HATODIK FEJEZET
`amelyben legnevezetesebb, hogy a kisdiák fölfedezi Debrecen
egyetlen évszázados történelmi emlékét, amely nem várrom, nem
palota, nem márvány és nem érc, hanem egy háromszáz éves
gizgaz bokor egy ház ablaka alatt`
Álmosan, fáradtan megy az ember iskolába hétfőn reggel, első óra latin, s
Gyéres tanár úr persze csengetés után nem jön.
- Őrszemet! őrszemet! - kiabáltak a fiúk. - Orczy menjen lesni.
Orczy nevetett s felpattant, jólesett neki a nagy bizalom. Szép szőke
haja simára volt kefélve és csillogott, mint az arany, olyan egészséges,
bátor, derült volt, hogy Misi fölébredt tőle, és elmúlt a reggeli
kábultsága.
Ha Gyéres tanár úr hétfőn reggel nem jön, őrszemet szoktak kiküldeni,
hogy felhúzta-e már a függönyt? mert itt lakik a kollégium mellett, az
egyházi épületben. Mióta ilyen hidegek vannak, nemigen akar senki, mert
télikabátot kell venni, de ma Orczy olyan vidám és kedves, nevetve
vállalkozik, hogy elmegy lesni.
- Gyere te is, Nyilas.
Nyilas nagyon megszeppent.
- Én?
- No, ne gyáváskodj! - s Orczy hangosan nevet, és már veszi is a
kabátját.
Nyilas ijedten, habozva mozdul is, nem is.
- No, ne legyél olyan alamuszi - hecceli Orczy, erre ő vörösen és
kapkodva kiugrik a padból, és felrángatja a kis télikabátját. Ő nem alamuszi
és nem gyáva, de hát: az nem szabad, és ő nem tehet olyat, ami nem szabad...
Titokban igen: például olvas, ahelyett hogy tanulna... de kimenni az
osztályból...
A szíve hangosan dobog, az osztály nyüzsögve, sziszegve nézi őket: mind
nevet, mindenki tudja, hova mennek, s helyeslik, és erre ő egy kicsit hősnek
érzi magát, mint Zrínyi Miklós Szigetvárában a kirohanáskor.
A folyosó üres, a folyosó óriási hosszú és kongó. Középen el kell menni a
Petőfi-szobor előtt, a díszlépcsőnél, egy pillantást fölvet az óriási,
gyönyörű szoborra, amely magasra tartja a bronzkarját, és benne egy tekercs
papír. Akkor el kell menni az igazgatói iroda előtt. Itt igen fél, mert ha
kilépne véletIenül egy tanár vagy a vén baka és ráordít: elájulna menten.
Sikerült elsiklani; átfutottak a sarokig, ahol az I. A) volt, ahogy
kiértek a négyszögletű épület derékszögben továbbnyúló folyosójára,
megrettentek, mert az I. A) előtt is leskelődött egy gyerek. Egyformán
megijedtek egymástól, mint két kis bárány, ha a bokrok közt találkoznak.
De Orczy nagyon bátor volt s továbbfutott. Nyilas egyre rémültebben
utána. Az I. B) és I. A) után volt egy kapu, a mézeskalácsos felé. Ott
kifutottak, akkor Nyilas visszanézett, s látta, hogy egy kövér, szúrós
bajszú tanár komolyan megy az udvaron végig, ez a tanár az V. osztály főnöke
volt, ettől igen félt, mert görcsös bottal járt. Szerencsére nem nézett ide.
Az utcán kicsit megnyugodott, a Nagytemplom felé fordultak, s a
téglajárdán gyorsan mentek, ő már olyan fejvesztett volt, hogy semmire se
gondolt, ha Gyéres tanár úr szembejött volna, egyszerűen beleszalad fővel
úgy, hogy felökleli, de Orczy nagyszerű volt, vidám és tréfás, nevetett és
körülnézett: olyan volt, mintha nem is tilos úton járnának, hanem éppen
Gyéres tanár úr által kiküldve.
Az emlékkert vaspálcás kerítése mellett megállottak.
- Látod?
- Nem.
- Nem látod?
- Mit?
- Le van eresztve.
- Mi?
- A függöny.
Hiába erőltette a szemét, nem látta. A túlsó oldalon volt az emeletes
ház, annak valamelyik ablakját kellett volna látni, de ő nem tudta, hol
lakik Gyéres tanár úr, ő eddig nem törődött azzal, ő nem is gondolta, hogy:
lakik!
- Gyerünk be a kertbe.
Mindjárt előreszaladt, persze a kollégium felől mentek be a kertbe, a
bokrok mögül lestek a tanár ablakára. Most már jól látta Misi a leeresztett
függönyt, mert csak azon az egy ablakon volt lehúzva a feszes vászonfüggöny,
a bejárattól jobbra, első ablak a földszinten.
- Megvárjuk?
- Meg... Míg felhúzza, akkor kezd mosdani, akkor kölnivízzel, akkor a
bajuszát kiköti, akkor felöltözik, akkor siet iskolába.
Misi dideregve a gyönyörűségtől, egyik lábáról a másikra billegett, sose
képzelt volna el ilyen rendkívüli kalandot. Folyton nevetett, és a kezét
kikapta meg visszadugta a zsebébe. Ekkora messze eljönni az osztályból! még
elképzelni is ilyen óriás dolgot!
- Te, Nyilas, tudod, mi a híres Debrecenbe? - kérdezte Orczy.
- Nem.
- Az a bokor, ni!
- Mi?
- Az a bokor e, ott! Nem látod? Ott annak a kis háznak az ablakába. Azt
még Rákóczi ültette, itt vót a múltkor nálunk Lőrinc bácsi, ő mondta, hogy
Jókai azt kérdezte tőle, megvan-e még a líciom, hogy Debrecen ki ne
pusztítsa azt a líciomot, mint a Simonyi gátat, tudod.
De ő nem tudott erről semmit.
- Mi az a Simonyi gát?
- Hát a Nagyerdő felé, a Péterfia végén a villasor, még Simonyi óbester
ültetett ott egy gyönyörű fasort, óriási fákat, valami háromszáz fát, tudod,
és tavaly mind kivágták, mikor Jókai bácsinak mondták, sírt: azt mondta, nem
jön többet Debrecenbe, mert itt több szép nincs, csak a Simonyi gát vót, még
48-ba is. Meg ez a líciom, mer ez még régibb, ez már kétszáz, sőt háromszáz
esztendős, még az első Rákóczi, a legislegelső ültette, tudod, osztán
belenőtt az ablakba, no, gyere, nézzük meg, még nem húzta fel a függönyt.
Kiszaladt az utcára, és Misi utána, ámuldozó, csodálkozó szívvel.
Egészen átmentek a túlsó oldalra, egy alacsony, zöldes ház volt ott, az
ablaka egész a földbe volt süppedve, minden ablakon nagy, vastag vasrács
kívülről rátéve, és az egyik ablak rácsába belenőtt egy gyerekderék-vastag,
gircses-görcsös fa, de nem faforma, csak mint egy iszonyú vastag kötél,
össze-vissza benőtte a vasrácsot, s azon kidugta a fejét, hosszú, vékony
szálak lógtak le, mint egy sűrű lombos csóva, és az ága, az csakugyan olyan
hitvány líciom volt, mint otthon a garádján, a kert alatt, milyen sok volt.
- Ez az ni!
- Ez?
Csodálkozva nézte meg, ezt sose gondolta volna, hogy olyan nevezetes,
mert ő ezt sokszor látta, és csudálkozott, hogy itthagyták a város közepén,
és az ablakon ki se lehet nézni tőle. De most már félt tőle, és féltette, ha
a legelső Rákóczi ültette, és a Simonyi gátat máris megsiratta, arra
emlékszik, hogy Törökék tavaly mindig szidták a polgármestert, hogy
kivágatta a fasort, a nagyerdei fasort.
- Jókai?
- Igen.
- Jókai Mór?
- Igen. Az nagyon sokat írt, a legnagyobb regényíró.
- Én olvastam már tőle.
- Én is.
- Te mit?
- Én - mondta Orczy - nekem van két könyvem is, `Törökvilág
Magyarországon`, meg a `Kis Dekameron`.
- Én azt olvastam, hogy `A bolondok grófja`, meg tavaly, hogy egy hősnek
megnyúzták a fejét, és egy kecskebak fejebőrét ráhúzták, és az ránőtt, és
kétszarvú ember lett belőle.
Orczy csodálkozva nézett rá.
- Igazán? - és nevetett.
- De `A bolondok grófja` még sokkal gyönyörűbb volt. Meg `A debreceni
lunátikus`, a legislegszebb!
Akkor hirtelen rájuk kiáltott egy férfihang.
- Hopp hó!... No, te iskolakerülő, hogy ityeg a fityeg?
Nyilas rémülten nézett fel, János úr volt, aki most ment a hivatalba,
erről is hallott tegnap beszélni, hogy mindig elkésik, nyolc helyett kilenc
órára megy.
Vérvörösen nézett rá, hogy a vállára tette a kezét.
- Mit csinálunk itt?
- Gyéres tanár úr küldött...
Nem merte tovább mondani, mert szégyellte, hogy Orczy előtt hazudjon.
- Ő elküldött, ti meg itt bitangoltok, mi? Gyere csak...
Avval félrehúzta.
- Mán adattad?
Misi csak nézett, nem tudta, miről van szó.
- A levelet, no.
- A levelet?! Csak szerdán megyek oda!
- Hinnye, gyalázom az íleted!... csak szerdán?
- Igen.
János úr gondolkozni látszott.
- No jó, ha szerdán, szerdán. De azt megmondom neked, hogy őneki mondd
meg ezt: nagyon kéretem a kisasszonyt, hogy írással ne fáradjon, hanem
izenje meg veled, hogy, vagy azt a szót, hogy `szívesen`, vagy azt a szót,
hogy `sehogyse`! Érted?
- Igen.
- Vagy: `szívesen`, vagy: `sehogyse`! El ne felejtsd!
- Igen.
- Te! az isten teremtsen belőled bőgős cigánt! ha valamit elrontasz,
olyan levelet írok Géza bátyádnak, hogy inkább rúgnál csillagot, érted-e!...
Misi nem szólt, lehúzta a szemöldökét s hallgatott.
- No, nesze, kapsz egy hatost - s a bugyellárisát kereste.
- Nem kell! Köszönöm szépen, nem kérek - tette hozzá Misi és elhúzódott.
János úr ránézett s fölnevetett.
- Ni, de nagy úr az úr, ugyan fel tudna-e váltani egy grajcárt?
Aztán legyintett:
- No, ne beszéljünk sokat; ha öregapánk meg nem halt vóna, most is élne;
hát csak végezz szépen, nem bánod meg.
Azzal eltette a tárcáját, kezet nyújtott a kisfiúnak, és egy szekérre
mutatott:
- Kápsálnak.
Avval szokott helyes lépéseivel tovább ment.
Szekér jött az út közepén a kollégium felől és a járdán két magas, fekete
ruhás teológus. A nap most szépen kisütött, és szél sem volt.
Orczy kíváncsian várta.
- Kápsálnak - súgta neki Misi.
- Mi? - kérdezte csodálkozva Orczy. - Mit?
Misi már tudta, mi az, mert napok óta beszéltek róla a folyosón, a coetus
előtt, hogy az idén milyen későn kápsálnak.
- `Kápsálnak`... Gyűtenek.
- Mit?
- Hát a konviktusra, a cívisektől.
- Mit gyűtenek?
- Ki mit ad. Kukoricát, búzát, lisztet, szalonnát.
Orczy a száját is kinyitotta, úgy bámult.
- Diákok?... Koldulnak?
Misi elvörösödött.
- Az nem szégyen, az kápsálás.
Orczy nevetett.
- Te, én szeretnék felkéredzeni a szekérre, hogy lássam.
- Tök Marci vót.
- Mék az?
- Az A)-ban, Tajthy, a bennlakosok csak Tök Marcinak csúfolják.
Ebben a pillanatban elment mellettük a két teológus. Füleltek, hogy mit
beszélnek.
- Disznóság, ezek a parasztok két csű kukoricával szúrják ki az ember
szemit, meg egy hatos... legfeljebb...
- Nem tudom, mír nem szüntetik má meg...
Avval továbbmentek.
Misi elvörösödött, most egyszerre nem kápsálásnak látta, csak koldulásnak
a dolgot, s röstelkedve nézett utánuk. Orczy meglökte.
- Gyere már...
Hirtelen átszaladtak a túlsó oldalra.
Hát az ablakon nem volt már függöny, sőt ki volt nyitva, és teljesen
felöltözve állott ott Gyéres tanár úr, aki nagy szemet meresztett, ahogy
meglátta őket.
- Ti mit csináltok ott? - kiáltott ki. - Ti haszontalanok! Jöttetek
megnézni az ablakot? Lestek? Ahelyett, hogy tanulnátok?...
A két gyerek leforrázva állott.
- Takarodjatok be rögtön az osztályba! No, majd én megleckéztetlek máma!
Erre ők elkezdtek futni, s most már nem kerülgettek a folyosókon, hanem
átvágtak az udvaron, és lélekszakadva értek be az osztályba.
- Csitt, csitt, csitt - mondta Orczy, s mindenkire átragadt az ijedtsége,
és némán ültek.
Pár percig halotti némaság volt, de aztán, hogy csak nem jött még a
tanár, megint nekibátorodtak, s kis idő múlva újra zsibongás lett, csöndes
zúgás, mint a dolgozó méhkasban.
Csak Misi ült némán s rettegve, mélyen le volt hangolódva, s meg volt
illetődve, a könyveit pontosan kirakta maga előtt, s el volt rá készülve,
hogy a tanár úr bejön, s legelőször is őtet fogja leckéztetni, mindent
kikérdez, amit nem tud, s már előre látta, hogy belesül a feleletbe, s akkor
hogy fogja többet Doroghyt tanítani. Doroghyról hirtelen eszébe jutott a
levél, amit át kell adni a nénjének, a hideg lelte, már megint milyen
iszonyú s ellenszenves dolgot kell csinálnia. Lesütötte a fejét, s a latin
Exercitiumba merült, végigolvasta az egészet, s kereste, hogy vajon mit fog
kérdezni a tanár úr, amit nem fog tudni, de minden szót tudott, s minden
szót értett.
Arra neszelt fel, hogy az osztály felállott körülötte, az ajtónyílást nem
is hallotta, a tanár úr már a katedrán volt, úgy nézett rá, mint egy
kísértetre, oly hirtelen jelent meg.
- Többet ilyet ne tapasztaljak - mondta erősen a fiatal tanár, s egészen
kopaszra nyírt fejét, két lobogó pofaszakállával, amely az álláig ért, mint
egy harapós kutya emelte fel a fiúk feje fölött - többet ilyet ne
tapasztaljak, hogy előőrsöket küldjetek ki, a tanárok érkezését lesni.. Mert
ha még egyszer ilyet tapasztalok, kicsapás lesz a vége... Üljetek le!...
Orczy!
Előbb mindenki leült, akkor Orczy felpattant.
- Oszd ki a dolgozatokat.
Nyilas megkönnyebbült, azt hitte, jön a külön lecke.
Orczy frissen, könnyű és elegáns mozdulatával kipattant, s fogta a
dolgozatok csomóját, hóna alá vette, ölébe szedte, és sorra kiosztotta, a
dolgozatok abban a sorrendben voltak, ahogy ültek, úgyhogy sorra letette
mindenki elé a magáét.
- Nyilas!
Misi felugrott, és halálsápadt lett.
- Fordítsd le latinra ezt a mondatot: `Az is... tolvaj... aki... az
emberek... bizalmát... meglopja... Na, hogy fordítod? hamar, hamar - s
ceruzájával a taktust ütötte... - Hogy van az, hogy tolvaj?
- Fur, furis.
- Igen; hány mondat ez? Ismételd el.
Misi elismételte:
- Az is tolvaj: egyik mondat; aki az emberek bizalmát meglopja: másik
mondat.
- Melyik a főmondat?
- Főmondat: az is tolvaj.
- Na, tovább, ne kelljen minden szót... Mi a másik?
- A másik... Aki az emberek bizalmát meglopja.
- Ez milyen mondat?
- Ez mellékmondat.
- Milyen mellékmondat?
- Alanyi mellékmondat.
- Na, fordítsunk.
- Etiam ille est fur.
- Tovább.
- Qui...
- Melyik szót nem ismered? Ember?
- Homo, hominis: ember.
- Bizalom?
Misi hallgatott.
- No: bizalom az: fidutia. Most fordítsd le az egészet.
- Etiam ille est fur, qui... fidutiam... hominum... furat.
- Furat? ne beszélj olyan furát! Egyelőre még ne alkoss új szavakat,
pláne latinul. Rapit.
- Etiam ille est fur, qui fidutiam hominum rapit.
- Hát ezt a mondatot írd fel a jegyzőkönyvedbe, és ahhoz tartsd magad.
Misi lángvörös lett, egyszerre megértette a tanár finom célzását, s
halálosan elijedt. A szeme kimeredt, s az arca elnyúlt. A tanár többet nem
figyelt reá, Orczy után ment, és segített neki kiosztani a dolgozatokat. Ő
csak nézett, nézett a fekete falitáblára, amely rosszul volt letörülve, s
nagy krétafoltok voltak rajta, s pellengéren volt, úgy érezte, mindenki
folyton őt nézi, ahogy itt áll, s hol viaszsárga az arca, hol vörös, a vér
szökdösött a fejében s szédült, ahogy ott állott két gyenge lábán. Hogy ő
meglopta a tanár úr bizalmát, mert ezt nem tette volna fel róla a tanár úr,
hogy ő még ilyenekre vetemedjen, mikor tanítványt is adott neki, most el
fogja venni a tanítványt, s akkor az lesz a legnagyobb szégyen, akkor ő
többet nem is mehet haza a szüleihez, mit szól Géza bátyja, ha megtudja...
Homályosan tűnt fel, s egyre homályosabban egy-egy gondolat a fejében, s már
éppen elszédült volna, mint ott a répaföldön, mikor kapált, ugyanazt a
szédülgetést érezte, akkor mellette Gimesi megrántotta a kabátját.
- Ülj le má.
Akkor leült. De ettől újra megijedt, mert a tanár úr nem mondta, hogy
üljön le, de most meg ismét felállani nem mert, most nem tudta, mit
csináljon, csak ült összeroskadva, s kimondhatatlanul rosszul érezte magát.
- Muti a füzetedet - mondta Gimesi, aki nagyon mérges volt, mert a
dolgozatára kétharmadot kapott.
Ő nem bírta a kisujját se mozdítani, csak nézett fáradtan, s gőzben
kavarodott előtte az egész világ, szivárványszínűek voltak a betűk.
- Egyes! - mondta Gimesi, s a füzetet kiterítve hagyta. Azzal az Orczyét
is elvette, s felnyitotta - kétharmad - mondta, ahogy megnézte. - Osztán
neked egyes?... mingyán nyakon váglak!
Misi ezen egy kicsit elmosolyodott, szerette volna megölelni Gimesit,
hozzásimulni, szeretett volna lefeküdni mellette, s a fejét letenni az
ölébe, úgy el tudott volna aludni, és elfelejteni mindent, aludni, s jó
volna nem ébredni fel többet.
Csengetésig dolgozat-magyarázattal telt el. Ő nem hallott semmiből
semmit, azt hallotta, mikor mondta a tanár úr, hogy: "azt elismerem, hogy
nehéz dolgozat volt, nem is tudta jelesre megfejteni senki, csak Nyilas
Mihály... De hogy ennyi csacsiságot összevissza firkáljatok, azt igazán nem
hittem volna... Díszbizonyítványt állított ki magáról az osztály már megint.
Tizennégy elégtelen dolgozat. Abszurdum."
Misi ahelyett, hogy örült volna, vagy büszke lett volna, lesütötte a
fejét, s szégyellte magát. Érezte, hogy ez a kiemelés egyáltalán nem válik
dicséretére, mindenki irigykedve néz rá, jobban szerette volna, ha neki is
kétharmada lett volna, hogy hasonlított volna a többihez, és ne mondták
volna ki a nevét külön, összeborzongott: csak ne néznének rá külön soha,
csak maradna olyan láthatatlan, hogy senki se venné észre, hogy elbújhatna
magának, és pipiskedhetne és motyoghatna és írhatna és rajzolhatna s
játszhatna: csak ne volna rá szükségük másoknak. Ő soha senkitől semmit se
kér, semmit se kíván, és sohase hagyják békében, most azt hiszik, azért
csinálta jelesre a dolgozatot, hogy megcsúfolja a többit, pedig ő nem vette
észre, ő nem tudta, hogy az nem kétharmad lesz...
Csengetéskor még nem végzett a tanár a dolgozatokkal, de abbahagyta, s
kimenés előtt még felszólította Orczyt:
- Orczy!... Fordítsd le a jövő órára azt, amit most lediktálok: írd le.
Orczy ceruzát vett elő, s lehajolva állásában, írta, figyelmesen nézett,
olyan bátor, őszinte, olyan ragyogó szőke, vidám fiú volt, ahogy így a
füzetről felpillantott a tanárra:
- A törvényt... Nem: `A törvény határait... áthágni... senkinek sem
szabad...` Ezt le fogod fordítani a jövő órára kifogástalanul... Ez nem
elég: dolgozatot fogsz ebből csinálni.
Ezzel a tanár felvette a fogasról szép, puha kalapját, s illatosan és
vidáman elment.
Az osztály nagy zsibongással tárgyalta a latin dolgozat sorsát, s óriási
vitákat rendeztek. Mindenki odajött, hogy megnézze a Nyilas dolgozatát s
csodálták, hogy egyetlen hiba sem volt benne, csak egy elválasztó vesszőt
nem tett fel, s egyest kapott. A legjobb dolgozat kétharmad volt, a
jeleseknek is, még K. Sántának is kétharmada volt.
De Misi egész nap kábult volt s szomorú.
Legjobb szerette volna széttépni s eldobni azt a levelet, amely a belső
zsebében volt, s égette a testét. De akkor visszaélne a mások bizalmával.
Bízott benne János úr... De ő érezte, hogy itt valami nincs rendben... Úgy
érezte, mintha az volna a helyes, ha eldobná, megsemmisítené, vagy
visszaadná a levelet, de nem merte: meg volt lódítva egy úton, mint a golyó,
s ő tudta, hogy neki gurulni kell, amíg csak végig nem halad az úton...
Szerdán délután tanulás közben egyszerre csak felállott, azt mondta
Doroghynak, hogy...
- Számítsd ki ezt a példát így, ahogy elkezdtük - s kiment.
A másik szobában a beteg mama volt, nem szólott előtte semmit,
keresztülment a szobán, s ki a konyhaelőszobába, ott nem volt senki, hanem
abból hátul jobbra nyílt egy kamara, s abban hallotta, hogy Bella dúdol,
akkor hamar odament, s belépett a kamarába.
Bella meglepetve nézett rá s nevetett, gyönyörű volt, a karján fel volt
gyűrve a ruha egész magasra, úgy, hogy a vakító fehér karja világított a
félhomályban, hosszú, fehér kötény volt előtte, s lisztet szedett ki egy
igen nagy pléhtálba. A fején is kendő volt hátrakötve, s egy-két barna
hajfürtje kikandikált, úgy előrehajolt, s csillogó sok fehér fogával
ránevetett Misire, nem is szólt, csak kérdően nézett rá.
Misi zavartan, hadarva és hebegve, azt mondta:
- Kérem szépen, Bellakisasszony, Török Jánosúr ezt a levelet küldi
Bellakisasszonynak.
Bella felhúzta a szemöldökét, s nevetve és csodálkozva nézett.
- Török János?... Ki az?
- Az a tavalyi házigazdámék fia - mondta borzasztó zavarban Misi.
Már a szép leány fel is bontotta a levelet, s csak akkor állott meg
habozva, hogy mégis elolvassa-e?
De belenézett, s ahogy az első sort olvasta, hangosan, kuncogva kacagni
kezdett.
Aztán nem tudott a sötét kamarában olvasni, hát az ajtóhoz állott, ahol
valamivel világosabb volt, s akkor a kis Misi beszorult a kamarába.
Ő látta, hogy ez a levél csak valami öt-hat sor, és mégis olyan soká
olvasta a lány, mintha egy egész árkus lett volna teleírva, s minél tovább
olvasta, annál jobban nevetett, de aztán el kezdte fojtani a kacagását, s
harapdálta az ajkait. És olyan gyönyörű volt, a nyaka olyan volt, mint az
elefántcsont szobrok a múzeumban, gömbölyű és fehér, s az álla és a szája, s
nagyon szép volt neki ez a bekötött fej, s a fekete szemei úgy csillogtak,
szinte szikrát szórtak, s a fehér nagy karja, ilyen nagy, fehér, meztelen
női kart a kisfiú soha nem látott, s nem is tudta, hogy ilyen, s a köténye,
a hosszú, durva vászonkötény, amint hajlott, előre hullt, s látni lehetett,
hogy a dereka karcsú, s hogy domborodik a ruhája. Szóval olyan furcsa volt,
hogy a kisfiú nem értette, hogy lehet egy ilyen lény a világon, hogy miért
is ilyen a leány, mikor a fiúk nem ilyenek, és be volt szorítva a sötét
kamarába a szuszék mellett, egyedül, s elkezdett ő is nevetni, és benne is
sistergett valami melegség, és mintha mesében lett volna, oly furcsán érezte
magát, és elfelejtett most mindent, latin leckét, fiúkat és tanulást és
vízhordást és hideget és mindent, mintha minden csak azért lett volna, hogy
ő most itt a hideg kamarában álljon, s nézze, nézhesse, hogy silabizálja
újra meg újra a levelet a szépséges szép, elátkozott, mesebeli
tündérleány...
- Miféle ez a Török János? - kérdezte, s ránézett csillogó, fojtott
nevetéssel a leány.
- Ez egy nagy lump - mondta Misi hirtelen, meggondolás nélkül, régi
haragjával.
A leánynak az arca elszélesült, és az ajka nyitva maradt, és aztán
meglepetten nagyot, nagyot kacagott. Nekidűlt az ajtónak, úgy kacagott. De a
kacagása egészen furcsa volt, nem volt az olyan hangos és kitörő kacagás,
furcsa, befelé rezgő, behunyt szemű, fura kacagás volt.
- No, ezt megadta neki - mondta, s nagy-nagy gyöngédséggel és szeretettel
nézett a sovány, kis, egérforma fiúra.
- Edelényi Török János - mondta aztán gúnyosan a levélbe nézve. - Jópipa
lehet.
- Azt mondta, tessék neki megizenni, hogy `szívesen`?... Vagy
`sehogyse`?... - mondta a kisfiú.
A leány összehúzta a szemét, s csodálkozva és vizsgálva nézett a
gyerekre.
Ez megérezte, hogy mit jelent ez a nézés, hogy olvasta-e tudniillik a
levelet, és sietve és kapkodva mondta:
- Hétfőn reggel, kérem, a János úr véletlenül meglátott az utcán - s
egyszerre az eszébe jutott, hogy Gyéres tanár úr ablaka alatt, s hogy emiatt
mi minden történt, és nagyot nyelt - s akkor azt mondta, mondjam meg Bella
kisasszonynak, hogy csak egy szót tessék üzenni neki, csak azt, hogy:
`szívesem` vagy pedig azt, hogy: `sehogyse`.
- Jaj, de nagy selma lehet az az Edelényi Török János úr!... - s a leány
hátravetette a fejét, s újra nevetni kezdett az előbbi hangtalan és rengő
kacagással, a fehér nyaka csak úgy villódzott a homályban.
- Hát mondja meg neki - mondta aztán, s komikusan gesztált egy ujjal,
mintha az énektaktust ütné -, mondja meg neki, de el ne felejtse, Misi...
ugye Misi, vagy Misuka? mi?... mondja meg neki, hogy: csak ennyit mondjon:
`szívesensehogyse!` érti... Vagy így: `Sehogyseszívesen!`... ahogy tetszik,
`sehogyse szívesen`... vagy: `szívesen sehogyse!` érti?...
És az oly komikus volt, hogy a kisfiú boldogan, tiszta szív tiszta
boldogságával megértette, s elkezdett ő is úgy hangtalanul magában nevetni.
S oly boldog volt, hogy úgy ki fogják most figurázni János urat, hogy még...
nohát: kellett neki ezt a levelet megírni!...
És úgy összenéztek ott a sötét kamarában, mint egy csínyes gyerek, aki
valami nagy titokban, nagy cselvetésben töri a fejét, úgy egy húron pendül,
egy huncutságot csinál: ilyen boldog, büszke és nagyszerű még sose volt a
kisfiú.
Ebben a pillanatban azonban a leány hirtelen a kebelébe dugta a levelet,
és intett neki, hogy maradjon csendben, s kilépett a konyhába, ahova bejött
valaki! Már egy pillanat múlva rémülten tudta a kisfiú, hogy a legidősebb
leány, a mindnyájuk réme.
De a szép Bellán olyan félelem és zavar volt, hogy ő nem mert kimenni, ő
maga sem tudta miért, de nem merte elárulni, hogy ott van a kamarában.
- Még most is itt ez az edény? - kiáltotta a vénleány -, no, ez mégis
abszurdum.
- Mér abszurdum - mondta élesen Bella.
- Azér abszurdum, mer abszurdum - mondta a vénleány egyre élesebben. -
Mer abszurdum, hogy semmit sem akarsz csinálni.
- Lisztet szedtem a kamarában.
- Persze, az az első. Lisztet kiszedni. Este fogsz dagasztani! és most
kell kiszedni a lisztet?... Micsoda logika az... Az edény itt áll mosatlanul
egész nap, s a víz kihűl, aztán nem lehet használni, és te a kamarában
játszol azzal, hogy lisztet szedegetsz ki a zsákból... Könnyű kiszedni,
mikor van...
- Hát azt is meg kell csinálni.
- De nem most, hanem mikor ideje lesz...
Egy perc múlva felcsattant megint.
- Én nem tudom, itt mindenki csak játszik, bolondozik, a maga feje után,
a maga bolond feje után megy, de komoly munka, az senkinek sem kell... Én
nem tudom, mi lesz itt, ha én kiveszem azt a földet, hát az az én
érdekem?... hát itt nem akar senki dolgozni?...
- Én nem fogom a kezem... - mondta Bella ellentmondva idegesen.
- A kezed!... - szörnyedt el Viola. - Hát mire való a te kezed... Nem
fogod?!... Még hogy nem fogod tönkretenni! mi?... De még hogy fogod!... Ha
én tönkretettem, majd te is fogod!... Sajnálja a kisasszony a fehér ujját
beledugni a mosogatólébe... Majd nem fogod sajnálni, ha fekete lesz és
retkes, és gyógyíthatatlanul tönkremegy, mint az enyém... Ezennel kijelentem
neked, hogy én többet koplalni és éhezni nem fogok senki fiának, és többet
nem hagyom magam télire malac nélkül senki kedvéért. Én kiveszem bérbe azt a
földet és punktum. Azt én elhatároztam, és én arra elszántam magam, és ha én
valamit a fejembe veszek, akkor az meg is lesz. Nem fogjuk a tíz forintokat
japán legyezőkre szétherdálni kisasszony, nyolcvan krajcárt kidobni,
szemétre... Két hetet késett miatta a földbérlet... Már akkor letehettem
volna érte a tíz forintot, ha magácska hozzá nem nyúl. Persze, ha fel van
váltva a tízes, akkor aztán elcsúszik, mászik. Hát én ezt nem engedem
tovább, most, most megint van végre egy tízforintos a markomban, ezt most
azonnal viszem a parasztnak, s lefizetem a földbérre. És tavasszal megyek
ásni, és aztán veteményezünk és kapálunk, és egész nyáron ott fogok
dolgozni, és a kisasszony itt fog mosogatni, igen, és főzni, igen, és
bevásárolni, igenis, igenis! Fogsz járni a piacra, bizony! Ha én járhattam,
járhat más is... Az is járhat, aki jobban bírja, igen. Mer eccerre még én se
szakadhatok százfelé, mert nem lehet az egyik kézzel odakinn ásni, kapálni a
földön, a másik kézzel meg kosarat cipelni a piacról, és a harmadik kézzel a
rántást kavarni, és a negyedik kézzel megfótozni a kisasszonykák
harisnyáját... De nem ám... Hanem mindenki meg fogja csinálni a maga dolgát,
meg bizony, ha a fene fenét eszik is, drága kisasszony.
Misi a kamarában tűkön álldogált, szeretett volna kint lenni innen, s
hogy egyre tovább halasztotta, most már igazán kínos volt, hogy mi lesz
ennek a vége. Még be talál lépni a vénleány, s akkor ő elsüllyed a föld alá,
azért végre is elhatározta magát, s kilépett a konyhába.
A vénleány szinte sóbálvánnyá lett, úgy nézett rá.
Ellenben Bella nevetve összecsapta a kezét, s azt mondta:
- Jesszusom, hogy elfeledkeztem magáról... - s a nénjéhez fordult - éppen
kijött kérni, hogy meleg vizet csináljak neki, hogy gumiarábikumot
olvaszthassanak, osztán otthagytam a kamarában... - s hangosan nevetni
kezdett, és Misikének a szemébe kacsintott.
Ez mindjárt magához tért előbbi zavarából, s egész szívvel hálás volt
Bellának a hazugságért, s bűntársának és szövetségesének érezte magát
életre-halálra.
A vénleány egy kicsit gyanakodva nézett a fiúra, no, de mért a kamarában,
akarta mondani, de aztán inkább ezt mondta:
- Na, hát ha már hallotta úgyis, akkor legyen ő a bíró. Mondja meg,
kedves Nyilas, nincs igazam?
S nagy bőbeszédűséggel fogott hozzá, hogy elmondja a jövő évi terveit,
hogy ő kukoricát akar termelni, s mellette zöldséget, káposztát, karalábét,
sárgarépát és mindent, ami a konyhához kell, de akkor a másik két leánynak
viszont el kell vállalni, hogy vezetni fogják a háztartást. Hát nem teszek
én jót? nem áldozom én fel magamat? Így pénzért kell szaladgálni még egy
szál petrezselyemért is a piacra, akkor pedig lesz sárgarépa akár
zsákszámra, nem igaz?
Misi azt mondta:
- Igaz, de kérem, Viola kisasszony, sárgarépát azt ne tessék egy zsákkal
termelni, mert az borzasztó étel. Törökéknél mindig vettek ősszel két-három
zsákkal is, de nekem a hátam is borsódzott tőle, mer én azt nem szeretem.
Még nyersen megeszem, de az a sok sárgarépafőzelék, az iszonyú.
Bella elkezdett kacagni, kitört belőle valami hallatlan nevetés, idegen,
fuldokló, boldog kacagás, úgy kinevette a nénjét, hogy az szegény feje csak
nézett, nézett, azt se tudta, mi az.
- No, hiszen magából is elég ez nekem - mondta szokott nyers
őszinteségével -, magát is össze lehet kötni ezekkel egy bokorba... Csak
menjen maga tanulni, menjen gumiarábikumot enni, ne sárgarépát.
Bella erre még hangosabban felkacagott, s Misi boldog volt a nevetésétől,
de összeszorította a száját, s takarta a mosolygását, lesütötte a fejét, s
gyorsan bement a szobába.
Az öregasszony, aki egy tolható székben ült, nagy sötét szemével fogadta,
ettől a nézéstől elment a nevető kedve, nagyon félt ettől a szótalan halvány
asszonytól, aki olyan volt néha, mintha nem is élne, s nem szokott rá sem
nézni senkire, csak úgy magába merülve néz a világba. Most érezte, hogy a
szeme folyton kíséri, bekíséri a másik szobába, utána néz, s még mikor leült
a helyére, akkor is érezte, hogy hátulról szúrja ez a szem, úgyhogy meg
kellett fordulnia, hogy nincs itt, kint maradt, a falon túl, a másik
szobában. Ellenben Doroghy nagy meglepetéssel szolgált neki: nem számította
ki a feladatot, ott ült fölötte s nézett, nézett, a tollal babrált.
- Hát még most sincs kész? - kiáltott rá szinte kétségbeesve.
Sanyika angyali ártatlansággal mondta:
- Hogy a szorzást a hátulsó számjeggyel kezdjem, vagy az elsővel?...
Misi a hajába kapott:
- Jaj istenem! hát ez borzasztó! hányszor magyarázzam meg, hogy az
mindegy. Érti, az mindegy!... Csak hogyha hátulról kezdjük a szorzást, akkor
az eredményt egy sorral mindig előbbre írjuk, ha elölről kezdi: akkor
hátrább.
- Igen: hát akkor hogy kezdjem, hátulról vagy elölről.
- Az mindegy.
- Hát ha mindegy, akkor hogy kezdjem - mondta Sanyika.
- Kezdje hátulról.
- Hát ezt akartam kérdezni: má maga is úgy veszekszik, mint Viola.
Misi nagy szemet meresztett s nézte, hogy szoroz csendesen Sanyika. Azt
hitte, hogy Bellához fogja hasonlítani, de ez nagyon elszomorította, hogy
Violához hasonlította. Már az igaz, hogy ilyenekkel kínlódni...
Nagyon zavartnak és bánatosnak érezte magát, fölöslegesnek s
reménytelennek látta a harcot, amelyet itt kell folytatnia, már előre látta,
hogy Sanyika meg fog bukni, akármennyit vesződik is vele, csak szégyen lesz
belőle.
Mikor a latint tanulták, akkor bejött Bella, aki nem volt bent náluk
azóta, hogy az a nagy pörölés volt, de most olyan kedvesen és egyszerűen
jött be, mintha az egész természetes volna.
Sokáig nem szólt semmit, a szekrényben rendezgetett, s látszólag nem is
figyelt oda. Egyszer az asztalhoz lépett, s megállott Misi mellett jobbra, s
felvette a füzetet.
Sanyika utána kapott.
- Na!
Bella felemelte magasra a füzetet:
- Nem eszem meg!
- Add ide!
- Jaj de kényes.
És itt a magasban kinyitotta, s megnézte az utolsó kalkulust.
- Négyes? - mondta bámulva. - Négyes!
Sanyika kitépte a kezéből a füzetet, amely összegyűrődött egy kicsit.
- Most hogy adom be - mondta kényes nyávogással -, összegyűri nekem.
- Először is te gyűrted össze, és másodszor, akármilyen gyűrött volna,
csak ne volna négyes, szégyelld magad.
- Az nem szégyen - mondta Sanyika. - Nagyon nehéz feladat volt,
tizennégynek volt szekundája belőle. És kétharmadnál jobbja nem is volt
senkinek.
- Nyilasnak se?
- Csak neki volt egyese, igaz.
A lány felnevetett.
- Igaz!... Jó, hogy eszedbe jut... Ó, te...
S az asztalon Misi előtt áthajolva, megbökte az öccsének a fejét
tenyérrel, és amint a karját visszahúzta, gyöngéden megsimította a Misi
arcát.
Misi bíborvörös lett, a fejét lesütötte, s remegni kezdett. Érezte, hogy
ez az érintés nem volt véletlen, és hogy az előbbiekért valami finom és
titkos hálát, szeretetet, kapcsolatot jelent.
- Eriggy ki a szobából - mondta Sanyika.
- Ó, te varangyíkos béka - mondta nevetve Bella.
- Megmondalak, hogy megint bent vótál....
Bella egy pillanatig komolyan nézett rá, aztán felnevetett.
- Nézd csak, Sanyi, mondok valamit: kössünk békét... Te nem fogsz rám
árulkodni, s én se fogok tereád.
Sanyi lappangva, leskelődve nézett a szeme sarkából Bellára.
- Én is tudok ám egyet-mást magácskáról, és ugye, nem mondtam meg, hogy
ki cigarettázott a gazdáék fiával?
Sanyi ellenségesen földuzzasztotta az ajkait.
- Pedig annak már egy hete; lett volna időm elmondani. He?... Hallgatunk?
És még van a rováson három-négy históriácska... A spájz is, meg a gomb is,
tudod?... Na, hát lesz béke?
S odanyújtotta a kezét.
Most megint úgy nyújtotta át a jobb karját az asztalon, Misi előtt, s
letette a kezét a könyveiken és füzeteiken keresztül.
A keze olyan gömbölyű volt és olyan hófehér, s egy icipici kis, vékony
aranygyűrű volt az egyik ujján, s abban pici kis kék színű kövek, mint a
nefelejcs szirma. Misi didergett, hogy megint meg találja simogatni.
- Naaa - mondta nyávogva Sanyika, s rácsapott a kezére.
De az nevetett, nem mozdult, s tovább ott maradt a keze előttük, most nem
volt felgyűrve rajta a kék ruha ujja egész vállig, mint a kamarában volt, de
Misi szinte érezte azt a fehér jó karját, s valósággal félt, hogy megmozdul,
behajlik, s még megöleli vele.
- Hát szent a béke?
- Ha te nem szemtelenkedet, én nem szólok - mondta Sanyika.
- No, te kis hörcsög, hát add ide a praclid.
Sanyi kinyújtotta a nyelvét, s odacsapott a tenyerével. De cseltől
tartva, csak úgy...
A lány megkapta a kezét, s fehér, gömbölyű markában ott maradt a kisfiú
maszatos keze.
- Fuj, disznóláb - mondta Bella kacagva -, s Viola még malacot akar
venni, hát itt van ez - s belekacsintott a Misi szemébe.
Misi hatalmasan felkacagott, ilyen jót régen nem nevetett, annyira
váratlan volt s találó, az előbbi dolgokra való hivatkozás annyira
csiklandozta.
- Na, jól van, hát akkor csak tanuljatok - mondta Bella -, énfelőlem,
fiam, akár tizenhat csikót hozhatsz - azzal megrázta az öccse kezét, de nem
férfiasan, tenyerét tenyerébe fogva, hanem úgy kinyújtott kezével, annak
csuklóban átfogva a kezét.
Misi nem mert ránézni az asztalra elfekvő lányra, akinek olyan furcsa,
idegen volt a teste minden része, s a puha ruhában, ahogy a kemény asztalra
hevert, neki izzott, égett a jobb arca, amelyik a lány felől volt, mintha a
tűz sütötte volna.
Ez a ma délutáni tanulás nem ért egy krajcárt se. Most először érezte,
hogy bizony egészen hiába van itt.
És annyira feldúlva, megzavarodva ment el is, hogy csaknem elkésett az
öregúrtól. Futnia kellett.
Hát amint a sárga ház kapuján be akar szaladni, ott áll János úr.
- No, ipse - mondta fojtottan - széna-e vagy szalma?
Először nem is tudta, miről van szó, aztán ijedtében eszébe jutott, s
attól mindjárt megjött a bátorsága.
- Igen - mondta hangosan.
- Mit igen, hát mit mondott, te hátramozdító.
- Azt mondta, hogy: egyáltalán nem szívesen.
- Mit?
- Nem is: úgy mondta, hogy: `sehogyse szívesen`...
- Ó, te naponsült málé. Tudod is te, hogy mit mondott.
- Igen, tudom: azt mondta, mondja meg neki, hogy: "sehogyse szívesen",
vagy "szívesen sehogyse", úgy mondja neki, ahogy tetszik, de ezt mondta.
- Lehetetlenséggel határos - mondta János úr.
- Pedig így mondta.
- Istók báró?
Misi már szeretett volna bent lenni, mert ütötte az ötöt.
- Esküdni mersz rá?
- Igen, de én nem esküszök haszontalanságokra!
- Ez neked haszontalanság? te! - mondta János úr nevetve - hejnye te!...
Megájj, kenyér, megeszlek!
Azzal egy barackot nyomott a fiú kalapjára, de Misi elszaladt, be az
udvarba, úgyhogy nem sikerült az egyszer.
Zaklatott életében már ez volt a legnyugalmasabb óra, a napi felolvasás.
Jólesett pontosan megjelenni, jólesett a szalmaszékbe leülni, ott-találni
mindig szép rendben az újságokat, s igen jó volt érezni, hogy becsületesen
megdolgozik. Már olyan gyorsan és jól olvasott, hogy sose kérdezett utána az
öregúr, hogy:
- Mija, mija?
Kedves hely volt ez a meleg faház, s kedves volt a kedves piros-fehér
öreg, s olyan rendjén való volt, hogy soha egy igét nem szólt volna...
Mikor hazaért a coetusba, a szobatársak a kályha körül ültek, és
pirítósszaggal volt tele a szoba.
Nagy úr beszélt éppen: Misi rögtön megértette, hogy a régi diákéletről
mesél, s azonnal kinyitotta a füleit, hogy egy szót se veszítsen el.
- Mondom, hogy azért `dárdás` maga, mert az ilyen kisdiákok két hosszú
dárdán hozták a vállukon hajdanában az üstöt. Azelőtt nem volt ilyen
konviktus, hogy csak várjuk a csengetést, és szalad az ember enni, fehér
tányér, abrosz.
- Cseréptányér - mondta erre Lisznyai úr - meg fakanál.
- Na és mit ettek! - folytatta Nagy úr - a felső diákokat a tanítványok
etették, ezeknek a szülei minden héten beküldtek egy fehér kenyeret, ami
elég vót kettőjüknek egy hétre és egy fazék ételt, ami elég vót hét fiúnak,
másik napra a másik fiú kapott egy fazék ételt, így éltek, ez vót ám az
elemózsia.
Misi a sötétben elámulva hallotta.
- És hol ették?
- Hát itt a coetusba. Mintha itt vagyunk heten, minden nap egy másik
küldene egy fazék ételt. Babot vagy káposztát vagy túrúsgaluskát, de nem
három ételt, mint a konviktusban most, csak egy jó fazékkal, akkor azt
körülülték, mindenki elővette a cseréptányért, fakanalat, bugylibicskát,
aztán ettek,
- Este is azt?
- Ha maradt; ha nem maradt, nyeltek.
- Azt kellett dárdán hozni?
- Nem, az más... akiknek messze lakik a szüleje, nem küldhettek ételt,
hanem főznivalót, nem vót akkor se posta, se vonat, hát mikor egy úr
beküldte a fiát Szatmárból, a Kölcseyek, Kendék, jött az úrfi egy
ökrösszekérrel, hozott vagy tíz mérő búzát, borsót, lencsét, sonkát, akkor
fogadtak egy főzőasszonyt, a vót a `kokva`, az főzött, de mindennap egy
ételt, s minden hétfőn ugyanazt és így tovább, tudja: úgy is híjták az
ételt, hogy `semper`.
- Jaj de érdekes - szólt Böszörményi.
- No, magának nem volna érdekes - mondta Nagy úr -, mert aki nem volt se
gazdag fiú, se jó tanuló, az nem kapott egyebet csak lakást, és a városi
kegyes polgárok, hol ez, hol az küldött egy fazék kását a szegény diákoknak.
Nagy nevetés lett.
- Úgy lett a kápsálás, hogy novemberben a diákok sorra jártak koldulni az
egész városban, és kéregettek ennivalót.
- Fuj, az asztán piszok élet vót.
- Akkor biztosan szívesebben attak, mert a cívisek büszkék voltak a
diákokra, mert akkor a diákok énekeltek nekik, megtáncoltatták a
menyecskéket, meg ha tűz volt, szétpüfölték a házakat. Mit nevet, ne
gondolja, hogy úgy oltottak, mint az önkéntes tűzoltók! mentek a
gerundiumokkal, a nagy botokkal, most is látni lehet a Nagykönyvtárban! és
ha egy ház meggyúlt, körös-körül a többi háznak a tetejét mind lerombolták,
hogy meg ne gyúlhasson.
- Nevetséges.
- Hát Debrecenbe sose volt víz, nem tudja, hogy az ártézi kutat hány
esztendeje fúrják? Már nyolcszázhetven méternél vannak, mégsincs víz. Hanem
kő van. Minden fúró beletörik. Azért mondják, hogy Debrecennek is vannak
hegyei: csak a föld alatt tartják.
Misi nevetett, ezt ő is hallotta már tavaly Törökéknél, de akkor csak
viccnek vette.
- Azelőtt a főzéshez messziről kellett hozni nagy hordókban a vizet a
kokvának, meg a pistrixnek, e vót a sütőasszony, úgy is híjták: a
sütögetőné. Abba az időbe ezeknek kellett a kedvébe járni, nem a
professzoroknak. Minden évbe ódát kapott a kokva: örök emlékül felírták egy
sonkára.
Ahogy ott ültek a jó meleg, nyugodt szobában, aminek még a fűtésével se
volt bajuk, olyan csuda volt ezt az ősvilágot hallani, nem bírták
elképzelni.
- És hogy tanultak?
- A diákok csinálták a tanszert, a nagydiákok a kicsiknek, a rézmeccők.
- Igen, azok voltak! az tény! Én is olvastam a rézmetsző deákokról. Szép
tudomány volt - szól Lisznyai úr.
- Akkor elég volt tudománynak, ma bizony megbukna az akkori professzor
is.
Ekkor felhallatszott a csengő, amitől már régen félt Misi, s abbahagyták
a beszédet, mentek vacsorázni.
Misinek nagyon fájt, hogy csak ezt a néhány mondatot hallotta. Olyan
szomorú volt, ő úgy ki van szakítva ebből az életből, most egyszerre
szeretett volna mindig a fiúk közt lenni, szeretett volna olyan igazi diák
lenni, mint a többi.
Igen jó vacsora volt, juhtúrós galuska, jóllaktak, mikor vége volt,
Sándor Mihály odatett egy cédulát elébe.
- Nyilas, nézd csak te, kihúzták a számodat?
Misi nagy szemmel bámult a kis firkás cédulára, amire rá volt írva öt
szám.
Kővé meredve nézte, és gépiesen nyúlt a zsebébe, kivette a tárcácskáját,
kinyitotta, hogy a rekeszéből kivegye a reskontót.
És halálos ijedtséggel a szíve is megállt:
Nem volt benne.
Nézte, nézte a pénz közt, nem volt meg a cédula.
A keze kapkodott, kotort, zsebébe nyúlt, sehol se volt, s a szeme közben
folyton a kis firkán volt: nincs reskontó.
És olvasta az öt számot:
- 17, 85, 39, 73, 45.
Az egész konviktus megmozdult, mindenki felállt, ő is, a bugyellárisát a
zsebébe tette.
- No, kijött valamék? - sürgette Sándor Mihály.
Nem tudott felelni, néma volt.
Szerencsére oszlás volt és elváltak, és ő elfutott, ellopózott a többi
közt, a Sándor Mihály szeme elől. De a többiek közt nem bírt maradni, azt
hitte, megfúl a vidám, nevetős, majszoló diákok közt: befutott az első
udvarba, arra nem ment senki sem.
Később felment a második emeletre, de nem mert bemenni a szobába, elbújt
a folyosón, és halálos reszketés rázta a testét. Még azt sem bírta az
emlékezetébe idézni, hogy az ő számai voltak-e, vagy nem, de végig-végig
iszonyodott, mikor a számok ismerős érzése belesajgott.