki, s
belecsapott   az   egyik  krokogyélus  balszemibe,  oszt  abból  esmég  újra
visszapattant, és belecsapott a másik krokogyélus jobbszemibe: éccóval, édös
fiam, mind a két krokogyélus madárnak mind a négy szeme, püff, odalett."

   A  fiúk  röhögtek, majd kihasadtak, a másik oldalról lassan megmozdult az
egész  osztály,  s  mind  Orczy  szájába torlódott. De ez hirtelen megállt a
mesében, s más hangon, de újra az öreg professzort utánozva azt mondta:

   - "Ejnye,    édös   fiam,   de   szömtelen    embörök    vagytok,    hogy
ideszömtelenködtök."

   Ennek  még nagyobb hatása volt, mert nem volt óra, hogy ezt egynéhányszor
ne hallották volna, hogy "szömtelen embör."

   - Tanár úr, ezt álmodni teccett? - szólt hátulabbról egy fiú.

   Orczy rácsapott:

   - Te szömtelen embör!... nem való vagy becsületes embörök közé: állj  ide
mellém...

   Ezen  még  Misinek is nevetni kellett, hátradűlt a padban, s kinyitotta a
száját,  lehunyta  a  szemét, hátravetette a fejét, és soká nevetett, mintha
aludnék.

   Közben  bejött  a  kis,  öreg  tanár,  feldöcögött a pódiumra, a fiúk egy
pillanat  alatt  mind  helyre  rebbentek, ő még mindig úgy ült ott, nevetve,
nyitott  szájjal,  félrebillent fejjel; észrevett valami mozgást, de annyira
ki  volt  merülve  az  éjszakai sok sírástól, hogy üres, fájó gyomorral ülve
maradt, s csak nevetett.

   Aztán  csönd  lett,  ő  is  magához  tért, tenyerével megdörzsölte arcát,
fejét,  megvakarta  haját,  nyakát,  ásított,  s a szeme könnyes lett, akkor
megszólalt a tanár hangja, most már az igazi, a katedrán:

   - Nyilas Mihály.

   Azt  hitte,  a  villám  csapott  le  mellette.  Nem is akart felállni: ez
lehetetlen.  Olyan sokáig maradt ülve, hogy mozgás támadt s nyugtalanság, és
mindenki ránézett.

   Akkor  felállott,  halálsápadtan,  s  ránézett  a  tanárra  szúrós, sötét
szemeivel,  az  arca egészen be volt esve, s kemény kis szemöldökei makacsul
szegeződtek az öregre, mint felvont, apró íjak.

   Az volt a szokás, hogy ki kellett menni szó nélkül a táblához amelyre fel
volt  feszítve Franciaország térképe, s elmondani a mai leckét. Két oldalról
Orczy  és  Gimesi  ijedten  és csodálkozva nézték, mit akar. Gimesi felállt,
hogy helyet adjon neki, hogy kimehessen. Erre kiment.

   Tántorgó léptekkel botorkált fel a tábláig, és megállott a térkép előtt.

   - No, édös fiam, hát mi volt föladva mára.

   Misi  hallgatott, egy pillanatig lehunyta a szemét, s nagyot szédült vele
a világ, rettenve kellett felnyitnia tágra a szemét, hogy el ne essen. Aztán
tétován  a térkép felé fordult, s homályosan villózott előtte a francia föld
népe,  amely,  mint  egy  cifra  kendő  terült el, a tengerbe vetett csipkés
sarkával,  s  barna  hegyek  foltja  folyik le róla jobbról, a déli tengerek
felé.

   - Nahát,  úgye  Franciaország...  -  mondta  a  tanár.  -  Milyen   ez  a
Franciaország:  úgye  két  képet  mutat,  keleten  inkább  hegység, nyugaton
síkság... Délen... mi van délen, hogy híják azt a vastag hegységet délen...

   Az  osztály  feszülten  figyelt,  senki  sem  értette Nyilast, aki mintha
megnémult volna, egy szót sem szólt.

   De  nem  szólt,  most már csak azért sem. Most már lassan eszébe jutott a
múlt  óra,  akkor  sem  nagyon  figyelt  ugyan, de azért lassan fölismerte a
térképen  a  Pireneust,  eszébe  jutott  a Roncevalles-hágó... Roncevallesz,
Roncevallesz... mondta magában.

   - Ez  a  nagy hegység egészen elzárja a francia földet a  spanyoloktól...
csak  hol  lehet  átmenni  rajta?...  milyen  hágón?..  a  Ron... a Ron... A
Ronszvalli hágón..

   - Roncevallesz, Roncevallesz - mondta magában Misi.

    A   kicsi  kis,  öreg  tanár,  aki  úgy  össze  volt  töpörödve,  mintha
megaszalták  volna  az  élet  kemencéjében,  de  egészen  rózsaszínű volt és
galambfehér ősz, szokása szerint hirtelen méregbe jött:

   - Ejnye, édös fiam, de szömtelen embör vagy...

   Akkor  azonban  meggondolta, hogy kivel áll szemben, mégis az első padban
ülő  ember  az  a  kis  szemtelen  ember,  az öreg tanár pedig, a volt grófi
nevelő:  nagyon bele volt gyökeresedve minden tekintély tisztelete. Megbánta
hát,  amit  hirtelen  kibökött,  s  jóvá  akarta  tenni, leszállott a tanári
székéről,   s  a  térképhez  menve,  hozzáfogott  elmagyarázni  szóról-szóra
ugyanúgy,  mint  az  előző  órán  az egész leckét. Így elbeszélgetett egy jó
negyedóráig. Misi folyton előre mondta magában azoknak a helyeknek a neveit,
amiket  kinyögni  készült  az  öreg:  Jura  hegység,  Kotdor  és  a  Langréi
fennsík...  Ardennek,  Cevennek...  Mind  eszébe jutottak, de a száját annál
makacsabbul szorította össze, s ha agyonverik, akkor se mondta volna ki.

   - Itt van az az Aurignac, ahol - folytatta a kis öreg - most 1852-ben egy
útkaparó   napfényre   hozta  a  legérdekesebb  ős  temetkezőhelyet,  még  a
történelem  előtti  korszakból,  amely temetkezési helyen együtt találtatott
meg  az emberi csontvázakkal az ősvilág kihalt állatainak a csontjai is, így
a  barlangi  medvének,  hiénának,  oroszlánnak,  mammutnak,  rinocerosznak a
csontja,   ez   bizonyítja,   hogy  az  ember  egy  korban  élt  ezekkel  az
állatokkal...

   Misi csodálkozva nézett rá, már beszélt erről az öregúr a múlt órán is, a
neanderthali ősemberről, de még sose kapta meg ilyen közelről: az öregúr úgy
mondta  ki, hogy `most` 1852-ben, mintha tavaly lett volna, így mondta neki,
aki  csaknem  harminc évvel később született, erre maga az az őskor is egész
közel jött hozzá, s egyszerre felvillant előtte valami homályos kép, hogy az
ősember  bebúvik a barlangba, ahol már van egy medve, oroszlán, mammut... De
a  mammut  hogy  fér  be...  A  szeme felnyílása, s az arcán az értelem és a
figyelem felcsillanása megragadta a tanárt, s egészen hozzáhajolva elkezdett
neki magyarázni...

   - A történelem előtti korszakban természetesen!... mert a történelem  már
nem  ismeri  az  ilyen  életmódot, de hisz a történelem az csak itt kezdődik
tegnapelőtt,  az  egyiptomi  piramisokat összesen négy-ötezer éve építették,
ellenben  azt  a  koponyát,  amit  ott  találtak,  na hol is, itt Düsseldorf
mellett, na, számtalanszor ejti ki az ember a nevét...

   Az öreg kínosan küzdött a memóriájával, s Misi kibökte:

   - Neanderthal...

   - Ott, ott, igen - mondta az öreg úr, s vékony kis kezével megérintette a
kisdiák  vállát: - A neanderthali koponyát a diluviál-képletben találták!...
annak  is  a  legalsó  rétegében...  pedig  a  geológusok azt az időt, míg a
diluviál-réteg  lerakódott,  és  rajta  az  alluviál-réteg...  ezt  az  időt
legalább két-háromszázezer évre becsülik... Nos, ha a neanderthali koponyánk
háromszázezer   éves,   de   lehet  sokkal  több  is,  ám  maradjunk  meg  a
háromszázezernél:  hányadik  ivadéka  volt  az,  aki a piramisokhoz hordta a
követ?...  Nem  szabad könnyelműen oly szókat mondani, hogy ez vagy az régen
volt... a régmúltban... Neked régen volt, ami gyermekkorodban történt, de az
nekem  csak  tegnap  volt,  mert  én  már harminc éve tanár voltam, mikor te
születtél... és ami nekem régen volt, mi az a magyar nemzet történetében, az
még  mindig  csak  a `ma`, hiszen a magyar állam ezer éve áll fenn!... És ha
történelmileg  nézzük,  nekünk  Árpád  régen  volt,  pedig  hozzá  képest  a
peloponnézusi  háború őskor, s ehhez a babiloniai építkezések még ősibbek, s
akkor vége a történelemnek... Négy-ötezer év az egész, ameddig vissza tudunk
nézni  írott  vagy  faragott  emlékek  által...  S  íme,  itt van a floridai
korallképződésű    félsziget,    amely    az   Agassis   számítása   szerint
százharmincötezer év alatt képződött, s így a benne talált emberi állkapocs,
helyzetének  mélysége  után  ítélve,  mintegy  tízezer éves lehet... S ez az
állkapocs  már  a  ma  kiképződött  és  érvényes  emberi állkapocs... tehát,
tízezer évvel ezelőtt már az ember ugyanúgy készen volt, mint ma: csak mások
voltak az életviszonyai... de a te neanderthali koponyád, az még más! az még
legközelebb  van a majomkoponyához... Most vesd össze a háromszázezer évet a
háromezerrel...  Minő különbség az, hogy neked háromszáz forintod van-e vagy
csak  három... Ilyen keveset tudunk az emberiség őstörténelméből: csak három
forint árát.

   Lent  az osztályban nevetés hallatszott, rá nyüzsgés, lökdösődés, de Misi
meg volt bűvölve, s lángoló szemekkel nézett a kis öregre, akinek a homlokán
a  csontokra  simult  a  puha, rózsaszínű, fonnyadt, halvány bőr, s kék erek
voltak  rajta  szétzilálva,  a két keze is annyira gyenge és reszketős, hogy
most,  amint  e  képleteket felállította, elfáradt bele, s le kellett ülnie.
Arany  János  barátja  volt,  mondta  róla  valaki.  Míg utána nézett, Arany
Jánosra gondolt. Arany János fogott kezet az öreg Názóval, mikor fiatal Názó
volt.

   Visszacsoszogott az agg tanár a székhez, s lehajtotta a fejét, és darabig
maga elé nézett.

   Akkor felállt egy fiú ott az osztály közepén s azt mondta:

   - Tanár úr, kérem.

   Megzavarodva, szinte ijedten nézett rá.

   - Mi? He? - s nagy, lobogó, denevérszerű füleihez tartotta a kezét,  mert
nagyot hallott: - mit akarsz?

   - Tanár úr, kérem, még nem tetszett beírni a hiányzókat.

   - He?

   - Az  osztálykönyvbe  a  hiányzókat  még nem tetszett  beírni - kiáltotta
torkaszakadtából a fiú.

   Az  öregúr  idegesen  kapkodva vette elő az osztálykönyvet s felnyitotta.
Engedelmesen,  mint  aki  érzi,  hogy  pontosnak  kell lenni, csak nem bírja
erővel ezt a pontosságot. Felnyitotta a könyvet s beírta.

   - Milyen nap van ma?

   - Csütörtök - kiáltotta az egész osztály kórusban.

   A  tanár  reszkető  betűivel  beírta  a  szükséges  dolgokat,  aztán úgy,
lehajtott fővel folytatta:

   - Hogy volt az embernek történelem előtti, azaz olyan korszaka,  amelyről
semmi,  nemcsak  írásban,  de  még szájról-szájra adott mondákban sem maradt
fenn:  az  kétségen  felül  áll.  Sok  százezer  év folyt le azalatt, míg az
állatvilágnak  utolsó remeke, az ember, szellemi fejlődését annyira vihette,
hogy létezésének kétségen felül álló biztos jeleit hagyhatta a későbbi világ
számára:...  Ilyen  legbiztosabb jelek azon kő- és csontszerszámok, melyeken
első tekintetre felismerhető, hogy az emberi kéz által munkáltattak. Ilyenek
a  kezdetleges  agyagedények  s a primitív ékszerek, amelyeken látszik, hogy
nem  kemencében,  csupán  tűzben  égettettek  ki...  S  főként ilyenek az ős
temetkezési  helyek,  amikről  most  beszélünk...  S  íme, ez ős temetkezési
helyek   két   dologra  tanítanak  meg  csalhatatlan  pontossággal:  hogy  a
társaságban  élés  és  az  erkölcs  éppolyan veleszületett emberi ösztöne az
embernek, mint amilyen veleszületett ösztönt találunk más állatoknál is, pl.
a  méheknél  és  hangyáknál, előbb léteztek az embereknél a morál-törvények,
mint  a  polgáriak, amazok tehát ősibb s erősebb oszlopai az emberi életnek,
mint emezek.

   Lehajtotta  a  fejét  a  kezére, és sokáig csöndes zsibongás volt, amit ő
észre   sem  vett,  már  egészen  elfelejtette  Misit,  Franciaországot,  az
osztályt,  teljesen  a  saját  gondolatai  közt maradt, mert egy tanulmányon
dolgozott Debrecen őskoráról, s áttért arra:

   - S ezek a korok nem záródnak le oly szabályszerűen, mint nem szakemberek
gondolnák: íme, a magyarok még Debrecenben ma is élnek a kő- és csontkorszak
bizonyos  eszközeivel. A hortobágyi pásztorok s béresek még ma is használják
a  `csürkölőt`,  ami  nem egyéb, mint a juh lábszárcsontjából készült, egyik
végén hegyes, a másik végén átfúrt csontszerszám, mellyel a kötelék görcseit
oldozzák,  s  a parasztházakban mindenütt fel van akasztva a tükör alá a lúd
középszárnycsontjából készült, átfúrt végű `gatyamadzaghúzó`...

   Erre  a  szóra  váratlanul  kitört a kacagás, különben az osztály nagyobb
része  már  eloszlott  figyelemmel  foglalkozott  apró magánügyekkel, gombot
cseréltek,   vagy  ceruzát  hegyeztek,  halkan  beszélgettek,  nevettek,  az
írásbeli  dolgozatokat  forgatták, néhányan most készítették el a példákat a
számtanórára.

   - Ezeket csak azért említém, mert nagyon óvatosnak kell lenni a régészeti
tárgyak  korhatárjelző  értékének  megbecsülésénél. A maláji szigeteken több
népet  találtak,  amelyek  még  ma is használják a csont- és kőszerszámokat,
holott  az  iparfejlesztő  népek  már olcsón juttatják el tökéletes míveiket
mindenfelé,  piacot  keresve  árujoknak.  Mily  ismert dolog a beretva, s én
magam tapasztaltam Égyiptomban (susogás, mozgás), hogy a fürdőkben az ottani
borbélyok nem acélberetvával, hanem obszidián kőkéssel vakarják le a testről
a  dolomitos sárral bekent szőrt (csendes röhögés), olyan kőkéssel, amilyent
ugarkova  néven tarisznyaszámra lehet összeszedni Magyarországon is. Például
Debrecen határában ilyen nagyon érdekes lelőhely a Kovásvölgy, amelyet sokan
Kovácsvölgynek  neveznek  helytelenül... A déli oldalon, a diószegi országút
mellett  eső  homokdombokon,  melyek  az ötvenes években majorsági földeknek
kiosztattak s azóta Átkos földeknek neveztetnek...

   - Nékünk van ott feődünk - szólt egész hangosan egy cívisfiú.

   - Egy helyen, ahol...

   De felállt az előbbi jelentő fiú:

   - Tanár úr, kérem...

  - Mi, mi, mia? - ijedt fel az öregúr, s megint a füléhez nyúlt széttartott
ujjú tenyerével.

   - Tanár  úr,  kérem,  Ondódi  Lajos mondja, hogy nekik is van földjük  az
Átkoson.

   Az öregúr idegesen intett, hogy üljön le s folytatta:

   - Azon a helyen, ahol a szekérút megkönnyítette a domboldal  megbontását,
a  magas  homokdombnak  a lapányra meredeken ereszkedő oldalát a szél szépen
kinyalta...

   Erre  egy  pillanat  múlva  buffogó  kacagás,  rihegés, büffögés tört ki,
úgyhogy nem lehetett hallani a következő szavakat.

   - Mi nyalt? ki nyalt? - kérdezték itt is, ott is, heccelve.

   - Hogy, hogy, he? - kérdezte az öregúr, újra megtoldva komikusan a  fülét
a  tenyerével,  de  senki  sem felelt, csak kacagtak buzgón. Erre az öreg úr
félreértette a dolgot, megszakította a mondanivalóját, s így szólt:

   - Igen, nagyon nevetséges az Átkos név eredete. Ezt a földet még a Csorba
polgármestersége    alatt   kiszakították   a   közlegelőből,   és   eladták
parcellákban,  de  a  szegény  nép  úgy  haragudott érte, hogy még azokat is
átkozta, akik vettek belőle, így lett az a főd máig átkos főd.

   A  fiúkat  ez nem érdekelte, az öregúr mindig úgy beszélt, mintha magához
való, okos emberekkel tárgyalna.

   Az általános zsibongásból felállt a jelentő, s azt mondta:

   - Tanár úr, kérem szépen, nem lehetett érteni, hogy `ki nyalta ki`?

   Az öreg nagy szemeket meresztett, aztán éktelen dühbe jött. Felpattant, s
vércsehangon rikoltott rá:

   - Söemtelen  embör  vagy,  édös  fiam! söemtelen embör!... nöm  való vagy
böcsületös embörök közé!... Gyere, állj ide mellém!

   Erre  az  egész  osztály lesütötte a fejét a padban, s mindenki viharosan
kacagott,  csak Orczy ült komolyan az első helyen, s rosszallólag csóválta a
fejét.

   A  tanár megzavarodott, mintha megértette volna a helyzete tragikusságát,
elnémult,  s erőt véve magán, Misihez fordult, s neki magyarázta, hogy ott a
homok alatt kőkorszaki tárgyakat szépen kitakarva hagyott a szél.

   - Szépen  és  tanulságosan  mutatja  ez,  hogy   Debrecen  vidéke  már  a
kőkorszakban is lakva volt.

   Misi boldog volt, hogy most már csak neki beszél a tanár. Ő ma mélyen meg
volt  hatva,  úgy megértett mindent, amit a tanár úr mondott, s érezte, hogy
mély  és örökös tudományt kapott ma a tanár úrtól, s egész kis lelke hálásan
fonódott az öregecske felé.

   Most felállott Orczy:

   - Bocsánat, tanár úr, kérem, szabad egy kérdést?

   - He? Mi? - mondta a tanár.

   S fél fülére téve a tenyerét, elhúzott szájjal figyelt oda; nagy, kiálló,
kis pengevékonyságú orra szinte átvilágított, ahogy az ablak felől ráesett a
fény.

   - Krisztus előtt hány évvel lehetett itt Debrecenben a kőkorszak?

   - Eh!  -  mondta  a professzor. - Krisztus előtt hány évvel!...  A neolit
korból  való!  sajnos,  nem  is  tudok adatot arra, hogy hazánkban valahol a
palaeolit  korból  való  tárgy  találtatott  volna.  A  neolit kor, az már a
csiszolt kőkorszak, a csiszolt kőszerszámok korszaka.

   - Igen,  bocsánat,  tanár  úr,  kérem, de a neolit kor az mégis  Krisztus
előtt volt?

   A tanár felemelte a kezét:

   - Hol  volt  még akkor a Krisztus!... A Krisztus csak itt élt  tegnap!...
Mikor  a  Krisztus  élt,  már akkor túl voltunk a kőkorszak után következett
bronzkorszakon, a rézkorszakon, s benne voltunk a vaskorszakban. Különben is
az  ember olyan maradi lény, hogy csak arra, hogy a megszokott kőszerszámnak
a  csiszolásán  valami  változtatást tegyen, évezredeknek kellett lefolynia.
Hogy  lehet akkor évszámokról beszélni, édes fiam: Krisztus előtt hányban...
S  Krisztus  maga! Ahogy az a kőbalta csak átalakult, s a Krisztus apjának a
kezében, aki ács volt, vasfejszévé vált, éppen úgy azok az igazságok, amiket
a Krisztus hirdetett, együtt jöttek az emberiség őskorából, a kőbaltával.

   Kikeresett  a  zsebéből  egy  csomó  kulcsot,  s  kinyitott egy fiókot az
asztalban.

   - Itt  van  ez  a  darab  kő...  Egy kettétört kalapács, természetesen  a
lyuknál  törött  el; ez a kalapács foka... Ez egy olyan gyönyörű darab, hogy
ez  már  csak  nagyon  fiatal  neolitból  jöhet... Legfeljebb három-négyezer
éves...   De   hol   van   ez   a   kőkorszak  kezdetétől,  a  pattintgatott
obszidiántól!...   Legalább   százezer   év  van  közöttük...  Az  emberiség
kőkorszakát   legalább   százezer   évre   lehet  tenni,  vagy  százötvenre,
kétszázezerre...

   - Krisztus előtt, vagy mostantól - kérdezte konokul Orczy.

   A tanár vörös lett hirtelen haragjában.

   - Szamár vagy, édes fiam, mint apád! Gyere, állj ide mellém.

   Orczy  frissen,  figyelmesen  felsietett a pódiumra, s a kisdiákok hangos
nevetése  kísérte. Ő a katedráról leintett az osztálynak, hogy hagyják, most
ne nevessenek.

   - Nézd meg ezt a követ, látod?...

   - Igen.

   - Látod,  milyen  finoman  van  ez  csiszolva?...  Ezt  már   szerszámmal
csiszolták...  Nos...  Krisztus születése óta olyan kevés idő folyt el, hogy
annyi  idő abban az őskorban nem volt elég arra sem, hogy az a szerszám, ami
ennek  a  kalapácsnak a kicsiszolásához szükséges volt, megjelenjen. Itt van
ez  a  másik  kő,  ez  egy kőszerszám, amelyen a fúrás csak arra való lyukat
hagyott,  hogy az ember az ujját beledughassa, ezzel a kővel pattantgatta le
a kőkorszaki ősember a nuclusokról a kőkéseket, a lyuk arra kellett, hogy az
erős  fogást  biztosítsa...  Míg  rájött az emberiség arra, hogy jó lesz egy
ilyen  lyukkal  segíteni  magán: édes fiam: addig húszszor annyi idő eltelt,
mint  Krisztus  születésétől  mostanáig.  A  kérdésednek  tehát jogosultsága
nincs.  Ha én két-háromszázezer évet számítok, azt nem számítom sem Krisztus
születésétől, sem az osztálykönyv mai dátumától, hanem...

   - A világ teremtésétől - mondta Orczy.

   - A  nagyapád  halálától  -  kiáltott  a  tanár...  - Honnan  számítom? -
mutatott rá Misire, aki még mindig ott állott a térkép előtt, s mohón itta a
tanár minden szavát.

   - Hát csak úgy... - mondta Misi vállat vonva.

   - Hát  csak  úgy!  -  kiáltotta  a tanár, mind a két karját  felemelve. -
Igenis,  csak  úgy!  hozzávetőlegesen!  csak hogy éppen időhatárt mondjak...
Eridj helyre...

   Orczy meg volt sértve, s az ajkát rágta, bosszantotta a dolog.

   Mielőtt  leült volna, odalesett a tanárra, s látva, hogy az nem néz felé,
grimaszt  vágott hátra, és a füle mellé tette a kezét, ahogy az öreg szokta.
Erre, persze, kis nevetés futott végig az osztályon.

   Egyszerre csengő hallatszott.

   A  professzor  elővette  a  noteszét,  s  két  centiméteres,  kis,  kurta
plajbászát megnyálazva, egy nagy egyest írt be Nyilas Mihálynak.

   Berta Imre felállott, úgy nézte.

   - Nagyon jól van, édes fiam - mondta - helyremehetsz.

   Amint kiment, hatalmas lárma tört ki.

   - Ez  már  osztán  mégis  disznóság  - mondta Szegedi Feri - egy szót  se
szólt,  mégis jelest kapott, ha én elmondtam volna az egész leckét, akkor is
hármast adott volna, hogy az istenlova rúgja meg.

   Sokan nevettek, de már az osztály nagy része karikázva, ugrálva tódult ki
a tanteremből, hogy lemenjen a földszintre az osztályba.

   Szegedi  ezt  sértően mondta, s félvállról Misire nézett, Misi hallotta a
durvaságot,  de  nem  szólt rá, mert igazat adott Szegedinek, ámbár ő tudta,
hogy a tanár érezte, hogy ő figyel és érti..

   Tannenbaum kelt a Misi pártjára:

   - Igenis  jól felelt, mert dacára annak, hogy a mai leckéből nem  mondott
semmit,  de  megmondta  az  izét,  a paleontált, vagy mit, na... - letette a
könyveit,  s  kinyitotta  a földrajzot, hogy megkeresse, mert fel volt írva,
felírta azt a szót ceruzával, amit Misi felelt.

   - Annyi  volt  az  egész felelete, hogy megrántotta a  vállát - ordította
Szegedi.

   Gimesi mint a paprika támadt rá:

   - Ha  te  megrántod a vállad, akkor négyest kapsz, ha Nyilas megrántja  a
vállát, jelest kap: ez már így van.

   - Összetartanak, jeles pad! - visította Szegedi, s köpött feléjük.

   Gimesi,  már  a  hóna  alatt volt minden könyv, mint egy kis kutya rohant
neki,  mint egy kecskebaksi, s úgy nekiment a fejével, hogy Szegedi nekidőlt
a katedrának, akkor hozzáfogtak pofozkodni, a Gimesi könyvei szétrepültek, s
vékony,  kis,  fehér  kezével  a nyakát tépázta Szegedinek. Az pedig ököllel
ütötte  a  fejét, de mindig csak a koponyáját találta, s mivel a Gimesi haja
mindig  géppel  volt  lenyírva,  csak  úgy csattogott, csakhogy az Gimesinek
tudvalevőleg nem fájt.

   Ő  azonban úgy összevissza karmolta Szegedit, hogy annak vérzett az arca.
Akkor Barta Imre a padokon átvetette magát, s szétlódította őket.

   - Neetemán - mondta.

   - Ezt  még meg fogjátok keserülni - kiáltotta véresen, nyálasan,  ordítva
Szegedi, s Misire nézett - gyere csak arra mifelénk...

   Misi  iszonyúan  meg  volt  szégyenülve,  s  eszébe  jutott, hogy Szegedi
arrafelé lakik, ahol a tanítványa.

   - De hát én mit csináltam - mondta és sírt.

   - Ha megfogom azt a piszok fülit, letépem a nyomorultnak - mondta Gimesi,
s hozzáfogott összeszedni a könyveit.

   - Neandertál - kiáltotta Tannenbaum -, Neandertál, Neandertál!

   Azt  senki  sem  értette, hogy Gimesi miért lett olyan dühös, kisebb volt
Szegedinél,  de  alaposan  helybenhagyta.  Mikor bementek az osztályba, elöl
ment  Gimesi,  utána  Tannenbaum,  akik az utóbbi időben egész jó barátságba
kerültek,  s  hátul  ment  csendesen  és szomorúan Misi. Akkor valaki éljent
kiáltott Gimesire, s a körülállók nevetve azt mondták, éljen a köppincs!

   - No, ne marháskodjatok - szólt Gimesi, de mosolygott, és jólesett  neki,
bár  a  köppincs  szóért  kicsit dühös szokott lenni. Egyszer óra közben azt
mondta, hogy náluk Erdélyben nem azt mondják, hogy koppants, hanem köppincs,
ez, persze, csak találmány, de aztán olyan makacsul ragaszkodott hozzá, hogy
néha  mondták neki. Misi félt, mert most következett a latin óra, s ha abból
is  kiszólítják,  akkor nem fog olyan könnyen kibújni. Egyszerre csak gyanús
lett  neki hogy Sándor Mihály Orczyval tárgyal, aztán Orczy odajött hozzá, s
igen határozottan azt mondta:

   - Te Misi, kihúzták a számokat?

   Misi lesütötte a fejét.

   - Nekem megmondhatod, mert nekünk van egy öreg szakácsnénk, az  legjobban
ért  a  lutrihoz,  az  minden  héten tesz a lutrira egy hatost, és aztán úgy
szoktunk  vele  drukkolni  két  hétig,  míg  a húzás meg nincs. Én szakember
vagyok a lutriban, nekem tehát hiába hazudsz, én keresztüllátok rajtad, mint
az üvegen.

   De már csengettek, s bejött Gyéres tanár úr. A földrajzórai zavarok miatt
senki  sem  volt még a helyén. Gyéres tanár úr megállott felettük, s kesztyű
volt  a  kezében,  úgy  intett,  hogy:  na, mi az?... Lassan helyrekotródott
mindenki.

   A tanár felment a katedrára, s kinyitotta az osztálykönyvet.

   - Nem volt óra?

   - De  igen,  tanár  úr  -  kiáltották sokan, mások azt kiáltották,  hogy:
földrajz.

   - Milyen óra volt?

   Orczy felugrott, s hangosan kiáltotta:

   - Bocsánat, tanár úr, kérem...

   Ezzel  teljesen  sikerült  magára terelni a figyelmet, pedig nem ő volt a
bejelentő, de Gyéres tanár úr leintette a többieket, s reá nézett.

   - Földrajzóránk volt.

   - S a tanár úr nem írta be az órát?

   - De igen, beírta, tanár úr, kérem.

   Gyéres  tanár  úr lobogtatta a levelet, a könyv lapját, hogy nincs rajta.
Orczy felsietett hozzá, s tovább lapozott, csakugyan két lappal hátrább volt
beírva a földrajz.

   Gyéres  tanár  úr  mosolygott,  s  megköszönte  a  figyelmet,  és  Orczyt
helyreküldte. Azt mondta:

   - A tanár úr azt hiszi, hogy száz év múlva ez úgyis mindegy lesz.

   Erre óriási nevetés lett, s Orczy mindnyájukat túlkiáltotta:

   - Százezer év múlva!

   Amit  mondott,  az  olyan  furcsa  volt, hogy Gyéres tanár úr figyelmesen
nézett oda.

   - Hogyan?

   S Orczy felpattant:

   - Kérem,  a tanár úr csak százezer években számítja az emberiség  izéjét,
az  emberiség... hogy az eszközök fejlődése csak százezer években figyelhető
meg, a kőeszközök fejlődése.

   Gyéres  tanár  hátradűlt  a széken, úgy nézett Orczyra. Nevetett, de csak
úgy  nevetésre  állt az arca, annyira meg volt lepve a gyerek találó és éles
megjegyzésétől, hogy csak ennyit mondott rá:

   - Naggyon kitűnő...

   Intett,   hogy   üljön   le,   s  mindnyájan  hallgassanak  el,  s  akkor
felszólította  Szentét.  Ez  a  legutolsó  padban ült, és semmi egyébbel nem
foglalkozott, csak örökké labdát kötött.

   Minthogy  már a harmadik mondatnál le kellett menni hozzá, s attól kezdve
ott  is  maradt  óra  végéig,  s velük gyakorolta a mondattani elemzést, már
tudniillik  az  összes utolsó padbeliekkel, így hát ők szabadon beszélhettek
egy-egy szót.

   - Hát  hol a reskontó? - lökdöste oldalba Orczy a középső ujja  bütykével
Misit.

   - Visszaadtam az öregnek, no.

   - És nem emlékszel a számokra?

   - Nem.

   - Elég csacsi vagy. Hisz ez a fontos!...

   Kicsit   hallgattak,   mert   Gyéres   mellett  nem  igen  lehet  "privát
konverzációkat"  folytatni, ahogy ő nevezi, később azonban egészen odahajolt
Misihez.

   - Te,  itt nagy pénzt lehet nyerni! mikor Henrik bátyámnak mondtam,  hogy
én  teszek  a  lutrira  egy  hatost, s nyerek négy forintot, és akkor veszek
rajta egy pár niklírozott korcsolyát, olyan kosorrút, ő azt mondta rá, hogy:
barátom,  ha én lutrihoz nyúlok, akkor én nagy pénzt akarok nyerni, nem négy
forintot, nem is ezeret, hanem pénzt!... Azért mondom, hogy te nem is tudod,
miről van szó!...

   Misi  nem  szólt, csak magába húzódott, mint egy kis sündisznó. Hiszen az
kell  neki éppen, hogy most kezdjen el nőni előtte a nyerési lehetőség... Ez
is eddig nem tudott szólani, most meg hogy macerálja.

   Inkább  odahúzódott  Gimesihez,  akit kimondhatatlanul szeretett ma, mert
utóvégre őmiatta verekedett meg.

   Gimesi folyton a fejebúbjához nyúlkált:

   - Fáj? - kérdezte tőle.

   - Ó, sokat adok rájuk, ha megharagítanak, úgy falhoz mázolom, hogy...

   De  nagyon  rosszkedvű  volt  Gimesi,  s  ő  el  is  húzódott, félt, hogy
megbántja a részvételével, csak a lelke sóvárgott felé.

   Óra  után  Orczy,  tudva,  hogy Misi Gimesivel jobb viszonyban van, hozzá
ment, s neki mondta:

   - Gimesi,  te,  te  Gimesi,  bokszold  ki  ebből  a Misiből, hogy  milyen
számokat tett meg a lutrira.

   - Mér, nyert? - kérdezte Gimesi.

   - Ő nem tudja, hogy ő mit tett meg.

   - Nem  tudod? - mondta Gimesi, a szemöldöktelen szemeit feltátotta,  kis,
nedves,   japános   ferde   szemei   olyan  keserves  bizalommal  néztek  és
csodálkozással.

   - Majd  ha  én  megdögönyözöm,  akkor tudja. Evvel nem bír senki, mer  ez
olyan  csökönyös,  mint  a vadszamár, de én ismerem a nyitját, adok neki egy
gáncsot,  akkor  elvágódik,  osztán  akkor  addig dögönyözöm, míg olyan puha
lesz...

   Misi  azonban  csak  ült tovább, mosolygott, s nem szólt. Jaj, sokért nem
adta volna, ha többet senki sem említené a lutrit...

   - Mondod vagy nem mondod! - kiáltott Gimesi.

   - Haggyatok békén.

   - Csakhogy  én  nem  vagyok  ám  az  öreg  Názó  -  mondta  Gimesi  egyre
idegesebben és egyre hangosabban - nyertél vagy nem nyertél?

   - Nem nyertem.

   - Mondd  meg a számokat!... De mondd meg!... Nem mondod meg... Hiszen  én
úgy kirázom ebből a számokat, csakúgy kipotyog belőle.

   Ezzel  tréfásan,  de már izzott a szeme, megfogta a Misi nyakát, s kezdte
felülről rázni.

   - No,  ne  ostobáskodj - mondta Misi olyan gyöngédséggel és  szeretettel,
szinte sírt tőle.

   - Mondod vagy nem mondod!

   - Nem!

   Erre  Gimesi  teljes  erővel  megfogta  a  fejét,  s odaütötte dühében az
asztalhoz.

   Misi meglepetésében lélegzethez sem jutott!

   - Nem  mondod,  nem mondod? - s Gimesi mintha megőrült volna, elkezdte  a
Misi  fejét az asztalhoz verni. Misinek pedig ez volt a legérzékenyebb, mert
neki  mindjárt  fájt  a  feje a legcsekélyebb érintésre is, hát felugrott, s
könyökkel úgy vágta mellbe a kis vékony Gimesit, hogy az kiesett a padból, s
lerepült  a padsorok közepére. Ott hevert egy kicsit, s látni lehetett, hogy
levegő  után  kapkod; Misi igen megijedt érte, és sápadtan s rettegve hajolt
föléje,  hogy  felsegítse.  De Gimesi abban a percben felpattant, s mint egy
hörcsög ugrott neki, s elkezdte a fejét verni, mint az elébb őtet Szegedi.

   A  fiúk  mind  körülállották,  Misinek  megint  csak a harmadik, negyedik
ütésnél  gyúlt fel a vére, eleinte nem akarta komolyan venni, de akkor aztán
elvesztette az eszét, ráugrott Gimesire, belevágott ököllel az arcába, aztán
átölelte,  s  lerántotta  a  földre,  s  érezte, ahogy a kis sovány nyakát a
markába  fogta  s szorongatta, és nyomta a földhöz, hogy azt hitte, mindjárt
elszakad  a  körme közt. Igaz, közben Gimesi egyre csépelt és karmolt, de ez
semmi  se  volt,  ő  végre is rátérdelt a nyakára, s mikor ott látta a térde
alatt annak a sovány, vékony kis arcát, ahogy iszonyú dühvel és gyűlölettel,
s  jóság és megbocsátás nélkül vergődött a keze közt, mint egy pulyka, akkor
kitört  belőle  a  sírás, felugrott róla, be a padba, leborult a helyére, és
elkezdett kimondhatatlanul zokogni.

   Gimesi csakugyan halálosan megszégyenítve és bosszút lihegve tápászkodott
fel,  a fiúk mind körülállták s szótlanul nézték a verekedést, Orczy folyton
kiabálta, hogy megőrültetek, ugyan válasszátok el őket.

   De  a  cívisgyerekek,  akik  soha nem szoktak verekedni, isteni flegmával
vették őket körül, s nevetés nélkül nézték, mi lesz.

   - Ne bömbölj úgy - morgott Gimesi, akinek véres volt a szemealja, de  nem
sírt.

   Misi erőt vett magán s lecsillapodott.

   - De   min  vesztek  össze  -  min  vesztek  össze?   -   kérdezte  egyre
kétségbeesettebben Tannenbaum.

   - Fityfene  tudja  -  mondta  K.  Sánta, s helyre ment, s elkészítette  a
következő  órára  a számtanfüzetet. Ez is egy olyan igazi cívisfiú volt, ezt
nem hozta ki a nyugalmából semmi!

   Varga János, aki a hátuk mögött ült, odahajolt Gimesihez:

   - Mi volt ez tulajdonképpen?

   - Hisz ez egy komisz paraszt - mondta Gimesi, és zsebkendővel  nyomogatta
a szeme alatt.

   Misiben  végig-végig  vonaglott  a  szó,  felgyújtotta  s  felperzselte a
szívét.

   Elhatározta, hogy soha az életben többet szót nem fog szólni Gimesihez.

   De  már az egész osztály meg volt vadulva, hátul is, mindenfelé verekedés
volt. Minden ok nélkül csak úgy pofozták egymást a fiúk. Közben nevettek is,
káromkodtak is, ez a mai nap a bolondok napja volt.

   Akkor  bejött  Báthori  tanár úr, s megdöbbenve, villámló szemmel látta a
pad tetején dulakodókat. Botjával, amely görbe végű tölgyfa bot volt, nagyot
csapott  az  asztalra,  s  arra  az  egész  osztály olyan lett, mint a kezes
bárány.

   Egy  pillanat  múlva mindenki a helyén volt, s kushadt és lapult. Báthori
tanár úrtól jobban féltek, mint a tűztől.

   Misi  is  elfelejtette  a bánatát, s megdermedve nézett a tanár úrra, még
mikor leültek is.

   - Kezeket  padra!  -  kioltotta a tanár úr, s mint a ropogó tűz,  csapták
mindannyian két tenyerüket a padra maguk elé.

   Báthori  tanár  úr végigjártatta a szemét rajtuk, mint egy oroszlán s azt
mondta:

   - Meglátom én... lesz-e rend...

   Leült  az  osztálykönyvhöz  s  befirkantotta  az óráját. Akkor felállott,
fogta  a  krétát,  finoman  papírba  csavarta,  a  két ujja közé vette s azt
mondta:

   - A hárr-mas... szabály!...

   Egész   órában  jótékony  feszültség  és  fegyelem  volt.  Valamennyiüket
megnyugtatta  a  tanár  energiája,  ki  az  egész órán úgy beszélt, mint egy
bakakáplár, kurtán, határozottan, keményen...

   Az utolsó óra torna volt.

   Ujjongva és nekiszabadulva rohantak a tornaterembe.

   Ez  egy  nagy  terem volt a földszinten, ablakai ennek is a hátsó udvarra
nyíltak,  első  fele deszkapadlóval volt beborítva, de hátul a terem harmada
pompás  cserhéjjal  volt  borítva,  abban  igen  jól lehetett volna taposni,
ugrálni, ha valaki leesett a bakról, nem törte ki a nyakát.

   Itt  nem  szeretett  lenni  Misi. Amennyire első volt, vagy az elsők közt
érezte  magát  az  osztályban,  annyira utolsó volt itt. Már az is fájdalmas
volt,  hogy nagyság szerint lévén felállítva, hátulról az ötödik volt. Utána
következett  a  kicsik felé Gimesi, azután egy kis csizmás fiú, Tikos Gyuri,
egy igazi cívisgyerek, olyan komoly, magától sosem nevet, kis, barna gyerek,
amilyen  kurta, olyan öreges, ezzel nem lehet verekedni, ha ennek valaki azt
mondja,  hogy  pofonváglak,  akkor  feljelenti a tanárnak. Nem azért, mintha
félne,  vagy ártani akarna a másiknak, hanem azért, mert a vériben van, hogy
a  közrend  oltalma  alá helyezze magát. Ezzel éppen azért igen jó tornaórai
barátságban  van,  tetszik neki benne az is, hogy bátran járhat csizmában és
fekete  zsinóros szürke magyar ruhában, amit neki nem lehet viselnie, mert ő
már  otthon sem számított a parasztok közé, ő szegényke olyan félvér, se nem
paraszt,  se nem úr, vagy inkább, ahogy ő kezdi érezni: telivér, mindkettőbe
egyformán  tartozik.  Most  nagyon  szeretné  visszacsinálni, hogy év elején
kicserélték  a  helyet,  a tanár rendezte őket, hogy Tikos esett őmellé, s a
következő  volt  Gimesi,  mivel  azonban  szerelmes volt a drága Gimesibe, a
komisz  pofozógépbe,  akire  most  rá  se  tud  nézni,  hát,  mikor  a tanár
elfordult,  egyszerűen megrántotta a karját s előbbre húzta, úgy, hogy mellé
jöjjön.  Tikos akkor nagyot orrolt, féltek is, hogy feljelenti, de aztán nem
bánta,   mert   utána   következett   Simonffy   Pisti,   aki   a  debreceni
polgármesternek  volt  unokaöccse  vagy mije, hát amellett szívesebben volt,
mint  akárki  mellett  az osztályban. Ez is egy igazi nagyszerű gyerek volt,
olyan kotnyeles, hogy mindenkibe belekötött. Állandóan futkározott, mint egy
kis pincsikutya, sok bátyja volt, s óra közben sorra futotta az osztályokat,
hol  az  ötödikbe  volt, hol a hetedikbe, hol a negyedikbe, s mindenütt bent
lakott,  és  hogy  olyan  picike  volt,  valósággal  dédelgették  az  idegen
osztályokban,  ha  bement Pisti, akkor vállra kapták, cigarettát adtak neki,
és  folyton  egészen  furcsán  heccelődtek vele. Ő szokta aztán a pletykákat
hordani a többi osztályból.

   - Tudjátok, mit mondott a vín baka a negyedikbe?

   - Mit? - állották körül rögtön.

   - Csuka  firkált  a táblán, mikor bejött az öreg baka, rávágott a  bottal
oszt aszongya: "hogy híjnak, te gaz paniperda". Ammeg aszongya: "Csuka..." -
"Csuka, azt látom a szádrul... de a neved."

   Orczy  odafutott  hozzájuk,  s  nevetve  nézett, de nem kérdezte meg, min
nevetnek.  Pisti  persze  Orczynak  nagyon  kedvébe járt, mert ő a legjobban
tudta, milyen nagy urak Orczyék, hát habzsolva rögtön még egyszer:

   - A  vín baka a nígybe rávágott a Csuka fenekire, hogy a táblán  firkált,
oszt aszongya neki, hogy hogy híjnak...

   - Látom a szádrul - mondta Orczy leintve, hogy már ismeri.

   - Aha.

   - Nagy  Sándor  gyorsírással  jegyzi,  amit  a  vén baka mond, mi  együtt
szoktunk  menni  a  Kossuth  utca sarkáig, hát nekem elmondja mindennap. Te,
Pisti, igaz, hogy Gyéres a Margitai Magdának udvarol?

   Pisti kerekre nyitotta a szemét, s tűnődve mondta:

   - Jár oda!

   - Stimmt - mondta Orczy. - Mikor jár?

   - Majd én megtudom pontosan, majd elmegyek ma este kiszagolni.

   Orczy nevetett:

   - Nagy Sándor mondta tegnap, hogy ő rájött. Féltékeny.

   - Ki? Nagy Sándor?

   - Igen, verset írt a Margitai Magdához: tegnap a jégen oda is adta  neki.
Úgy kezdődik, hogy:

                            `Hallottam szavadat
                             És nem hallottalak,
                             A szemedbe néztem.
                             És mégse láttalak.`

   Azt mondta, hogy Gyérest kihíjja párbajra.

   - Nagy Sándor?

   Orczy kuncogva nevetett, s Misi tátott szájjal hallgatott.

   Ebben a percben felharsant egy hatalmas hang:

   - Sora-kozz!

   Bejött a tornatanár az oldalfülkéből, amelyiknek az ajtaja felett föl van
írva  három nagy E betű, s egyszerre megindult a sorakozás. Már félig-meddig
úgyis sorba állottak.

   - Egyenesen  azt  a  sort...  Mi  van  ott!...  Kinek van ott olyan  nagy
hasa!... Viii-gyázz!...

   Mereven és katonásan állottak.

   - Körbenjárás...iiin-dujj!... Egy-kettő, egy! kettő!...

   Megindultak végig a hosszú termen, egyik a másik után.

   - Vágjuk  azt  a  bakancsot!  Egy! kettő! egy! kettő!... egykettő,  azt a
fűzfánfütyülőjét. Fu-tó-lé-pés!... etyket, etyket, etyket...

   Mikor vagy kétszer körülszaladtak, akkor végre: Ájj!

   Éppen a helyükre értek vissza: Pihenj...

   Mindig ez volt az óra kezdete.

   Misi  borzasztóan  unta ezt az egész dolgot, az egész tornaóra olyan nagy
butaság  volt.  Most  felvonultak  a bakhoz, s át kellett ugrani az alacsony
bakot.  Még  a nagyok csak könnyen megtették, mert hosszú lábuk volt, de ők,
kicsik,  már  fentmaradtak  a bak hátán, s akkor érezni kellett a tanár mély
megvetését.

   A tornatanár, Szüts Istók, vastag kis ember volt, kis fekete bajszú kövér
ember,  peckes, őrmesteresen beszélt, s olyan vastag válla, karja volt, hogy
kidagadt   a   kabátból,  de  azért  soha  semmit  sem  mutatott  meg,  csak
kommandírozott,  szerette  az  erős gyerekeket, azokat külön dolgoztatta, az
volt  neki  a  jó  tornász,  aki  hazulról vaskosan, erősen jött el, a többi
kákabélűre   rá   se   nézett.   Kötelességből   végigengedte  azokat  is  a
tornaszereken, de valahogy úgy érezte, hogy ezek csak bepiszkítják a nyújtót
meg a korlátot. Az előtornászok, azok igen! Azokat külön csapatba állította,
s  külön gyakorlatokat végeztetett velük, még nevetett is velük, de ezeket a
hitvány  cafatokat  megvetette,  s  nyolc év alatt sem ismerte meg egyiket a
másiktól. Papnak készült, de rendes szokás szerint hamarabb házasodott, mint
állása  lett  volna,  s  mivel  Szüts  Istók a kollégium dísze volt tizenkét
esztendőn  át,  megválasztották  az  öreg  Zábránczky  professzor  nyugdíjba
vonulása után tornatanárnak.

   Az  öreg Zábránczky tudniillik szépírást és tornát tanított, mert ehhez a
két  tantárgyhoz  nem  kellett  semmi  képesítés, sem képesség: ő még a régi
világ embere volt... egy régi püspöknek a teremtménye...

   Misi  mély  bánatában,  hogy  a  reskontó  is elveszett, meg Gimesivel is
összeverekedett,  nem  bírt  nekifutni  a  baknak,  s  fel sem bírt ugrani a
tetejére:

   - Na, mi lesz! beszakadt a madzag? - kiáltotta Szüts Istók.

   Misi el akart kullogni a bak mellett, de ráripakodott a tanár:

   - Még eccer!

   Vissza  kellett  mennie,  s újra nekiiramodni; megint csak nem bírt semmi
lendületet venni, ottmaradt a bakhoz támaszkodva.

   - Még eccer !!...!

   Harmadszor is visszabandukolt.

   - Fu-uss!

   Nekiindult,  de  futás  közben  megcsendesedett,  s egyszer csak elszánta
magát, abbahagyta a futást, kiállott s félrement, nem futott a bakig sem.

   Szüts Istók a száját is kitátotta.

   - Gyere  csak  vissza!  gyeere csak vissza, gyeere  csak!... - integetett
neki  begörbített  ujjal.  -  Hogy megy az a virtus?... Hadd lássam csak még
eccer azt a futást!

   Misi   megállott,   már   teljesen  ki  volt  merülve  az  izgalmaktól  s
megcsökönyösödött, ottmaradt a helyén.

   - Egy-kettő! - toppantott nagyot Szüts Istók.

   Ő nem szólt, és nem mozdult.

   - Lökjétek ódalba, mert ha én lököm meg, átrepül a Nagytemplom gombján...

   A  szeme  szikrát  szórt,  s iszonyú tagjait kifeszítve, indulásra készen
állott, hogy rátapos a gyerekre.

   De Misi összeszorította a fogát, s nem mozdult.

   - Megtagadod az engedelmességet?!... Renitencia!!... - ordította a tanár.

   S egy lépést tett előre. A fiúk rettegve várták, mi fog most történni.

   Akkor Orczy kilépett a sorból, s azt mondta:

   - Tanár úr kérem, Nyilas Mihály beteg.

   - Nem kérdeztem.

   Orczy,  persze,  el  volt  bizakodva, hogy neki szabad a gyámoltalanok és
szerencsétlenek  védőjeként  fellépni,  de  itt  nem volt első, itt tornaóra
volt,  s  Szüts  Istóknak éppen annyi számított a suta lábaival, mint Nyilas
Misi.

   Orczy nem vonult vissza, hanem azt mondta:

   - Bocsánatot kérek: ami igazság, az igazság!

   Szüts  Istók  rábámult,  lihegve  és  magából  kikelve,  mint egy vadkan.
Konstatálta,  hogy  a gyereknek finomabb inge van, mint másnak, s finomabban
van  fésülve,  szóval,  hogy  ez  "úri majom", és az úgy felbőszítette, mint
bikát  a  veres  posztó: személyes sértésnek tekintette, pályavégzetlensége,
paraszt  eredete  és  titkos iszákossága kritikájának, hogy ez az úrifiú így
mer vele packázni, s most egyszerre reá fordult minden dühe.

   - Gyere ide! - hörögte, szinte kéken a vérömléstől.

   Orczy bátran és kihúzott derékkal lépkedett előre.

   - Ide! - ordított Szüts Istók, s a lába elé mutatott.

   Orczy  most  már  egy kicsit óvatosabban közeledett, látta, hogy itt most
egy pofon készül, s ez elijesztette, csodálkozott is, fel is volt háborodva,
és nem szerette volna megkapni...

   De  azért  most  már  nem  tehetett egyebet, a szemébe meredt a tanárnak,
egyenesen, mereven, bátran, az osztály lélegzetvisszafojtva leste, mi lesz.

   Egy  pillanat  telt  el  így,  Orczy  érezte,  hogy  halálsápadt,  de nem
retirált.

   Ellenben  Szüts  Istók  meggondolta,  hogy  ez  a  fiú  semmi egyebet nem
csinált,  mint hogy rossz tornász, féreg... hát az utolsó pillanatban, mikor
már el is kezdte mondani rekedten, hogy:

   - Nahát,  hogy  eszedbe jusson, hogy a más dolgába többet ne üsd bele  az
orrodat... úrfi... - s felemelte a kezét... abban a pillanatban megpödörte a
bajszát,  azzal a parasztlegényes mozdulattal, ahogy odakinn a szérűn szokás
ráijeszteni   valakire   pofonígérő   kézmozdítással,  aztán  bajuszpedrésre
fordítani a tréfát.

   - No...  te  giliszta...  -  mondta - hát az ott ki fog állni. Ha  beteg,
menjen a pokolba... És most te fogsz helyette ugrani!... Ájn, cváj...

   Orczy, az igazat megvallva, hősiesebben ki tudott volna állani egy pofont
is,  mint ezt talpraesetten megtegye, de azért nekiiramodott, s szerencsésen
megcsökött  a  bak előtt. nem bírt felugrani rá. Éppúgy járt, mint Misi. Nem
is volt illő, hogy egy jeles tanuló jó tornász legyen.

   - Na! Gratulálok! - mondta Szüts lstók. - Mi az istenharagjának  küldenek
nekem ide ilyen gilisztákat...

   Orczy  szégyenkezve,  de  mikor a fiúkkal szembe fordult, magát elnevetve
kotródott be a sorba. Szüts Istók utána nézett, meglátta Misit, aki még most
is a helyén állt:

   - Ki a sorból!

   Misi nem mozdult, azt akarta mondani, hogy ő nem beteg. De egyszerre csak
szédülést   érzett,  s  eltántorgott  a  falig,  abba  beletámaszkodott  két
tenyerével, s lassan elvesztette az eszméletét.

   Lezuhant a földre.

   Szüts Istók csodálkozva nézte:

   - Öntsetek egy pohár vizet a nyakába - mondta -, no  Güzümiska - kiáltott
rá  Simonffy  Pistire, aki legközelebb volt hozzá, s kicsisége mellett ügyes
kis tornász volt, tehát ismerte - ott van az asztalon a szobámba.

   Pisti  futva  szaladt  be,  s  mindjárt  jött  is  vissza  egy félig tele
vizespohárral.  A  kezét  belemártotta,  s  elkezdte  fröcskölni vele a Misi
arcát.

    Misi  undorodva  eszmélt magára, iszonyú bűzt érzett, a pohárban nem víz
volt, hanem pálinka.

   Szüts  Istók  elvörösödött,  s szidta magában a saját buta fejit, hogy ez
kiment az eszéből.

   A  fiúk  lassan  megérezték  a  pálinka szagát s elkezdtek nevetgélni, de
Istók elordította magát. - Vi-gyázz!

   Ez mindenre orvosság volt.

   - Barta! Kelemen!... Ültessétek le arra a kötélcsomóra.

   Persze  ő  csak  a jó tornászok segítségét tudta valamire becsülni, s így
Orczynak,  Gimesinek  és  Simonffynak  helyre  kellett  menniök,  hogy a két
előtornász leültesse Misit.

   Berta  nagyon meg volt hatva, sajnálta Misit, mert igen tisztelte odabent
az osztályban, s most először életében maró megjegyzést tett Istókra:

   - Vizespohárbul issza a pájinkát ez a marha.

   Misi  végre  megnyugodott.  Jó volt ott ülni a kötélcsomón, hátát a hideg
falnak  támasztotta,  s  bágyadtan  összeesve ült. A tornaterem kavargott és
szédelgett  előtte,  s  egész  óra  alatt ásítozott és hideglelős borzongást
érzett.

   Egyszer meglátta, hogy Orczy és Gimesi beszélgetnek, s akkor a szeme tele
lett könnyel: milyen jók hozzá, ma már mind a kettő megverekedett érte.

   Ezalatt Gimesi azt mondta Orczynak:

   - Én  tudom,  mi  a  baja...  Elvesztette  a reskontót, pedig kihúzták  a
számait.

   - Ne beszélj! - mondta Orczy ámulva.

   - Én  tudom, mik az ő számai, leírta nálunk! És most megkérdeztem  Sándor
Mihálytól,  és  barátom,  csak  a huszonkettőt nem húzták ki, a másik négyet
kihúzták, úgy látom.

   Orczy azt mondta:

   - Hátha ellopták?... Nincs kizárva!...

   Gimesi ettől meg volt lepetve, erre nem gondolt.

   Szüts  Istók  odanézett,  s  meglátta  a rendetlenséget, mert torna alatt
mindenkinek  a helyén kell állni s várni, míg a hatvan gyerek után megint rá
kerül  a  sor...  Odanézett  hát keményen s kitartóan, s még mikor a helyére
kotródott  is  a  két  gyerek,  még  mindig nézte őket, kemény kutyakorbács-
pillantással.

   Misi  pedig azt gondolta magában, hogy ő már megverte a drága jó Gimesit,
amiért  pártját fogta, hálából... Biztos, hogy Orczyhoz is komisz lesz, mert
hiszen ő csak egy komisz paraszt...

   Az  orrán  keresztül  szivárgott  le  a  könny  a  szájába, s ő nyelte és
pisszegett  magában,  ájuldozva  s  szédelegve,  és szerette volna letenni a
fejét az édesanyja ölébe. De hol van ő szegény... Szegény édesanya...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező