Dimenzió #16

Gyer(MEK)kor (Magyar Elektronikus Könyvtár)

(irodalom, népmesék, karcolatok, regények)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               HATODIK FEJEZET


      `amelyben legnevezetesebb, hogy a kisdiák  fölfedezi  Debrecen
       egyetlen évszázados történelmi emlékét, amely nem várrom, nem
       palota,  nem  márvány és  nem érc, hanem  egy  háromszáz éves
       gizgaz bokor egy ház ablaka alatt`


   Álmosan, fáradtan megy az ember iskolába hétfőn reggel, első óra latin, s
Gyéres tanár úr persze csengetés után nem jön.

   - Őrszemet! őrszemet! - kiabáltak a fiúk. - Orczy menjen lesni.

   Orczy  nevetett  s  felpattant,  jólesett neki a nagy bizalom. Szép szőke
haja  simára  volt  kefélve  és csillogott, mint az arany, olyan egészséges,
bátor,   derült  volt,  hogy  Misi  fölébredt  tőle,  és  elmúlt  a  reggeli
kábultsága.

   Ha  Gyéres  tanár  úr  hétfőn reggel nem jön, őrszemet szoktak kiküldeni,
hogy  felhúzta-e  már  a  függönyt?  mert  itt lakik a kollégium mellett, az
egyházi  épületben.  Mióta  ilyen  hidegek  vannak, nemigen akar senki, mert
télikabátot  kell  venni,  de  ma  Orczy  olyan  vidám  és  kedves,  nevetve
vállalkozik, hogy elmegy lesni.

   - Gyere te is, Nyilas.

   Nyilas nagyon megszeppent.

   - Én?

   - No,  ne  gyáváskodj!  -  s  Orczy  hangosan  nevet,  és már veszi is  a
kabátját.

   Nyilas ijedten, habozva mozdul is, nem is.

   - No,  ne  legyél  olyan  alamuszi  -  hecceli  Orczy, erre ő vörösen  és
kapkodva kiugrik a padból, és felrángatja a kis télikabátját. Ő nem alamuszi
és nem gyáva, de hát: az nem szabad, és ő nem tehet olyat, ami nem szabad...
Titokban  igen:  például  olvas,  ahelyett  hogy  tanulna...  de  kimenni az
osztályból...

   A  szíve  hangosan dobog, az osztály nyüzsögve, sziszegve nézi őket: mind
nevet, mindenki tudja, hova mennek, s helyeslik, és erre ő egy kicsit hősnek
érzi magát, mint Zrínyi Miklós Szigetvárában a kirohanáskor.

   A folyosó üres, a folyosó óriási hosszú és kongó. Középen el kell menni a
Petőfi-szobor  előtt,  a  díszlépcsőnél,  egy  pillantást  fölvet az óriási,
gyönyörű  szoborra, amely magasra tartja a bronzkarját, és benne egy tekercs
papír.  Akkor  el kell menni az igazgatói iroda előtt. Itt igen fél, mert ha
kilépne véletIenül egy tanár vagy a vén baka és ráordít: elájulna menten.

   Sikerült  elsiklani;  átfutottak  a  sarokig,  ahol  az I. A) volt, ahogy
kiértek   a   négyszögletű   épület  derékszögben  továbbnyúló  folyosójára,
megrettentek,  mert  az  I.  A)  előtt  is leskelődött egy gyerek. Egyformán
megijedtek egymástól, mint két kis bárány, ha a bokrok közt találkoznak.

   De  Orczy  nagyon  bátor  volt  s  továbbfutott. Nyilas egyre rémültebben
utána.  Az  I.  B)  és  I.  A) után volt egy kapu, a mézeskalácsos felé. Ott
kifutottak,  akkor  Nyilas  visszanézett,  s  látta,  hogy egy kövér, szúrós
bajszú tanár komolyan megy az udvaron végig, ez a tanár az V. osztály főnöke
volt, ettől igen félt, mert görcsös bottal járt. Szerencsére nem nézett ide.

   Az   utcán  kicsit  megnyugodott,  a  Nagytemplom  felé  fordultak,  s  a
téglajárdán  gyorsan  mentek,  ő már olyan fejvesztett volt, hogy semmire se
gondolt,  ha  Gyéres  tanár úr szembejött volna, egyszerűen beleszalad fővel
úgy,  hogy  felökleli, de Orczy nagyszerű volt, vidám és tréfás, nevetett és
körülnézett:  olyan  volt,  mintha  nem  is tilos úton járnának, hanem éppen
Gyéres tanár úr által kiküldve.

   Az emlékkert vaspálcás kerítése mellett megállottak.

   - Látod?

   - Nem.

   - Nem látod?

   - Mit?

   - Le van eresztve.

   - Mi?

   - A függöny.

   Hiába  erőltette  a  szemét,  nem látta. A túlsó oldalon volt az emeletes
ház,  annak  valamelyik  ablakját  kellett  volna látni, de ő nem tudta, hol
lakik  Gyéres tanár úr, ő eddig nem törődött azzal, ő nem is gondolta, hogy:
lakik!

   - Gyerünk be a kertbe.

   Mindjárt  előreszaladt,  persze  a  kollégium felől mentek be a kertbe, a
bokrok  mögül lestek a tanár ablakára. Most már jól látta Misi a leeresztett
függönyt, mert csak azon az egy ablakon volt lehúzva a feszes vászonfüggöny,
a bejárattól jobbra, első ablak a földszinten.

   - Megvárjuk?

   - Meg...  Míg  felhúzza,  akkor kezd mosdani, akkor kölnivízzel, akkor  a
bajuszát kiköti, akkor felöltözik, akkor siet iskolába.

   Misi  dideregve a gyönyörűségtől, egyik lábáról a másikra billegett, sose
képzelt  volna  el  ilyen  rendkívüli kalandot. Folyton nevetett, és a kezét
kikapta  meg visszadugta a zsebébe. Ekkora messze eljönni az osztályból! még
elképzelni is ilyen óriás dolgot!

   - Te, Nyilas, tudod, mi a híres Debrecenbe? - kérdezte Orczy.

   - Nem.

   - Az a bokor, ni!

   - Mi?

   - Az  a bokor e, ott! Nem látod? Ott annak a kis háznak az ablakába.  Azt
még  Rákóczi  ültette, itt vót a múltkor nálunk Lőrinc bácsi, ő mondta, hogy
Jókai  azt  kérdezte  tőle,  megvan-e  még  a  líciom,  hogy  Debrecen ki ne
pusztítsa azt a líciomot, mint a Simonyi gátat, tudod.

   De ő nem tudott erről semmit.

   - Mi az a Simonyi gát?

   - Hát  a Nagyerdő felé, a Péterfia végén a villasor, még Simonyi  óbester
ültetett ott egy gyönyörű fasort, óriási fákat, valami háromszáz fát, tudod,
és tavaly mind kivágták, mikor Jókai bácsinak mondták, sírt: azt mondta, nem
jön többet Debrecenbe, mert itt több szép nincs, csak a Simonyi gát vót, még
48-ba  is. Meg ez a líciom, mer ez még régibb, ez már kétszáz, sőt háromszáz
esztendős,  még  az  első  Rákóczi,  a  legislegelső  ültette, tudod, osztán
belenőtt az ablakba, no, gyere, nézzük meg, még nem húzta fel a függönyt.

   Kiszaladt az utcára, és Misi utána, ámuldozó, csodálkozó szívvel.

   Egészen  átmentek  a túlsó oldalra, egy alacsony, zöldes ház volt ott, az
ablaka  egész  a  földbe  volt süppedve, minden ablakon nagy, vastag vasrács
kívülről  rátéve, és az egyik ablak rácsába belenőtt egy gyerekderék-vastag,
gircses-görcsös  fa,  de  nem  faforma,  csak mint egy iszonyú vastag kötél,
össze-vissza  benőtte  a  vasrácsot,  s azon kidugta a fejét, hosszú, vékony
szálak  lógtak le, mint egy sűrű lombos csóva, és az ága, az csakugyan olyan
hitvány líciom volt, mint otthon a garádján, a kert alatt, milyen sok volt.

   - Ez az ni!

   - Ez?

   Csodálkozva  nézte  meg,  ezt  sose gondolta volna, hogy olyan nevezetes,
mert  ő ezt sokszor látta, és csudálkozott, hogy itthagyták a város közepén,
és az ablakon ki se lehet nézni tőle. De most már félt tőle, és féltette, ha
a  legelső  Rákóczi  ültette,  és  a  Simonyi  gátat  máris megsiratta, arra
emlékszik,   hogy  Törökék  tavaly  mindig  szidták  a  polgármestert,  hogy
kivágatta a fasort, a nagyerdei fasort.

   - Jókai?

   - Igen.

   - Jókai Mór?

   - Igen. Az nagyon sokat írt, a legnagyobb regényíró.

   - Én olvastam már tőle.

   - Én is.

   - Te mit?

   - Én   -   mondta  Orczy   -   nekem  van  két  könyvem  is,  `Törökvilág
Magyarországon`, meg a `Kis Dekameron`.

   - Én azt olvastam, hogy `A bolondok grófja`, meg tavaly, hogy egy  hősnek
megnyúzták  a  fejét,  és egy kecskebak fejebőrét ráhúzták, és az ránőtt, és
kétszarvú ember lett belőle.

   Orczy csodálkozva nézett rá.

   - Igazán? - és nevetett.

   - De  `A  bolondok  grófja` még sokkal gyönyörűbb volt.  Meg `A debreceni
lunátikus`, a legislegszebb!

   Akkor hirtelen rájuk kiáltott egy férfihang.

   - Hopp hó!... No, te iskolakerülő, hogy ityeg a fityeg?

   Nyilas  rémülten  nézett  fel,  János úr volt, aki most ment a hivatalba,
erről  is hallott tegnap beszélni, hogy mindig elkésik, nyolc helyett kilenc
órára megy.

   Vérvörösen nézett rá, hogy a vállára tette a kezét.

   - Mit csinálunk itt?

   - Gyéres tanár úr küldött...

   Nem merte tovább mondani, mert szégyellte, hogy Orczy előtt hazudjon.

   - Ő elküldött, ti meg itt bitangoltok, mi? Gyere csak...

   Avval félrehúzta.

   - Mán adattad?

   Misi csak nézett, nem tudta, miről van szó.

   - A levelet, no.

   - A levelet?! Csak szerdán megyek oda!

   - Hinnye, gyalázom az íleted!... csak szerdán?

   - Igen.

   János úr gondolkozni látszott.

   - No  jó,  ha szerdán, szerdán. De azt megmondom neked, hogy őneki  mondd
meg  ezt:  nagyon  kéretem  a  kisasszonyt,  hogy írással ne fáradjon, hanem
izenje  meg  veled, hogy, vagy azt a szót, hogy `szívesen`, vagy azt a szót,
hogy `sehogyse`! Érted?

   - Igen.

   - Vagy: `szívesen`, vagy: `sehogyse`! El ne felejtsd!

   - Igen.

   - Te!  az  isten  teremtsen  belőled bőgős cigánt! ha valamit  elrontasz,
olyan levelet írok Géza bátyádnak, hogy inkább rúgnál csillagot, érted-e!...

   Misi nem szólt, lehúzta a szemöldökét s hallgatott.

   - No, nesze, kapsz egy hatost - s a bugyellárisát kereste.

   - Nem kell! Köszönöm szépen, nem kérek - tette hozzá Misi és elhúzódott.

   János úr ránézett s fölnevetett.

   - Ni, de nagy úr az úr, ugyan fel tudna-e váltani egy grajcárt?

   Aztán legyintett:

   - No, ne beszéljünk sokat; ha öregapánk meg nem halt vóna, most is  élne;
hát csak végezz szépen, nem bánod meg.

   Azzal  eltette  a  tárcáját,  kezet nyújtott a kisfiúnak, és egy szekérre
mutatott:

   - Kápsálnak.

   Avval szokott helyes lépéseivel tovább ment.

   Szekér jött az út közepén a kollégium felől és a járdán két magas, fekete
ruhás teológus. A nap most szépen kisütött, és szél sem volt.

   Orczy kíváncsian várta.

   - Kápsálnak - súgta neki Misi.

   - Mi? - kérdezte csodálkozva Orczy. - Mit?

   Misi már tudta, mi az, mert napok óta beszéltek róla a folyosón, a coetus
előtt, hogy az idén milyen későn kápsálnak.

   - `Kápsálnak`... Gyűtenek.

   - Mit?

   - Hát a konviktusra, a cívisektől.

   - Mit gyűtenek?

   - Ki mit ad. Kukoricát, búzát, lisztet, szalonnát.

   Orczy a száját is kinyitotta, úgy bámult.

   - Diákok?... Koldulnak?

   Misi elvörösödött.

   - Az nem szégyen, az kápsálás.

   Orczy nevetett.

   - Te, én szeretnék felkéredzeni a szekérre, hogy lássam.

   - Tök Marci vót.

   - Mék az?

   - Az A)-ban, Tajthy, a bennlakosok csak Tök Marcinak csúfolják.

   Ebben  a  pillanatban elment mellettük a két teológus. Füleltek, hogy mit
beszélnek.

   - Disznóság,  ezek  a  parasztok két csű kukoricával szúrják ki az  ember
szemit, meg egy hatos... legfeljebb...

   - Nem tudom, mír nem szüntetik má meg...

   Avval továbbmentek.

   Misi elvörösödött, most egyszerre nem kápsálásnak látta, csak koldulásnak
a dolgot, s röstelkedve nézett utánuk. Orczy meglökte.

   - Gyere már...

   Hirtelen átszaladtak a túlsó oldalra.

   Hát  az  ablakon  nem  volt  már függöny, sőt ki volt nyitva, és teljesen
felöltözve  állott  ott  Gyéres  tanár úr, aki nagy szemet meresztett, ahogy
meglátta őket.

   - Ti  mit  csináltok  ott?  -  kiáltott ki. - Ti haszontalanok!  Jöttetek
megnézni az ablakot? Lestek? Ahelyett, hogy tanulnátok?...

   A két gyerek leforrázva állott.

   - Takarodjatok be rögtön az osztályba! No, majd én megleckéztetlek máma!

   Erre  ők  elkezdtek futni, s most már nem kerülgettek a folyosókon, hanem
átvágtak az udvaron, és lélekszakadva értek be az osztályba.

   - Csitt, csitt, csitt - mondta Orczy, s mindenkire átragadt az ijedtsége,
és némán ültek.

   Pár  percig  halotti  némaság  volt,  de  aztán, hogy csak nem jött még a
tanár,  megint  nekibátorodtak, s kis idő múlva újra zsibongás lett, csöndes
zúgás, mint a dolgozó méhkasban.

   Csak  Misi  ült  némán  s rettegve, mélyen le volt hangolódva, s meg volt
illetődve,  a  könyveit  pontosan kirakta maga előtt, s el volt rá készülve,
hogy  a  tanár  úr  bejön,  s  legelőször is őtet fogja leckéztetni, mindent
kikérdez, amit nem tud, s már előre látta, hogy belesül a feleletbe, s akkor
hogy  fogja  többet  Doroghyt  tanítani. Doroghyról hirtelen eszébe jutott a
levél,  amit  át  kell  adni  a  nénjének,  a hideg lelte, már megint milyen
iszonyú  s  ellenszenves dolgot kell csinálnia. Lesütötte a fejét, s a latin
Exercitiumba  merült, végigolvasta az egészet, s kereste, hogy vajon mit fog
kérdezni  a  tanár  úr,  amit nem fog tudni, de minden szót tudott, s minden
szót értett.

   Arra neszelt fel, hogy az osztály felállott körülötte, az ajtónyílást nem
is  hallotta,  a  tanár  úr  már  a  katedrán  volt, úgy nézett rá, mint egy
kísértetre, oly hirtelen jelent meg.

   - Többet ilyet ne tapasztaljak - mondta erősen a fiatal tanár, s  egészen
kopaszra  nyírt fejét, két lobogó pofaszakállával, amely az álláig ért, mint
egy  harapós  kutya  emelte  fel  a  fiúk  feje  fölött  -  többet  ilyet ne
tapasztaljak, hogy előőrsöket küldjetek ki, a tanárok érkezését lesni.. Mert
ha  még  egyszer  ilyet  tapasztalok, kicsapás lesz a vége... Üljetek le!...
Orczy!

   Előbb mindenki leült, akkor Orczy felpattant.

   - Oszd ki a dolgozatokat.

   Nyilas megkönnyebbült, azt hitte, jön a külön lecke.

   Orczy  frissen,  könnyű  és  elegáns  mozdulatával  kipattant,  s fogta a
dolgozatok  csomóját,  hóna  alá vette, ölébe szedte, és sorra kiosztotta, a
dolgozatok  abban  a  sorrendben  voltak, ahogy ültek, úgyhogy sorra letette
mindenki elé a magáét.

   - Nyilas!

   Misi felugrott, és halálsápadt lett.

   - Fordítsd  le  latinra  ezt  a  mondatot: `Az is... tolvaj... aki...  az
emberek...  bizalmát...  meglopja...  Na,  hogy  fordítod?  hamar, hamar - s
ceruzájával a taktust ütötte... - Hogy van az, hogy tolvaj?

   - Fur, furis.

   - Igen; hány mondat ez? Ismételd el.

   Misi elismételte:

   - Az  is  tolvaj:  egyik mondat; aki az emberek bizalmát meglopja:  másik
mondat.

   - Melyik a főmondat?

   - Főmondat: az is tolvaj.

   - Na, tovább, ne kelljen minden szót... Mi a másik?

   - A másik... Aki az emberek bizalmát meglopja.

   - Ez milyen mondat?

   - Ez mellékmondat.

   - Milyen mellékmondat?

   - Alanyi mellékmondat.

   - Na, fordítsunk.

   - Etiam ille est fur.

   - Tovább.

   - Qui...

   - Melyik szót nem ismered? Ember?

   - Homo, hominis: ember.

   - Bizalom?

   Misi hallgatott.

   - No: bizalom az: fidutia. Most fordítsd le az egészet.

   - Etiam ille est fur, qui... fidutiam... hominum... furat.

   - Furat?  ne  beszélj  olyan  furát! Egyelőre még ne alkoss új  szavakat,
pláne latinul. Rapit.

   - Etiam ille est fur, qui fidutiam hominum rapit.

   - Hát ezt a mondatot írd fel a jegyzőkönyvedbe, és ahhoz tartsd magad.

   Misi  lángvörös  lett,  egyszerre  megértette  a  tanár finom célzását, s
halálosan  elijedt.  A szeme kimeredt, s az arca elnyúlt. A tanár többet nem
figyelt  reá,  Orczy után ment, és segített neki kiosztani a dolgozatokat. Ő
csak  nézett,  nézett  a fekete falitáblára, amely rosszul volt letörülve, s
nagy  krétafoltok  voltak  rajta,  s  pellengéren volt, úgy érezte, mindenki
folyton  őt  nézi, ahogy itt áll, s hol viaszsárga az arca, hol vörös, a vér
szökdösött  a  fejében  s szédült, ahogy ott állott két gyenge lábán. Hogy ő
meglopta  a tanár úr bizalmát, mert ezt nem tette volna fel róla a tanár úr,
hogy  ő  még  ilyenekre  vetemedjen, mikor tanítványt is adott neki, most el
fogja  venni  a  tanítványt,  s  akkor az lesz a legnagyobb szégyen, akkor ő
többet  nem  is mehet haza a szüleihez, mit szól Géza bátyja, ha megtudja...
Homályosan tűnt fel, s egyre homályosabban egy-egy gondolat a fejében, s már
éppen  elszédült  volna,  mint  ott  a  répaföldön, mikor kapált, ugyanazt a
szédülgetést érezte, akkor mellette Gimesi megrántotta a kabátját.

   - Ülj le má.

   Akkor  leült.  De  ettől  újra megijedt, mert a tanár úr nem mondta, hogy
üljön  le,  de  most  meg  ismét  felállani  nem  mert,  most nem tudta, mit
csináljon, csak ült összeroskadva, s kimondhatatlanul rosszul érezte magát.

   - Muti a füzetedet  -  mondta  Gimesi,  aki  nagyon  mérges  volt, mert a
dolgozatára kétharmadot kapott.

   Ő  nem  bírta  a  kisujját  se  mozdítani, csak nézett fáradtan, s gőzben
kavarodott előtte az egész világ, szivárványszínűek voltak a betűk.

   - Egyes! - mondta Gimesi, s a füzetet kiterítve hagyta. Azzal az  Orczyét
is  elvette,  s  felnyitotta  - kétharmad - mondta, ahogy megnézte. - Osztán
neked egyes?... mingyán nyakon váglak!

   Misi  ezen  egy  kicsit  elmosolyodott, szerette volna megölelni Gimesit,
hozzásimulni,  szeretett  volna  lefeküdni  mellette,  s  a fejét letenni az
ölébe,  úgy  el  tudott  volna  aludni, és elfelejteni mindent, aludni, s jó
volna nem ébredni fel többet.

   Csengetésig  dolgozat-magyarázattal  telt  el.  Ő  nem  hallott  semmiből
semmit,  azt  hallotta,  mikor mondta a tanár úr, hogy: "azt elismerem, hogy
nehéz  dolgozat  volt,  nem  is  tudta jelesre megfejteni senki, csak Nyilas
Mihály...  De hogy ennyi csacsiságot összevissza firkáljatok, azt igazán nem
hittem volna... Díszbizonyítványt állított ki magáról az osztály már megint.
Tizennégy elégtelen dolgozat. Abszurdum."

   Misi  ahelyett,  hogy  örült  volna,  vagy büszke lett volna, lesütötte a
fejét,  s  szégyellte magát. Érezte, hogy ez a kiemelés egyáltalán nem válik
dicséretére,  mindenki  irigykedve néz rá, jobban szerette volna, ha neki is
kétharmada  lett  volna,  hogy  hasonlított  volna a többihez, és ne mondták
volna  ki  a  nevét  külön, összeborzongott: csak ne néznének rá külön soha,
csak  maradna  olyan láthatatlan, hogy senki se venné észre, hogy elbújhatna
magának,  és  pipiskedhetne  és  motyoghatna  és  írhatna  és  rajzolhatna s
játszhatna:  csak  ne volna rá szükségük másoknak. Ő soha senkitől semmit se
kér,  semmit  se  kíván,  és  sohase hagyják békében, most azt hiszik, azért
csinálta  jelesre a dolgozatot, hogy megcsúfolja a többit, pedig ő nem vette
észre, ő nem tudta, hogy az nem kétharmad lesz...

   Csengetéskor  még  nem  végzett a tanár a dolgozatokkal, de abbahagyta, s
kimenés előtt még felszólította Orczyt:

   - Orczy!... Fordítsd le a jövő órára azt, amit most lediktálok: írd le.

   Orczy  ceruzát vett elő, s lehajolva állásában, írta, figyelmesen nézett,
olyan  bátor,  őszinte,  olyan  ragyogó  szőke,  vidám fiú volt, ahogy így a
füzetről felpillantott a tanárra:

   - A  törvényt...  Nem:  `A  törvény  határait... áthágni... senkinek  sem
szabad...`  Ezt  le  fogod  fordítani  a jövő órára kifogástalanul... Ez nem
elég: dolgozatot fogsz ebből csinálni.

   Ezzel  a  tanár  felvette  a fogasról szép, puha kalapját, s illatosan és
vidáman elment.

   Az  osztály nagy zsibongással tárgyalta a latin dolgozat sorsát, s óriási
vitákat  rendeztek.  Mindenki  odajött,  hogy megnézze a Nyilas dolgozatát s
csodálták,  hogy  egyetlen  hiba sem volt benne, csak egy elválasztó vesszőt
nem  tett  fel,  s  egyest  kapott.  A  legjobb  dolgozat  kétharmad volt, a
jeleseknek is, még K. Sántának is kétharmada volt.

   De Misi egész nap kábult volt s szomorú.

   Legjobb  szerette  volna széttépni s eldobni azt a levelet, amely a belső
zsebében  volt,  s  égette a testét. De akkor visszaélne a mások bizalmával.
Bízott  benne  János úr... De ő érezte, hogy itt valami nincs rendben... Úgy
érezte,   mintha  az  volna  a  helyes,  ha  eldobná,  megsemmisítené,  vagy
visszaadná a levelet, de nem merte: meg volt lódítva egy úton, mint a golyó,
s ő tudta, hogy neki gurulni kell, amíg csak végig nem halad az úton...

   Szerdán  délután  tanulás  közben  egyszerre  csak  felállott, azt mondta
Doroghynak, hogy...

   - Számítsd ki ezt a példát így, ahogy elkezdtük - s kiment.

   A   másik  szobában  a  beteg  mama  volt,  nem  szólott  előtte  semmit,
keresztülment  a  szobán, s ki a konyhaelőszobába, ott nem volt senki, hanem
abból  hátul  jobbra  nyílt  egy kamara, s abban hallotta, hogy Bella dúdol,
akkor hamar odament, s belépett a kamarába.

   Bella  meglepetve  nézett rá s nevetett, gyönyörű volt, a karján fel volt
gyűrve  a  ruha  egész  magasra, úgy, hogy a vakító fehér karja világított a
félhomályban,  hosszú,  fehér  kötény  volt előtte, s lisztet szedett ki egy
igen  nagy  pléhtálba.  A  fején  is  kendő volt hátrakötve, s egy-két barna
hajfürtje  kikandikált,  úgy  előrehajolt,  s  csillogó  sok  fehér  fogával
ránevetett Misire, nem is szólt, csak kérdően nézett rá.

   Misi zavartan, hadarva és hebegve, azt mondta:

   - Kérem  szépen,   Bellakisasszony,  Török  Jánosúr  ezt  a levelet küldi
Bellakisasszonynak.

   Bella felhúzta a szemöldökét, s nevetve és csodálkozva nézett.

   - Török János?... Ki az?

   - Az a tavalyi házigazdámék fia - mondta borzasztó zavarban Misi.

   Már  a  szép  leány  fel  is  bontotta a levelet, s csak akkor állott meg
habozva, hogy mégis elolvassa-e?

   De  belenézett,  s ahogy az első sort olvasta, hangosan, kuncogva kacagni
kezdett.

   Aztán  nem  tudott a sötét kamarában olvasni, hát az ajtóhoz állott, ahol
valamivel világosabb volt, s akkor a kis Misi beszorult a kamarába.

   Ő  látta,  hogy  ez  a  levél csak valami öt-hat sor, és mégis olyan soká
olvasta  a  lány, mintha egy egész árkus lett volna teleírva, s minél tovább
olvasta,  annál  jobban  nevetett, de aztán el kezdte fojtani a kacagását, s
harapdálta  az  ajkait.  És olyan gyönyörű volt, a nyaka olyan volt, mint az
elefántcsont szobrok a múzeumban, gömbölyű és fehér, s az álla és a szája, s
nagyon  szép  volt neki ez a bekötött fej, s a fekete szemei úgy csillogtak,
szinte  szikrát  szórtak,  s a fehér nagy karja, ilyen nagy, fehér, meztelen
női  kart a kisfiú soha nem látott, s nem is tudta, hogy ilyen, s a köténye,
a  hosszú, durva vászonkötény, amint hajlott, előre hullt, s látni lehetett,
hogy  a dereka karcsú, s hogy domborodik a ruhája. Szóval olyan furcsa volt,
hogy  a  kisfiú nem értette, hogy lehet egy ilyen lény a világon, hogy miért
is  ilyen  a  leány,  mikor  a fiúk nem ilyenek, és be volt szorítva a sötét
kamarába  a  szuszék mellett, egyedül, s elkezdett ő is nevetni, és benne is
sistergett valami melegség, és mintha mesében lett volna, oly furcsán érezte
magát,  és  elfelejtett  most  mindent,  latin leckét, fiúkat és tanulást és
vízhordást  és hideget és mindent, mintha minden csak azért lett volna, hogy
ő  most  itt  a  hideg kamarában álljon, s nézze, nézhesse, hogy silabizálja
újra   meg   újra   a   levelet   a  szépséges  szép,  elátkozott,  mesebeli
tündérleány...

   - Miféle  ez  a  Török  János?  - kérdezte, s ránézett csillogó,  fojtott
nevetéssel a leány.

   - Ez  egy  nagy  lump  -  mondta Misi hirtelen, meggondolás nélkül,  régi
haragjával.

   A  leánynak  az  arca  elszélesült,  és  az  ajka nyitva maradt, és aztán
meglepetten nagyot, nagyot kacagott. Nekidűlt az ajtónak, úgy kacagott. De a
kacagása  egészen  furcsa  volt, nem volt az olyan hangos és kitörő kacagás,
furcsa, befelé rezgő, behunyt szemű, fura kacagás volt.

   - No, ezt megadta neki - mondta, s nagy-nagy gyöngédséggel és szeretettel
nézett a sovány, kis, egérforma fiúra.

  - Edelényi  Török János - mondta aztán gúnyosan a levélbe  nézve. - Jópipa
lehet.

   - Azt   mondta,    tessék   neki  megizenni,  hogy  `szívesen`?...   Vagy
`sehogyse`?... - mondta a kisfiú.

   A  leány  összehúzta  a  szemét,  s  csodálkozva  és  vizsgálva  nézett a
gyerekre.

   Ez  megérezte,  hogy  mit  jelent ez a nézés, hogy olvasta-e tudniillik a
levelet, és sietve és kapkodva mondta:

   - Hétfőn  reggel,  kérem,  a  János úr véletlenül meglátott az  utcán - s
egyszerre az eszébe jutott, hogy Gyéres tanár úr ablaka alatt, s hogy emiatt
mi  minden  történt, és nagyot nyelt - s akkor azt mondta, mondjam meg Bella
kisasszonynak,  hogy  csak  egy  szót  tessék  üzenni  neki, csak azt, hogy:
`szívesem` vagy pedig azt, hogy: `sehogyse`.

   - Jaj, de nagy selma lehet az az Edelényi Török János úr!... - s a  leány
hátravetette  a  fejét,  s újra nevetni kezdett az előbbi hangtalan és rengő
kacagással, a fehér nyaka csak úgy villódzott a homályban.

   - Hát  mondja  meg  neki - mondta aztán, s komikusan gesztált egy  ujjal,
mintha  az  énektaktust  ütné -, mondja meg neki, de el ne felejtse, Misi...
ugye  Misi,  vagy Misuka? mi?... mondja meg neki, hogy: csak ennyit mondjon:
`szívesensehogyse!`  érti... Vagy így: `Sehogyseszívesen!`... ahogy tetszik,
`sehogyse szívesen`... vagy: `szívesen sehogyse!` érti?...

   És  az  oly  komikus  volt,  hogy  a  kisfiú boldogan, tiszta szív tiszta
boldogságával  megértette, s elkezdett ő is úgy hangtalanul magában nevetni.
S oly boldog volt, hogy úgy ki fogják most figurázni János urat, hogy még...
nohát: kellett neki ezt a levelet megírni!...

   És  úgy  összenéztek  ott a sötét kamarában, mint egy csínyes gyerek, aki
valami  nagy titokban, nagy cselvetésben töri a fejét, úgy egy húron pendül,
egy  huncutságot  csinál:  ilyen boldog, büszke és nagyszerű még sose volt a
kisfiú.

   Ebben  a pillanatban azonban a leány hirtelen a kebelébe dugta a levelet,
és  intett neki, hogy maradjon csendben, s kilépett a konyhába, ahova bejött
valaki!  Már  egy  pillanat múlva rémülten tudta a kisfiú, hogy a legidősebb
leány, a mindnyájuk réme.

   De  a szép Bellán olyan félelem és zavar volt, hogy ő nem mert kimenni, ő
maga sem tudta miért, de nem merte elárulni, hogy ott van a kamarában.

   - Még  most  is  itt ez az edény? - kiáltotta a vénleány -, no, ez  mégis
abszurdum.

   - Mér abszurdum - mondta élesen Bella.

   - Azér  abszurdum,  mer abszurdum - mondta a vénleány egyre  élesebben. -
Mer abszurdum, hogy semmit sem akarsz csinálni.

   - Lisztet szedtem a kamarában.

   - Persze,  az  az első. Lisztet kiszedni. Este fogsz dagasztani!  és most
kell kiszedni a lisztet?... Micsoda logika az... Az edény itt áll mosatlanul
egész  nap,  s  a  víz  kihűl,  aztán nem lehet használni, és te a kamarában
játszol  azzal,  hogy  lisztet  szedegetsz  ki a zsákból... Könnyű kiszedni,
mikor van...

   - Hát azt is meg kell csinálni.

   - De nem most, hanem mikor ideje lesz...

   Egy perc múlva felcsattant megint.

   - Én nem tudom, itt mindenki csak játszik, bolondozik, a maga feje  után,
a  maga  bolond  feje után megy, de komoly munka, az senkinek sem kell... Én
nem  tudom,  mi  lesz  itt,  ha  én  kiveszem  azt  a  földet,  hát az az én
érdekem?... hát itt nem akar senki dolgozni?...

   - Én nem fogom a kezem... - mondta Bella ellentmondva idegesen.

   - A  kezed!...  -  szörnyedt el Viola. - Hát mire való a te  kezed... Nem
fogod?!...  Még  hogy nem fogod tönkretenni! mi?... De még hogy fogod!... Ha
én  tönkretettem,  majd  te is fogod!... Sajnálja a kisasszony a fehér ujját
beledugni  a  mosogatólébe...  Majd  nem  fogod  sajnálni, ha fekete lesz és
retkes, és gyógyíthatatlanul tönkremegy, mint az enyém... Ezennel kijelentem
neked,  hogy  én többet koplalni és éhezni nem fogok senki fiának, és többet
nem hagyom magam télire malac nélkül senki kedvéért. Én kiveszem bérbe azt a
földet és punktum. Azt én elhatároztam, és én arra elszántam magam, és ha én
valamit  a fejembe veszek, akkor az meg is lesz. Nem fogjuk a tíz forintokat
japán   legyezőkre   szétherdálni  kisasszony,  nyolcvan  krajcárt  kidobni,
szemétre...  Két  hetet  késett  miatta a földbérlet... Már akkor letehettem
volna  érte  a  tíz forintot, ha magácska hozzá nem nyúl. Persze, ha fel van
váltva  a  tízes,  akkor  aztán  elcsúszik,  mászik.  Hát én ezt nem engedem
tovább,  most,  most  megint van végre egy tízforintos a markomban, ezt most
azonnal  viszem  a  parasztnak, s lefizetem a földbérre. És tavasszal megyek
ásni,  és  aztán  veteményezünk  és  kapálunk,  és  egész  nyáron  ott fogok
dolgozni,  és  a  kisasszony  itt  fog  mosogatni,  igen, és főzni, igen, és
bevásárolni,  igenis, igenis! Fogsz járni a piacra, bizony! Ha én járhattam,
járhat más is... Az is járhat, aki jobban bírja, igen. Mer eccerre még én se
szakadhatok százfelé, mert nem lehet az egyik kézzel odakinn ásni, kapálni a
földön, a másik kézzel meg kosarat cipelni a piacról, és a harmadik kézzel a
rántást   kavarni,   és   a   negyedik  kézzel  megfótozni  a  kisasszonykák
harisnyáját... De nem ám... Hanem mindenki meg fogja csinálni a maga dolgát,
meg bizony, ha a fene fenét eszik is, drága kisasszony.

   Misi  a  kamarában  tűkön  álldogált, szeretett volna kint lenni innen, s
hogy  egyre  tovább  halasztotta,  most  már igazán kínos volt, hogy mi lesz
ennek a vége. Még be talál lépni a vénleány, s akkor ő elsüllyed a föld alá,
azért végre is elhatározta magát, s kilépett a konyhába.

   A vénleány szinte sóbálvánnyá lett, úgy nézett rá.

   Ellenben Bella nevetve összecsapta a kezét, s azt mondta:

   - Jesszusom, hogy elfeledkeztem magáról... - s a nénjéhez fordult - éppen
kijött   kérni,   hogy  meleg  vizet  csináljak  neki,  hogy  gumiarábikumot
olvaszthassanak,  osztán  otthagytam  a  kamarában...  -  s hangosan nevetni
kezdett, és Misikének a szemébe kacsintott.

   Ez  mindjárt  magához  tért  előbbi zavarából, s egész szívvel hálás volt
Bellának  a  hazugságért,  s  bűntársának  és  szövetségesének  érezte magát
életre-halálra.

   A vénleány egy kicsit gyanakodva nézett a fiúra, no, de mért a kamarában,
akarta mondani, de aztán inkább ezt mondta:

   - Na,  hát  ha  már  hallotta  úgyis, akkor legyen ő a bíró. Mondja  meg,
kedves Nyilas, nincs igazam?

   S  nagy  bőbeszédűséggel  fogott hozzá, hogy elmondja a jövő évi terveit,
hogy  ő kukoricát akar termelni, s mellette zöldséget, káposztát, karalábét,
sárgarépát  és  mindent, ami a konyhához kell, de akkor a másik két leánynak
viszont  el  kell vállalni, hogy vezetni fogják a háztartást. Hát nem teszek
én  jót?  nem  áldozom  én fel magamat? Így pénzért kell szaladgálni még egy
szál   petrezselyemért   is  a  piacra,  akkor  pedig  lesz  sárgarépa  akár
zsákszámra, nem igaz?

   Misi azt mondta:

   - Igaz, de kérem, Viola kisasszony, sárgarépát azt ne tessék egy  zsákkal
termelni,  mert az borzasztó étel. Törökéknél mindig vettek ősszel két-három
zsákkal  is,  de  nekem a hátam is borsódzott tőle, mer én azt nem szeretem.
Még nyersen megeszem, de az a sok sárgarépafőzelék, az iszonyú.

   Bella  elkezdett kacagni, kitört belőle valami hallatlan nevetés, idegen,
fuldokló,  boldog kacagás, úgy kinevette a nénjét, hogy az szegény feje csak
nézett, nézett, azt se tudta, mi az.

   - No,   hiszen  magából  is  elég  ez  nekem   -   mondta  szokott  nyers
őszinteségével  -,  magát  is  össze lehet kötni ezekkel egy bokorba... Csak
menjen maga tanulni, menjen gumiarábikumot enni, ne sárgarépát.

   Bella erre még hangosabban felkacagott, s Misi boldog volt a nevetésétől,
de  összeszorította  a száját, s takarta a mosolygását, lesütötte a fejét, s
gyorsan bement a szobába.

   Az öregasszony, aki egy tolható székben ült, nagy sötét szemével fogadta,
ettől a nézéstől elment a nevető kedve, nagyon félt ettől a szótalan halvány
asszonytól,  aki  olyan  volt néha, mintha nem is élne, s nem szokott rá sem
nézni  senkire,  csak  úgy magába merülve néz a világba. Most érezte, hogy a
szeme folyton kíséri, bekíséri a másik szobába, utána néz, s még mikor leült
a  helyére,  akkor  is  érezte,  hogy hátulról szúrja ez a szem, úgyhogy meg
kellett  fordulnia,  hogy  nincs  itt,  kint  maradt,  a  falon túl, a másik
szobában.  Ellenben Doroghy nagy meglepetéssel szolgált neki: nem számította
ki a feladatot, ott ült fölötte s nézett, nézett, a tollal babrált.

   - Hát még most sincs kész? - kiáltott rá szinte kétségbeesve.

   Sanyika angyali ártatlansággal mondta:

   - Hogy a szorzást a hátulsó számjeggyel kezdjem, vagy az elsővel?...

   Misi a hajába kapott:

   - Jaj  istenem!  hát  ez  borzasztó!  hányszor  magyarázzam meg, hogy  az
mindegy. Érti, az mindegy!... Csak hogyha hátulról kezdjük a szorzást, akkor
az  eredményt  egy  sorral  mindig  előbbre  írjuk,  ha elölről kezdi: akkor
hátrább.

   - Igen: hát akkor hogy kezdjem, hátulról vagy elölről.

   - Az mindegy.

   - Hát ha mindegy, akkor hogy kezdjem - mondta Sanyika.

   - Kezdje hátulról.

   - Hát ezt akartam kérdezni: má maga is úgy veszekszik, mint Viola.

   Misi  nagy  szemet meresztett s nézte, hogy szoroz csendesen Sanyika. Azt
hitte,  hogy  Bellához  fogja hasonlítani, de ez nagyon elszomorította, hogy
Violához hasonlította. Már az igaz, hogy ilyenekkel kínlódni...

   Nagyon   zavartnak   és   bánatosnak   érezte   magát,   fölöslegesnek  s
reménytelennek látta a harcot, amelyet itt kell folytatnia, már előre látta,
hogy  Sanyika meg fog bukni, akármennyit vesződik is vele, csak szégyen lesz
belőle.

   Mikor  a  latint  tanulták,  akkor  bejött Bella, aki nem volt bent náluk
azóta,  hogy  az  a  nagy pörölés volt, de most olyan kedvesen és egyszerűen
jött be, mintha az egész természetes volna.

   Sokáig  nem  szólt semmit, a szekrényben rendezgetett, s látszólag nem is
figyelt oda. Egyszer az asztalhoz lépett, s megállott Misi mellett jobbra, s
felvette a füzetet.

   Sanyika utána kapott.

   - Na!

   Bella felemelte magasra a füzetet:

   - Nem eszem meg!

   - Add ide!

   - Jaj de kényes.

   És itt a magasban kinyitotta, s megnézte az utolsó kalkulust.

   - Négyes? - mondta bámulva. - Négyes!

   Sanyika kitépte a kezéből a füzetet, amely összegyűrődött egy kicsit.

   - Most hogy adom be - mondta kényes nyávogással -, összegyűri nekem.

   - Először  is  te gyűrted össze, és másodszor, akármilyen gyűrött  volna,
csak ne volna négyes, szégyelld magad.

   - Az  nem  szégyen  -  mondta  Sanyika.  -  Nagyon  nehéz  feladat  volt,
tizennégynek  volt  szekundája  belőle.  És  kétharmadnál jobbja nem is volt
senkinek.

   - Nyilasnak se?

   - Csak neki volt egyese, igaz.

   A lány felnevetett.

   - Igaz!... Jó, hogy eszedbe jut... Ó, te...

   S  az  asztalon  Misi  előtt  áthajolva,  megbökte  az  öccsének  a fejét
tenyérrel,  és  amint  a  karját  visszahúzta, gyöngéden megsimította a Misi
arcát.

   Misi  bíborvörös lett, a fejét lesütötte, s remegni kezdett. Érezte, hogy
ez  az  érintés  nem  volt  véletlen, és hogy az előbbiekért valami finom és
titkos hálát, szeretetet, kapcsolatot jelent.

   - Eriggy ki a szobából - mondta Sanyika.

   - Ó, te varangyíkos béka - mondta nevetve Bella.

   - Megmondalak, hogy megint bent vótál....

   Bella egy pillanatig komolyan nézett rá, aztán felnevetett.

   - Nézd  csak,  Sanyi,  mondok valamit: kössünk békét...  Te nem fogsz rám
árulkodni, s én se fogok tereád.

   Sanyi lappangva, leskelődve nézett a szeme sarkából Bellára.

   - Én  is tudok ám egyet-mást magácskáról, és ugye, nem mondtam meg,  hogy
ki cigarettázott a gazdáék fiával?

   Sanyi ellenségesen földuzzasztotta az ajkait.

   - Pedig annak már egy hete; lett volna időm elmondani. He?... Hallgatunk?
És  még  van a rováson három-négy históriácska... A spájz is, meg a gomb is,
tudod?... Na, hát lesz béke?

   S odanyújtotta a kezét.

   Most  megint  úgy  nyújtotta  át a jobb karját az asztalon, Misi előtt, s
letette a kezét a könyveiken és füzeteiken keresztül.

   A  keze  olyan  gömbölyű volt és olyan hófehér, s egy icipici kis, vékony
aranygyűrű  volt  az  egyik  ujján, s abban pici kis kék színű kövek, mint a
nefelejcs szirma. Misi didergett, hogy megint meg találja simogatni.

   - Naaa - mondta nyávogva Sanyika, s rácsapott a kezére.

   De az nevetett, nem mozdult, s tovább ott maradt a keze előttük, most nem
volt felgyűrve rajta a kék ruha ujja egész vállig, mint a kamarában volt, de
Misi szinte érezte azt a fehér jó karját, s valósággal félt, hogy megmozdul,
behajlik, s még megöleli vele.

   - Hát szent a béke?

   - Ha te nem szemtelenkedet, én nem szólok - mondta Sanyika.

   - No, te kis hörcsög, hát add ide a praclid.

   Sanyi  kinyújtotta  a  nyelvét,  s  odacsapott  a  tenyerével. De cseltől
tartva, csak úgy...

   A  lány  megkapta a kezét, s fehér, gömbölyű markában ott maradt a kisfiú
maszatos keze.

   - Fuj,  disznóláb  -  mondta  Bella  kacagva -, s Viola még malacot  akar
venni, hát itt van ez - s belekacsintott a Misi szemébe.

   Misi  hatalmasan  felkacagott,  ilyen  jót  régen  nem  nevetett, annyira
váratlan   volt  s  találó,  az  előbbi  dolgokra  való  hivatkozás  annyira
csiklandozta.

   - Na,  jól  van,  hát akkor csak tanuljatok - mondta  Bella -, énfelőlem,
fiam,  akár tizenhat csikót hozhatsz - azzal megrázta az öccse kezét, de nem
férfiasan,  tenyerét  tenyerébe  fogva,  hanem úgy kinyújtott kezével, annak
csuklóban átfogva a kezét.

   Misi  nem  mert  ránézni az asztalra elfekvő lányra, akinek olyan furcsa,
idegen  volt a teste minden része, s a puha ruhában, ahogy a kemény asztalra
hevert,  neki izzott, égett a jobb arca, amelyik a lány felől volt, mintha a
tűz sütötte volna.

   Ez  a  ma  délutáni tanulás nem ért egy krajcárt se. Most először érezte,
hogy bizony egészen hiába van itt.

   És  annyira  feldúlva,  megzavarodva ment el is, hogy csaknem elkésett az
öregúrtól. Futnia kellett.

   Hát amint a sárga ház kapuján be akar szaladni, ott áll János úr.

   - No, ipse - mondta fojtottan - széna-e vagy szalma?

   Először  nem  is  tudta,  miről van szó, aztán ijedtében eszébe jutott, s
attól mindjárt megjött a bátorsága.

   - Igen - mondta hangosan.

   - Mit igen, hát mit mondott, te hátramozdító.

   - Azt mondta, hogy: egyáltalán nem szívesen.

   - Mit?

   - Nem is: úgy mondta, hogy: `sehogyse szívesen`...

   - Ó, te naponsült málé. Tudod is te, hogy mit mondott.

   - Igen,  tudom:  azt mondta, mondja meg neki, hogy: "sehogyse  szívesen",
vagy "szívesen sehogyse", úgy mondja neki, ahogy tetszik, de ezt mondta.

   - Lehetetlenséggel határos - mondta János úr.

   - Pedig így mondta.

   - Istók báró?

   Misi már szeretett volna bent lenni, mert ütötte az ötöt.

   - Esküdni mersz rá?

   - Igen, de én nem esküszök haszontalanságokra!

   - Ez neked haszontalanság? te! - mondta János úr nevetve - hejnye  te!...
Megájj, kenyér, megeszlek!

   Azzal  egy  barackot  nyomott  a  fiú kalapjára, de Misi elszaladt, be az
udvarba, úgyhogy nem sikerült az egyszer.

   Zaklatott  életében már ez volt a legnyugalmasabb óra, a napi felolvasás.
Jólesett  pontosan  megjelenni,  jólesett a szalmaszékbe leülni, ott-találni
mindig  szép  rendben az újságokat, s igen jó volt érezni, hogy becsületesen
megdolgozik. Már olyan gyorsan és jól olvasott, hogy sose kérdezett utána az
öregúr, hogy:

   - Mija, mija?

   Kedves  hely  volt  ez  a meleg faház, s kedves volt a kedves piros-fehér
öreg, s olyan rendjén való volt, hogy soha egy igét nem szólt volna...

   Mikor  hazaért  a  coetusba,  a  szobatársak  a  kályha  körül  ültek, és
pirítósszaggal volt tele a szoba.

   Nagy  úr  beszélt  éppen: Misi rögtön megértette, hogy a régi diákéletről
mesél, s azonnal kinyitotta a füleit, hogy egy szót se veszítsen el.

   - Mondom,  hogy  azért `dárdás` maga, mert az ilyen kisdiákok két  hosszú
dárdán  hozták  a  vállukon  hajdanában  az  üstöt.  Azelőtt  nem volt ilyen
konviktus,  hogy  csak  várjuk  a csengetést, és szalad az ember enni, fehér
tányér, abrosz.

   - Cseréptányér - mondta erre Lisznyai úr - meg fakanál.

   - Na  és mit ettek! - folytatta Nagy úr - a felső diákokat a  tanítványok
etették,  ezeknek  a  szülei  minden héten beküldtek egy fehér kenyeret, ami
elég  vót kettőjüknek egy hétre és egy fazék ételt, ami elég vót hét fiúnak,
másik  napra  a  másik  fiú  kapott egy fazék ételt, így éltek, ez vót ám az
elemózsia.

   Misi a sötétben elámulva hallotta.

   - És hol ették?

   - Hát  itt  a  coetusba.  Mintha itt vagyunk heten, minden nap egy  másik
küldene  egy  fazék  ételt.  Babot vagy káposztát vagy túrúsgaluskát, de nem
három  ételt,  mint  a  konviktusban  most,  csak egy jó fazékkal, akkor azt
körülülték,  mindenki  elővette  a  cseréptányért, fakanalat, bugylibicskát,
aztán ettek,

   - Este is azt?

   - Ha maradt; ha nem maradt, nyeltek.

   - Azt kellett dárdán hozni?

   - Nem,  az  más... akiknek messze lakik a szüleje, nem küldhettek  ételt,
hanem  főznivalót,  nem  vót  akkor  se  posta,  se  vonat, hát mikor egy úr
beküldte   a  fiát  Szatmárból,  a  Kölcseyek,  Kendék,  jött  az  úrfi  egy
ökrösszekérrel,  hozott  vagy tíz mérő búzát, borsót, lencsét, sonkát, akkor
fogadtak  egy  főzőasszonyt,  a  vót  a `kokva`, az főzött, de mindennap egy
ételt,  s  minden  hétfőn  ugyanazt  és  így tovább, tudja: úgy is híjták az
ételt, hogy `semper`.

   - Jaj de érdekes - szólt Böszörményi.

   - No, magának nem volna érdekes - mondta Nagy úr -, mert aki nem volt  se
gazdag  fiú,  se  jó  tanuló, az nem kapott egyebet csak lakást, és a városi
kegyes polgárok, hol ez, hol az küldött egy fazék kását a szegény diákoknak.

   Nagy nevetés lett.

   - Úgy lett a kápsálás, hogy novemberben a diákok sorra jártak koldulni az
egész városban, és kéregettek ennivalót.

   - Fuj, az asztán piszok élet vót.

   - Akkor  biztosan  szívesebben  attak,  mert  a cívisek büszkék voltak  a
diákokra,   mert   akkor   a   diákok  énekeltek  nekik,  megtáncoltatták  a
menyecskéket,  meg  ha  tűz  volt,  szétpüfölték  a  házakat.  Mit nevet, ne
gondolja,   hogy   úgy   oltottak,  mint  az  önkéntes  tűzoltók!  mentek  a
gerundiumokkal,  a  nagy botokkal, most is látni lehet a Nagykönyvtárban! és
ha  egy ház meggyúlt, körös-körül a többi háznak a tetejét mind lerombolták,
hogy meg ne gyúlhasson.

   - Nevetséges.

   - Hát  Debrecenbe  sose  volt  víz, nem tudja, hogy az ártézi kutat  hány
esztendeje  fúrják? Már nyolcszázhetven méternél vannak, mégsincs víz. Hanem
kő  van.  Minden  fúró  beletörik. Azért mondják, hogy Debrecennek is vannak
hegyei: csak a föld alatt tartják.

   Misi  nevetett,  ezt  ő  is hallotta már tavaly Törökéknél, de akkor csak
viccnek vette.

   - Azelőtt  a  főzéshez  messziről kellett hozni nagy hordókban a  vizet a
kokvának,  meg  a  pistrixnek,  e  vót  a  sütőasszony,  úgy  is  híjták:  a
sütögetőné.   Abba   az  időbe  ezeknek  kellett  a  kedvébe  járni,  nem  a
professzoroknak.  Minden évbe ódát kapott a kokva: örök emlékül felírták egy
sonkára.

   Ahogy  ott  ültek a jó meleg, nyugodt szobában, aminek még a fűtésével se
volt   bajuk,  olyan  csuda  volt  ezt  az  ősvilágot  hallani,  nem  bírták
elképzelni.

   - És hogy tanultak?

   - A diákok csinálták a tanszert, a nagydiákok a kicsiknek, a rézmeccők.

   - Igen, azok voltak! az tény!  Én is olvastam a rézmetsző deákokról. Szép
tudomány volt - szól Lisznyai úr.

   - Akkor  elég  volt tudománynak, ma bizony megbukna az akkori  professzor
is.

   Ekkor  felhallatszott a csengő, amitől már régen félt Misi, s abbahagyták
a beszédet, mentek vacsorázni.

   Misinek  nagyon  fájt,  hogy  csak  ezt a néhány mondatot hallotta. Olyan
szomorú  volt,  ő  úgy  ki  van  szakítva  ebből  az életből, most egyszerre
szeretett  volna  mindig a fiúk közt lenni, szeretett volna olyan igazi diák
lenni, mint a többi.

   Igen  jó  vacsora  volt,  juhtúrós  galuska,  jóllaktak, mikor vége volt,
Sándor Mihály odatett egy cédulát elébe.

   - Nyilas, nézd csak te, kihúzták a számodat?

   Misi  nagy  szemmel  bámult  a kis firkás cédulára, amire rá volt írva öt
szám.

   Kővé  meredve nézte, és gépiesen nyúlt a zsebébe, kivette a tárcácskáját,
kinyitotta, hogy a rekeszéből kivegye a reskontót.

   És halálos ijedtséggel a szíve is megállt:

   Nem volt benne.

   Nézte, nézte a pénz közt, nem volt meg a cédula.

   A  keze kapkodott, kotort, zsebébe nyúlt, sehol se volt, s a szeme közben
folyton a kis firkán volt: nincs reskontó.

   És olvasta az öt számot:

   - 17, 85, 39, 73, 45.

   Az  egész konviktus megmozdult, mindenki felállt, ő is, a bugyellárisát a
zsebébe tette.

   - No, kijött valamék? - sürgette Sándor Mihály.

   Nem tudott felelni, néma volt.

   Szerencsére  oszlás  volt  és elváltak, és ő elfutott, ellopózott a többi
közt,  a  Sándor  Mihály szeme elől. De a többiek közt nem bírt maradni, azt
hitte,  megfúl  a  vidám,  nevetős,  majszoló  diákok közt: befutott az első
udvarba, arra nem ment senki sem.

   Később  felment a második emeletre, de nem mert bemenni a szobába, elbújt
a  folyosón,  és  halálos  reszketés  rázta  a  testét. Még azt sem bírta az
emlékezetébe  idézni,  hogy  az  ő számai voltak-e, vagy nem, de végig-végig
iszonyodott, mikor a számok ismerős érzése belesajgott.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező